1945. február 11.

Ez a dátum nagyon beszédes. Olyan időt idéz, ami régen volt a magyar katonai történelemben. Ott csuszamlik ma is a több ezer fehérzászlós ártatlan civil vére az Ostrom utca lejtőjén, akiket a szovjetek a felismerhetetlenségig fasirttá szétverettek aknáikkal. Ma is fordulnak ki csontok a Városmajor kertészeinek keze nyomán. S ugyan ma már nem láthatók a nyomok, de a sziklakórház falaiból ma is árad a szörnyűség. Amikor a szovjetek behatoltak a sziklakórházba, az oda összezsúfolódott betegeket, haldoklókat, nőket, gyermekeket, és idős embereket, akik nem tudtak, vagy nem mertek próbálkozni a Vár elhagyásával, lángszóróval gyógyítottak, illetve juttattak át őseikhez mindenkit. Nem volt kivétel. Még a golyót is sajnálták, hogy irgalomból ne elevenen égjenek el a rokkantak és a többiek.

Az a mérhetetlen cinizmus, ami ezt a végső ostromot jellemezte az ostromlók részéről, semmiféle katonai paranccsal nem magyarázható. Nincs, és nem is lehet indokot felhozni tízezrek lemészárlására. Egyetlen nap alatt több tízezer embert szó szerint megsemmisítettek. A vérgőzös ázsiai horda, akiknek a nyomában csak halál járt, a magát megadók felé irgalmat alig tanúsított, végig erőszakolta szinte egy egész korosztályát a magyar lányoknak és asszonyoknak.

Nem véletlen, hogy 1945 augusztusában kiemelt helyen foglalkozott az ideiglenes nemzetgyűlés az addig a magyar lélektől idegen művi terhesség-megszakítás tömeges lehetővé tételével. Olyan tömeges volt az erőszak nyomán várandóssá vált nők száma, olyan ugrásszerű volt a vérbaj, és más egyéb nemi betegségek megjelenése, hogy az a magyar társadalom számára szinte elviselhetetlen volt.

Az a mérhetetlen cinizmus, ahogyan a magyar történelemhamisítás ebben az ügyben hivataloskodott, minden lelki szellemi szakadékot többszörösére mélyített. Ugyanúgy hazudtak, és titkolóztak az igazsággal kapcsolatban, mint tették, hisz tehették a géppisztolyos milliókkal a hátuk mögött, bármi más minket igazán érintő témában.
Ha csupán erre a sok ezer emberre emlékezünk, keveset teszünk. Mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy Magyarország függetlensége elveszett, hiszen 1944 március 19-én, a német megszállás kezdetétől nem rendelkeztünk önállóan dolgainkról. Hadi ügyekben biztosan nem.

A szovjetek tudták ezt. Tudatában voltak annak, hogy egy vert helyzetben lévő maroknyi létszámot készülnek ledarálni. Megtették.

Mesélik, amikor a szovjet tüzér parancsnok átkelt a Dunán és meglátta, hogy mit tettek az Ostrom utcában, döbbenetében csak azt tudta hajtogatni, hogy nekik nem ezt jelentették Pesten a helyi partizánok. Ma már tudható, kik voltak az állítólagos partizánok. Lelkük rajta, ami sose nyugodjon önemésztése közben!

A környéket lezárták, mindenkit eltereltek a környékről, és egyetlen éjszaka alatt nyomtalanul jeltelenül eltüntették a testrészekből halmozódott iszamos dombot.

Mécsesek gyúlnak ilyenkor minden évben. A budai Vár minden tiltás ellenére legalább egy lángot látott ilyenkor. Most pedig emlékezni készülnek a magyarok azokra az emberekre, akik feláldozták magukat, hogy hátha ők lesznek a célpont és nem az Ostrom utcában lefelé tartó ezrek.

Igen, ők hősök. Csontjaik ma is intő jelként mutatnak az őket megtalálók arcába, hogy soha ne higgyetek a kommunistáknak. Soha!

Különösen olyankor ne higgyetek a kommunistáknak, amikor dörgölőznek hozzátok, hogy ismét megkaparintsák a hatalmat. Emlékezzetek magyarok ezekre a katonákra! Gyújtsatok mécsest és gyertyát értük. Mondjatok imát lelkük üdvéért, hogy mégse volt hiába való a tettük. Évtizedek múlva is emlékeznek rájuk ebben a városban, ebben az országban.

A vörös gólem valahányszor hozzáfért a hatalomhoz, mindannyiszor a legteljesebb gazdasági mélypontra kormányozta a magyarokat, miközben felbujtóival együtt erkölcsileg és politikai téren is a legteljesebb leépülés szélére sodorták a nemzetet. Mindegy miként nevezik magukat, mindegy, mit ígérnek, az mindig hazugság elejétől a végéig. Azt kérdezd, kinek az érdeke akkor és ma?

Ma is tudod a választ!

Ferencváros, 2010. február 8.
Lengyel Károly