60. ÉVFORDULÓ

1. A nemzeti Emigráció 60 éves küzdelmeinek mellőzése,  a forradalom 60. évfordulójára alakult Magyarországi Emlékbizottság által
2. A kommunista Nagy Imre és társai - sajátjaik általi - kivégzésének 55. évfordulóján, közölt fotoriport
3. A magyar államhatalom jogfolytonosságának kérdése - Geönczeöl Gyula
4. Az 56-os forradalom és szabadságharc, valamint történelmi előzményei − Radics Géza
5. Egy kis történelem
6. A Nagy temetés  1989. június 15
7. Az első 24 óra
8. A történelemhamisítás diadala
9. Tisztelt Szerkesztőség!
10. A nagy átverés
11. Nagy Imre és a pesti Srácok - Dr. Balogh Sándor
12. Győzött a forradalom!? ­ 1956 október 27.
13. EGY KUDARC MENETRENDJE
14. Mi az alapja, a forradalom története meghamisításának?
15. Volt-e Rózsadombi Paktum?
16. ELSZABOTÁLT RENDSZERVÁLTÁS
17. Az elárult forradalom
18. Jegyzetek 1956
19. SZITTYAKÜRT ÜNNEPI SZÁMA AZ 1956-OS SZABADSÁGHARC 50. ÉVFORDULÓJÁRA
20. Egy politikai (ön)gyilkosság anatómiája 
21. MAGYARORSZÁGOT ELÁRULTA AMERIKA
22. Mi magyar szabadsagharcsok tovabb harcolunk - Fot Domotor Tibor
23. Szemfényvesztés a XXI. században

 

60.  ÉVFORDULÓ

Ebben az évben ünnepeljük  dicsőséges forradalmunk 60.évfordulóját. Amikor megtudtuk,hogy Magyarországon alakult egy emlékbizottság az évforduló méltó megünneplésére, felvettem a kapcsolatot a Nemzeti Emigráció még élő és elérhető vezetőivel és tagjaival. Megegyeztünk, hogy felajánljuk segitségünket a hazai emlék bizottságnak, hogy az emigrációban élő egykori forradalmárok is hozzájárulhassanak az évforduló méltó megünnepléséhez és az alábbi levelet írtuk a hazai Emlékbizottság Elnökének és az elnökség 12 miniszter tagjának:

 

 Tisztelt Balogh Zoltán Miniszter Úr!

                           Az 1956-os Emlékbizottság Elnöke

 

     Az USA- ban és Kanadában élő volt 56-osok,  a TV és az Internet segítségével, napi szinten ismerik az otthoni eseményeket. Így szereztünk tudomást arról, hogy Balogh Zoltán Miniszter Úr javaslatára megalakult egy bizottság az 1956-os forradalom 60. évfordulójának méltó megünneplésére.

 

      Nagy öröm ez számunkra, hogy az 50. évforduló méltatlan „megünneplése” után a választófülkék forradalmának kormánya, végre az igazságnak megfelelően szándékozik megemlékezni az antikommunista és szovjetellenes forradalomról és szabadságharcról, mely világtörténelmet írt, mert a kommunista világrendszer itt kapott olyan sebet, ami soha nem gyógyult be, egyre üszkösödött és elvezetett az 1991-es összeomláshoz.

 

      Ezt a forradalmat nem a kommunizmust megjavítani szándékozó, un. reform-kommunisták vívták meg, hanem azok a forradalmárok, akik a kommunista rendszer megdöntéséért, és az idegen megszállók ellen fogtak fegyvert. Ezek közül 2500 hősi halált halt a harcokban. Az itthon maradottak közül több száz Kádár bitófáin fejezte be hősi életét, több ezer súlyos börtönbüntetést szenvedett. Azonban több ezer forradalmárnak sikerül Nyugatra menekülni, akik 33 évig a Világ minden táján emelték magasba a lyukas zászlót, emeltek gyönyörű emlékműveket a városokban és hirdették a forradalom igazságát, amit otthon a történészek, /?/ szemérmetlen módon meghamisítottak.

      Ugyanis a forradalom történéseinek, csak az egyik felét közölték, a másik felét meghamisították vagy elhallgatták. A féligazság pedig nem az igazság fele, hanem hazugság!

Ezt már az Ó-kori görög bölcs Hérodotosz óta számtalan filozófus és történész megerősítette.

 

      A rendszerváltás hajnalán, 1989-ben, az emigrációban élő forradalmárok lelkesen mentek     volna haza, hogy segítsék az otthoni rendszerváltó erőket. Az akkori legkövetkezetesebb forradalmi szervezettel a Magyar Politikai Foglyok Szövetségével vették fel a kapcsolatot, mivel e szervezet minden tagja részt vett a forradalomban, vagy szenvedő alanya volt 1945 óta a kommunista diktatúrának Ezt követően a  Szövetség Szervező Titkárát Szalay Róbertet, számtalan alkalommal hívták meg kongresszusok, ünnepélyek alkalmával, valamint előadások megtartására. Ennek során Európa és Amerika országainak városaiban, több száz itt élő volt forradalmárral találkozott és az azoktól kapott dokumentumokkal és cáfolhatatlan esemény elmondásnak meghallgatásával egészítette ki otthoni kutatómunkáját, előadásait, írásait, tanulmányait és a forradalomról írt könyveit.

    

 Kérésére az emigrációban élő forradalmárok a nagyobb, állami könyvtárakban, / Párizs, London, München, Genf, New-York, Torontó, Buenos Aires, Melbourne, / kikeresték, lefordították és elküldték az akkori újságokban, folyóiratokban a forradalommal foglalkozó írásokat, hogy azzal is kiegészíthesse ismereteit.

 

       A Nemzeti Emigráció szervezeteinek legtöbb vezetője szerint, az elmúlt 25 évben kevés olyan történész van, aki jobban ismerné az emigráció elmúlt 60 éves küzdelmeit, különös tekintettel a rendszerváltást követő évekre, mint Szalay Róbert történelemtanár bajtársunk.

Ezért javasoljuk személyét meghívni a Tisztelt Emlékbizottságba.

 

Továbbá. A nemzeti Emigráció kiemelkedő alakja Dr. Balogh Sándor egyetemi tanár. 1956 után kapott menedékjogot az USA-ban. Itt végezte el az egyetemet és doktori szakdolgozatát is az 1956-os Magyar forradalomból írta. Hosszú évekig vezetője az Amerikai Magyarok Országos Szövetségének.

 

      Az emigrációban élő 56-os szervezetek még élő, volt vezetői és tagjai szerint, - megadva a tiszteletet az Emlékbizottság minden tagjának, - a fenti két történész meghívása még hitelesebbé tenné a Bizottság munkáját különös tekintettel Balogh Zoltán Miniszter Úr azon kijelentésére, hogy a munka során, ellentétes vélemények és összecsapások is elképzelhetők a vitatott történelmi kérdések tisztázás érdekében.

 

      Az Emlékbizottságnak jó munkát kívánva, és szíves válaszát várva.

 

 

Cleveland, 2015. December 2.-án                                            

                                                                                              Tisztelettel:

                                                                    A Hungária Szabadságharcos Mozgalom Elnöke

                                                                                     

          Molnár Lajos

 

Az1956-os Emlékbizottságba javasolt két történész címe:

Szalay Róbert: Budapest, 1134. Dózsa Gy. u. 140. III. 6.  Tel: 320-9745E-mail: idszalay@gmail.com 

Dr, Balogh Sándor: North Port FI 34287 USA 8288 Alam Ave Tel: 941-423-4605
E-mail: blueskies243@aol.com

Ui. Szalay Róbert  2015. Dec.10. és 2016. Jan. 20 között nem tartózkodik Magyarországon.
Ezen idő alatt otthon nem érhető el.

 Közel 3 hónap elteltével csupán egy udvarias, de semmitmondó köszönő levelet kaptunk az Igazságügyi Minisztertől:

 

   

               Ezt követően újabb levelet írtunk az Emlékbizottság Elnökének

 

Tisztelt Balogh Zoltán Elnök Úr!

 

     Mint az 1956-os forradalom 60. évfordulójának méltó megemlékezésére alakult Emlékbizottság Elnökének írom az alábbi sorokat.

 

       Az Ön bizottsági alapító beszéde után, az ott elhangzottakra utalva, az USA-ban még élő és elérhető, volt 56-os harcosok nevében egy -egy levélben felajánlottuk 11 bizottsági tagnak, szerény együttműködésünket a Bizottsággal, abban a reményben, hogy sikerül legalább részben kijavítani azt a hibát, / De írhatnák történelmi hazugságot is. / amit a volt un. „56-os kutatóintézet „ / 25 éve, elszánt következetességgel próbálja az emberekkel elhitetni, azt a történelmi képtelenséget, hogy a XX. század legjelentősebb kommunista és szovjetellenes fegyveres forradalmát, mely megrendítő csapást mért a kommunista világrendszerre, azok az 1945 után hazatért kommunisták és a Sz.U.-ban kiképzett kollaboránsok készítették elő, voltak a vezetői és hősei, akik 1945 és 1956 között kiépítették azt a kommunista terrorrendszert, ami ellen 1956 -ban szinte egy emberként kelt fel az egész nemzet.

 

       Úgy gondoltuk, Ön, ennek az anakronisztikus ellentmondásnak a feloldására utalt, amikor vitákat és összecsapásokat említett, hogy otthon, történészi viták keretében születhessen meg a történelmi igazságnak megfelelő kép a forradalomról, elkerülve a nyílt, médiákon keresztüli vitát.

 

       Sajnos csalódnunk kellett. Ugyanis szerény javaslatunkat, nem hogy figyelembe se vették, -  egy kivétellel,-  de még csak arra sem méltatták a még élő, egykori  forradalmi harcosokat,-  akik 60 éve, lelki, fizikai és anyagi erejük elszántságával,  szabad idejük jelentős részének feláldozásával küzdöttek a kommunizmus ellen a remélt rendszerváltásért, - . hogy egy semleges levélben közöljék a javaslatunk elvetését.

 

        Tisztelt Balogh Zoltán Úr. Önnek mint a Bizottság  Elnökének, elsőrendű kötelessége a teljes történelmi igazság feltárásán munkálkodni. Ezért először Önnel közlöm, megkezdjük, és heti rendszerességgel folyamatosan adjuk közre azokat a történelemhamisítást leleplező írásokat, tanulmányokat, melyek cáfolhatatlan tények és hiteles dokumentumok közlésével mutatják be a forradalom történetének azt a felét, amit otthon, az 56-al foglalkozó történészek elfelejtettek bemutatni, vagy szemérmetlen módon meghamisítottak.

 

        

      Felvilágosító munkánkat elsősorban magyar nyelven, az Interneten, az otthoni honlapokon és nemzeti médián folytatjuk, de írásainkkal angol, német és spanyol nyelvre lefordítva megkeressük azokat a nemzetközi médiákat is, melyek 1956 után következetesen kiálltak a forradalom mellett.

 

      Sorozatunk bevezetőjeként ismertetnünk kell az - ön beszédét követően  a Bizottság alakuló ülésén, -  a mi első javaslattevő levelünket,  és jelen levelünket, hogy láthassák a történelmi kérdések  iránt érdeklődő olvasók, hogy mi az indító oka a felvilágosító sorozat elindításának.

 

     Tesszük mindezt azért, mert a 70. évfordulón valószínűleg egyetlen „harcképes” 56-os szemtanú sem lesz életben, aki felvehetné a harcot a forradalom történetének meghamisítói ellen és akkor azt írnak és azt hallgatnak el amit csak akarnak. De az írás megmarad. Reményeink szerint mindig lesznek fiatal, nemzeti érzésű történészek, akik számára hasznos lesz a hiteles dokumentumok és cáfolhatatlan történelmi tények ismerete a történelmi igazság feltárására, akár 100 év múlva is.

 

 

Cleveland, 2016. március 15.-én

 

                                                                   Tisztelettel:

 

                           Az AMSZ, AMOSZ, Szabadságharcos Nemzetőr Szövetség, a               

                   Hungária Szabadságharcos Mozgalom, 56-os Magyarok Világszövetsége

                                                       még élő tagjai nevében                     

 

 

      

Mivel segitőkész javaslatunkra ebben sem volt utalás, a következő levelet küldtük Rétvári Bence Úrnak, melyben megkértük, hogy a mellékelt közleményt adja át Balog Miniszter Úrnak:

         A Hungária Szabadságharcos Mozgalom történészcsoportja, az alábbi közleményben  jelenti be, hogy felveszi a küzdelmet a hazai posztkommunista és liberális, kozmopolita történelemhamisítók ellen, akik azt a képtelen hazugságot hirdetik 25 éve, hogy a XX. század legjelentősebb antikommunista és szovjet ellenes forradalmát és szabadságharcát, nem az életét  feláldozó több ezer forradalmár vitte győzelemre, hanem azok a kommunisták voltak a forradalom előkészítői, vezetői, hősei és mártírjai, akik 1945 és 1956 között, több ezer gyilkosság és több százezer börtönbe hurcolt szenvedése árán.  megteremtették azt a kommunista terroruralmat, ami ellen 1956-ban szinte egy emberként kelt fel az egész nemzet.

 Közlemény.

 

          Balogh Zoltán Miniszter Úr 2015 októberében megalapította a forradalom 60. évfordulóját méltó módon megünneplő szervezőbizottságot. Az alapító ülésen többek között bejelentette, hogy a forradalom történetének egyes vitatott kérdései körül éles viták, sőt összecsapások is elképzelhetőek lesznek, de erre szükség van a méltó ünnepléshez.

         A HSZM még élő tagjai azonban úgy látták, hogy az Emlékbizottság tagjai között nincs olyan történész, aki jól ismerné a Nemzeti Emigráció 60 éves küzdelmét a forradalom igazságáért, akikkel az otthoni történészek vitát folytathatnának, ezért az elnökség két olyan történész felvételét javasolta az emlékbizottságba, mint Dr. Balogh Sándor Prof. Politologus és Szalay Róbert történelem tanár, akik nem csak hosszú évtizedeken keresztül részesei voltak ennek a küzdelemnek, hanem 1956 aktív résztvevői is voltak.

         Ezért az Emlékbizottság 12 kiemelkedő tagjának küldtük el javaslatunkat egy-egy olyan könyvet mellékelve, mely bemutatja /nagy vonalakban/ a  nemzeti emigráció jelentősebb szervezeteit és azok 60 éves küzdelmét, kiemelve a rendszerváltáskor felcsillanó hazatérés reményeit.

         Sajnos a 12 levélre, csak két köszönő levél érkezett, tíz tag, még arra sem méltatta a forradalom még élő tagjait az emigrációban, hogy létezésükről néhány sorban tudomást vegyen.  Közel három hónap elteltével, egy mellékbizottság vezetője hozta a HSZM Elnökének tudomására, hogy a Magyarországi Emlékbizottságot még 2015 októberében jelölték ki és az utólagos jelentkezés nem lehetséges.

         

Ez a szánalmas és szégyenteljes elutasítás mélyen sérti az emigrációban még élő egykori harcosok érzéseit, akik az elmúlt 60 évben többet tettek 1956 méltó emlékéért, mint az otthon kijelölt Emlékbizottság bármelyik tagja! Ezért a HSZM  Elnök  javaslatára, a Mozgalom Történészcsoportja elhatározta, hogy cáfolhatatlan tények és  hiteles dokumentumok sokaságának bemutatásával megkezdi és az emlékév folyamán sorozatosan közli az Interneten keresztül azokat az írásokat,  tanulmányokat és könyveket, melyek leleplezik a történelemhamisítókat, akik kezdetben Soros György pénzén alapított „Kutatóintézetben” /?/ fogtak hozzá a forradalom történetének meghamisításához és amely Intézetet később a Horn, Medgyesi, és Gyurcsány kormányok sok száz millió Forinttal támogattak,. / Nem önzetlenül!/

 

         A HSZM Elnöksége és a még Amerikában élő egykori volt forradalmárok azt kérik minden nemzeti érzésű, a történelmi igazságra fogékony magyartól, akár otthon, akár külföldön él, hogy az Interneten közölt írásokat, tanulmányokat, könyveket, minél több helyre továbbítsák és akinek van honlapja, arra is tegyék fel, / ha merik, /mert számolni kel azzal, hogy a leleplezett történelemhamisítók elszánt, rágalmaktól és hazugságoktól se visszariadó, lejárató támadást indítanak személye ellen. Ebben több évtizedes, ha nem évszázados kipróbált gyakorlatuk van!

 

         Éljen dicsőséges 1956-os forradalmunk emléke, mely Világtörténelmet írt, mert a Kommunista Világrendszer ekkor kapott olyan sebet, mely soha nem gyógyult be, egyre üszkösödött és végül a rendszer összeomlásához vezetett.

 

          Jó olvasást, és a történelmi igazságért folyó eszmei küzdelemhez jó erőt és kitartást  kíván:

 

Cleveland, 2016. Március 15.-én

 

A Hungária Szabadságharcos Mozgalom Történészcsoportja és a még élő egykori forradalmárok, akik nem a kommunizmus megreformálásáért, hanem annak megdöntéséért fogtak fegyvert.

 

Molnár Lajos

HSZM Elnök

 

Kedves Barátaink,nemzeti érzelmű magyarok !

 

Megkezdjük azoknak az írásoknak,tanulmányoknak a közlését, melyeket az emigrációban élő egykori forradalmárok,kutatok és történészek,valamint az otthon élők írtak, miután a remélt renszerváltás után lehetőségük nyilt a forradalom igaz történetének leírására. Ugyanis az otthoni posztkommunisták és liberális kozmopolita csatlósaik, az elmult 26 évbeen minden eszközt megragadtak, hogy meghamisitsák a forradalom történetét, hogy elkerülhessék a felelősségre vonást.

 

Régi összeköttetéseiket felhasználva, a kezükben lévő rádió, a TV, sajtó birtokában azt a hamis hazug elméletet dolgozták ki és hirdetik 26 éve.hogy a XX. század legnagyobb kommunista  és szovjet ellenes fegyveres forradalmat, mely az egész világot megrázta, és az első szöget verte a kommunista világrendszer koporsojába,azok a hithú bolsevikok készítették elő, voltak vezetőí és hősei, akik 1945 és1956 között a Szovijet Unioból hazatérve, megteremtették Magyarországon a rettegés kommunista birodalmát, ami ellen 1956-ban az egész nemzet szinte egy emberként kelt fel.

 

Az alábbi írások ezt a hazug elméletet cáfolják meg!

  

A TÖRTÉNELMI  IGAZSÁG NEVÉBEN EMLÉKEZÜNK

A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM ŰZENET E AZ 1956-OS

SZABADSÁGHARC 60. ÉVFORDULÓJÁRA

 

 

  

 

Hungária Szabadságharcos Mozgalom Történészcsoportja a forradalom 60. évfordulója alkalmából felveszi a küzdelmet a történelemhamisító posztkommunista és liberális, kozmopolita történelemhamisítók ellen, akik azt a képtelen hazugságot hirdetik 25 éve, hogy a XX. század legnagyobb antikommunista és szovjetellenes forradalmát azok a kommunista kollaboránsok készítették elő, voltak a vezetői és hősei, akik 1945 és 56 között megteremtették a kommunista rémuralmat és 1956-ban, kijárási tilalmat, statáriumot hirdettek és csak az „ ellenforradalmi  banditákat „ lőtték és lövették.

 

Amennyiben a Tisztelt Szerkesztőség a mellékelt  Közleménnyel egyetértve vállalja, hogy folyamatosan közli az emlékév folyamán a történelemhamitást és történelemhamisítókat leleplező írásaink közlését, kérem, hogy fenti e-mail -on jelezzen vissza, mert fölöslegesen nem kívánjuk terhelni a szerkesztőség munkáját.

       

Megértésüket és segítségüket előre is köszönik, a még élő 56-os harcosok és a történelmi igazságra kíváncsi olvasók nevében.

 

Tisztelettel:

Cleveland, 2016 március 15.-én

Molnár Lajos

                                                                 

 

 

 

 

 A KEZDET..........................

 

 1956  OKTÓBER  24

 KOSSUTH RÁDIÓ BUDAPEST 4.30 H   Kedves hallgatóink, közleményt olvasunk fel:„ Fasiszta reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállitása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasitást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel.-               

                A magyar népköztársaság  minisztertanácsa. „


A kommunista Nagy Imre és társai - sajátjaik általi - kivégzésének 55. évfordulóján, egy 560 felvételből álló fotóriportot közölt a Fortepan blog. A fényképek szerzője Nagy Gyula, aki heroikus alapossággal dokumentálta a forradalom budapesti eseményeit, helyszíneit, szereplőit. Nagy Gyula 1956-ban (és utána egészen 1989-ig) a MÁV Tervezőintézetnél dolgozott, kezdetben mint statikus segédtervező, később mint műszaki fényképész és fotólabor-vezető. De ami talán ennél fontosabb: szenvedélyes amatőr fotós volt, akit – barátai jellemzésével – ritkán lehetett csak egy fényképezőgéppel látni. Legtöbbször ugyanis kettővel járt, ahogy a forradalom napjaiban is tette, egy hivatali és egy saját géppel fotózott. Nagy Gyula"A Fortepant lassan három éve szerkesztve, sok ezer fénykép megfordul az asztalunkon, mégis időnként földbe gyökerezett lábbal állunk és nem értjük, amit látunk. Ez történt akkor is, amikor Nagy Gyula családjától megkaptuk azt a negyven tekercs kisfilmet (több mint 1000 felvétel!), amiket szerzőnk ‘56 őszén készített és amik nemcsak az 1957 júniusi házkutatást élték túl, de a végtelennek tűnő Kádár-korszakot is" - írják az oldal szerkesztői. Itt tehát nem a jellegzetesnek mondható amatőr tudósítóval van dolgunk, aki néhány képen megörökítette az utcai harcok nyomait, hanem egy tudatosan dokumentáló, helyenként fotóriporteri tehetséggel tudósító, megszállott fotóssal. Minőségileg is páratlan dokumentációval van dolgunk. Nagy Gyula éles, szépen fotografált képein megelevenednek előttünk a résztvevők, tüntetők és fegyveresek, suhancok és joviális polgárok, kenyérért sorban álló vagy hőseiket gyászoló asszonyok, munkás, paraszt, értelmiségi - mondhatnánk, ha mondana még ilyesmit valaki. Forrás: https://kuruc.info/r/6/113780/

A családi hagyatékban nemcsak a negatívok maradtak fenn, de egy különleges Megbízólevél is. Eszerint 1956 november másodikán Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka megbízza Nagy Gyula (bajtársat), hogy készítsen felvételeket a Nemzetőrség munkájáról. Hogy kinek volt fontosabb e papiros, Nagy Gyulának, akinek ez a szabad mozgást biztosította, vagy Király Bélának, aki az élet normalizálódását szerette volna dokumentáltatni hősünkkel, ma már nehezen dönthető el. Ami biztos: két nappal később, a szovjet támadás megindulása után az egész gondolat értelmét vesztette. Az 56-os történet legtöbb szereplője pincékben, nagykövetségeken, fogságban, vagy tüzelőállásban találta magát. Nagy Gyula történetesen belvárosi házuk légópincéjében. Ott is fotózott. Ahogy dokumentálta a forradalom utolsó nyilvános demonstrációját, a december 4-i Nőtüntetést is a Hősök terén, majd másnap a Kálvin téren fekete zászlókkal gyülekezőket, ezeket már rejtve, kabát alól, lépcsőházi ablakokból. (Ez a ma ismert egyetlen fotósorozat a két tüntetésről.)  Forrás: https://kuruc.info/r/6/113780/

A mi XX. századunkról az is tudható, hogy a képek élete sokszor nem a családi albumokban ér véget. Nagy Gyula képei még albumokba sem kerültek, hisz mire lenagyíthatta volna a fotókat, ez már életveszélyes vállalkozásnak számított. A szabadságharc ügye melletti elkötelezettsége azonban újabb akcióba sodorta. Egy barátján keresztül kapcsolatba került Teuchert József filmgyári gyártásvezetővel, akinek november-decemberben papírkép- és negatívmásolatokat készített. Mindketten hittek abban, hogy a dokumentációkat meg kell ismertetni.
Forrás:
https://kuruc.info/r/6/113780/

Nagy Gyulát 1957 június elsején (a Teuchert-ügy nyomozásához kapcsolódóan) munkahelyén letartóztatták. Lakásán házkutatást tartottak, ahonnan több száz tételben foglaltak le fényképeket, filmeket, negatívokat, kamerákat és laborfelszereléseket. A családtagok elmondása szerint a csodával határos, hogy épp a saját negatívjait nem találták meg. Így a kihallgatáson bevált Nagy Gyula stratégiája, miszerint valóban készített Teuchertnak nagyításokat, mint laboráns, de ő maga október 24-e és november első hete között otthon tartózkodott. A kihallgatóknak ennyi elég volt, ők elsősorban a filmgyári történéseket akarták föltárni, így Nagy Gyulát pár nappal később elengedték. A negatívok ezalatt már egy megbízható szomszéd lakásában rejtőztek. Aztán rejtőztek újra otthon, majd rejtőztek a költözések során és rejtőztek végig a Kádár-korszakban, anélkül, hogy valaha is papírmásolatok készültek volna róluk. A több mint 1000 felvétel történetében az utolsó fordulat 1989 végén következett be, amikor Nagy Gyula úgy érezte, itt az ideje közgyűjteményben elhelyezni a képeket. Saját fürdőszobai laborjában csaknem minden képről papírnagyítást készített, melyek a Kiscelli Múzeum gyűjteményébe kerültek. Az átadás után pár héttel, Nagy Gyula 67 évesen meghalt. És most itt állnak a képek, az eredeti teljes negatív anyag digitalizált változatában. Emlékezésül minden áldozatra, akik ebben a forgatagban vesztek el.
Forrás:
https://kuruc.info/r/6/113780/


A magyar államhatalom jogfolytonosságának kérdése - Geönczeöl Gyula

A magyar államhatalom jogfolytonosságának kérdése.

A világ számos mérvadó, joggal, politikai tudományokkal foglalkozó intézményében számon tartják és előadják, hogy a magyar történelem sajátos és más országoktól eltérő alakulásából következett a magyar államiság alkotmányos és törvényes léte. A magyarság kivételes és következetes alkotmányos jogfolytonosságot valósított meg, amit törvényalkotása, politikai törekvései és egyetemes értékrendje által valósított meg.
Történelmünk során mindezt állandó fenyegetettségünk miatt, az idegen királyok eltérô elképzeléseivel szembekerülô magyar társadalom alkotta meg. Az idegen királyok a korabeli nyugati abszolutizmus min-tájára természetesnek tartották, hogy alkotmányos életünket csonkítsák, hogy törvényeinket megszegjék, hogy önkényeskedve, alkotmányunkat félredobva, biztosítékok nélkül, koronázási esküjüket megszegve kormányozzanak.
A magyar nemzet mindig ellenállt a törvénytelen igyekezeteknek. A magyar főhatalom körüli zavarokat már az Árpádok idején is megfelelô módon rendezte el a nemzet és a király – aki a nemzet elsőszámú szolgálója volt – ezt királyi oklevélben, az 1222-ben kiadott Aranybulla az ellenállási záradékában rendezte. A XXXI. cikkely 2. pontjában ugyanis a király a nemzet szándékával egyetértésben a jövőben előforduló, el-kerülhetetlen zavaroknak elébe menvén ekként rendelkezett:
,,2. Hogyha pedig mi, vagy pedig mi e mostani rendelésünk ellen cselekedendünk, vagy valaki a jövendő királyok közül valamikor ellene akarna járni, ezen levelünknek erejével, anélkül, hogy valami hütlenség, gyalázatjában essenek, mind a püspökök, mind más jobbágyok és az ország nemesei mindnyájan és egyenként is a mostaniak és jövendők és maradékok nekünk és utánunk való királyaiknak szabadon ellenünk állhassnak és ellenünk mondhassanak örökké”.
Az Aranybullát királyaink újra és újra megerősítették, de voltak, mint Ferenc József is, aki azt nem volt hajlandó megerősíteni. Ugyanis az alkotmányos királyság szabályai szerint a királynak illett megerősíteni vagy elvetni korábbi törvényeket. Az Aranybulla létezésének hangsúlyozásával azonban ez a fontos alkotmányossági mérföldkőnek számító okirat a független, szabad, alkotmányos rendezett jogviszonyú magyar hazajogi zálogává vált az évszázadok során és különösképpen nemzeti függetlenségünk elvesztése idején. Az Aranybullában mutatkozik meg a magyar alkotmányos és törvényhozói gyakorlat azon alapelve, hogy bár a törvények változnak az idő során, azon alapelv, hogy a változtatás, vagy módosítás csak az összes törvényhozás által, vagyis az uralkodó és a nemzet közös egyetértésével változtatható meg, az nem változhat és a nemzet bármilyen önkényes változtatás esetén, amikor a főhatalom idegen érdekek, vagy befolyás martalékává vált, az ellenállás jogán jogosan teheti vissza a főhatalom és az alkotmányos, törvényes élet rendezésének jogát a maga kezébe.
A jogfolytonosság nálunk többször helyre lett állítva, így pl. 1867-ben és 1920-ban is. A magyar alkotmányosság jogfolytonossága, és annak gyakorlata azonban elfogadhatatlan a ,,számszerűtöbbség” akaratára hivatkozó ,,liberális demokráciának” hirdetett ,,kormányzási” forma kiagyalói számára. A magyar alkotmányos életforma ugyanis megakadályozza a káros tömegdöntéseket, tévedésekhez vezető és a tömegre nézve is hátrányos döntések gyakorlatát, amelyek diktatúrákhoz és kis klikkek kezébe összpontosuló hatalmi szerkezetek létrejöttéhez vezetnek. A liberális demokrácia idegen ideológiák, fegyverek, fenyegetőzések, titkosrendörség által védett hatalmi elit, karhatalom segítségével a jogállam hagyományai és alkotmányossága ellenében erőszakkal valósulnak meg és ezt az államformát csak manipulációk és csalások segítségével lehet fenntartani. A liberális demokrácia az értéknélküliség jegyében született államforma keretein belül ugyanakkor nélkülözi azt, ami a magyar alkotmányos életforma létének legfontosabb követelménye: A magas fokú erkölcs, szellemi látókör és a helyes ítélőképesség igénye. A liberális demokráciában nincs magasabb értékrendet képviselő nemzet, csak a minőségi értékrendet fokozatosan elveszítő tömeg. Az 1989-es változáskor a magyarságra erőltetett idegen, hagyományainkat és nemzetünket letaposó liberális demokrácia a mintapéldája lehet annak, hogyan veszítheti el egy nemzet egy ilyen alantas rendszerben a függetlenségét, alkotmányos jogrendszerének gyakorlatát, sajátos, nemzeti sajátosságait kifejező törvényeit, gazdasági erejét, kultúráját, puszta nemzeti létét, magát.
Ma, amikor Budapest utcáin a rendőrség szabadon verheti gumibottal jogállamiság teljes hiányára rámutató magyar polgárokat, akkor rá kell mutatni arra, hogy a jelenlegi, 1989 után bevezetett rezsim miért illegitim.
Károlyi Mihály, és az ő tevékenysége következtében létrejött kommunista rezsim el akarta taposni az egész magyar történelmet, a magyar alkotmányt és a Szent Korona tanát. Károlyi anarchistái az 1910. június 21-én törvényszerüen összehívott országgyűlés képviselőházát törvénytelen körülmények között oszlatták fel és önfeloszlatásra kényszerítették, amit a főrendiház tudomásul vett és tanácskozását berekesztette, aminek következtében, azt az 1920: I. törvénycikk megfogalmazza: ,,az állami főhatalom gyakorlata az alkotmány rendes formái között lehetetlenné vált”.
Magyarország szovjet megszállása 1945-ben hasonló helyzetet teremtett és az alkotmányosságon kívüli állapot a mai napig fennáll. A mai hazai rezsim Károlyi törvényen kívüli és kommunista terrorban végződő, anarchista rendszere követőjének vallja magát. A rezsim széltében-hosszában állít szobrokat Károlyinak és a kommunista tanácsállam vezetőinek nevei a mai napig tarkítják az országot ifjúsági kollégiumok, utcák, terek elnevezése formájában. 1989-ben a kommunista kormány országgyűlése ,,alkotmányt” fogadott el, amit a kormány igazságügyi minisztere írt. Ugyanez az illegitim, szovjet rendszer országgylés kimondta, hogy Magyarország immár nem ,,népköztársaság”, a ,,nép” szót elhagyták és a kommunista országgylés által elfogadott alkotmány talajára helyezkedve Károlyi anarchista államának követőjeként jelent meg számunkra a jelenlegi rendszer. Aki vitatja a rendszer legitimitását, azt a Fővárosi Bíróság katonai kollégiuma elé állítják, mint valami fölforgatót. Az illegitim rendszer tehát a pereit akár a Terror Házában, vagy a Köztársaság tér kommunista kazamatáinak kínzókamráiban is ,,jogosan” lefolytathatná.
A magyar társadalom ha szervezetlenül is, de kérdéseket tesz fel. Sokan felvetik, hogy a jelenlegi alkotmány illegitim. Vannak, akik Nemzetgyűlést szeretnének összehívni és sokan foglalkoznak azzal, hogy alkotmányt kellene szerkeszteni. Ezért kell komolyan foglalkozni azzal, hogy a jelenlegi törvényen kívüli állapotban ki hívhatja össze a Nemzetgyűlést és vajon mi a módja annak, hogy a nemzet alkotmányos életét helyreállítsuk? Nézzük a történelmi példát:
A véres kommunista rezsim bukását, 1919. augusztus 7-ét követően az ideiglenes kormányok a nemzethez fordultak, és a nőkre is kiterjedő, általános, titkos, egyenlő, közvetlen és kötelező választójog alapján hir- dették meg a képviseletre bízott nemzetgyűlési választást. Ezt a lépést 1989-ben tették meg. A megválasztott képviselőház ugyanis 1990-ben nem alakult át nemzetgyűléssé, hogy az alkotmányosság kérdését rendezze, és ezáltal illegitim tevékenységbe kezdett.
1920. február 16-án Budapesten az Országgyülés képviselőházának helyiségeiben a megválasztott képviselök összegyülekeztek és nemzetgyüléssé alakultak. Ezzel az 1910. június 21-én törvényszerüen összehívott, de 1918 novemberében erőszakkal feloszlatott országgyűlés jogfolytonosságára helyezkedve a magyar államiság törvényes képviseletének nyilvánították magukat, tehát olyan testületté, amely az államhatalom gyakorlásának további módját ideiglenes jelleggel jogában állt rendezni egészen addig az időpontig, amikor a jogfolytonosság teljesen helyre nem állt. Ennek értelmében alkotta meg a Magyar Nemzetgyűlés ,,az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” szóló 1920. I Törvénycikket. Ezzel Károlyi és a kommün törvénytelen uralmának véget vetettek, az alkotmányjogilag érvénytelenné vált és megsemmisült.
Az 1990-ben megválasztott országgyűlési képviselet azonban nem állt vissza a történelmileg legitim magyar alkotmányosság és államiság talajára és nem alakult át annak törvényes képviseletévé. A magyar államiság jogfolytonosságának kérdését pedig nem tűzte napirendre. A szovjet megszállás jogtalanságának ügyét nem rendezte, és azt nem semmisítette meg, ellenben a kommunista kormány által írt ,,alkotmány” alapján illegális és magyar államellenes tevékenységbe kezdett. Államhatalma nem tárta fel az illegális titkos szerződések kérdését, amelyek a szovjet uralom és annak szerkezeti elemeinek átmentését szolgálta. Nem leplezte le a kommunista titkosszolgálat ügynökeit, gazdasági kötődéseit és titkos szerződéseit. Nem rendezte az ország gazdasági függőségének kérdését sem és a szovjet államhatalom által a hidegháborús években a magyar államra terhelt adósságot nem rendezte, holott erre maga Jim Baker amerikai külügyminiszter már 1989-ben felszólította az akkori rendszert. Ellenben ezt a hatalmas terhet az újonnan alakított kereskedelmi bankokra hárította és azokon keresztül a teljes magyar gazdasági szférára, amely az elszabaduló infláció és az illegálisan rászabadított sokkterépia következtében összeomlott. A kommunizmusból kiszabaduló magyar társadalom megoldhatatlan terhekkel találta magát szemben. Ezek a hatalmas bűnök megbocsájthatatlanok és az akkori elitet, illetve az akkori elit legimitásából fennmaradó jelenlegi uralkodó klikket terheli a felelősség. Kell-e ennél több bizonyíték arra, hogy a jelenlegi rezsim illegitim, amelynek tevékenységét egy szabadon választott Nemzetgyűlés kell, hogy számonkérje?
Pedig az 1920-as I. törvénycikk 9. paragrafusa, amely a tanácsállam rendelkezéseit megsemmisíti, annyira körültekintő, hogy kijelenti, hogy azokat ,,amennyiben a jogrend és a jogbiztonság érdekében szükséges,...” a minisztérium ideiglenesen hatályban tarthatja egészen addig, amíg helyettük új rendelkezéseket állapít meg amennyiben ezek az ideiglenes alkalmazásban maradt rendelkezések a törvényerejű szokásjoggal nem ellenkeznek”, stb. Az 1990-es országgyűlés minden további nélkül alkalmazhatta volna az 1920-as I.t.c. 9. paragrafusát, csak annyit kellett volna tenniök, hogy hozzáteszik, hogy ,,és az 1945-ben bekövetkezett szovjet megszállás idején hozott rendeleteket, határozatokat megszünteti, illetve azokat szükség szerint a minisztériumok hatáskörében hagyja az átalakulás idejére azokat felülvizsgálandó”. Ezt a lehetôséget az 1990-es országgyűlés megbocsáthatatlan módon elszalasztotta.
Az államforma kérdése is egyértelműen megítélhető. A Pragmatica Sanctio érvénye ugyanis megszünt, mivel az osztrák uralkodóház elveszítette az Örökös Tartományokat, tehát magyar államfőt, királyt ez az uralkodó család Magyarországnak többé nem adhat. Ezzel azonban Magyarország visszakapta szabad királyválasztási jogát, és ezért az 1920. I.t.c. kimondja, hogy ,,A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalomgyakorlásának mikéntjét rendezi és ennek alapján az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfôi teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ”. A magyarság történetében három esetben választott a nemzet kormányzót: Hunyadi Jánost, Kossuth Lajost és Horthy Miklóst, illetve amikor Horthy lemondott, a kinevezett miniszterelnök, Szálasi Ferenc kezében összpontosult a kormányzói hatalom is. Azt később maga Truman is elismerte, amikor a magyar koronatanács segítségével próbálta meg a magyar alkotmányosság talaján az államfő kérdését Magyarországon a szovjet megszállás ellenében rendezni. Ez a magyar államhatalom folyamatosságának de facto nyugati elismerése, amit napjainkban újra ér-vényesíteni kellene. Ezzel szemben az 1990-es országgyűlés nem rendezte az államfő hatalomgyakorlásának módját és nem rendezte a szovjet megszállás következtében előállt helyzetet sem. Kötelessége lett volna az 1920-as I. Törvénycikk talajára helyezkednie, azt a magyar jog szellemében, mint a fenti példa is mutatja, kiegészíteni és azt követően az államforma tiszteletbentartása mellett államfőt kellett volna választania a magyar államiság történelmi intézményrendszerének szellemében, mint nemzetgyűlés a Magyar Szent Koronában élő jogán a szent koronában foglalt államfői hatalom gyakorlásának értelmében. Helyette egy illegitim titkos paktummal Károlyi anarchistáinak szellemében a magyarság számára idegen, francia jakobinusi köztársasági államforma elnöki tisztét határozták meg államfői tisztségként, kirekesztve a magyar választókat ennek eldöntéséből, illetve elutasítva az államfő közvetlen megválasztásának lehetőségét is.
Figyelemre méltó, hogy az 1989 után Magyarországon összetákolt rendszer a maga szovjet beidegzettségeivel, mennyire szemben áll a magyarságról a történelmi tények valódi ismeretében elfogadott nyugati felfogással. Íme egy példa:
Az amerikai hadügyminisztérium titkos elemző intézete az S.J. Rund § Associates, Inc, 1988. május 26-án ezt írta Magyarországról ,,Történelmi példák” címszó alatt: ,,Azon tétel, amelynek alapján a Magyar Kommunista Párt elveti a többpártrendszer bevezetésének lehetőségét – és amit az ortodox kommunisták úgy elleneznek, mint az ördögöt magát –, úgy hangzik, hogy Magyarországnak nincsenek demokratikus hagyományai. Ez természetesen hazugság, de még kétségbeesett értelmiségiek is” – pl. Csoóri Sándor és a vele tartó, osztályharcos szellemben nevelkedett értelmiségiek – ,, elhiszik ezt a tételt, mert azt magyarázzák, hogy a hatalom monopolizálása a Párt által történelmi szükségszerűség volt. A valóság azonban az, hogy a történelem a magyarokat ugyanolyan felkészültté tette a választójogon alapuló demokráciára, mint bármely más nemzetet Közép és Nyugateurópában. Az Aranybulla”, – mondja az amerikai intézet jelentése, – ,,amely a nemességnek széleskörű szabadságot, jogokat, kiváltságokat adott –, alig hét évvel követte a történelmi alkotmányosság eredeti forrásának tekintett angol Magna Chartát. Magyarország alkotmányos szerkezete évszázadokon át az angolokéhoz hasonló maradt: korlátozott királyi hatalom, a közigazgatás a helyi önkormányzatok kezén, a nemesség megyegyűlései, stb. A magyar nemesség keményen ellenállt a Habsburg központosító törekvésekkel szemben és amikor Ausztria–Magyarország a 19. század második felében egyfajta alkotmányos monarchiává vált, Magyarország kétkamarás törvényhozást hozott létre és megvalósult a több párt rendszer. Még a Horthy rendszer idején is, amit a kommunista történelemírás fasisztának nevez, a politikai pártok, beleértve a Szociáldemokrata Pártot is, legálisan működtek. A hatalom monopolizálása a Kommunista Párt által kizárólag az ország szovjet megszállásának a következménye,” mondta rólunk az idézett amerikai jelentés.
És lám a kommunisták megoldották a dolgot. A várt reformok nem következtek be, ellenben a kommunista titkosszolgálat képes volt a jobb és baloldalon egyaránt ügynökökből és kommunistákból pártokat, majd belőlük kormányokat alakítani, és hatalmát megtartani. Elvesztettünk tizennégy fontos évet, és a károk felmérhetetlenek.
Sibrik György a kormányzó belső diplomatája és ezredese volt. 1978-ban Washingtonban, közjegyző előtt tett nyilatkozatot, ebből idézek. Sibrik György II. Endréhez és Szent Erzsébethez vezeti vissza családját, és mint ilyen a kormányzó bizalmasa is volt egyben. A kormányzó 1948. április 6-án, bajorországi otthonában fogadta Sibrik Györgyöt és megmutatta neki azt az iratot, amelyben Pajtás Ernô ezredes, a koronaôrség parancsnoka beszámolt neki a Szent Korona helyzetét illetôen. Pajtás ezredes Perényi Zsigmond báró, koronaőr utasítását követve próbálta a Szent Koronát Svájcba juttatni az oroszok elől, illetve, ha ez lehetetlennek bizonyult volna, az amerikaiaknál elhelyezni addig, amíg az ország fel nem szabadul az orosz megszállás alól. ,,Tudatosítani kell” mondja Sibrik, ,,hogy Magyarország Szent Koronája nem a törvény tárgya, hanem a magyar jog forrása és polgára. A Szent Korona olyan szuverén személy, amelynek a király az alárendeltje. A magyar és a nemzetközi jog szerint a Szent Korona jogi és alkotmányos személy, amely magába foglalja a magyar alkotmányos hatalmat és nemzeti létet. Ezen alkotmányos szabály szerint a király, az országgyűlés tagjai, a polgárok ennek a testnek a részei. A Szent Korona alkotmányosan és jogilag a magyar nemzet. Választhatunk királyt, országgyűlési képviselőket, hivatalukat azonban csak akkor foglalhatják el, amikor a Szent Koronára az esküt letették. A király csupán jelölt. Egészen addig, amikor kibocsátja és elhelyezi azt a királyi oklevelet, amelyben elismeri a Szent Korona szuverenitását és az abban megtestesített nemzetet. A koronázás a Szent Koronával mindennek megerősítése. Pajtás ezredes minden kényszer ellenére betartotta esküjét, amelyet a Szent Koronára tett. 81 napig tárgyalt az amerikaiakkal, míg azok végül mindezt megértették és elismerték, és a Szent Koronának, mint jogi személynek biztosították az állandó hatállyal bíró menedékjogot”, ami az átadás feltétele volt. Számolt be Sibrik György. (A kincs-tári, vagy Werfen vonat, illetve a vele haladó Turán szerelvény, amely a Királyi Vár értékeit szállította 8 vagonban, nem volt ilyen szerencsés. Ezek a kincsek egyelőre törvényes magyar kormányzat híjján nem kerülhetnek haza.)
A kormányzó megkérte Sibrik urat, hogy Pajtás ezredest felváltva, válalja a Szent Korona védelmezőjének megbízatását, amire ő igennel válaszolt. A Szent Koronáról tehát nem lehet törvényt alkotni, nem lehet múzeumba zárni, amint azt a kommunisták teték. Truman amerikai elnök a Szent Korona őrzőjeként a magyar alkotmány hagyományai és Churchill javaslata szerint Mindszenty Józsefet, mint a Koronatanács tagját, kívánta államfôvé segíteni, hogy a szovjet előretörést megállítsa. Churchill Trumannak mindezt az Ősi Magyar Alkotmányra hivatkozva javasolta, mert Churchill szerint a térség biztonságát csakis a magyarok ősi alkotmánya alapján lehetett biztosítani a szovjettel szemben. Truman hivatásos diplomatájának, aki korábban amerikai tisztként jelen volt a Szent Korona átvételénél, és aki a hercgprímásnak, egy nappal annak letartóztatását megelőzően, felajánlotta, hogy nyugatra segíti, – a prímás nem akart elmenekülni – a prímás letartóztatását követően egy napon belül el kellett hagynia Magyarországot, mert kiutasították. Ez a diplomata soha sem lett rehabilitálva 1989-t követően Magyarországon, pedig azt kimondottan követelte a magyar alkotmányosság érdekében. Tudta, hogy 1990-ben az ő rehabilitása csak akkor történhetett volna meg, ha a Mindszenty-ügy és ezzel Churchill és Truman eredeti szándéka előtérbe kerül a kialakuló délszláv fölfordulás és a szovjet beavatkozások elkerülése érdekében. Jeszenszky Géza külügyminiszter azonban erre nem vol hajlandó. A diplomata iratait erre vonatkozóan megőriztem. Ez a diplomata, aki Jessie Helms amerikai szenátor belső embere volt, átadta nekem Sibrik úr nyilatkozatának másolatát is, és azt az ő kérésére hazahoztam. Sibrik György nyilatkozata akkor történt, amikor az amerikaiak a Szent Koronát hazaszállították, annak jogállását örökítette meg. Ez az egyetlen legitimdokumentum, amely a Szent Korona jogi és alkotmányos személyi-ségi jogait hitelesen rögzíti, és ezáltal a magyar alkotmányos élet folytonosságát biztosítja.
A jelenlegi hazai kormány tagjai a főhivatalnokok, bírák, a honatyák, senki sem tesz esküt a Magyarok Szent Koronájára és ezért a magyarság ősi tőrvényeit, a nemzet érdekeit, vagyonát hűtlenül, felelőtlenül kezeli, a hatalmat jogtalanul bitorolja.
A Szent Korona számukra nem a jog forrása és a hazai illegitim ,,elitesdit” játszó alkalmi klikkek, amelyek zavaros, idegen érdekcsoportok bábszínházi, jellemtelen játékszerei, és úgy intézik a jogalkotás kérdéseit, ahogy azt a szovjet időkben beidegzett gyakorlat szerint megszokták: egymással alkalmasint egyeztetgetnek és annak az alkalmi megállapodások alapján intézkednek a nemzet mérhetetlen kárára. Ezt a fajta intézkedési formát a Magyar Nemzet már évezredekkel ezelőtt elvetette. A fentiek értelmében megérthető, hogy miért lehet vita tárgya a határon túl rekedt magyarok magyar állampolgársága. Mert az igazság az, hogy a jelenlegi illegitim, hazai uralkodó klikkeknek nem érdeke a magyarság biológiai létének megőrzése és annak felforgácsolása őket nem zavarja. Tehát az etnocidium vétkét is elkövetik, mert zavaros, napi politikai érdekeiknek a nemzet érdekeit rendelik alá.
Ezért a nemzet érdekeit szem előtt tartó magyar csoportosulások célja csakis az lehet, hogy a legközelebbi választásokon egységbe tömörülve Nemzetgyűlési választást harcoljon ki, azért, hogy ez a Nemzetgyűlés megalakulásakor a Nemzet Alkotmányát az 1920. évi I. törvénycikk helyreállításával újra törvényes alapokra helyezze. Csak olyan Nemzetgyűlés lehet legitim, amely ezt megteszi. Ezt követően rendezhető a főhatalom kérdése a Szent Korona tanítása az ősi alkotmány és a magyar történelmi jog szellemében.
Geönczeöl Gyula    2003. december.
(Léva, Felvidék)

 

KÉRDÉSEK arról, hogy ki és mi legitim, illetve arról, hogy ki és mi NEM legitim!

Az alábbi anyagot 2009. január 17.-én adtam közre. Azzal a szándékkal, hogy megkérdezzem a magyar nyilvánosságot: hogyan is állunk a magyar államforma jogfolytonosságának kérdésével. Hogyan állunk a Hercegprímás hivatalból kiadott és soha vissza nem vont VÉTÓJÁVAL.

Egy tudós politológusunk meg is jegyezte hossza válaszában, hogy: „ A hercegprímási vétó tény és valóság, azt meg kellene válaszolni”.

Ma újra fel kell vetni ezt a kérdést, mert a kommunisták szócsöve a Népszabadság mai, július 15.-i száma, Nagy N. Péter olyan fogalmakat vet fel, amelyekre a magyar közvélemény szuverén választ kellene, hogy adjon és a magyar jogásztársadalomnak ugyancsak tisztába kellene lennie bizonyos határvonalakkal, vagy nem szuverén és nem jogásztársadalom. A Népszabadság ugyanis nem kevesebbet közöl az említett írnok tollából, mint azt, hogy: „ a bírósság a Magyar Gárdát a demokratikus államrenddel való összeegyeztethetetlenség miatt minősítette” és hogy „nehéz érvet találni, miért ne kellene betiltani a Jobbikot is”, stb. Majd egy másik cikkben javasolja Orbánnak, hogy ne siessen. Nyilván előbb ez a rendszer be akarja tiltani a nemzeti oldal ezen szuverén képződményét a Jobbikot és ezért időt kérnek a Fidesztől. A médiában teljesen tetten érhető máris a választópolgárok tervszerű MEGFÉLEMLÍTÉSE.

Ezért pár dolgot tisztázni kell.

Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989 kiadásában idézem megjelent Mindszenty József EMLÉKIRATAIM -ból idézek:

-          300. oldal: „Az én ügyemben odáig mentek, hogy a kommunista párt elleni fellépésemet az 1946: VII.tc. alapján a demokratikus államrend, vagyis a demokratikus köztársaság elleni bűntettnek minősítette a bíróság. A bírósági gyakorlatban tehát „a demokratikus államrend” a kommunista pártot jelenti. Az igazságszolgáltatást ennyi romlottsággal ritkán csúfolták meg a történelemben”.

-          296. oldal: „A köztársaság védelméről szóló törvényt a nép elkeseredésében „hóhértörvénynek” keresztelte el. Szövegét a kommunisták diktálták s már eredetileg kirakatperek rendezésére szánták”.

-          264. oldal: „végrendeletemben megállapítom, hogy ami Magyarországon választásokon és más úton a törvényesség látszatával történt, elejétől fogva törvénytelen. Arra kértem és figyelmeztettem a magyar népet, maradjon hű történelmi múltjához, hazájához és a valláserkölcsi alaphoz”

-          250. oldal: „Baranyai professzor…eljuttatott hozzám egy tanulmányt a magyar prímások közjogi szerepléséről és a kísérő levélben felvetette azt a lehetőséget, hogy egy váratlanul bekövetkező s általa jogi vacuumnak nevezett helyzetben a kibontakozás a hercegprímás közreműködésével is megtörténhet”.

-          249. odal: „ A köztársaság bevezetéséről szóló törvényjavaslat ellen valóban óvást emeltem. Ehhez azonban a törvény életbelépése előtt nekem is, mint minden magyar állampolgárnak megvolt az alkotmányban s az alaptörvényekben biztosított jogon. Alaptörvényeink szerint, amelyek bármely elfogadott törvény alkotmányos úton való megváltoztatását engedélyezik, még ha ma is bárki alapítana olyan politikai pártot, amely a köztársaság helyett a királyság visszaállítását tűzné ki célul, feltéve, ha valóban demokratikus államban és jogrendben élnénk”.

-          199. oldal: „A Rajk által beterjesztett törvényjavaslatról könnyen meg lehetett állapítani, hogy lemásolása a szovjet „törvénynek” azzal a céllal, hogy a köztársasági államforma védelmének ürügyén félreállítsák és elsüllyesszék mindazokat a politikusokat és közéleti férfiakat, akik útjában álltak a kommunista egyeduralmi törekvéseknek. Ezért nevezték el „hóhértörvény”-nek”.

-          104. oldal: A vétóval kapcsolatban Tildy Zoltánt és Varga Bélát figyelmezteti arra, hogy „ a marxista pártok a királyság intézménye helyett a köztársaság bevezetését követelik. Kifejtettem álláspontomat,: Ebben a fontos kérdésben semmiképpen nem szabad engedniök a szovjet nyomásnak”..” a választásokon egyetlen párt sem vetette fel az alkotmány módosításának szükségességét s így a jelenlegi  parlamentnek erre nincs felhatalmazása”…Ha a bolsevisták mindenképpen döntést akarnak az ügyben, meg kell kérdezni magát a népet. Hangsúlyoztam a kommunisták a köztársaság bevezetését azért követelik, mert űjabb helyzeti előnyökhöz akarnak jutni”.

-          ÉS VÉGÜL, de nem utoljára: 308. oldal: „ Az 1956-os szabadságharc alatta Nagy Imre kormány, amelynek Kádár János is tagja volt, az igazságszolgáltatáson esett sérelmet is orvosolni akarta, amikor a Mindszenty – perről így nyilatkozott: „A magyar nemzeti kormány megállapítja, hogy 1948-ban Mindszenty József hercegprímás ellen emelt vádak minden törvényességet nélkülöztek. Ennek értemében a hercegprímás ellen történt összes intézkedések megsemmisülnek és a hercegprímás minden eddigi polgári és egyházi tisztségét felveheti és szabadon gyakorolhatja”.

Tehát érvényben van a HRCEGPRÍMÁSI VÉTÓ, 1956 után is. Szeretnék nyilatkozatokat látni arról, hogy ki áll az 1956-os magyar nemzeti kormány mellett és ki áll a jelenlegi, illegitim rendszer mögött, amely nem hivatkozhat 1956-ra, vagy magát vétózza meg.

Geönczeöl Gyula,

2009. július 15.

 

MAI  ÁLLAPOTAINK  IGAZI  GYÖKEREI
Hiteles dokumentumok tükrében.

  Cleveland, Ohióban három nagy magyar katolikus templom van. A templomokat a katolikus, clevelandi püspök, a magyarság határozott tiltakozása ellenére be akarja zárni és a magyarok által emelt magyar templomokat el akarja az egyház a magyaroktól venni. A világiak hevesen tiltakoznak, a templomok magyar papjainak pedig az egyház a tiltakozásban való részt vételt "megtiltotta".

A magyar ellenesség tehát napjainkban nemcsak a közép- európai, benesi-gyurcsányi szovjet zónában folyik, tehetségtelen, önjelölt és hazaáruló "magyar" politikusok segítségével. Az árulók és júdások nélkül, akiket az idegenek közülünk szednek össze, ezt velünk, magyarokkal az idegenek, nem tehetnék.

2009. jan. 13.-án Clevelandben, a Szent Imre katolikus templom egyik kis könyvtárában akadtam Kovách Aladár, Archívum Hungaricum, A Mindszenty Per Árnyékában c., 16O oldalas kiadványára, amelyet a szerző Innsbruckban szerkesztett és adott ki, 1949-ben. Külföldre csempészett Dokumentumok, Pásztorlevelek, Rendőri utasítások, jegyzetek közreadásával. A kiadványban találhatók azok a dokumentumok is, amelyek rávilágítanak arra, hogy hogyan keletkeztek a jelenlegi és Mindszenty József Hercegprímás által idejében megvétózott, tehát ma jogtalanul létező, anyaországi halálrendszer igazi "közjogi" alapjai.

A Hercegprímás a Koronatanács tagja, és mivel annak tagjai 1945-ben külföldön tartózkodtak, a Hercegprímás az államfő. Bölcs őseink törvényei szerint, hogy Magyarország sose maradjon bölcs vezetés nélkül.

A Hercegprímás kezdeti üzeneteiben bírálta a pártoskodást, a társadalom atomizálását. Alapozást végez a tömegek védelmére, megtartására, és feszült figyelemmel kíséri a bolseviki terv hadmozdulatait a politikai életben.
Világosan látja, hogy ami végigszánt a magyar romokon, az nem forradalom.

A megtört Magyarországgal az orosz hatalom "forradalmat" játszat. A megbénított nép felett a népszuverenitás elvét lobogtatja, hogy ezalatt az ezeréves állam közjogi alapjait szétverhesse.
Az elv: Mindent szétverni, ami Magyarország kohéziós ereje lehet. A történelmi tudat megsemmisítése a legfőbb feladatok közé tartozik.

 A HERCEGPRÍMÁS - a történelmi Magyarország utolsó pillére - SEMMIT SEM AD FEL az ezeréves TÖRTÉNELMI ÖRÖKSÉGBÖL és a Történelmi Alkotmányból. Egyedül is, MEGINGATHATATLANUL megtartja az ezeréves államgondolat tartóelemeit.

A hatalom valóságos kézbetartója a moszkvai csoport (Rákosi, Révai, Gerő a hídverő, Vas) mi mást is tűzne napirendre, 1945 végén, mint a protogyurcsányi, "köztársaság" bevezetését. November végén Tildy, akit Sztálin parancsára Vorosilov mindenható szovjet katonai helytartó ültet a kormány élére, több más, a szovjeteknek megfelelő személlyel együtt, még nem adja fel a királyság fenntartásának gondolatát. A Kisgazdapárt emigrációban élő vezetőjét, Eckhardt Tibort Sztálin parancsára nem engedik be az országba. Hatheti alattomos csend következik. 1945 szilveszterén a Hercegprímás a következő átiratot intézi Tildyhez:

Miniszterelnök Úr!

Hivatalosan ugyan nem kaptam erről eddig tájékoztatást, de mert a hír komoly helyen is erősen tartja magát, kénytelen vagyok rá kitérni és amennyiben való alapja lenne, a terv ellen súlyos okokból óvást emelnék.
Úgy értesülök, hogy a nemzetgyűlés a közel jövőben napirendre szándékozik tűzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak, ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több, mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen.

Mindszenty József s.k.
hercegprímás, esztergomi érsek
1945. december hó 31-én

A Hercegprímás az átiratot a mellékelt levél kíséretében megküldi Varga Bélának

VARGA BÉLÁNAK, A NEMZETI FÖTANÁCS TAGJA.

"Megküldöm csatoltan Nemzeti Főtanácsi Úrnak a Miniszterelnök Úrhoz a hír szerint tervezett alkotmányreformok kapcsán intézett átiratomat".

Bizalmas.

Nagyságos és Mélyen Tisztelt Kanonok Úr, Nemzetgyűlési Képviselő Úr!

Nagyságod ismételten irányítást kért tőlem, minő álláspontot foglaljon el az időszerű kérdésekben. Elérkezettnek látom az időt, hogy a jelentős fordulónál tájékoztatást adjak. Nagyságod sohasem kötelezte el magát a köztársaságnak, ellenben a király őfelségétől fogadott el megbízatást. Ehhez képest Nagyságod csak a király oldalán állhat és pedig a dolog természete szerint nyílt kiállással, a másik gondolat időszerűségének hirdetésével és az ezt valló tábor határozott támogatásával.
Különben november 16-án ezt az álláspontot foglalta el előttem a Nagyságoddal nálam megjelent miniszterelnök úr is.
Az a gondolat, amely uralomra tör, szemben áll az ezeréves magyar alkotmánnyal, még tovább sorvasztja önállóságunkat.
M.J.

És a legrövidebb időn belül megy a válasz Varga Béla levelére:

"Nagyságos és Főtisztelendő Kanonok Úr, Képviselő Úr!

Január 2-i levelére a következőket jegyzem meg: Az államforma kérdésében komoly fellépés kellett volna. Ezt nem láttam sehol. Nemcsak kezdeményezést nem mutattak fel a leghivatottabbak, de még a világiak kezdeményezésének a támogatását sem látom. A közéletben az elvekért való komoly kiállás szükséges, nem a mentegetődzés. Eddig azt hallottam Nagyságodtól, hogy viszi a pártot. Most azt látom, hogy a párt magával ragadja a papságot is".

Pásztorlevél, Esztergom, 1945.október 18.-án:

"Az ember értékéről, a lelkiismereti szabadságról, az újabb terror jelentkezéséről. Ellenállni!...Az igazi demokrácia alappillére, hogy sértetlen természetjogi elveket ismer el, melyekhez soha semmiféle emberi hatalomnak erőszakkal nyúlnia nem szabad...Az igazi demokrácia a lelkiismereti szabadságot, a szülök jogait, a munkásnak szabad egyéniséggé kialakulását, a munka rabszolgaságának megtörését írja zászlajára...A földosztásnál pártpolitika érvényesült és katonáink is kimaradtak a földosztásból...

Mindenfelé azt látjuk tehát, hogy az alapvető jogokat vetik meg s a társadalom leghatalmasabb pilléreit, az erkölcsiséget és az igazságosságot semmibe veszik... A rendőrségünk pedig ugyanakkor papokat tart fogva szentbeszédeik miatt és védtelen polgárok internálására rendezkedik be... Titeket pedig, Kedves Híveink, felszólítunk, hogy fontoljátok meg szavainkat, s a választás alkalmával adjátok szavazatotokat arra a jelöltre, aki
az erkölcsi tisztaság, a jog, az igazság és a rend érdekében fog síkra szállani s képes lesz küzdeni e jelenlegi szomorú állapotok visszaélései ellen.

Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetéseitől. Könnyebb egyszeri fenyegetést kiállani s elszenvedni, mint rálépni arra az útra, ahová meggondolatlan s lelkiismeretlen emberek csábítani akarják a magyarságot. Az erőszak és a zsarnokság annál nagyobb lesz, minél kevesebb ellenállásra talál...Ne feledjük a súlyos figyelmeztetéseket, ne feledjük és vonjuk le a következtetéseket. Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelősséget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások előtt. Csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, aki emberileg szólva kezességet nyújt, hogy ilyen világ, ilyen szellemiség, ilyen eltévelygések többé nem ismétlődnek a magyar földön. Ámen".

A Hercegprímás következetesen szembeszállt a felvidéki magyarsággal szembeni szovjet-csehszlovák, összehangolt, és Budapestről gyáván támogatott eljárásokkal szemben is. A határon túli magyarság elárulását a mai napig láthatjuk a hazai kormányzat ügynökei részéről.

A Magyar Püspöki Kar 1948 nov. 3.-án a "felbecsülhetetlen apostoli munkáért hálás köszönetét fejezte ki Őeminenciájának. Ugyanakkor annál nagyobb megütközéssel és szomorúsággal látja a katolikus hívek tömegeivel együtt azokat a méltatlan támadásokat, amelyek öt különösen a sajtóban, rádióban, gyűléseken rendszeresen érik. Amikor a Magyar Püspöki Kar a vallási és szabadságjogok nevében is felemeli szavát a támadások ellen, biztosítja Őeminenciáját bizalmáról, együttérzéséről az Egyház a Haza és a magyar népünk ügyéért folytatott munkájában teljes egységben összeforrva vele azonosítja magát".

A Magyar Hercegprímás Levele, amelyet letétben hagyott, letartóztatása pillanatában vált időszerűvé. Akkor írta ezt a levelet, amikor látta, hogy titkárát Dr. Zakar Andrást valami vegyszerrel kezelték a börtönben és amikor kiengedték, tánclépéseket lejtve járt és állandóan nevetett.

Ezt Dr. Zakar András nekem személyesen többször kihangsúlyozta. A Hercegprímás kézirata az utolsó üzenet volt a püspöki karnak. Ez a zseniális négy mondat üzenet a mai napig.

1. Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben.
2. Nem mondok le érseki tisztemről.
3. Nincs vallani valóm és semmit sem írok alá.
4. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye s azt eleve semmisnek nyilvánítom.

 Az első pont nyilván arra a szovjet vádra vonatkozik, hogy a Hercegprímásnak a nyugati szövetségesekkel kapcsolata volt. Valóban, a nyugat öt tekintette a magyar államfőnek, mert Truman és Churchill tisztában voltak a Történelmi Magyar Alkotmánnyal. A szovjetek kiszorításának Közép-Európából és ezért a Hercegprímás támogatásának kérdése a nyugat szempontjából kulcskérdés volt. Mint szuverén államfőnek, a Hercegprímásnak joga volt bárkivel tárgyalni az ország függetlenségéről. Ebben a tekintetben pontosan annyi joga volt, mint bármelyik megkoronázott magyart királynak.

A második pontban pontosan megvédi az első pontban foglalt tényeket, illetve a Magyar Történelmi Alkotmányból következő államfőként Magyarországon betöltött helyét. A Hercegprímási tisztségtől pedig a pápa sem foszthatta meg. Mint szuverén államfőnek, neki semmi tárgyalnia valója a szovjet belügyesekkel és az AVH-val nem volt, ez áll a harmadik pontban.

A mai hazai rendszer azzal foglalkozik, hogy még a föld kincseit is idegeneknek adja és pl. a magyar föld kincseit, pl. földgázt az ö szélhámosságaik miatt, egyelőre, idegenektől kell méreg drágán megvenni.
Magyarok százai fagynak meg, milliók nyomorognak. Mindent megadóztatnak, ami repül, úszik és jár, Caligula a véres kezű császár nyomán haladva. Idegeneké lett a sok haszonnal termelő magyar gyár. A Rákosi utód hazai gyűlöletrezsim a határon túli magyarok megtagadására biztatott idegen cégektől kapott párt, illetve állami, adójövedelmekből, pénzekből. A sérelmeket fölsorolni is képtelenség. Azért történik mindez, mert nem vagyunk következetesek. Nem a tudatlanság, kishitűség, az árulók útját kell járni. Igen, azt tanítják, hogy ezt kell csinálni. De ezek az Ö iskoláik, az Ö újságjaik, az Ö médiájuk! A Rákosi utód liberálbolsevikoké.

És mégis, van kiút. A Hercegprímás megmutatta az utat, amikor minden erőszakkal szemben hajthatatlan maradt.

"Szent István népe vagytok. Az Ö nemzetnevelő tanításán a magyar nemzedéksorok
magyar folytatását szaporítsátok", Budapest, 1948. szept. 1.

Aláírás: Mindszenty József s.k. bíboros hercegprímás, esztergomi érsek.

 A Hercegprímás a magyar nemzet ősi alkotmánya értelmében a neki adott jogon, idejében megvétózta a gyűlöletrezsimet. Vétózzuk meg mi is. Minden Nap a Napnak minden Órájában! Mi magyarok a magyar föld őslakói, bennszülöttei. Ez a magyar feltámadás kezdete!

Geönczeöl Gyula
Cleveland, Felvidék,
2OO9. január 17.

----------------------------------------------------

Hitelességet, Alkotmányosságot és mindent Történelmi alapokon!

Mindenféle kormányok, helyett: legyenek azok szakértő, vagy nem szakértő kormányok. Mindenféle képtelen ideológiákat felvonultató pártok és pártszemléletek, szektáns elméletek helyett:

Mindenekelőtt és Haladéktalanul:

Hitelességet, Alkotmányosságot és mindent Történelmi alapokon!

MOST, AZONNAL!

Memorandum
Szent István Szent Koronájáról

olvasható aláírás. Tibor Eckhardt
(a dokumentum eredeti nyelvezete angol)

Egy amerikai értékelés.

A kiváló amerikai, John F. Montgomery, aki nyolc éven át Rooswelt elnök nagykövete volt Magyarországon, meghatározta Szent István koronájának valódi, lényeges értékét a Magyar nép számára." Magyarország a kényelmetlen szövetséges" - satellite c. könyvében a 36. oldalon megmagyarázta, hogy: "Magyarország Angliával és szinte minden más királysággal szemben a koronát mindig a viselője fölé helyezte: A király régensként, kormányzóként szolgált a korona számára, amelyben bennfoglaltatott az a fenséges, magasztos, nagyszerű hatalom, amely az évek folyamán Szent István király idejétől kezdve napjainkig adatott át". Ez a józan, mértékletes, higgadt amerikai továbbá tisztelettel adózott Szent István királynak és népének kijelentvén azt, hogy: " középkori királya megkoronázása által, akit halálát követően szentté avattak, Magyarország a legkeletibb nyugati állammá vált".

Szokás és beleegyezés, hozzájárulás.

A magyar alkotmány - annak ellenére, hogy gyakorlását az 1945-ös szovjet megszállás megszakította - továbbra is Szent István koronájára alapul. Az alkotmány a Magyar Birodalom ezeréves történelmének terméke, amely fokozatosan fejlődött a szokás és elfogadás, hozzájárulás elvének alapján, gyökereiben mélyen visszanyúlva a nemzet távoli, törzsi múltjába. Elsődleges fontosságú az, hogy a Szent Koronának tulajdonított függetlenség abból a szabályból vezethető le, hogy a közérdekű kérdésekben hozott döntéseket Szent István Koronájának nevében kell meghozni, mert az a Királyt és a Nemzetet személyesíti meg. II. Endre (1205-1235) uralkodásától kezdődően " a nemzet jogainak, szabadságjogainak és törvényeinek szigorú betartása" bele lett foglaltatva a király koronázási esküjébe. Károly Róbert sem lett elfogadva, mint alkotmányos király 1308-ban a Magyar nemzet által, amikor először egy pót- koronával koronázták meg. Ezért 1310-ben másodszor kellett a valódi koronával megkoronázni. Ezen időtől kezdődően a koronázásban bennfoglaltatik az az alkotmányos érvényű megerősítés, szentesítés, hogy: "csak az van elismerve Magyarország törvényesen uralkodó királyának, akit a nemzet Szent István koronájával megkoronázott". Ezen időtől kezdődően adódik a korona szerepe és nagyrabecsülése, tisztelete mint Magyarország "Szent Koronája", amely egyedülálló fogalom azon népek körében, amelyek királyságokban élnek.

A Szent Korona misztériuma


A Szent Korona misztériuma fokozatosan fejlődött ki, annak részben vallási, részben politikai eredetét nehéz racionális alapon értelmezni, kivéve azt a tényt, amely abból a történelmi szükségszerűségből fejlődött ki, hogy a király szuverén illetékességét és a Nemzet következetes igényét a saját szuverén szabadságjogaival összehangolják. A szuverenitás jelentése azonban: legfelsőbb hatalom - ezért oszthatatlan. Magyarországon az egység és egyensúly az államon belül azáltal volt biztosítva, hogy Szent István Koronáját megszemélyesítették és hozzárendelték a magyar szuverenitás birtoklását, miközben a Szent Korona tulajdonjogán a király és a nemzet közösen osztozott, mint annak tagjai ("membra Sacrae Coronae").

Ez az elmélet (amit Amerikában doktrínának neveznének) a XII. század elején született. (Könyves) Kálmán király jegyezte meg 1103-ban, hogy a velencei Dózse-val kötött szerződése "kevesebb hitellel bírt volna, ha az nem lett volna a Királyság Tanácsával egyeztetve". A király személyes uralkodása idegen és elfogadhatatlan volt a magyar nép számára. Szemben a Nyugat-Európai gyakorlattal, föld adományozása csak valamilyen közérdekű cselekedet (iusto servitio) jutalmazása okán történhetett Magyarországon és nem mint személyes jóindulat alapján történő adományozás, amint az az 1222-es Aranybulla XVII. cikkelyéből egyértelmű.

A későbbi századokban a földbirtokos arisztokrácia több birtokot szerzett, de ezzel nem szerzett kizárólagos befolyást az államügyek intézésére. Hatalma sohasem volt elégséges ahhoz, hogy megszüntesse az alkotmányos kormányzás elvét, amely bennfoglaltatott a Szent Korona megszemélyesítésében. Ez az elmélet tehát nemcsak mint a király szuverén hatalmának forrása maradt meg, de úgy is, mint a nép elidegeníthetetlen joga a szabadságra és önrendelkezésre. A politikai tudomány a modern időkben az "állam, mint élő szervezet" fogalmat fogadta el. A magyar nép sohasem tért el ettől a fogalomtól. Az államot társadalomként fogták fel, amelyet azért alapítottak, hogy az a teljes társadalom jólétét, biztonságát szolgálja. Személyesen a Szent Korona minden a nemzetből eredő közhatalom tulajdonosa, amelynek tulajdonosai közösen a király és a nép. A Korona, amely mindig jóval több volt, mint szimbólum, tíz évszázadon át Magyarország állami létét és más államoktól való szuverén függetlenségét is jelképezte. 1440-ben Magyarország Nemzetgyűlése a Szent Koronát Kiáltványában mint "Misztériumot" ismerte el.

Werbőczy "Tripartium"-ja

A Szent Korona szuverenitásáról szóló tanítás a XIV. század végére alakult ki teljesen. Vitathatatlanul, "Magyarország királya az alattvalói hűségét elsősorban azért nyerte el, mert azok hűséggel tartoztak a Szent Koronának". A neves jogász, Werbőczy István a XVI. század elején (1517-ben) nemhogy nem alkotta meg, hanem csupán összegyűjtötte a létező Magyar Alkotmány elveit és szabályait, amelyet a szokások alkottak meg. Kiváló munkájában, a "Tripartium-ban - Hármaskönyv -ben, amely az elfogadott, de soha azelőtt törvénybe be nem cikkelyezett törvények hagyományára alapult, megfogalmazta a Szent Koronáról szóló alkotmányosság - elméletet, amely megerősíti a király visszavonhatatlan szuverenitását, amennyiben meg lett koronázva, de ugyanakkor megjelöli hatalmának alkotmányba foglalt határait is. Szent István Koronája marad az államon belül a hatalom egyedüli forrása: szuverenitást adományoz, de megvéd a kizárólagos, abszolút hatalom gyakorlásától. A Szent Korona nemcsak a nemzeti egység szimbóluma, mivel egyben minden földterület tulajdonosa is, amely a Szent Korona területét képezi. A Korona biztosítja, jóllehet néha csak elvileg a teljes nemesség egymás közötti egyenlőségének jogait ("una eademque nobilitas") és ezzel valójában megakadályozta az arisztokráciát abban, hogy hatalmat szerezzen a kevésbé nemesek, nemességhez nem tartozók felett, mint az Nyugat-Európa feudális államaiban megtörtént. II. Ferdinánd király 1635-ben (a XVIII. cikkelyben) a Habsburg dinasztia részéről megerősítette Werbőczy kijelentését, hogy a "törvényhozó hatalom közösen a királyhoz és az Országgyűléshez tartozik". Magyarország királya nem egyedül "az Isten kegyelméből" uralkodott, de a nemzet részvételével és hozzájárulásával. A Szent Korona akaratát tehát akként fogadták el, hogy az "az ország, a föld törvénye". A "törvény kötelezi a királyt is" mondta Werbőczy, mert ez az Alkotmány alapvető rendelkezése.

Az abszolutizmus elvetése

a Szent Korona m"misztériuma nem a középkori államról (Mysterium Christi) alkotott felfogásból volt levezetve, ellenben a király és a nemzet között megosztott szuverenitás ősrégi magyar felfogásából, amelyet a Szent Korona szétválaszthatatlanul egységben tart. Azzal, hogy Magyarország trónjára a Habsburg dinasztia került, értékelhető nyugati segítség lett biztosítva a folyamatos török támadások ellen. Azonban a Szent Koronáról szóló magyar elmélet és az uralkodó (abszolút) hatalmának a német tartományokban gyakorolt feudális elképzelése között súrlódásokat eredményezett. A király próbálkozásait, hogy Magyarországon hasonló abszolút uralkodást vezessen be, a nemzet elvetette, mint a Szent Koronáról szóló elmélettel ellenkezőt.

Ez lett Rudolf király 1604-es XXII. törvényének sorsa is, amelyet a nemzet beleegyezése nélkül rendelt el, és amelyet két évvel később a Bécsi Békeszerződés 1. cikkelyében elvetettek, mint érvénytelent és semmist. Ugyanez lett a sorsa II. József egész uralkodásának, amikor uralkodásának törvényeit a saját aláírásával semmisítette meg. Az 1790-es X. törvény kihirdette: "Őfelsége elismeri, hogy Magyarországon és társországaiban a törvényhozás, azok végrehajtása, vagy visszavonása az Alkotmányosan megkoronázott király és az Országgyűlésben összehívott rendek felelőssége és semmi sem rendelhető el, csak ami az Országgyűlés által van elfogadva". 1462-ben a nagy király, I. Mátyás már kihirdette ezt az elvet és 1741-ben Mária Terézia ugyancsak hangsúlyozta, hogy a király legfelsőbb hatalma az a hatalom, amelyet rá a nemzet ("concessa potestas") a Szent Korona közvetítésével átruházott.

1848 alapvető reformjai.

A Szent Korona legfelsőbb hatalma a nemesség kiváltságainak 1848-as megszüntetésével érintetlen maradt. Egészen addig azok a magyarok, akik a földtulajdonukat eredeti szerződéshez, vagy a királytól kapott adományig tudták vissza vezetni, nemesemberekként voltak elfogadva és így a Szent Korona tagjaiként szerepeltek. Ezt követően minden magyar polgár fel lett jogosítva arra, hogy ebben a tagságban részesüljön, és közösen a királlyal, annak megkoronázását követően alkották a Szent Korona testét, ("totum corpus regni Sacrae Coronae"), amely azonos volt a Magyar Állammal. Ezért, 1848 óta minden magyar magáénak tudhatta azokat a jogokat és szabadságot, amelyet előzőleg csak a nemesek kaptam meg. A második világháborút követően azonban a Szovjetunió ráerőszakolta Magyarországra a proletárdiktatúrát.

A koronázás

Tekintve, hogy a Szent Korona századokon át az állam és annak szuverenitása megszemélyesítőjeként volt számon tartva, a király megkoronázása megkerülhetetlen feltétele volt annak, hogy a királyi hatalom birtokába jusson. Nem volt szükség törvényre ahhoz, hogy ez a követelmény be legyen tartva, mivel az éber nemzettudat odafigyelt arra, hogy a király uralkodása szabályszerűen legyen megalapozva. Az 1723-as törvény (a "Pragmatica Sanctio"), amely a Habsburg-Lotharingiai ház örökösödési rendjét szabályozta a magyar trónon, szerződésben kötötte ki, hogy a koronázást megelőzően, a jogos örökös, ki kell, hogy adjon egy diplomát, koronázási hitlevelet, amiben eskü alatt garantálja, hogy az Alkotmányt tiszteletben tartja. Az a hatalom, ami a törvény szentesítésével, kiadásával járt, és ami az adományozásra is vonatkozott, vissza volt tartva - Werbőczy szerint - éspedig kizárólagosan, a törvényesen megkoronázott király számára. ("rex legitime coronatus"). Az 1790. évi III. törvény ugyancsak szerződésben kötötte ki, hogy a király megkoronázására hat hónappal azt követően, hogy az örökös elfoglalta a trónt, visszavonhatatlanul ("inomise") sor kell, hogy kerüljön, meg kell történnie, ellenkező esetben minden tette és rendelkezései érvényüket vesztették.

Végkövetkeztetések

Ismerve azt a mély tiszteletet amellyel a magyarok az élet minden területéről adóztak, viseltettek Szent István Koronája iránt, teljes egyetértés uralkodik közöttük azt illetően, hogy Magyarország ezeréves Alkotmányának utolsó maradványa és nemzeti szuverenitásuk ne legyen kitéve annak, hogy a szovjet hadsereg birtokába kerüljön. Általános az a felfogás, hogy a Magyar nemzet történelmi léte a Korona túléléséhez kapcsolódik, amelyért megszámlálhatatlan Magyar életet áldoztak fel ezer éven át. A Magyar állam romokban heverő szuverenitása, polgárainak letaposott szabadsága, a nemzett elkobzott függetlensége, Magyarország egész sorsa, a magyar szívben belsőségesen kapcsolódik a Szent Korona sorsához.

Évekkel ezelőtt, 1955-ben az USA Külügyminisztériuma biztosítékot nyújtott arra vonatkozóan, hogy: "teljes mértékben tudatában van Szent István Koronája jellegének. karakterének és fontosságának", és "mint olyan tulajdonnal, amelynek különleges státusza van, amelyet az amerikai hatóságok megbízásból tartanak-őriznek, Szent István Koronáját megfelelő biztonságban, annak gyámjaként őrzik", továbbá, amennyiben bármilyen szorult helyzet is adódna valamilyen jövőbeli akcióból, "az semmiformában nem veszélyeztetheti, vagy másíthatja meg a nevezett biztonságos őrzését, tehát a Szent Koronát".

A jelenlegi kormány Budapesten kikerülhetetlenül a Szovjet Unió ellenőrzése alatt áll. Amennyiben a Szent Koronát átadnák annak a kormánynak, mialatt a szovjet csaptok az országban állomásoznak, mély megvetést váltana ki, és az ígéret megszegésének számítana. A magyarok elidegenedését okozná Amerika iránt szerte a Világon. Tekintve, hogy semmilyen hathatós ok nem lehet azt tekintve, hogy az USA jó hírnevét általánosan ezáltal megkárosítsa.

Fordította: Geönczeöl Gyula, 2008. aug. 3.


Echardt Tibor a fenti EMLÉKIRATOT minden magyar szervezetnek megküldte a nyugati világban egy vita ürügyén, amelyet a The New York Times - al folytattak. Az angol példányt a Magyar Történelmi Szemle, 1970. jún. -aug., I. évf. 4-5. számában találtam, amely mint történelmi dokumentumot adta közre az Amerikai Külügyminisztérium által kiadott 1955-ös levél faximile közlésével együtt. Magán a dokumentumon évszám nincs, és az 1972-t megelőzően íródhatott, amikor a Magyarok Koronáját és ezzel az Alkotmányát is kiszolgáltatni készültek, puszta üzleti elképzelések miatt a Szovjetunióval és azt is nyugati magánérdekek miatt. Ez a kor volt, amikor Németország "finnlandizálása" és a szovjet befolyás a legnagyobb méretűre nőt a nyugati és a 3. világban. A magyarok Szent Koronájának kiadása és a magyarok szuverenitásának eladása a nyugat részéről tehát az eredeti ígéret és szerződés megszegése volt. Antallék pedig ezt a szerződésszegést, Sólyomék rendszerével egyetemben a mai napig kiszolgálják. Nem kevesebbről van szó, mit a magyar Szuverenitás, Alkotmányosság, a nemzeti önrendelkezés, történelmi hagyományaink messze előremutató, a nyugati világot máig megelőző alkotásának eltiprásáról a nemzet intézményeiben jogtalanul tartózkodó elemek által.

Eckszovjet iskolákon nevelkedett és a szovjet hegemónia szolgálatában álló "jogászok" "kultúremberek", "politikusok" és szellemi törpék szolgálják ki.

Eckhardt Tibor személyében a lehető leghitelesebb személy, az államfői tisztétől, a terror által megfosztott történelmi személyiség szól hozzánk. Rajta kívül az Alkotmány értelmében az Országtanácsban, amely a kormányzó, vagy a király jelenlétében a Koronatanácsként működik, Mindszenthy József hercegprímás állt a szovjetek és cselédjeik útjában. Mindszenthyt letartóztatása által távolították el az Alkotmányos élet éléről. Amikor a történelmi Alkotmányosság 1949-ben végleg le lett taposva, megszűnt, következhetett a terror. 1956, a felkelés az Alkotmányos állapotok helyreállítása érdekében törvényszerűen következett be. Mert a magyar nép lelkében még ott volt a jogállamiság emléke, amire a mai generációk már nem emlékeznek. Az amerikaiak nagy kárt okoztak azzal, hogy a kommunistáknak a Szent Koronát kiadták. Ez most látszik leginkább, mert gondoljunk csak bele: Mi lett volna akkor, ha a Szent Korona akkor érkezik haza, amikor az szovjet csapatok kivonultak? Az következett volna, hogy a Történelmi Alkotmányosság helyreállítása kikerülhetetlen kérdéssé vált volna. Eckhardt Tibor nem láthatott előre, de azt jól látta, mekkora baj lesz abból, ha a kommunistáknak idő előtt kiszolgáltatják a Magyar Alkotmányosság legfőbb, egyesítő, élő jelképét. Azonban Kissingerék pénzt akartak csinálni és üzletelni a szovjettel. Ki kellett nyitni egy országot, ez lett Magyarország. Hazakerült a Szent Korona, de a szovjet csapatok jelenlétében és a kiterjedt, máig is szégyenszemre működő titkosszolgálatok jelenlétében szó sem lehetett érdemben történő változásokról. Kissinger pedig itt ólálkodik napjainkig. "Elitünk", amely a szovjetek káderdűlőjéből érkezett, és titkosszolgálatok vigyázzák biztonságát és velük a korábbi rezsim folytonosságát, nem a nemzettel és nem az országgal törődik. Igen, történelmi példákra van szükség, hogy mindenki pontosan lássa, mi folyik körülöttünk. Sztálin példaképe a francia forradalom volt és a Világtörténelem legnagyobb gonosztevőjévé vált. Különös, hogy vannak, akik még a mai napig is őt követik, mert akinek a körme alatt maradt valami ebből a sztálini korból, az jól tenné, ha onnan kipucolná, vagy nem méltó arra, hogy civilizált társadalomban éljen. Alexis de Tocqueville a francia forradalomól megírta híres könyvét, Az Ancien regime bukásáról. Sajnos nincs magyar fordítása, pedig Európát nem ismerhetjük meg, ha ezt a politológiai remekművet nem ismerjük. Leírja, hogy amikor a király összehívta a nemzetgyűlést, annak három rendje rengeteg reform javaslattal érkezett. De a két történelmi rend nem vette észre, hogy a harmadik rend radikális része egészen egyszerűen minden intézményt el akar törölni. Pedig elég lett volna a meglévő intézményeket megreformálni. Nem sikerült. Angliában igen, mert ott a reformerek és a gyakorlati politikusok vitatkoztak egymással és az elmélet és a gyakorlat meghozta a változó időkre a választ. Ezt tette nálunk Széchenyi és ezt ellenezte Kossuth. Franciaországban az elméleti írók nem vitatkoztak a gyakorlati közigazgatási szakemberekkel, a terror idején egészen egyszerűen beültek a lefejezett tisztségviselők hivatalaiba. A terrorhardt Tibor mint a Független Kisgazdapárt elnöke volt jogosult arra, hogy az USA-ból a szovjetek által megszállt Magyarországra hazautazhasson, hogy az államfői hatalmat átvegye és hogy az Alkotmánynak megfelelően a háború utáni Magyarországot vezethesse. Vorosilov marsall, Magyarország mindenható szovjet katonai kormányzója azonban Sztálin azonnali parancsának megfelelően ezt egy napon belül megakadályozta. Eckhardt Tibor helyett a szovjetek emberét, Tildy Zoltánt "helyezték" az államfői székbe. Tildy aztán végrehajtotta a szovjetek parancsait, segített szétverni a magyar alkotmányosságot, bevezették a szovjet "alaptörvényt" és "szovjetizálták" az országot. Ezt a szovjet "jogrendet", és politikai, szellemi hegemóniát a mai napig a hazai  és a háborúk miatt több, mint 6 millió francia vesztette életét. És lám, szovjet faiskoláinkban nevelkedett titánjaink mit tesznek? Okoskodnak Robespierre nyomán, mint azok a firkászok, akik a francia forradalom idején terrorba és káoszba döntöttek egy gazdag országot. Az Eckhardt Tibor emlékirat talán megvon egy biztonságos alapot, amire építeni lehet. Ezt kell vállalni. Az okoskodókkal és a Széchenyi által a Politikai Programtöredékben holdkórosoknak nevezett izgágákkal szemben pedig résen kell lenni. Talán ifjúságunk már ezt teszi, amikor a gyengülő, moszkovita, poszt sztálinista rezsim maradványaival szembe száll. Igen, meg kell védeni a történelmi zászlainkat, jelképeinket, a Turult, minden elveszni látszó kis magyart, minden magyar családot, bárhol éljenek a Világon. És újra kell tanulni a régi Alkotmányt. Nincs más út.

Geönczeöl Gyula, 2008. augusztus 3
Cleveland,

 

Kiáltvány.

Világunkban szellemi erők küzdelme folyik. A sötét, érdekelvű erők, amelyek kiszolgáltatott helyzetbe taszitották az emberiséget, igyekeznek elpusztitani a fényesség értékelvű erőit, amelyek igazságos világot és társadalmi berendezkedést teremtenek. A magyarság azért áll a sötét erők útjában, mert ősi hagyományai és szellemisége a szeretetre, és a tudásra épül. Ezen magasrendű szellemiséget, lelkiséget, tudást az anyagba a Szent Korona tükrözi le. Irásba pedig a jogszabályok képezik le, melyeket a történelem során eleink megfogalmaztak, és amelyeknek gyűjteménye a Történelmi Alkotmányunk.

Nemzetgyűlésünk célja ezen igazságosságot hordozó történelmi alkotmányunk jogfolytonosságának helyreállitása.

1944 március 19-én a német haderő megszállása következtében súlyosan sérült nemzeti önrendelkezésünk. Ezt követően 1946-al kezdődően a ránk kényszeritett idegen szellemiségű alkotmányok és szerződések működése alatt történhetett az a sok jogi köntösbe burkolt kártékony tevékenység és rablás, ami mérhetetlenül sok szenvedést okozott népünknek.

Fel kell ismernünk azt a tényt, hogy vissza kell térnünk legkiválóbb közjogi hagyományainkhoz, amelyet a Magyarok Szent Koronája képvisel. Szent Koronánk ugyanis a jog, tehát az alkotmányosságunk forrása és hűen képviseli az eredeti magyar társadalmi szerződést, vagyis alapitó atyaink eredeti szándékát.

A magyar alkotmányosság folytonossága védelmében a szovjet megszállás idején a koronatanács rangidős tagja a hercegprimás fontos lépéseket tett. 1945 december 31.-én levelet küldött Tildy Zoltán miniszterelnöknek: „Úgy értesülök, hogy a nemzetgyűlés a közel jövőben napirendre szándékozik tűzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak, ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több, mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen. Tildy Zoltánt és Varga Bélát figyelmezteti arra, hogy „a marxista pártok a királyság intézménye helyett a köztársaság bevezetését követelik. Ebben a fontos kérdésben semmiképpen nem szabad engedniök a szovjet nyomásnak”..” a választásokon egyetlen párt sem vetette fel az alkotmány módosításának szükségességét s így a jelenlegi  parlamentnek erre nincs felhatalmazása…Ha a bolsevisták mindenképpen döntést akarnak az ügyben, meg kell kérdezni magát a népet…a kommunisták a köztársaság bevezetését azért követelik, mert újabb helyzeti előnyökhöz akarnak jutni”. A Rajk által beterjesztett törvényjavaslatról könnyen meg lehetett állapítani, hogy lemásolása a szovjet „törvénynek” azzal a céllal, hogy a köztársasági államforma védelmének ürügyén félreállítsák és elsüllyesszék mindazokat a politikusokat és közéleti férfiakat, akik útjában álltak a kommunista egyeduralmi törekvéseknek.

 A hercegprimás vétója a mai napig fennáll.

A szovjet törekvések a hidegháborúhoz vezettek, és az amerikai elnök Henry Truman a hercegprimást a magyar történelmi alkotmányosság értelmében elismerte magyarállamfőnek. Ezért a szovjet hatalom a hercegprimást letartóztatta, és a magyar alkotmányosság gyakorlását megkadályozta. Henry Truman diplomatáját kiutasitották Magyarországról, akit az Antall kormány kérése ellenére 1990 után nem rehabilitált. Ez súlyos mulasztás, amit helyre kell hozni.

Az 1956-os szabadságharc alatt a Nagy Imre kormány a Mindszenty – perről így nyilatkozott: „A magyar nemzeti kormány megállapítja, hogy 1948-ban Mindszenty József hercegprímás ellen emelt vádak minden törvényességet nélkülöztek. Ennek értemében a hercegprímás ellen történt összes intézkedések megsemmisülnek és a hercegprímás minden eddigi polgári és egyházi tisztségét felveheti és szabadon gyakorolhatja”.

Nagy Imre 1956-os kormánya tehát a magyar forradalom által kivivott szabadság óráit fölhasználta arra, hogy a hercegprimás személyén keresztül a magyar alkotmányosságot helyreállitsa. 1956 forradalmárai az egyedüli, követendő példát mutatták meg napjaink magyar társadalmának. Elvárjuk, hogy mindenki, aki a politikai életben 1956-ra hivatkozik, a magyar történelmi alkotmányosság értelmében cselekedjen a magyar társadalom érdekében annál is inkább, mert ez volt az 1956-os vértanú kormány hagyatéka.

Továbbá: Mivel az amerikai elnök Dwight Eisenhower titkos táviratban értesitette a szovjet vezetést, hogy nem nézi jó szemmel, ha a szovjetek határain ellenséges rendszer jön létre, ezzel zöld utat adott a szovjet beavatkozásnak és alkotmányos életünk eltaposásának. Ezért elvárjuk a mindenkori amerikai kormánytól, hogy itélje el Eisenhower cselekedetét és Truman politikáját ismerje el, aki akkoriban már a Magyar Korona gyámja volt. A Szovjetunió utódállamától pedig elvárjuk, hogy itélje el az 1956-os szovjet beavatkozást és ismerje el a magyar történelmi alkotmányt.

Nemzeti egységünk jelene és jövője érdekében ki kell jelenteni, hogy a fenti tények megkerülhetetlenek. A magyar társadalomnak saját érdekében következetesnek kell lennie és az alkotmányosság érvényességének megállapitását és helyre állitását haladéktalanul meg kell kezdeni.

2014. szeptember 21

 -------------------------------------------------

Petition

In our world of today a competion of intellectual forces is taking place. The dark, special interest forces that are forcing the mankind into defenseless position are trying to eliminate the forces of shininess that are creating a social order of justice and fairness. The Hungarians represent an impediment in the way of dark forces, because her ancient traditions and spirit was built on merryness and knowledge. Such supreme intellect, spirit and knowledge is reflected into substance by the Sacred Crown. This process is converted into written form by the laws established by our ancestors in a historical time frame and were expressed and collected in our historical constitution. 

The purpose of our constitutional convention is the re-establishment of the continuity of our historical constitution.

In consequence to the occupation by the German Armed Forces on March 19, 1944 our national self determination was seriously jeopardized.  Following that and beginning with 1946 constitutions and contracts of alien nature were forced upon us and in consequence, many dammaging actions and robberies occured that were coated into phony laws, while they inflicted on our people countless sufferings.

We need to realize the fact that we must return to our best traditions of our public law traditions which are represented by the Sacred Crown. Namely, because our Sacred Crown is the fountainhead of our laws and consequently of our constitution trustworthily representing the original Hungarian social contract and the original intent of our Funding Fathers.

In protection of the continuity of our constitution in times of soviet occupation the Prince Primate, who was the ranking member of the Crown Council,  took important actions. On December 31st, 1945 he sent a correspondence to the Prime Minister, Zoltan Tildy. "I am informed that the National Assembly in the near future is planning to put on the agenda the issue of constitutional reforms, the introduction of the republic and the plan to eliminate the thousand years old Hungarian Kingdom. If this information is true, although officially I was not notified yet, then based on the position executed by the Prince Primates based on the public law for the past 900 years, I am raising my veto power against such plans". The Prince Primate was also warning Zoltan Tildy and Bela Varga: "The marxist parties are vindicating the introduction of republic instead of the institution of the kingdom. In this instance you should not yield under any circumstances to soviet pressure". "At the elections neither party has brought up the amendment of the constitution and so the current parliament was not authorized to do so...If the bolshewicks definitely want decision to be made in this issue the people themselves must be asked...the communists want the introduction of the republic, because they want to gain more positional advatages". "Regarding the bill introduced by Rajk it is easy to realize that it is copying the soviet "law" purposely shuffling based on the idea of the defese of the republic form the aim to eliminate all politicians and public statesmen who are obstacles to the communist autocratic ambitions".

The veto of the Prince Primate is still valid and standing to this day.

The soviet ambitions lead to the cold war and the American president, Henry Truman based on the Hungarian historical constitution recognized the Prince Primate to be the head of the Hungarian state. For that reason the soviet power seized the Prince Primate and expelled the diplomat of Henry Truman from Hungary, who was not rehabiltated by the Antall government after 1990 in spite of his inquiry. This is a serious default that must be marshalled accordingly.

In 1956 the government of Imre Nagy expressed herself regarding the Mindszenty trial the following way: "The Hungarian National Government establishes that all charges brought against Jozsef Mindszenty the Prince Primate in 1948 exluded all legitimacy. In Consequence to this, all measures, injunctions against the Prince Primate are eliminated and the Prince Primate is regaining all his earlier plain/civil and church places/offices that he can execute with freedom".

That is the Nagy Imre government of 1956 used the free hours of the victorious Hungarian revolution to re-establish the Hungarian Constitution via the person of the Prince Primate. The revolutionaries of 1956 showed the unique and only example to be followed to the Hungarian society of our days. We are expecting that everybody, who in the political life is referring to 1956 would act in the spirit of the Hungarian historical constitution, because this was the legacy of the 1956 Hungarian martyr government. In addition: Because the American president Dwight Eisenhower notified the soviet government in a secret telegramm message that he was not looking with favor at the fact that on the borders of the soviets a hostile system/government was being formed, he gave green light to the soviets to intervene and to crash our constitutional life. For this we are requesting the all time United States government to doom the act of Eisenhower and to recognize the policy of Truman who at that time was also the ward/trustee of the Hungarian Crown. From the successor state of the Soviet Union we are requiring to doom the soviet intervention in 1956 and to recognize the Hungarian historical constitution.

With regards to the unity and future of the Hungarian nation it must be expressed that the above mentioned facts cannot be dismissed. The Hungarian society must stay consistent in her own interest and needs to proceed to establishing that the constitutionality is valid and her re-establishment must be implemented with no delay.

September 21, 2014.


Az 56-os forradalom és szabadságharc, valamint történelmi előzményei − Radics Géza

A dőlőben lévő Sztálin-szobor

 Az 56-os forradalom és szabadságharc, valamint történelmi előzményei − Radics Géza

 

– 2009 –

 

A zsarnokság vérrel és könnyel áztatott négy éve

Minden forradalomnak és szabadságharcnak előzményei és alapos okai vannak. Az emberek nem ok nélkül kockáztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat. Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előzményeit is ismerjük, amelyek kibontakozásához vezettek. Igen, kibontakozásához és nem kirobbanásához. Tudni kell ugyanis, hogy forradalmak és szabadságharcok csak ott jöhetnek létre, némi eséllyel, ahol egy bizonyos fokú szólásszabadság is van. Teljes zsarnokságban történhet egy lázadásszerű helyi robbanás, amelynek esélye sincs a széleskörű kiterjedésre, mert a hatalom könyörtelenül elfojtja. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc gyökerei ama folyamatban keresendők, amely Sztálin halála után vette kezdetét a szovjet zsarnoki birodalomban. Az alább kifejtetteket csak azon olvasók lesznek képesek mérlegelni, akik érzelmeiket az észérvek mögé tudják szorítani.

A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a magyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kommunisták az 1947-es választásokon sok csalással – a kék lapokkal ott és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak – megkaparintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását. A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellenségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatáborokba, csak azért, mert magyarok voltak.

Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósítása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. A magánvagyont elkobozták, és állami tulajdonba vették. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték.

A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztották, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátástalanságba és reménytelenségbe űzött parasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy nagyon egyszerűen már nem volt mit beszolgáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.

1945 februárjában, amikor az ország nagyobb része már szovjet megszállás alá került, a magyarországi kommunista helytartóik létrehozták a Politikai Rendészeti Osztályt, mely az év végéig volt hivatalban, majd átvedlett a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya, ÁVO néven ismert hírhedt karhatalommá, mely a belügyminiszter alatt működött. 1948-ban új nevet adtak a gyermeknek, s mint Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) működött tovább, de a népi tudatban az ÁVO vert gyökeret, mert gyakorlatban az ÁVO és ÁVH között különbség nem volt. A pokol azonban 1949-ben szabadult el, amikor az ÁVH vérszomjas gyilkosait függetlenítették önálló minisztérium alatt. 1953. július 17-én az ÁVH-t ismét a belügyminisztérium alá rendelték, miután több ÁVH-snak felelni kellett elkövetett bűneiért.

Országszerte, az ÁVH parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető, vagy rendfenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek” nyilvánítottakkal. Amikor ezekből kifogytak, sorra kerültek a munkások és az általuk földhözjuttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, melyet korábban a kommunistáktól kaptak, és nem akartak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból hazatérő hadifoglyok egy részének (csendőrök, katonatisztek, rendőrök és hadbírók) sem, mert „hazatérésük” után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket. Herendi Ödön, a szovjet hadifogságból hazatért és a kazincbarcikai táborba hurcolt kiszolgáltatott magyar így jellemzi a táborban uralkodó helyzetet:

„Hangsúlyoznom kell, hogy a szovjet és az ÁVH-s fogság mérlege a szovjet javára billen. Ott csak fogva tartottak – igaz, mostoha körülmények között –, de nem volt tancél a megalázás. Az ÁVH-nál pedig éppen ez volt a fő szempont. Szovjet fogságból levelezhettünk, szovjet és magyar újságokat kaphattunk, az ÁVH-nál abszolút hírzárlat volt, nem is beszélve a fenyítésekről.”[1]

Meg kell jegyezni ugyan, hogy a Szovjetunióban, mint hadifoglyoknak a nemzetközi szerződések némi védelmet biztosítottak, míg a barcikai táborban a „tábor operatív tisztje” volt az élet és halál ura, aki a következőkkel vigasztalta a kiszolgáltatottakat:

„Először tönkretesszük magukat fizikailag, azután majd lelkileg, végül felakasztjuk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, amit akarunk!”[2]

A kazincbarcikai tábor 1951. október 6-tól 1953. szeptember 16-ig működött. A táborok feloszlatása után „szabadlábra helyezettek” „legveszélyesebbjei” ki lettek tiltva a nagyvárosokból, és csak nagyon nehezen kaptak munkát – rendszerint nem képzettségükhöz méltót – 1990-ig a kommunista rendszer bukásáig.

Hogy milyen könyörtelen éveket élt át a magyarság az úgynevezett Rákosi időkben – aki még a szovjet által előírtakat is igyekezett túlteljesíteni, azt a szovjet titkosrendőrség – NKVD – vezetőjének, Lavrenti P. Berija-nak 1953. június 13-án Rákosinak Moszkvában felrótt adatai alapján is felmérhetjük:

„Elfogadható az, hogy Magyarországban – mely országnak 9 500 000 lakosa van – a hatóságok 1 500 000 ember ellen emeltek vádat? 1 150 000 embert bűntettek meg két és fél év alatt.” E számok mutatják, hogy a belügy, az igazságszolgáltatás szervei és az ÁVH nagyon rosszul működik, …” [3]

Nikolai A. Bulganyin, a szovjet hadügyminiszter pedig a honvédségnél történt visszaélésekkel hozakodott elő:

„1952-ben és 1953 első negyedében 460 tiszt és tábornok lett leszereltetve politikai okok miatt. A honvédség nem 1952-ben lett felállítva. Miért kellett leszereltetni ennyi embert politikai okok miatt? … Becsületes emberekből hazaárulók lettek. 1952-ben 370 katonaszökevény volt. 177 000 bűncselekmény volt egy és negyed év alatt.”[4]

Nos, mindez nagyon figyelemreméltó, ha tudjuk, hogy Rákosi lényegében eme szovjet vezetők utasítására tette, amit tett. Igaz, hogy ezt a moszkvai elvtársak be is ismerték, csakhogy Rákosi mégis felelős az elkövetett visszaélésekért, mert mindenkor igyekezett túlteljesíteni az utasításokat vagy elvárásokat. Sztálin halála – 1953. március 5. – után a szovjet vezetőket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-furdalás.” A nagy „megbánás” évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. A főszereplők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnoksága némileg felengedett, és a kiszolgáltatottak valamelyest könnyebben lélegeztek. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elitélt kommunistákról volt szó. Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmarkánsabb megtestesítője ama Berija, aki ebben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír”, Sztálin hatalmának első embere és kiszolgálója volt. A nyilvánosságra hozott szovjet titkos iratok alapján Sztálin rémuralma idején mintegy 40 millió ember életét oltották ki, és eme kioltott életek tekintélyes része éppen Beriját terheli.

Nézzük tehát, mi is történt eme sorsformáló „megbeszélésen”, „kihallgatáson”, vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt. Annyiban azonban különbözött minden korábbitól, hogy a „neheztelés” ellenére Rákosi és társainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.

Eme nevezetes kihallgatásra 1953. június 13-án és 16-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar oldalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hidas, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi István és Nagy Imre voltak jelen.[5]

A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hangadó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János” szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogatták a NKVD főnöke által kijelölt út követését. Ez azért nagyon figyelemreméltó, mert tíz nappal később, 1953. június 26-án Beriját letartóztatták, majd „kémkedésért” elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és decemberben kivégezték. Ez aligha lehetett más, mint „kirakatper”. Berija eltávolításának igazi okát csak találgatni lehet.

Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik személyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rendszer teljes csődjét, amelyet csak akkor lehet rendbe hozni, ha a polgároknak megadatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, legalább saját embereikkel szemben. Sztálin a vasfegyelem alkalmazásával uralkodott, aki a kommunistákat is félelemben tartotta. Ennek érdekében számos vezető kommunista életét oltotta ki. Az életszínvonal emeléséhez pedig elengedhetetlen a könnyűipar fejlesztése, amelyet viszont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszonyát.

Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása volt. Értelmetlen – ugyanis – olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amelyhez Magyarországnak nincs meg a nyersanyaga. A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodáshoz, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának, amint a későbbiekből kiderült, hiba volt.

            A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is – jegyzi meg Rákosi). Ti messze túltettetek a Szovjetunió kívánságán.” – mondta Malenkov.[6]

            „A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasítást adott.” – mondta Berija.[7]

„Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?” Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadsereg felkészültségét és alkalmasságát, helyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes megjegyzése: „A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre.”[8] Amiből olyasvalami világlik ki, hogy a szovjet vezetőség foglalkozott a Magyarországból való csapatkivonással, éppen ezért nem a mennyiségre, hanem a minőségére kell fektetni a hangsúlyt. Berija és Hruscsov arra is felhívta a magyarországi vezetők figyelmét, hogy ésszerű lenne a felső vezetésben, nemcsak zsidóknak, hanem magyar nemzetiségieknek is helyet adni. Ezt Mikojan is megemlíti az 1956. július 14-én írt a Magyar Kommunista Párton belüli „Helyzetjelentésében”. (A History in Documents. 145. oldal.)

Miután a magyarországi küldöttség hazatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé terjesztette az „Új Kurzust” Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar felélesztését, és a parasztság jogát a magángazdálkodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének. Ez, ha másért nem is, már csak azért a csodával volt azonos, mert 1952-ben, még Sztálin életében Nagy Imre „begyűjtési miniszter” volt, aki a padlásokat felsepertette. A kényszermunkatáborok felszámolása mellett, részleges vagy teljes amnesztiát adtak a politikai foglyok egy részének, megkülönböztetett figyelembe véve a meghurcolt és elítélt kommunistákat. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg vezetők, munkájuk veszélyeztetettségét látták. Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalomban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtársaival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak eltávolították, ezt még nagyobb biztonságban tehette. Berija gazdasági elképzeléseinek azonban Malenkov is támogatója volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagynak közgazdász képesítése volt, és öregségére a magyarsága is egyre inkább ébredezett, míg Rákosi a véreskezűséggel tűntette ki magát.

Nagy és Rákosi közötti viszony egyre inkább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasolta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvában, ezt Nagy ellenezte, majd vonakodva ugyan, de beleegyezett. 1954. május 5-én megérkeztek Moszkvába egy kis koponyatágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták. A helyzet azonban nem javult, s mert az „új kurzus” sem hozta meg a várt eredményeket – legalábbis a moszkvai elvtársak szerint –, ezért a magyarországi vezetőket 1955. január 8-ra a Kremlbe rendelték. Ez alkalommal a fejtágítón már Nagy lett a főbűnös, s mert nem volt hajlandó önbírálatot gyakorolni, és nem volt hajlandó beismerni hibáit sem, sőt lemondással fenyegetett – ami elfogadhatatlan vakmerőségnek számított a bolsevik gyakorlatban, merénylet a rendszer ellen – ezért a mindenható párt legveszélyesebb ellenségévé lépették elő. Nagy legnagyobb támogatója, Malenkov is ellen fordul: „Rothadt mozgalom lapul Nagy elvtárs mögött.” – mondja.[9] Április végére kiszorították minden tisztségéből, sőt a pártból is kizárták. Rákosi és ötös fogata (Rákosi, Gerő, Hegedűs, Farkas és Révai) ismét teljhatalmú úr lett. Megkezdődött az erőszakos visszarendeződés úgy az ipar, mind a mezőgazdaság területén. Többtízezer parasztot hajtottak a termelőszövetkezetekbe. Az életszínvonal egyre mélyebbre süllyedt, és általános volt az elégedetlenség. A pártfegyelem azonban fellazult. Magyarország elindult a forradalom kibontakozása irányába. Nagy gazdaságpolitikájának számos támogatója volt a párton belül, sőt a Központi Bizottságban is akadt egy-kettő. Azonban, sztálini módszer alkalmazására Rákosi nem kapott engedélyt Moszkvából. Nem, mert Moszkva ebben az időben már olajfaágat lengetett a jugoszláv zsarnok, Tito orra alatt, és a Nyugattal való „megbékélés” is jó vágányon haladt. Tudni kell, hogy a nép széles rétege nem tudta, hogy mindez miért történik – mert a párt felső vezetői, és Moszkva sem tartotta fontosnak, hogy a népet is tájékoztassák az új kísérlet miértjéről –, csak érezte, hogy a dolgok megváltoztak, és valamivel szabadabb a légkörben élnek.

 

Változások a Szovjetunióban

Ahhoz, hogy a magyarországi események érthetőbbek legyenek, szükséges a moszkvai fejlemények áttekintése is. A nagy vezír, Sztálin halála után a szovjet felső vezetőinek egyik legnagyobb aggodalma és igyekezete volt, hogy közülük egyik se kaparinthassa meg a korlátlan hatalmat. Sztálin vasökle ugyanis számos magas rangú kommunista vezetőt ütött ki, és küldött „boldogabb legelőkre.” Nem volt se jó, se biztonságos a „nagy tanítómester” közelébe, vagy kegyeibe kerülni. A vakfegyelem járta mindenek felett abban az időben, és esetenként példát kellett mutatni. Beriján is azon érzés kezdett eluralkodni, hogy Sztálin kegyének a vége felé közeledik. A zsarnok huszonnégy éves uralkodása alatt az NKVD-nek hat vezetője volt. Egy se halt meg természetes halállal. Vagy ő, vagy a mester, gondolta Berija. Általában úgy vélik, ő mérgezte meg a „a népek tanítómesterét”.

 A dolgozat végén felsorolt forrásmunkák közül hármat kell kiemelni, melyekre e munka legfontosabb mondanivalója támaszkodik. A Szovjetunió felbomlása után, az 1990-es években számos titkos iratot hoztak nyilvánosságra. Ezek egy része, vagy nagyobb része 2002-ben a Central European University Press kiadásában Csaba Békés, Malcolm Byrne és János M. Rainer szerkesztésében jelent meg The 1956 Hungarian Revolution: A History in Documents címmel.

A másik Charles E. Bohlen Witness to History: 1929-1969 című könyve, mely 1973-ban jelent meg. Bohlen úr 1953. április elején érkezett Moszkvába, és vette át az USA nagyköveti tisztét. Bohlen tehát abban az időben képviselte Amerikát, amely magyar vonatkozásban az egyik legmeghatározóbb időszak volt. Személyesen ismerte ama vezetőket, akik kulcsszerepet játszottak mind a világhatalmi politikában, mind a Szovjetunió és csatlósai viszonyában. Az esetenkénti jellemzés a szovjet vezetőiről és vezetésről az ő észrevételeire és lejegyzéseire támaszkodik. Mint fiatal diplomata 1934-ben segédkezett a moszkvai amerikai követség felállításában is, miután az USA elnöke, Franklin D. Roosevelt elismerte a Szovjetuniót, és megkezdte a II. Világháború előkészítését.

A harmadik A magyar forradalom és szabadságharc a hazai rádióadások tükrében, 1956 október 23 – november 9. A Kossuth és Petőfi Rádió, valamint a vidéki rádióadások, közlemények gyűjteménye.

Az előzőekben szó esett Berijáról, akit annak ellenére, hogy ő volt a NKVD vezetője, tehát az ő kezében volt a hatalom, mégis 1953. június 26-án letartóztatták, aztán koholt vádak alapján – Anglia részére kémkedett volna –, még azon év decemberében ki is végezték. Tudni kell, hogy minden diplomata hivatalos „kémszolgálatot” is teljesít, hiszen az a feladata, hogy kormányának rendszeres jelentést küldjön minden észrevételéről, tapasztalatáról. Ebből a szempontból a zárt és szigorúan titoktartó kommunista országokban szolgálatot teljesítők nagy hátrányban voltak a szabadabb nyugati társadalmakban szolgáló kommunista diplomatákkal szemben. A Szovjetunióban a nyugati diplomata egyszerűen nem, vagy csak nagyon nehezen és ritkán tudott személyes kapcsolatot teremteni a lakossággal – akiktől értesüléseket szerezhetett volna –, mert azok örökös rettegésben éltek. Egy ilyen kapcsolatfelvétel szabadságukba, vagy akár életükbe is kerülhetett volna. A nyugati diplomaták rá voltak utalva az újságok sorok közötti olvasására, elemzésére, és egymásra. Ki mit hallott? Mert hol az egyik, hol a másik magas rangú kommunista vezető esetenként el-elkottyantott valami jelentőset. Ez történt Berija esetében is.

Bohlen úgy véli, hogy Berija megkezdte eltávolítani a titkosrendőrségből ama megbízhatatlan elemeket (sztálinistákat?), melyek a sztálinista időkből maradtak rá, és a maga megbízható embereit tette helyükbe. Ez egyeseknek, esetleg a több vezetőknek nem tetszett, esetleg félelmet is okozott körükben – mint például a magyarországi sztálinista vezetők körében –, s még mielőtt Berija véghez tudta volna vinni tervét, letartóztatták.[10] Ez ésszerű következtetésnek tűnik, de nem lehetetlen, hogy más egyéb is közrejátszott. Sztálin halála után ugyanis az ő kezében összpontosult a valós hatalom. Ha akarta volna, a többieket gond nélkül uralma alatt tudta volna tartani, de nem tette. Saját embereire azért volt szüksége, mert minden vezető egy-egy feladat elvégzésére olyan egyént akar állítani, akiben megbízik, és alkalmasnak tart. Berija ugyanis, ama bizonyos június 13-i és 16-i eligazításon arról is beszélt, hogy olyan embereket kell jelölni a feladatok elvégzésére, akik arra alkalmasak, és azokhoz szabad kezet kell nekik adni. A párttagság se szükségeltetik.

 

Balról jobbra: Molotov, Malenkov, Peruvkin, Hruscsov, Sepilov és Bulganyin Bohlent köszöntik.

 

Berija eltávolítása után Malenkov lett a miniszterelnök, majd 1953. szeptember 13-án Nikita Hruscsovot választották meg a Szovjet Kommunista Párt első titkárának. Malenkov Berijához hasonlóan látta a gazdasági tennivalókat, melyet Hruscsov és a többiek is elfogadtak, és közös megegyezés, döntések alapján kormányoztak. Bohlen ezt „collective dictatorship”-nek nevezte. Amennyiben az előző bekezdésben írtak megállják a helyüket, akkor a jelek szerint Berija is így képzelte el a Szovjetunió vezetését. De, akkor mi lehetett Berija eltávolításának igazi oka? Úgy tűnik, továbbra is rejtély marad, de nem lehetetlen, hogy a sztálinistáknak Nyugaton, de főleg Amerikában, nagyon befolyásos támogatóik voltak.

 

A Szovjetunió új külpolitikája  

Nos, e vezetőség új alapokra kívánta helyezni a Szovjetunió és a csatlós országok viszonyát, valamint a Nyugattal is a megegyezés lehetőségét kereste. E képletbe Jugoszlávia is beletartozott. Amint tudjuk Josip Broz Tito a maga útját kívánta járni, és 1948-ban függetlenítette magát Sztálin „atyáskodásától”. Támogatásért a Nyugathoz fordult, így lett a kommunista zsarnok „Amerika láncos kutyája”, melynek hirdetésében az egyik főkolompos Rákosi volt, aki Rajk Lászlót koncként dobta be a „szent” ügy érdekében, akit jó viszony fűzött Titohoz. Rajk, mint belügyminiszter az ÁVH alapítója volt. 1948-ban külügyminiszter lett, és 1949-ben kémkedés koholt vádja alapján letartóztatták, még abban az évben ki is végezték. A vád előkészítésében Rákosi és Kádár személyesen is részt vett. Kádár Rajk kivégzésén is jelen volt. Egyes hírforrások szerint Rajknak az volt a bűne, azt találta mondani Rákosinak: „sok zsidó van a parlamentben”. Rákosit tehát, nagyon kellemetlenül érintette a szovjet vezetőség Jugoszlávia irányában tanúsított békülékenysége. Tito pedig nem felejtett és nem volt hajlandó megbocsátani, ami nagyon megnehezítette Rákosi helyzetét, akinek vezekelnie kellett. A helyzet valamelyest enyhült, miután Rákosi beleegyezett 85 millió dollár kárpótlás fizetésébe[11] Jugoszlávia részére.

A Szovjetunió és a Nyugat viszonya is fokozatosan enyhült, bár nem volt zökkenőmentes, enyhén szólva. Esetenként e folyamatot a Nyugat egyik-másik határozata is megnehezítette. Ilyen volt például 1954 késő őszén, amikor Amerika elhatározta Nyugat-Németország felfegyverzését. Hruscsov szeptemberben még a kereskedelmi áruk hatásos termelésének híve volt, „de decemberre, miután Nyugat-Németország felfegyverzése közzé lett téve, megváltoztatta véleményét, és a nehéziparra fektette a hangsúlyt.”[12] – írja Bohlen. Moszkva tehát a Nyugat eme lépésére azzal válaszolt, hogy felfokozta fegyverkezését. Ismét a nehéziparra fektette a főhangsúlyt. Ez okozhatta Nagy Imre kiebrudalását 1955 januárjában és az „új kurzus” felszámolását, valamint Malenkov lefokozását – miniszterelnök helyettes lett, aki Bohlen szerint a legértelmesebb szovjet vezető volt – és Hruscsov előretörését. Amerika e lépését már csak azért is nehéz megérteni, mert ebben az időben a megszállócsapatok – szovjet, amerikai, angol és francia – Ausztriából való kivonásának tárgyalása jó úton haladott. Elképzelhető, hogy a fegyvergyárosok a katonaság leépítésében nem sok üzletet láttak? 1955. május 9-én Nyugat-Németországot bevették a NATO-ba, melyre a szovjet válasz a Varsói Szerződés volt öt nappal később, május 14-én. Mindennek ellenére megszületett az egyezmény a megszállócsapatok Ausztriából való kivonásáról – amelyet 1955 decemberére be is fejeztek –, valamint a 9626 német hadifogoly hazabocsátásáról. A magyar hadifoglyok és 1200 politikai fogoly, valamint a kényszermunkatáborokban sínylődők tízezrei is ekkor szabadultak. Vannak, akik mindezt Berija és Malenkov politikájának könyvelik el, de hát Beriját már 1953-ban kivégezték, Malenkovot pedig 1955 januárjában a másodhegedűs szerepébe helyezték. Hruscsov az új vezír, ha nem is a teljhatalmú úr, de mert az ő nevéhez fűződik szabadságharcunk leverése, ezért az imént leírt eseményeket nem tudják neki tulajdonítani. Ne feledjük, hogy az embert csak saját kis szűkös életében vezérli az értelem. Társadalmi vonatkozásban az érzelem kiszolgáltatottja.

Moszkvát nagyon zavarhatta, hogy Nyugat-Németországot bevették a NATO tagállamai közé, ezért Hruscsov kereste a lehetőségét, hogy az ezzel keletkezett veszélyes katonai és politikai helyzetet valahogy orvosolja. 1955. szeptember 8 és 14-e között fogadta a nyugat-német kancellárt, Konrád Adenauert. E tárgyaláson már felvetődhetett – sőt, megállapodás születhetett – a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság, azaz Németország egyesítésének gondolata a semlegesség fejében.

 

Adenauer látogatása Moszkvában (fekete ruhában)

 

            Hruscsov 1956. július 13-án egy körlevélben számolt be a csatlós országok vezetői részére a Jugoszláviával folytatott tárgyalásokról, és egyéb fejleményekről. E körlevélben – többek között – a következő olvasható:

Nagyon fontos a szocialista tábor, de különösképp a Német Demokratikus Köztársaság részére, hogy a két kormány, a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság tárgyalásokat folytat Németország egyesítéséről, amely Németországban nagyon kedvező állapotot teremtene a demokratikus erők részére, amelyek Németország békés és demokratikus egyesítéséért dolgoznak.” (History in Documents, 138. oldal.)

A 139. oldalon pedig így folytatja: „Tito elvtárs elmondta, hogy egy nyugat-német képviselő nyilatkozata szerint, a Német Szövetségi Köztársaság jó kapcsolatot kíván kialakítani Lengyelországgal, és hajlandó a német-lengyel határ felülvizsgálata esetében engedményeket tenni.”

 

A sztálini önistenítés kipellengérezése

Nagylépésekben így érkeztünk el 1956 sorsformáló, eseményekben gazdag évéhez. Február 14-e és 25-e között tartotta a Szovjet Kommunista Párt a XX. Kongresszusát, amelyre csak a párt kiváltságos tagjai és a csatlós-országok vezetői kaptak meghívást. A kongresszus végén a lényegről, a legfőbb eseményről nem nyilatkozott senki. A magyarországi elvtársak is a legnagyobb csendben tértek haza. Volt okuk az aggodalomra. De, amint Bohlen írta könyvében, hol az egyik, hol a másik magas rangú szovjet politikusból kibuggyant egy-egy kurta megjegyzés, melyek némi betekintést adtak a történtekbe. Anastas I. Mikojan mindjárt a Kongresszus elején Sztálin bűneit és a személye köré fonódó dicshimnuszokat kezdte boncolgatni, amelyre aztán Hruscsov tett rá egy hatalmas lapáttal a Kongresszus vége felé. Ő már a sztálinizmus teljes felszámolását célozta meg, amely nagyon élesen hasított a magyarországi pártvezérek elvtársi öntudatába. Hruscsov beszélt a személyi kultusz (sztálinizmus) bűneiről, az 1937-es vérengzésekről, amikor a kommunista párton belüli „tisztogatás” kb. 750 000 elvtárs életét oltotta ki, amiért mindnyájuknak bocsánatot kell kérni, mert ők maguk is, a bűntettnek részesei voltak, hangoztatta a párt első titkára. (Hruscsov beszédét 30 évvel később hozták nyilvánosságra.) Igaz, hogy Hruscsov nagyon megfeledkezett az 1932 és 1933-ban éhhalállal elpusztított hatmillió ukránról, és mintegy hárommillióról a Don-vidékén, de a beszéd és irányzat ebben a formájában is nagy változást jelentett, főleg azért, mert ekkor hirdették meg a tőkés és szocialista tábor „békés együttélés” politikáját.

A 750 000 kommunistának pedig azért kellet meghalni, mert ők voltak az I. Világháború után létrejött szovjet-német szövetség érintett tisztségviselői. A gazdasági és politikai ügyek kezelői. A szovjet katonatiszteket német katonatisztek képezték ki. Miután az Egyesült Államok-kormány elhatározta a Németország elleni háborút, a nagy terv érdekében 1936-ban keleti szövetségest keresett. Roosevelt elnök azt ígérték Sztálinnak, ha felbontja Németországgal kötött szerződéseket, akkor az USA minden károsodást, kiesést pótol. Igen ám, de mi legyen az esetleges németbarát tisztviselőkkel és tisztekkel? Sztálin a biztosra ment! Kiadta a parancsot! Hruscsov és társai elvégezték a mészárlást.

 

Nagy Imre követői ismét erőre kapnak

1956-ban Magyarországon Nagy Imre és az „új kurzus” hívei ismét erőre kaptak. A kommunista párton belül a bomlási folyamat felgyorsult. Nem lehetett az ellenfeleket, a kissé másképpen gondolkodókat elsüllyeszteni, sőt még az esetleges kiközösítésük is gondot okozott. Az Irodalmi Újságban pedig egyre bátrabban szólaltak meg a Nagy-párti, vagy másképp gondolkodó kommunista írók, akik célja nem a rendszer megváltoztatása volt, hanem annak emberibb arcra való pofozása. Valójában, a kommunista párton belül a sztálinisták és a „népinek” mondhatók néztek farkasszemet egymással. (A „népiek” nem felejtették el a meghurcoltatásukat, a börtönéveket.) Ilyen irányzattal indult a Petőfi Kör is, amely a betiltott MEFESZ (Egyetemista és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) volt vezetőivel, március 17-én tartotta első fontos gyűlését. A június 27-i gyűlésükön mintegy 5000-6000 ember vett részt, és egyre keményebb hangon bírálták a kommunista párt sztálinista szárnyát. A hallgatóság részéről felvetődött Trianon és a Magyarországot megszálló szovjet csapatok és a nyugati határzár lebontásának kérdése is.[13] Rajk felesége, Júlia elmondta, hogy annakidején nemcsak a férjétől fosztották meg, hanem csecsemő gyermekétől is elválasztották.[14] Június 30-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága elítélte a Petőfi Kör (kommunista) pártellenes – valójában sztálinista ellenes – magatartását és felfüggesztette. A lavina azonban megindult, és egyre nagyobb erővel sodorta el az útjába esőket. Július 18-án „egészségi állapotára” hivatkozva „lemondott” Rákosi. Valójában a Kreml váltotta le a Magyarországon tartózkodó Mikoján vezényletével. A párt első titkára Gerő Ernő lett, míg Hegedűs András maradt a miniszterelnöki tisztben. Ez csak újabb olaj volt a tűzre, de a szovjet elvtársak úgy gondolták, ha a pirosászt felcserélik tökászra, akkor a viharzó tenger lecsendesül. Az egyre felhevülő társadalmi események kizárólag Rákosi „hibáiból” táplálkoztak, mondogatták egymásnak. Nem voltak hajlandók szembenézni azzal a ténnyel, hogy a véreskezű zsarnok által elkövetett „hibáknak” maguk is bűnrészesei voltak, és az elégedetlenség nem kizárólag a „vezír” ellen irányult. Jól látták ezt Jugoszláviában, mert Jurij Andropov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete ezt írja augusztus 29-i jelentésében: A jugoszláv elvtársak nem kendőzik el a tényt, hogy nincsenek megelégedve Gerő a MMP KB-ba főtitkárrá való jelölésével. (History in Documents, 162. oldal).

A magyarországi elvtársak aggodalmáról a következőt jelenti:

 A MMP vezetősége által elkövetett hibák vezettek némely párttag mai komoly elégedetlenségéhez. Mindenekelőtt, a párt aktivistáit az aggasztja, hogy Rákosi elvtárs személyi kultusza, kedvező körülmények között újra életre kaphat, és a tisztességes kommunisták üldözése ismét megkezdődhet.” (History in Documents, 159. oldal)

Az Ausztriából kivont szovjet csapatok kapcsán többen és többen hangoztatták a magyarországi kivonulásuk szükségességét is. 1956 tavaszán/nyarán lebontották a jugoszláv-magyar határon a műszaki határzárakat. Sor került az osztrák-magyar határzár lebontására is, melyet szeptember 19-én fejeztek be. Az előzőekben idéztünk Hruscsov körleveléből, mely szerint a kelt- és nyugatnémet kormányok Németország egyesítéséről tárgyaltak. Ezek olyan tények és események voltak, amelyeket nem szabadna a szőnyeg alá seperni. Márpedig pontosan ez történik. Sztálin halála után elindult a szovjet rendszer újjáépítése, mely jó irányban haladt, de érzelmeink nem engedik, hogy e tényt képesek legyünk tényszerűen feldolgozni, mert szabadságharcunkat vérbe fojtották. Magyarország 56 nyarán, vagy legalábbis a nagy városok olyanok voltak, mint egy felbolydult méhkas. Szinte minden nap történt valami. Valami felemelő. Az a hír járta, hogy a szovjet csapatokat hazánkból is kivonják. Erre utalhatott Berija is 1953-ban, mikor azt mondta Rákosinak: „A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre.” Tele voltunk ujjongással, várakozással!

És miért ne lettünk volna? Bár jómagam nem emlékszem, hogy 56 nyarán hallottam volna Németország egyesítésének tervéről, de nem lepett meg, mikor évtizedekkel később Hruscsov 1956. július 13-án kelt levelében – melyet Rákosinak és a többi kommunista vezetőnek írt – erről olvastam:

Németország egyesítése? 1956-ban? Hogyan van az, hogy ez kimarad a látószögből?

Szeptember elsején a hazai Elnöki Bizottság felmentett 50 korábban elítélt szociáldemokratát. Szeptember 17-én az Írószövetség Nagy Imre támogatása mellett tüntetett. Ugyanezen a napon két és félhónapos szünet után a Petőfi Kör ismét megkezdte a társadalmi vitákat. Október 4-én magas rangú ÁVH-s tiszteket tartóztattak le.[15] Október 6-án Rajk Lászlót újra temették. A temetésen 200 000 ember vett részt. A Szabad Nép az első oldalon közölt cikket „Soha többet” címmel. Persze ez a „soha többet” inkább csak annyit jelentett, hogy soha többet ne forduljon elő egy kommunista koholt vádak alapján történt elítélése, kivégzése. Október 12-én letartóztatták Farkas Mihályt, aki hosszú idő óta a párt felső körébe tartozott. Október 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba. Mintegy 1600 szegedi egyetemista október 16-án életre keltette a korábban betiltott Egyetemista és Főiskolai Egyesületek Szövetségét a DISZ-től és a párttól függetlenül. Ez már nem a kommunista párt „népi” rétege hozta létre. E fiatalok nem a kommunizmus emberibb arcra meszelésében gondolkodtak. Ezzel lépet a magyarság a forradalmi útra. Október 19-én riadóztatták és készültségbe helyezték a Magyarországot megszálló szovjet csapatokat. Szintén 19-én a szegedi MEFESZ küldötteket indított az ország egyetemeire és főiskoláira, azzal a felhívással, hogy hozzák létre a szervezeteiket, és fogalmazzák meg követeléseiket. Október 22-én a diákszervezkedés felgyorsult az egész országban, és küldötteiket a budapesti Műszaki Egyetemre irányították, ahol megfogalmazták a híres 16 pont első változatát. 23-án a Szabad Nép az első oldalon közölte és támogatta az ifjúság megmozdulását „Az új tavaszi díszszemle” címmel. Az előzőekből láthatjuk, hogy a szellő, mint alakult viharrá 1956 nyarán, majd pedig orkánná 56 őszén. Egy felhevülő folyamat volt és nem egy robbanás. A nép látta és érezte a kedvező változást, de nem tudta, hogy mindennek mi van a hátterében, csak meg akart szabadulni gyűlölt rendszertől, amely oly sok fájdalmat és szenvedést okozott.

 

A fegyverek eldördülnek

Október 23-án délelőtt 11 órakor Debrecenben is tüntettek. Délután 12:53 perckor a Kossuth Rádió közölte, hogy a belügyminiszter minden tüntetést betiltott. 14:23 perckor a tilalmat visszavonták. Ekkor a felső vezetés már nem tudta, hogy mihez nyúljon, mit kellene tenni, az irányítás már kicsúszott a kezükből. Budapesten a tűntetők 15:00 óra tájban a Petőfi szobortól a Bem szoborhoz mentek, ahol kinyilvánították elismerésüket a lengyel nép mozgalma iránt. 17:00 óra tájban pedig a Kossuth téren 200 000 ember gyűlt össze, de ekkor már a Rádiónál, a Bródy Sándor utcában is gyülekezett a nép, diákok, munkások és értelmiségiek egyaránt. A diákok a 16 pont beolvasását követelték. A hatalom megerősítette az őrséget. 18:00 óra tájban Debrecenben eldördültek az ÁVH fegyverei, melynek négy halottja és kb. negyven sebesültje lett. Gerő a szovjet csapatok segítségét kérte. Nagy Imrét rábeszélték, hogy szóljon, nyugtassa meg a tűntetőket, de mikor 21:00 óra tájban kilépett az Országház erkélyére, „elvtársak”-nak szólította az egybegyűlteket, ami nagy nemtetszést keltett a tömegben. Az ígéretek is süket fülekre találtak, mert ekkor a magyarság már Moszkvába kívánta a pártvezetőket, Naggyal és a szovjet csapatokkal együtt. A tüntetők 21:30 óra táján ledöntötték a zsarnokság legmarkánsabb jelképét, a Sztálin szobrot. Az itt felsoroltak csak szemléltető mozaikjai a 23-án délután történteknek, de nem a teljes kép.

 

A tüntetők a Bem-szobornál gyülekeznek

 

            Rádiónál 20:30 perc táján dördülnek el az ÁVH első lövései, ami elszabadította a poklot. A forradalmárok fegyvereket szereztek. Egyesek szerint a „Lámpagyár” néven ismert fegyvergyárhoz mentek, melynek őrzését az ÁVH látta el, de ezen az estén, különös módon, mindössze egy idős, fegyvertelen őr találtak, és egy fiatal takarítóleány mutatta meg, hogy hol tárolják a fegyvereket. A Kálvin téren három teherautóról osztogatták a fegyvereket. Kopácsi Sándor rendőrezredes a felkelőkre lövetett, mert szerinte ők nyitottak tüzet a rendőrségre, de később parancsot adott a rendőrségnek a fegyverek átadására. Elképzelhető, hogy ezt felsőbb utasításra tette?

            Farkas Károly A Rádió ostroma cimű irásából tudhatjuk meg a következőt: „Egy héttel elõbb mentem a Sándor utcán lefelé áruszállító triciklimen. A Rádió épülete előtt ki kellett kerülnöm egy ott parkoló teherautót. Egy csoport ávós a teherautókról lőszeres ládákat hordott be az épületbe. Aznap este Blanka nagynéném lakásán gyűltünk össze szokásos heti teánkra, néhány családtag, hol ez, hol az. Elmondtam nekik, hogy ávósok lőszert vittek be a Rádióba s vajon miért? Meglepett a látvány.

            Ez alkalommal az ávósok vagy előrelátóak voltak, vagy a megérzésük volt jó.”

Ezek, és hasonló, nehezen érthető események arra mutatnak, hogy valakik a háttérből irányították a fejlemények bizonyos irányba való terelését. Lehet, hogy az ávósok nem megérzői, hanem előkészítői voltak a közelgő esményeknek? A katonaság nagyobb része a felkelők mellé áll. Némely szemtanú szerint ők adták át az első fegyvereket. A forradalmárok 24-én a hajnali órákig ostromolták a Rádió épületét, majd behatoltak. A legtöbben úgy tudják, hogy ezzel minden befejeződött a Rádiónál. Itt el kell mondanom személyes élményemet.

Október 24-én reggel, mikor felébredtem és munkába készültem, lövöldözést hallottam. Nem tudtam, hogy mi történik. Kimentem az utcára – Budapest-Kőbánya –, ami szokatlanul tele volt csodálkozó, ujjongó emberekkel. Kérdeztem, hogy mi történik? Mondták, hogy kitört a forradalom és senki se megy dolgozni. Leálltak a fővárosi közlekedési járművek is. Kimentem a Zalka Máté térre – a mai Liget tér –, ahol egy teherautó állt, és a vezetőtől megtudtam, hogy embereket fuvaroz a belvárosba. A raklapon vértócsát és agyvelőt láttam, amely egy pillanatra meghökkentett, de felszálltam a teherautóra. Ha forradalom van, akkor emberek halnak meg, futott át agyamon. A teherautó a Kálvin tér közelében állt meg, ahol lerakott. Nem emlékszem, hogy hányan voltuk, és a többiek merre mentek. Fegyverek ropogását hallottam, és elindultam annak irányába. A templom közelében egy magyar katona holtteste feküd, mellette a géppisztoly, felvettem.

 

Az erkélyről függő zászlóból kivágták a kommunista címert

 

A Nemzeti Múzeum mögött, a Bródy Sándor utcában van a Rádió épülete, amely mögött abban az időben még egy üres telek volt. E telek és a Múzeum kerítése melletti utca tele volt polgári és katona halottakkal. Visszaemlékezésem és becslésem szerint 100-nál jóval több lehetett a számuk. Ezt akkor elkönyveltem azzal, hogy az éjszakafolyamán itt tűzharc volt, és emberek haltak meg. Közel hatvan év távolából e kép elég elevenen él emlékezetemben. Nem láttam fegyvereket a sűrűn fekvő halottak mellett. A holttestek nem úgy borították be az utcát és az üres telket, mintha kölcsönös tűzharc következtében estek volna el. Hanem sokkal inkább úgy, hogy még 23-án este a fegyvertelen, tűntető tömegre az épületből golyózáport zúdítottak. Kölcsönös tűzharc esetén senki se áll ki egy nyílt területre, hogy íme, itt a mellem lőjetek bele. E kérdésre Nagy Mátyás adta meg a válasz, aki apja – a szemtanú –, Nagy Béla elmondásából tudja, miután 24-én hajnalban befejeződött a harc, megjelentek a mentősök, és elszálitották a sebesülteket, de a halottakat – nagy számuk miatt – a Bródy Sándor utcából az épület mögötti üres telelekre vitték. Nagy Béla azt is elmondta fiának, hogy sokakat a köztelken temettek el, anélkül, hogy személyazonosságukat megállapították volna.

A fegyverropogás az épület másik, azaz a bejárati oldaláról jött, és én, mint egy nagy balek, mintha semmi se történne, a nyílt teleken, a halottakon átlépkedve, kezemben a géppisztollyal közelítettem meg az Rádió épületét. Úgy lelőhettek volna, mint a nyulat. De szerencsém volt, mert a lövöldözés az épület bejárati oldalán történt, s mikor odaértem hat ÁVH-s éppen akkor adta meg magát. Két tiszt volt és négy fiatal kékávós. A tisztek 35-40 év körüliek lehettek, és valószínű a hatalom részére a legmegbízhatóbbak voltak. Volt, aki mindjárt ki akarta végezni őket, de a legtöbben úgy vélték, hogy az ítélethozatal a bíróság dolga. Ebben az esetben ismét a magyarság igazi lelkivilága győzött. Elvitték őket, nem tudom mi történt velük, és hogyan hálálták meg, mikor ismét kezükbe kaparintották a hatalmat (?). Azt se tudom, hogy ezen ÁVH-sok az éjszakai ostrom alatt elbújtak valahol az épületben, vagy hajnalban jöttek vissza. Mindez 24-én délelőtt féltíz/tíz óra tájban lehetett. A halottakat éppen e lövöldözés miatt nem vitték még el.

A szovjet vezetőség a Székesfehérváron állomásozó szovjet páncélosokat vezényelte Budapestre, amelyek szintén 24-én a hajnali órákban érkeztek meg. A forradalmárok eddig az ÁVH ellen harcoltak, de miután az idegen nép katonái is felvették a harcot, a magyar felkelők szabadságharcosok lettek. Moszkvában rosszul mérték fel a helyzetet. Úgy gondolták, hogy a magyarokat, mint a németeket 53-ban, néhány tankkal meg lehet hátráltatni. Sőt a lengyel felkelést is el tudták fojtani. Nem számoltak a magyarság általános elkeseredettségével, halált megvető bátorságával, és nem utolsó sorban leleményességével. Nem voltak tisztában a magyarság lelkiségével sem, és el tudták hitetni magukkal, hogy a hazugságra épített zsarnokságot is meg lehet szerettetni. A kommunista vezetők nem akarták tudni az uralt népek őszinte véleményét, ezért az alattvalóknak nem volt szabad valós jelentéseket továbbítani, hanem a kiszolgáltatott nép mély szeretetéről kellett ágálni. Aki nem szerette őket, az nem volt nép, csak fasiszta. Ezen önajnározást olyan szintre fokozták, hogy a végén talán el is hitték „megváltói” mibenlétüket. Nem számoltak azzal se, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet megszálló katonák és a magyarság között az évek során kialakult a jó viszony. Katonáik, hacsak tehették nem voltak hajlandók harcolni, egyesek véleménye szerint, a politikai tisztek pisztollyal a hátukban kényszerítették őket, sokszor a vak lövöldözésre.[16] Ezért kellett újakat hozni, akiket a magyarság emberszeretete és jóindulata még nem „fertőzött meg”.

 

Budapest utcáin megjelennek a szovjet tankok.

 

 

Az éjszakai harcok ellenére Budapest népe 24-én is tüntetett

 

1956. október 24-én talán nem volt Magyarországnak egyetlen nagyobb városa, ahol nem tüntettek, ahol nem nyilvánították ki szabadságvágyukat. Egy emberként állt talpra a magyar nemzet! Elege volt a zsarnokságból, egy kis csoport véreskezű gyilkos uralkodásából! Figyelmen kívül maradt az elmúlt három és fél évben végbement változás. Az 1949 és 1953 sztálinista-rákosita évek sebei még nagyon frissek voltak, és nagyon fájtak. Folyt a vér, a magyar vér! Kezdetben minden egyes alkalommal, ahol tűzharc alakult ki, az ÁVH, vagy rendőrök, esetleg magyar katonaruhába bújt ÁVH-sok, és szovjet katonák adták le az első lövéseket a békés tüntetőkre. Ez történt 24-én a Roosevelt téren a Belügyminiszteri Épület közelében. Székesfehérváron a Városháznál tüntetőkre a szovjet csapatok lőttek, melynek hat halálos áldozata lett. 25-én az Országházhoz kirendelt szovjet katonák társalgásba elegyedtek a tüntetőkkel, de miután a Földművelési Minisztérium épültének tetejéről az ÁVH tüzet nyitott a tömegre, ők is vak lövöldözésbe kezdte. Ezt a hatalmi érdekeket szolgáló szerzők igyekeznek cáfolni, és kizárólag az oroszokra vagy a határőrségre fogni a gyilkosságot.

 

A Kossuth téri mészárlás

A Kossuth téri mészárlásról Kéri Edit a Kik lőttek a Kossuth téren 56-ban? című munkája 29-dik oldalán a következőt idézi Kopácsi Sándor rendőrezredestől, Budapest akkori rendőrfőkapitányától:

„A főkapitányság női rendőreinek a Parlament közelében egy szociális intézmény volt, a gyermekvédelmi osztály. Tőlük kaptam telefonjelentést, amitől megfagyott a vér ereimben:

-          Kopácsi elvtárs, biztos benne, hogy csak ön hall engem?

-          Igen, tételezzük fel! … azért csak beszéljen.

-          Kopácsi elvtárs! – Emberek vannak a tetőkön! … –  A belügyminiszter anélkül, hogy engem erről értesített volna, ÁVH-sokat helyezett el a Parlament körüli épületek, így a rendőrségi objektumok tetején is.” Ez 23-án volt. Már ekkor készülhettek 25-re?

 Kéri a 14-15. oldalon pedig ezt írja: „Egy ma is élő ismerősöm, aki hadifogolyként megtanult oroszul, állítja, hogy egy orosz főhadnagy a Parlamenti oroszlán előtt azt mondta neki: ’Mi nem fogunk fegyvertelen emberekre lőni,’ Egyes visszaemlékezések szerint egy bőrkabátos civil, egy szovjet tiszt és egy tolmács bementek küldöttségnek a Parlamentbe. Nagy Imrét akarta hallani a tömeg. De ő nem volt bent.

Elkezdték énekelni a Himnuszt. S mikor itt tartottak: Balsors, akit régen tép … – hirtelen, váratlanul a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről gyilkos golyózápor zúdult az éneklő tömegre.” Egyesek szerint a halottak száma megközelíthette az ezret. Körömi Teréz 234 áldozatot tudott eddig név szerint azonosítani. A sebesültek száma 3000 körül volt. Ez volt a szabadságharc legkegyetlenebb mészárlása, amire Apró Antal adta ki a parancsot a Központi Bizottság felhatalmazása értelmében. Kecskeméten hárman haltak meg ezen a napon. 26-án, Mosonmagyaróváron a határőrség nyitott tüzet a tüntetőkre: 52 halott. Esztergomban a katonaság lőtt a tömegbe: 15 halott. Zalaegerszegen a rendőrök és kommunisták, Nagykanizsán a Pártházból lőtték a tüntetőket, Miskolcon ismét az ÁVH nyitott tüzet. Mindenütt magyarok vesztették az életüket. 30-án a Köztársaság téren robban ki a tűzharc, de itt is az épületből lőttek először. Az ÁVH-sok nem kegyelmeztek a fehér köpenyes mentősöknek sem. Mindkét oldalon sok a halott. Az elkeseredett forradalmárok több ÁVH-st agyonvertek. Többeknek az a véleménye, hogy a Köztársaság téri események mögött a szovjet KGB állt, hogy ezzel kerékbe törjék a békés megoldás lehetőségét. Elképzelhető, a KGB főnöke, Szerov is Magyarországon volt.

Harmincadikán az Izabella utcából kerültem a Köztársaság térre a lincselések megtörténte után. Az Izabella utcában egy könyv- és irathalmaz füstölgött, mikor odaértem. Tudtom szerint az ÁVH épületéből rámolták ki, és utána felgyújtották. Visszagondolva az esetre, micsoda tudatlanság vezérelte e cselekedetet. Ha történetesen a szabadságharcunk győzött volna, akkor éppen azon iratok semmisültek meg, amelyek bűnösök felderítését és megbüntetését szolgálta volna. De vajon kik szórták halomba és gyújtották meg a könyveket és iratokat? A szabadságharcosok, vagy az ávós gyilkosok, akik érdeke volt az iratok megsemmisítése? E kérdés is csak évtizedekkel később vetődött fel agyamban. A pincék szellőzőnyílását a járdán egy vasráccsal borítják. Ezen a vasrácson toporogtam. Egyszer csak prrrrr…, golyók kattogtak a rácson, és süvítettek a lábszáram mellett. Vajon ki lehettek, akik az ÁVH épületének pincéjéből a lövéseket leadták? ÁVH-sok? Ha igen, akkor elképzelhető, hogy nem a szabadságharcosok rámolhatták ki, és gyújtották fel az iratokat? Megannyi kérdés!

A szabadságharcosok legfontosabb gócpontjai a Baross téren, a Corvin közben, a Tompa utcában, a Tűzoltó utcában, a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél, a Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren és Csepelen alakultak ki. A legszervezettebbek és leghatásosabbak a Corvin köziek voltak, ahol a Pongrátz testvérek, „Falábú” Jancsi, Iván Kovács és társaik harcoltak. Dr. Antalóczi Sándor (Doki), „Pufi” és Jutka orvosok látták el a sebesülteket. Pongrátz Gergely bizonyult a legjobb szervezőnek, ezért a Corvin köz szabadságharcosai, október harmincadikán őt választották meg főparancsnoknak. Ő gondolt az őrség és a felderítők megszervezésére, a konyha és a szállás felállítására. Pongrátz Gergely a Corvin közben történteket Corvin köz 1956 című könyvében írta meg.

A szabadságharcosok leghatásosabb fegyvere a páncélosok ellen a Molotov-koktél, vagyis a benzines palack volt, de a Corvin köziek nagyon hatásosan használták a páncéltörő löveget is, s mert csak repeszgránátjaik voltak, ezért a páncélkocsik hernyótalpaira irányoztak. A megrongált hernyótalp aztán 70-80 méter után elszakadt, és a harckocsi leállt. 26-a volt a legkeményebb nap. Ekkor több szovjet támadást vertek vissza, és 17 harckocsit semmisítettek meg.[17] A többi gócpont is eredményesen harcoltak. A lőszerutánpótlás nagyobb részét az így kilőtt, vagy foglyul ejtett harckocsikból szerezték be. A szovjet vezetőség szerette volna bevettetni a magyar katonaságot is, amellyel Nagy Imre is egyetértett, de nem azonos szándéktól vezérelve.

Nagy Imre igazi szándéka kiviláglik Kéri Edit, a már idézett könyve 18-19. oldalán, mikor Földes László könyvéből idézi a következőt: „Felkészültünk (Földes és partizánjai) a Corvin közi ellenforradalmi központ felszámolására: tervünket arra alapoztuk, hogy a Corvin mozit egy csatornán át meg lehet közelíteni, és onnan fel lehet robbantani. A Corvin-közieket körül is zártuk… Nagy Imre… nem engedélyezte a támadást… Közölte, ha ezt a tervet végrehajtjuk, ő lemond. A támadás sajnos elmaradt.” Ez október 28-án történt. Nagy, ahol csak tudta, igyekezett megakadályozni a vérontást.

A történtekről a szovjet és magyar jegyzőkönyvek, valamint Mikojan és Szuszlov Moszkvába küldött jelentései adnak némi betekintést. A History in Documents-ből hiányoznak a magyar jegyzőkönyvek október 23-a és 28-a közötti eseményekről. Aligha képzelhető el, hogy e napok tanácskozásairól ne készültek volna jegyzőkönyvek. A győztesek, és a ma is hatalmon lévők gondoskodtak arról, hogy ezek ne kerüljenek nyilvánosságra, vagy annakidején megsemmisítették őket. Anastas Mikojan és Mikhail Szuszlov, valamint a KGB főnöke, Ivan Szerov és a hadsereg vezérkari főnök helyettese, Mikhail Malinyin vezérezredes 24-én érkezett Budapestre, akiknek Magyarországra való küldéséről a szovjet Központi Bizottság 23-án este 23:00 órakor határozott. Mint ahogy akkor határoztak a szovjet csapatok Budapestre küldéséről, és a forradalom leveréséről is. Az egyetlen másképp gondolkodó Mikojan volt, aki úgy látta, hogy a kialakult helyzet kezelése a magyarok feladata lenne, és erre Nagy Imre lenne a legalkalmasabb.  Mikojan és Szuszlov még aznap küldte az első jelentést Moszkvába, Gerő, Nagy, Hegedűs és Szántó Zoltán beszámolója alapján. Közölték a moszkvai elvtársakkal, hogy a magyarországiak milyen lépéseket tettek a lázadók leverésére.  Mikojan szerint a magyarországi elvtársak – akik tanúságot tettek Moszkva iránti hűségükről – túlértékelik a lázadók valóságos erejét. Továbbá, a lázadók legfontosabb gócpontjai már meg lettek semmisítve. Ebből az derül ki, hogy nem voltak tisztában a valóságos helyzettel. Mikojan közli: „A magyar elvtársak – különösképp Nagy – helyesli a magyar honvédség, nemzetőrség és az állambiztonsági alakulatok bevetését, hogy ezzel a szovjet haderő szerepét könnyítsék.” (A History in Documents. 220. oldal). Nagy a kommunista párton belül amolyan magányos farkas volt, aki szeretett volna megszabadulni a szovjet haderőtől, mert ezzel mozgásterülete lényegesen kiszélesedett volna. Szóesett a munkás alakulatok felfegyverzéséről is, de nem került sor rá, mert attól féltek, hogy fegyverek a felkelők kezébe kerülnek. Mikojan megemlíti azt is, az ifjúság „követelte”, hogy Nagy szóljon hozzájuk – ekkor hangzott el az elhíresült „elvtársak” megszólítás –, mely Nagy szerint, ha korábban teszi, megelőzte volna a dolgok elfajulását. „Nagy véleményére az elvtársak részéről csend volt a válasz.” Mikojan a következőkkel fejezi be jelentését: „Mi azt mondtuk, a jövetelünk célja az, hogy segítséget nyújtsunk a magyar vezetésnek abban, hogy kiküszöböljük a nézeteltéréseket, amely a nép érdekét szolgálja, megkülönböztetett figyelmet szentelve annak, hogy a szovjet csapatok a lázadás leverésében segédkeznek. A magyar elvtársak, különösképp Nagy, ezt helyesnek látták.” Nyilván, a szovjet részére ez politikailag sokkal jobban nézett ki.

24-én Moszkvában a szovjet Központi Bizottság is foglalkozott a lengyel és magyar eseményekkel. Miután a lengyel helyzetet kitárgyalták, rátértek a magyarra.

„Hruscsov elvtárs azt mondta, nem érti, hogy mit csinálnak Gerő, Hegedűs és a másik elvtársak. Jelei voltak annak, hogy a magyarországi helyzet nagyon komoly, ami nem akadályozta meg Gerő és Hegedűs elvtársakat abban, hogy időt töltsenek a tengeren. Amint hazaértek, azonnal Jugoszláviába utaztak.” (Ez is egy nagy kérdőjel! Dúl a háború a sztálinista és a „népi” kommunisták között, a nép is kezd mozgásba jönni, és a fővezérek mégis szabadságra mennek? A szovjet javaslatokat elfogadták, de rendre figyelmen kívűl hagyták. Így volt megírva a forgatókönyvben?)

Mikor Hruscsov elvtárs 1956. október 23-án telefonon beszélt Gerő elvtárssal, Moszkvába kérette megbeszélésre, melyre Gerő elvtárs azt válaszolta, hogy a helyzet nagyon rossz Budapesten, ezért nem tud Moszkvába menni.

Amint a beszélgetésnek vége volt, Zsukov elvtárs közölte (Hruscsovval), hogy Gerő a budapesti szovjet követségen, a katonai titkártól kérte a szovjet csapatok bevetését a tüntetések elfojtásához, amelyek egyre nagyobb méreteket öltenek.” (A History in Documents. 224. oldal.)

Ebből az tűnik ki, hogy Gerő elvtárs nem bízott a magyar honvédségben. A jegyzőkönyvben megemlítették Losonczy Géza újságíró nevét, aki nagyon keményen bírálta a párt felső vezetését. Mikojan jelenti, hogy Nagyot megválasztották a Minisztertanács elnökének, majd így folytatta: „A banditák – szabadságharcosok – le akarták dönteni a Sztálin-szobrot, de nem sikerült nekik. Majd egy hegesztőpisztolyt kerítettek, amivel darabokra vágták a szobrot. … A magyar biztonsági alakulatok jól működtek, és ők szenvedték a legtöbb veszteséget, …1956. október 24-én reggel, Nagy rádióbeszédet mondott. A rend helyreállítása érdekében, aláírta a hadbíróság felállítását és az azonnali ítéletet az ellenállókkal szemben. A banditák (szabadságharcosok) azt híresztelik, hogy Nagy elárulta a felkelést.” (225. oldal.)

A rögtönítélő bíráskodásról szóló rendeletet a Kossuth Rádió október 24-én 8:45-kor tette közzé: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények, lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak, s az engedély nélküli fegyvertartás bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli: a rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni.” (A magyar forradalom és szabadságharc a hazai rádióadások tükrében. A továbbiakban: MFSZHRT. 20. oldal.)

Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke.

Ez rendítette meg a bizalmat Nagy Imre iránt, de vannak, akik ezt nem tudják elfogadni. Úgy gondolják, hogy Nagy nevét engedély nélkül használták. Kéri Edit szerint Nagy Imrét 25-én hajnalban, valószínű egy egész éjjeli vita után, választották meg miniszterelnöknek. Tény, hogy Mikojan már a 24-i jelentésében Nagyot említi, mint a Minisztertanács elnökének. Hegedűs András szerint ő és Gerő beszélték rá Nagyot 23-ról 24-re virradó éjszaka, hogy fogadja el a tisztséget, amit meg is tett. Kezdetben Nagy is a forradalom leverése mellett volt, tehát a Rögtön Ítélő Bíróság hatályba helyezéséről szóló rendeletet minden lelkiismeret-furdalás nélkül aláírhatta.

27-én, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában foglalkoztak a magyar üggyel, akkor Moszkvában kellemetlenül érezték magukat, hogy a szovjet csapatok behívásáról nincs írásos bizonyíték. Nagy Imrével szerettek volna aláíratni egy 24-re visszakeltezett kérelmet, amire viszont Nagy nem volt hajlandó, ezért Hegedűs írta alá.

A Budapest tartózkodó szovjet elvtársak ama reményüknek adtak kifejezést, hogy „… holnap reggelre (25-re) teljes nyugalom lesz. A szovjet követséget 30 tank vette körül.”

„A magyar vezetők, a párt és az államiak között, legnagyobb egyetértés van.” – írta Mikojan. (226. oldal.)

A jelek szerint, Mikojan előrelátása bevált, mert Budapesten 25-én a „teljes nyugalom” uralkodott, ha nem vesszük figyelembe a következőket: 25-én történt a Kossuth téri vérengzés, amelyet a szovjet katonák és a magyar tüntetők társalgása előzött meg. 25-én Nagy a néphez intézett beszédében megemlítette, hogy tárgyalásokat kezdeményez a szovjet csapatok kivonásáról. Azonban, 25-ről hiányzik Mikojan és Szuszlov jelentése. Hogy ezekről ne értesítették volna Moszkvát, azt aligha lehet elképzelni. De, akkor mi történt a jelentéssel. Kinek az érdeke volt az eltűntetése? Mi lehetett a jelentésben? Ezek szerint A History in Documents-ből nemcsak a magyar jegyzőkönyvek hiányoznak!

Kádár október 25-én, 15:18-kor, a Kossuth Rádióban elhangzott beszédében a következőket is mondta: „Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása, néhány óra múltán népellenes, ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult.” (MFSZHRT, 54. oldal.) Na, mármost, Kádár elvtársnak tudni kellett, hogy az első lövéseket nem a békés tűntetők, hanem az ÁVH adta le felső utasításra, amelyet – valószínű – ő maga is jóváhagyott. Ezért hiányoznak a jegyzőkönyvek?

Mikojan és csapata 26-án terepszemlét tartott Budapest belvárosában, beszéltek a szovjet katonákkal, akik jó hangulatban voltak, és a szervezettséget is jónak találták. Valóban, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a szovjet katonák az előző nap még a magyar tüntetőkkel barátkoztak, akkor minden rendben volt. Majd a következőt jelentik a Kreml urainak: „Az ellenség fegyveres ellenállása meg van semmisítve. Csapataink részére nincs több megsemmisítendő célpont: csak jelentéktelen lövöldözés fordul elő némely háztetőről.” Ez valóban érdekes, mert néhány sorral alább így folytatja: „A helyi (magyar) alakulatok nagyon siralmas állapotban vannak, nem tudják teljesíteni a feladatukat.” A helyzet odáig fajult, hogy komoly feladat elé állította a budapesti és a moszkvai elvtársakat. Nagy úgy látta, hogy el kell dönteniük: kitartanak-e a katonai megoldás mellett, vagy a volt politikai pártok vezetőit is beveszik a kormányba, amellyel lényegében meg tudnák nyugtatni a népet. Mikojan ezt nagyon veszélyes játéknak tartotta, de Nagy továbbra is kitartott véleménye mellett, és szerinte nem késlekedhetnek. Nagy biztosította Mikojant, hogy a Pártbizottságban nem lesz változás.

Október 26-án Mikojan és Szuszlov másodszor is jelentést küldött a Szovjet Központi Bizottságnak, melyben a dolgok előrehaladottságáról adtak hírt. Beszéltek Gerővel és Kádárral, míg: „Nagy Imre az ellentábor képviselőivel tárgyalt – írók és diákok, akik a tűntetéseket rendezik, de nem vettek részt a fegyveres felkelésben.” Kádár közölte a szovjet elvtárasakkal, hogy megállapodtak az új kormány felállításában. Mikojan megkérdezte, hogy lesznek e köztük ellenforradalmárok, amire Kádár határozottan válaszolt, hogy nem. Majd pedig így folytatta: „Sajnálatos, mondta Kádár, hogy a tömegek már kicsúsztak irányításunk alól. A párt iránti tisztelet a mélypontra süllyedt, főleg a múlt hibái miatt. A dolgok érdekessége, hogy az elvtársak örökösen a múlt hibáira hivatkoznak – Moszkvában is –, de nem nevezik meg az elkövetett hibákat, és főleg azt, hogy mit kellene másképp tenni. Továbbá: „Kádár azt mondta, hogy a kormányellenes mozgalomban meg kell különböztetni az ellenforradalmárokat, akik meg akarják dönteni a népi demokráciát – ezek ellen harcolni kell a végsőkig – a társadalom széles rétegétől – tanulók, értelmiségiek, a munkások nagy része, és még a kommunisták jelentős része is – akik nincsenek megelégedve a munkánkkal.”„Megkülönböztetett figyelmet érdemel, hogy a Központi Bizottság új titkára, Donáth (Ferenc) elismeréssel beszélt az ellenforradalmi lázadásról, azt ajánlja, hogy a kormány és a Központi Bizottság ismerje el a mozgalmat, a fegyveres felkeléssel együtt, mert ez egy népi forradalom, ezért erkölcsileg igazságos és jogos.” (237. és 238. oldal.) Nos, de kik is ezek az „ellenforradalmárok”, akik ellen a „végsőkig kell harcolni?” Talán azon 1956-ban, serdülőkor küszöbén lévő 13-14 éves gyermek, akiket a 18. születésnapjukon végeztetett ki? Semmi se minősíti Kádár könyörtelenségét hűebben, mint e cselekedete.

Donáth véleménye kirobbantott Nagy Imre és legmegbízhatóbb támogatói között egy nagyon éles vitát, melyről Csonka Emil A forradalom oknyomozó története című munkájában a következőt írja: „Losonczy Géza és Donáth Ferenc igyekeztek megértetni Nagy Imrével, ha nem távolítja el maga mellől a megrögzötteket, a sztálinistákat, akkor nem boldogulhat. Nagy Imre viszont ezt elhárította azzal, hogy jelenleg az idő nem alkalmas az ilyen rendelkezésre.” (413. oldal.) A vita odáig fajult, hogy Donáth és Losonczy lemondott, amiért mindkettőt kizárták a Központi Bizottságból, de másnap a Pártbizottság elhalasztotta a határozat megerősítését, ezért a KB-n kívüli munkára osztották be őket. Ezen eset arról tanúskodik, hogy Nagy Imre, a nagyon súlyos helyzetben, még megfontoltan mérlegelte a lehetőségeket.

Mikojan és Szuszlov jelentése a 238. oldalon folytatódik: „Mi elhatároztuk, mondta Nagy Imre, a lázadás katonai elfojtásával együtt a megbékélés megvalósítását az értelmiség és a népi tömegek bevonásával, magunkévá tesszük a népi mozgalmat és nemzeti érzést, mellyel magunk mellé állítjuk a tömegeket, hogy ezzel a népi mozgalom élére állhassunk, és leverhessük az ellenforradalmat és megmentsük a népi demokráciát.” Nagy úgy látta, ha nem ezt teszik, akkor Amerika bevonul Magyarországra. A jelentés nagyon figyelemre méltó közleménye a következő: „Nagy Imre közölte velünk, hogy beszélt az írókkal és tanulókkal, de kiderült, hogy ezek az ő ismerősei és a tanulók az ő kommunista tanítványai voltak a korábbi időkből. Ezek készek a tanuló ifjúság mozgósítására, hogy a nemzetőrséget segítsék a gyilkosok ellen, de még mielőtt ezt megkezdik, követelik, például, a belügyminiszter leváltását, … Továbbá követelték, hogy a jövőben ne legyenek MVD (ÁVH) különleges kiképzésű alakulatok Magyarországon, mert ilyenek soha nem voltak a magyar történelemben. … Kifejezték nemtetszésüket az MVD (ÁVH) alakulatok kegyetlenségei miatt is, amelyet a néppel szemben elkövetnek.

Azzal a benyomással fejeztük be beszélgetésünket, hogy Nagy Imre, a lelke mélyén, támogatta e követeléseket, ami az MVD-t(ÁVH-t) illeti. Kádár a fejét rázta, annak jeléül, hogy nem ért egyet.

Nagy Imre azt is közölte velünk, hogy ez a küldöttség is követelte a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Megkérdeztük Nagyot, hogy a tegnapi beszédében miért ígérte meg, hogy tárgyalásokat kezdeményez a Szovjetunióval a szovjet csapatok Magyarországból való kivonása ügyében, akkor, amikor a Magyar Munkás Párt többsége ezt ellenzi.”

Mikojan közölte Naggyal és Kádárral, Moszkva ellenzi, hogy a szovjet csapatok kivonásának kérdését a következő Központi Bizottság és a Minisztertanács ülése elé terjesszék. Mindketten megígérték, hogy nem teszik. Az történt ugyanis, hogy Nagy a 25-én elmondott rádióbeszédében a következőt is közölte: „Mint a Minisztertanács elnöke bejelentem, hogy a magyar kormány, tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar-szovjet barátság, a proletár internacionalizmus, valamint a kommunista pártok és a szocialista országok közös egyenjogúsága és a nemzeti függetlenség alapján.” (MFSZHRT, 55. oldal.) Egyik oldalon azt látjuk, hogy Nagy óvatosan kezeli a sztálinisták kiszorítását, a másik oldalon pedig feszíti a szorító abroncsokat. Hasonló esetek a későbbiek során is előfordulnak, sőt, rendszeressé válnak, amikor Nagy egy lépéssel megelőzi a Minisztertanácsot és a szovjetet is. Nagy szerette volna használni a magyar honvédséget a helyzet rendbetétele érdekében, csakhogy a honvédség egyre megbízhatatlanabbá vált a hatalom részére.

Mikojan és Szuszlov öt pontban foglalta össze a jelentést, mely első pontjában Naggyal kapcsolatos aggályaikat fejezik ki: „.. Nagy Imre opportunista jellemétől vezérelve, nem tudja, hol kell határt szabni az engedményeknek.” Az előzőekben szó esett arról, hogy a szovjet Központi Bizottságnak Mikojan volt egyetlen tagja, aki 23-án a késő estei ülésen Nagy Imre mellett állt ki. Itt viszont azt jelenti, hogy Nagy „opportunista” és „nem tudja, hol kell határt szabni az engedményeknek.” Nagy szándékát a jóakarat vezérelte, de egyre inkább eltávolodott a szovjet érdekeitől, és Mikojan figyelmeztetéseit se vette figyelembe. A harmadik pont szerint a „munkástanácsok” felállítását is tervbe vették – melyet Mikojan és Szuszlov is helyeselt –, mert ezek a munkások támogatását élvezik. Később azonban kiderült, hogy az elvtársak a munkásokat se ismerték, akikre örökösen hivatkoztak, és akik nevében – véleményük szerint – uralkodtak. A munkástanácsok is a szovjet csapatok kivonását követelték.

Mikojan és Szuszlov a 27-i jelentésükben közlik Moszkvával, hogy Nagyot az utcán árulónak nevezik, és Kovács Bélát követelik a miniszterelnöki székbe. Nagy a Központi Bizottság utasításának eleget téve, felhívta és felkérte Kovács Bélát, hogy vállaljon szerepet a kormányban, amit Kovács elfogadott. Nagy ellenezte Tildy meghívását, mert rossz viszonyban van Kováccsal, de ezt a Központi Bizottság visszautasította. Nagy idegei lassan, de biztosan felmorzsolódtak. Nagyot a szünetben, irodájában találták elfehéredve, rossz állapotban. A magyar orvos nem tudta, hogy mi a baja, ezért Szuszlov adott neki gyógyszert – Validol –, ami után Nagy állapota helyre állt.

Mikojan és Szuszlov jelentéseiből némi fény derül Nagy Imre jellemére. A szovjet elvtársak „opportunistának” nevezték, aki szeret az árral úszni, ha felismeri, hogy ez az ő érdekét és nézeteit képviseli. Nagy az első napokban határozottan a forradalom letörése mellett áll ki – szovjet beavatkozás nélkül –, de mikor legközelebbi munkatársai, az írók és kommunista tanítványai is azt követelték, amit a tűntető tömegek, akkor átvált a másik vágányra, és kihajítja az óvatosságot is. 28-ra határozottan élre áll, és ettől kezdve, ahol csak tudta, megakadályozta a vérontást. Nagy egyéniségének elemzésére még visszatérünk.

 

A teherautóról osztják ki a kenyeret

 A vidék népe is megmozdult, és élelemmel látta el a harcolókat, és a városok népét. E forradalom és szabadságharc a nemzet harca volt. A magyar ember helytállt, ki-ki a maga helyén, bár a jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy a kormány és Központi Bizottság a legnehezebb napokban is foglalkozott a lakosság élelemellátásával. Elképzelhető tehát, hogy az élelemmel megrakott teherautók némelyike felsőbb utasításra érkezett a fővárosba.

A Magyar Írószövetség a körút egyik sarkára egy nagy faládát helyezett el, amelybe adományokat kértek a hősi halált haltak hozzátartozóinak megsegítésére. A láda tele volt pénzzel, de senki nem nyúlt hozzá, csak bedobta a maga adományát. A harcok alatt az üzletek kirakatablakainak üvegei is betörtek, de senki nem nyúlt az áruhoz. Ez nem akadályozta meg Mikojant és Szuszlovot abban, hogy jelentéseikben beszámoljanak a „rabló banditák garázdálkodásáról.” E harcot nem a sekélyes anyagi érdek, hanem a nemzeti szabadság legnemesebb eszméje vezérelte. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem történhetett lopás – aljas emberek mindenkor és mindenütt vannak –, de nem ez volt a jellemző.

 

Gyűlik az adomány az áldozatok hozzátartozói részére

 Nagy Imre a szabadságharc oldalára áll

27-én, mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában foglalkoztak a magyar üggyel, akkor Moszkvában kellemetlenül érezték magukat, hogy a szovjet csapatok behívásáról nincs írásos bizonyíték. Nagy Imrével szerettek volna aláíratni egy 24-re visszakeltezett kérelmet, amire Nagy nem volt hajlandó, ezért Hegedűs írta alá.

Október 29-én a Kreml urai leállították a támadást, és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről. Ez annyit jelentett, hogy a Szabadságharc győzött. Este 20:00 óra tájban megkezdődtek a Honvédelmi Minisztérium épületében a szabadságharcosok és a Nagy-kormány küldöttei között a tárgyalások az új karhatalom felállítása ügyében. E tárgyalásokra minden gócpont elküldte saját képviseletét. A Corvinból Pongrátz Ödönt és „Dokit”, a fiatal Antalóczi Sándor orvost küldték, de Iván Kovács is csatlakozott hozzájuk. Jelen volt Angyal István és Dudás József mérnök is, aki részt vett a II. Világháború kiugrási kísérletében. E megbeszélésen erélyesen követelte a rákosisták félreállítását és Mindszenty bíboros szabadon bocsátását.[18] A Kádár-kormány 1957-ben Dudást és Iván Kovácsot kivégezte.

A szabadságharcosok küldötteit nem valami nagy szeretettel fogadták. Egy vezérőrnagy (valószínű AVH-s) a következőképp támadt rájuk: „Maguk a szabadságharcosok? Maguk harcolnak a szabadságért? Maguk merik azt állítani, hogy a magyar nép érdekeiért ragadtak fegyvert? Maguk anarchisták! Imperialista ügynökök! Fasiszták! Reakciós csőcselék!” – írja Pongrátz Gergely. A tárgyalásokon, mindjárt az elején kiderült, hogy a Nagy-kormány képviselőinek legfőbb igyekezete a szabadságharcosok lefegyverzése volt, s ha nem lettek volna gyors észjárásúak az utóbbiak között, akkor talán sikerült is volna nekik. Pongrátz Ödön azt mondta, hogy ő még nem hallott olyan győztes szabadságharcról, ahol a győzteseket fegyverezték le. E tárgyalásokon a szabadságharcosok határozottan kijelentették, hogy a fegyvereket csak akkor adják át a honvédségnek, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyja Magyarországot. 31-re megegyeztek, hogy a rend helyreállítása érdekében nemzetőrséget állítanak fel, amelyben a rendőrség és a katonaság mellett a szabadságharcosok is helyet kapnak egyenlő arányban. A nemzetőrség parancsnoka Király Béla ezredes, helyettese Kopácsi Sándor rendőrezredes lett. A szabadságharcosokat is megillette volna valamilyen, legalább helyettesi beosztás. Nem világos, hogy elővigyázatosságból, vagy szándékosan igyekeztek őket mellőzni, amennyire csak lehetett. Királyt és Kopácsit nem lehet szabadságharcosnak tekinteni.

A Nagy-kormány egyre határozottabban szorgalmazta a tárgyalások felvételét a szovjet csapatok kivonása ügyében. A szovjet ezt nem utasította vissza, sőt az elkövetkező napokban azt hangoztatta, hogy a csapatkivonás már meg is kezdődött. Ez ekkor még alig volt több a diplomáciai fogásnál. Bár igaz volt annyiban, hogy a hazánkban állomásozó csapatokat, vagy legalábbis egy részüket valóban kivitték, mert megbízhatatlanok voltak, de ugyanakkor Záhonynál új egységek érkeztek. A szovjet nagykövet, Jurij V. Andropov azzal nyugtatta magyarországi elvtársait, hogy az új csapatok a régiek kivonulását biztosítják. Az elkövetkező napokban beigazolódott, hogy ez ebben a beállításban hazugság volt, mert oly nagyszámú csapatra nem lehetett szükség a régiek kivonulásának támogatásához.

Időközben Forradalmi Munkástanácsok szerveződtek országszerte, és minden egynek a szovjet csapatok kivonása volt az egyik legfontosabb követelése. A magyar munkások nem úgy gondolkodtak és cselekedtek, ahogy az elvtársak szerették volna. Megérkeztek a nemzetközi segélyszállítmányok repülőgépei is a Ferihegyi repülőtérre. Az első gép Lengyelországból érkezett.

Október 30-án magyar katonák és szabadságharcosok kiszabadították Mindszenty bíborost a rétsági fogságból. Másnap reggel feldíszített katonai kocsikkal vitték Budapestre. Amerre elhaladtak, megszólaltak a harangok és az út két oldalán az örömtől könnyes szemű emberek ujjongtak. Ezen alkalomból XII. Pius pápa is üdvözlő táviratot küldött a meghurcolt és megkínzott főpapnak.

A magyar szabadságharcot támogatva, október 30-án és 31-én megmozdultak a temesvári Műszaki Egyetem diákjai, minek következtében a tüntetések átcsaptak Erdélybe is. A két napos tüntetés közel 3000 egyetemista letartóztatását eredményezte. Lengyelországban is számos tűntetés volt, egyes jelentések szerint Moszkvában is megmozdulás történt.

 A Maléter kérdés

Mielőtt tovább lépnék, ismét egy személyes élményt kell elmondanom, mert 1990 után a Kilián laktanyát is úgy mutatják be a győztesek – vagyis a kommunisták –, mint a forradalom egyik fontos gócpontját, Maléter Pál ezredest pedig, mint a szabadságharc egyik nagy hősét. A Kilián laktanya összemosása a Corvinnal és Maléter szabadságharcossá való előléptetése már október 29-én megkezdődött. Ezen csak akkor kezdtem elgondolkodni, mikor Pongrátz Gergely könyvének 1992-es magyarországi kiadása kezembe került. A magyarországi kiadásának végéhez egy rövid fejezetet csatoltak, annak igazolására, hogy az amerikai kiadásban a Maléterről írtak megállják a helyüket, melyeket a Kilián laktanya akkori parancsnoka, Csiba Lajos százados Naplójában, és Szűcs Miklós ezredes Emlékirataiban talált közlések támasztanak alá. A Kilián laktanya két szárnyában munkásszállások voltak. Ezek egy része, valóban a szabadságharcosok oldalán harcolt, de nem így a középső részben elszállásolt sorkatonák.

Október 29-e hűvös, de szép őszi nap volt. Kimentem a Népligetbe egy kis testedzésre, s mikor az Üllői út közelébe értem, láttam, hogy egy nagy tüntető tömeg halad az úton, miközben jelszavakat harsognak: „Ruszkik haza!” „Nagy Imrét a kormányba!” – és hasonlókat. Beálltam a tüntetők sorába, és magam is teljes hangerővel harsogtam a többivel együtt. Amikor a Kilián laktanyához értünk, a tömeg megállt és valaki az élen elkezdte éljenezni: „Maléter ezredes a Kilián hős védője!” „Malétert a kormányba!” Előkerült a „hős” tiszt is és vállra emelték. Maléter szabadkozott. Nem hinném, hogy a tüntetők között sokan lehettek, akik Maléter nevét valaha is hallották, vagy akár ismerték a Kilián szerepét a forradalomban, de akkor nagyon jól, és meggyőzően hangzott. Annyi biztos, hogy Maléter csillaga, mint üstökös ívelt a magasba. Maléter még aznap tagja lett a Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi Bizottmányának. 31-én, valamikor a délutáni órákban előléptették a Honvédelmi Miniszter első helyettesének. November 3-án pedig Nagy miniszterelnök tábornokká léptette elő, és kinevezte Honvédelmi Miniszternek.

Chicagóban, Mózsi Ferenc szerkesztésében megjelenő Szivárvány 1989. szeptemberi száma közölte Csiba Lajos százados Napló-ját, aki a Kilián Laktanya parancsnoka volt. Csiba a következőket írta visszaemlékezésében:

23-án „Este ½ 10-kor telefonált először Vörös főhadnagy kapuügyeletes a lakásomra, hogy az utcán zajongó tömeg be akar törni a laktanyába. Röviddel ezután Raffay főhadnagy telefonált, hogy már az utcán lövöldöznek is. A gépkocsit nem tudják utánam küldeni. Felhívtam Malétert a lakásán, aki közvetlen parancsnokom volt, és ezeket jelentettem Neki. Ő elküldte értem az Úri utcai riadó gépkocsit, mellyel Horváth alezredes (a helyettese) is jött és bementünk a laktanyába a munkásszálló felőli bejáraton. Akkor az udvarban már bent volt a különböző fegyverekkel hadonászó tömeg.”[19]

Csiba elmondja, hogy a laktanyában nem tároltak fegyvereket és lőszert, csak az őrség részére volt 10 géppisztoly és 30 pisztoly. Másnap „délután az utcán a felkelőktől szedtük el, ami volt.” – írja Csiba.

„Este és éjjel tűzharcba keveredtünk a felkelőkkel. A főkapunál Szabó százados, Kolmann főhadnagy és egy katona megsebesült, kórházba szállítjuk.” [20]

25-én „10 óra felé megérkezett maga Maléter 5 harckocsival. Ő beállt 1 harckocsival a főkapuba. A többi a laktanya körül helyezkedett el. A kapuban álló harckocsi tüzelt a szemben levő házakra, ahonnan a felkelők lőttek.”

Nos, ha a laktanya parancsnoksága a felkelők lefegyverzését tartotta fontosnak és feladatának, akkor nyilvánvaló, hogy a szabadságharcosok ellenséget láttak a Kiliánban. E viszony nem is változott 28-án délutánig, amikor a kormány tűzszünetet rendel el, és a rádió „A felkelőket fegyveres hazafiaknak nevezi. Ezek szerint mi fegyveres hazafiak ellen harcoltunk.” – írja Csiba százados. A kérdés tehát az, kinek vagy kiknek volt érdeke Malétert a forradalom „hősének” kinevezni, és ennek alapján a kormányba vinni? Vajon kik lehettek az Üllői úton tüntető tömeg élén, amely tüntetés célja nyilván Maléter, mint nemzeti hős elfogadtatása volt. A forradalom és szabadságharc céljainak kisiklatása vágányon volt, és ebben – úgy tűnik – a Nagy-kormány vállalata a főszerepet. Avagy Nagy éppen eme szovjetbarát főtiszt kinevezésével igyekezett megnyugtatni Moszkvát? Esetleg nem is tudott Maléter igazi forradalmi szerepéről? Ez aligha képzelhető el, mert Nagy Imre mellett dolgozó Vass Zoltán személyesen ismerte Malétert.

Maléter ludovikás tiszt volt, de 1944-ben átállt a szovjet oldalra, és mint partizán harcolt. Az akkor kapott szovjet kitüntetést büszkén viselte a forradalom ideje alatt is –, írja Pongrátz. Pongrátz Szűcs Miklós vezérezredes Emlékiratai 117. oldaláról idézi Maléter szavait, melyek november 2-án a Kilián laktanyában a vacsora alkalmával hangzottak el:

„Én a szocialista rendszer híve vagyok, nem lőttem és nem is vagyok hajlandó lőni, vagy lövetni a szovjet csapatokra, amelyeknek tulajdonképpen az életemet és az egész katonai pályafutásomat köszönhetem.” [21] Nos, Maléter e hitének lett az áldozata, mert véleményét és a szovjet rendszerhez való hűségét, Rákosi négy évének minden borzalma sem változtatta meg. De vajon kinek, kiknek volt fontos, hogy Maléter, eme Szovjetuniónak százszázalékosan elkötelezett tiszt bekerüljön a kormányba, majd hadügyminiszter legyen? Pedig volt egy, legalább egy főtiszt, Márton András ezredes, aki a forradalmárok mellé állt. Márton ezredes a Zrinyi Miklós Vezérkari Akadémia parancsnoka, október 28-án hajnalban Janza Károly honvédelmi minisztertől ama parancsot kapta, hogy 400 tiszttel indítson gyalogsági támadást a Corvin ellen. Mikor Nagy megtudta Janza parancsát, azonnal leállította. Márton pedig elment a Corvinba és megkérdezte Pongrátzot, hogy milyen felszerelésre van szüksége. Nagy még e nap délutánján kihirdette a tűzszünetet.

 

Kilőtt szovjet tankok Budapest belvárosában

             November 3-án este, mielőtt Maléter három társával – Szűcs Miklós vezérezredes, Kovács István vezérkari főnök és Erdei Ferenc – együtt elindult a tököli szovjet katonai főparancsnokságra, figyelmeztették, hogy letartóztathatják, de a volt partizán ezt a szovjet elvtársakról nem tudta, és nem volt hajlandó feltételezni, pedig november elsejétől a szovjet harckocsik ezrei és a katonák tízezrei özönlöttek Magyarországba. Az elkövetkező napokban lezárták a nyugati határátkelőket, és bekerítettek minden fontos repteret és gócpontot. De a Szovjetunióban kiképzett tisztek úgy gondolták, hogy ez mind a Nyugatnak szól. Maléterről el kell mondani; Miután a szovjeték letartóztatták, az önérzetében sértett főtiszt nem volt hajlandó a további együttműködésre. Őt és Nagyot 1958-ban saját elvtársaik végezték ki. A kommunizmusban vetett hitüknek lettek áldozatai. Nagy azért, mert többszörös kommunista pártból való kizárása ellenére se tudott megválni tőlük, és hitt Kádárnak. Maléter pedig azért, mert letartóztatásáig megbízott szovjet elvtársaiban. Mikor a vérbíró kihirdette az ítéletet, megkérdezte Nagyot, hogy megértette-e az ítéletet, Nagy ezt válaszolta: „Megértettem, kegyelmet nem kérek.” Felemelt fejjel állt az akasztófa alá. November 4-én Csiba százados felvette a harcot a szovjet alakulatokkal, de fegyver és lőszerhiány miatt ő is menekülni volt kénytelen.

 Az USA szerepe a szabadságharc leverésében

            A magyar forradalomnak és szabadságharcnak van egy nem éppen dicsőséges nyugati, pontosabban amerikai vonatkozása is. A nyugati rádiók magyarországi hallgatók részére egy évtizeden keresztül azt sugározták és sugallták, hogy tartsunk ki, s ha megmozdulunk a zsarnokok ellen, akkor számíthatunk segítségükre. Ebben az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió járt az élen. A Szabad Európa még a harcok ideje alatt is biztatott bennünket: „Jön a segítség!” „Már a határon vannak a felszabadító csapatok!” A valóság az volt, hogy az egyetlen államférfi, aki ezt komolyan gondolta, az Spanyolország vezetője, Franco tábornok volt, aki megkezdte százezer önkéntes toborozását és megszervezését, de az USA gyorsan leintette.

            Az Egyesült Államok elnökének, Dwight D. Eisenhowernak a második választási hadjárata a vége felé közeledett a magyar forradalom kitörése és folyamata idején. John Foster Dulles külügyminiszter úr október 27-én Dallasban (Texas állam) mondott választási beszédet. Einsenhower „indítványára” illesztette be a Szovjetuniónak szánt üzenetet: „Az amerikai vezetőség nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.” [22] Ez egy nappal a szabadságharcosok október 26-án aratott legnagyobb győzelem után hangzott el az amerikai kormány részéről. Henry Cabot Lodge, az Egyesült Nemzetek amerikai nagykövete az október 28-án tartott ülésén szintén idézte Dulles beszédéből az előbbi álláspontot. Balogh Sándor a Nagy Imre és a pesti Srácok című dolgozatában idézi az amerikai újságírót, Gordon Gaskill-t a Timetable of a Failure (Egy kudarc menetrendje) című munkájából a következőt, annak igazolására, hogy USA többet tett a puszta álláspont hangoztatásánál. Íme: Henry Cabot Lodge, az USA ENSZ delegátusa mindent megtett, hogy a magyar kérdés tárgyalását akadályozza, és a kubai delegátus igyekezetét zsákutcába terelje.” A kubai küldöttek ugyanis, mindent elkövettek, hogy a magyar ügyet a közgyűlés napirendjére tűzzék, mert csak a közgyűlés határozatképes. A közgyűlés elé pedig csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa terjeszthet ügyet, ahol a szovjetnek is, és az USÁ-nak is vétójoguk volt és van. A magyarügy november 4-én, a második szovjet támadása megtörténte után került a közgyűlés elé, amikor már csak elítélni, de megakadályozni nem lehetett. Az ENSZ-nek egyébként nem volt lehetősége katonai fellépésre, de legalább politikai nyomást tudott volna gyakorolni a Szovjetunióra.

            Kubának ezen igyekezetét Amerika emígy hálálta meg, írja Balogh Sándor az imént idézett munkájában: Az egész ENSZ cirkusznak annyi eredménye lett, hogy a kubai delegátus, Dr. Emilio Nuñez-Portuondo és főnöke, Fulgencio Battista kubai elnök kegyvesztettek lettek Amerika előtt, és mikor Battista kormányát Fidel Castro inváziója fenyegette, Amerika, saját nemzeti és ideológiai érdekei ellenére, megtiltott minden fegyverszállítást Battista hadserege részére, így Castro majdnem minden ellenállás nélkül foglalhatta el Kubát, és Battista menekülni kényszerült 1959. január elsején.”

            Charles Bohlen már említett könyvében pedig a következőt olvashatjuk:

            „Jó néhány fekete, nagy Zis limuzint láttak a Kremlbe menni október 29-én, mely jelezte, hogy a teljes szovjet vezetőség gyűlésezik, vagy gyűlésezett, amikor a hivatalnokokat utasították a terv kivitelezésére. Ekkor kaptam táviratot Dullestól, aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek. A távirat idézett Dulles beszédéből, melyet Dallasban mondott, és hangsúlyozta, hogy beható elemzés után a „legmagasabb szinten” – nyilvánvaló utalás Eisenhower elnökre – hagyták jóvá.” [23]

Bohlen a távirat átadásáról a következőt írja: „Az üzenetet Hruscsovnak, Bulganyinnak és Zsukovnak még aznap délután az afgán követségen rendezett fogadáson adtam át, melyet a török nemzeti ünnep alkalmából rendeztek. Az amerikai álláspont nem volt különösebb hatással a szovjet vezetőkre. Ők már elhatározták a forradalom leverését …” [24] Ami 29-ét illeti, Bohlennek eme megfigyelése megállhatja a helyét, mert  minden bizonnyal, a szovjet vezetői a forradalom leverését is latolgatták. Mindebből az tűnik ki, az Egyesült Államok mindent elkövetett, hogy a Kreml urainak tudomására hozza; szabad az út. Uraim! Vagy elvtársak! Ahogy gondolják! Sőt, …!? Vannak, akik úgy gondolják, hogy az USA ezen üzenetekkel kívánta a szovjet tudomására adni, hogy Amerika nem kíván beavatkozni Szovjetunió és csatlósai belügyeibe, s ezzel az esetleges katonai megtorlás lehetőségét csökkentse. Lehetséges, de amint a későbbiekből látjuk, inkább a másik oldalra billen a mérleg.

            Éppen ezért nagyon figyelemreméltó ama határozat, amelyet a szovjet vezetői közös megegyezés alapján hoztak október 30-án, melyről a The 1956 Hungarian Revolution: A History in Documents című gyűjtemény tudósít. A jegyzőkönyv a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának üléséről és az ott elhangzottakról ad hírt, amelyen a következő vezetők vettek részt:[25] Bulganyin, Vorosilov, Molotov, Kaganovich, Saburov, Brezsnyev, Zsukov, Sepilov, Svernyik, Furtcseva és Poszpelov.

Hruscsov később jelent meg, mert éppen a kínaiakkal beszélt a magyar kérdésről, akik ellenezték a szovjet csapatok Magyarországból való kivonását, de javasolták a szocialista államok között való egyenjogúságot, melynek hangoztatása a kommunista biblia egyik tétele volt.

Felolvasták Mikojan és Szuszlov jelentését Budapestről, melyben közölték a Kreml vezetőivel, hogy a helyzet egyre rosszabb. Magyar katonákat nem mernek kivezényelni a felkelők leverésére, mert attól félnek, hogy átállnak. Nagy pedig magához kérette Andropovot, és megkérdezte, hogy milyen célból jönnek újabb szovjet csapatok Magyarországba. Mikojan és Szuszlov azt javasolta, hogy állítsák le a további csapatok beküldését, de javasolják Konyev marsall azonnali Magyarországra küldését.

Íme néhány fontos megnyilatkozás és álláspont az elhangzottakról:

            Zsukov: (Zsukov tájékoztatta az egybegyűlteket más katonai helyzetről is, majd a következőt mondta): ”Nagy a megtévesztés politikáját játssza (Malinyin véleménye szerint). Iván Konyev marsallt Budapestre kell küldenünk.” (Ekkor jött be Hruscsov, és tájékoztatta a jelenlevőket a kínaiakkal történt tárgyalás eredményéről, mely szerint, miután Hruscsov felvázolta a valós helyzetet, a kínaiak is beleegyeztek a csapatkivonásba. A tárgyalás hangvitele megváltozott.)

            Hruscsov: „Még ma meg kell fogalmaznunk egy Kiáltványt a Népi Demokratikus országokból való csapatkivonásról, …”

            Molotov: „Még ma egy felhívást kell írnunk a magyar néphez, hogy késedelem nélkül kezdődjenek meg a tárgyalások a csapatok kivonásáról.”

            Vorosilov: „Előrelátónak kell lennünk. Meg kell fogalmaznunk egy kiáltványt, nehogy súlyos helyzetbe kerüljünk.”

            Sepilov: „Nem kell felhívást intéznünk a magyarokhoz. Mi a be nem avatkozást támogatjuk. A magyar kormánnyal kötött egyezmény alapján készek vagyunk a csapatainkat kivonni.”

            Zsukov: Egyetért Sepilov elvtárssal. „Csapatainkat ki kell vonnunk Budapestről, sőt ha kell Magyarországból is.”

            Furtcseva: „Egy általános kiáltványt fogadjunk el, és ne egy felhívást a magyarsághoz.”

            Szaburov: Egyetért a kiáltvánnyal és a csapatkivonással. „Lehetetlen a nép akarata ellenébe kormányozni.”

            Hruscsov: „Mindnyájan egyetértünk. Az első lépés a Kiáltvány előterjesztése.”

            Hruscsov: „Két lehetőség van. Katonai megoldás –  megszállás. Békés megoldás –  csapatkivonás, valamint a tárgyalás.”

            Molotov: „Ki kell nyilvánítanunk a viszonyunkat az új kormánnyal. Mi tárgyalásba lépünk a csapatok kivonásáról.”

A Kiáltványt megírták, amelyet megküldtek az illetékes kormányoknak, és amely megjelent 31-én a Pravdában. A szovjet Kiáltványt késedelem nélkül magyarra fordították, és még 31-én megjelent teljes terjedelmében a Magyar Függetlenség-ben. A Népszava november 1-én közölte.

 Úgy nézett ki tehát, hogy csoda történt, a szovjet vezetői elhatározták a csapatok Magyarországból, sőt a másik csatlós-országokból való kivonását is tárgyalások útján. Még egy nagyon fontos eseményt is meg kell említeni, ami a Moszkva eme elhatározásra késztethette.

            Csonka Emil A forradalom oknyomozó tanúi című könyvében arról ír, hogy a vidéki városok vezetői és a forradalmi tanácsok tárgyalásokat kezdtek a szovjet helyőrségek parancsnokaival az egymást meg nem támadás ügyében, és nem eredménytelenül. Írja például; Győrben megegyeztek Svarc (Schwarz) ezredessel, hogy a szovjet egységek semlegesek maradnak. Ekképp nyilatkozott az ezredes, melyet a győri rádió október 28-án reggel 9 óra előtt közölt: „Jogosnak tartom a magyar nép megmozdulását az elnyomó vezetőkkel szemben.” [26] Előfordult az is, hogy szovjet katonák, sőt tisztek is, fegyverrel a kézben a magyar oldalra álltak. A Vas megyei munkástanács egyik követelését a Szabad Szombathelyi Rádió 17:10 h. adásában olvasták be, mely szerint követelik a kormánytól, hogy „…teljes amnesztiát és politikai menedékjogot biztosít (-son) mindazon szovjet fegyveres és polgári személyek részére, akik a magyar forradalom oldalára állnak.” (MFSZHRT, 202. oldal) A szabadságharcosok a szovjet katonaságtól fegyvert, lőszert és még benzint is tudtak vásárolni. Szuszlov október 28-án jelenti Magyarországról, hogy a magyar halottak száma 350, a sebesülteké 3000. A szovjet veszteség 600 halott. Nem esik szó, hogy hány harckocsit vesztettek, de számuk tekintélyes lehetett. Nem csoda tehát, hogy a Kreml urai elvesztették magabiztosságukat.

            Nos, akik a Szovjetunió szétesésének okait keresik, azok tartsák szem előtt az imént leírtakat, a folyamatot, amely 1945-ben kezdődött, akkor, amikor a politikai órákon marxizmussal-leninizmussal megtöltött fejű szovjet katonák és polgárok milliói Kelet-Közép-Európa földjére tették lábukat. Amikor felismerték, hogy nem a földi paradicsomban élnek. Ennek első nagy megnyilvánulása éppen Magyarországon történt 1956-ban.

            Úgy tűnik, hogy a kiáltvány nagyon meglepte az USA elnökét, Dwight D. Eisenhowert is, mert szükségesnek tartotta, hogy még aznap, október 31-én elhangzott rádió és televízió beszédben ismét biztosítsa a Szovjetuniót, hogy  Az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges  katonai szövetségesnek.”[27] Na, de mi volt a gond a lengyel kormánnyal? Úgy tűnik a lengyel kormány azért nem volt elfogadható, mert a korábban bebörtönzött, majd szabadult kommunista, Wladyszlaw Gomulkát október 19-én megválasztották a párt első titkárának, akinek az volt a bűne, hogy megkezdte a párt sztálinistáktól való megtisztítását, és igyekezett lehetőleg minél nagyobb függetlenséget kivívni a Szovjetuniótól. De vajon miért nem volt elfogadható ez az USA-nak, és miért volt fontos mindezt a szovjet tudomására hozni, akkor, amikor a szovjet vezetői már elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdeményez a csapatok Magyarországon állomásozásának kérdéséről? A Kiáltvány 31-én jelent meg a Pravdában. Moszkva és Washington között nyolc (8) óra különbség van. Ha mondjuk a Pravda reggel nyolc órakor jelent meg, akkor Washingtonban még csak éjfél 12 óra volt. Tehát bőven volt idő, hogy Eisenhower elnöknek beszámoljanak a moszkvai eseményekről, még akkor is, ha netán erről a titkosszolgálat nem értesítette volna.

            Legtöbben úgy gondolják, hogy a magyar szabadságharc leverésének oka a Szuezi-csatorna ügyében kirobbant izraeli-angol-francia támadásban keresendő. Ezt csak azért gondolják, mert kizárólag a külpolitikai eseményeket veszik figyelembe, és vagy nem ismerik, vagy mellőzik szovjet Kiáltványban előterjesztettek kiértékelését. E kiáltvány lehetőséget ad a fennálló helyzet békés megtárgyalására, de nem ad lehetőséget a Szovjet Szocialista Táborból való kilépésre. Márpedig a magyar szabadságharcnak éppen ez volt a célja. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a szuezi háború inkább ártott, mint segített, mert megkönnyítette a szovjet elhatározást és katonai fellépését. A szuezi támadás október 29-e hajnalán történt, és Amerika nyomására néhány napon belül be is fejeződött. A szovjet kiáltványt pedig 30-án fogalmazták, és 31-én közölték a Pravdában. A Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának 28-án tartott ülésén Hruscsov megjegyezte: „Az angolok és franciák nagy bajban vannak Egyiptomban. Nem engedhetjük meg, hogy mi is hasonló helyzetbe kerüljünk.”[28] Ezek szerint Hruscsov már 28-án tudott a közelgő támadásról, melynek nem lehetett kizárólagos köze a magyar forradalom leveréséhez. De akkor mi okozta a 30-ról 31-re történt 180 fokos fordulatot?

            Amint az előzőekből láthattuk, Amerika nyilvánosan és sorozatosan biztosította a Szovjetuniót, hogy lényegében szabad kezet ad, vagy nem kíván beavatkozni – olyannyira, hogy még politikai nyomást se kíván gyakorolni a Szovjetunióra –, és ezt még a nagykövet által személyesen átadott üzenettel is alátámasztotta. Érdemes megjegyezni, hogy Bohlen nagykövet úr e Kiáltványt arra se érdemesítette, hogy könyvében megemlítse. Pedig e Kiáltvány nem közönséges kiáltvány volt, és 31-e sem közönséges nap volt. 31-én reggel, mikor a nagykövetség megkapta a Pravdát, és Bohlen úr elolvasta a Kiáltványt, amely ugyan a kommunista zsargon és a diplomácia nyelvezetén íródott, minden bizonnyal ő volt az, aki azonnal értesítette az amerikai külügyminisztériumot. Ezért került sor – még aznap – Eisenhower rádió és televízió beszédére? A szovjet vezetőségnek pedig milyen előnye lett volna a határozat Kiáltványban való közzétételéből, ha a szabadságharc leverését már elhatározták és azt csak félrevezetésnek szánták? Azt el lehetett volna intézni a diplomácia és a sajtó útján is, mint ahogy meg is tették az előző napokban. Egyébként is, miért volt szükség az USA táviratára?

            Ha nem a távirat, ha nem a szuezi válság volt a szabadságharc leverésének oka, akkor mi más lehetett? Tény, hogy a Központi Bizottság jóváhagyásával ugyan, Nagy 30-ra megtisztította a kormányt a sztálinistáktól, helyettük saját embereit és az 1945 utáni pártok vezetőit vette be, és a kommunista Központi Bizottság helyett a Minisztertanácsot léptette előtérbe, melynek Nagy mellett Kádár János, Erdei Ferenc, Kovács Béla, Losonczy Géza, Tildy Zoltán és még egy meg nem nevezett szociáldemokrata lett volna a tagja. A kommunista párt lényegében szétesett, és másnap fel is oszlatták. A szabadságharcosokkal jó irányba haladtak a tárgyalások az új karhatalom, a nemzetőrség felállítása ügyében, melyben a szabadságharcosok is egyenlőarányban helyet kaptak volna. Megkezdődött a pártok újraszervezése, kilátásba helyezték a szabad választásokat, és az ÁVH lefegyverzését is megkezdték. Ez okozhatta a Köztársaság téri vérengzést, ami az ÁVH részéről kétségbeesett lépés volt, de ami nagyon jó ürügy lett Moszkva részére. Kiszabadították Mindszenty hercegprímást a fogságból. A Nagy-kormány visszahívta Koós Pétert, Magyarország szovjet érdekeket szolgáló ENSZ nagykövetét. Lengyelországban és Temesváron diáktűntetések voltak, melyek, ha kiszélesednek és más országokban is követik példájukat, veszélyt jelenthetnek a Szovjet Birodalomra. Ez több volt, mint amit a Kiáltványban kilátásba helyeztek. Mindezt még megtetézte az, hogy a magyar miniszterelnököt – nemzeti nézetei, vagy „opportunizmusa” miatt – nem tartották Moszkva hű és megbízható helytartójának. Nagy a Kossuth Rádió 14:28 órai rádióbeszédében, többek között a következőt is mondta: „Őrizzétek meg a forradalom vívmányait, …” (MFSZHRT, 172. oldal.) E szó: „forradalom” első ízben hangzott el szájából. A szovjet vezetői kinyilvánították, hogy hajlandók tárgyalásokat kezdeni a szovjet csapatok Magyarországon való állomásozásának kérdéséről, de ez nem azt jelentette, hogy Magyarországot a szélnek engedik. Kiáltványt a következőképp vezették be:

            „Az államok közötti békés együttélés, barátság és együttműködés volt és lesz a szilárd alapja a Szovjet Szocialista Köztársaság külpolitikájának.

            E politika a legmélyebben és a legkövetkezetesebben kifejezi a szocialista országok viszonyát, melyeket a közös érdek egyesít a szocialista társadalom és a nemzetközi munkásmozgalom építésében. A szocialista nemzetek országai a teljes egyenlőség és kölcsönös tisztelet, a területi sérthetetlenség és függetlenség, valamint egymás belügyeibe be nem avatkozva építhetik a szocialista társadalmat, a közös érdek és eszme által vezérelve. Nemhogy ezek nem zárják ki a testvéri együttműködést és egymás megsegítését a szocialista táboron belül a gazdaság, a politika és a művelődés területén, hanem magától értetődik.”

            Ezt, és az ezt követő bekezdéseket lehet a megszokott kommunista zsargonnak tekinteni, de nem hagy kétséget afelől, hogy a szocialista csatlós országok tudomására kívánták hozni azt is, hosszabb pórázon ugyan, de Moszkva továbbra is a nagy szocialista táborban kívánja tartani őket. Amiben a Kiáltvány „újat” mondott, az a szovjet „tanácsadók” kivonására és csapatok magyarországi „állomásozására” vonatkozott, bár ezek se volt teljesen újak. Íme:

            „Figyelembe véve, hogy a szovjet csapatok további jelenléte Magyarországon, oka lehet a helyzet további elfajulásának, a szovjet kormány utasította a katonai parancsnokságot, hogy a szovjet csapatokat vonja ki Budapest területéről, amint azt a magyar kormány szükségesnek látja.

            Továbbá, a szovjet kormány kész tárgyalásokat kezdeni a Magyar Népköztársaság kormányával, és a Varsói Szerződés más tagállamaival, a szovjet csapatok Magyarországon való állomásozásáról.”

            A fogalmazás az első bekezdésben zavarosnak tűnik, mert míg azt írja, hogy „a szovjet csapatok további jelenléte Magyarországon, oka lehet a helyzet további elfajulásának”, addig csak Budapestről való kiürítésre adtak parancsot. Ami pedig a szovjet csapatok magyarországi állomásozását illeti, a tárgyalásokba a Varsói Szerződés tagállamait is be kívánták vonni. Ezt lehetett időhúzásnak, vagy egyéb cselnek tekinteni, de ha figyelembe vesszük a szovjet külpolitika Sztálin halála utáni vonalvezetését, Berija megjegyzését (8. lábjegyzet) a szovjet csapatok magyarországi állomásozásáról, és a műszaki határzárak lebontásának tényét, a két Németország egyesítésének kérdését, akkor nagy hiba volt elhamarkodottan, vagy éppen felelőtlenül dönteni. Márpedig úgy tűnik, hogy Nagy, vagy kormánya éppen ezt tette. Nagy többször is kész tény elé állította a Minisztertanácsot és Moszkvát is azzal, hogy elgondolásait a népnek jelentette be, mielőtt azt megtárgyalta volna az illetékesekkel, és arról határozat született volna. A szovjet birodalmi érdek is a békés megoldás volt, de amelynek lehetőségén a magyarországi események túlléptek, és az esetleges megegyezéseket Nagy önkényes döntései lehetetlenné tették.

                A kiáltványban foglakoztak a szovjet „tanácsadók” visszahívásának kérdésével is, mert mint megállapították: a szocialista országok kiképezték saját szakembereiket, tehát tovább nincs szükségük szovjet „segítségre”.

            A The History in Documents című munka a 314. oldalán beszámol a Nagy-kormány Minisztertanácsának 31-én tartott második üléséről, melyen Nagy Imre, Kádár János, Losonczy Géza, Erdei Ferenc és Tildy Zoltán vettek részt. A következő határozatokat hozták:

a)      Meg kell fogalmaznunk egy Kiáltványt a külvilág részére. Ennek elkészítése Losonczy Géza és a Külügyminisztérium feladata. Nagy elvtárs jóváhagyásával még ma ki kell adni.

b)      A Varsói Szerződés kérdése. A kormány álláspontja, hogy még ma fel kell venni a kapcsolatot a Szovjetunióval a Varsói Szerződés ügyében és a szovjet csapatok kivonását illetően, figyelembe véve a Szovjet-kormány Kiáltványát. E levelet Losonczy Géza készítse el, és Nagy Imre írja alá. E nagyfontosságú levélről sajtónyilatkozatot is kell készíteni; Kérni kell, hogy a tárgyalásra jelöljenek (szovjet) küldötteket, és nevezzék meg az időt és helyet.

c)      Rádió útján kell közzétenni, amint a szovjet csapatok elhagyják Budapest területét, és visszatérnek korábbi állásaikba. Losonczy Géza készítse el.

d)     A szovjet Kiáltványt a csapatkivonásról magyarra kell fordítani, és még ma a sajtóban közzétenni. A Külügyminisztérium feladata.

A fenti határozatok megírása nem került sor. A kérdés, hogy miért nem? A történtekről nép koradélután Nagy Imrétől értesült, melyről a Kossuth Rádió 17:00 órakor a következőképp tájékoztatott: „Ma délután hatalmas tömeg gyűlt össze a Kossuth téren. Nagy Imre a parlamentből lement a Kossuth-szoborhoz és beszédet mondott. … Kijelentette, a varsói egyezmény felmondásával is kérjük a szovjet csapatok azonnali kivonását.” A Kossuth Rádió a 20:01 órai híradásban kissé bővebben számolt be e beszédről. A minisztertanács elnöke (Nagy) a következőket mondta:

„Ismét hozzátok szólok magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! – Az a forradalmi harc, aminek ti hősei voltatok, győzött! – Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük” (MFSZHRT, 219. oldal.)

E szavak a koradélutáni órákban hangzottak el. A két időpontban közöltek kissé kiegészítik egymást, de úgy tűnik, nem adnak teljes képet a valós helyzetről. E beszédből hiányzott a mértékletes higgadtság, a megfontoltság. Az amúgy is feltüzelt tömegnek ez olaj volt a tűzre. Bár biztosra vehetjük, Nagynak nem ez volt a szándéka, hanem tudtára kívánta adni a tömegeknek, hogy ő mindent elkövet a végső győzelemért, csak menjenek haza, és vegyék fel a munkát. A minisztertanács levélben kívánta közölni a szovjet vezetőivel, hogy a tárgyalások mielőbbi megkezdése mellett döntöttek, de amelyet nem írtak meg, Nagy pedig azt közölte a néppel, hogy „Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe!”, és azt, hogy „a varsói egyezmény felmondásával is kérjük a szovjet csapatok azonnali kivonását.” A kérdés, hogy valójában ki döntött e lépésről: Nagy vagy a minisztertanács? Nagy és Kádár 25-én megígérték Mikojannak, hogy e kérdést nem terjesztik a Központi Bizottság, vagy a Minisztertanács elé. A fenti jegyzőkönyvből nem tűnik ki, hogy e tekintetben döntés született volna. Úgy tűnik, hogy a kocsi megint a lovak elé került. Határozatot a Minisztertanács harmadik ülésén hoztak, amelyik minden bizonnyal Nagy bejelentése után történt.

Érdemes megvizsgálni, hogy a szovjet kommunista zsargonban mit jelentett az „egyenjogúság” és „nemzeti szuverenitás?” A szocialista államok közötti szerződések, és maga a Kiáltvány is tele van e nemes eszmék és jogok emlegetésével. A gyakorlatban viszont – mind afféle zsarnokbirodalomban – nem a széphangzású eszmék, hanem a szuronyok joga uralkodik. A Minisztertanács többször is hivatkozik a Kiáltványban lefektetettekre, de kérdés, hogy valójában Nagy és Kádár hogyan értelmezték ezúttal? Őszintének tartották a szovjet elvtársak ajánlatát, avagy ők maguk is, tovább hangoztatták a megszokott, megtévesztő zsargont, és úsztak az árral?

Nagy még aznap táviratot küldött Vorosilovnak, melyben szintén a tárgyalások megkezdését sürgette, a szovjet Kiáltvány értelmében. A History in Documents szerkesztői minden jegyzőkönyvet és táviratot egy rövid összefoglalóval vezetnek be, melyben megjegyzik, hogy a szovjet Központi Bizottság, a távirat megérkezése idejére már eldöntötte a magyar szabadságharc leverését. Mire a Kiáltvány megjelent a Pravdában, lényegében már hatályát vesztette. Ezek szerint nem a 31-e, hanem a 30-a, pontosabban a 30-án befutott hírek, történtek jelentették a fordulópontot. Kérdés, hogy a Nagy-kormánynak erről volt-e értesülése? Ha igen, magyarázat lehet arra, hogy Losonczy miért nem készítette el a rábízottakat. Lehet, hogy nem volt megbízható értesülésük, de kedvezőtlen változást észlelhettek a szovjet elvtársak magatartásában, és abban, hogy Mikojant és Szuszlovot e napon rendelték vissza Moszkvába. Annyi biztos, hogy mindennek ellenére, Nagy további nyilvános beszédeiből nem a helyzet megfontolt mérlegelése tűnt ki.

A végzetes lépések

Az emberek nem mentek haza, a tömeg inkább nagyobb lett. D. u. négy óra tájban lehetett, mikor magam is megérkeztem a Kossuth térre, de a korábban történtekről semmit se tudtam. Az összegyűltek ismét Nagyot szerették volna hallani. Az a hír járta, hogy azért nem tud szólni hozzánk, mert éppen a kínaiakkal tárgyal. Egyesek tudni vélték, hogy a kínaiak szerették volna meggyőzni Nagyot, hogy Magyarország ne lépjen ki a Varsói Szerződésből, és ne terjessze az ENSZ elé az ügyet, s akkor ők – kínaiak – minden erejükkel azon dolgoznak, hogy a szovjet csapatokat kivonják hazánkból. Ha ez valóban így volt, akkor Nagy pontosan az ellenkezőjét tette. Emlékezzünk csak vissza, előző nap, tehát 30-án Hruscsov győzte meg a kínaiakat, hogy támogassák a szovjet csapatok Magyarországból való kivonását. Elképzelhető tehát, hogy a kínaiak támogatták a csapatkivonást, de szerették volna Nagyot meggyőzni, hogy Magyarország ne lépjen ki a Varsói Szerződésből és maradjon a „szocialista” táborban, amire a miniszterelnök – jelek szerint – nem volt hajlandó.

Erősen szürkült már, mikor Nagy megjelent az erkélyen, és ismét bejelentette Magyarország függetlenségét, kilépünk a Varsói Szerződésből, és ügyünkkel az ENSZ-hez fordulunk – mondta. Jó kérdés lehet az is, hogy Magyarország „függetlensége” alatt Nagy ugyanazt értette-e, amit a nép? A legkegyetlenebb elnyomás évei alatt is Rákosi Magyarország „függetlenségéről” ágált.

A Kossuth Rádió, melyet ekkor már Szabad Kossuth Rádiónak neveztek, mert eltávolították a sztálinista vezetőt. 23:40-kor ismertette az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság felhívását, melyhez a következő megjegyzést fűzték:

„Nagy Imre ma a parlament előtti tömegtüntetés résztvevőihez intézett beszédben, majd angol és amerikai újságírók egy csoportjának adott nyilatkozatában erélyesen és határozottan megmondta, hogy Magyarország kilép a varsói szerződésből, és ily módon kiharcolja a szovjet csapatok távozását Magyarországról még akkor is, ha ezt a lépést a varsói szerződés államai közül egyedül kell megtennie.” (MFSZHRT, 227. oldal.) A Minisztertanács másnap, november elsején döntött a Varsói Szerződésből való kilépésről, és ügyünk ENSZ elé terjesztéséről.

A Borsodi Munkástanács Miskolci Rádiója 31-én, 13 óra17 perckor a következő hírt tette közzé: „Azonban, általunk és az ország egész népe által is érthetetlen okok kapcsán tetemes szovjet erők, légvédelmi tüzérség és páncélos fegyvernem irányt változtatott! – Záhonynál – Níregyháza irányában hazánk területére ismét bevonult.” (MFSZHRT, 234. oldal.) Nagy koradélutáni beszéde ebben az időben hangozhatott el.

E sorok írójának nincs birtokában olyan forrásanyag, amely segítségével az események időpontját órapontossággal tudná rögzíteni. Annyi megállapítható, hogy Nagy 31-i beszédei már nem okozhatták a Kiáltványban közétettek érvénytelenítését – de nem is segítettek –, mert ekkor már hatályon kívül voltak, hanem a szovjet célkitűzésektől egyre inkább eltérő magyarországi alakulások – amint azt az előzőekben felvázoltuk – váltották ki a szovjet vezetőség végső döntését. Nagyban pedig elvesztették bizalmukat, aki egyébként is feketebárány volt a kommunista pártban. Tito is támogatta Nagyot a kommunista párt széteséséig, de utána megingott bizalma. Rákosi és társai eltakarítását helyesnek tartotta, és jelek szerint ezt a szovjet is elfogadta volna, de gondjuk volt a magyar kommunistákkal, akik Tito szocializmusában gondolkodtak, míg Rákosi és sztálinista bandája Moszkva hűséges kiszolgálói voltak.

November 1-én reggelre nagyszámú szovjet alakulat özönlött az országba, és körülvették az ország fontosabb reptereit, köztük a Feri-hegyit is, miközben további csapatok beáramlásáról jöttek a jelentések. Nagy magához kérte Andropov szovjet nagykövetet és tiltakozott, követelte a csapatok kivonását, de nem kapott kielégítő választ, melyről a Szabad Kossuth Rádió a 12:12 órai híradásában így számolt be:

„Nagy Imre, a minisztertanács elnöke és megbízott külügyminisztere ma, november 1-én délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. Közölte vele, hogy s Magyar Népköztársaság kormányához hiteles értesülések érkeztek újabb szovjet katonai alakulatoknak Magyarországra való bevonulásáról. Követelte ezeknek a szovjet alakulatoknak haladéktalanul, azonnali visszavonását. Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar-kormány a varsói szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, és az Egyesült Nemzetekhez fordul az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom segítségét kéri.” (MFSZHRT, 267. oldal.)

Andropov óvta Nagyot ezen elhatározásoktól, de úgy tűnik a miniszterelnökben ismét a konok dac győzött. Majd pedig a minisztertanács határozatot hozott arról, amit Nagy már az előzőnapon a népnek bejelentett, és még aznap hivatalos jegyzékben közölte az Egyesült Nemzetekkel, hogy Magyarország felmondta a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország függetlenségét és semlegességét, valamint kéri az ügy napirendre tűzését. Ha még volt valamilyen halvány esély a szovjet támadás elhárítására, az a semlegesség kinyilvánításával elveszett. A minisztertanács negyedik ülésére – Nagy, Kádár, Losonczy, Erdei, Tildy mellett Dobi is részt vett – meghívták Andropovot is, amelyről a nagykövet titkos táviratban számolt be Moszkvának:

„Ma, november 1-én 19 órakor meghívást kaptam a minisztertanács ülésére, melyet Nagy vezetett, és eléggé ideges (nervous) volt. Közölte a résztvevőkkel, hogy a reggeli órákban eligazítást kért a szovjet nagykövettől a szovjet csapatok határátlépéséről, és az ország szíve irányában való előrenyomulásáról. Nagy választ követelt. Nagy ezt olyan hangnemben mondta, hogy az egyben tiltakozás is volt. Újra és újra Tildy Zoltánra nézett, támogatás remélve.

Tildy higgadtan viselkedett, mindjárt Nagy után beszélt, és hangsúlyozta, ha a csapatok továbbra is Budapest irányába nyomulnak, akkor a kormány kénytelen lesz lemondani. Tildy szeretné megakadályozni, hogy a nép haragja a Szovjetunió ellen forduljon.”

Tildy azt javasolta, hogy legalább azokat a szovjet csapatokat vonják ki késedelem nélkül, amelyek nem állomásozhatnak az országban a Varsói Szerződés értelmében.

Kádár Nagyot támogatta; Haraszti és Erdei Ferenc nagyon idegesen beszéltek, és nem voltak barátságosak irányunkba. Dobi nem szólt semmit.

Miután befejezték mondanivalójukat, elmondtam véleményemet a felsőbb utasítások alapján. Nagy azonnal válaszolt, hogy elfogadja a mondanivalóm hitelességét, de az nem elégíti ki a magyar-kormányt.”

Nagy azt javasolta, mivel a szovjet kormány nem szüntette be a csapatok beözönlését, és kielégítő választ se adott e cselekedetéről, erősítsék meg a határozatott, melyet ma reggel hoztak, mely szerint Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, kikiáltják semlegességet, és az Egyesült Nemzeteket kéri, hogy Magyarország semlegességét a Négy Nagyhatalom szavatolja.” (A History in Documents, 330-331. oldal.)

A későbbiek folyamán Nagy felvetette Andropovnak, amennyiben kivonják az újonnan bejött csapataikat Magyarországból, úgy visszavonják az ENSZ-hez beterjesztetteket, de meg kívánják őrizni az ország semlegességét. Erdei és Losonczy határozottan támogatta Nagyot, Kádár tartózkodó volt, de miután Andropov elment, ő is megszavazta. Dobi nem szólt. Kádár még aznap este elment a szovjet követségre, és Münnichhel együtt Moszkvába távozott, majd pedig nem fehérlovon, hanem szovjet tankokon tért vissza Magyarországra, miután e szolgalelkű zsarnok bebizonyította, hogy minden kegyetlenségre képes. (A minisztertanács hivatalos jegyzőkönyvében Haraszti nem szerepel.)

Másnap Kádár beszámolt Moszkvában a Magyarországon történtekről, és szerinte Tildy vetette fel a semlegesség kérdését november elsején – melyet ő, Kádár is támogatott –, miután Szolnokra is megérkeztek a szovjet páncélosok. Bizonyosra vehetjük, hogy ez váltottak ki Nagy és Erdei idegességét. Nagy ekkor már nem hitt a szovjet-kormánytól kapott magyarázatoknak. Elképzelhető, értesültek arról is, hogy a szovjet-kormány visszavonta a Kiáltványban előterjesztetteket. Kádár arról is beszámolt a Kreml urainak, hogy kezdetben ellenforradalomnak vélték a zavargásokat, s csak később ismerték fel, hogy ez a magyarság széles rétegeinek megmozdulás volt, melynek nem volt szándéka a népi demokrácia felszámolására. Münnich elemzése Kádárénál is figyelemre méltóbb volt. Arról tájékoztatott, hogy a vezetők elszigetelődtek a tömegtől, és a rendszert csak szovjet támogatásával tudták fenntartani, ami a szovjetellenes érzelmek táptalaja volt. Példának említette, hogy akkor, amikor a magyar labdarúgócsapat világelső volt, az akkoriban még gyenge szovjetcsapattal csak döntetlent játszhatott.

Mindezeket szemelőt tartva, vizsgáljuk meg kissé tüzetesebben, hogy mit is jelenthetett a szovjet csapatok Magyarországon való „állomásozása”, vagy tárgyalások útján való kivonása. A következő eszmefuttatás csak azok lesznek képesek mérlegelni, akik érzelmeik fölé tudnak emelkedni. Ismeretes, hogy Moszkvában nem jelentett különösebb fejfájást az, hogy az ellenkezőjét tegyék annak, amit nyilvánosan hirdettek, vagy akár egyik-másik nemzetközi szerződést megszegjék. Ebben az esetben is a Kiáltványt, legtöbben csupán diplomáciai fogásnak tartják, amit nem lehet kizárni a lehetőségek sorából. De, ha figyelembe vesszük Moszkva Sztálin halála utáni külpolitikáját, és azt, hogy 1955-ben kivonultak Ausztriából – igaz, hogy ez Ausztriára hatalmas fizetési terheket rótt, de hosszútávon mégis jobban jártak, mint mi –, megnyitották a kényszermunkatáborokat, ekkor engedtek haza 1200 magyar politikai foglyot, köztük Kovács Bélát is. Ha tudomásul vesszük, hogy 1956 nyarán lebontották a déli és nyugati műszaki határzárakat, és Németország újraegyesítésének is megvolt az esélye, akkor fel kell tételeznünk, hogy e lépések mögött céltudatos, új külpolitikai irányzat munkálkodhatott, amely szakított a múlt merevségével, a katonai megoldással. Jugoszlávia visszahódítása irányában elért eredményeket se akarták veszélyeztetni. Azért ment Hruscsov és Malenkov Titohoz, hogy az ő beleegyezését is megszerezzék. A többi csatlós ország vezetőit is személyesen keresték fel. Tehát nem minden meggondolás nélkül verték le a magyar szabadságharcot.

A magyar forradalom kitörése előtt a Kreml urai – jelek szerint – amolyan kistestvér-nagytestvér szövetségi viszony kiépítését szövögették a csatlós országokkal. Csapatkivonás nem azt jelentette, hogy a politikai szovjet szocialista táborból is ki lehetett volna lépni. Föltétlen nem külpolitikai vonatkozásban. A csatlósokat, a belső önigazgatást illetően a nagytestvér hosszabb pórázra engedte volna, s csak akkor szólt volna bele dolgaikba, ha az Moszkva érdekét sérti. A magyarországi események, és Nagy Imre célkitűzései ezt messze túllépték.

            Ha a kistestvér nem figyel a nagytestvér tanácsára, akkor a nagytestvér gyengéden arcul legyinti a kistestvért. Ha a kistestvér ezután megmakacsolja magát, és még mindig nem hallgat a jó szóra, akkor következik az arculcsapás. Ha még ez se bizonyulna elégségesnek, akkor egy amolyan Papp Laci-féle balhorog jobb belátásra bírhatja a kistestvért. Nos, a szovjet csapatok beözönlése a balhorgot helyezték kilátásba. Lengyelországban Hruscsov Gomulkának is a balhorgot helyezte kilátásba, s amint tudjuk, a lengyel miniszterelnök megszívlelte a nagytestvér „tanácsát”. Na, de miért nem tudta ezt Nagy Imre és a körülötte serénykedők? Részben azért, mert a magyar és lengyel helyzet között óriási különbség volt, de lehet hogy más egyéb is közrejátszott, mint például Nagy született természete, és a másfajta kommunizmusban való gondolkodás.

            Nagy Imre ezt mind tudhatta, de fel kell tételezni, hogy Nagyban a sértett kommunista önérzet is munkálkodott. Emlékezzünk csak vissza 1955 januárjára (9. lábjegyzet), amikor a szovjet elvtársak Moszkvába rendelték a budapesti elvtársakat. Amikor Nagy megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó az előírtak szerint szánni-bánni bűneit. Nagy úgy látta, hogy neki nincs miért önbírálatot gyakorolni, amibe valószínű igaza is volt. Na, de a játékszabályokat nem Budapesten, hanem Moszkvában írták. S mikor Nagy lemondással fenyegetett, akkor a szovjet elvtársaknál elszakadt a cérna. Nagyot leváltották, és röviddel utána a pártból is kizárták. Amikor Nagy október 30-ra megtisztította kormányát a sztálinistáktól – amit a Kreml még elfogadott volna –, de mikor Nagy meghirdette az egy párt rendszer alkonyát – ami hozzásegített a kommunista párt széteséséhez –, és a szabad választásokat, az ÁVH lefegyverzését és az új karhatalom felállítását, akkor ismét elszakadt a szovjet elvtársak cérnája.

Nagyról még tudni kell, hogy az I. Világháborúban Oroszországban esett fogságba, majd belépett a bolsevik hadseregbe, és ott lett a kommunista párt tagja. 1921-ben hazatért, de 1924-ben éles vitába keveredett két sztálinista kommunistával, amiért 1925-ben kizárták a pártból. 1930-tól 1944-ig a Szovjetunióban élt, de 1936-ban ott is meggyűlt a baja, és kizárták a szovjet kommunista pártból, sőt még a munkáját is elvesztette, de 1939-ben ismét visszavették. 1945-ben hazatért és a Politikai Bizottság tagja lett, ahonnan Rákosi és bandája 1949-ben kizárta, és igyekeztek politikailag ellehetetleníteni. 1950-ben önbírálatot gyakorolt, ezért kinevezték élelmezési-, majd begyűjtési miniszternek. Nagyban tehát bőséges sérelem halmozódott fel az évek során. Mikor a hatalom birtokosa lett, október 30-ra eltávolította maga mellől a sztálinista vetélytársakat – igaz, hogy nem kizárólag saját elhatározásából, hanem a KB. jóváhagyásával – valószínű úgy látta, hogy eljött a lehetősége a Nagy-féle kommunizmus megvalósításának, amit Moszkvában – a kialakult helyzetet felmérve – esetleg elfogadtak volna, de nem fogadhatták el Magyarország semlegességét. A kérdés, hogy Nagy nehézségei elvi felfogása és a kommunizmus gyakorlati megvalósításának különbözőségéből, avagy – jelek szerint – „opportunista” természetéből adódtak? Valószínű mindkettőnek szerepe volt a döntéshozatalban és élete alakulásában. Ha évek során, a sztálinistákkal nem tudott egyetérteni, miért lépett be újra a pártba háromszor is, mikor megbocsátottak neki?

            Pongrátz Gergely beszámolt könyvében, hogy 1956. október 23-án este Nagy Imre hogyan került az Országházba. Az eseményről Pongrátz Ödön – Gergely bátyja – is beszámolt a Duna Televízió által készített összeállításban. Pongrátz Ernő – kora szerint a két előbbi között foglal helyet. A tíz testvérből hat vett részt a forradalomban. 23-án este a Kossuth téri tűntetésben a hatalmas tömeg addig sodorta, amíg az Országház főbejárójához került. Az emberek rugdosták, dörömböltek az ajtón, mert a lámpák nem égtek az Országházban. Az ajtót kinyitotta egy alkalmazott, és kérdezte, hogy mit akarnak. Mondták, hogy a miniszterelnökkel szeretnének beszélni. Az illető azt mondta, hogy a miniszterelnök nincs bent, hanem csak Erdei Ferenc. Erre Pongrátz azt mondta az alkalmazottnak, hogy akkor Edeivel szeretnének beszélni, mire az illető elment Erdeihez. Kis vártatra visszajött, és mondta, hogy Erdei hajlandó két embert fogadni. Pongrátz Ernő mögött állt Déry Tibor és Veres Péter. Ernő mondja nekik, hogy menjenek be, mert ők lennének a legalkalmasabbak a nép akaratának képviseletére, mire Veres Péter azt mondta: „Jó gondolat fiam, Te menny be! Ha visszajössz, akkor mi is bemegyünk.”

Pongrátz Ernő és egy másik magyar vállalkozott a küldetésre. Erdei megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak. Ernő azt mondta Erdeinek, gyújtsák meg a lámpákat, hogy a nép láthassa, itt valami történik az ország érdekében, és tűzzenek ki egy magyar zászlót az Országházra, amelyben nincs kommunista címer. Erdei megkérdezte az alkalmazottakat, hogy van-e ilyen zászló. A válasz igen volt, de a padláson vannak – mondta. Pongrátz és egy alkalmazott a padlásra ment a zászlóért, és kitűzték az épületre. Nagy éljenzés, miután a tömeg követelte a vörös csillag eloltását. Ernő megkérdezte az alkalmazottat, tudja-e, hogy hol van a kapcsoló, amire a válsz igen volt, de ő ahhoz nem nyúlhat hozzá. Hogy hogyan, hogyan nem, a lámpák kigyulladtak a vörös csillag pedig elaludt, amiért Erdei méltatlankodott. Pongrátz Gergely közöl egy fényképet, amelyen Ernő bátyja, kissé balra – szembe nézve jobbra – Nagy Imre mögött van.

 

Pongrátz Ernő az Országházban (feje a karikában)

            Ezek után Pongrátz Ernő elkérte Nagy Imre telefonszámát és felhívta, miután kocsit küldtek Nagyért. Mikor Nagy megérkezett, akkor Ernő arra kérte, hogy mondjon beszédet a tűntetőknek. Nagy szabadkozott, és bizonytalan volt, hogy mit mondjon. Ernő mondta neki, beszéljen arról, hogy megvalósítja az 53-ban elkezdett tervet, de ne szólítsa az egybegyűlteket elvtársaknak. Nagy kilépett az erkélyre, és emígy szólt a tömeghez: „Elvtársak!” Nagy fütty és méltatlankodás.

            E történet ismerete azért fontos, mert lehetővé teszi az események jobb megértését. Nagyot a szabadságharcosok vitték be az Országházba, elvárható lett volna tehát, hogy kettőt-hármat maga körül tartson, amolyan tanácsadói vagy véleménykikérő szerepben, de főleg kapcsolattartás céljából, és azért is, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljen és megmagyarázzon nekik. Mit lehet és mit nem. Bizony, meg kellett volna magyaráznia a szabadságharcosoknak, hogy vannak határok, melyeket nem lehet átlépni, és amelyeken túl már kiesik kezéből az irányítás lehetősége. Legjobb tudomásom szerint ez nem történt meg. Igaz, szintén a legjobb tudomásom szerint, ilyen kérés nem volt a szabadságharcosok részéről se. Ezt Nagynak, a tapasztalt politikusnak illett volna tudni a nemzeti érdeket szemelőt tartva, de a saját érdekében is. Itt bizony a helyzet felmérésére, annak alapos megvitatására lett volna szükség a fegyveres szabadságharcosok vezetőivel. Nagy ugyanis két hatalmas malomkő között őrlődött – az egyik a szabadságharcosokat és a magyar népet, a másik a szovjet-kormányt és haderőt képviselte –, amikor neki nagyon komoly, az ország jövőjét meghatározó döntéseket kellett hozni. Ő, e döntéseket a szabadságharcosokkal való megbeszélése nélkül, és a szovjet érdekek mellőzésével, kizárólag a nép nyomásának engedve – nagyobbrészt kommunista és más pártokba tartozó politikusoktól körülvéve – hozta meg. Milyen hasznos lehetett volna néhány gyorsészjárású szabadságharcossal – mint a Pongrátz-testvérekkel – megvitatni az előttük tornyosuló feladatokat, mint például a szovjet csapatok beözönlésének kérdését, és azt, hogy valójában hogyan is kell a Kiáltványban előterjesztetteket értelmezni? Nagy se tudta? Ha nem, akkor nagyon sekély rálátása volt azon eseményekre, amelynek évtizedeken keresztül részese volt. Nagy a szabadságharcosokkal való együttműködéssel tudta volna, vagy legalábbis megkísérelhette volna elgördíteni az egyik malomkövet. Nem tette! Miért nem? Ez természetesen nem több a történtek utáni bölcseletnél, de a született államférfiak akkor emelkednek az átlag fölé, amikor sorsdöntő időkben uralni tudják az eseményeket, és jó döntéseket tudnak hozni. Nagy erre nem volt alkalmas.

            Ha az elmondottak fényében, a történteket tüzetesebb vizsgálat alá vetjük, akkor tévesnek mutatkozik ama vélekedés, hogy Nagy egyértelműen a szabadságharc oldalára állt. A forradalom és szabadságharcnak van egy gyakorlati és van egy politikai oldala. A gyakorlati oldalon ropognak a fegyverek. Amiről az előzőekben szóesett. 28-ával kezdődően, ahol csak tudta, Nagy igyekezett megakadályozni a vérontást, és ezzel valóban a forradalom és szabadságharc kimenetelét segítette. Sajnos, ugyanez nem mondható el a politika vonatkozásában. Az még érthető, hogy kezdetben a szabadságharcosokkal való tárgyalásokon a Nagy-kormány részéről olyanok is részt vettek, akik ott, nyomban, szerették volna a bitóra húzni a „csőcseléket”, hiszen maga Nagy se volt képes felmérni, hogy valójában mi is történik. Sajnos, a későbbiek folyamán is mellőzte azokat, akik hatalomba helyezték, ami annyit jelentett, hogy politikailag nem állt a szabadságharcosok oldalára. Igaz, hogy a szovjeteknek is ez volt a kérésük, de az is igaz, hogy Nagy 28-tól fittyet hányt a szovjet véleményekre, mint ahogy nem volt kíváncsi a fegyveres szabadságharcosokéra se. Viszont kíváncsi volt a kommunista fiatalok véleményére. Neki minden bizonnyal megvolt az elképzelése a jövő Magyarországáról. Nyilvános beszédei alapján azt kell mondani, hogy október 30-tól a független Magyarország megvalósítását tűzte ki célul, de ezt nem a szabadságharcosokkal kívánta megvalósítani, hanem elvtársaival és – kényszerből ugyan – a történelmi politikai pártok vezetőivel. Nagyon furcsa jelenség, hogy a november 3-ra kialakult kormányban helyet kaphatott a szovjetbarát Maléter Pál, de kimaradtak a szabadságharcosok. Ez persze csak az egyik oldala a nagy politikai játszmának. A másik oldala pedig az, ha szembe nézünk a rideg és könyörtelen tényekkel, hogy éppen ezt nem tehette, de egy kiadós eszmecserét – a szorított helyzetben is – meg kellett volna kockáztatnia. Nem lehetetlen tehát, hogy Malétert éppen szovjetbarátsága miatt helyezte hadügyminiszteri székbe. Ezzel kísérelte meg megmenteni a menthetőt, ami nemcsak későnek, hanem tévesnek is bizonyult. Ebben a helyzetben a megmenthető megmentése a Varsói Szerződésen és a Szovjet Birodalmon belül volt lehetséges.

Nagy Imrének tudni kellett, hogy a nyugattól, és elsősorban az USÁ-tól semmiféle segítséget nem remélhetünk. Ezt Amerika az előző napokban többször is kinyilvánította. Avagy Nagy kapott hivatalos úton a nyugattól, elsősorban az USÁ-tól ígéretet, segítséget illetően? Aligha hihető! Mit remélhettünk az ENSZ-től? Nagy, mint tapasztalt politikus nem tudta, hogy az ENSZ valójában egy sóhivatal, ahol mindkét politikai oldalnak a Biztonsági Tanácsban vétó joga volt és van, és egyébként is inkább a szovjet oldal felé húzott? Ha döntéseit saját legjobb belátása ellenére alkotta, s csupán a magyar nép követelésének engedett, akkor miért nem mondott le, vagy miért nem javasolta a kérdés megvitatását a fegyveres szabadságharcosokkal? Tett-e kísérletet a szabadságharcosok felvilágosítására? Megmagyarázhatta volna nekik, hogy amit zászlajukra tűztek, az egyenlő az öngyilkossággal, de ez nem jelenti azt, hogy minden elveszett, mert tárgyalások útján bizonyos dolgokat ki lehetett volna harcolni. Megmagyarázhatta volna nekik, hogy nélküle nem érhették volna el a győzelmet, mert – például – 28-án ő állította le a támadást és a Corvin Mozi felrobbantását. A fiatal és keményfejű, politikában tapasztalatlan szabadságharcosok – mint a Pongrátz testvérek, vagy akár jómagam – ezt valószínű nem fogadták volna el, de legalább 52 év távolából elmondhatnánk, hogy ő, mint tapasztalt politikus megtett minden tőle telhetőt a végveszély elkerülése érdekében. Érdemes lett volna Tildy javaslatát is mérlegre tenni: ha egyik felet se tudta volna jobb belátásra bírni, akkor a kormány lemond. A történtekért nem csak Nagy a felelős – de első fokon ő –, hanem a Minisztertanács is, amelynek Kádár János is tagja volt, aki jelek szerint szintén úszott az árral, de a végén elárulta saját elvtársait is.

Miután megindították a szovjet alakulatok bevonulását, Magyarországnak csak egy nagyon vékony esélye maradt – ha egyáltalán még volt – az esetleges győzelemre: a partizánháború. Ennek kibontakozására semmi esély se volt, mert Nagy a fegyveres ellenállásra történt javaslatokat vagy kérelmeket visszautasította. Semmi se igazolja jobban a nagy fejetlenséget, mint az, hogy Budapest külső védelmével Márton András ezredes volt megbízva, de erre ő soha nem kapta meg a parancsot, mint ahogy az Akadémia parancsnokságáról őt leváltani kirendelt Székely Béla se. Márton az Akadémián maradt november 14-ig. Parancsot kapott, hogy tűzze ki a fehérzászlót, amit nem tett meg, de a harcot se vette fel a szovjet csapatokkal. Egyesek szerint volt valaki, aki engedélyt kért, hogy felvegye a harcot a várost bekerítő, és állásaikat elfoglaló szovjet csapatokkal, de ezt Nagy Imre nem engedélyezte, mert nem akarta, hogy a magyar honvédség adja le az első lövést. Miután megtörtént a szovjet támadása, a magyar honvédség és a szabadságharcosok központi vezetők és irányítás nélkül magukra maradtak. Úgy mutatkozik tehát, míg Nagy mindent elkövetett a vérontás megakadályozására, addig politikailag a baklövések sorozatát követte el. E sorok írója azért látja így, mert biztos abban, ha Nagy Imre  együttműködik a szovjettel, és megtartja a miniszterelnöki széket – a szabadságharc leverése árán is –, sokkal kedvezőbb helyzet alakult volna ki, mint a véreskezű Kádár és bandája alatt.

1956. november 3-ra kialakult Nagy-kormánynak az alábbi személyek voltak a tagjai:

 

Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és külügyminiszter (MSZMP)

            Tildy Zoltán államminiszter (Független Kisgazdapárt)

            Kovács Béla államminiszter (Független Kisgazdapárt)

            B. Szabó István államminiszter (Független Kisgazdapárt)

            Kéthly Anna államminiszter (Magy. Szocdem. Párt)

            Kelemen Gyula államminiszter (Magy. Szocdem. Párt)

            Fisher József államminiszter (Magy. Szocdem. Párt)

            Bibó István államminiszter (Petőfi Párt)

            Farkas Ferenc államminiszter (Petőfi Párt)

            Losonczy Géza államminiszter (MSZMP)

            Szántó Zoltán államminiszter (MSZMP)

            Maléter Pál honvédelmi miniszter (MSZMP)

 

Pongrátz Gergely elmondása szerint a Corvin november 10-ig tartotta magát. 9-én már szürkülni kezdett, amikor behoztak két civil ruhás oroszt, akik azt mondták, hogy eltévedtek, és a szovjet követségre szeretnének menni, de többet nem mondtak. Volt náluk egy műszerekkel teli táska is. Bezárták őket a fürdőszobába. Este 11 óra tájban az egyik kérte, hogy szeretne beszélni a parancsnokkal, akit arra kért, hogy őket vigyék el a Corvinból, mert hajnalban nehéztüzérségi tűz alá veszik. Pongrátz ekkor összehívta a parancsnokokat, és abban egyeztek meg, hogy a város széléről leadott tüzérségi tűz ellen nem tudnak védekezni, ezért vagy feladják a harcot, vagy máshol folytatják. Három részre szakadtak, Erdős, Szabó és Pongrátz vezetése alatt. Pongrátz nem tudja, hogy az Erdős-féle csoporttal mi történt. Szabó és csoportja nyugatnak indult, azzal a szándékkal, hogy elhagyják az országot, de szovjet csapatokba ütköztek, és a harcokban sokan meghaltak. Pongrátz csapata a Rákóczi téri vásárcsarnok melletti épületben ütötte fel hadiszállását, ahol még november 15-ig tartották magukat.

           

Még néhány gondolat az USA szerepéről

Elképzelhető, sőt valószínű, hogy az előzőekben tárgyaltakkal egyetemben, egyéb okai is voltak a szabadságharcunk vérbefojtásának, és valójában a bársonyszékes, szivarfüsttel teli szobában, valahol máshol, talán New Yorkban döntöttek a magyar jövőről? Azok, akik a szovjetrendszer megteremtői és támogatói voltak kezdettől.

W. Cleon Skousen 16 évig szolgált az FBI-ban, majd 4 évig volt Salt Lake City rendőrfőnöke, és 10 évig volt igazgató-szerkesztője a Law and Order/Törvény és rend című rendőrfolyóiratnak. A The Naked Capitalist/A meztelen kapitalista című könyvében a következőt írja:

            "Dodd dr. (Az USA kommunista pártja országos bizottságának egyik tagja) azt állítja, hogy csak közvetlenül a II. Világháború befejezése után döbbent rá először egy rejtélyes tényre, a legfelsőbb vezetőség létezésére, mikor az USA kommunista pártjának nehézségei voltak, amelyre azonnali és létfontosságú utasítást kellett volna kapni Moszkvából. Az amerikaiak tudomására hozták (Moszkvából), hogy bármikor, hasonló életbevágó ügyek adódnak, lépjenek érintkezésbe a Waldorf Tower épületében található három megnevezett személy valamelyikével. Dodd dr. megjegyezte, ha a párt utasítást kapott e három személy valamelyikétől, azokat Moszkva mindig jóváhagyta.

            Dodd doktort az zavarta leginkább, hogy az urak egyike se volt orosz. Még csak kommunisták se voltak. Mind a három nagyon gazdag amerikai milliomos volt."

            Elképzelhető, hogy ezen úriemberek „tanácsát” nemcsak Moszkvában, hanem Washingtonban is elfogadták?

Október 31-én Nikita Hruscsov – miután kiértékelte a 30-án történteket – nyitotta meg és vezette le a tanácskozást, amely nagyon rövid volt. Nem volt ingadozás, bizonytalankodás. Az USA táviratban tisztázta álláspontját. Saburov volt az egyetlen, aki kitartott az előző napi határozat mellett. Zsukov marsall kiadta a parancsot, és a határra már felvonultatott szovjet csapatok elözönlötték Magyarországot. Azonban, nehogy Moszkvában kételkedjenek az Egyesült Államok jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot küld november 2-án Titónak, akkor, amikor a jugoszláv diktátor Brioni szigeten tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record) a következőt:

„Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek a Szovjetunió határán nem barátságosak a Szovjetunióval.” [29] Ezek szerint a két nagyhatalom közötti „hidegháború” amolyan politikai színjáték volt csupán? Nem tudok róla, hogy a táviratok teljes szövege valaha is nyilvánosságra került volna.

E sorsdöntő napokban volt egy másik emlékezetes sajtótájékoztatója is az amerikai elnöknek, amikor többek között a következőt mondta: „Az Egyesült Államok sem ma, sem a múltban nem javasolt (biztatott) nyílt forradalmat egy védtelen társadalomnak, olyan hatalom ellen, mely ellen nem győzhet.”

            Oh! Yeah? – mondaná az amerikai. Amolyan kézmosás, mint kétezer évvel ezelőtt?          

1985-ben az American Broadcasting Corporation (ABC) két alkalmazottja, Ted Koppel és Peter Jennings egy helyzetjelentést állított össze az elmúlt 40 év nagyhatalmi politikájáról, a II. Világháború után ránk köszöntött „hidegháborúról”. Szó esett az 53-as berlini lázadásról, a lengyelről és természetesen a magyarról is. Richard M. Nixon – 1956-ban alelnök, 1968-1975 között elnök – 1985-ben a következőt nyilatkozta a magyar forradalomról:

„Tragédia volt, amely tragédiához mi is hozzájárultunk. Hozzájárultunk, mert olyan rádióműsorokat sugároztunk, amelyek lázadásra hívták fel a magyarságot. Úgy gondolom, hogy sokaknak az volt a benyomása, hogy a segítségükre jövünk. Nagyon nehéz döntés elé állította Eisenhowert, hogy ne tegye. De ő felmérte a helyzetet, és látta, hogy a Szovjetuniónak óriási előnye van a hagyományos hadászatot illetően, abban a térségben. Mi lehetett volna a mi válaszunk? Moszkva bombázása? Eisenhowernek határozni kellett, és ő úgy határozott, hogy nem lenne meggyőző a fenyegetés.”

 

Richard M. Nixon egy ausztriai menekülttáborban

 

            Lehetséges! De miért volt szükség a táviratokra? Nem lehet kizárni a lehetőségek sorából, ha az USA és a nyugat politikailag elismerte volna a Nagy-kormányt, akkor a szovjet kivonul, és győzünk. Nem tették!

Számos olyan nehezen magyarázható esemény történt 56 nyarán, a forradalom kitörésének napján és idején – mint például a „Lámpagyár” őrizet nélkül hagyása –, ami arra mutat, hogy forradalmunkat éppen a legveszedelmesebb ellenségeink készítették elő. Ennek lehetőségét nem lehet kizárni, ha tudjuk, hogy a sztálinistáknak nagyon nem tetszett ama folyamat, ami Sztálin halála után vette kezdetét. Ők ugyanis egyre inkább háttérbe szorultak, ami komoly veszélyt jelentett számukra. Hatalmuk, és a Szovjet Birodalom megtartása érdekében, nekik bizonyítani kellett, hogy nem tanácsos „kesztyűskézzel” bánni a rabszolgasorba taszított társadalommal, amiért néhány, esetleg néhányszáz elvtárs feláldozása is elfogadható. Ha az előzőeket figyelembe vesszük, akkor úgy tűnik, nem lehet kizárni, hogy a szovjet magas rangú sztálinistái, és a magyarországi sztálinisták, valamint az NKVD és az ÁVH munkálkodott a háttérben a forradalom kirobbantása érdekében.

 

A szovjet főtiszt terepszemléje a romba döntött városban

 

                        November 3-án délután már szürkülni kezdett, mikor a Kossuth-hídon Budáról Pest felé mentem. A híd közepén lehettem, mikor arra lettem figyelmes, hogy a pesti oldal egyik épületén megmozdult a hatalmas vörös csillag és a mélybe zuhant.

            Másnap, vasárnap hajnalban tüzérségi ágyúk döreje ébresztette a főváros alvó népességét. A honvédelmi miniszter és vezérkari főnöke szovjet letartóztatásban van. Nincs az országban egy felelős beosztásban lévő főtiszt, aki riadóztatná a magyar honvédséget. Ha volt, azt Nagy Imre leállította. Itt ismét a Szovjetunióban történt kiképzés győzedelmeskedett. De talán jobb is, mert ekkor már a silányan felszerelt és kiképzett honvédségnek a leghalványabb esélye se lett volna a győzelemre. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a Nyugattól támogatást úgysem kaptunk volna.

             A hősi halottak számát illetően különböző adatok vannak forgalomban. Némely becslés szerint 2600 lehetett a számuk, de ennek kétszerese, vagy akár háromszorosa közelebb állhat a valósághoz. Az eddig kiderítettek szerint a megtorlás éveiben 341 – más forrás szerint 356 – személyt akasztottak fel, de a valós szám ettől lényegesen magasabb lehet. Neveik a Pongrátz Gergely által alapított Kiskunmajsai 56-os Kápolnában fekete márványtáblára vannak vésve. A kiskorúakat 18. születésnapjukon végezték ki. Az utolsó halálraítéltet 1961 nyarán, ami jellemzi a kommunista Kádár-rendszer könyörtelen kegyetlenségét. 35 000 személyt vádoltak meg, ebből 26 000-t tárgyaltak, melyből 22 000-t ítéltek el. További 13 000 embert kényszermunkatáborokba vittek. Figyelembe kell venni ama tényt is, hogy emberek százai, ha nem ezrei tűntek el nyomtalanul, akik holléte után nem volt tanácsos érdeklődni. Nyugatra kb. 200 000 ember menekült, de ebből kb. 20 000 visszatért. Hatalmas érvágás volt ez a magyarságnak. Ha figyelembe vesszük az előzőekben felvázoltakat, és azt, hogy a szabadságharc leverése után megtörtént a visszarendeződés, amely az elkövetkező 36 évben felmorzsolta a magyarság egyébként is zilált nemzeti önismeretét és önbecsülését, akkor veszteségnek mondható az is, hogy megtört az 1953 utáni kibontakozási folyamat, amely hosszútávon elfogadhatóbb életkörülményeket eredményezett volna.

 

A pesti srác. Az 1956-os szabadságharcunk igazi hősei. A jobb felső sarokban Jancsi, a 13 éves hősi halott

    

52 év távolából fejet hajtunk a pesti srácok emlékének, akik a magyar szabadságért és függetlenségért áldozták életüket. Nevüket vérükkel írták be a magyar történelem aranylapjaira.

 

Oak Forest, Illinois, 2006. január 20-án. Kibővítve: 2009 tavaszán.

 

Forrásmunkák

 Békés, Csaba – Byrne, Malcolm – Rainer, János M.: The 1956 Hungarian Revolution, A History in Documents. Central European University Press. Budapest – New York, 2002.

Bohlen, Charles E.   :Witness to History: 1929-1969. W. W. Norton & Company, INC. New York, 1973.

Csiba Lajos      : Napló, Szivárvány. 1989. szeptember.

Csonka Emil    : A forradalom oknyomozó története: 1945-1956. Veritas, München, 1981

Görbedi Miklós            : Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében. Magyar Ciszterci Diákok Szövetségének Egri Osztálya.

Kéri Edit          : Kik lőttek a Kossuth téren 56-ban? 2007. Magyarok Világszövetsége, Budapest.

Pongrátz Gergely : Corvin köz 1956. A szerző kiadása. 1982 – 1992.

Skousen, W. Cleon: The Naked Capitalist. Salt Lake City, 1970.

Szalay Róbert  : 1956 A forradalom igaz története.

Szűcs László    : 1956 A debreceni cívis városban. Budapest. 2005.

A magyar forradalom és szabadságharc a hazai rádióadások tükrében. Free Europe Press. New York.


[1] Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében. 14. oldal.

[2] Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében. 73. oldal.

[3] A History in Documents. 15. oldal.

[4] A History in Documents. 17. oldal.

[5] A History in Documents. 14. és 21. oldal.

[6] A History in Documents. 19.oldal.

[7] A History in Documents. 19. oldal.

[8] A History in Documents. 16. oldal.

[9] A History in Documents. 62. oldal.

[10] Witness to History. 358. oldal.

[11] A forradalom oknyomozó története. 381. oldal.

[12] Witness to History. 367. oldal.

[13] A History in Documents.  XXXV. oldal.

[14] A forradalom oknyomozó története. 383. oldal.

[15] A History in Documents. XXXVI. oldal.

[16] Corvin köz 1956. 93. oldal.

[17] Corvin köz 1956. 74. oldal.

[18] A forradalom oknyomozó története. 426. oldal.

[19] Csiba Lajos: Napló. 65. oldal.

[20] Csiba Lajos: Napló.  66. oldal.

[21] Corvin köz 1956. 263. oldal.

[22] A History in Documents.  XXXIX. oldal.

[23] Witness to History. 412-413. oldal.

[24] Witness to History. 413. oldal.

[25] A History in Documents, 295-299 oldalak.

[26] A forradalom oknyomozó története. 417. oldal.

[27] A History in Documents. XLI. oldal.

[28] A History in Documents. 268. oldal.

[29] (46)Congressional Record, Volume 106, Part 14, Eighty-sixth Congress, Second Session, 31 August, 1960. 18785.


Egy kis történelem
 
1987. szeptemberében Lezsák Sándor tanító lakiteleki házának udvarán felállított lakodalmas sátorban 180 lelkes, változásokért küzdő ember, köztük sok volt 56-os megalapította, a később Magyar Demokrata Fórum  /MDF/ néven ismerté vált mozgalmat.
 
A szervezkedés ezen kezdeti szakaszába még nem tudtam bekapcsolódni, mert 1987 decemberében, egy frontális ütközés következtében szerencsére életben maradtam, de hét helyen tört kezem lábam. Miután több műtéten átesve „összedrótoztak”,  11 hónapig járóképtelen voltam, mert jobb lábam eddig volt teljes gipszben.
Miután levették lábamról a gipszet, bottal sántikálva elmentem az MDF III. kerületi szervezetéhez, hogy jelentkezzek és bekapcsolódjak a mozgalomba. Örömmel fogadtak, hiszen az alapító tagok között több olyan volt 56-os harcos is volt, akikkel együtt raboskodtunk annak idején a Gyűjtő Fogházban.
Büszke vagyok, hogy tagkönyvemet, maga Lezsák Sándor írta alá.
 
Rövidesen a III. kerületi szervezet lett a legerősebb az ország több száz szervezete közül.
/ Jellemző, hogy az első választásokon négy országgyűlési képviselő került a Parlamentbe és két miniszter a kormányba a III. kerületi MDF-ből. /
 
1988-ban Budapesten a Jurta Színházban tartotta a gyűléseit az MDF és az első legális nagygyűlésre a Hősök terén került sor, ahol a Romániai falurombolások ellen tiltakoztak.
1989- ben, Budapesten,  az Ó utcában két kb. 80-100 fő befogadóképességű fa barakkban kapott helyet, az MDF Országos Központja. Itt gyűltek össze naponta a fővárosban tevékenykedő legaktívabb MDF tagok. Ekkor kerültem közelebbi ismeretségbe, majd szoros kapcsolatba az Országos Elnökség tagjaival, köztük Csurka  Istvánnal aki az akkori ellenzék egyetlen lapjának, a HITEL című hetilapnak a főszerkesztője volt. Ennek a lapnak volt egy rovata a „Magántörténelem” Ebben írták meg visszaemlékezéseiket azok, akik az elmúlt évtizedekben tettek valamit a kommunista rendszer ellen.
 
Ez nem volt akkor teljesen veszélytelen vállalkozás, hiszen még állt a Pártállam, melynek még hatalmas ereje volt. Grósz Károly a Sportcsarnokban 10.000 párttitkár és munkásőr előtt fehérterror rémével riogatta hallgatóit és  kemény osztályharcot hirdetett. Vasárnaponként a kerületi munkásőr zászlóaljak állig felfegyverkezve, zenekaros felvezetéssel meneteltek szerte a városban, „ Fel vörösök proletárok” és hasonló indulókat énekelve fitogtatták erejüket.
Ekkor adtam át Csurkának azt az írásomat, hogy 1956 október 23.-án este, felkelőket vezetve hogyan foglaltuk el a Kilián laktanyát és másnap hogyan adtuk le az első géppisztolysorozatot az Üllői úton bevonuló szovjet egységekre.
Ezt csak akkor mertem leírni, amikor Pozsgay Imre kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.
 
Az írás meg is jelent a HITEL 1989. évfolyam  12. Számában a 16.oldaltól a 19. oldalig a „MAGÁNTÖRTÉNELEM” c. rovatban.
 
Ekkor még nem ismertem azokat a dokumentumokat, melyeket későbbi kutatásaim során ismertem meg főleg a Hadtörténeti Intézet Levéltárában, az „1956-os ellenforradalom szigorúan titkos anyaga” kutatása közben.  1989-ben még én is azt hittem igaznak Maléterről, amit a reform kommunisták hirdettek.
 
                                   KILIÁN LAKTANYA
                                  1956. október 23.
 
32 év nagy idő. Az emlékezet lassan megkopik. A résztvevők és a szemtanuk száma egyre fogy. Minden évvel nehezebb lesz  1956 igaz történetének megírása. Most kell mindent megtennünk, míg nem késő, míg a feledés és az enyészet homálya mindent el nem fed, hogy a résztvevők történeteinek , az események leírásának és a fellelhető dokumentumok mozaikjainak összeillesztésével, 1956 a maga nagyszerűségével álljon előttünk és lemossuk azt a sok szennyet és gyalázkodást, amit 32 éven keresztül a forradalomra és annak résztvevőire szórtak.
Történetem egy ilyen apró mozaikdarab, de úgy gondolom, hogy sok száz és sok ezer hasonló történetből kikerekedhetik az a kép, ami legjobban megközelíti az igazságot.
 
Mikor az 1956-os forradalom és szabadságharc akár történelmi viták, akár baráti beszélgetések során szóba kerül, egyöntetű vélemény, hogy a Kilián laktanya és környéke a leghevesebb harcok színhelye volt. Ami a spanyoloknak Alcazár, a kubaiaknak Moncada, az oroszoknak a Téli Palota ostroma, az a magyaroknak a Kilián laktanya. Nemcsak azért, mert itt voltak a legelkeseredettebb harcok, hanem mert Maléter ezredes itt állt a forradalom mellé és itt vette át a harcok irányítását. Honvédelmi miniszterré történt kinevezése után is a Kilián laktanya és az ott állomásozó csapatok maradtak legbiztosabb támaszai.
 
Az 1846-ban épült vastagfalu laktanya régen,  Mária Terézia nevét viselte. 1945 után kapta a Kilián György nevet. Sokáig itt állomásozott a budapesti helyőrség parancsnoksága.
1956-ban ez a laktanya az akkor osztályidegennek és megbízhatatlannak bélyegzett katonai munkásalakulatok szálláshelye volt, ahol csak a laktanya őrségének volt minimális fegyverzete. Az összes katonai munkásalakulat parancsnoka ekkor Maléter Pál ezredes volt.
Így az ő parancsnoksága alá tartozott a Kilián laktanya is.
 
Magamról annyit, hogy ekkor 26 éves voltam, a néphadsereg századosa, a tatabányai Hunyadi János Lövésztiszti iskola társadalomtudományi tanszékén tanítottam és naponta Pestről  jártam a munkahelyemre.
Az október 23.-át megelőző hetekben engem is magával ragadott a felpezsdült politikai élet. Lelkesedéssel hallgattam a Petőfi kör vitáiról szóló híreket és olvastam az Irodalmi Újság híreit, melyek nagy része a megújulást hirdette.
Mikor 23-án délután Tatabányán vonatra szálltam, hogy Pestre utazzam, az egyetemisták tüntetéséről csak annyit tudtam, hogy azt a Belügyminisztérium betiltotta. Nagy volt a meglepetésem és megdöbbenésem, mikor a Keleti pályaudvar főbejáratán kilépve hömpölygő emberáradatot láttam, és a tér két pontján lobogó tekintetű fiatalok olvasták fel az egyetemisták 12 vagy 16 pontját. Ezek a követelések, bár reálisak voltak,  én úgy éreztem, hogy a kormány ezeket teljes egészében nem fogadhatja el. Különösen azt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki az országból.
Megijedtem az indulatok gyors fellángolásától, és félelmem tovább fokozódott, mikor a tömeg elkezdte skandálni, „Rusz-kik haza,” „Rusz-kik haza.” Úgy éreztem akkor, hogy ezt a kormány nem tűrheti és ennek nem lesz jó vége. El is határoztam, hogy kivonom magam ebből a „zavaros tömegből” és elindultam szüleim Dózsa György út 140. szám alatti lakása felé.
A Sztálin-szobornál már olyan masszív volt a tömeg, hogy nem tudtam továbbmenni. A kíváncsiság is ott tartott. Vajon sikerül-e a tömegnek a hatalmas bronz gólemet ledöntenie? Sikerült. A szobor ledöntése és a tömeg őrjöngő lelkesedése engem is magával ragadott.
Az ember lelke mélyén szunnyadó nemzeti érzés elemi erővel tört föl bennem. A büszkeség, hogy mi magyarok a hatalmas és félelmetes birodalom volt vezetőjének szobrát – az alávetettség és zsarnokság jelképét – lemertük dönteni, és ezzel hitet tenni a függetlenség és szabadság mellett, szinte szárnyakat adott. Megszállottként törtettem a ledöntött szobor közelébe. Nem fértem oda, csak a talpazatig, ahol az emberekkel együtt, puszta kézzel estünk neki a vörös műkőnek, hogy ezt is darabokra zúzzuk. Ekkor zúgott végig a tömegen a hír,
„ A rádiónál lövik az embereket!” Megdöbbentem. A spontán indulat, amit a szobor és szelleme iránt éreztem, lassan elszállt belőlem, mert ekkor eszméltem rá, hogy sorsdöntő események előtt állunk, és ha valóban szólnak a fegyverek, nekem is tennem kell valamit.  Miért? Legyen elég a talán patetikusan hangzó, de a lényeget meghatározó két szó. Szabad és magyar szerettem volna lenni
 
Tudatosan és elszántan indultam. Térképtáskámat, hogy a mozgásban ne akadályozzon, beadtam a Dózsa György út egyik házának a házfelügyelőjéhez, hogy vigyázzon rá, később majd visszajövök érte. A ház előtt felkapaszkodtam egy tehergépkocsira, ami emberekkel volt megtömve és az úton hömpölygő emberáradattal együtt lépésben haladt a Thököly út felé.
Most már én is együtt kiabáltam a fellelkesült tömeggel: „Aki magyar velünk tart. Aki magyar velünk tart!„  Nem  kellett biztatás. Mindenki az utcán volt. „Magyar zászlót tegyék ki. Magyar zászlót tegyék ki!„  zúgott a jelszó és a lobogók felreppentek a házak ormára. Minden zászló megjelenését lelkes taps és ünnepélyes rivalgás köszöntötte. Egyre több zászló közepéből vágták ki a szovjet államjelvényt utánzó címereket.
 
A Thököly útnál a város felé vette az irányt a gépkocsi és a tömeg, kiknek egy részét a lelkesedés, más részét a kíváncsiság vezérelt. A Nemzeti Színházhoz közeledve megütötte fülemet a távoli fegyverropogás. Jól meg lehetett különböztetni a géppisztolyok hangját a puskák dörrenésétől és a pisztolyok csattanásától.
Az Uránia mozi előtt megrekedt a menet, mert már az egész úttest feketéllett az emberektől.
Ekkor láttam az első vérző sebesülteket, akiket vagy támogatva, vagy, ha eszméletlen volt, kézbe emelve vittek a Rókus kórház felé. A tehetetlen düh fojtogatott.  Ekkor elém ugrott 5-6 sötétkék egyenruhás 16-17 éves Rákóczi Katonai Középiskolás hallgató és könyörögve kértek, hogy szerezzek fegyvereket és vezessem őket az ÁVH-sok ellen. Ekkor még a katonai fegyelemtől és a pedagógiai ösztönömtől vezérelve, - a gyermekeket féltve – rájuk parancsoltam, hogy ne menjenek a lövöldözés közelébe és térjenek vissza kollégiumi körleteikbe.
 
Az időérzékemet már elvesztettem,  de kb. 9-10 között a  Múzeum-kert   felől lassan közeledve feltűnt egy katonai tehergépkocsi egy szakasz katonával és előtte egy parancsnoki kocsi, egy nyitott skoda, amit a hadseregben csak „ pléhmadárnak”  becéztünk. Az egység parancsnoka egy lövész százados volt. Odamentem hozzá és vázoltam a helyzetet: az ÁVH a Rádiónál lövi az embereket és felkértem, hogy katonáival csatlakozzon az ÁVH elleni küzdelemhez. A százados elmondta, hogy a budapesti őrzászlóaljhoz tartoznak, most lettek leváltva és a laktanyájuk felé igyekeznek. Lőszer egyáltalán nincs náluk, így értelmetlen a lövöldözés közelébe menniük. A tömeg közben ellepte a gépkocsikat és kezdte a katonáktól elkérni, illetve elvenni a fegyvereket. Alkalmi szónokká előlépve, a tehergépkocsi vezető-  kabinjának tetejére állva elmondtam, hogy a fegyverekhez nincs lőszer  és ezért a Kilián laktanyához  megyünk, aki akar jöjjön velünk. ( Ekkor még nem tudtam, hogy a helyőrség parancsnoksága már nem a Kiliánban állomásozik és az csak fegyvertelen munkáskatonák szállása. ) „Szónoklatom” megnyugtatta az embereket és a két gépkocsin elindultunk a Nemzeti Színház felé. Akkora volt a kocsikon a zsúfoltság, hogy én már csak a parancsnoki gépkocsi motorházára tudtam  felülni és ott kapaszkodva egyensúlyozni. A Nemzeti Színháznál rákanyarodtunk a Nagykörútra és a Boráros - tér felé vettük az irányt. Ezekben a napokban a körútnak ezen a szakaszán éppen javították a villamossíneket és az utcaköveket a sínek mellett felszedték. Ezek a kövek, mikor mi odaértünk, az úttesten szét voltak dobálva, hogy a gépkocsi közlekedést lehetetlenné tegyék. Ugyanis elterjedt a hír, hogy az ÁVH-sok mentőautóval próbálkoznak lőszerutánpótlást eljuttatni a Rádióhoz. Mikor a gépkocsikkal ehhez az útszakaszhoz értünk, és azokról leszállva kezdtük az utat szabaddá tenni, hogy továbbhaladhassunk, a tömeg hatalmas füttykoncertbe kezdett és szidalmak özönével, valamint kőzáporral támadt ránk, azt gondolva, hogy az ÁVH-soknak megyünk segíteni.
Az egyik kő az én sapkámat is leverte a fejemről, egy másik az ott rekedt villamos ablakát zúzta be. Látszólag megint eluralkodott az anarchia. Ekkor ismét a tömeg elé ugrottam és teljes erőmből üvöltöttem. „ Emberek, mi az ÁVH ellen megyünk. Lőszerért megyünk a Kiliánba”  Az előző füttykoncert és szidalmazás diadalordítássá vált, és az önkéntes segítő kezek pillanatok alatt szabaddá tették a kövektől az  úttestet és mi folytathattuk az utunkat.
 
A harci zaj, a fegyverropogás, a tömeg egyre jobban elmaradt, és amikor a Körút és Üllői út sarkán álló laktanya elé értünk, kihalt, üres, és néma utcán találtuk magunkat. A gépkocsikról leugrálva a kapuhoz igyekeztünk, és kopogásunkra csakhamar kinyílt a kémlelő ablak és az őr megkérdezte, hogy mit akarunk. Kértem, hogy nyissa ki a kaput, de ő a kapu előtt zsongó –mintegy 30-40 fős – csoport láttán nem merte kinyitni. Erre kértem, hogy küldje az ügyeletes tisztet.  Megjelent egy lövész főhadnagy. Elmondtam,  hogy a Rádiótól jövünk, ahol az ÁVH lövi az embereket és lőszert szeretnénk vételezni, engedjen be minket.  A főhadnagy elmondta, hogy a laktanyában nincs se lőszer, se fegyver, hisz ez csak afféle munkásszállás. Én erősködtem, hogy csak engedjen be és ne ezen a tenyérnyi ablakon tárgyaljunk. Ő azonban a percről percre növekvő sokaságtól megijedve nem merte a kaput kinyitni, hiszen már 80-100 fő szorongott körülöttem. Azt kértem, hogy legalább engem és egy 4-5 fős küldöttséget engedjen be.  Erre hajlandó volt, de csak akkor, ha a tömeg lehúzódik az úttestre, hogy a kinyíló kapun az emberek be ne nyomulhassanak. És csodák csodája: a felzaklatott, türelmetlen emberek mind egy szálig szót fogadtak. Ekkor találomra kijelöltem a „bizottságot:” Rámutattam egy MÁV-ruhába öltözött középkorú férfire, aki egy nagy piros-fehér-zöld zászlót szorongatott. Másik jelöltem egy fiatalember volt, akiről később megtudtam, hogy a műegyetemistákkal indult el, Bélának hívták. Magam mellé intettem még egy munkás kinézésű férfit és egy fiatal lányt, akiről kiderült, hogy elsőéves műegyetemista és Évának hívják.
Az öttagú küldöttség odament a kapuhoz, de a főhadnagy még most sem merte azt kinyitni. Hiába érveltem, hiába könyörögtem, hajthatatlan volt. A tömeg pedig egyre növekedett és egyre türelmetlenebbül topogott az úttesten. Az igazsághoz tartozik, hogy eközben a Kiliánnal szemben lévő italboltot vagy kinyitották, vagy feltörték és egyre több italos, hangoskodó egyén keveredett a tömegbe.  Mikor látták, hogy én a főhadnaggyal nem tudok zöld ágra vergődni, elvesztették a türelmüket és a nagy kétszárnyú gépkocsi bejárati kaput  kezdték döngetni. A hatalmas kapu megreccsent. Ekkor az ügyeletes tiszt hangja élesen felcsattant. Fegyver be! És láttam, hogy a katonák puskát fogva szaladnak és az oszlopok mögött, és a falkiszögelések védelmében helyezkednek el tüzelőállást foglalva.
Kétségbeesésemben a kémlelő ablakon keresztül ordítottam: Katonák, tegyétek le azt a puskát! Talán az édesapád, vagy a testvéred áll a kapu túloldalán. Hivatkoztam az esküjükre, a lelkiismeretükre, hogy ne lőjenek a népre. A kapu egyre jobban eresztett és egyszer csak hatalmas döngéssel beszakadt. Szerencsére egyetlen lövés sem dördült el. A katonáktól pillanatok alatt elvették a puskákat, és a most már több száz főre növekedett tömeg szétáradt a laktanyában. Első utam az őrszobába vezetett, de ott már egyetlen katonát, egyetlen fegyvert sem találtam. Ott volt azonban az a lezárt szekrény, amelyben a tisztek pisztolyait őrizték. Megkértem Bélát, nehogy valaki feltörje ezt a szekrényt. – még működtek bennem a katonai reflexek – és kiadtam az utasítást a naposoknak, hogy folyosókon azonnal sorakoztassák a katonákat. A katonák közül sokan felöltözve sorakoztak, de voltak olyanok is, akik már aludtak és az ágyból ugrasztották ki őket. Az emeleten körletről - körletre haladva, ahol elég erős volt a napos asztal, arra felállva röviden elmondtam, hogy az ÁVH lövi az embereket, és itt az idő, hogy lerázzuk a nyakunkról az igát. Századonként sorakozzanak az udvaron, mert megyünk az Üllői úti tiszti iskolába fegyverért és lőszerért. És mikor az utolsó századnál is elmondtam ugyanezt, láttam, hogy az udvaron már kezdenek sorakozni az első századok. Közben valahol elsült egy puska, és a dörrenése az egész épületen végigremegett. Futva igyekeztem a lövés hangjának irányába, mert éreztem, hogy ez csak egy avatatlan kézben sülhetett el. Egy 15-16 év körüli fiú állt ijedten egy kisebb embergyűrű közepén. Szerencsére a lövés senkiben nem tett kárt, kitéptem a fiú kezéből a puskát, biztosítottam és korholni kezdtem őt. Erre az emberek nekem támadtak, hogy mi jogon vettem el a puskát a fiútól, és valóságos  lincshangulat  kezdett körülöttem kialakulni. Láttam, hogy a puskával nem tudok elmenni és hogy szorongatott helyzetemből kivágjam magam, megkérdeztem, hogy ki volt katona? Mikor egy férfi jelentkezett a puskát neki adtam át azzal, hogy csak katonaviselt embernél akarok fegyvert látni. Tudtam, hogy ez hiú remény.
 
Ezalatt az udvaron eluralkodott a fejetlenség. A gépkocsi ügyeletes, - ha jól emlékszem tizedes vagy szakaszvezető, - lélekszakadva rohant hozzám, hogy siessek, mert egy csomó ember a gépkocsikat akarja beindítani és elvinni. Odasiettem és erélyesen felszólítottam az autók körül sürgölődő embereket, hogy azonnal hagyják abba a gépkocsik piszkálását. Morogva és vonakodva tettek eleget felszólításomnak, és éreztem, hogy abban a pillanatban, hogy elmegyek, ismét kezdik a randalírozást. Mialatt a gépkocsik körül próbáltam rendet teremteni, lihegve jött egy katona: hogy az első emeleten egymás után törik fel az irodákat, Törnek, zúznak.  Futva igyekeztem az udvaron keresztül a lépcsőház felé, miközben láttam, hogy a nyitott kapun ki-be hömpölyög meghatározhatatlan, vegyes összetételű tömeg.  Ekkor lépett oda hozzám Béla, a kezembe nyomott egy pisztolyt és egy doboz lőszert azzal a megjegyzéssel: úgy gondolom „tüzér” ( a továbbiakban mindig így szólított, ha összefutottunk, mivel piros fegyvernemi jelzést viseltem, nekem pedig ő csak Béla maradt, az elkövetkező 24 órában.) feltörtük a  szekrényt a pisztolyokkal, mielőtt más töri fel, így azok megfelelő kezekbe kerülnek. A pisztolyt és a lőszert a zsebembe tettem és siettem az emeltre, hogy a vandalizmust megszüntessem. Közben, az udvarra lenézve szomorúan láttam, hogy míg én az anarchiának próbáltam gátat vetni, a rendben felsorakozott századok, mivel fél óra óta más parancsot nem kaptak, lassan kezdtek felbomlani.
Az első emeleten vigasztalan kép fogadott. A folyosón és a szobákban össze - vissza mászkáltak az emberek. Mindenki fegyvert keresett és közben mindent felforgattak. A következő csapat – nem tudva az előző sikertelenségéről, - tovább kutatott fokozva a felfordulást. És ez így ment szobáról szobára. Senki nem ismert senkit, senki nem tudott semmit, senki nem hallgatott senkire. Láttam, hogy itt tehetetlen vagyok. Egy telefont kerestem, hogy valahogy jelentést tehessek az itteni állapotokról, de minden telefon vagy ki volt tépve a falból, vagy a készülék volt összetörve.  Nagy öröm volt számomra, mikor egy katona jelentette, hogy a harmadik emeleten van egy működő készülék. Felrohantam, hogy végre megoszthassam a gondjaimat és a felelősséget mással. Tárcsáztam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletes tisztjét és jelentettem az itt uralkodó állapotokat.  Az ügyeletes tiszt felvette az adataimat és utasított, hogy egy óra múlva ismét jelentkezzem. Ekkor, éjfél lehetett és a helyzet a következőképen nézett ki. A földszinten és az első emeleten teljes fejetlenség. A másodikon viszonylagos nyugalom, a harmadikon szinte semmi mozgás.
A szobában, ahol tudomásom szerint az egyetlen működő telefon volt, mintegy 8-10 Kilián -beli  katona, 5-6 fiatal civil férfi és egy egyetemista kislány matatott körülöttem. Azt várták, én mondjam meg, mi most a teendő.
Pedig talán én voltam a legtanácstalanabb ebben a pillanatban. Közben Béla az egyetemistákkal, a lövészszázados a katonáival eltűntek a forgatagban.
 
Egy óra elteltével ismét hívtam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletes tisztjét. Az ismét kérte az adataimat, és közölte, hogy intézkedés történt a rend helyreállítására. De hogy miféle rendre gondolt, azt nem tudtam elképzelni. A „nagy rend” az ÁVH- uralom helyreállítására? Vagy pedig csak a Kiliánon belüli rendre?
Számvetést csináltam  magamban. Nagy álmom, hogy felfegyverzett századokkal vonulok a Rádióhoz és egy csapásra a magunk oldalára fordítjuk a „hadiszerencsét” köddé foszlott. Mi maradt?  Egy feltört laktanya, néhány széthordott fegyver, felfordulás, anarchia, vandalizmus, 15-20 rám felnéző, tőlem vezetést váró fiatal, zsebemben egy szál pisztoly, amit még megtölteni sem volt időm. Szomorú mérleg!
Időközben a csepeli századból néhány katona visszajött a városból és elmondták, hogy a Rádiónál jártak, ahol a harc egyre elkeseredettebb, sok a halott és sebesült és jó volna valahogy a felkelőknek segíteni. Ekkor jött be egy katona a szobába és jelentette, hogy a kapu előtt egy csomó sisakos tiszti iskolás áll és nagy vitában vannak  a civilekkel. Az ablakhoz mentem és letekintve láttam, hogy körülbelül egy századnyi felfegyverzett tüzértiszti iskolás, egy főtiszt, - ha jól emlékszem őrnagy vagy alezredes vezetésével – arra készül, hogy a civilektől megtisztítsa a laktanyát. Ezzel elvben én is egyet értettem, mert normális körülmények között a laktanyában ne randalírozzanak nem oda való egyének, pláne, ha nemcsak a hazafias lelkesedés, de a szesz is fűti őket. Azonban most rendkívüli körülmények vannak és én akkor fontosabbnak tartottam az ÁVH elleni harcot, mint a civilek kizavarását.
A felfegyverzett katonákat látva megdobbant a szívem. Itt a század, amivel harcba lehet indulni! Lerohantam az utcára, ahol a katonák hatalmas tömegtől körülvéve, felsorakozva álltak és szorongatták fegyvereiket, amit a civilek el akartak tőlük venni. Felálltam egy ott álló motorkerékpár nyergére és onnan kértem a katonákat, hogy álljanak a nép mellé és vállvetve a már harcolókkal, segítsék a forradalom győzelmét.  Elmondtam, hogy néhány éve én is azokat a padokat koptattam, ahol most ők tanulnak, ismerem közös gondjainkat én is a népből származom, de most jött el az idő a szabadság kivívásának. Ez volt a mondanivalóm lényege, mire a tömeg hangos éljenzés közepette, tiltakozásom ellenére a vállára emelt és nagy lelkesedéssel vitt vissza a Kiliánba.
Szónoklatomnak a katonákra nem nagy hatással volt, mert az emeletre érve, az ablakhoz mentem és azt láttam, hogy a tömeg és a katonák egy része egymás kezéből rángatja a puskát,  míg a katonák nagyobb része a Kilián kapuja felé húzódik. A telefonhoz visszatérve ismét jelentkezni akartam a Honvédelmi Minisztériumba, mikor sor került első letartóztatásomra.
Kivágódott az ajtó négy sisakos tiszti iskolás, puskát fogva rám, nyomult a szobába, mögöttük 8-10 tiszt, és egy civil ruhás ember. A tisztekről láttam, hogy részben a tiszti iskolásokkal jött tüzértisztek,  részben a helyi alakulat zöld parolis tisztjei. A civil ruhásról kiderült, hogy ő a laktanya elhárító tisztje, őrnagyi rendfokozattal. Az elhárító tisztekről tudni kell, hogy nem a honvédség, hanem a Belügyminisztérium kötelékébe tartozó ÁVH-s tisztek voltak. Most ez volt a hangadó. Közölte, hogy le vagyok tartóztatva, adjam ár a fegyveremet és elmondta, hogy már intézkedett, hogy kísérjenek át a Fő utcába. Úgy éreztem befellegzett forradalmi pályafutásomnak. Rámordult az egyetemista kislányra, hogy mit keres itt.  Ő ijedtében azt mondta, hogy félt az utcán és azért jött be a laktanyába. Mint később elmondta nekem, az Uránia mozi óta van velünk.  Mikor kiderült, hogy tud gépelni, az őrnagy leültette az írógéphez és kezdte diktálni a jegyzőkönyvet.
„ Felvétetett  1956 október 24.-én 02 órakor a Kilián laktanya 3. emelet X számú szobájában…” A fő vádpont és kérdés az volt, hogy milyen szónoklat hatására emelt engem vállára tömeg? Még felhívtam a figyelmét, vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy mikor átadtam a fegyveremet, az nem volt megtöltve. Ő flegmán kijelentette, ne oktassam ki. Tudja Ő, hogy mit kell jegyzőkönyvbe venni.
Már láttam magamat a cellában, vagy a bíróság előtt, mikor bejött a szobába egy sisakos tiszti iskolás és súgott valamit a parancsnokának. Az kiment a folyosóra de rövidesen visszajött és ekkor nagy mozgolódás, suttogás kezdődött a szobában. Közben valamelyik emeleten eldördült egy lövés, ami ijesztően visszhangzott a botíves folyosókon. Megütötte a fülemet egy mondat. „Valami tüzért keresnek.” Megdobbant a szívem. Hiszen ez csak én lehetek, engem hívott így a műegyetemista Bélám.
Az ÁVH-s őrnagy remegő kézzel tépte ki az írógépből a készülő jegyzőkönyvet és gyorsan a sarokban álló kályhába gyűrte és igyekezett azt meggyújtani, mikor az ajtóban megjelent Béla, 4-5 állig felfegyverzett fiatal kíséretében.  Örömmel ölelkeztünk össze. Kérdezte kik ezek és a bent lévőkre mutatott. Azt mondtam, idevaló tisztek, most tájékozódnak, ne is törődjön velük és azok néhány pillanat múlva már nem is voltak a szobában.
 
Béla elmondta, hogy mikor a Kiliánban nem találtak fegyvereket, elmentek a Soroksári úti fegyvergyárba és ott ellátták magukat fegyverekkel. Mint mondta osztogatták mindenkinek, aki harcolni akart. Sokan egyenesen a Rádióhoz mentek, ők visszajöttek a Kiliánba a katonák közé. A maguk fegyverein kívül, hoztak magukkal több vadonatúj géppisztolyt hozzávaló tárakkal és lőszerrel.
Az elmúlt órák izgalmai után, ismét hívtam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletét, ahol közölte velem az ügyeletes tiszt, hogy ne türelmetlenkedjek, mert egy szovjet páncélos dandár útban van Budapest felé és az majd, rendet csinál. Azt hittem nem hallok jól. Felrémlett előttem az 1953-as berlini és az 1956-os poznani események képe.  Szovjet tankokkal akarják megvédeni az ÁVH-sok hatalmát a nép ellen? Láttam , hogy kik vannak az utcán, láttam kik vannak körülöttem. Ezek nem fasiszták, nem ellenforradalmárok. Ellenük hoznak orosz tankokat? A megdöbbenés után harag és elkeseredés lett úrrá rajtunk. Ha valóban jönnek a szovjet páncélosok, mit csinálunk? Néhány géppisztoly, puska és pisztoly a T-52-ek és Joszif Sztálinok ellen?
 Mint katona tudtam, hogy semmi esélyünk a harcban. Egyetlen korszerű páncéltörő fegyvere sem volt a hadseregnek. Mindenki tudta, hogy a második világháborúban leharcolt, a hadi használhatóság legalsó fokán álló T-34 esek, tüzérségi lövegek, kerekes Maxim géppuskák, dióverőnek csúfolt múlt századi puskák képezték a magyar hadsereg alapfegyverzetét.
Egyetlen fegyver, ami az utcai harcokban úgy-ahogy megállta a helyét, a „davaj-gitárnak „ becézett dobtáras géppisztoly volt.
 
Erről beszélgettünk, mikor a hajnali szürkületben a Nagyvárad tér felől feltűntek az első páncélgépkocsik. Lassan jöttek az úttest közepén, csak a fegyverek csöve szegeződött az utat szegélyező házakra.  Az utcán rengeteg ember volt. Azt hiszem, ezen a hajnalon kevesen aludtak Budapesten.  Az emberek kiabáltak, mutogattak, sokan a páncélkocsik előtt ugráltak, hogy azok mozgását lassítsák. Végül a Páva utca magasságában kénytelenek voltak megállni. Láttuk, hogy a köréjük sereglő emberekkel nagy beszélgetésben vannak.  Gondoltuk, hogy nyílván van ott valaki, aki tud oroszul és azt magyarázza, hogy itt nincsenek fasiszták és jobb, ha visszafordulnak. És lám, a páncélkocsik visszafordultak és eltűntek a szemünk elől.  Nagy öröm és megelégedés töltött el mindannyiunkat. Dicsértük az orosz tiszt bölcsességét, mert megértette, hogy itt a nép ellen kellene harcolni. El nem mondható megkönnyebbülés volt az a tudat, hogy nem kell felvenni a reménytelen harcot a szovjet hadsereggel.
 
Ebben a pillanatban felugatott egy géppuska. Az ablakhoz ugorva kinéztem, nyomjelzős lövedékek cikáztak végig az Üllői úton. A motorzúgás és a géppuskatűz egyre erősebben hangzott. Az emberek ijedten, egymást lökve, tiporva rohantak a mellékutcákba, a kapuk alá.
A páncélkocsik pedig, melyek nyilván egy nagyobb páncélos egység felderítő szakaszának kocsijai voltak, nagy sebességgel rohantak el előttünk a Kálvin tér felé. Arra sem volt időnk, hogy a sarokba támasztott fegyvereink után nyúljunk, már vége is volt. Az utcán sebesülteken és halottakon kívül senkit nem lehetett látni, és csak lassan merészkedtek elő a lassan ocsúdó emberek és kezdték összeszedni a szanaszét heverő mozdulatlan vagy még mozgó embereket. Mi is rohantunk le a lépcsőn, a földszintre, hogy valamit segítsünk.
Ekkor láttam az első embert meghalni. Nem tudom, hogyan került az utcára egy fiatal páncélos hadnagy, nyilván a kíváncsi nézelődők között volt, mikor a géppuskasorozat belekaszált a tömegbe. Mikor behozták a Kilián kapualjába, még volt benne élet. Az őrszoba előtt fektették le és tehetetlenül néztük szemhéjának egyre gyengülő rezgését. Vártuk, hogy a Tűzoltó utcai hátsó kapun át a közeli kórházból, vagy szülőotthonból átjöjjön egy orvos.  Ő azonban már csak a halált tudta megállapítani. Borzasztó érzés volt.
Nem! 26 évesen nem lehet véletlenül meghalni. Ha kell, akkor fegyverrel a kézben, drágán adva az életet. Úgy éreztem akkor, hogy egy szál árva géppisztollyal felveszem a harcot az egész szovjet hadsereggel. De azt hiszem, akkor mindenki ezt érezte, aki ott volt.
Miközben a halott hadnagy mellett toporogtunk és mellettünk sebesülteket cipeltek, a távolból harckocsik lánctalpának csikorgása hallatszott, ami egyre közeledett.  Ha nem csal az emlékezetem, eddig magyar részről egyetlen lövés sem esett. Rohantunk fel az emeletre, hogy fegyvereink közelében lehessünk. A lánctalpak félelmetes csörömpölése, csikorgása egyre közelebb hallatszott és egyszer csak feltűntek a hatalmas acélszörnyek. Lassan feltartóztathatatlanul  közeledtek. A legfelháborítóbbnak azt a magabiztos pimaszságot tartottam, hogy nyitott ablakokkal és páncéltetőkkel jöttek, mintha csak díszszemlén vonulnának fel.
Csak azok a nyitott páncélablakok és ajtók ne lettek volna! Egy zárt harckocsira eszembe se jutott volna géppisztollyal lőni, de ezek a pimaszul nyitott ajtóknak nem tudtam ellenállni. Kibiztosítottam a géppisztolyt, előretoltam a tűzváltót szóltam a körülöttem állóknak és üzentem a mellettem lévő szobáknak, hogy csak a harckocsik nyílásaira célozzanak. Ekkor értek a tankok a Kilián elé és szinte vezényszóra ropogtak fel a fegyverek a laktanya és a szemben lévő, Corvin-közi házak ablakaiban. Az élen haladó harckocsi motorja felbőgött, homlokgéppuskája eszeveszett lövöldözésbe kezdett és nagy sebességgel távolodott a Kálvin tér felé. A többi harckocsi addigra becsukta a nyitott ajtókat. Így már értelmetlen lett volna tovább lőni a harckocsikat. Azonban az emberek, mint a megszállottak, tovább lövöldöztek a tankokra, amelyek vaktában leadtak néhány gépfegyversorozatot és az él harckocsi  után iramodtak. Lövegeket ekkor még nem használtak. Nem felejtem el, mikor az utolsó harckocsi is elhaladt a Kilián előtt, egy kisfiú, úgy 14-15 év körüli, kirohant a Kilián kapuján, az úttest közepére kiállva dobtárasával lőni kezdte a távolodó harckocsit. Üvöltöttem az ablakból, bár tudtam, hogy nem hallja, hogy vigyázzon magára, bújjon fedezékbe, legalább egy fa mögé, de ő addig húzta az elsütő billentyűt, míg a tár ki nem ürült.
 
A harckocsik távozása után csend borult a környékre. Most újból a földszintre mentünk, hogy a Tűzoltó utca felőli összeköttetést a kórházzal állandósítsuk, mert az Üllői úton már nem volt biztonságos a közlekedés. Egy idő után újból felbolydult a laktanya. Újabb harckocsik közeledtek. Gyorsan tüzelőállást foglaltunk, és vártuk a páncélosokat. Azok nagy robajjal közeledtek, most már minden nyílásuk zárva volt és gyakran adtak le sorozatokat a legkisebb mozgásra. Minden figyelmeztetés ellenére eszeveszett lövöldözés kezdődött, pedig ez csak fölösleges lőszerpocsékolás volt.
Közben a Kiliánban nem szűnt meg az anarchia. Most már a Tűoltó utca felőli kapun is jöttek-mentek fegyveres és fegyvertelen emberek. Azon a néhány tucat fiatalon kívül, akikkel megismertük egymást, mindenki bizalmatlanul tekintgetett rám
Hiszen egy szabályos öltözékű, fegyveres tiszt gyanús volt. 24.-e folyamán, háromszor, vagy négyszer vették el a géppisztolyomat. Négy-őt fegyveres körülvett, rám fogták fegyvereiket, kérdezték ki vagyok. Hitték, vagy nem, nem volt idő magyarázkodni. Elkérték a fegyveremet. Vagy lelövöm őket, vagy odaadom a géppisztolyt, de az is lehet, hogy ők lőnek előbb. Inkább odaadtam a fegyvert. Mikor felmentem az embereimhez és elmondtam mi történt, felháborodtak. Ideadtak egy másik géppisztolyt, majd elmentek öten-hatan és nemsokára – ki tudja honnan, - három, négy újabb géppisztollyal jöttek vissza. Nyilván másoktól vették el. Kész anarchia. Alig vártam, hogy ismét hívhassam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletét, aki azonnal kapcsolta az illetékes főtisztet. Ekkor a telefonba megszólalt Maléter ezredes. Önkénytelenül feszesebb tartásba álltam és részletesen ismertettem az elmúlt nap eseményeit. Az ezredes türelmesen végighallgatott, majd néhány kérdést tett fel. Hogyan kerülök én a tatabányai Tiszti Iskolából a Kiliánba? Megkérdezte, hogy hol vannak a laktanyába beosztott tisztek? Jelentettem, hogy éjfél körül beszéltem utoljára az ügyeletes főhadnaggyal, azóta sem ővele, sem másik tiszttel nem beszéltem. Futólag láttam csak két lövésztisztet, az egyik a sebesültek ellátásánál tevékenykedett.
 
Közben az Üllői úton jöttek, mentek a harckocsik, sokat lövöldöztek, főleg géppuskákkal és ekkor adtál le az első lövést, harckocsi ágyúból.
Egyszer csak izgatott futkosás kezdődött a laktanyában. A szemtanúk elmondták, hogy a Körút és az Üllői út kereszteződésében, két tank összeütközött és az egyik nem tud elmenni. Gyorsan az ablakhoz siettem. Az úttest közepén, a Kilián sarkánál, egy Joszif Sztálin típusú nehéz harckocsi, - ami akkor a Szovjet Hadsereg legfélelmetesebb 120 mm. - es löveggel felszerelt harckocsija volt, - bal lánctalpáról lefutva, tehetetlenül állt a kereszteződésben.
És ebben a pillanatban a Corvin-köz felőli átjáróból egy üveg repült a harckocsi felé, ami ott széttörve fellobbant. Ez volt az első benzines palack, amit láttam. Közvetlen ezután jött a következő. A harckocsi eszeveszett lövöldözésbe kezdett. Forgott a lövegtornya és    folyamatosan adta le a géppuskasorozatokat. Azonban a tűzeső egyre fokozódott. Most már tucatszám repültek a benzines palackok, és egy lángtenger volt a harckocsi és környéke. Rövid idő múlva megszűnt a tüzelés. A kezelőszemélyzet nyilván meghalt.
Egy pillanatig végiggondoltam, milyen borzalmas halál lehet elevenen elégni. Lelkem mélyén sajnáltam a szegény katonákat, akik azt sem tudták miért haltak meg. De rögtön arra gondoltam, vagy ők, vagy mi. A szovjet katonák élete azok lelkén szárad, akik idevezényelték őket!
Az emberek nem elégedtek meg a harckocsi elnémulásával, mintha az elmúlt évek minden szégyene, nyomora, nélkülözése, szenvedése, a harckocsi elleni gyűlöletben összpontosulna.
Egyre dobálták a benzines üvegeket, most már nem csak litereseket, hanem őt literes uborkás üveggel és vödrökkel hozták benzint és locsolták az egye jobban átforrósodó harckocsira. Így telt el vagy fél óra, mikor az emberek kezdtek elhúzódni az égő harckocsi közeléből. Nyilván figyelmeztették őket, én is üzentem, hogy robbanás várható. És valóban! Óriási detonáció rázta meg a környéket. A harckocsiban lévő lőszer felrobbant. Nagy körzetben minden ablak betörött, a  villamosvezetékek, a közvilágítás lámpái egy pillanat alatt eltűntek, a hatalmas harckocsi, több tonnás tornya messze elrepült, és miután a tűz lassan elaludt, csak egy kiégett roncs emlékeztetett a félelmetes, büszke tankra, amit azért küldtek ellenünk, hogy a rabságba visszarettentsen minket.
Ennek az első tanknak a kifüstölése nem csak erkölcsi győzelem volt, hanem megmutatta, hogy a „győzhetetlen hadsereg” is legyőzhető, és megmutatta, hogy páncéltörő fegyverek nélkül is lehet harcolni.
A nap következő órái kisebb-nagyobb lövöldözésekkel teltek el. Béla és emberei a nap folyamán elmentek. A fegyveremet ismételten elvették, a fejetlenség nem szűnt meg. Most már több Kiliános tiszttel találkoztam, akik furcsán néztek rám, és úgy éreztem, hogy itt már nem tudok sokat csinálni. Mivel két napja nem aludtam, úgy döntöttem, hogy még a sötétség beállta előtt hazamegyek.
Édesapám forrón ölelt magához. Örült, hogy végre biztonságban és sértetlenül hazaértem.
Alig telt el 24 óra a Sztálin szobor ledöntése óta és én, - bár akkor még nem tudtam, - egy csodálatos forradalom és szabadságharc résztvevőjévé váltam.
 
                                                                                      Szalay Róbert történelemtanár
                                                                          1990-ben rehabilitált alezredes
 


 

Az első 24 óra

 

A XX. század hihetetlen technikai fejlődése ugyanilyen hihetetlen módon gyorsította fel az eseményeket és azok híreinek a terjedését.

A robbanó motorok, a gépkocsik és repülők a mozgási lehetőséget gyorsították fel. A Rádió és a TV. jóvoltából a hírek nem napra, de órára és percekre rövidítette le a híradásokat. 1814-ben Napóleon bukását, csak hónapokkal később tudták meg Amerikában vagy Ausztráliában, addig napjainkban egy földrengés vagy légi katasztrófa hírét, perceken belül megismeri az egész Világ.

 

Hasonló módon gyorsultak fel a társadalmi események, a politikai változások,

katonai puccsok, forradalmak, nagyobb katonai hadműveletek eseményei is.  Azonban ezek a viszonylag gyors lefolyású események, a siker, vagy a kudarc, a győzelem vagy a vereség, szinte kivétel nélkül az első 24 órában dől el!

 

Ezt néhány közismert történelmi példával támasztom alá:

 

Közismert, hogy a II. Világháború első szakaszában a németek Európa nagy részét megszállták. A szövetségesek célul tűzték ki a németek legyőzését és Európa felszabadítását. 1942.-ben a németek még diadalmasan törtek előre a Szovjetunióban és Sztálin sürgette a második front megnyitását.

Az Angolok és kanadaiak el is határozták, hogy a Francia partoknál, Dippe mellet partra szállnak és megnyitják a második frontot.

1942. augusztus 19-én indult meg a támadás, de a németek kemény ellenállása nyomán, a támadás néhány óra alatt megtorpant és a támadás az első 24 órában kudarcba fulladt.

 

Enne az ellenkezője történt meg 1944. Június 6.-án, amikor az amerikai és angol csapatok hajtottak végre inváziót Normandiában. A németek itt is nagy ellenállást fejtettek ki, de a szövetséges katonák, bár hatalmas veszteségek árán, de, kitartottak a keskeny partszakaszon. A németeknek nem sikerült az első 24 órában a tengerbe visszaszorítani a támadókat és e keskeny megvédett hídfő lett   a kiindulópontja a második front sikeres megindításának.

 

1953. júniusában, az egész akkori Német Demokratikus Köztársaság területén, főleg a nagyobb városokban a kommunista rendszerrel szembeni elégedetlenség hulláma söpört végig, ami 17.-én Berlinben véres felkelésbe torkollott.

A kommunista vezetés azonnal a szovjeteket hívta segítségül és a bevonuló, szovjet páncélos egységek néhány óra alatt leverték a felkelést. Tehát az országosnak induló megmozdulást az első 24 órában leverték.

A halottak száma 150-200 fő volt és a megtorlás során, 5000 embert vettek őrizetbe és nagy részüket el is ítélték.

 

 

1956. október 23.-án Budapesten tört ki a forradalom. A kommunista hatalom itt is mindent megtett, hogy a „felkelést” az első 24 órában leverje. Még a szovjet csapatok bevetését is kérték. Azonban a tervük kudarcot vallott és az első 24 óra eseményei bebizonyították, hogy a felkelés 24 óra alatt egy győztes forradalom első napja lett!

 

Az elmúlt évtizedek történelemhamisító bértollnokai ezt a 24 órát próbálták elhallgatni, meghamisítani, megkerülni, mert ez az első 24 óra adta meg a forradalom egyértelmű antikommunista és szovjetellenes alaphangját, ami nem illik bele a „rendszerváltó” /?/ posztkommunista és liberális kozmopolita

elvtárs-urak  hazugságözönébe, mely szerint a forradalom előkészítői, vezetői, hősei és mártírjai, azok a kommunisták voltak, akik reformokkal próbálták a rogyadozó kommunista rendszert megmenteni.

 

Az első 24 óra forradalmárai indították el azt a győztes forradalmat, ami az első szeget verte be a Kommunista Világrendszer és a Szovjetunió koporsójába, Ők ütötték az első sebet, ami soha nem hegedt be, egyre üszkösödött és elvezetett a kommunista világrendszer és a Szovjetunió 1991-es szétbomláshoz.

 

Ezek után nézzük meg ennek az első elhallgatott 24 órának a cáfolhatatlan és hiteles történetét, ami óráról órára bizonyítja, hogy ki voltak a forradalmárok,

és kik voltak az első órától a forradalom ellenségei és lettek a forradalom árulói?

 

1956. október 23.-án délután két órára, az un. reform kommunisták egy szimpátiatüntetést szerveztek a Bem szoborhoz, hogy együttérzésüket fejezzék ki a Lengyel eseményekkel. Ugyanis néhány nappal azelőtt Lengyelországban a reform kommunista Gomulkának sikerült kormányt alakítania a maradi ortodox kommunistákkal szemben és ezt szerették volna elérni a Magyar reform kommunisták is. Ezért a fiatal egyetemisták lelkesedését meglovagolva a Műegyetem elől indították el a tüntető menetet.

Nagyon vigyáztak, hogy „provokátorok” be ne furakodjanak a soraikba, ezért szorosan összekarolva, zárt menetben indultak el. A kiadott jelszavak is azt bizonyították, hogy nagyon vigyáztak arra, hogy a tüntetés nehogy túllépje az általuk elképzelt kereteket. Ezért a jelszavak ügyesen voltak megfogalmazva, és visszatükrözték a reform kommunisták elképzeléseit:

-         Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat.

-         Új vezetés új irány, új vezetőket kíván.

-         Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek.

-         Éljen a Lengyel Nép.

-         Éljen a Lengyel Munkáspárt.

-         Munkás – Paraszt hatalmat. 

-         Éljen a Magyar Hadsereg. 

 

Itt szó sem volt forradalomról! A szovjet csapatok kivonásáról. A több párt engedélyezéséről. A magántulajdon visszaállításáról. A bűnösök felelősségre vonásától, stb.

Azonban nem számítottak arra, hogy ekkor jönnek ki a diákok a középiskolákból, a munkások a délelőtti műszaktól, a hivatalok dolgozói, stb. Ezek az emberek, akik egyetértően, vagy kíváncsiságból, de csatlakoztak a menethez és mire a Bem térre értek, többen lettek, mint az egyetemisták. A kiadott jelszavak is megváltoztak. Legnépszerűbb és gyakoribb, a jól skandálható „Ruszkik haza” jelszó lett. De itt vágták ki először a zászlóból az un. Rákosi címert és később ez e lyukas lobogó lett a forradalom jelképe.

A tüntető tömeg pedig elindult a Margit hídon át a Parlament felé.

Ekkor csúszott ki a vezetés a reform kommunisták kezéből. Kétségbeesetten rohantak Nagy Imre lakására, hogy jöjjön gyorsan, az Ő nevével talán még meg lehet állítani a tömeghangulat „elfajulását.”

Nagy Imre nehezen állt kötélnek, és amikor végre elindult, megdöbbent, amikor a lyukas lobogókat meglátta és az egyre radikálisabb jelszavakat  meghallotta.

A Parlamentnél a beszédét úgy kezdte, hogy „Elvtársak!” Ez, a közben 100.000 főre szaporodott tömegnek nem tetszett. Amikor pedig azt javasolta az embereknek, hogy menjenek haza, a Párt majd minden problémát megold, a csalódott emberek Nagy Imrével nem törődve elindultak.  Egy részük a Városliget felé, hogy ledöntsék az elnyomás jelképét a Sztálin szobrot, ami 1/210.-kor meg is történt. A tömeg másik része a Rádió felé indult, hogy beolvassák az egyetemisták 16 pontját.

Ez már nem békés tüntetés, hanem kommunista és szovjet ellenes felkelés volt.

Nagy Imre pedig bement az Országos Pártközpontba és felajánlotta szolgálatait a Pártnak.

 

A Rádiót védő ÁVH tagjai este 8 óra körül tüzet nyitottak. Először csak riasztó lövéseket, de mikor ez hatástalannak bizonyult és a tömeg egyre fenyegetőbb lett, sor került a tömegre leadott célzott lövésekre.

A Felkelés ekkor változott forradalommá!

 

Most pedig kövessük figyelemmel, a következő, döntő 24 óra eseményeit!

 

A fellelkesült embereket ez az aljas cselekedet annyira elkeserítette, hogy elindultak fegyvert szerezni, hogy válaszolhassanak a provokációra. Az első fegyvereket, az utcán található rendőröktől vették el. Rövidesen sor került a minden kerületben található Magyar Szabadságharcos Szövetség / MSZHSZ / székházainak feltörésére és az ott található fegyverek széthordására. Néhány rendőr őrszoba fegyverei is a felkelők kezébe került.

Időközben 10.00 óra körül, a  Múzeum - körútra értek,  a  Budapestre felvezényelt  Piliscsabai   ezred katonái, Solymosi őrnagy vezetésével.

A katonáknak nem volt lőszer kiosztva, így a tömeg kezdte a fegyvereket elszedni a katonáktól.

Mivel Solymosi más parancsot nem kapott, egységét visszavonta a Kálvin tér körzetébe és ott várták a további utasítást.

Most már valóságos tűzharc alakult ki a Rádió körül, esősorban, a Sándor utcában, ahol a főbejárat volt.

 

-         Itt egy kis kitérőt kell tenni, ami rávilágít arra, hogy a forradalom spontán tört ki, és nem igaz az évtizedeken át, sulykolt hazugság, hogy a forradalmat fasiszta, államellenes erők előre és tudatosan szervezték. Ugyanis a Rádió Sándor utcai épületének ostroma teljesen fölösleges volt, mert az adás gyakorlatilag a Csepeli, Lakihegyi adóállomásról történt.

-         Amennyiben előre szervezve lett volna a forradalom, elég lett volna egy szakasznyi felkelő a Lakihegyi adó elfoglalására és onnan előre elkészített műsort  tudtak volna sugározni. Mint ahogy az,  24.-e után történt. Ugyanis a Rádió Sándor utcai épületének elfoglalása után, a Parlamentből egyetlen telefonvonalon továbbították a műsort Lakihegyre. -

 

De térjünk vissza a Sándor utcába. A harc egyre hevesebb és elkeseredettebb lett. Már mindkét oldalon halottak és sebesültek is voltak. Azonban éjfél után 1-2 órával, mindkét oldalon a fáradság jelei mutatkoztak, a lőszer is fogytán volt. A felkelők közül sokan hazamentek, főleg a diákok, akik féltek a szüleiktől és a családosak, akik nem akarták szeretteiket bizonytalanságban tartani.

Ekkor jelent meg két teherautóval 50-60 egyenruhás katona, vadonatúj dobtáras géppisztollyal, és vetette bele magát a küzdelembe a gyűlölt ÁVH ellen.

A katonákról rövidesen kiderült, hogy a Kilián laktanyából jöttek és azok a munkaszolgálatos katonák voltak, akiknek eredetileg nem mertek fegyvert adni.

 

Most pedig ugorjunk vissza néhány órát és nézzük meg, hogy hogyan került fegyver ezeknek a „megbízhatatlan” munkaszolgálatos katonáknak a kezébe, mert ez döntő fontosságú esemény volt, a forradalom további kimenetele és jellege szempontjából?

 

Ezen az éjszakán kevesen aludtak Budapesten. Az izgalom, a várakozás mindenkit az utcákon tartott. Így volt ez a Rákóczi Úton is. Az Uránia mozi előtt hatalmas tömeg szorongott, hallhatták a Rádió felőli lövöldözést és láthatták a Rókus kórház felé cipelő sebesülteket. A tömegben megrekedt két katonai gépkocsi is egy szakasz katonával, akik a Budapesti Őrzászlóalj katonái voltak és leváltott őrségük után igyekeztek a laktanyájukba. A tömeg felszólította az egységet vezető századost, hogy menjenek a rádióhoz segíteni a felkelőknek. Mivel a katonáknál nem volt lőszer ez teljesen fölösleges lett volna. Ekkor ért oda egy tüzér százados, aki szemtanúja volt a Sztálin szobor ledöntésének és a lelkesedés a Rádió felé irányította. Azt javasolta a szakaszt vezető századosnak és a harcolni kívánó civileknek, hogy menjenek a közeli Kilián laktanyába, és ott szerezzenek fegyvert és lőszert az ÁVH által védett Rádió ostromához.

A laktanyához érve az ottani ügyeletes tiszt, Vörös főhadnagy, nem akarta őket beengedni, Azonban a tömeg betörte a bejárati kaput és elözönlötték az épületet.

Ekkor derült ki, hogy a laktanyában nincsenek fegyverek és az csak egy fegyver nélküli munkaszolgálatos zászlóalj szálláshelye.

 

Itt ismét egy kis kitérőt kell tennünk, hogy kik is voltak tulajdonképpen ezek a munkaszolgálatos katonák?

Ebben az időben a 18 éves fiatalokat hívták be két éves katonai szolgálatra. Azonban az „osztályidegen,” megbízhatatlan fiataloknak nem adtak fegyvert. Ezeket fegyvertelen munkászászlóaljakba osztották be és közönséges, lényegében ingyenes munkásként dolgoztatták azokat. 19 ilyen munkás és bányász zászlóalj volt az országban, különböző városokban elhelyezve. Ezeket a zászlóaljakat egy „Kisegítő Műszaki Dandárba” szervezték össze. A Dandár parancsnoksága a Várban, az Úri Utcában volt. A Dandár parancsnoka Maléter Pál ezredes volt, aki fiatal hadnagyként, 1944-ben esett szovjet fogságba.

 / Egyesek szerint átállt. / Itt jelentkezett partizánnak és kiképzés után be is vetették saját, volt bajtársai ellen. A háború után ezek a „partizánok” lettek az új kommunista rendszer legmegbízhatóbb katonái. Így lett Maléter fiatalon ezredes, az építődandár parancsnoka. A dandár egyik zászlóalja a Kilián laktanyában lett elhelyezve. A zászlóalj parancsnoka, Csiba Lajos százados volt.

 

- Kik és miért voltak ezek a fiatalok megbízhatatlanok?

Az elmúlt Horthy rendszer vezetőinek a gyermekei, a volt katonatisztek, kisebb nagyobb volt földbirtokosok, gyárosok gyermekei, kulák fiatalok, stb. Tehát azoknak a gyermekei, akiket a hatalom birtokában lévő kommunisták, az „osztályharc” jegyében legnagyobb ellenségüknek tekintettek.

Ezek a fiatalok valóban megbízhatatlanok voltak a kommunisták szemében, hiszen saját bőrükön tapasztalták mindazt a megalázást, kirekesztést, mellőzést, kifosztást, ami szüleik, nagyszüleik mellett őket is sújtotta. Ezek a munkaszolgálatos katonák származásuk és neveltetésük révén legtöbben ösztönösen gyűlölték a kommunistákat, a szovjet megszállókat és a kollaboránsokat, akik szolgalelkűen kiszolgálták azokat.

 

Amikor a felkelők elözönlötték a laktanyát és elmondták az elmúlt órák eseményeit, a Sztálin szobor ledöntését, a Rádió ostromát és a tömegek hangulatát, ezek a megalázott munkaszolgálatos katonák lelkesen csatlakoztak hozzájuk. De mivel nem voltak fegyvereik elhatározták, hogy elmennek a Soroksári útra a Fegyvergyárba, és ott szereznek fegyvereket.

Éjfél körül el is indultak egy teherautóval a Soroksári útra.  Mikor a fegyvergyárhoz értek, annak a kapuja már tárva nyitva volt és boldog-boldogtalan hordta ki a fegyvereket. Ők is magukhoz vettek 50-60 dobtáras géppisztolyt, a hozzávaló lőszerrel és jöttek vissza a laktanyába. Itt csatlakozott hozzájuk annyi munkaszolgálatos ahány szabad fegyver volt és két teherautóval éjjel két óra körül elindultak a Rádióhoz. A fáradó ostromlók között megjelent friss erő, az 50-60 egyenruhás, géppisztolyos katona, akik kommunistaellenes gyűlölettel, lelkesedéssel vetette bele magát a küzdelembe, ami új erőt öntött a fáradókba.

A Hadsereg velünk van, zúgott végig a tömegen. Ez tévedés volt, mert ekkor a Hadsereg még teljes egészében a kormány mellett állt, csak ez a pár tucat munkaszolgálatos keltette ezt a látszatot, de hír pillanatok alatt elterjedt az egész városban. Ezt nyilván meghallották a Rádió védői is és ez lehangoló hatást keltett, ami hozzájárult ahhoz, hogy a Rádió a kora reggeli órákban a felkelők kezére került.

Ennek akkor már semmi gyakorlati jelentősége nem volt, mert mint az előzőekben olvashatták, 24.-én már a Parlamentből irányították az adást.

A rádió elfoglalása után az ott meghúzódó civileket, a honvédség tagjait hazaengedték, az ÁVH tagjait, mint foglyokat a Trefort utcai iskolába kísérték, ahol már egy ideiglenes elsősegélyt nyújtó állomás alakult, ahol némi élelmet és teát is osztottak. Az üresen maradt, felforgatott és részben romos Rádió épületét, másnap a Solymosi ezred katonái vették birtokba és őrizték a továbbiakban.

 

Az ostromban részt vett munkaszolgálatos katonák visszatérve a Kiliánba, örömmel mondták el a városban történteket, ami tovább lelkesítette az ott tartózkodó katonákat és felkelőket.

Az ostromból a velük együtt visszatérő civil felkelők, főleg fiatalok, a Kiliánnal szemben lévő Corvin-közben és a mozi előcsarnokában gyülekeztek és megkezdték az első szervezett ellenálló csoport megalakítását.

 

24.-én kora reggel a rádió kijárási tilalmat és statáriumot hirdetett és bejelentette a szovjet csapatok beavatkozását. És valóban meg is jelentek az első szovjet páncélosok, melyek Székesfehérvár és Kecskemét felől közelítették meg a Fővárost. Azt hitték, a kommunista elvtársak, a Nádor utcai Pártközpontban, hogy az 1953.-as Berlini felkeléshez hasonlóan, a szovjet páncélosok megjelenése egy csapásra véget vet a felkelésnek. Tévedtek! A rádió elfoglalása és a Kilián laktanyának az „átállása” – amit már a nyugati rádióadók is sugároztak, - olyan lelkesedést öntött az emberekbe, hogy a kijárási tilalmat és a statáriumot figyelembe se véve, az utcákra özönlöttek. Mindenki fegyvert akart szerezni, ami sokaknak sikerült is.

Ekkor jelentek meg az Üllői úton az első szovjet páncélosok, és lassú, nyugodt ütemben közelítettek a város központja felé. Azonban a Kilián laktanya elé érve, a laktanya és a szemben lévő Corvin-köz házainak ablakaiból hatalmas géppisztoly és puskatűz zúdult rájuk és néhány kézigránát is felrobbant a tankok mellett. Azonban a gyalogsági fegyverekből leadott sorozatok és lövések, valamint a néhány közönséges kézigránát semmi kárt nem tett a tankokban.

Szerencsére a Corvin mozi mögött volt egy benzinkút és rövidesen megjelent az     első benzines palack, a híressé vált „Molotov koktél.”  Ez már hatásos   fegyvernek bizonyult a tankok ellen és a délután folyamán az Üllői Út és a Nagy körút kereszteződésében sor került az első szovjet nehéz harckocsi kifüstölésére, ami hatalmas lelkesedést váltott ki, nem csak a szemtanukban, hanem mindenkiben, aki a Nyugati adók jóvoltából tudomást szerzett az eseményekről.

 

Ezekben a napokban szinte az egész ország, az „Amerika Hangja.” A „Szabad Európa” és a „BBC” adásaiból tájékozódott és ismerte meg a valódi helyzetet.

24.-én este, már az egész Világ tudta, hogy Budapesten egy hatalmas kommunista és szovjetellenes felkelés kezdődött, melyben már a szovjet Hadsereg is beavatkozott és már veszteségeket is szenvedett. A forradalom két központja a Kilián laktanya és a Corvin köz. A forradalom eseményei pedig kezdenek átterjedni a vidékre is.

Bebizonyosodott, hogy a kommunista hatalomnak nem sikerült az első 24 órában, csírájában elfojtani a felkelést és az, 24 óra alatt nem csak győztes, nemzeti forradalommá változott, hanem a szovjet csapatok beavatkozása után,  egy  valóságos szabadságharc jellegét öltötte magára.

Ezt a következő napok eseményei fényesen bizonyították!

 

Tehát a forradalom az első 24 órában győzött! Ezt a győzelmet azok a forradalmárok, antibolsevista civilek, főleg fiatalok és munkaszolgálatos katonák vívták ki, akik 24 óra alatt elfoglalták a Rádiót és a Kilián laktanyát, fegyvert szereztek és felvették a küzdelmet, a Világ legerősebb szárazföldi hadseregének, Magyarországon tartózkodó egységeivel. A Corvin-közben létrehozták az első szervezett fegyveres csoportot, példát mutatva az utánuk következőknek. Ezek és az őket követők voltak a forradalmárok!

 

Mit csináltak ez alatt és ezután a kommunisták és reform kommunisták?

Le kell szögezni, hogy mindketten úgy féltek egy igazi antikommunista és szovjetellenes forradalomtól, mint ördög a szenteltvíztől.

Amikor Nagy Imre bement a Pártközpontba és felajánlotta szolgálatait a Pártnak, az ott tartózkodó ortodox bolsevikok örömmel ölelték keblükre a reformer Nagy Imrét, akit hónapokon keresztül bíráltak, mellőztek, megfosztottak funkcióitól, kizárták a pártból. Az egyszerű emberek ezért előbb szánalmat, együttérzést és szimpátiát éreztek az „üldözött” Nagy Imrével szemben, pedig Ő sem akart mást, mint reformokkal megmenteni a rogyadozó kommunista rendszert. Az elvtársak ezt a látszólagos népszerűségét próbálták meglovagolni, amikor azt mondták, hogy legyen ő a Miniszterelnök.

Meg kell jegyezni, hogy ezt a felkérést sem Parlamenti vita, sem szavazás, sem eskütétel nem szentesítette, így bátran mondhatjuk, hogy Nagy Imre nem a forradalomnak, hanem a kommunistáknak volt a Miniszterelnöke. Hiszen a következő napokban, az Ő nevében hirdettek kijárási tilalmat, statáriumot, hallgatólagos belegyezésével kérték a szovjet csapatok beavatkozását, fegyverezték fel az antifasiszta ellenállókat, és napokig szorgalmazták az „ellenforradalmi banditák” elleni harcot, azok likvidálását.

Ennek során küldték ki Malétert 5 harckocsival 25.-én a Kiliánba, mint a forradalom egyik központjába, hogy azt foglalja vissza a felkelőktől. Ez részben sikerült és ezt követően Maléter csak a felkelőket lőtte és lövette. Ekkor történt a Parlament előtti tömegmészárlás, ami másnap Mosonmagyaróváron megismétlődött, de még ezek az embertelen tettek sem tudták megállítani a forradalom terjedését, sőt, olaj volt a tűzre.

 

27.-re az egész országban győzött a forradalom! A rendőrőrsök legnagyobb része, az ott lévő fegyverekkel együtt a forradalmárok kezébe került. Ez lett a sok fegyverraktárnak a sorsa is. Sorra alakultak a fegyveres csoportok. Minden helységben megalakultak a forradalmi bizottságok, üzemi tanácsok, elfoglalták a pártházakat, leverték a vörös csillagokat. Legtöbb helyen elzavarták a párttitkárokat, a személyzetiseket, a megutált tanácselnököket és TSZ vezetőket.

 

Nyilvánvalóvá vált, hogy még 2-3 nap és kommunisták, reform kommunisták, megszállók és  kollaboránsok együtt kerülnek a történelem süllyesztőjébe és egy olyan antikommunista és szovjetellenes Magyarország jön létre, ami példaképül szolgálhat a környező rab nemzetek előtt. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista kormány rendelkezésére álló fegyveres erővel, nem tudják a forradalom kiszélesedését megakadályozni. Az ÁVH alakulatai defenzívába kényszerültek, a szovjet páncélos alakulatok, terek, parkok közepére húzódtak, mert ide már nem értek el a házakból dobott benzines palackok, és nem mertek a keskeny utcákba bemenni, mert vezetőik elkövették azt a hibát, hogy gyalogság nélkül vetették be a tankokat, így azok a keskeny utcákban könnyű zsákmányai lettek, a házak ablakaiból benzines üveget dobó felkelőknek.

 

A kommunista vezetők, Nagy Imrével az élen és a Szovjetunióból nagy sietve ideutazott két magas szintű vezető, Mikoján és Szuszlov, nagy gondban voltak, hogy milyen módon lehetne megállítani a fegyveres harcot.

Végül közösen, Moszkva jóváhagyásával megegyeztek abban, hogy „elismerik a forradalom győzelmét.” Arra gondoltak, ha sikerül a fegyveres harcokat beszüntetni és a forradalmárok hazatérnek, akkor Nagy Imre vezetésével, ígéretekkel és engedményekkel, egy lengyel, Gomulka típusú Reform- kommunista kormány jöhet létre és ezt a keserű pirulát Moszkvának is, le kell nyelni, ami sokkal jobb, mint egy antikommunista és szovjetellenes forradalom valódi győzelme.

Így került sor arra, hogy a 28.-án megalakult Új Kormány, ahova nagy sietve előkaparták a süllyesztőből,  Tildi Zoltánt, Kovács Bélát, Kéthly Annát, azt a látszatot keltve, hogy visszatérnek a koalíciós, többpárti idők.

28.-án elhangzott Nagy Imre beszéde, hogy az utóbbi napokban nem ellenforradalom zajlott, hanem hatalmas népmozgalom a hibák kijavítására.  Bejelentette az új kormány megalakulását, az ÁVH feloszlatását, amnesztiát a forradalom résztvevőinek, a szovjet csapatok kivonulását Budapestről, szabad választásokat, a Kossuth címer visszaállítását, mindent, mindent, csak szűnjenek meg a harcok, és ne hulljon több magyar vér. 

 

Tehát a cáfolhatatlan tények tükrében, a forradalom, az első 24 órában győzött!

Ezt a következő napok eseményei bizonyították. Ez alatt a kommunisták, reform kommunisták, ÁVH és szovjetek, kollaboránsok és felfegyverzett „antifasiszták, partizánok” /?/ csak a „fasiszta csőcselék” elleni harcot hirdették és folytatták. Csak amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a pillanatnyilag rendelkezésre álló erőkkel nem verhetik le a forradalmat, a szovjetekkel megegyezve, sunyi módon, a jóhiszemű emberek millióit félrevezetve, öt nappal később,  28.-án bejelentették a felkelés jogosságát, ill. a forradalom győzelmét.

Valójában ez a bejelentés volt a forradalom elárulásának első lépése.

 

                                                                               Tudósító hadtörténész

                                                                       56.-os Antibolsevista Szövetség.


A történelemhamisítás diadala

Visszapillantás

    Az elmúlt 20 évben tanúi és szenvedő alanyai voltunk annak a sunyi történelemhamisításnak, amit az un Történelmi Igazságtétel Bizottság és az un 56-os Dokumentációs és Kutatóintézet történészei /?/ és bértollnokai a forradalom és szabadságharc igaz történetének meghamisításával műveltek.

Az igazság egyik felének elhallgatásával, a másik felének ügyes csoportosításával és manipulálásával, Soros György  pénzével és a kommunista kormányok, / Horn, Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai / sok száz  milliós állami támogatásával sikerült elérniük, hogy az emberek többsége, amikor 1956 szóba kerül, csak Nagy Imre, Maléter Pál, az öt kivégzett és a néhány tucat bebörtönzött un. reformkommunista  neve forog a köztudatban és alig esik szó a forradalom  valódi hőseiről akik az ellenségtől elvett fegyverekkel akarták a kommunista rendszert megdönteni és nem reformokkal akarták a rogyadozó  kommunista rendszert életben tartani.

Nem véletlen, hogy az utóbbi 20 év kormányai mindegyike magáénak vallotta a kommunista Nagy Imrét, Maléter Pált és társaikat.

 

     Azonban az elmúlt 20 év elhallgatott dokumentumaiból és a cáfolhatatlan történelmi eseményekből egyértelműen bizonyítható tényként derül ki, hogy az un. reform kommunisták a forradalom esküdt ellenségei, a forradalom kibontakozódásának legfőbb akadályozói és végső fokon árulói voltak.

 

     A 2010. áprilisi választások, a választófülkék forradalma után joggal remélték az igazságszerető emberek, hogy 1956 kapcsán megszűnik a történelemhamisítás és a forradalom árulói helyett a forradalom valódi, eddig elhallgatott és ismeretlen hőseit fogják ünnepelni és tanítani az iskolákban.

Nem ez történt! Október 23.-án, ugyanazokat a kommunistákat ünnepelték, akiket az előző kommunista kormányok is zászlaikra tűztek.

Ennek legkirívóbb példája az volt amikor kormányszinten ünnepelték a Jutadombnál és a Tököli Laktanya előtt Maléter Pált aki a legsúlyosabb katonai és nemzetárulást követte el, amikor letartóztatása után néhány órával felajánlotta, hogy ha beviszik a Honvédelmi Minisztériumba onnan a „K” vonalakon leteteti a fegyvert a Honvédséggel. Ezt az árulásra induló szovjet katonai oszlopot lőtték szét a jutadombnál a légvédelmi tüzérek és a nemzetőrök

Pont e két helyszínen ünnepelni az áruló Malétert, olyan szarvashiba, amit egy forradalmi kormány nem engedhet meg magának!

Büszkék lehetnek a történelemhamisítók!  Beérett a gyümölcs! Az új kormány is az áruló kommunistákból, nemzeti hősökké, forradalmárokká kozmetikázott reform kommunistákat ünnepli.

    Pedig ezeknek a forradalomhoz semmi, de semmi közük nem volt. Kivégzésük és bebörtönzésük a kommunisták hagyományos, egymás közötti marakodásának eredménye volt. Sorsuk semmiben nem különbözik, Trockíj, Beríja, Kun Béla, Rajk László és a többi sok ezer kommunisták által kivégzett kommunista sorsától.

Tehát nem a forradalom mártírjai, hanem koncepciós perek szánalomra méltó áldozatai

 

Ezeket ünnepelni nem más, mint  a történelemhamisítók diadala! 

 

2010. november

                                                                     HSZM Figyelő

 

Ui. Hasonló volt a helyzet 2011-ben is. Kíváncsian vártam 2012 október 23-át!

Sajnos a helyzet 2012-ben és 2013-ban sem változott. Ugyanazok a magukat történésznek nevező, történelemhamisító, liberális és kozmopolita bértollnokok méltatták, dicsőítették és a forradalom hőse ként  méltatták Nagy Imrét, Maléter Pált és reform kommunista társaikat, mint az előző években.

A legnagyobb tragédia az, hogy ehhez a hazugsághoz nyíltan senkinek nincs ellenvéleménye és a választófülkék forradalmárai is hallgatnak.

 

Az lenne a kívánatos, hogy legalább a magukat nemzetinek mondott honlapok rendszeresen közölnék azokat az írásokat, melyek a forradalom elárulását és az un. rendszerváltás elszabotálását mutatnák be.

 

Ezen a téren eddig, csak a Kurucinfó az amelyik fel merte vállalni a történelemhamisítók hazugságainak a leleplezését. Mert amit az elmúlt évtizedekben a „hivatalos történészek” akarnak az emberekkel elhitetni, az csak az igazságnak az egyik fele. A másik felét gondosan elhallgatják, vagy sunyi módon meghamisítják.  Pedig minden egészséges gondolkozású, értelmes ember tudja, hogy a féligazság nem az igazság fele, hanem hazugság!

 

Ezt tessék jól megjegyezni  és a nemzeti honlapok vezetői e szerint tájékoztassanak!

 

                                                                         1956-os Antibolsevista Szövetség.

         2015. végén felcsillant a remény, hogy történik valami a forradalom meghamisított történelmének kiigazítására, amikor bejelentették, hogy egy Emlékbizottság alakul a forradalom 60. évfordulójának méltó megemlékezésére.

A Bizottság vezetője Balogh Zoltán Miniszter Úr többek között bejelentette, hogy a múlt hibáinak feltárására viták és összecsapások is elképzelhetőek lesznek.

      Sajnos az eddig eltelt fél év során, ennek még nyomát sem láttuk, sőt egyetlen olyan történész és kutató sem jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, aki bírálta az elmúlt 27 év történelemhamisítóit, ill. azok tevékenységét. Ugyanazok dicsőítik a forradalom 60. évfordulóját, akik 27 éven keresztül a forradalom történetének meghamisítói voltak, akik azt hirdetik, hogy a XX. század legnagyobb antikommunista és szovjetellenes fegyveres felkelését ,-  mely alapjaiban rendítette meg a szocialista világrendszert, - azok a kommunisták készítették elő, voltak a vezetői és hősei, akik az előző évtizedekben szolgalelkűen, a szovjet érdekeknek megfelelően, hithű kollaboránsként  építették Magyarországon a kommunizmust.

 

       Ezt a nyakatekert történelmi és politikai képtelenséget sajnos az un rendszerváltás óta hatalmon lévő egyik kormány sem merte megcáfolni és úgy látszik a jelenlegi kormány által felállított Emlékbizottság is behódolt a történelemhamisítóknak!

 

      Lassan az utolsó élő 56-osok, az élő tanuk is eltávoznak az élők sorából és akkor teljessé válik a történelemhamisítók diadala, mert nem lesz aki cáfolja hazugságaikat.

 

      Szerencsére a SZITTYAKÜRT honlapján megmaradnak azok a cáfolhatatlan tények és dokumentumok, amit a posztkommunista történelemhamisítók és liberális, kozmopolita csatlósaik tudatosan elhallgattak vagy meghamisítottak.

 

     Remélem lesznek majd olyan történészek, akiknek lesz bátorságuk és módjuk harcolni a történelem és valódi, eddig elhallgatott forradalmárok igazságáért!

 

2016. Cleveland

                                                                                                               Molnár Lajos

                                                     

                                                               A Hungária Szabadságharcos Mozgalom Elnöke


                                 

Tisztelt Szerkesztőség!

Az Interneten kalandozva, a SZITTYAKÜRT  honlapján  találtam rá és nagy  érdeklődéssel  olvastam el Szalay Róbert történelemtanár tanulmányát az elszabotált rendszerváltásról.

Mivel magam is átéltem azokat az éveket. Vártam a rendszerváltást, ami egyre késett, de nem láttam be a kulisszák mögé, amit most,  az alábbi írás tárt fel.  Az utóbbi hónapokban volt időm a különböző könyvtárakban, olvasni, böngészni,  kutatni  a régi újságokban, folyóiratokban, hogy hol siklott el az igazi rendszerváltás. Miért maradt el a kommunista bűnösök felelősségre vonása,

a Nemzeti vagyon szét rablóinak leleplezése, az 1956-os  forradalom igazi történetének a feltárása. Tehát érdekelt az igazság.

Az elmúlt héten, egy öreg, 56-os barátom lakásán beszélgettünk a rendszerváltás elmaradásáról, a forradalom harcosainak elhallgatásáról. A szánalmas kárpótlásról, ami csak töredéke annak, amit a holokauszt áldozatai kapnak, lassan 60 éve folyamatosan.

Neki többek között, sok régi újság van a birtokában. Ezek között keresgélve akadtam rá arra az újságcikkre, ami már 16 évvel ezelőtt mutatott rá arra, amiről Szalay Róbert tanulmánya napjainkban tárja fel az igazságot.

 

Kölcsönkértem az újságot, és mivel nem tudok szkendelni, most leírom a cikket szóról-szóra, és elküldöm, önöknek, mert úgy érzem, ezt a 16 év előtti cikket, a történelmi tisztánlátás érdekében mindenkinek el kell olvasni, mert az igazi rendszerváltás még mindig várat magára, a történelmet még most is hamisítják.

 

                                                                           Dr, Kosztin Árpád   

                                                                 56-os Antibolsevista Szövetség

 

Az írás, a Los Angelesben megjelenő Magyarok Vasárnapja 1997. novemberi számának 20. oldalán jelent meg:

 

                                           Hazugsággyár

 

   A „létező szocializmus” évtizedeiben hozzászoktunk ahhoz, hogy életünk minden területét át-meg átjárta a hazugság, és aki e hazugságokat nem fogadta el igazságnak, az rövidesen a börtönben találta magát. Jellemző, hogy csak a börtönben merték kimondani a politikai elítéltek, az uralkodó hatalmi „elitről”, azt, a találó jelzőt, hogy „az sem igaz, amit kérdeznek”.

   Mindannyian emlékezhetünk arra, hogy milyen szolgai módon kellett dicsőíteni a Szovjet Birodalmat, amikor a kötelező ének azt sugallta: „Nincs a Földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad.” Közben emberek 10 milliói haltak éhen a szó szoros értelmében, százmillió nyomorgott muzsik szinten, százezrek és milliók szenvedtek és pusztultak el az NKVD börtöneiben és a GULÁG lágereiben.

Ennél szemérmetlenebb hazugságot alig ismer a történelem.

   Természetesen ez régen volt és a hazugságoknak ma már sokkal kifinomultabb  sokkal ravaszabb módszereivel operálnak a bolsevizmus emlőin nevelkedett , de napjaink megváltozott körülményeihez, kaméleon módjára alkalmazkodó reform- kommunisták, a volt népi demokráciákban, köztük hazánkban is.

   1988-89-ben amikor megrendült a talaj a kádárista kommunista nomenklatúra lába alatt, lázasan keresni kezdték  a mentőkötelet, amibe belekapaszkodhatnak. Ezt a mentőkötelet az 1956-os reform kommunistákban találták meg.

   Azok, akik 1956-ban elszabotálták a forradalmat, gátolták annak kibontakozását, mindent megtettek, a rend, (az előző rend ) helyreállítására és megszilárdítására, 1989-ben is készségesen  siettek elvtársaik segítségére. Igaz, 30 éven át kissé partvonalra szorulva érezték magukat, de úgy gondolták, most közösen, kéz a kézben meglovagolhatják a nagy átalakulást.

   Taktikájuk a következő volt. A kádárista garnitúra látszólag visszahúzódik és átengedi a nyilvános szereplést a reform kommunistáknak és utódaiknak,  a KISZ-es fiataloknak, akik majd levezénylik az átalakulást.

   S valóban az 1956 után mellőzött, esetleg tessék-lássék felelősségre vont kommunisták úgy lépjenek a politikai élet porondjára, mint a forradalom előkészítői, vezetői, hősei, mártírjai és így első számú jogosultjai a „rendszerváltásnak.”

   A taktika tökéletesen bevált! A rendszerváltás elsikkadt a reformerek kezén, éppen úgy, mint 1956-ban. A politika, a gazdasági, a kulturális élet területén, mindenütt azoké lett a vezető szerep, akik lélekben azonosultak, vagy el sem szakadtak az 1989 előtti szemlélettől.

   Hogy a rendszerváltásban reménykedő és bízó tömegeket félrevezessék és az elégedetlenséget leszereljék, ismét a megtévesztés évtizedes, kommunista hazugságaihoz kellett visszatérni.

   Egy újságcikk keretei nem adnak lehetőséget a hazugságok széles skálájának bemutatására, amelyek át-meg átszövik politikai, és kulturális életünk minden szféráját. Jellemzőként ragadjuk ki a kultúrának, az oktatással, azon belül is a történelemoktatással kapcsolatos kis szegmensét.

   A jelenleg hatalmon lévőknek legveszélyesebb ideológiai ellenfele a nemzeti gondolat.  Az internacionalizmus és a kozmopolitizmus édestestvérek. Ezeknek egy nemzettudat nélküli , hazátlan konglomerátum felel meg legjobban.

A nemzetközi liberális tőkének szintén, ahol csak egy hatalom van a pénz, ez pedig az Ő kezükben van!  Ezért kell tűzzel-vassal , hamis elméletekkel és hazugságokkal pusztítani a nemzeti öntudatot, a nemzeti önérzetet, a nemzeti összetartozás érzését.

   Az elmúlt évben egy történésztalálkozón előadást hallottam. „Történelemhamisítás az ó-kortól napjainkig” címmel. Itt mutattak rá arra, hogy a történelemhamisítók, történelemkutatásunk mai irányítói, döntő részben azok soraiból kerül ki, akiknek érdeke, a magyar nép történelmi nagyságának elhallgatása, sőt a történelmi események ferde beállításával és értékelésével a nemzetben a kisebbségi érzés, nemegyszer a bűntudat felébresztése.

Tovább szűkítve a történelemkutatás területét, nézzük legújabb kori

történelmünk, ezen belül is 1956 történelmének kutatását, ill.  a forradalom

történetének meghamisítását.

   Az 1956-os forradalom nem csak a magyar, de az egész világ emlékező közvéleményének tudatában úgy él, hogy bátor fiatalok, halált megvető bátorsággal szálltak szembe a mérhetetlen túlerővel, és bár elbuktak, de bukásukkal is soha ki nem heverhető csapást mértek a kommunizmusra.

   Ezzel szemben mi történt 1989 után? Azok a kommunisták, akik 1956-ban reformernek mondták magukat, de a forradalomhoz semmi, de semmi közük nem volt, - legfeljebb a forradalom kibontakozásának lassításában, és elárulásában jeleskedtek, - nagy sietve forradalmárnak kiáltották ki magukat. – Kihasználva a kádári időkben mellőzöttségüket, esetleg rövid büntetésüket, nagy sietve tüntették ki egymást, és igyekeztek – nem is sikertelenül, - megfelelő pozíciókba kerülni.

   Mindenekelőtt létrehozták az un. 56-os Kutató Intézetet. Itt a Soros Alapítvány finanszírozásával összegyűjtötték azokat a „történészeket”, akik hajlandók voltak 56 történelmének meghamisítására. Sorra rendezték a történelmi konferenciákat, sorra jelentették meg a könyveket, monográfiákat, tanulmányokat a forradalomról.

Természetesen mindegyiknek az volt az alapgondolata, hogy 1956 minden eredménye, dicsősége a reform kommunistáké. A felelőtlen, kalandvágyó, kétes egzisztenciájú lövöldöző fiatalok szerepe elenyésző volt.  Nem véletlen, hogy ebben a „Kutatóintézetben” a reform kommunisták mellett, egyetlen valóban forradalmárt sem találni.

   1956 igaz történetének feltárása szempontjából tragikus esemény volt az 1994-es választások után a kommunisták visszatérése a hatalomba.

Az  „1956-os Dokumentációs és Kutatóintézet” amely eddig Soros György pénzén működött, 1994 után mint költségvetési szerv működött tovább. Az Intézet 24 fizetett alkalmazottal és 12 kuratóriumi taggal, (kivétel nélkül liberális, kozmopolita és SZDSZ elkötelezettségű ) működik.

   Ügyesek, ravaszak, csak olyat írnak le, ami valóban megtörtént, de ez csak egyik fele a történelemnek. A másik, - talán a lényegesebb – felét elhallgatják. Tehát amit leírnak, az féligazság. A féligazság pedig a hazugságnál is rosszabb, mert igazságelemei miatt nehezebb cáfolni. Ráadásul, hogy a hazugságokra fény ne derülhessen, az összes 56-ra vonatkozó dokumentumot 50 évre titkosították. Csak az Intézet kutatói férhetnek azokhoz, és a dokumentumokat úgy csoportosítják, azt hozzák nyilvánosságra és azt hallgatják el, ahogy az céljaiknak legjobban megfelel.

   Összegezve. Hazánkban ma a legsötétebb, de sajnos a legeredményesebben működő hazugsággyár az un. 56-os kutatóintézet!

   Legyen kötelessége minden becsületes, gondolkodó magyarnak, hogy napról-napra mutasson rá e REFORMKOMMUNISTÁK hazugságaira, leplezze le azokat a mesterkedéséket, amelyek el akarják lopni a forradalmat azoktól, akik azt győzelemre vitték, legtöbbet áldoztak érte, és legméltóbbak arra, hogy 1956-ot, a FORRADALMAT képviseljék.

 

                                                                          Werner László

                                            Corvin-közi Bajtársi Közösség ügyvezető elnöke

 


 

A nagy átverés

Ez a kifejezés nem irodalmi értékű, de ennél jobban nem lehet kifejezni azt, amikor jóhiszemű embereket igaznak tűnő hamisságokkal vezetnek félre.

Ennek az „átverésnek” lehettünk tanúi 1989 június 16-án, amikor a Hősök terén több mint 1oo.ooo ember előtt öt reform kommunistát és egy üres koporsót ravataloztak fel nagy gyászpompával, elhitetve az emberekkel, hogy itt a rendszerváltás, mert igazságot szolgáltatnak 1956 hőseinek.

Ennél nagyobb hazugságot –úgy gondolom – még sehol a világon nem akartak egy egész nemzettel elhitetni!

Vizsgáljuk meg a történteket a cáfolhatatlan tények tükrében.

A felravatalozott öt mártír ízig-vérig hithű kommunista volt. Minden cselekedetük 1956 előtt a rendszer megszilárdítását, a forradalom napjaiban a rendszer megmentését szolgálta.

Egy rövid újságcikk nem ad lehetőséget mind az öt felravatalozott reform kommunista jellemzésére, ezért csak a két legismertebb személy életútját vizsgáljuk meg nagy vonalakban.

Már maga a „reform kommunista” kifejezés sántít és félrevezető. Komolytalan és nevetséges lenne reform fasisztákról, reform nácikról, reformnyilasokról, reform kapitalistákról, vagy reformterroristákról beszélni. Ugyanilyen komolytalan a reform kommunisták emlegetése is. Ezt csak „szépségtapasznak” szánják a mai „reform kommunisták” úgy tüntetve fel, mintha lenne különbség a kommunisták és reform kommunisták között. Szögezzük le, nincs közöttük különbség!

 

Nagy Imre az első világháborúban, orosz fogságba esése után belépett a Vörös Gárdába. Hiteles kutatók szerint, jelen volt a Cári család legyilkolásánál. Az emigrációban, amikor Kun Bélát és társait likvidálták, Nagy Imre, „Vologya” néven  együttműködött az NKVD-vel és életben maradt. 1944-ben a legmegbízhatóbb moszkovitákkal tért haza, Belügyminiszterként, Földművelési Miniszterként, Miniszterelnök helyettesként a szilárd bolsevista irányvonalat képviselte. 

 

Sztálin halála után a Szovjetunióban megkezdődött a harc a hatalomért. Ez történt Magyarországon is. A hatalomért való marakodás kapcsán került szembe Nagy Imre Rákosival. A Szovjetunió vezetői, élükön Beríjával, - talán a leghirhedtebb tömeggyilkos bolsevikkel, -  Nagy Imrében látták azt a személyt, aki legjobban képviselné érdekeiket, aki Magyarországon is megmenthetné a kommunista rendszert, mert világosan látták a nép körében egyre fokozódó elégedetlenséget.

A forradalom alatt Nagy Imre minden cselekedete a kommunista rendszer átmentését szolgálta. Az a tény, hogy október 27-én „elismerte a forradalom győzelmét” nem jelentett mást, mint a szovjetekkel megegyezve, ravasz módon kicsalni a fegyvert a forradalmárok kezéből. „ Tegyétek le a fegyvert, ne folyjon több magyar vér, minden követelésetek teljesítve lesz, stb.” Ugyanakkor a fegyveres erők vezetését 1oo%-ig megbízható kommunisták kezébe helyezték, akiknek legfőbb feladata az volt, hogy a magyar fegyverben álló erőket minél jobban szétzüllesszék, ezzel előkészítve a talajt az újabb szovjet támadás előtt.

Későbbi perbefogása és kivégzése nem volt más, mint „kommunista testvérharc,” a hatalomért. Sorsa semmiben nem különbözött Trockíj, Beríja, Kun Béla, Rajk László és a többi, elvtársak által kivégzett sok ezer kommunista sorsától.

Aki Nagy Imrét nemzeti hősként mutatja be az utókornak, az szemérmetlenül meghamisítja a történelmet!

Maléter Pál is hasonló életutat járt be. Maléter a II. világháborúban esett szovjet fogságba. /Egyesek  szerint átállt. / Ott jelentkezett partizánnak és már 1944-ben be is vetették volt bajtársai ellen. A háború elvesztése után ezek a partizánok lettek a honvédség vezetői, hiszen a megszállók szempontjából ezek voltak a legmegbízhatóbbak. Maléter is fokozatosan emelkedett a ranglétrán és 1956-ban már ezredes

Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére október 25-én kiment a Kilián laktanyába, mert a Corvin-köz és a Kilián laktanya két nap alatt világhírnévre tett szert, mivel itt érték a legnagyobb veszteségek a benyomuló szovjet egységeket. Ez kellemetlen volt Maléternek, mivel a Kilián is az Ő parancsnoksága alá tartozott. Azért ment oda, hogy a laktanyát a felkelőktől visszafoglalja.

Tény, hogy Maléter a forradalom alatt csak a felkelőket lőtte és lövette. Egyetlen parancsot nem adott ki a szovjet betolakodók elleni harcra. Honvédelmi Miniszterré történő kinevezése nem volt más, mint kommunista manipuláció, hogy a Kilián forradalmi hírét összemossák a kommunista ezredes nevével.

Kivégzése politikailag és erkölcsileg azonos Nagy Imrével.  Az igaz, hogy áldozat. A kommunisták hagyományos egymás közötti marakodásának áldozata, de a forradalom győzelméért semmit nem tett! Ezért nem lehet a forradalom hőse és mártírja! Ezt csak a történelemhamisító, még élő reform kommunisták és kiszolgálóik szajkózzák megállás nélkül arra gondolva, hogy ha mást nem hallanak az emberek, az lassan belevésődik a tudatukba.

A többi elítélt „reform kommunistáról” is ugyanezt mondhatjuk el mint Nagy Imréről és Maléter Pálról.  Akik életben maradtak, 1989-ben  is a kommunista elvtársak átmentéséért hozták létre az un. Történelmi Igazságtétel Bizottságot, ahol elsősorban a volt kommunistáknak szolgáltattak igazságot. / Ezért volt a Nagy Temetés a Hősök terén. / Napjainkban pedig már azt hirdetik az elvtársurak, hogy 1956 tulajdonképpen szocialista forradalom volt, hiszen előkészítői, vezetői és mártírjai kommunisták voltak, /mint a mai „urak” / akik ugyanazt akarták ami napjainkban történik.

Ez a nagy történelmi átverés! A Világ legjelentősebb antikommunista és szovjetellenes forradalmának sikerét és dicsőségét, - melynek hősei elsősorban a Pesti Srácok voltak, - átjátszani a régi és mai kommunisták kezére.

Szerencsére az emberek gondolkoznak és egyre több olyan írás is megjelenik, mely rámutat arra a történelmi hazugságra, amit a Dohány utcai un. „56-os Intézet” próbált a tudományosság álarcával, a jóhiszemű emberekkel elhitetni. A „lóláb akkor lóg ki” ha megnézzük, hogy kik tartották  fenn és kik támogatták az Intézetet. Mert mindenhez pénz kell.

Létrehozásánál egy külföldi, /nem nemzeti elkötelezettségű / milliomos bábáskodott. 1994 és 98 között a Horn-kormány évi 6o millió Forinttal támogatta az Intézetet. Ezt az összeget az Orbán-kormány megvonta, de Demszky Főpolgármester azonnal 3o millióval sietett az „urak” megsegítésére. 2002-ben, a kommunisták választási győzelme után  pedig a Medgyessy-kormány szavazott meg 13o millió Forintot az Intézet támogatására. Ezt folytatta a Gyurcsány és Bajnai  kormány is. / Madarat tolláról, embert barátjáról! /

Sok bölcsesség és örök igazság van az évszázadok alatt érlelődő népi mondásokban, ezért ezekkel fejezem be rövid, gondolatébresztő írásomat. „A történelem kerekei lassan forognak, az Isten malmai is lassan őrölnek, de a hazug embert hamarabb utolérik mint a sánta kutyát.”

 

Vártam, és várom, hogy a Választófülkék forradalmának kormánya mikor teszi helyre az 1956-os Forradalom történelmi igazságát!?

Igaz, hogy az un. 56.os Intézetet megszüntették, de munkatársait különböző tudományos és oktatási intézményekbe helyezték de ezek a munkatársak éppen úgy tevékenykednek mint az előző években. Így a TV-ben, sajtóban még ma is ezek hirdetik 56 igazságát.

                                                                         

 

                                                                              Szalay Róbert történelemtanár


 

Nagy Imre és a pesti Srácok - Dr. Balogh Sándor

 

(Megjegyzés: 1956-ról írtam annak idején disszertációmat. Azóta is minden érdekelt

56-al kapcsolatban. Disszertációm befejezése után sok új adat akadt kezembe,

amiknek egy részét bedolgoztam az alábbi írásba, amit megküldtem Rácz Sándor

druszámnak. A sok Nagy Imre idézet annyira meghatotta, hogy az alábbi

bevezetővel, saját költségére, kiadta az írást egy kis füzetben és a Magyarok

Világszövetsége székházában terjesztette).

 

Nagy Imre és a pesti Srácok

 

                      Rácz Sándor írta ezeket a sorokat cikkem kiadásának előszavaként

2007. október ll-én, az e-mailemen találtam ezt a gyönyörű, magyar szívből fakadó Írást. Ez az Írás (itt Rácz a Nagy Imre könyvre illetve az abból vett idézetre gondol) hosszú évtizedekig kerengett a világban, hogy minél több, tisztaszándékú ember megis­merje. De most hazatért az emigrációból, mert a legnagyobb szűksége erre az Írásra a mai ma­gyar politikai vezetésnek van. Bármilyen világ­nézetű is az illető, köteles tudomásul venni a mártÍr magyar miniszterelnök nemzetféltő Írását. Mint magyar munkás, megköszönöm Nagy Imrének ezt a szellemi hagyatékot, mely engem arról győzött meg, hogy Nagy Imre minden helyzetben inkább volt magyar, mint kommunista.

Dr. Balog Sándor professzor úrnak pedig azt köszönöm, hogy jó érzékkel éppen nekem küldte el ezt a számunkra fontos Írást.

Rácz Sándor

az 1956-os Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöke

 

 

Nagy Imre könyve itt olvasható angolul

http://www.questia.com/library/book/on-communism-in-defense-of-the-new-course-by-imre-nagy.jsp

 

Nagy Imre és a pesti Srácok.


Dr. Balogh Sándor


            Nagy Imre a huszadik század egyik legvitatottabb személye. Hogy miért vettem be ebbe az arcképcsarnokba? Hadd idézzem dr. Bégány Attilát, az Új Demokratikus Koalíció (ÚDK)  ügyvivő képviselőjét, aki a legjobb választ adta, amit eddig olvastam: “Nagy Imrét azért tiszteljük, mert tudta legyőzni magát. Legyőzte korábbi énjét vállalva a halált is. E nélkül csak egy gyűlölt vagy megvetett kommunista begyűjtési miniszterként maradt volna meg emlékezetünkben. De legyőzte önmagát és ellenségből barátunk lett.”[1]

 De ez önmagában nem elég. Nagy Imre naplójában, felismerve a kommunista valóságot, ezt írta:  „Csak az borzaszt el, hogy ugyanazok fognak majd rehabilitálni, akik most felakasztanak!” Nagy Imre valódi tragédiája az, hogy a nemzet amelyért életét áldozta, még mindig nem rehabilitálta. Több, mint ötven évvel ’56, és közel ötven évvel halála után itt az idö megismerni az igazi Nagy Imrét, a nemzet mártírját. Ez már csak azért fontos, hogy az ország jelen politikai elitje tanulhasson Nagy Imre nemzeti érzelmeiből. Sokan nem tudnak megbocsájtani a Sztálint és eleinte Rákosit is engedelmesen kiszolgáló Nagy Imrének kommunista múltja miatt. Azonban ha Jézus meg tudott bocsájtani a jobb latornak, akit bűneiért végeztek ki, miért nem tudunk megbocsájtani Nagy Imrének, aki a nemzetért lett mártír?

Azonkívül itt az ideje, hogy ötven év távlatából megfelelő, az akkori hidegháború és globális politika perspektívájába tegyük az 56-os eseményeket annál is inkább, mivel Döbrentey Kornél szerint “1956. letiprása a mai napig 2004-ben is tart. A demokrácia álorcájába a globalizmus szlogenje mögé bújva…. Folyik a megfélemlítés, a megtorlás. Rafinált módon, simlis emberekkel és eszközökkel.”[2]

Bár mozikban is feldolgozták mind Nagy élete utolsó pár évét, mind 56 történetét, a kép amit kapunk nagyon felületes. Érdekesen értékeli Nagy Imrét a kommunistának eppen nem mondható NEMZETŐR. Harsanyi Sándor első oldalas cikkben, “Mindszentytol Nagy Imréig,” hasonlítja össze a kettőt, és azzal zárja a cikket, hogy “a NEMZET volt a pont, ahol a kettő találkozott.”[3]

Pár oldalon nem lehet nagyon részletes képet adni a vértanú miniszterelnökről, de a lényeget ki lehet, és ki kell domborítani. Összes írásainak ismeretében, Nagy Imre elkötelezettségeit így rangsorolnám:

1.       Nemzet,

2.       Humanizmus,

3.       Kommunizmus

4.       A Párt

Nagy Imre tudtommal az egyedüli kommunista vezető, akiről az USA Kongresszusban pozitívan emlékeztek meg kétszer is. Újratemetése alkalmakor Gerald Solomon iktatta be a Congressional Record-ba[4] az Amerikai Magyarok Országos Szövetsége Memorandumát jelen szerzőtől, majd kivégzésének 35. évfordulója  alkalmából Steny Hoyer méltatta Nagyot többek közt ezekkel a szavakkal: “Még halála után is jelentős személy volt, mert újratemetése 1989-ben fontos mérföldkő volt a modern magyar történelemben.”[5]

Végül Nagy Imre politikai végrendeletében az emigrációt bízta meg, hogy figyelmeztesse a nyugatot, hogy ha nem segítik Magyarországot, holnap ök kerülnek sorra, mert “Moszkva imperializmusa nem ismer határt…”[6] Az emigráció meg is felelt ennek a feladatnak, mert negyven éven át ébren tartották a Trianon kérdéssel együtt 56 szellemét is a nyugati közvéleményben és politikai körökben.

Nem vitás, Nagy Imre fiatal korától meggyőződéses és lojális kommunista volt, és az is maradt élete végéig. A másik ami nem változott, magyar paraszti hiszékenysége és naivitása. Akkor mi változott, miben győzte le magát? Két kérdésben változott meg felfogása. 1953-ban, mikor a Párt megbízásából méltatta Sztálin dicső tetteit,[7] vagy amikor elfogadta Moszkvában a miniszterelnöki kinevezést, még a régi, lojális és naiv pártkatona volt. Így például mikor magyar országgyűlésnek köszönte meg kinevezését, tudta, hogy hazudik, de megtette.[8] Azonban mikor naivan elkezdett működni mint miniszterelnök aki az ország érdekeit képviseli, gyorsan meggyúlt a baja Rákosival, és egészségi állapota miatt, valamint az időközben létrejött kremlini változások[9] miatt, Nagy elvesztette miniszterelnöki pozícióját, idejét arra használta, hogy a “moszkvai elvtársaknak’ írjon panaszkodó – és kioktató leveleket.

Ezen levelek írása közben jött a második változás. Volt ideje átgondolni a helyzetet és a levelekből egy egészen új, nemzethű Nagy Imre lép elénk. Leveleit itthon csak az 1990-es változások után hozták nyilvánosságra, de angol fordításban[10] már 1957-ben megjelent az egyik legnagyobb politikai művekkel foglalkozó amerikai kiadó gondozásában.[11] Nagy politikai naivitására jellemző, hogy mikor a változott politikai helyzetben 1955-ben ujra a Kremlinbe rendelték a magyar vezetőséget és ezúttal Nagyot kritizáltak, hogy a mezőgazdaságban nem vette figyelembe a szovjet kolhozok példáját. Méray szerint Nagy, ha elfogadja a kritikát, megtarthatta volna a miniszterelnökséget,[12] de Nagy bátran visszafeleselt, és sértegette a moszkvai elvtársakat, hogy ők is csináltak hibákat mikor a kolhozokat létrehozták. De fő kifogása az volt, hogy a fentről irányított kollektivizmus rossz módszer Magyarországon, mert a magyar paraszt nem olyan buta mint az orosz muzsik, a magyar parasztnak nem kell, hogy mindent a szájába rágjanak. Míg egyrészt kritizálja a szovjet elvtársakat, másrészt a miniszterelnöki székbe való visszahelyezését kéri, Ebben az időben írta meg a magyar irodalom egyik legszebb nemzeti dicshimnuszát:

A klikkvezetés, majd  a személyi diktatúra szelleme súlyos helyzetet teremtett más tekintetben is. Megsemmisítette azokat az erényeket, amelyek a pártnak is, a kommu­nistáknak is becsületet szereztek, növelték befolyásukat, az irántuk táplált bizalmat, amelyek reményt keltettek a nép­ben, céljaik megva1ósulasa iránt. Fel kell éleszteni és ki kell fejleszteni ezeket az erényeket, amelyek már-már kihalnak a párt életéből és a kommunisták magatartasabó1. Ilyen erény a magyar nép szeretete és megbecsülése, a vele való szoros kapcsolat és összeforrottság, a hűség a néphez, érdekeinek igaz szolgálata. Ez a part és minden kommu­nista erkölcsi parancsa, ez a morális alap, amelyen minden tevékenységüknek épülnie kell. Harcolni kell a humanizmus, az emberiesség elvének a kommunisták tevékenységében való érvényesüléséért és lépten-­nyomon le kell leplezni, élesen fel kell lepni a népellenes törekvések ellen, amelyek mind veszedelmesebben uralkodnak állami és pártéletünkben. Ilyen erény: az igazi hazafiság, a hazaszeretet érzése, a "haza minden előtt" magasztos eszményének hü  és önzetlen szolgálata, amely nagyrabecsülést keltett a kommunisták iránt a legszele­sebb néprétegek körében és fokozta népszerűségüket. Anélkül, hogy a túlzó nacionalizmus, a sovinizmus elleni eszmei-politikai harcot enyhítenénk és te1jes ideo1ógiai fegyverzettel fel ne lepnénk ellene, ott, ahol felüti a fejét, a proletárnemzetköziség szellemében, más nemzetek megbecsülésével együtt, ápolnunk kell a hazaszeretet erényét, amit a magyar néptől idegen vezetők a sovinizmus alantas ösztönével igyekeznek azonosítani és beszennyezni. Annyira e1 vannak szakadva a nép lelkületétől, a magyarság érzéseitől, hogy talán észre sem veszik, milyen súlyos sérelmeket ejtenek a nemzeti önérzeten. A magyar nép nem soviniszta, de nem is kozmopolita, nem is akar, nem is fog azzá válni. A néptől idegen, ostoba politika, amely nem más, mint nemzeti nihilizmus, amely a hazaszeretet és nemzeti érzés erényeit elutasítja, magatartásával éppen a sovinizmus veszélyét szítja fel. A szocializmus nem fosztja meg a népeket nemzeti jellegüktől, nemzeti érzéseiktől és sajátosságaiktól. Ellenkezö1eg, ezekkel minden nép gazdagítja a szocializmus egyetemes erkölcsi­-etikai értékeit. A magyar népnek a nemzeti eszményekhez va1ó törhetetlen ragaszkodása, hűsége a szabadság és függetlenség gondolatához, amely hosszú évszázadokon át történelmét formálta, erejének forrása volt és lesz a jövőben is, nem elitélendő nacionalizmus, hanem a magyar nép legnemesebb jellemvonásai, nemzeti erények, amelyeknek a kommunistákban kell testet olteniok, ha a magyar nép hivatott vezetői akarnak lenni. Akit a magyar nép követni hajlandó történelmének jövőbe vezető rögös útján, annak számolni kell nemzeti önérzetével és a nemzeti büszkeség érzésével, amire a kis népek, mint a mi népünk, a magyar is, talán érzékenyebbek, mint a nagy nemzetek. A magyar tehetséges, szorgalmas nép, múltja és jelene egyaránt bizonyítja, hogy tudomány, technika, művészet, irodalom, zene és sport téren mily nagyszerű alkotásokra, teljesítményekre képes. De nem kisebb államalkotó képessége és államfenntartó ereje. Minden történelmi korszakban kitermeli nemzeti géniuszait, nagy államférfiait és hadvezéreit, akik a társadalmi fejlődés és átalakulás viharos századain át elvezették  az országot a szocializmus küszöbéig. Ez a nemzet most sem lett kiskorúvá, most sem szorul gyámkodásra, meg tud állni a maga lábán és a békeszerető népek nagy családjában, a szocializmus, az emberi haladás ügyével együtt, a nemzeti szabadság és függetlenség ügyét is méltóan képviselni és előrevinni tudja. Ezt azonban csak a népből eredt, a néppel összeforrt és érte küzdő vezetők, a néppel együtt tudjak va1óravaltani. Nálunk a mai vezetők oktalan politikája elnemzetietlenítés útján akar a szocializmus fele haladni, ami az utóbbi időben mindjobban feszíti a belső ellentéteket és olaját önt a sovinizmus parazsára, mert a magyar nép, mint minden más nép, a szo­cializmust úgy fogadja el, ha nem kell feláldoznia nemzeti érzéseit, tudatat és sajátosságait, amelyeket a szocialista társadalom kereteiben is tovább kivan ápolni.[13]

Mikor ezeket sorokat, a kommunistákra utaló részek kihagyásával megmutattam ismerőseimnek, hogy találják ki, ki írta, Széchényitől Németh Lászlóig és Illyés Gyuláig mentek a találgatások, és senki nem gondolta volna, hogy a “kommunista” Nagy Imre írta volna.

Nagy azonban a nemzeti tudat magasztalásán kívül társadalomelméletben is jelentőset alkotott. A ‘70-es években részt vettem a Kansas-i egyetemen egy nyolchetes politikai filozófiai szemináriumon, ahol az ismertebb marxista és neo-marxista filozófusokkal, mint pl. a Frankfurti iskola, vagy a disszidens kelet és közép-európai neo vagy reform, “humanista” marxistákkal foglalkoztunk. Nagy Imre neve nem is volt a listán, és egy szó sem esett róla, míg én fel nem hoztam. A szemináriumvezető professzor javasolta, ismertessem Nagy Imre elképzelését egy dolgozatban. Mikor elolvasta, meglepődött, és bevallotta, hogy Nagy Imrének is a listán kellett volna lennie, de eddig angolul senki nem dolgozta fel Nagy társadalom és politikai filozófiáját. Nagy ON COMMUNISM[14] cím alatt kiadott írásai a legjobb humanista neo-marxisták írásaival versenyeznek.

Saját tapasztalata alapján, Nagy az 1955-56-ban irt dolgozataiban nem csak egy humanista elvű marxizmust illetve szocializmust dolgozott ki, hanem elméletben szétválasztotta a pártot az államtól. Míg a Párt Moszkvának való alárendeltségét illetve a Párt internacionalizmusát elfogadta, az államhatóságot a nemzeti önrendelkezés joga alapján, a magyar történelmi hagyományok, nemzeti sajátságok és kultúra figyelembevételével, a Párttól függetlenül akarta berendezni. Ennek az elképzelésnek egyes elemeit a fenti idézetben is fel lehet ismerni. Tette ezt azután, hogy a moszkvai elvtársaktól elfogadta a miniszterelnöki kinevezést. Ez volt szerinte a kommunizmus fennmaradásának az egyetlen lehetősége.

Így valószínű, hogy kivégzésében az ‘56-os szerepe csak ürügy volt, elmélete sokkal veszélyesebb volt a pártra nézve, mint amit ‘56-ban csinált. Lássuk tehát, hogy mi is történt ‘56-ban?

Ötven év távlatából az adatok nagy része már elérhető, azonban nem olvastam eddig egyetlen beszámolót, amely a lényeget maradéktalanul tárgyalta volna, annak ellenére hogy a tavalyi 50. Évfordulóra mindenki akinek bármi szerepe is lett volna 56-hoz, megírta az írnivalóját. Ezért tehát itt az ideje röviden összefoglalni egy csokorba amit eddig tudunk 56-ról.

Én doktori disszertációmat 1956-ról írtam, így részletesen foglalkoztam az akkori eseményekkel, már amennyi részlethez hozzáférhettem nyugaton, ugyanis 1989-ig nem voltam kívánatos személy, és nem engedtek haza. Így több hetet töltöttem a müncheni Szabad Európa rádió könyvtárában, ami akkoriban a legjobb magyar anyaggal rendelkezett Magyarországon kívul.

Disszertációmban két szempontot emeltem ki: először, ’56 nem egyszerű nemzeti felkelés volt, hanem kultúrháború. A sokkal nacionalistább de ortodox vallású és kultúrájú románok, szerbek, bulgárok sőt, maguk az oroszok sem lázadtak fel a bizánci elnyomóik ellen, míg a nyugati keresztény kultúrájú kelet-németek, lengyelek, csehek, és persze mi magyarok mind fellázadtunk. A másik szempont az volt, hogy a forradalmat Gerő provokálta ki,[15] hogy megmentse hatalmát, ami egyre gyorsabban csúszott ki a kezéből. Ezt “Gerő gambitnak” neveztem, de eredetileg csupán egy általam kidolgozott forradalom-elméletből folyó következtetés volt, minden dokumentáció nélkül.

Nyilvánvaló volt, hogy a békés fejlemények végül is Gerő menesztésével fejeződnének be, így egyedül Gerőnek állt érdekében egy drasztikus lépés, amellyel a fejleményeket meg lehet állítani, illetve visszafordítani, és megmenteni Gerő kezében a hatalmat. Azóta persze több oldalról is találtam dokumentációt, hogy ez így volt. Legmeglepőbb bizonyíték magától Nagy Imrétől származik, és ez megmagyarázza kezdeti tartózkodását és bizonytalanságát.

Október 23-án délelőtt, miután a diákok a Petőfi Körben már követelték Nagy rehabilitását, Nagy találkozott négy elvtársával, kiértékelni a helyzetet. A jelenlevő Gimesi Miklós akit Nagy Imrével együtt kivégeztek, beszámolt feleségének a találkozásról, aki elmondta, mi is történt. Gimesi Aliz szerint az elvtársak biztatása ellenére “Nagy Imre hallani sem akart arról, hogy a tüntetésben részt vegyen. Emlékeztetett minket [mondta férje] Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, amely szerint Gerő nagyarányú provokációra készül ellene: szánt szándékkal hagyja a dolgokat egy Poznan szerű felkelésig menni, hogy aztán lecsaphasson az egész pártellenzékre.”[16]

Az ENSZ Jelentés szerint van bizonyíték, hogy a szovjet csapatokat már napokkal 23-a előtt mozgósították és megkezdték az előkészületeket a beavatkozásra.[17]

Dr. Tamáska Loránd 10 oldalas beszámolójában szovjet katonaorvosi kapcsolatai mellett hivatkozik egy Kádár Jánossal való beszélgetésre, amelyek szinte megjósolták az októberi forradalmat.[18] Ezekre alapozva, Dr. Tamáska biztos abban, hogy Gerő és az oroszok előre tervezték, kiprovokálták, és robbantották ki október 23-án a forradalmat. Így, Tamáska szerint 56 nem forradalom vagy ellenforradalom hanem állam puccs volt:

“1956 októberében … nem volt népfelkelés, sem forradalom vagy ellenforradalom, hanem egy, az oroszok és a Párt által 1955-ben kitervelt, később megszervezett és 1956 október 23-án “céltudatosan” kirobbantott puccs. Egy államcsíny, amelynek azt kellett szolgálni, hogy az országot 15 éve megszállva tartó, gyarmati módra kizsákmányoló orosz csapatoknak ne kelljen kivonulnia és azt követő ‘öt perc múlva’ (Marosán György kijelentése a KB egyik ülésén) ne kelljen a szovjet szuronyokra, tankokra támaszkodó pártnak, politikai rendszernek összeomlani.”

Tamáska felveti a kérdést, hogy honnan szereztek a felkelők fegyvereket, “mert fegyverek és egy kis lövöldözés nélkül nem lehet szavahihető forradalmat csinálni.” Szerinte a fegyvereket először, felsőbb parancsra, a rendőrök adták a lázongó fiataloknak. Azonban más források egy nagyon érdekes tényt közölnek.

Egy videóra vett interjúsorozat[19] szerint miután az első lövések eldördültek a rádiónál, valaki elkiáltotta, “Menjünk a lámpagyárhoz fegyverekért,” és egy “véletlenul” pont ott álló teherautóhoz vezetett néhány diákot. A “Lámpagyár” valójában szigorúan őrzött fegyvergyár volt. Mikor odaértek, egy öreg nyugdíjas őrön kívül egy fiatal takarító lányt találtak az udvaron, aki szépen odavezette őket egy raktárteremhez amelynek a bejárata ládákkal volt eltorlaszolva, ahol fegyverek és lőszer várta a forradalmárokat. Minden baj nélkül megrakták a teherautót és tértek vissza a rádióhoz a fegyverekkel és lőszerrel. A film folyamán az interjú-vezető több alanytól kért erre magyarázatot, de senki nem tudta megmagyarázni, hogy a “lámpagyár” miért állt őrizetlenül. Persze miután a fegyvereket kiszállították, gyorsan kiküldtek egy szakasz katonát az üres raktár őrzésére.

Ez annál inkább is megmagyarázhatatlan, ha csak fel nem tételezzük, hogy minden tervszerint ment, mivel október 21-én “Javaslat a szükséges intézkedésekre” címmel rendkívüli katonai eligazítás történt a budapesti és vidéki helyőrség részére a Honvédelmi Minisztériumban. Az eligazítás programját a honvédelmi miniszter, Bata vezérőrnagy, személyesen jóváhagyta, és fénymásolatban, kézzel irt de olvasható oldaljegyzetekkel megtalálható az Igazságügy Minisztérium kiadásában megjelent beszámolóban.[20]

Budapesti helyőrség számára nyolc pontot foglalt magába a terv, míg a vidéknek  parancsnokságoknak hatot, és külön pontok foglalkoztak a “fegyver, lőszer és robbanóanyag raktárak ellenőrzésével.” A terv szerint állandó rádió riadókészültséget kell tartani, valamint utasított “futár repülőgép és helikopterek készenlétben tartásra a budaörsi repülőtéren.” Tehát nyilván készültek valamire, amit Dr. Tamáska előre sejtett, és amiről Kádár is tudott, és Nagy Imrét is figyelmeztettek.

Az Igazságügy-minisztérium jelentése ugyanezt a konklúziót vonja le: “Nem igaz tehát, hogy október 23 váratlanul, tehát meglepetésszerűen érte a hadsereg, illetve a politikai felső vezetést.”[21]

Ez megmagyaráz sok mindent, köztük Gerő provokatív rádióbeszédét október 23-án. és Gerő jugoszláviai látogatását Titónál, akit meg kellett neki győzni, hogy az orosz csapatok tervezett bevonulása nem Tito ellen irányul. Azonban Gerő terve nyilván azon csúszott el, hogy a lengyel eseményekre reagáló magyar fiatalság korábban rendezte a tüntetést, mint amikorra Gerő tervezte. Minden valószínűség szerint Gerő a november 7-i ünnepléseket akarta felhasználni, így október 23-án nem volt kész, mégis a provokáció mellett döntött, és így terve visszafelé sült el.

Ez ugyancsak megmagyarázza Nagy Imre óvatos hozzáállását, amíg nyilvánvaló nem lett, hogy Gerő elvesztette a játszmát. Nagy tragédiája az volt, hogy feltételezte, hogy Magyarország élhet véres harcok árán kivívott szabadságával illetve függetlenségével, és nem vette figyelembe a Szovjet hidegháborús érdekeit, és Amerika már kialakulóban levő globális terveit. Sokan a Szuezi Csatornával kapcsolatos egyiptomi krízist okolják a magyar kérdés elodázásáért, ami felületes és téves magyarázat.

A szovjet terveket a NATO létrehozása befolyásolta. Az osztrák békeszerződés alapján 1956 végén ki kellett volna vonulniuk Magyarországról, amit hajlandók is lettek volna megtenni. Azonban mikor a NATO megalakult, azt ellenséges lépésnek tekintették, és elhatározták, hogy benn maradnak Magyarországon. Azonban a békeszerződés szerint ez csak ugy volt lehetséges, ha az országban fellép a fasiszta restauráció veszélye. Így szükségük volt egy kis fasisztának látszó forradalomra, és akkor maradhatnak, amíg a restauráció veszélye fennáll. Dr. Tamáska értesülése szovjet barátaitól tehát igaz volt. Az Igazságügy-minisztérium Sortűz Jelentése az alábbiakban foglalja össze a szovjet tevékenységet: a magyar katonai és politikai felső vezetéshez “hasonlóan gondolkodott a szovjet politikai és katonai vezetés is. A Különleges Hadtest törzse 1956. júniusában  parancsot kapott egy ‘rendszerellenes’ megmozdulás leverésére vonatkozó terv kidolgozására. A terv utolsó pontosítását Budapesten Malasenko ezredes, a Különleges Hadtest törzsfőnöke október 22-en hajtotta végre (Vojenno Isztoricseszkij Zsurnal 1993. 10. szám).”[22]

Lényegében ugyanezt az információt Malasenko 56-ról és annak előzményeiről irt könyve alapján, csak kicsit bővebben, megtaláljuk a HADTUDOMÁNY című magyar folyóiratban is .[23] Malasenko szerint már 1956 júliusban kaptak utasítást Moszkvából, hogy készítsenek konkrét terveket egy esetleges beavatkozásra. Tyihonov tábornok coordinált a magyar hadvezetéssel, és Malasenko egy vastag kötetnyi információt kapott a terv kidolgozásához. Malasenko pár nap alatt elkészült a papírmunkával a közös szovjet-magyar  akcióról, “a Magyarország területén a rend visszaállítására. Lascsenko tábornok jóváhagyta a tervet, ‘KOMPASZ’ fedőnév alatt. Az alacsonyabb egységek parancsnokai mind megkapták a beosztásukat és az utasításokat.”[24]

Malasenko szerint, aki mint katona ember, nem volt beavatva a politikai manőverezésbe, a kormány nem alkalmazott megfelelő szigort. Arra számítva, hogy a helyzet tovább romlik, “Lascsenko tábornok október közepén megszakította a magasabb egységek parancsnokainak kiképzését és visszaküldte őket egységeikhez, hogy megtehessék a szükséges lépéseket… Így állíthatom, hogy azokban a napokban, általában jól voltunk informálva a Budapesten és Magyarországon kialakuló helyzetről. De az események meghaladták elképzeléseinket.[25]

Ez az utolsó mondat jelentős. Gosztonyi Péter,[26] miután ismerteti a szovjet előkészületeket, az orosz hadvezetést kritizálja: “a szovjet taktika is csapnivalóan rossz volt: páncélos erőkkel kívánták "móresre" tanítani az ellenük klasszikus partizánharcot folytató felkelőket.”[27] Nem a szovjet taktika volt rossz, hanem a szovjet stratégia. Ők nem csatát akartak nyerni a tankokkal, hanem megfélemlítés céljából vetették be őket. Azt hitték, hogy néhány rozoga páncélos megjelenik az utcákon, eldördül néhány puskalövés, és ezzel vége lesz. Lesz néhány kommunista “mártír,” akiket majd nagy pompával eltemetnek, de ami a fő, meg lesz az ürügy a szovjet vezetésnek, hogy továbbra is az országban maradjanak, és Gerőnek, hogy leszámoljon a Nagy Imre csoporttal és visszafordítsa a lazulási folyamatot. De Malasenko szerint “az események meghaladták az elképzeléseiket!”  Mikoján és Szuszlov még október 24-én is optimisták voltak, mikor ezt táviratozták haza Moszkvába:  “Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erőinket.”[28] Míg 1953-ban a berlini fiatalok a tankok láttán hanyatt homlok szaladtak haza, a Pesti Srácok molotovkoktéllal fogadták a tankokat, és géppisztollyal válaszoltak az AVH atrocitásaira!

Ezért érdemelték ki a pesti Srácok az akkori “szabad világ” osztatlan elismerését, Még a “szabad” Amerika is elismerte hősiességüket, pedig Amerika volt a hibás, hogy a piros pesti vér hiába folyt a pesti utcákon.

Mielőtt tovább megyünk, meg kell említeni egy fontos tényt, amis sokan nem vesznek figyelembe. Röviden, “nem mind arany, ami fénylik!” Nem mindenki volt forradalmár, aki részt vett az 56-os eseményekben. Mint azt Malasenko tábornok is írja, október 23-án, mikor engedélyezték a diákok felvonulását, az MDP utasították a párttagokat is, hogy ők is vegyenek részt.[29] Azonkívül, mint az Klepeisz János, a balatonfüredi párttitkár későbbi, bíróság előtt tett vallomásából kitűnik, ö a Veszprémi megyei párttitkár utasítására akart “forradalmi bizottságot” alakítani, és a megyei titkár az október 24-én a Veszprém melletti szovjet repülőtérre érkező Szuszlov és Mikojan SZKP KB tagok utasítására adta ki ezt a parancsot.[30] 

Amerika akkor már kialakulóban lévö globális “világ kormány” terveinek lettünk az áldozata. Az amerikai politikát, de foleg az amerikai külpolitikát nem a nemzeti érdek hanem a globális, Magyarországon ‘háttérhatalomnak” nevezett csoport érdekei és emberei irányítják, akárcsak nálunk. A külpolitikai célok, legyenek azok a világkormány[31] megvalósítása vagy Izrael támogatása, soha nem képezik, nem képezhetik, a választási kampányok témáját! Az elhallgatott alapfeltevés az, hogy a világbéke Amerikának is jo lenne, és minden ami ebböl következik, csak részletkérdés, legyen az a világkormány, a Kinával való kibékülés, vagy Irak megtámadása. Így a Republikánus és a Demokrata pártok külpolitikája is csak részletekben különbözik, az alap feltevés és a végső cél ugyanaz, mert ugyanaz a háttér hatalom áll mögöttük illetve felettük.[32] A magyar forradalom elárulása tipikus példája, hogy hogyan, milyen diktatórikusan és alattomosan, a nemzeti érdek és a nép kívánságát semmibevéve működik a háttérhatalom által irányított országok külpolitikája.

A 20. század második felében Amerikának mind a bel mind külpolitikájának megértéséhez el kell olvasni Arthur Schlessinger liberális politikai író Vital Center (Létfontosságu közép) cimü könyvét.[33] Schlessinger, aki  a Kennedy kormányban az elnök “tanácsadója” volt, összegezi az 1949-ben irt könyvében a nemzetközi elit érdekeit képviselő amerikai politikai célokat és terveket. A könyv lényege, hogy a “világ kormány nemes eszméje” addig nem valósulhat meg, amig Amerika és a Szovjetunió nem találkozik a “létfontosságu középen.”[34] Ezt pedig ugy lehet elérni, hogy Amerika belpolitikája mozogjon a szocializmus irányába, a szovjet pedig tisztelje jobban az emberi jogokat. Így tud a két hatalom középen találkozni. Ehhez az is fontos, hogy külpolitikával egyrészt gyakoroljanak nyomást Moszkvára hogy engedélyezzenek több jogot a polgároknak és az elnyomott népeknek, másrészt közben ne ijesszék el túlságosan a Szovjetuniót. Például felhozza Rákosi Mátyást, aki sokkal elvetemültebb mint Peron argentínai diktátor, de Rákosival kesztyűs kézzel kell bánni, ne hogy Moszkva megharagudjon ránk.

 Eisenhower and Dulles külügyminiszter ebben a szellemben árulták el forradalmunkat. Először, a hidegháború szerves részeként nyomásgyakorlás céljából lázították az elnyomott népeket a Szabad Európa és Amerika Hangja propagandájával, de úgy látszik, akár csak a Szovjet, Amerika is elszámította magát: a budapesti események meghaladták Amerika elképzelését is. Mikor lázításaiknak konkrét eredménye lett, megijedtek és kétségbeesve próbálták menteni ami menthető volt. Mint alább láthatjuk, Eisenhower elnök utólag magyarázgatta ki magát, hogy nem volt szándékuk fegyveres lázadást kiprovokálni, de akkor már késő volt.

Miután a Pesti Srácok visszaverték a szovjet tankokat, a Kremlin kész volt tárgyalásos alapon kivonulni és visszaállítani függetlenségünket. Washingtonnak legalább három üzenettel kellett, egyre sürgetőbb hangnemben, rábírni Hruscsovot, hogy küldje vissza Pestre a tankokat. Az alábbi pontokat Radics Géza részletesebb ismertetéséből idézzük. [35] 

Az első üzenet “John Foster Dulles külügyminiszter úr október 27-én Dallasban mondott választási beszédében hangzott el. Einsenhower „indítványára” illesztette be a Szovjetuniónak szánt üzenetet: „Az amerikai nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.” [36]

Majd, Radics folytatja, Charles Bohlen az USA moszkvai nagykövetét idézve:  „Jó néhány fekete, nagy Zis limuzint láttak a Kremlbe menni október 29-én, mely jelezte, hogy a teljes szovjet vezetőség gyűlésezik, vagy gyűlésezett, amikor a hivatalnokokat utasították a terv kivitelezésére. Ekkor kaptam táviratot Dullestól, aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek. A távirat idézett Dulles beszédéből, melyet Dallasban mondott, és hangsúlyozta, hogy beható elemzés után a „legmagasabb szinten” – nyilvánvaló utalás Eisenhower elnökre – hagyták jóvá.”[37]

Bohlen a távirat átadásáról a következőt írja: „Az üzenetet Hruscsovnak, Bulganyinnak és Zsukovnak még aznap délután az afgán követségen rendezett fogadáson adtam át, melyet a török nemzeti ünnep alkalmából rendeztek. Az amerikai álláspont nem volt különösebb hatással a szovjet vezetőkre. Ok már elhatározták a forradalom letörését …”[38]

Ami 29-ét illeti, Bohlennek eme megfigyelése meg is állja a helyét, mert ekkor még a szovjet vezetők valóban a forradalom leverése mellett voltak. Mindebből az tűnik ki, az Egyesült Államok mindent elkövetett, hogy a Kreml urainak tudomására hozza; szabad az út. Uraim! Vagy elvtársak! Ahogy gondolják! Sőt, …!?

Éppen ezért, nagyon figyelemreméltó ama határozat, amelyet a szovjet vezetők közös megegyezés alapján hoztak október 30-án, melyről a The 1956 Hungarian Revolution: A History in Documents című gyűjtemény tudósít. A jegyzőkönyv a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának gyűléséről szól amely szerint Molotov így foglalta össze a tárgyalás eredményét: Molotov: „Ki kell nyilvánítanunk a viszonyunkat az új kormánnyal. Mi tárgyalásba lépünk a csapatok kivonásáról.”

A Kiáltványt megírták, amelyet megküldtek az illetékes kormányoknak, és amely megjelent 31-én a Pravdában. Úgy nézett ki tehát, hogy csoda történt, a szovjet vezetőség elhatározta a csapatok Magyarországból, sőt a másik csatlós-országokból való kivonását is tárgyalások útján.  Úgy tűnik, folytatja Radics, hogy a kiáltvány nagyon meglepte az USA elnökét, Dwight D. Eisenhowert is, mert szükségesnek tartotta, hogy október 31-én elhangzott rádió és televízió beszédben ismét biztosítsa a Szovjetuniót, hogy „Az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges katonai szövetségesnek.”[39]

            Október 31-én Hruscsov nyitotta meg és vezette le a tanácskozást, amely nagyon rövid volt. Nem volt ingadozás, bizonytalankodás. Az USA táviratban tisztázta álláspontját. Saburov volt az egyetlen, aki kitartott az előző napi határozat mellett. Marsall Zsukov kiadta a parancsot, és a szovjet csapatok elözönlötték Magyarországot. Azonban, nehogy Moszkvában kételkedjenek az Egyesült Államok jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot küld november 2-án Titónak, akkor, amikor jugoszláv diktátor Brion szigeten tanácskozott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record) a következot: „Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek nem barátságosak a Szovjetunióval, a Szovjetunió határán.”[40]

Eme sorsdöntő napokban volt egy másik emlékezetes sajtótájékoztatója is az amerikai elnöknek, amikor többek között a következőt mondta: „Az Egyesült Államok sem most, sem a múltban nem javasolt (biztatott) nyílt forradalmat egy védtelen társadalomnak, olyan hatalom ellen, amely ellen nem győzhet.”

 Oh! Yeah? – mondaná az amerikai. Amolyan kézmosás, mint kétezer évvel ezelőtt?

Annyiban igaza volt Eisenhower elnöknek, hogy Amerika soha nem biztatott “nyilt forradalmat.” Azonban emlékszem rá, hogy 1953 nyarán tett egy kijelentést, hogy ha egy nép ki akarja harcolni szabadságát, Amerika minden erejével (“all our might”) segíteni fog. És ezt az üzenetet Amerika Hangja és a Szabad Európa napokig bömbölte!

A Kremlin már bedobta a törülközőt, mikor Amerika elkezdett üzengetni! Nem attól tartottak, hogy a magyarok nem győznek, hanem attól, hogy mi lesz az amerikai külpolitika dédelgetett globalizációs terveivel, amit akkor még világkormánynak, majd “Uj világrendnek” neveztek, ha Magyarország felszabadul a szovjet járomból, és esetleg a többi rabnemzetek is követik a példát, és ne adj Isten, esetleg a Szovjet Birodalom felbomlik. Ha a magyar forradalom győzne, a zűrzavarban sokkal nehezebb lenne megvalósítani a világkormányt, mint egy kétpólusú világban. Így a Pesti Srácok és a magyar melósok, a “vörös Csepel” munkásai, beleköptek nem csak a Szovjetunió de Amerika illetve a világkormányt építő háttérhatalom levesébe is. Ezért kellett Amerikának elárulni bennünket. Viszont ez azt is jelenti, hogy a Pesti Srácok és a csepeli melósok nem csak magyar, hanem világtörténelmet írtak 1956-ban. Azonban ha ez valóban így van, akkor érthető az is, hogy a háttérhatalom miért gyűlöl és büntet bennünket annyira.

Az árulás ezekkel az egyre sürgetőbb üzenetekkel nem ért véget. A Titón és Bohlen nagyköveten keresztül küldött üzenetek mellett sokkal fontosabb volt az üzenet amit Lodge, az USA ENSZ delegátusa és maga Dulles külügyminiszter a New York-i ENSZ palotában adtak a Kremlinnek: csinálhattok amit akartok, az USA megakadályozza, hogy az ENSZ beleavatkozzon a kommunista birodalom belügyeibe! Így Eisenhower and Dulles fenti idézett üzenetei teljes harmóniában vannak az USA ENSzbeli viselkedésével. Ezért az alábbi nem lephet meg senkit.

Gordon Gaskill, amerikai újságíró október 28-án érkezett Budapestre, így volt személyes tapasztalata is, de ami számunkra érdekes, az a 30 oldalas beszámolója, hogy az ENSZ hogyan kezelte az u. n. “Magyar Kérdést.”[41] Általában ami az ENSZ-ben történik, ha nem is titok, de a végeredményen illetve az elfogadott határozatok szövegén kívül kevés információ kerül a nyilvánosság elé. Azonban a Magyar Kérdés annyira fontos volt, és a folyamat annyira érthetetlen, hogy az amerikai újságíró, miután Magyarországról visszatért Amerikába, egy részletes tanulmányt irt róla. A cikk a Virgina Quarterly, a Virginiai Egyetem irodalmi lapjában jelent  meg. A Quarterly Amerika egyik legtekintélyesebb egyetemi folyóirata. Gaskill tanulmánya az egyik legkevésbé ismert mégis a legfontosabb dokumentáció ’56 történetével kapcsolatban, amit történészeinknek részletesen fel kell dolgozniuk.

A tanulmány cime “Egy kudarc menetrendje,” napról napra, óráról órára, sőt, néha percről percre ismerteti párhuzamosan a New York-i és a budapesti eseményeket. Gaskill azzal kezdi, hogy Nagy Imre irodája november elsején az ENSZ életében példanélküli 48 perces táviró összeköttetést létesített a miniszterelnöki iroda és az ENSZ Titkárság közt, készenlétben tartva a vonalat arra az esetre, ha esetleg sürgős üzenetet kellene küldeni. Ez alatt a 48 perc alatt Budapesten történelmi esemény folyt le. Nagy magához kérette Andropov szovjet nagykövetet, közölte vele, hogy ha a szovjet csapatok beözönlése azonnal nem marad abba, az ENSZ-hez fordul segítségért. Nagy nem blöffölt: a vonal nyitva volt direkt a titkársághoz, megkerülve a Rákosi által kinevezett a Dr. Kós Péter néven futó Leo Konduktorov szovjet állampolgárt, a magyar ENSZ delegáció akkori vezetőjét. Mikor Andropov megígérte, hogy nem jön be több orosz katona, a távírókapcsolat megszűnt.

Majd amikor a szovjet benyomulás folytatódott, Nagy másodszor lépett érintkezésbe az ENSZ titkársággal, ezúttal táviratilag, kiváló angolsággal, beszámolt az újabb csapatmozdulatokról, bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói paktumból, és Magyarország semlegességének elismerését illetve megvédését kérte az ENSZ-től illetve a négy nagyhatalomtól.

Nagy harmadik táviratkapcsolatában kérte, hogy vegyek fel a magyar kérdést az Ensz Közgyűlés rendkívüli gyűlésének napirendjére, és Kós-Konduktorov helyett megbízta Szabó Jánost, az ENSZ delegáció első titkárát a magyar úgy képviseletével.

A részletek mellőzésével, három említésreméltó tényt kell kiemelni;

·         A szuezi krízis miatt a nagy káoszban Nagy Imre üzenetei megkésve, néha a tények után kerültek az illetékesekhez, azonban ennek nem volt lényeges szerepe a végeredményben;

·         Dr. Emilio Nuñez -Portuondo a kubai delegátus, aki mint Kuba  delegátusa, tagja volt a Biztonsági Tanácsnak, egy kis csoportot alapított, Cassandra Klub néven, akik megpróbálták a magyar kérdést ébrentartani és a napirendre tűzni; és végül, de jelentőségében elsődlegesen,

·         Henry Cabot Lodge, az USA ENSZ delegátusa mindent megtett, hogy a magyar kérdés tárgyalását akadályozza, és a kubai delegátus erőlködését zsákutcába terelje.

Gaskill így foglalja össze az USA viselkedését:

“…  a kisebbség keresztes hadjárata, hogy az ENSZ csináljon valamit, lelassult és megbukott, mert az USA nem támogatta. Ahogy egyik küldött mondta, ‘Az Egyesült Államok elhatározta, hogy nem megy háboruba Magyarországért, ezért elhatározta, hogy semmit sem csinál.’ A tények igazolják ezt a véleményt, amit természetesen az USA külügyminisztérium tagad.  De ez alatt az 58 óra alatt, majdnem minden kivétel nélkül, amikor választás volt a halasztás vagy azonnali intézkedés közt, az USA mindig a halasztásra szavazott.”[42]

Csupán egy példát hadd emeljek ki Gaskill cikkéből. Vitetti olasz delegátus semmitmondó sürgetésére reagálva, hogy az ENSZ kell, hogy csináljon valamit, Dulles képmutatóan támogatta, mondván “remelem, hogy ez az ügy, amely a Biztonsági Tanács (BT) ügyrendjén van, sürgősen ott is marad, és nem leszünk annyira lekötve a Szuezi üggyel, hogy az kizárná Magyarország megsegítését, hogy visszanyerje függetlenségét.” Gaskill erre megjegyzi, hogy Magyarországon és az egész világban, akik nem ismerik az ENSZ működési szabályait, nagy lelkesedéssel fogadták, hogy íme, Amerika mennyire a magyar ügy mögött van! Azonban akik ismerik az ENSZ módszereit, tudják, hogy amíg egy ügy a BT előtt van, ahol a Szovjetnek veto joga van, addig a Közgyűlés nem veheti az ügyet a napirendjére. A megoldás az lett volna, hogy BT előtt való tartás helyett a BT-ben vigyék szavazásra az ügyet, essenek túl a szovjet véton, és akkor szabad az út a Közgyűléshez, amely egyedül hozhat kötelező határozatot. Az amerikai javaslat garantálta a további halasztást, semmittevést.

Itt meg kell jegyezni, hogy Gaskill nem tudott a fenti üzenetekről és a Titónak küldött táviratról, így elemzéséből hiányzik egy fontos elem. Utólag nézve, Lodge “érthetetlen” viselkedése és halogatása nagyon is érthető: az ö feladata volt, hogy megakadályozzon minden esetleges UN határozatot, ami esetleg elrettentené a Szovjet Uniót Magyarország megtámadásától! Még Magyarország semlegességének elismerését, amit Nagy kifejezetten kért, sem tették napirendre, mert akkor nyilvánvaló lenne, hogy a szovjet agressziót követett el!

A tények és a részletek ismeretében Amerika álláspontja rosszabb volt, mint mulasztás. Ez bűnös és cinikus cinkosság, sőt, agresszióra való felbujtás volt. Ezt az amerikaiak is érezték, mert az USA által pénzelt, New Yorkban székelő Magyar Bizottság egyik kiadványa[43] lehozza ugyanezt a Gaskill cikket, de teljesen kicenzúrázva, hogy Amerika szerepe úgy tűnjön az olvasónak, mintha Lodge valóban akart volna valamit tenni a magyar ügy érdekében.

Az egész ENSZ cirkusznak annyi eredménye lett, hogy a Kubai delegátus, Dr. Emilio Nuñez-Portuondo és főnöke, Fulgencio Battista kubai elnök, kegyvesztettek lettek Amerika előtt, és mikor Battista kormányát  Fidel Castro inváziója fenyegette, Amerika, saját nemzeti érdekei ellenére, megtiltott minden fegyverszállítást Battista hadserege részére,[44] így Castro majdnem minden ellenállás nélkül foglalhatta el Kubát, és Battista menekülni kényszerült 1959 január elsején.

Így végül is, ami az Amerikai kormányt illeti, Kuba elárulásával zárult le a magyar forradalom ügye. Az amerikai nép persze minderről nem tehet, és még ma sem tud róla, és ami a népet illeti minden elismerést megérdemelnek azért, ahogy 1957-ben a kb 30,000 magyar menekültet, az u.n. Szabadságharcosokat (Hungarian Freedom Fighters) fogadták akiket az árulás után, árulásuk fedezésére Amerika kormánya nagylelkűen beengedett.

Jelen írás méltó befejezéséül hadd idézzek Nagy már említett politikai végrendeletéből:

Az egész világ látja, hogy a szovjet hadsereg, minden nemzetközi szerződést és szabályt megsértve, töri le a magyar nép ellenállását. Azt is láthatják, hogy hogyan rabolják el egy ENSZ tagállam miniszterelnökét a fővárosból, ezért nem lehet semmi kétség, hogy ez a legbrutálisabb formája a beavatkozásnak. Ezekben az utolsó pillanatokban kérem a forradalom vezetőit, hogy ha tudják, hagyják el az országot. Kérem, hogy amit rádióüzenetemben mondtam, és amiben megegyeztünk a forradalom vezetőivel a Parlament épületben tartott megbeszéléseken, tegyék Memorandumba és forduljanak a világ összes népéhez segítségért és magyarázzák meg, hogy ma Magyarország, holnap vagy holnapután más országok kerülnek sorra, mert Moszkva imperializmusa nem ismer határt, és csak időre van szüksége.[45]

 


 


[1]http://www.udk.hu/index.php?subaction=showfull&id=1181882086&archive=&start_from=&ucat=42,48,54&

[2] “A magyar történelem szomorú novembere 2004”  Kossuth Rádió / Vasárnapi újság , Döbrentei Kornél írása, elhangzott: 2004. november 7-én. Lásd

http://www.mariaorszaga.hu/forum/viewtopic.php?p=184972&sid=95d70d5c4aa79e24b7b43e6bc2443bdb

[3] Nemzetor, 1979 oktober 15.

[4] Congressional Record, June 13, 1989.

[5] Congressional Record, June 16, 1993.

[6] ENSZ Különbizottság Jelentése a Magyar Ügyről, #291.

[7] Igy kezdte megemlékezését: “Tisztelt Országgyűlés! Fájdalmas csapástól lesújtva lépek a szónoki emelvényre gyászbaborult népünk színe elé, midőn a tisztelt országgyűlésnek beterjesztem Joszif Visszárionovics Sztálin halhatatlan emlékét törvénybeiktató javaslatot...” Kétségtelenül ez is része Nagy életművének, azonban nem lehet ezen az alapon Nagy egész életművét meg- és elítélni.

[8] Miniszterelnöki kinevezésének körülményei csak 1993-ban lettek ismertek Magyarországon, mikor a MAGYAR NEMZET, Nagy miniszterelnöki székfoglaló beszédének 40. évfordulóján (július 3), Földvári Rudolf beszámolója és kézzel irt naplója alapján ismertette a részleteket “Hideg zuhany Rákosinak ‘Legyen Nagy Imre a miniszterelnök’” címmel.

[9] Malenkovot leváltották.

[10] Magyarul pedig egyes részeket 1959-ben kiadtak AZ IGAZSÁG A NAGY IMRE ÜGYBEN (Századvégi Füzetek, Brüsszel), magyarországi kiadás 1989-ben.

[11] Imre Nagy, ON COMMUNISM, In Defense of the New Course, Praeger, New York, 1957.

[12] Méray Tibor, The Revolt of the Mind, London, 1960, 324 o.

[13] “A magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdéseiről; 1955 december havában. AZ IGAZSÁG A NAGY IMRE ÜGYBEN, Századvégi füzetek, Budapest, 1989 (első kiadás Europai Petőfi Kor, Bruxees, 1959); 153-54 o. Angol szöveget l. Nagy, On Communism, 63-64 o. Nagy Imrét a téma úgy látszik annyira fellelkesítette, hogy az egészet egy szuszra vetette papírra, egyetlen hosszú bekezdésben.

[14] A több, mint 300 oldalas munka 25 fejezetből áll, tehát 25 témával foglalkozik,

[15] Váli Ferenc javasolta ezt az elméletet először, RIFT AND REVOLT IN HUNGARY (Harvard University Press, 1961).

[16] Igazság a Nagy Imre ügyben, 55 o.; lásd szintén Tobiás Áron, in memoriam NAGY IMRE, Emlékezés egy miniszterelnökre, 1989, Szabad Tér Kiadó, 1989, 178-79 o. A “tiz nap” előtti figyelmeztetés pont Gero Titóhoz való október 15-i elutazása előtt történt.

[17] ENSZ Jelentés, # 157-9.

[18] Tamaska Lorand, MD, "Ötszáz gramm prágai sonka--A magyar '56 háttere,” HUNNIA, October 25, 1994, pp. 21-31. A sonka ügy arra utal, hogy az egyik miniszter azzal az ürüggyel utasította el Tamáska panaszát, hogy cukorbeteg fiának étrendjében sonkára van szüksége, és ezt csak mint miniszter tudja beszerezni, tehát nem veszélyeztetheti állását.

[19] A Mi Forradalmunk; 5 részes magyar dokumentumfilm, 1995, rendező Magyar József, operatőrök: Vékás Péter, Kőszegi Gyula.

[20] SORTÜZEK – 1956, II. JELENTÉS; Igazságügyi minisztérium, Tényfeltáró Bizottság, 1994, 62-3 o.

[21] U. o. 9 o.

[22] U.o., 9-10 o.

[23] E. I. Malasenko, "A különleges hadtest Budapest tüzében” HADTUDOMÁNY, 1994/1, 121-4 o. Malasenko orosznyelvű visszaemlékezése ugyanezzel a címmel jelent meg Moszkvában.

[24] U. o. 122-3 o.

[25]  U. o. 123 o. Kiemelés tőlem, B. S.

·         [26] Tamáska Lóránt szerint Gosztonyit a nyugati katonai szakértők “nem sokra értékelik és úgy tudják, hogy 1956 október 23-án a Kilián laktanyában mint GH-s tiszt teljesített szolgálatot, laktanya-ügyeletes volt és lövetett a Corvin Kozi ‘ellenforradalmi, alvilági csőcselékre’.” Majd nagylelkűen hozzáteszi, “De hát az vessen rá első követ, aki nem tévedett életében, nem változtatta véleményét.” Lásd Tamáska, 21 o.

[27] Gosztonyi Péter tömör összefoglalója 1956-ról a Bécsi Napló egy 1998-as számában; http://kincsestar.radio.hu/jeles/jelesokt.23.php

[28] Hiányzó lapok 1956 történetéből – Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából, Zenit könyvek, 102 o.

[29] Malasenko, 124 o.

[30] Mészáros Gyula, “Forradalom és szabadságharc 1956-ban,”  BALATONFÜRED ÉS BALATONARÁCS TÖRTÉNETE, Veszprém, 1999, 507 o.

[31] Ezt a kérdést részletesebben tárgyalom az Autonómia és az új világrend c. könyvemben, lásd http://www.corvinuslibrary.com/autonom/katalog.htm

[32] Carroll Qugley, TRAGEDY AND HOPE (Macmillan, New York, NY, 1966) c. könyve részletezi, hogy a 19. század végére hogy hajtották uralmuk alá mindkép politikai pártot Amerikában (71-73 o.) A módszer egyszerü; “mindkét pártot támogatni, megengedni, hogy a pártok váltogassák egymást, ezzel eltitkolják a befolyásukat és egyben megakadályozza a politikusok függetlenségét, és mivel van a két párt közti választásnak lehetösége, a nép azt hiszi, hogy saját akarata érvényesul” (73 o.).

[33] Schlesinger, Arthur M. Jr. THE VITAL CENTER: THE POLITICS OF FREEDOM, (Boston: Houghton Mifflin Company, 1949). Másik fontos dokument Carol Quigle 

[34] U.o. 240 o.

[35] lásd Radics Géza, 1956 és elözményei. Megjelent a Magyarságtudományi Intézet honlapján http://www.magtudin.org/RG%201956.htm

[36] Békés, Csaba – Byrne, Malcolm – Rainer, János M. The 1956 Hungarian Revolution: A History in

Documents. Page XXXIX.

[37] Bohlen, Charles E. : Witness to History: 1929-1969. W. W. Norton & Company, INC. New York,

1973, 412 o.

[38] U.o. 413 o.

[39] History in Documents. XLI. oldal.

[40] Congressional Record, Volume 106, Part 14, Eighty-sixth Congress, Second Session, 31 August, 1960. 18785.

[41] Gordon Gaskill, “Timetable of a failure,” VIRGINIA QUARTERLY, Spring 1958, vol. 34,# 2, 61-91 o.

[42] U.o. 171-2 o.

[43] FACTS ABOUT HUNGARY, szerk. Imre Kovács, Amerikai Magyar Bizottság, New York, 1958.119-143 o. Kovács Imréék összesen 14 kritikus részt hagytak ki az eredeti irásból.

[44] http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Cuba#The_Cuban_Revolution

[45] ENSZ Jelentés, #291.


Győzött a forradalom!? ­ 1956 október 27.

1956. októbere Magyarországon annak a politikai elképzelésnek gyors kibontakozását jelentette, ami Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után indult el a Szovjetunióból és terjedt át a csatlós országokra is. Ugyanis a bolsevik  vezetők rájöttek arra, hogy a népek tűrőképességük határára értek, és, ha nem történik valami változás, előbb utóbb robbanás következik be. Ezért úgy gondolták, hogy némi engedményekkel, az esztelen terror lazításával, néhány gyűlölt politikustársuk feláldozásával, megmenthetik a rendszert.

 

Ennek a politikai elképzelésnek voltak képviselői Magyarországon azok a magukat reformernek mondó kommunisták, akik reformokkal akarták a rogyadozó kommunizmust megmenteni. Ennek a társaságnak legfőbb képviselői és hangadói azok a politikus pártemberek és újságírók voltak, akik az előző években a szolgalelkű kiszolgálói voltak a kegyetlen diktatúrának és most szerettek volna élre kerülni.

Érdemes néhány nevet megjegyezni: Nagy Imre, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B András, Litván György, Kovács István, Mérai Tibor, Gimes Miklós, - hogy csak a legismertebbeket említsem. –

Már az október 6.-i Rajk László és társainak az újratemetése is ravasz kommunista manipuláció volt, mely a kommunisták egymás közötti marakodásának kommunista áldozatait akarta összemosni az 1849-ben Aradon kivégzett hős tábornokok emlékével.

 

Az október 23.-ra tervezett felvonulás is azt a célt tűzte ki célul. Hogy a hatalmas demonstráció megrettenti a keményvonalas kommunistákat és átadják a hatalmat a reformereknek, de legalább is bevonják azokat a hatalomba. Azonban a felvonulás a Bem téren váratlan fordulatot vett. A több tízezer főre duzzadt tömeg meggyőződött saját erejéről és reformerek által előreírt jelszavakat, egyre radikálisabb jelszavak követték. Itt vágták ki először az un. Rákosi címert a zászlóból és lett azóta is a Lyukas zászló a forradalom jelképe.

A tömeg pedig egyre növekedve elindult a Parlament felé.

A megdöbbent reformerek érezték, hogy kicsúszott kezükből a vezetés és kétségbeesetten rohantak Nagy Imre lakására, hogy jöjjön gyorsan, az Ő neve talán megállítja a tömeget.

A Parlament előtti események közismertek. A tömeg nem hallgatott Nagy Imrére, aki a helyett, hogy hazament volna, az Országos Pártközpontba sietett és felajánlotta szolgálatait a Pártnak. A beijedt elvtársak gyorsan azt mondták, hogy legyen ő a Miniszterelnök, mert a neve az előző hónapokban népszerűbb volt, az emberek előtt mint a hithű bolsevikoké.

A tömeg pedig elindult a Parlamenttől a városligetbe, hogy ledöntse a Sztálin szobrot és a Rádióhoz, hogy beolvassák a 16 pontot.

 

Eddig csak felvonulásról beszélhetünk. Azonban a Rádiónál leadott ÁVH-s sortüzek, már a forradalom kitörését jelentették, amikor a fegyverek veszik át a szót.

Az elkeseredett emberek ott szereztek fegyvert, ahol tudtak és felvették a harcot a Rádiót védő őrséggel. A harc több áldozatot követelve váltakozó hevességgel folyt. A győzelmet az hozta meg a forradalmárok számára, amikor megjelentek azok a munkaszolgálatos katonák, akik a Kilián latanyából kijőve, a Soroksári úti fegyvergyárban vadonatúj géppisztolyokat szereztek és siettek segíteni a Rádiót ostromlóknak. Ekkor hangzott el, hogy „ A hadsereg velünk van”

- ami sajnos nem volt igaz, - de az egységesen fellépő egyenruhás katonák ezt a látszatot keltették, ami megtörte a védők ellenállását is és a Rádió a felkelők kezére került.

Ennek sajnos nem volt gyakorlati jelentősége, mert addigra egy szükségvonalon a Parlamentből küldték Lakihegyi leadóba a közlendő anyagot.

 

Ez már igazi forradalom volt! A beijedt elvtársak kijárási tilalmat és statáriumot hirdettek ki  és mivel a Honvédségben nem bíztak meg, kérték, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok bevetését a forradalom leverésére.

Azonban a palackból kiszabadult szabadság szellemét nem tudták megállítani! A statárium és kijárási tilalom ellenére százezrek hömpölyögtek az utcákon. Egyre több forradalmár szerzett fegyvert, elkérve és elszedve azt a rendőröktől, a feltört MHSZ raktárakból, és a kivezényelt katonáktól.

Az elvtárak sem tétlenkedtek. Az ÁVH állig felfegyverzett tagjai mellett felfegyverezték a pártbizottságokat, az  „Antifasiszták és Ellenállók” tagjait. A Honvédséget pedig a laktanyákba parancsolták, mert félő volt, hogy ha kijönnek az emberek közé, sokan átállnak a forradalmárok mellé, ami ezekben a napokban gyakran előfordult

Sajnos, sok példa volt arra, hogy a laktanyák elé vonult tömeg  közé, - akik fegyvert kértek, - a kommunista parancsnokok tüzet vezényeltek és ezeknek a sortüzeknek sok száz sebesült és halott áldozata lett.

 

A Szovjet csapatok bevetése olaj volt a tűzre. A forradalom, a kommunisták elleni harc mellett egyre inkább az idegen megszállók elleni szabadságharc jellegét öltötte. Már 24.-én sor került a felkelők és szovjetek közötti első összecsapásokra és még aznap délután lett kifüstölve az első szovjet harckocsi a Kilián laktanya sarkánál, a Körút és Üllői út kereszteződésében, ami elsősorban a Corvin-közi felkelők érdeme volt, mert a mozi mögötti benzinkút adta az alapanyagot a „Molotov koktélok” elkészítéséhez.

 

A következő napokban a harc egyre nagyobb méreteket öltött. A Világ közvéleménye felkapta a fejét.  Hol van az a kis nép, amelyik fel merte venni a küzdelmet a világ legerősebb szárazföldi hadseregével? A Világ vezető lapjai és Rádiói első oldalon hozták a magyarországi híreket. Ekkor ismerte meg a Világ, Magyarország, Budapest, a Corvin-köz, a Kilián laktanya nevét. Ez újabb szárnyakat adott a forradalmároknak, ami lassan átterjedt a vidékre is.

 

A kormány pedig, Nagy Imre vezetésével, a reformkommunistákkal együtt, csak az ellenforradalmi banditák megsemmisítését hirdette. Maléter is azért ment ki miniszteri parancsra  tankokkal a Kilián Laktanyába, 25.-én,hogy azt a felkelőktől visszafoglalja és azt követően csak a forradalmárokat lőtte és lövette. 

 

A 25.-i Parlamenti és a 26.-i  Mosonmagyaróvári tömeggyilkosság híre bejárta az országot és olyan gyűlöletet szított az ÁVH ellen, hogy az egyre inkább defenzívába kényszerült. A szovjet csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek. Ugyanis elkövették azt a súlyos taktikai hibát, hogy a tankokat gyalogsági fedezet nélkül vetették be a város utcáin, ahol könnyű prédái lettek az emeletekről benzines palackot dobáló forradalmároknak. 26.- a után  a legtöbb szovjet harckocsi, terek, parkok , széles utcakereszteződésekben lapult, ahova nem tudtak benzines palackot dobni a felkelők és tétlenségre kárhoztatva várakozott, mert a keskeny utcákba nem mertek bemenni.

A forradalom közben vidéken,  teljes diadalt aratott. A  rendőr örsöket legtöbb helyen lefegyverezték. Falvakban, üzemekben, termelőszövetkezetekben sorra alakultak a különböző Nemzeti bizottmányok, forradalmi bizottságok, stb. A párttitkárok, személyzetisek legtöbben pincék mélyén lapultak. A „Káderlapokat” kiosztották, a vörös csillagokat leverték, szovjet és kommunistaellenes röplapok árasztották el az országot.

 

27.-re nyilvánvalóvá vált, hogy az egész országban győzött a forradalom és  hatalom  a jelenleg rendelkezésére álló erőkkel nem tudja a forradalom további kibontakozását megállítani és ha nem történik valami, két-három  nap és kommunisták, reformkommunisták  együtt kerülnek, – jobbik esetben, -  a történelem süllyesztőjébe.

A szovjet vezetők előtt is felrémlett, hogy létrejöhet egy antikommunista, szovjetellenes állam, ami például szolgálhatna a többi szovjetek által megszállt országnak.

 

Tehát a legfontosabb feladat, a forradalom terjedésének megállítása és ennek legfőbb eleme. A fegyveres harc megszüntetése kell, hogy legyen!!!

 

Ekkor összeültek  sokadszor a magyar elvtársak és az itt tartózkodó szovjet vezetők, Mikoján és Szuszlov. Hogy időt nyerjenek és hogy a fegyveres harcok megszűnjenek közösen elhatározták, hogy „Elismerik a forradalmat!”

Csodálatos jelszavakkal és ígéretekkel elaltatják az emberek éberségét, és, ha megszűnnek a fegyveres harcok, időt nyernek a visszarendeződéshez.

Ezt követően a Rádió, az újságok  folyamatosan hirdették:

„ A kormány magáévá teszi a forradalmárok követeléseit. Nem folyhat több drága magyar vér, ezért elrendeljük az általános tűzszünetet. / Ez volt a legfontosabb rejtett cél. / Kivonulnak a Budapestről a szovjet csapatok és tárgyalást kezdünk az egész országból való távozásról. Feloszlatjuk az ÁVH-t, Szabad választásokat tartunk, bevezetjük a többpártrendszert. Felállítjuk a Nemzetőrséget a felkelő fegyveresek bevonásával. Visszahozzuk a Kossuth címert. A Honvédség magyaros ruhát kap. Stb. -stb. „

Látszólag győzött a forradalom! Azonban a sok ígéretnek egyetlen célja volt, a forradalom további előretörésének megakadályozása, az időnyerés.

A szovjetek is, bár keserű szájízzel, de azt gondolták, nekik is jobb, ha egy reformkommunista, de szovjetbarát kormány veszi át a hatalmat, mint egy antikommunista és szovjetellenes kormány. Ezért még egy megtévesztő nyilatkozatot is közzé tettek, hogy félrevezessék a magyar és világközvéleményt

 

Azonban arra is gondoltak, hogy mi lesz, ha Nagy Imrének nem sikerül megállítani a jobbratolódást? Ezért október 27.-én  behívatták a Kreml-be  Zsukov tábornok Honvédelmi Minisztert és Konyev tábornokot a Varsói szerződés egyesített csapatainak parancsnokát  megkérdezték, mennyi idő kell, hogy annyi csapatot vonjon össze Magyarország határán, hogy gyorsan megszállhassák az országot.

 Zsukov és Konyev azt felelte három nap. „Tegyék meg és várja a további utasítást,” hangzott Hruscsov utasítása.

 

Az ország közben örömmámorban úszott. Győzött a forradalom!?

 

                                                                                56-os figyelő. Hadtörténész



EGY KUDARC MENETRENDJE

 

Magyarország és az Egyesült Nemzetek

Gordon Gaskill

 

1956. november 1.-én 10:26-kor, a New York városában levő Egyesült Nemzetek épületének huszadik emeletén a távíró váratlanul egy olyan üzenet közvetítésével kezdett zakatolni, melynek nincsen párja az Egyesült Nemzetek történelmében.

1956 OKTÓBER 23
                                                       TOMORY ZSUZSA
THE VIRGINIA QUARTERLY REVIEW ­ 1958 Tavasza 34. kötetének 2. száma

Copyright © 2000 Bell & Howell Information and Learning Company  Copyright © University of Virginia

Fordította: Tomory Zsuzsa

Egy magát meg nem határozó állomás kérdezte: EGYESÜLT NEMZETEK, NEW YORK… OTT VANNAK? (United Nations New York..Are you there?)

Az Egyesült Nemzetek gépkezelője válaszolt: IGEN, MÉG ITT VAGYUNK. (Yes we are still here.)

 Az ismeretlen állomás igazolta magát: ITT DIPLOMAG BUDAPEST (Diplomag Budapest calling).

Az Egyesült Nemzetek gépkezelője, nem ismerve fel a Diplomag jelzést, a jelzéstárhoz fordult segítségért, s megtudta, hogy a Magyar Külügyminisztériumot jelenti. Ebben a pillanatban a távoli Magyarországban történteket oly sok zavar és titokzatosság takarta, hogy ez a hívás akár a Marsról is érkezhetett volna..

Ilyen hívás soha nem érkezett azelőtt az Egyesült Nemzetekhez, s azóta sem. Közönséges körülmények között a tagállamok üzeneteiket a saját Egyesült Nemzetekhez kirendelt futáraival küldik, kik a Főtitkárhoz továbbítják ezeket. Ezen órában viszont Magyarország Nagy kormányának nem voltak megbízható küldöttei. Tehát ezen a napon, s csakis ezen a napon az Egyesült Nemzetek épülete közvetlen összeköttetésben állt Budapesttel egy telex kapcsán, mely Budapest és Bécs között hálózatos vonallal működött, s innen New Yorkig hálózat nélkül. Bármit is gépelt a névtelen gépkezelő a teleprinter BP 679 száma alatt Budapesten, azonnal megérkezett a MNY 0544 számú teleprinteren az Egyesült Nemzetekhez.

A budapesti hívás olyan szokatlan volt, hogy az Egyesült Nemzetek gépkezelői a gép köré gyülekezve kíváncsian nézték, hogy mit fog nyomtatni. Budapest bizalmatlannak és habozónak tűnt, mintha teljesen biztos akart volna lenni abban, hogy az Egyesült Nemzetekkel áll összeköttetésben és nem egy más befogadó géppel, talán Moszkvában. Budapest kilenc különböző időben kérte az Egyesült Nemzeteket, hogy igazolja magát, az Egyesült Nemzetek kilencszer türelmesen eleget tettek a kérésnek! Budapest felbátorodva egy hamarosan küldendő üzenetről beszélt. New York várt; a gép zúgott; az összeköttetés Budapesttel állandó maradt, de üzenet nem jött. Csak műszaki beszéd foszlányait adta tovább a gép. 10:42-kor Budapest a következőket gépelte:

 AZ EGYESÜLT NEMZETEK TITKÁRSÁGÁNAK; HA EL VANNAK FOGLALVA, NÉHÁNY PERC MÚLVA ISMÉT JELENTKEZEM. ÜZENETÜNK KÉSZEN LESZ. OKAY? KÉRJÜK VÁLASZOLJON. (For Secretariat UN if you are busy I call a few minutes later. Our message will be ready. Okay? Please answer.)

Az Egyesült Nemzetek, ki eddig nem szólt semmit arról, hogy el van foglalva, válaszolt: NEM VAGYUNK ELFOGLALVA, VÁRUNK, HA AKARJA. (We are not busy can wait if you want.) Visszanézve az első négy szónak prófécia jellege van. Budapest megszakította az összeköttetést 11:14-kor. Semmi tényleges üzenetet sem küldtek. Az Egyesült Nemzetek gépkezelői egy darabig pletykáztak a különös beszélgetésről, de senkinek sem jutott eszébe a Főtitkár hivatalát értesíteni azzal kapcsolatban, hogy a Magyar Külügyminisztérium egy üzenetküldés előtt állt, mely jelen körülmények között igen fontos lehet. Az összeköttetés 48 percig fennállt.

Budapesten ezen 48 perc alatt Nagy Imre miniszterelnök pályafutása legsúlyosabb és legnagyobb horderejű kabinet gyűlését tartotta. Kétségtelenül ő rendelte el, hogy a teleprinter Egyesült Nemzetekhez vezető vonalát kössék be és tartsák nyitva ezalatt, szükségintézkedések számára. A 48 perc utolsó 10 percében visszavonhatatlanul elvetette a kockát. Ez a kabinetgyűlés volt az egész reggelen át tartó lázas tevékenység tetőpontja, félelemteljes és baljóslatú.

New York-i idő szerint körülbelül 6 órakor (Budapesten dél) Nagy tiltakozott Andropovnál, a szovjet követnél „új orosz csapatok Magyarországba jövetele” ellen. Andropov békülékeny volt, azt mondta, hogy az orosz csapatok csak segédcsapatokként érkeznek, hogy leváltsák a távozó, eddig harcoló csapatokat, s hogy megvédjék a Magyarországon levő orosz polgárokat. Nagy nyíltan megmondta, hogy ezt nem tartja elegendő válasznak. Mondta, ha az orosz csapatok benyomulásának nem vetnek véget azonnal, az Egyesült Nemzetekhez fordul segítségért. Andropov megígérte, hogy több katonaság nem érkezik.

New York-i idő szerint 8 órakor (14 óra Budapesten) Nagy telefonált Andropovnak ismét, s méltatlankodva mondta, hogy a csapatok bevonulása nem maradt abba, sőt ellenkezőleg, új orosz katonák ömlöttek be állandóan az utolsó három órában. Emiatt, mondta, Magyarország ezennel kivonul a Varsói Szerződésből. Andropov továbbra is békülékeny maradt, de intette Nagyot ilyen meggondolatlan cselekedetek ellen.

(New York-i idő szerint) 10 órakor (Budapesten 16 óra) Nagy összehívta a különleges és történelmi kabinet gyűlését. Értesítette a minisztereit azon elhatározásáról, hogy kilép a Varsói Szerződésből. Egyöntetűen mögötte álltak szavazatukkal és Magyarország semlegességével kapcsolatos nyilatkozatot írták meg, s támogatták Nagynak  az Egyesült Nemzethez írt folyamodványát. Azután javasolták, hogy magát a szovjet követet, Andropovot idézzék meg maguk elé, hogy saját füleivel hallja, mit határoztak.

11 órakor, míg a teleprinter-összeköttetést létrehozták New York felé, de még nem működött, Andropov megérkezett a Magyar kabinetbe.  Nagy méltóságteljesen felolvasta a szöveget, teljes tudatában a saját és kabinetje tettének hatalmas jelentőségével. Andropov közömbös, de még mindig békülékeny maradt. Biztosította Nagyot többször, hogy az orosz csapatokat rövidesen kivonják Oroszországba, valamennyit, s könyörgött, hogy Nagy vonja vissza tervezett, az Egyesült Nemzethez küldeni akart kérvényét. Nagy azt mondta, hogy mindenképpen elküldi New Yorkba (a vonal már akkor nyitva és készen állt), de visszavonja akkor, de csak akkor, amikor a Szovjet csapatok valóban elhagyták Magyarországot.

Mindezek közepette egy miniszter sem látszott olyan lelkesnek és eltökéltnek, mint Kádár János, Nagy közeli és megbízható munkatársa. Mélyen meghatva, könnyekkel a szemében, Kádár a szovjet követhez fordulva mondta: „Tudom, hogy politikai jövőm homályos lehet most, de mint magyar,  kimennék az utcára és csupasz kézzel küzdenék tankjaitok ellen.”

Mindeddig a nagy elhatározások már megtörténtek, de nem kerültek még nyilvánosságra. Nagy minden diplomáciai főnököt értesített Budapesten következő lépéseiről, de ez még mindig titok volt a hivatalos közegeknél. 12:15 perckor tette meg az utolsó, visszafordíthatatlan lépést. Budapest Rádió nyilvános adásában értesítette az egész világot határozatáról. Nagy most már felégette a hidat Oroszország felé, s elindult az ismeretlenbe. A továbbiakra engedélyt adott azzal, hogy a magyar kérelmeket az Egyesült Nemzetekhez küldte.

Alig, hogy ez az adás befejeződött, az Egyesült Nemzetek teleprinterje majdnem ugyanabban a pillanatban működésbe ugrott – 12:21-kor: ITT BUDAPEST, KÉREM KÉSZEN ÁLL? (Budapest calling. Are you ready please?)

Az Egyesült Nemzetek ismét kétszer igazolta magát. Ekkor Nagy kérése az Egyesült Nemzetek segítsége tárgyában  fürgén, kiváló angolsággal, habozás nélkül, majdnem minden gépelési hiba nélkül érkezett meg. Dag Hammerskjöldhöz, az Egyesült Nemzetek Főtitkárához volt címezve a következőkkel:

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KORMÁNYÁHOZ MEGBÍZHATÓ HÍREK ÉRKEZTEK, HOGY SZOVJET EGYSÉGEK ÉRKEZNEK MAGYARORSZÁGRA. (A MINISZTERELNÖK) MAGÁHOZ HIVATTA M. ANDROPOV SZOVJET KÖVETET ÉS LEGERŐSEBB TILTAKOZÁSÁNAK ADOTT HANGOT A SZOVJET CSAPATOK MAGYARORSZÁGBA VALÓ BEVONULÁSA  ELLEN. KÖVETELTE EZEN SZOVJET CSAPATOK SÜRGŐS ÉS AZONNALI VISSZAVONÁSÁT. (Reliable report have reached the government of the Hungarian people’s republic that further Soviet units are entering into Hungary. [the prime minister] summoned m. Andropov, the Soviet ambassador, and expressed the strongest protest against the entry of further Soviet troops into Hungary. He demanded the instant and immediate withdrawal of these Soviet forces.)

FELVILÁGOSÍTOTTA A SZOVJET KÖVETET, HOGY A MAGYAR KORMÁNY AZONNALI HATÁLLYAL FELMONDJA A VARSÓI EGYEZMÉNYT ÉS UGYANAKKOR KIJELENTI MAGYARORSZÁG SEMLEGESSÉGÉT, S AZ EGYESÜLT NEMZETEKHEZ FORDUL KÉRVE A NÉGY NAGYHATALOM SEGÍTSÉGÉT ORSZÁGUK SEMLEGESSÉGÉNEK MEGŐRZÉSÉBEN... (He informed the Soviet ambassador that the Hungarian government immediately repudiates the Warsaw treaty and, at the same time, declares Hungary’s neutrality, turns to the United Nations, and requests the help of the four great powers in defending the country’s neutrality…)

EZÉRT KÉREM NAGYMÉLTÓSÁGÁT, HOGY AZONNAL TŰZZE AZ EGYESÜLT NEMZETEK NAGYGYŰLÉSÉNEK KÖVETKEZŐ NAPIRENDJÉRE MAGYARORSZÁG SEMLEGESSÉGÉNEK KÉRDÉSÉT ÉS A NÉGY NAGYHATALMAT EZEN SEMLEGESSÉG MEGVÉDÉSÉRE.  (Therefore, I request your Excellency promptly to put on the agenda of the forth coming general assembly of the United Nations the question of Hungary’s neutrality and the defence of this neutrality by the four great powers…

Aláírta: „Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Elnöke, Külügyek felhatalmazott minisztere.”

A végén Budapest megkérdezte: MEGKAPTAD KÉRLEK?  (Do you received [sic] please?)

New York válaszolt: RENDBEN MEGKAPTUK, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNJÜK (received well thanks very much)  és legépelte a hivatalos elismervényt pontosan 12:27-KOR A KELETI STANDARD IDŐ SZERINT, AZ EGYESÜLT NEMZETEK, NEW YORK.

1956. november 1. csütörtök,  12:27 (New York-i idő szerint)

Ebben a pillanatban Magyarország segítség kérése törvényesen és hivatalosan az Egyesült Nemzetek kezébe érkezett. E pillanatban egy óra elkezdett ketyegni, melyet úgyszólván senki sem hallott meg. Még 58 órán át ketyegni, s utána ütni fog – az erőszakos orosz ellentámadással, mely elsöpri a Nagy kormányt és vérbe fullasztotta a forradalmat.

Senki sem tudhatta az Egyesült Nemzeteknél azon a csütörtök délutánon (s Nagy maga sem Budapesten), hogy csak 58 óra áll majd rendelkezésükre. Ez tisztán a múltba való visszatekintéssel járó tisztán látás. De ezek az órák léteztek, s néhány ENSZ delegátus, midőn most nyugtalan szívvel visszatekintenek, a kegyelem egy túlontúl rövid időszakát észlelik, mely idő alatt, -- ha az ENSZ heves erővel és elhatározással cselekedett volna –lehetett volna tenni valamit Magyarország megmentésére. Talán túlságos derűlátás ez: de érdemes felboncolni ezen 58 órát tanulás céljából, hogy a boncolásból tanuljunk, mint siklottak ki ezen órák az ENSZ ujjai közül felhasználatlanul. Ez a kudarc menetrendje, ugyanakkor lecke is a jövő válságaihoz.

Nagy 12:27 órai üzenete tökéletesen megváltoztatta az ENSZ jogi nézetét Magyarországgal szemben.

Csak öt nappal korábban Magyarország egy teljesen más álláspontot képviselt az ENSZ-ben. Nem teljesen tiszta, hogy ezen a napon – október 28.-án – Nagy még mindig a kommunista rendőrök irányítása alatt volt-e akarata ellenére, vagy saját gondolataiban még nem jutott el az ENSZ beavatkozásának kívánságához. Október 28.-án körbe volt véve a hírhedt AVO biztonsági rendőrökkel, október 29.-én jelent meg először nélkülük, végre szabad személyként.

Bárhogy is vesszük, október 28.-án Dr. Kós Péter (a valóságban Leo Konductorov nevű szovjet állampolgár), ki Magyarország állandó ENSZ megbízottja volt, s a Nagy kormány nevében beszélt, hivatalosan elmondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a magyarországi események csupán belügyek, s az ENSZ számára nem jelentenek jogilag gondot. Ezen álláspontot (mit Nagy visszavonhatott volna a következő napon, de nem tette) később a Kádár kormány újra megerősített, s így szokta megállítani az ENSZ minden cselekedetét, még az ENSZ megfigyelők belépését is. De az október 28 óta eltelt öt nap alatt a magyarországi események csodálatosan megváltoztak és ezekkel együtt Nagy is megváltozott. Most álláspontját tökéletesen megfordította. Mint Magyarország hivatalos kormánya most nemcsak, hogy megengedte az ENSZ beavatkozását, de szó szerint könyörgött érte. Ezen 58 óra alatt szívesen látták volna az ENSZ megfigyelőket, talán még az ENSZ hadseregét is, ha ezek elérhetők lettek volna. Ezen 58 óra nagy részében – de sem előtte, sem azóta – Magyarország teljesen nyitott volt a Nyugat felé, ausztriai határai  nyitottak és hívogatók.

Ezen értékes 58 óra alatt az ENSZ nem csinált semmit Magyarország ügyében. Még egyetlen egy határozatot sem hozott.

Az 58 óra alatt a Közgyűlés, mely önmagában is rendelkezik cselekvési hatalommal ilyen ügyekben, négy ülést tartott – mind Szuezzel kapcsolatban – és soha nem mérlegelte a magyarországi kérdést.

Az 58 óra alatt a Biztonsági Tanács, mely minden esetre tétlenségre volt kárhoztatva a biztos szovjet vétó miatt, háromszor találkozott Magyarország ügyében. De még egy határozatot sem helyeztek eléjük addig, amíg az 58 órából 50 már el nem telt, s a határozatra nem történt szavazás egészen addig, amikor az óra már ütött Magyarországon.

Igazságosság kedvéért szükséges felidézni az ENSZ delegátusok hangulatát, s az egész világét is attól a pillanattól kezdve, mikor a magyar segítségkérés megérkezett. Talán soha nem érkezett szerencsétlenebb órában egy SOS, a Titanic hívása kivételével. Azon a csütörtök délutánon, az ENSZ történelme legnagyobb vizsgája előtt állt – Szuez miatt. Csak egy nappal azelőtt, hogy Anglia és Francia ország, mindkettő nagyhatalom, mindketten az Egyesült Államok állhatatos szövetségesei, fegyveres háborút indítottak Egyiptom ellen, mely Szovjet Oroszország védence volt.

Csak négy órával azután, hogy Nagy kérése megérkezett, a Közgyűlésnek találkoznia kellett egy fontos és rendkívüli ülésen – Szuezzel kapcsolatban. A harmadik világháború lehetségesnek, sőt valószínűnek látszott, s az ENSZ  folyosóin egy rossz előérzetű, majdnem kibírhatatlan feszültség honolt. Amíg Szuez négy szirénás riasztót küldött, Magyarország hírei talán csak egy szirénás riasztót jelentettek.

Ez érthető. Napokon át a magyarországi hírek gyérek voltak és zavarosak, de a Nyugat számára hihetetlenül jónak látszottak. Úgy látszik a forradalom sikeres volt. A harcok megálltak. Oroszország ígérte, hogy csapatait visszavonja Budapestről és valóban azt is cselekedte. Az oroszok beleegyeztek, hogy egyezségeket eszközölnek valamennyi  csapatuk Magyarországról való visszavonásával kapcsolatban. Nagy szabad választásokat ígért, s megnyitotta kormányát a nem-kommunisták előtt. És, ha mindez túl jónak látszott ahhoz, hogy igaz legyen, a tény megmaradt, hogy Oroszország visszakozott vagy egy héttel ezelőtt Lengyelországban, talán ugyanezt cselekszi majd Magyarországon.

Ha ez visszatekintve naivnak látszik hasznos emlékezni arra, hogy abban az órában a legtöbb magyar sem volt kevésbé elzsongított és bizakodó. Az író, egy amerikai tudósító megérkezett Budapestre aznap, a dolgok olyan reményteljesnek látszottak, hogy egy lakás bérelésén gondolkodott.

Az ENSZ teleprinter hivatala felismerte, hogy Nagy üzenete valami különleges jelentőségű és különfutárral küldték a Főtitkár hivatalába. Délután 12:35-kor érkezett meg, s kis, vagy semmi izgalmat nem keltett. Hammerskjöld úr hivatala is minden erejét Szuez felé irányította. Továbbá ebédidő volt. Nemcsak a Főtitkár hivatala nem tett semmi kijelentést az üzenettel kapcsolatban, de nemsokára le is tagadta, hogy valaha megérkezett volna.

Újságok hírvivői, miután figyelemmel kisérték Nagy Európa felé küldött rádióüzenetét észrevették, hogy azt mondta, hogy az ENSZ felé fordul segítségért; most elmentek megbizonyosodni arról, hogy valóban ilyen kérelem megérkezett-e New Yorkba. Megérkezett, de a zűrzavarban és figyelmetlenségből a Főtitkár hivatala azt mondta, hogy nem érkezett meg. Az európai hírek annyira hitelesek voltak, hogy az ENSZ  sajtófőnöke végül is személyesen elment a Főtitkár hivatalába, s némi kutatás után megtalálta az üzenetet. Egy hirtelen összehívott konferenciára beidézte az ENSZ hírvivőit és felolvasta a szöveget – délután két órakor.

Ebben a pillanatban Magyarországon a budapesti rádió Mozart Requiemjét kezdte játszani a forradalom vértanúinak tiszteletére. Éjszaka volt, Mindszentek napjának előestéje és városszerte az elsötétített város ablakaiban százezer számra égtek a gyertyák, magyar halottakat gyászolva. A város bizonytalanul érezte magát. Nagy rádióközleményekor beállt lelkesedést lassan tompítani kezdték a vészterhes híresztelések. Ezek jogosak voltak. A sötétben orosz tankok indultak fel, hogy körbevegyék a város három repülőterét. Kelet Magyarországon orosz páncélosok váratlanul nyugat felé indultak, Debrecenből Szolnok felé.

New York-i idő szerint délután 2:30-kor Nagy kérvényét másolatos alakban körözték minden ENSZ képviselőhöz, de nem viselte magán a sürgősség jegyeit és dobozaikban elkeveredett számtalan egyéb másolatos jegyzettel.  Legtöbb delegátus tulajdonképpen nem is látta egészen e nap késő délutánjáig, s sokan csak késő aznap estéig.

Az ENSZ épületében nem mindenkit hipnotizált meg  Szuez Magyarország háttérbe szorításával. Ahogy a délután közelgett, egy különös, és teljesen fesztelen csoport keletkezett, melyet egyik tagjuk Cassandra[1]Klubnak nevezett. Az ENSZ titkárság néhány tagja tartozott soraikba, kik egy, s más okból kifolyólag különös érdeklődést mutattak Kelet Európa iránt. Közéjük tartoztak az amerikai magyarok, s néhány vezető magyar száműzött. Ugyancsak magába foglalta az ENSZ delegátusok kisebbségét, különösen a katolikus országokból.

Különösen tevékeny a kubai Dr. Emilio Nuñez-Portuondo volt, ki fáradhatatlanul beszélt már öt éven át Kelet Európa szovjet elnyomásáról. Mihelyt meghallotta Nagy kérvényét, azonnal elkezdte felkarolni Magyarország ügyét, mely 11,000 gratulációt hozott neki, levél, vagy távirat alakjában. Elkezdte a többi delegátus zömét összeszedni[2], szenvedélyesen meggyőzni őket, hogy a magyarországi hívás sürgős és kétségbeesett, s hogy az ENSZ-nek még aznap este kell cselekednie.

Eredménytelen maradt. Ismét és ismét azt mondták a Cassandra Klub egyéb tagjainak, hogy “csak csapatmozgások vannak Magyarországon, de a valóságos lövöldözés Egyiptomban van. Helyezzük először Szuezt nyugvópontra, s azután vesszük fel Magyarország tárgyalását”. Ez különösen fennállt az igen erős Afro-Ázsiai-Arab tömbnél, mely szavazások esetén a hatalom egyensúlyát képezi a Közgyűlésen. Az AAA nagy jajgatással fordult az Angolok és Franciák felé és minden mást elterelő mozdulatnak tekintett.

Délután négy órakor, míg Nuñez-Portuondo New Yorkban könyörgött, Kádár János beszélt a budapesti rádión dicsérve “dicső felkelésünket”. De rögtön a rádióadás után, kerülő úton elment az Orosz Követséghez ahol hosszú megbeszéléseket tartott. Kétségtelenül ezen a ponton határozta el, hogy elhagyja Nagyot – “félelem ragadta el” , amint azt Nagy később mondta. De Kádár saját elhatározását titokban tartotta; Nagy semmit sem gyanított, s a végsőkig bízott Kádárban.

A sötétségben 160 orosz tank vonult be és körbevette Budapest mindhárom repülőterét egy páncélos körrel. Több szovjet páncélos vonult megszakítás nélkül a várostól keletre, délre és nyugatra, egyik utat a másik után zárva le.

New Yorkban Nuñez-Portuondo és támogatói nem mentek semmire, s Közgyűlésülést tervezett – Szuez kérdésében – kevesebb, mint egy órán belül. Mind jobban és jobban belebonyolódtak a hosszadalmas jogi vitákba a parlamentáris ügyvitel tárgyában. Némely delegátus azt vitatta, hogy miután e délutáni gyűlést azért hívták össze, hogy Szuezt tárgyalják, törvényesen nem beszélhet meg semmi mást. Nuñez-Portuondo ezt tagadta. Figyelmeztetett, hogy ez volna az első különleges gyűlés, amit valaha tartottak a “Béke érdekében való egyesülés” nevében, mely ügyvitelt a koreai időkben alkották, melynek addig semmi előképe nem volt. “Ma mi alkotjuk a magunk irányadó esetét”, mondta. “Alkossunk jó irányokat.” Ragaszkodott ahhoz, hogy miután a  Közgyűlés már ülésezik, saját tárgyköreinek ura és egy kétharmados szavazással olyan tárgyat hozhat fel, amilyen neki tetszik.

Mások vitatták, hogy miután a Biztonsági Tanácsot még mindig a magyar ügyek “kötik le”, a Közgyűlés nem tudja törvényesen megbeszélni. Nuñez-Portuondo felhozta (kinek Kubája éppen a tizenegy tanácstagok egyike), hogy a Biztonsági Tanácsnak gyorsan kell cselekednie – még ma este – adjon be egy határozatot, utána megkapja a várt szovjet vétót, s ezután szavazzák át a dolgot az Közgyűléshez.

A harmadik tiltakozásnak nagy súlya volt számos delegátus szemében, s maga a Titkárság szemében is – a sors csúfolódásaképpen egy ellenkezés, melynek soha nem kellett volna keletkeznie, csak a Titkárság hibájának következménye volt. Ez azon vita volt, vajon Nagy így értette-e, amikor azt mondta “a következő Közgyűlés”, a rendes ülés, mely nem gyűlt volna össze november 12.-ig, illetve ezen délután különleges ülésén. A tiltakozók azon elmélkedtek, hogy miután a mai külön ülés nem volt összehívva csak az előző este, Nagy, a távoli Magyarország talán nem is tudta, hogy meg lesz tartva.

Ebben nagyot tévedtek, de Nuñez-Portuondo és hívei nem tudták ezt bizonyítani. Csak azt tudták vitatni, hogy az orosz csapatok Magyarországba özönlésével Nagy biztosan nem akarta hátráltatni a dolgot még tizenegy napon át. Azt is vitatták (helyesen), hogy minden magyarországi rádióvevő, mely külföldi állomásokat tudott fogni be lesz kapcsolva, hogy lássák mit csinál a Nyugat, különösen az ENSZ, s hogy Nagynak valószínűleg tudomása volt a különleges ülés összehívásáról az amerikai közönséggel egyidőben.

A vitát könnyen megoldhatta volna, ha a Titkárság megkérdezi Nagyot, mit értett, de ez nem történt meg. A Magyarországgal való beszélgetés szabad volt és nyitva állt egész délután és az este nagy részében. A Főtitkár ennek ellenére még ahhoz sem jutott hozzá, hogy tudomásul vegye Nagy üzenetét egészen másnap hajnali 1:05 percig – tizenkét órával később – s erre az időre a vonalak már lezárultak, s az üzenet elismervényét Genfbe kellett küldeni, amit valahogy Budapestre el tudnak juttatni.

A Nagy szándékaival kapcsolatos vitát azonnal nyugvópontra helyezhették volna, ha a Titkárság nem nézte volna el egy okirat értelmét, mely már jó néhány órája az irodáiban volt. Ugyan aznap délután 12:45-kor, csak 18 perccel miután a hivatalos Nagy kérelem bejött, ugyanazon teleprinter újra éledt mely az utolsó közvetlen kapcsolat volt Budapesttel. Egymondatos üzenetet hozott, ismét Hammerskjöld úrhoz címezve, Nagy saját aláírásával:

„Azon tiszteletben van részem, hogy értesítsem arról, hogy Szabó János úr, az állandó kiküldetés első titkára fogja a Magyar Népköztársaságot képviselni az ENSZ Közgyűlése külön ülésén, mely 1956 november 1.-én ül össze New Yorkban.” (“I have the honour to inform you that Mr. Janos Szabo, First Secretary of the Permanent Mission, will represent the Hungarian People's Republic at the special session of the General Assembly of the United Nations to be convened on November 1, 1956, at New York.")

Ez kristály tiszta üzenet volt, s örökre elhatározta volna a dolgot. De ezen üzenet jelentőségét tökéletesen figyelmen kívül hagyták a Titkárságnál; úgy tekintették, hogy tisztán adminisztratív ügy és nem körözték a delegátusok között. Több, mint 24 órával később a Főtitkár helyettes  még mindig nem tudott róla és biztosította a Biztonsági Tanácsot arról, hogy ilyen üzenet nem érkezett. Gyorsan helyesbítették ezen állítását.

 Mindenek felett egy kisebbségi harc indult, hogy cselekedjenek Magyarország ügyében – még ugyanezen éjjel, ha lehetséges még le is lassult és kudarcba fulladt mivel az Egyesült Államok nem támogatta. Ahogy egy delegátus mondta: “Az Egyesült Államok elhatározta, hogy nem vonul hadba Magyarország miatt, s ezért elhatározta, hogy egyáltalán semmit sem cselekszik.” Az okmányok nagy vonalakban igazolják ezen epés ítéletet, amit természetesen igen hevesen vitatnak az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériumában. De ezen 58 órás időszakban, majdnem kivétel nélkül, amikor létezett választási lehetőség az azonnali cselekvés, vagy halogatás között, az Egyesült Államok mindig a halogatás mellett állott.

Ugyanaz napon körülbelül d.u. 3:30-kor a Cassandra Klub egy tagja, ki a híreket megszakítás nélkül figyelte, összegyűjtötte a Magyarországról szóló valamennyi legújabb hírt,  mindinkább vészjóslónak találta őket, s végül is az egész kartotékot egy,  az amerikai delegációba tartozó barátjához vitte. „A dolgok rosszabbak Magyarországon,” mondta. „Mit fog Amerika cselekedni?” Miután az amerikai elolvasta a legújabb közvetítéseket, beismerte, hogy a dolgok rosszul néznek ki és azt mondta, hogy egyeztetni fog Washingtonnal. Körülbelül délután négy órakor jött vissza, mondva: „A szakosztálya azt mondja, hogy nincsen ezen riportoknak megerősítése a mi embereink részéről Budapesten. Ők azt hiszik, hogy ezek talán egy kicsit túlzottak.”

Ugyanezen órában – 22 órakor Budapesten – az Amerikai Követség öt óra hosszat zárva volt, mintha ez már közönséges munkanap lenne. Az ügyeletesek munkájuk mellett maradtak, de valamennyire szeszélyesen kapcsolatban maradtak Washingtonnal. Még közönséges üzleti idők alatt is, bár Budapesten  most békeállapotok voltak, az Amerikai Követség – egyedül a nyugati nagykövetségek és követségek között – különleges óvintézkedéseket foganatosított, hogy elhatárolja magát a magyar közönségtől. Míg a többi nyugati követség tárva nyitva hagyta ajtait mindenki előtt, akik be akartak jönni, az amerikaiak kapui zárva voltak egész nap. Idegesség volt a levegőben kint és bent, és ez rejtélyes volt a magyarok számára, akik mind az amerikai követség felé fordultak mindenek előtt. A követségnek nem volt megbízott vezetője, a legmagasabb rangú tisztje N. Spencer Barnes volt az ügyvivő. Az új miniszter, Edward T. Wailes New Yorkból ide repült, s most Európán át sietve kétségbeesetten igyekezett állomáshelyét elérni. Előző júliusban nevezték ki magyarországi követté (miközben Dél-Afrikában szolgált követként), de ma reggel azt mondta a New York Times-nak mielőtt elutazott Manhattanből, hogy nem volt még ideje az új magyarországi megbízatásról tájékozódni.

New Yorkban, a türelmetlen Cassandra nem volt elragadtatva attól, hogy a budapesti hirek amerikai részről nem voltak megerősítve. Új, s mind ijesztőbb hírei voltak Budapestről, s meggyőzte az amerikai barátját, hogy valamit cselekedni kellene. Az amerikai tárgyalt némely munkatársával az amerikai delegációban, s ezek elhatározták, hogy biztosítják azt, hogy John Foster Dulles is tudjon a legutóbbi fejleményekről, még akkor is, ha a magyarországi követség nem is erősítette meg ezeket. Az idő rövid volt. Néhány perc múlva a Szuezzel kapcsolatos nagy rendkívüli ülés kezdődik el, s ezt Dullesnek magának kellett volna bevezetnie később, az este folyamán. Most repülőgépen volt, New York felé. A Külügyminisztériumnak  viszont volt gyakorlata repülőgépen is elkapni a  Külügyminisztert, s a legutóbbi híreket továbbították a repülőgépre számára. Elolvasta őket, amint a gép New Yorkhoz közeledett.

Délután öt órakor a Közgyűlés elkezdte soronkívüli ülését, hogy megtárgyalja a szuezi bűnöket.

Ugyanebben az órában Budapesten az orosz követség beismerte, hogy a szovjet tankok körülvették a repülőtereket, de azzal magyarázták, hogy kizárólag azért, hogy az orosz személyzet kiürítését biztosítsák. A követség nem említette, hogy a környező utak is el voltak vágva. Ekkor már csak egyetlen nagyobb út volt nyitva Bécs felé.

A Közgyűlés szuezi vitája hosszú és keserű volt. Csupán egyszer említették meg a „Magyarország” nevet ezen az ülésen, az angol delegátus könnyed megjegyzésében: „Nem tudom összehasonlítani (cselekedeteinket Szuezzel kapcsolatban) a Szovjetúnió fegyveres tetteivel, mely Magyarország feletti uralmát állandósítani akarja.”

John Foster Dulles körülbelül este 7 órakor beszélt, s a következőket mondta: “Kétlem, hogy bármely képviselő valaha is ilyen nehéz szívvel beszélt volna ezen emelvényről, mint amilyent én hoztam ide ma este.” De ennek semmi köze nem volt Magyarországhoz, akit nem említett. Ez a nehéz szív annak a következménye, mondta, hogy Amerika szükségesnek érezte a barátai, Anglia, Franciaország és Israel elleni a szavazást Szuezzel kapcsolatban. Mikor Dulles befejezte – este 7:40-kor – a Közgyűlés berekesztette ezen gyűlését. A második ülésszak később találkozik.

Amíg Dulles New Yorkban beszélt, egy nagy szovjet páncélos erő gurult nyugat felé Kisvárdára. Egy másik erős tankcsoport megjelent Gyöngyös vidékén, 50 mérfölddel északnyugatra Budapesttől, s már el is kezdte beásni magát.

Egy olaszországi Vitetti nevű ember szemében elképzelhetetlennek látszott, hogy ez az éjszaka elmúlhat legalább a segítség egy jelzése nélkül. Hamarosan felfedezte, mint ahogy Nuñez-Portuondo is felfedezte, hogy minden ezirányú mozdulat végeérhetetlen parlamentáris vitát eredményezne a Közgyűlésben. “És ez” mondta egy másik delegátus “az Egyesült Nemzeteket még szégyenletesebbnek mutatná be ebben az órában.” Vitetti ugyancsak belátta, hogy minden olyan kísérletet, ami Magyarországot a Szuez előtt hozná szavazásra „elterelés” felkiáltással lenne megbélyegezve az Afro-Ázsiai-Arab csoport részéről. Ezért kb. este 10 órakor megállapodott az egyedül lehetséges eljárásnál. Várni fog addig, amíg a szuezi szavazatok megtörténtek, s akkor napirenden szólásra emelkedik, hogy Magyarország ügyének sürgősségét megemlítse. Ezt az eljárást, mely a legjobb esetben is nagyon gyenge, Amerika is jóváhagyta. De tényleges Amerikai támogatásra abban, hogy még éjjel csináljanak valamit, nem számíthatott. Üres gesztus volt ez, mint ahogy előre is tudható volt, hogy az lesz, egy olyan módszer, mely Magyarország nevét jegyzékbe veszi, bizonyítékaként annak, hogy kérését nem nézték el.

Éjjel 9:50-kor a Közgyűlés megnyitotta az este második ülését is és Szuez nagy vitája folytatódott. A Cassandra Klub nagyon kis figyelmet szentelt ennek. Tagjai vadásztak a harmadik és negyedik emeleti újságügynökségek teleprinterjei után, s minden apró magyarországi hírt is összegyűjtöttek. Egyik Cassandra a Reuter hírügynökség gépeit figyelte azzal a hittel, hogy azok valamiképpen gyorsabb, részletesebb hírek. Ahogy éjfél közeledett,  szorongva kérdezte, hogy a vonalakat nyitva tartják-e, s biztosították, hogy nyitva maradnak. Hajnali 1:25-kor egy tudósítás érkezett, amit már félelemmel várt, egy hosszú beszámoló, részleteiben félelem gerjesztő az orosz csapatok Magyarországon való mozdulataival kapcsolatban. Idézte egy elkeseredett magyar szavait: „Egy második Korea leszünk?”

E hírközlésről kapott másolatokból egyet elküldött a Főtitkár hivatalába, másokat különböző delegációkhoz – különösen az amerikaihoz. John Foster Dulles maga is olvasta, mialatt a szuezi vita tovább zakatolt. Magyarország neve nem került szóba a teremben egészen kb. éjjel 2:30-ig. Az indiai Lall tett egy múló említést „holmi nehézségekről Magyarországon.”

Minden bizonnyal voltak nehézségek Magyarországon. Majdnem ugyanabban a pillanatban, mikor Lall beszélt, két hosszú páncélvonat csoport gördült ki lassan Oroszországból Magyarországra a záhonyi határállomásnál. A magyarok látni tudták a határon túli nagy tömegű, várakozó orosz csapatokat. A páncélos vonatok elfoglalták a záhonyi állomást és állandó mozgással mind mélyebben hatoltak Magyarországba, átvéve a fő vasútvonalat Nyíregyházáig. Tovább menve, Budapest vonalát.

Az olasz Vitetti New Yorkban türelmetlenül izgult. Nem tudott addig beszélni, amíg a szuezi szavazat nem érkezett el, már nagyon későre járt az idő, s szívében tudta, hogy már túl késő van ahhoz, hogy Magyarország ügyében cselekedni lehetne, még akkor sem lehet, ha a Közgyűlés cselekedni akarna. A szuezi szavazat nem érkezett el csak hajnali 3:30-kor. Az Anglia, Franciaország és Izrael elleni amerikai határozat győzelmesen átment 64 szavazattal 5 ellenében, 8 tartózkodott a szavazástól.

Vitetti felemelkedett. „Beszédre kértem jogot a sorrend kérdésében”. Nagy kérésére utalt, mely – amint mondja – „csak most került hozzánk.” Aláhúzta a magyarországi események sürgősségét és ezt mondta: „Remélem, hogy az Egyesült Nemzetek – ha szükséges, még ezen külön ülésszak alatt – mindent megtesznek, ami csak lehetséges a magyar nép kérésével kapcsolatban.” Ezután leült. Nem volt határozat, csak napirendi felszólalás. Belaunde Peruból azt mondta, hogy egyetért vele; ezután ő is leült. Ennyi történt. Ezután beszédek következtek, mind Szuezzel kapcsolatban.

Most már tizenöt óra elmúlt az ötvennyolc órából.

Körülbelül hajnali 4 órakor John Foster Dulles szóra emelkedett, ismét Szuezzel kapcsolatban, de záró szavaiban megemlítette Magyarországot. Megviseltnek és soványnak látszott. Igen késő volt és még ő sem gyanította, hogy másnap sebész kése alá kerül.

„Jóváhagyásomat akarom kifejezni” mondta, „az olasz képviselők beavatkozásához a magyar helyzettel kapcsolatban... Remélem, hogy ez az ügy, mely most napirenden van a Biztonsági Tanácsnál, sürgősen előttünk marad, s nem feledkezünk bele a Közel Keletbe olyannyira, hogy ez kizárja segítségünket Magyarország függetlenségének visszanyerésében.” Néhány perc múlva – hajnali 4:20 –kor az Közgyűlés ülését berekesztették.

 Magyarországon Dulles szavait majdnem azonnal hallották Amerika Hangján és a Szabad Európán keresztül. Egy nagyon szükséges reményt hozott a felkelésnek.

Amerika és talán a világ népessége feltételezte, hogy Dulles e szavait gyors és azonnali ENSZ cselekedetek követik, amerikai nyomással támogatva. A valóságban éppen az ellenkezőjét jelentették. Ezek biztosították a további késedelmet.

Ez azonnal nyilvánvalóvá vált az ENSZ delegátusok számára, de nehezen érthető és esztelen paradoxnak látszik mindazok előtt, akik nem értik, hogy az ENSZ  hogyan működik. Mikor Dulles arról beszélt, hogy Magyarország ügyét a Biztonsági Tanács előtt kell tartani, ezzel önműködően másodrendű fontosságúnak ítélte. Ahogy az ENSZ most áll, minden anyag, mely a Biztonsági Tanács előtt marad mellékútra lett terelve, mivel a Biztonsági Tanácsot megbénítja a Szovjet vétó minden olyan ügyben, mely a nagyhatalmak közötti vita tárgya. Most csak a Közgyűlésnek van cselekvésre hatalma, s a Közgyűlés nem foglalkozhat vele addig, amíg a Tanács még nem szavazott rá, megvétózták, majd hét szavazattal (a tizenegyből) a Közgyűlés elé utalták. Dulles beszéde ellenére, még a „sürgős” szava ellenére is cselekedetei azt jelentették, hogy Amerika nem mozdul gyorsan azért, hogy a magyar kérdést kiszorítsa a Közgyűlésből – s ez biztosítja a további halogatást.

„A fontosságnak fokozatai vannak”, mondta egy ENSZ delgátus Dulles beszédével kapcsolatban az éjjel, s annak a szónak, hogy „Sürgősen”.  „Létezik igazi fontosság, igazi nyomással. Ez ahhoz a fajtához tartozik, amit ti amerikaiak Szuezzel, Koreával kapcsolatban használtatok, s amit használtok az ügyben, hogy a kommunista Kínát kizárjátok az ENSZ-ből, az igazi többség kívánságai ellenére. Azután van egy bizonyos papír-sürgősség, mit Dulles használt az éjjel a karzat és az újságok főbb hírei számára.

Az álmatlanságtól és a szuezi feszültségtől kimerülve a delegátusok hazamentek aludni. Az új napon körülbelül hajnalig sem a Közgyűlés, sem a Biztonsági Tanács nem tervezett gyűléseket. Pihenőnapot terveztek.

Kevés volt a nyugalom Magyarországon. Hangszórós teherautók pásztáztak Budapesten. “Ne féljetek! Az orosz csapatmozdulatok csak a kimenő orosz személyzet védelmét szolgálják.” Senkit sem nyugtattak meg. Az orosz szándék túl tiszta és baljóslatú volt.

Az aggodalom, s az orosz szándék végre kristály tisztán látható volt New Yorkban is, amikor a nap felkelt Manhattanban. A New York Times hatalmas, zászlós feliratokkal közölte: SZOVJET TANKOK ISMÉT KÖRÜLVESZIK BUDAPESTET: NAGY KIHÍVÓ, AZ ENSZHEZ FOLYAMODIK. Nyugati delegátusok, még mindig álmosan telefonáltak egymásnak, savanyú képpel beszélték meg az egyre sötétebb magyarországi híreket. Késő reggelre Amerika, Anglia és Franciaország megegyeztek abban, hogy mégis csak szükséges még aznap a Közgyűlésen egy külön gyűlést összehívni. Egy kétmondatos levelet szerkesztettek, mely a Közgyűlést hívta össze, egy külön futárt hívtak, hogy az kézbesítse személyesen a Közgyűlés új elnökéhez, az iráni Entezam-hoz.

Míg a külön futár Manhattanon sietett át, Budapest rádiója a város zsidó lakósságának segítségkérését sugározta a nyugat felé. Ezt egy fő evangélikus püspök követte: „Jézus Krisztus nevében kérlek benneteket, segítsetek.”

Körülbelül ugyanezen órában egy amerikai diplomáciai védőkísérettel ellátott kocsisor már csak néhány mérföldnyire volt az osztrák határtól és a biztonságtól. Az orosz puskások az útszélen üldögélve megállították őket. Az amerikaiak tiltakoztak, az orosz parancsnok kurtán megjegyezte: „Nem érdemes vitatkozni. Vissza kell térniük Budapestre”.  A kocsisor kedvetlenül visszafordult.

New Yorkban a külön futár nem tudta kézbesíteni az amerikai-angol-francia levelet délután 1 óráig a Biztonsági Tanács elnökének.

Eddig már huszonnégy óra múlt el az ötvennyolcból.

Az iráni Entezam elolvasta a levelet, talán egy sóhajjal, mivel szíve Szuezhez volt közelebb, mint a Dunához. Mégsem volt ünnepnap a Biztonságai Tanács számára aznap.

“A magyarországi kritikus helyzetre való tekintettel, az a megtiszteltetés ért bennünket kormányaink részéről, hogy mindnyájatok jelenlétét a Biztonsági Tanács sürgős ülésére kérjem ma délután,” mondta a levél. Entezam elnök elhatározta, hogy lehetetlen lenne a tizenegy delegátus összegyűjtése délután öt óra előtt, s erre az órára hívta be őket.

A szó, hogy a Biztonsági Tanács külön gyűlést tart gyorsan terjedt el New Yorkban és az egész világban. Egyre növekvő izgalmat és reményt okozott, főként Magyarországon. Most végre úgy látszott, hogy az ENSZ végre mint egy jogos bosszúját érvényesítő angyal felemelkedik, s csinál valamit.

A budapesti rádió 13:20-kor nyugtalanító híreket közölt. A legbaljóslatúbb Nagy második tiltakozása volt az oroszok felé, a szovjet csapatok egyre nagyobb Magyarországba való vonulása miatt. Nagy hangsúlyozta egyre növekvő sürgetéssel azonnali kivonulásukat. Egy második megkeresést küldött az ENSZ-hez.

Nagy ezen második megkeresése lassabban érkezett. A közvetlen Telex kapcsolat Budapesttel már nem létezett, s különben is, Nagy mögött már olyan ENSZ delegátusok álltak, akikben bízni tudott – legalábbis így gondolta. De az üzenetet nem kezelték sürgősként, s ismét nem érte el a legtöbb delegátust csak aznap éjjel.

Nagynak Hammerskjöld-höz intézett ezen második közvetlen megkeresésében emlékeztette őt  arra, hogy az előző napi megkeresésében közölte azt, hogy a szovjet csapatok Magyarország területére léptek. “(Ma) további és pontos információ…jutott el a kormányhoz… hogy nagy szovjet katonai egységek lépték át a határt, Budapest felé menetelve.” Némely orosz csapatmozgásról részletes tájékoztatást adott és a következőket mondta: “A fenti tények alapján a magyar kormány szükségesnek tartotta a USSR-t arról értesíteni valamennyi budapesti diplomáciai testülettel együtt ezen népköztársaságunk ellen elkövetett lépésekről. Nagy azt mondta, hogy határozott javaslatot adott az oroszoknak csapataik visszahívásával kapcsolatban, s javasolt az e tárgyban történő egyezkedések számára egy helyet, s a magyar tárgyalófelek neveit is közölte. „Felkérem Főméltóságodat, hogy forduljon a Nagyhatalmakhoz, hogy ismerjék el Magyarország semlegességét, s kérje a Biztonsági Tanácsot, hogy utasítsa a szovjet és magyar kormányokat, hogy kezdjék meg azonnal a tárgyalásokat.”

A feszültség tovább növekedett az ENSZ épületében amint az idő a délutáni öt órához közeledett, amikor a Biztonsági Tanács találkozik. Természetesen senki sem várta, hogy a Tanács valóban cselekedni fog, s megszavaz egy határozatot, mely miután meg lett vétózva, szavaznak a véghatározat stratégiájára, hogy átutalják az ügyet a Közgyűléshez. A delegátusok és jól értesült sajtó-tájékoztatók biztosak voltak abban, hogy ezt fogja cselekedni az amerikai Henry Cabot Lodge, “nála lesz a labda”, miután Anglia és Franciaország még mindig Szuez felett tanácskoztak.

Lodge útja tiszta volt. A Biztonsági Tanácsnak csak hét szavazatra volt szükség ehhez a véghatározati indítványhoz, s nyolc szavazatban tökéletesen biztos volt: Amerika, Anglia, Franciaország, Ausztrália, Belgium, Kina, Kuba és Peru szavazatában.

Németországban ezen a délutánon, az Adenauer kormány szóvivője, miután beszélt a New York Times tudósítójával, nagyon józanul ezt mondta: “Ez az amerikai cselekedet jó, de miért érkezik ide ilyen lassan? Valószínűleg máris túl késő van ehhez. Talán már visszavonhatatlan határozatok születtek Moszkvában. Amerika jó hírneve van függőben, nemcsak Németországban, de egész Európában. Ha a magyar népet visszataszítják a sztálini rémuralom alá anélkül, hogy Amerika hathatósan ellentállna ezen tragédiának, az amerikai erkölcsi tartalék nem érne többé semmit.” 

Washingtonban d.u. 4 órakor, Eisenhower elnök bejelentette 20 millió dolláros ajándékát Magyarországnak, 15 millió dollárnyit a túltermelésből fennmaradt ételféleségekből, 5 millió dollár értékben húst, zsírokat, olajakat és gyógyszereket. Soha nem szállították le.

Pontosan d.u. 5 órakor, New Yorkban a Tanács különleges ülése megkezdődött, s azonnal egy óra hosszat tartó jogi vitába bonyolódott a magyarországi Szabó János jogaival kapcsolatban, aki hívott vendégként ott volt. Ez a vita Kínával és az Egyesült Államokkal kezdődött, s elég bonyolulttá vált. Szabó valóban képviseli Magyarországot, s ha igen, szólásra emelkedhet? Ha igen, a Tanács tagjainak beszédei előtt, vagy után beszéljen?

Ezen vita alatt történt, hogy a Főtitkár hivatala véletlenül feltárta, milyen gondtalanul bántak a magyar üggyel. Hammerskjöld úr nem volt jelen, el volt foglalva Szuezzel, de Protitch főtitkárhelyettes képviselte.

A Tanács megkérdezte Protitch-ot, hogy a titkárság hogy gondolja, Szabó jogosult-e Magyarországot képviselni. Azt válaszolta, hogy csak Szabó szavára tud támaszkodni, majd hozzátette: “Még hivatalosan nem kaptunk a Titkárságnál semmi különösebb információt a megbízatásáról magától a magyar kormánytól.” Az egyik segédje Protitch füléhez hajolva suttogott valamit, s a főtitkárhelyettes  arca csodálkozást mutatott . Felállt, hogy helyesbítsen: “Csak most hozta a jogi hivatal tudomásomra, hogy a magyar kormánytól  tegnap érkezett távirat Dr. Szabó Jánost bízta meg a Közgyűlés külön ülésén való részvételével.” Nyilvánvaló volt, hogy a főtitkárhelyettes most hallott erről a táviratról először, ami 30 órával ezelőtt érkezett.

A hajszálhasogatás még ezzel sem ért véget. Némely delegátus azt vitatta, hogy még akkor is, ha Szabó jogosan is képviselte Magyarországot a Közgyűlésen tegnap, az nem jelenti azt, hogy a Biztonsági Tanácsban ma is ezt teheti.

Az ötvennyolc órából már harminc elmúlt.

Amint a Szabóval kapcsolatos vita folytatódott, Henry Cabot Lodge, ki segédkezett ennek az elindításában, unatkozni kezdett. Szárazan kérdezte: „Megengedi a sorrend, hogy a magyarországi helyzetről beszéljünk” „Nem” mondta Entezam elnök, „túl korai még.”

Magyarországon mindez nagyon későinek tűnt. Majdnem abban a pillanatban, mikor Entezam beszélt, szovjet bombázók orosz kiinduló helyükből magyar repülőtereken szálltak le, Kecskeméten és Szegeden. A sötétben még több orosz csapat jött be és nemcsak Oroszországból. Romániából is jöttek, s magyar megfigyelők látták, hogy a román utak több kilométernyi szakasza tömve volt katonákkal, kik sorukra vártak. Orosz vasutak úgy el voltak tömődve, hogy némely csapatot Csehszlovákia felé irányítottak, majd innen kezdtek beözönleni Magyarországra a Duna hídján át Komáromnál. Majdnem az összes kelet-magyarországi vasútvonal az orosz katonaság fennhatósága alatt volt.

Körülbelül ebben az órában, az amerikai diplomáciai különítmény, melyet visszafordítottak az oroszok, visszaérkezett ismét Budapestre. Ekkor már az új amerikai követ, Wailes végre elérte állomáshelyét, s vadul hozzá akart kezdeni a való helyzet kiderítéséhez.

New Yorkban a Szabóval kapcsolatos viták legalább egy kissé lecsillapodtak (csak a Tanács szólásra emelkedő tagjainak hozzászólása után beszélhetett), s Henry Cabot Lodge emelkedett szólásra. Hosszú és lelkes beszédbe kezdett, mely a felszínen pontosan olyan beszédnek látszott, mint amire a magyarok vártak. Kedvesen utalt Kossuth Lajosra, 1849 nagy magyar szabadságharcosára, kit legyőztek az osztrák és orosz fegyverek, s Amerikába jött 1851-ben hazájának segítséget keresve. (Kossuthot egyetemes, majdnem hisztérikus imádattal fogadták, s Fillmore elnök külön üzenettel a Kongresszushoz ajánlotta. De elhagyta Amerikát hét hónappal később egy csepp segítség nélkül Magyarország részére.) Ahogy Lodge folytatta, a Cassandra Klub, a sajtó emelete és sok delegátus tanácstalannak látszott. Nagyszerű beszéd volt, de hol volt a határozat, melyet neki kellett volna bevezetni, hogy tovább vigye a fejleményeket, hogy a Közgyűlés elé utalják az ügyet?

Lodge soha nem vezetett be semmiféle határozatot ebben az ülésben, sem senki más. Lodge csak ajánlotta, – s ez nem volt határozat – hogy Nagy küldjön valami kormány képviselőt Budapestről New Yorkba, hogy pontosan megmagyarázza az ENSZ-nek mi történik Magyarországon. Semmi sem lehetett volna irreálisabb ezen a ponton; semmi sem mutathatta volna tisztábban milyen tudatlannak látszott Lodge a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. Egy latin-amerikai delegátus eltakarta arcát kezeivel, s kollégájához suttogott: “Nem veszi észre, hogy senki sem tudja Magyarországot elhagyni most, hogy az utak el vannak zárva, s valamennyi repülőtér el van foglalva? Álomországban él?”

Közeledett az elnapolás ideje, s felhozták annak a kérdését, hogy a Tanács mikor találkozzon ismét – a fontossági fok jó mércéje mindig, amit a különböző delegátusok a helyzet irányában tanúsítanak. Entezam elnök egyáltalán nem látszott sietősnek; azt ajánlotta, hogy elég, ha következő hétfőn, november 5.-én – három nap múlva – találkoznak. Számos ország delegátusa azonnal tiltakozott – Amerika kivételével -- mondván, hogy a dolgok túl sürgősek Magyarországon ahhoz, hogy ilyen hosszú időre pihentessék a tárgyalásokat. Kuba ajánlotta, hogy veszélyes elnapolni november 3. este 8 órájánál tovább. Senki nem ellenkezett, s  Nuñez-Portuondo ajánlatát elfogadták. Az ülést elnapolták este 8:50-ig.

Harminckét óra múlt el az ötvennyolcból.

Magyarországon, a Soproni Egyetem hallgatói leverten néztek fel a rendelkezésükre álló rádiók mellől, melyek rögtönzött hallgató állásukat képezték. “Semmi!’ suttogta az egyik diák, mint aki képtelen hinni füleinek. “Semmi! Még egy határozat sincsen!”

Egész Magyarország területén a szovjet katonaság mozdulatait észlelték egész éjjel, zajukat némileg tompította a hó. A tankok tömege és gépfegyveres alakulatok mentek Szolnokon keresztül, egyfolytában nyugatra. További kétszáz tank mozdulatlan volt számos napon át Szolnok és Abony között; most ezek is megindultak nyugatra. Az orosz gyalogság Nagyrédébe lépett majdnem nesztelenül a sötétség leple alatt. Tankok acélgyűrűje vonult fel, hogy a pécsi uránium bányákat körbevegye.

A bányászok terve az volt, hogy elárasztják az értékes uránium bányákat, hogy az oroszok ne tudják használni. Néhán órán belül terveiket tökéletesen véghez is vitték.

Körülbelül hajnali négy órakor (Magyarországon délelőtt 10 óra) mint futótűz terjedt el a hír Budapesten, hogy egy ENSZ repülőgép 16 kiküldöttel most szállt le a városon kívül. A remény újbóli feltámadása még keserűbb csalódásba fulladt, amikor világossá vált, hogy tökéletesen hamis hírről van szó.

Körülbelül reggeli 6-kor (dél Magyarországon) Nagy bejelentett egy új, “testhez szabott” kormányt mondván, hogy 20 minisztert felmentettek állásuk alól saját kérésükre.” A valóság az volt, hogy némelyikük olyan régi idők beli kommunista volt, hogy a felkelők már nem fogadták el őket, s néhány esetben még az úgynevezett minisztereket sem engedték hivatalaikba. Mások félve a közelgő vihartól örömmel hagyták el a Nagy kormányt addig, amíg lehetett. Az új, 12 személyes kormányban csak három kommunista volt, egy közülük még mindig Kádár János volt.

Hajnali 6 órakor magyar és szovjet tábornokok első találkozásukat tartották, hogy terveket dolgozzanak ki az orosz csapatok Magyarországról való teljes visszavonulásával kapcsolatban. Nagy saját maga is jelen volt a gyűlés egy részén. Úgy látszott, hogy simán haladnak előre; a légkör udvarias, majdnem szívélyes volt, a szovjet generálisok alkalmazkodók. A teljes orosz visszavonulást mindkét oldal biztosra vette, s az egyedüli eltérés a visszavonulás befejezésének időpontja körül volt. A magyarok december 30.-t kérték, az oroszok kitartottak a január 15 mellett „technikai okokból”. A magyarok beleegyeztek, hogy a távozó orosz katonákat szertartásosan búcsúztatják, magyar katonazenekarral, amikor az utolsó csapatok távoznak. A magyarok azt is megígérték, hogy újraépítik és karbantartják a szovjet háborús emlékműveket, melyek a forradalom alatt megrongálódtak, bár a tönkretett Sztálin szoborról tapintatosan nem történt említés.

Mikor ez az ülésszak befejeződött, az egyezkedők megállapodtak egy második tanácskozás idejében is aznap délután 4 órakor (esti 10 óra budapesti idő szerint), hogy további részleteket kisimítsanak. Az oroszok Malinin tábornok vezetésével ajánlották, hogy miután az első találkozás a magyar parlament épületében volt, a második a szovjet katonai főparancsnokságon Tökölön legyen, Budapest külvárosában. Megmagyarázta, hogy itt Moszkvával közvetlen telefonvonala van, ami hasznos lehet a tárgyalások szempontjából. A reménykedő magyar tárgyalófelek, Maléter Pál vezérőrnagy vezetésével, a forradalom hősével, ki most már hadügyminiszter, beleegyeztek.

Reggeli 7 órára az orosz erők elfoglalták a győri út kereszteződését, s még a Sopron felé vezető utat is elvágták. Az oroszok azt mondták a magyaroknak Győrben, hogy 600 kilométeren át állandóan úton voltak. Most minden nyugati határ orosz katonák kezében volt, egy kis kitüremkedő szakasz kivételével Sopronnál, ahol ennek a hajlatnak az egyik vége orosz kezekben volt, mely elzárta Magyarország többi részétől.

Washingtonban reggel 7 órakor John Foster Dulles éles hasfájdalmakkal ébredt. Elvitték a Walter Reed kórházba, ahol délután 1:35 perckor rákos megbetegedéssel megoperálták. Így ezen válságos órában a külügyminisztérium elvesztette vezetőjét, s az ügyintézés vezetése ifj. Herbert Hoover helyettes külügyminiszterre esett. A legfelsőbb irányítás megmaradt természetesen Eisenhower elnök kezében, kinek alig 16 óra múlva a választók elé kellett újraválasztása ügyében állania.

Semmi említésre méltó nem történt New Yorkban ezen utolsó reggelen a magyar szabadság tárgyában. Az ENSZ-ben a figyelem a válságosnak ígérkező Közgyűlésre összpontosult Szuezzel kapcsolatban, aminek aznap este kellett volna megkezdődnie. Mindenki azt várta, hogy egy különleges ENSZ csapatot szerveznek, s küldenek Egyiptomba.

Délután 3 órakor, hála a kubaiak tegnapi állhatatosságának, a Biztonsági Tanács ismét találkozott Magyarországgal kapcsolatban. Végül bevezették az Egyesült Államok régen várt szavazatát.

Ötven óra múlt el most már az ötvennyolcból.

Alig, hogy tárgyalásra kész lett a Tanács, mikor a jugoszláviai Brilej elnapolást javasolt! Azt vitatta, hogy miután Magyarország és az oroszok egyezkedni látszanak, a Tanács ne lépjen közbe, hanem várjon, hogy lássa, hova vezetnek a tárgyalások. A legtöbb nyugati delegátus csodálkozott ezen a felszólaláson, s még jobban csodálkoztak, mikor azt látták, hogy ezt a felszólalást csak egyetlen nyugati delegátus támogatta: az amerikai Lodge. “Úgy hisszük”, mondta Lodge reménykedve, “hogy az egy napos elnapolás igazi alkalmat adna a magyar kormánynak kinyilvánított kívánsága teljesítésére, mely a szovjet katonaság rendezett és azonnali kivonulása.” Egyetlen nyugati delegátus sem osztozott Lodge optimizmusában az oroszok jóindulatával kapcsolatban és erősen tiltakoztak. Az ausztráliai Walker a következőket mondta: „Sajnos a világnak már van némi tapasztalata a tárgyalások menetével kapcsolatban olyan országokban, ahol a Szovjetunió képes volt katonai uralomra szert tenni.”

Az angol Sir Pierson Dixon a következőket mondta: “Igen helytelen lenne, félrevezető és igazságtalan a magyar néppel szemben, hogy kényelmes álláspontra helyezkedjünk, amilyent a jugoszláviai küldött javasol, s most már szépen magára hagyjuk a magyar kérdést, hogy megoldódjon.” Bíztatta az Egyesült Államok határozatának azonnali elfogadását és befejezésként ezt mondta: „Őszintén szólva nem látom, hogy a Tanács hogyan tehetne kevesebbet.”

A francia De Guiringaud csatlakozott egy túlságosan pontos próféciával: “Nemcsak jogunk, de kötelességünk felderíteni (ezek az orosz csapatmozgások) nem inkább a szovjet erők átcsoportosítása-e azért, hogy hirtelen mozdulattal be tudjanak avatkozni, lehetővé téve a Szovjetunió szája íze szerinti kormány létesítését.”

Amikor de Guiringaud beszélt, magyarországi eseményekkel kapcsolatos félelmével egyetértettek. A legutóbbi órán át a Budapest közelében levő nagyobb utak magyar előőrsei megriadva telefonáltak a hadügyminisztériumba. Jelentették, hogy szovjet tankok százai vonulnak lassan és állhatatosan Budapest felé, s engedélyt kértek arra, hogy lőjenek rájuk. „Nem”, mondta a minisztérium a kérések tucatjaira. „Ne lőjetek!” Nagy a legszigorúbb parancsot adta arra nézve, hogy ne magyar lőjön először. Még mindig halvány és egyre inkább halványuló reménye volt – más egyéb híján – arra vonatkozólag, hogy a tököli tárgyalások csodát művelnek. Így a tankok továbbvonultak,  a főváros külvárosaihoz közeledve, a város aggódó polgárai láttára. Mindeddig senki sem lövött senkire.

New Yorkban, a nyugati delegátus társak unszolása ellenére Lodge nem fejtett ki semmi igyekezetet sem a Tanács előtt, sem magánbeszélgetésben a szavazáshoz szükséges határozat hozatalára. A magyarországi Szabó János egykedvűen ült, majdnem semmit sem szólva. De végül is, kb. délután négy órakor, több delegátus kérte Szabót, hogy mondja meg a Tanácsnak hivatalosan, hogy Magyarországon valóban komoly egyezkedések folynak-e, vagy sem. Igen, mondta Szabó, folynak. “Szeretném elégedetten a Tanács tudomására hozni a következő ígéretes üzenetet, melyet ma kaptam Magyarországról: A magyar és szovjet katonaság vezetői ma délben (budapesti idő szerint) találkoztak és mindkét fél kifejezte nézetét a szovjet csapatok visszavonásának technikai kérdéseivel kapcsolatban. Megegyeztek, hogy tanulmányozzák egymás ajánlatát, s ismét találkoznak ma este budapesti idő szerint tíz órakor.”

Most volt ez az óra – este tíz óra Budapesten midőn  Maléter vezérőrnagy és magyar tárgyalói pontosan megérkeztek az oroszok tököli főhadiszállására. Úgy látszik némely egyezkedés folyt és a magyaroknak közvetlen telefonösszeköttetése volt Nagy hivatalával Budapesten. Rövidesen az orosz vezető, Malinin tábornok ajánlotta, hogy mindnyájuknak enni-inni kellene, s a banketthez vezette őket. Rövidesen ezután a budapesti telefonvonal el lett vágva. Ez megriasztotta Nagyot és a katonai vezetőt Budapesten, Király Béla tábornokot. Ez utóbbi őrjáratot indított Tököl felé, hogy lássák mi történik. A járőrök soha sem tértek vissza.

Az ENSZ-ben, miután hallottak Szabó révén a tárgyalásokról, a delegátusok mohón többet is akartak megtudni egy biztosabb helyről: az orosz Arkady Sobolevtől. Sobolev általában robbanékony, ha akadályról van szó, de ezen az ülésen alig szólt egy szót. A delegátusok kérdezték, kutatták, még kötekedtek is vele, hogy szóljon végre ezen egyezkedésekről. “Azt hiszem igazán meg kell hallgatnunk” mondta az angol Dixon. Az ausztráliai Walker megjegyezte: “Úgy tűnik, hogy a tőle kapott bármi válasz hiánya igen baljóslatú lenne.” Végül is délután 6 órakor bele beszélték egyetlen nyilatkozatába, mely egyúttal a legrövidebb volt, amit valaha mondott. Angol fordításban csak 51 szó, melyek lényege a következő: „Megerősíthetem, hogy ilyen egyezkedések folyamatban vannak.”

Kevesebb, mint három óra van hátra.

Majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor Sobolev beszélt New Yorkban, egy alacsonyabb, rangjelzés nélküli férfi hirtelen belépett a szovjet parancsnokságra, félbeszakította a magyar tárgyalófeleknek rendezett bankettet. Az orosz házigazda, Malinin tábornok felháborodottnak látszott ezen félbeszakításért. A látogató valamit suttogott a fülébe. Malinin vállat rándított, majd saját tárgyalóit kiparancsolta a szobából. A titokzatos látogató igazolta magát, mint Ivan Serov őrnagy, a szovjet biztonság hírhedt vezetője. Ő és emberei azonnal megragadtak minden magyart, Maléter Pállal együtt, s azóta sem hallottak róluk. Csapda volt.

New Yorkban még mindig nem volt szavazás az amerikai határozattal kapcsolatban, s a francia de Guiringaud latolgatta: “Miért nem szavaznak ez ügyben hozott határozatról?” Más országok is ugyanezt kérdezték. Az amerikai Lodge nem szólt. Entezam elnök bejelentette, hogy ezen ülésnek nemsokára be kell fejeződnie, mivel a Közgyűlés este nyolckor találkozik Szuezzel kapcsolatban. Ez azonnali tiltakozást eredményezett a kínai, ausztráliai, francia és angol delegátusok részéről, -- de az amerikai nem csatlakozott hozzájuk. A többi ország vitatkozott, hogy a Tanács folytathatná az ülését Magyarországgal kapcsolatban, még azalatt is, amíg Közgyűlés Szuezt tárgyalja. Felajánlották, hogy felosztják a delegátusaikat, s egyidőben tudnak ülésezni. Az Egyesült államok nem támogatta őket és a felajánlást elvetették.

Ismét felmerült annak a kérdése, hogy mikor találkoznak ismét. Entezam elnök még mindig azt mondta, hogy elegendő, ha a következő hétfőn, november 5.-én délelőtt 10 óra  30 perckor találkoznak. Ismét alig volt valami tiltakozás, hogy ez túl késő – és ismét semmi tiltakozás nem hangzott el az Egyesült Államok részéről. Ausztrália felvetette, hogy kétségbeejtő a helyzet Magyarországon, s nem később, mint holnap, vasárnap, november 4.-én d.u. 5 órakor akar találkozni. Felsóhajtva Entezam szavazásra tette a kérdést. Csak ő és Lodge szavazott ellene – és ezzel további késlekedésre szavaztak. De Peru, Oroszország és Jugoszlávia tartózkodtak; így az ausztrál indítvány nem kapta meg a szükséges hét szavazatot, s így nem volt sikeres. Entezam gondolata, a következő hétfő lett elfogadva, Ausztrália tartózkodott a végsőkig. Azután az ausztrál Walkerhez csatlakozott a francia de Guiringaud, azonnal felállt mondva, ha bármi történne hétfő előtt, fenntartják annak a jogát, hogy a Tanács hamarabb találkozzon. Természetesen, mondta Entezam egyetértően. Túl hamar, ahogy erre majd emlékeznek.

A Tanács elnapolta ülését d.u. 6:55-kor. Ismét minden eredmény nélkül. Ismét, a régóta várt közgyűléshez való átutaló határozat -- “end run” -- nem vált valóra. Amikor a delegátusok kezdték elhagyni a termet, ez volt utolsó alkalmuk a cselekvésre.

Már kevesebb, mint négy óra maradt csak.

A Tanács delegátusai gyors vacsorát ettek, s siettek a Közgyűlés ülésére Szuez tárgyában, mely este 8 órakor kezdődött.

Ebben az órában nagy tömegű szovjet páncélosok már Budapest belterületén voltak. Egy erős oszlop délről, a Duna mentén közeledett, s már ostromzár alá helyezte a fontos Soroksári utat. A Csepel szigetet, a magyar ipar szívét, telve rettenthetetlen munkásokkal, kik oly sokat tettek a szabadságharcért, elvágták a fővárostól. Egy másik nagy oszlop a városba vonult északról a Váci út mentén. Mindeddig még nem történt lövés.

New Yorkban a Közgyűlés hangos volt a legkeserűbb beszédekkel, melyet valaha is hallottak az East River táján. Szónok szónok után elítélte ezt „a véres, kegyetlen, előre eltervezett fegyveres támadást”...”Egy láncaiból kiszabadult dühödt szörnyeteg dühödt igyekezetét”... „Ezen szörnyű agresszió utálatos bűnét”... De mindezen igyekezetnek semmi köze nem volt Magyarországhoz. Egyedül Anglia, Franciaország és Izrael ellen irányult a szuezi ténykedéseikkel kapcsolatban. S mialatt ez a nagy vita folyt, a következők történtek:

 

Ütött az óra Magyarországon.

Az első orosz lövés 10:25 kor (hajnali 4:25 Budapesten, november 4.-én) hangzott el egy nagy ellentámadásban. Szovjet ágyútűz kezdődött a magyar kaszárnyák ellen a Budaörsi úton. Azonnal ágyútűz tört ki városszerte, s a magyarok heves ellentámadásba kezdtek.

New York nem értesült minderről még vagy egy óra huszonöt percig. Közben tombolt a vihar Szuez körül. Az orosz Arkady Sobolev különösen méltatlankodónak látszott az Egyiptomban történő  angol-francia cselekedetek miatt. Eltűnt a Biztonsági Tanácsban néhány órával ezelőtt tanúsított  szűkszavúsága. Egy hosszú beszédben “barbár” viselkedéssel vádolta az angolokat és franciákat és, hogy “halált vetnek a békés lakósok, asszonyok és gyerekek között”, és, hogy “szánt szándékkal semmibe veszik az Egyesült Nemzeteket.”

Este 11:05-kor (hajnali 5:05 Magyarországon) egy furcsa hang érkezett egy furcsa rádióadón át Magyarországon. Münnich Ferenc hangja volt, egy régi kommunistáé, kinek Nagy nemrégen mondta fel miniszteri állását. Bejelentette, hogy Kádár Jánossal bábkormányt létesítenek „Magyar Forradalmi Munkás és Paraszt Kormány” néven. Münnich kijelentette, hogy Kádár, ő maga és még két személy elvált a Nagy kormánytól november 1.-én. Az új rezsim orosz fegyveres segítséget kért a „fasiszta reakció és gyilkos bandája” ellen” (1958 elején Münnich leváltotta Kádárt, mint a bábkormány elnöke.)

Még ez a sokatmondó bejelentés sem vont magára sok figyelmet a nyugaton, mivel nem hallották nagy körben. Szolnokról sugározták a hírt, egy városból, mely Budapesttől kb. 65 mérföldnyire van délre, s már orosz kézben volt. Az 1187 kilociklus hullámsávon át érkezett, mely sávot különben a Balaton-Szabadi állomás használta, távol nyugat Magyarországon. 15 perccel később egy másik magyar rádióadás valóban áttörte az utat a világ felé.

Éjjel 11:20-kor (hajnali 5:20 Magyarországon, november 4.-én) a Budapest Rádió nagy izgalommal kezdte hírközlését: „Figyelem! Nagy Imre miniszterelnök fog beszélni a magyar néphez”. Egy pillanattal később érkezett a Miniszterelnök remegő hangja. „Nagy Imre beszél. Ma hajnalban szovjet csapatok támadták meg fővárosunkat azzal a nyílt céllal, hogy megszüntessék a törvényes és demokrata Magyar kormányt. Csapataink harcban állnak; a kormány helyén van. Tudatom e tényt országunk lakósságával és az egész világgal.” Ez öt percenként meg lett ismételve németül, franciául és angolul, néha a magyar himnusszal vegyítve.

A borzalmas hír hamar elérte New Yorkot. Éjjel 11:49-kor a Reuters teleprinterje az ENSZ épületében kigépelt egy hírt a bécsi hivatalából. A hír gyorsan terjedt, a delegátusok gondterhelt, levert arccal jöttek-mentek. A közgyűlésen tovább folyt a vita Szuezzel kapcsolatban. Körülbelül d.u. 12:30-kor (november 4. volt akkor New Yorkban is) magyar menekültek szenvedő csoportja, Nt. Varga Béla vezetésével ragaszkodott ahhoz, hogy találkozni akarnak Lodge-al. Azt mondták nekik, hogy el van foglalva; a magyarok ragaszkodtak és kétségbeesésükben kisebb verekedés támadt egy alacsony rangú amerikai hivatalos emberrel. ENSZ őrök jöttek fel, hogy eltávolítsák a magyarokat.

A nyugati táborban megbotránkozás, szívfájdalom és bűntudat honolt. A Cassandra Klub legnagyobb félelmei igazolódtak be, de most nem volt idő szemrehányásokra. Az ausztráliai Walker Lodge-hoz ment, s ezt mondta: „Mit fogunk ezzel cselekedni?” Lodge habozva csendben volt. Javasolta, hogy a Tanács találkozása másnap délután – vagy 15 órával később legyen. De Walkernek elég volt a halogatásból. Azt mondta, hogy „Máris túl sokáig vártunk. Valószínűleg máris túl késő van, de tovább nem várhatunk.” Azt ajánlotta, s Lodge végülis beleegyezett, hogy a Tanács még aznap éjjel tartsa gyűlését, vagyis tulajdonképpen ez már másnap hajnalban lesz.

Körülbelül hajnali 1 óra után Walker megszakította a közgyűlés Szuezzel kapcsolatos vitáját a sorrend kérdésében, s ő hozta a szovjet támadásról szóló első hivatalos értesítést. Hangosan felolvasta a Reuter hírét, komor hangsúllyal és ezt mondta: „...e hírt figyelembe véve kérem most a Biztonsági Tanács elnökét, hogy hívja össze a tanács tagjait, hogy találkozzanak félórán belül a hivatalában, hogy megtárgyalják az azonnali lépéseket, melyeket – hiszem – a Biztonsági tanács megtesz.”

Körülbelül 20 perccel később, Lodge ugyancsak felemelkedett a napirend egy pontjánál, hogy lényegében megismételje, amit Walker már elmondott, kivéve ő idézte az amerikai hírközlőt, az Associated Press-t, s hozzátette, hogy az amerikai követség Budapesten támadás alatt van, személyzete egy csempés alagsorban.

Lodge remegett a felháborodástól, talán egy megcsalt optimizmus különösen erős felháborodása volt ez. Kétségtelenül emlékezett – mint ahogy a többi delegátus is biztosan emlékezett arra – hogy ő volt az egyedüli nyugaton, aki csak néhány órával ezelőtt vitatkozott arról, hogy a magyar-szovjet tárgyalások valódiak-e. “És itt ültem” mondta fehér arccal “és hallottam a Szovjetunió képviselőjét arról beszélni, hogy hagyjuk abba a vérontást Egyiptomban. Az Ég tudja, hogy abba akarom hagyni az egyiptomi vérontást, de azt hiszem, hogy a Szovjetúnió képviselője cinikus, amikor erről beszél abban a pillanatban, amikor ők ontanak vért Budapesten. Ez mindenkit el fog rémíteni.

“Amikor láttam az első sajtóhíreket, azonnal kértem a Biztonsági Tanács összehívását, s boldog mikor hallom, hogy ilyen hamar meg is történik. Egyszerűen csak azt akarom mondani, az ENSZ e nagy Közgyűlésén, mennyire szívünkön viseljük Magyarország népét, mennyi meleg érzéssel gondolunk rájuk, s kívánunk nekik szerencsés utat ezen  megpróbáltatások között, s jövőbeli függetlenséget.”

Aligha érdemes tovább folytatni ezt a kronológiát. De, röviden vázolva, a Közgyűlés el lett napolva reggel 8 órakor, s a külön Tanács ülését megnyitották öt perccel később. A tanácskozás rövid, keserű és most már teljesen hiábavaló volt. Felháborodással ösztökölték most – túl későn – sürgős cselekvésre, Lodge gyorsan, rövid két óra alatt felülvizsgálta a Tanács továbbviteli taktikáját, amit két nappal ezelőtt vártak el tőle. Csak Oroszország ellenezte és a Közgyűléshez utalták 10:1 szavazattal. A Közgyűlés végül is vasárnap délután találkozott  -- ez volt az első ülése Magyarországgal kapcsolatban – s órákon belül felülvizsgálta az amerikai javaslatot, mely elítéli Oroszországot kérve, hogy azonnal vonja vissza csapatait. A szavazás eredménye 50 mellette, 8 ellene, 15 tartózkodással.

De most már túlságosan késő volt. Az ötvennyolc óra elmúlt; az óra ütött; a tett megtörtént.

THE VIRGINIA QUARTERLY REVIEW

1958 Tavasza 34. kötetének 2. száma

Copyright © 2000 Bell & Howell Information and Learning Company  Copyright © University of Virginia

Fordította: Tomory Zsuzsa

[1] [A WIKIPEDIA szerint “A Cassandra nevet széles körben használják. Bár a modern használatban a “Cassandra” név olyan valakit jelent, akinek jóslatát kételkedve fogadják.”; S. B.]

[2] a szövegben a „buttonholing” angol kifejezés áll, ami azt jelenti, hogy valaki olyan bőbeszédűen magyaráz valamit, hogy a hallgató kabátját is megragadja, hogy figyelmét még jobban a mondottakra irányíthassa..



THE VIRGINIA QUARTERLY REVIEW

Spring 1958, Vol. 34, Number 2

 

TIMETABLE OF A FAILURE

Hungary and the United Nations

By Gordon Gaskill

 

At 10:26 a.m. on Thursday, November 1, 1956, a teleprinter on the twentieth floor of the United Na­tions building in New York City suddenly began clack­ing out a call that has no parallel in UN history.

            An unidentified station asked: UNITED NATIONS NEW YORK. . . ARE YOU THERE?

            The UN operator replied: YES WE ARE STILL HERE.

            The unknown station identified itself: DlPLOMAG BUDA­PEST CALLING.

The UN operator, not recognizing the code word Diplomag, consulted a codebook and found that it meant the Hungarian Foreign Ministry. At this moment, events in far-off Hungary were concealed in such confusion and mystery that this call was not unlike a signal from planet Mars.

Such a call has nev­er reached the United Nations before or since. Normally a member nation sends its messages to its own UN delegation, which relays them to the Secretary Gen­eral. At this hour, however, the Nagy government of Hungary had no delegation it could trust. Thus, on this day and on this day only, the UN building was directly connected to Budapest, by a Telex circuit that went from Budapest to Vienna by landline and thence to New York by wireless. Whatever the nameless op­erator typed on teleprinter No. BP 679 in Budapest was instantaneously reproduced on teleprinter No. MNY 0544 at the UN.

The call from Budapest was so unusual that UN operators gathered around the machine, watching curious1y to see what it would print. Budapest seemed suspicious and hesitant, as if wanting to be absolutely sure it was connected with the UN and not with a different receiving machine, perhaps one in Moscow. Nine different times Budapest asked the UN to identify itself, and nine times the UN patiently complied! Budapest, reassured, spoke of a message it would send soon.  New York waited; the machine whirred; the contact with Budapest remained unbroken, but no message came.  Only scraps of technical talk were transmitted. At 10:42 Budapest typed:

FOR SECRETARIAT UN; IF YOU ARE BUSY I CALL A FEW MINUTES LATER. OUR MESSAGE WILL BE READY. OKAY? PLEASE ANSWER.

The UN, which had said nothing at all about being busy, replied: WE ARE NOT BUSY CAN WAIT IF YOU WANT. In retrospect, the first four words have prophetic overtones. Budapest broke the connection at 11:14 a.m. No real message had been sent. UN operators gossiped about the odd exchange, but no one thought to notify the Secretary General's office that the Hungarian Foreign Office was on the point of sending a message which, in the circumstances, must be of considerable importance. The connection had lasted 48 minutes.

In Budapest during these 48 minutes, Premier Imre Nagy was holding the most grave and momentous cabinet meeting of his career. Unquestionably, he had ordered that the teleprinter link to the United Nations be established, and kept open during it, ready for any emergency. During the last 10 minutes of the 48 minutes he had cast the die, irrevocably. This cabinet meeting was the climax of' a morning of furious activity, both anxious and ominous.

At about 6 a.m. (noon in Budapest), Nagy had protested to Andropov, the Soviet Ambassador, against "new Russian troops coming into Hungary”. Andropov was conciliatory; he said they had come only to relieve and replace departing Russian soldiers exhausted by fighting, and to protect Russian civilians in Hungary. Nagy replied bluntly that this explana­tion did not satisfy him He said that if the Soviet troop influx was not halted instantly, he would appeal to the United Nations. Andropov promised that no more troops would enter.

At 8 a.m. (2 p.m. in Budapest), Nagy telephoned Andropov again and said, indignantly, that the troop influx had not stopped and that, on the contrary, new Russian soldiers had been pouring in steadily for the last three hours. Because of this, he said, Hungary was going to withdraw immediately from the Warsaw Pact. Andro­pov continued to be conciliatory but warned Nagy against doing anything rash.

At 10 a.m. (4 p.m. in Budapest), Nagy summoned his special and historic cabinet meeting. He informed his ministers of his decision to leave the Warsaw Pact. They backed him with a unanimous vote, and then drew up a proclamation of Hungarian neutrality, and approved the text of his appeal to the United Nations. They then suggested that the Soviet Ambassador himself be summoned to their presence, and hear with his own ears what they had decided.

At 11 a.m., while the teleprinter connection to New York was established but idle, Andropov arrived to face the Hungarian cabinet. Nagy read out, solemnly, with a full sense of its great meaning, the decisions he and the cabinet had taken. Andropov remained impassive but still conciliatory. He assured Nagy several times that the Russian troops would be quickly evacuated to Rus­sia, all of them, and begged Nagy to withdraw his pro­posed appeal to the United Nations. Nagy said that he would send it anyway to New York (the line was open and ready) but that he would withdraw it when, ­and only when, the Soviet troops actually left Hungary.

In all this, no minister seemed more enthusiastic or de­termined than Janos Kadar, a close and trusted colla­borator of Nagy. Deeply moved, with tears in his eyes, Kadar faced the Soviet Ambassador and said: "I know my political future may be obscure now, but as a Hun­garian, I would come down into the streets, if neces­sary, and use my bare hands to fight against your tanks."

Thus far, the great decisions had been made but they were still not public. Nagy had informed all chiefs of diplomatic missions in Budapest about his forthcoming steps, but this was still secret, in official channels. At 12: 15 p.m. he took the final, irreversible step. Radio Budapest went on the air and told the whole world what had been decided. Now Nagy's bridges to Russia were burned; he had set out into the unknown. And he gave the word to proceed with sending the Hungarian appeal to the United Nations.

At almost the very second this broadcast ended, the UN teleprinter sprang to life again -- at 12:21 p.m.: BUDAPEST CALI.ING. ARE YOU READY PLEASE?

Twice again the UN identified itself. Then the formal Nagy appeal for UN help came through briskly, in excellent English, without a halt, and almost without a typographical error. It was addressed to Dag Hammerskjöld, Secretary General of the United Nations, and said:

RELIABLE REPORT HAVE REACHED THE GOVERNMENT OF THE HUNGARIAN PEOPLE’S REPUBLIC THAT FURTHER SOVIET UNITS ARE ENTERING INTO HUNGARY. [THE PRIME MINISTER] SUMMONED M. ANDROPOV, THE SOVIET AMBASSADOR, AND EXPRESSED THE STRONGEST PROTEST AGAINST THE ENTRY OF FURTHER SOVIET TROOPS INTO HUNGARY. HE DEMANDED THE INSTANT AND IMMEDIATE WITHDRAWAL OF THESE SOVIET FORCES.

HE INFORMED THE SOVIET AMBASSADOR THAT THE HUNGARIAN GOVERNMENT IMMEDIATELY REPUDIATES THE WARSAW TREATY AND, AT THE SAME TIME, DECLARES HUNGARY’S NEUTRALITY, TURNS TO THE UNITED NATIONS, AND REQUESTS THE HELP OF THE FOUR GREAT POWERS IN DEFENDING THE COUNTRY’S NEUTRALITY…

THEREFORE, I REQUEST YOUR EXCELLENCY PROMPTLY TO PUT ON THE AGENDA OF THE FORTH COMING GENERAL ASSEMBLY OF THE UNITED NATIONS THE QUESTION OF HUNGARY’S NEUTRALITY AND THE DEFNCE OF THIS NEUTRALITY BY THE FOUR GREAT POWERS…

It was signed: "Imre Nagy, President of the Council of Ministers of the Hungarian People's Republic, designated Minister of Foreign Affairs."

At the end, Budapest asked: DO YOU RECEIVED [sic] PLEASE?

New York replied: RECEIVED WELL THANKS VERY MUCH, and then typed out the formal acknowledgement and the exact hour: 12:27 (p.m.) EASTERN STANDARD TIME UNITED NATIONS NEW YORK.

12:27 p.m. on Thursday, November 1, 1956.

At that moment Hungary's appeal for help came legally and officially into the hands of the United Nations. And at that moment a time-clock began to tick, unheard by almost everyone. It would tick for 58 more hours, and then it would strike -- with the violent Russian counterattacks that swept away the Nagy government and drowned the revolution in blood.

No one in the United Nations that Thursday afternoon could know (nor could Nagy himself in Budapest know) that there would be only 58 hours. This is purest hindsight. Yet the hours did exist, and to some UN delegates, looking back now with uneasy hearts, they seem an all-too-brief period of grace during which, had the UN acted with furious energy and resolution, something might yet have been done to save Hungary. Probably this is over-optimism: but it is worth exhuming the 58 hours to learn, by autopsy, how they slipped through the fingers of the UN, unused. This is the timetable of a failure, but it is also a lesson for future crisis.

The 12:27 message from Nagy utterly changed the United Nations' legal position towards Hungary.

Only five days earlier, Hungary had taken a completely opposite stand in the UN. It is not yet clear whether on this day -- October 28 -- Nagy was still controlled, against his will, by Communist police guards, or whether in his own mind he had not yet come to desire UN intervention. On October 28, he was still surrounded by guards of the hated AVO security police; on October 29, he appeared for the first time without them, unquestionably a free agent at last.

At any rate, on October 28, Dr. Peter Kós (actually a Soviet citizen named Leo Konductorov), acting as Hunga­ry’s permanent delegate to the UN, and speaking in the name of the Nagy government, formally told the Security Council that events in Hungary were purely internal affairs, and no legal concern of the UN. This stand (which Nagy might have rescinded the following day, but did not) was later to be reaffirmed by the puppet Kadar government, and thus used to stop any UN action, even the entry of UN ob­servers. But in the five days since October 28, events in Hun­gary had changed fantastically, and Nagy had changed with them. Now he completely reversed his stand. Now the legal government of Hungary was not only permitting UN inter­vention; it was literally begging for it. During those 58 hours it would have welcomed any number of UN observers, prob­ably even UN troops, had any been available. During most of the 58 hours -- but never before and never since -- Hungary lay wide open to the West, its border with Austria free and inviting.

During those precious 58 hours the United Nations did nothing at all about Hungary. It did not even pass a reso­lution.

During the 58 hours the General Assembly, which alone has any power to act in such a matter, held four sessions -- all on Suez -- and never considered the question of Hungary.

During the 58 hours the Security Council, which is in any case foredoomed to impotence by a certain Soviet veto, held three meetings on Hungary. But not even a resolution was placed before it until 50 of the 58 hours had gone, and the resolution had not been voted on by the time the clock had al­ready struck in Hungary.

Yet, in fairness, it is necessary to recapture the mood of the UN delegates, and of the entire world, at the moment the Hungarian appeal for help arrived. Perhaps never did any SOS, save that of the Titanic come at a more unfortunate hour. On that Thursday afternoon, the UN was facing the greatest test of its history -- because of Suez. Only the day before Britain and France, both great Powers, both sol­emnly pledged allies of the United States, had begun a shooting war with Egypt, the protégé of Soviet Russia.

Only about four hours after the Nagy appeal arrived, the General Assembly was to meet in momentous and extraordinary session -- about Suez. The third World War seemed possible, even probable, and in the corridors of the UN, there were foreboding and almost unbearable tension. With all the bells screaming a four-alarm warning from Suez, the news from Hungary seemed, at most, a one-alarm.

This is understandable. For days now the news from Hun­gary had been meager and confused, but to the West it seemed incredibly good. The revolution seemed to have succeeded. Fighting had stopped. Russia had promised to with­draw her troops from Budapest, and had actually done so. The Russians had agreed to negotiate about withdrawing all their troops from the entire country. Nagy had promised free elections, had opened his government to non-Commu­nists. And, if all this seemed too good to be true, the fact remained that Russia had backed down in Poland only a week or so before; perhaps she would do the same now in Hungary.

If, in retrospect, this seems naiveté, it is well to remember that, at that hour, most Hungarians themselves were no less lulled and confident. The writer, an American correspondent, had arrived in Budapest that day; things seemed so hopeful that he considered renting an apartment there.

The UN teleprinter office recognized the Nagy message as something out of the ordinary and sent it by special messen­ger to the Secretary General's office. It arrived about 12:35 p.m. and created little or no excitement. Mr. Hammerskjöld's office too had all its energies aimed at Suez. Further, it was the lunch hour. Not only did the Secretary General's office make no announcement of the message; it was soon to deny that it had ever come in at all.

News agencies, having monitored the Nagy broadcast in Europe, noted that he said he was appealing to the United Nations; now they checked to see if, in fact, any such appeal had arrived in New York. It had, but through confusion or oversight, the Secretary General's office said it had not. The reports from Europe were so authentic, however, that the UN press chief finally went in person to the Secretary Gen­eral's office and, with some digging, found the message. He summoned a flash conference of UN correspondents and read out the text -- at 2 p.m.

At this moment in Hungary, Radio Budapest began playing Mozart's Requiem for the martyrs of the revolution. It was night, the eve of All Souls' Day, and throughout the darkened city hundreds of thousands of candles burned in the windows, mourning the Hungarian dead. The city was un­easy. Already the elation aroused by Nagy's broadcast was being blunted by ominous rumors. They were justified. In the darkness, Russian tanks moved up to surround the city's three airdromes. In Eastern Hungary, Russian armor suddenly began moving westward, from Debrecen towards Szolnok.

At 2:30 p.m. in New York, the Nagy appeal was circu­lated in mimeographed form to all UN delegates, but it bore no marks of urgency and was mingled in their boxes with innumerable other mimeographed notices. Most delegates did not actually see it until late that afternoon, and many not until late that night.

Not everyone in the UN building that day was hypnotized by Suez to the exclusion of Hungary. As the afternoon drew on, there arose an odd and entirely informal group, which one of its members has called the Cassandra[1][1] Club. It included a few members of the UN secretariat who, for one reason or another, had a special interest in Eastern Europe. It included some Hungarian-Americans and some leading Hungarian exiles. It included also a minority of UN delegates, especia1Iy those from Catholic countries.

Particularly active was Dr. Emilio Nuñez-Portuondo of Cuba, who for five years had been tireless in talking about Soviet oppression in Eastern Europe. As soon as he learned of the Nagy appeal, he immediately began a championship of Hungary which was to bring him more than 11,000 congratulatory letters and telegrams. He began buttonholing large numbers of other delegates, trying passionately to convince them that the call from Hungary was urgent and des­perate, and that the UN should act at once, this very night.

He did not succeed. Time after time he and other members of the Cassandra Club were told, in effect: "There are only troop movements in Hungary, but there is actual shooting in Egypt. Let us settle Suez first; then we will take up Hun­gary." This was especially true of the powerful Afro-Asian­-Arab bloc, which has the balance of power in Assembly vot­ing. The AAA was in full cry after the British and French, and suspected anything else as being a diversion.

At 4 p.m., while Nuñez-Portuondo pleaded in New York, Janos Kadar was speaking over Radio Budapest in praise of "our glorious uprising". But immediately after the broad­cast he went, by a circuitous route, to the Russian embassy, and there had long talks. It was unquestionably at this time that he decided to desert Nagy -- "seized by fear," as Nagy was to say later.  But Kadar kept his decision secret; Nagy suspected nothing of it, and kept Kadar as a trusted ally until the very last.

In the darkness, 160 Russian tanks had moved up to surround all three of Budapest's airdromes in a ring of steel. More Soviet armor moved steadily east, south, and west of the city, cutting off one road after another.

In New York, Nuñez-Portuondo and his supporters were getting nowhere, and the General Assembly was to meet­ -- on Suez -- in less than an hour's time. They were bogging deeper and deeper into long legalistic arguments about par­liamentary procedure. Some delegates argued that, since this afternoon's Assembly had been called to discuss Suez, it could not legally discuss anything else. Nuñez-Portuondo denied this. He pointed out that this would be the first extra­ordinary session ever held under the "Uniting for Peace" procedure adopted in the days of Korea, and that no pre­cedents of any kind existed. "We are going to make our own precedents today," he said. "Let us make good ones." He in­sisted that, once the Assembly was in session, it was master of its own agenda and could, by two-third vote, take up any matter it liked.

Others argued that, since the Security Council was still "seized of”' the matter of Hungary, the Assembly could not yet legally discuss it. Nuñez-Portuondo (whose Cuba hap­pens to be one of the eleven Council members) pointed out that the Council could meet quickly – tonight -- introduce a resolution, receive the expected Soviet veto, then vote the matter over to the Assembly.

A third objection carried great weight with many dele­gates, and with the Secretariat itself --ironically, an objec­tion which need never have arisen had it not been for a blun­der by the Secretariat. This was the argument about whether Nagy meant, when he said "forthcoming Assembly," the regular session which would not sit until November 12 or this afternoon's special session. The objectors speculated that since today's special session had not been called until last night, Nagy, far away in Hungary, probably did not even know it was being held.

In this they were wrong, but Nuñez-Portuondo and his adherents could not prove it. All they could do was to argue that, with new Russian troops pouring into Hungary, Nagy certainly did not mean a delay of eleven more days. They also argued (correctly) that every radio set in Hungary that could get foreign broadcasts would be tuned in to see what the West, especially the UN, was doing, and that Nagy probably knew of the special session as soon as the general American public did.

The argument could have been settled by the Secretariat's asking Nagy which he meant, but this was not done. Com­munications with Hungary were free and open all this after­noon and much of the evening. The Secretary General, how­ever, did not even get around to acknowledging the Nagy message until 1:05 a.m. the next morning -- twelve hours later -- and by this time the lines were cut, and his acknowl­edgment had to be sent to Geneva, for possible relay on to Budapest somehow.

But the debate about Nagy's intent could have been settled instantly if the Secretariat had not overlooked the meaning of a document which had been in its offices for several hours. At 12:45 p.m. this same afternoon, only 18 minutes alter the formal Nagy appeal had come in, the same teleprinter had come alive with the third and last direct contact with Buda­pest. It brought a one-sentence message, again addressed to Mr. Hammerskjöld, again signed by Nagy himself:

“I have the honour to inform you that Mr. Janos Szabo, First Secretary of the Permanent Mission, will represent the Hungarian People's Republic at the special session of the General Assembly of the United Nations to be convened on November 1, 1958, at New York."

This was crystal clear, and would have decided the matter forever. But the significance of this message was entirely overlooked by the Secretariat; it was considered purely an administrative matter and was not circulated to the delegates. More than 24 hours later the Under-Secretary General still did not know of it and assured the Security Council that no such message had been received. He was quickly corrected.

Above all else the minority crusade to act on Hungary now -- this very night, if possible -- slowed and failed because it was not supported by the United States. As one delegate has said: "The United States, having decided not to go to war over Hungary, has therefore decided to do nothing at all." The record largely bears out this acid judgment, which is of course warmly disputed by the U. S. State Department. But during this 58-hour period, almost without exception, whenever a choice was possible between immediate action and delay, the United States voted for delay.

At about 3:30 p.m. this same afternoon, one member of the Cassandra Club, who had watched the news tickers incessantly, collected all the latest news on Hungary, found it ever more alarming, and finally took the whole file to a friend of his in the U. S. delegation. '"Things are worse in Hun­gary," he said.  “What is America going to do?” After the American read the latest dispatches, he agreed that things looked bad and said that he would check with Washington. He came back about 4 p.m. to say: "The Department says it has no confirmation of these reports from our people in Budapest. They think they're probably a bit exaggerated."

At this same hour -- 10 p.m. in Budapest -- the U. S. Legation had been closed for five hours, as if this had been any other normal working day. A duty staff remained on the job, however, keeping in somewhat erratic touch with Washing­ton. Even during normal business hours, even though Buda­pest was now at peace, the American Legation -- alone of Western embassies and legations -- had taken extraordinary precautions to isolate itself from the Hungarian public. Whereas other Western legations kept their doors wide open to anyone who wanted to come in, the American gates were closed all day long. There was an air of nervousness, inside and out, and it puzzled the Hungarians, who were looking to the U. S. Legation above all others. The Legation had no chief of mission, and the ranking officer was N. Spencer Barnes, the chargé d'affaires. The new minister, Edward T. Wailes, had flown from New York this very morning, and was now rushing across Europe, trying desperately to get to his post. He had been named minister to Hungary last July (while serving as ambassador to South Africa), but, as he told the New York Times this morning, before leaving Man­hattan, he had not yet had time to be briefed on his new Hun­garian assignment.

In New York, the anxious Cassandra was not impressed by the lack of American confirmation from Budapest. He had new, ever more alarming news from Budapest, and per­suaded his American friend that something should be done. The American conferred with some colleagues in the U. S. Delegation, and they decided to make certain that John Foster Dulles also knew of the latest developments, even if unconfirmed by the Budapest Legation. Time was short. Within a few minutes, the great emergency session on Suez would open, and Dulles was to address it himself later in the evening. He was now on a plane, flying to New York. The State Department however, has had some practice in catching its Secretary on the wing, and the latest dispatches were sent to him in flight. He read them as the plane neared New York.

At 5 p.m. the General Assembly began its extraordinary session, to discuss the crimes of Suez.

At the same hour in Budapest, the Russian embassy admitted that Soviet tanks were surrounding the three airdromes, but explained that it was merely to protect the evacuation of Russian personnel. The embassy made no mention that the surrounding roads were cut. By now only one major road was still open, to Vienna.

In the General Assembly the debate on Suez was long and bitter. The very word "Hungary" was mentioned only once at this session, in a casual remark by a British delegate: "I cannot help contrasting [our actions at Suez] with the armed actions of the Soviet Union aimed at perpetuating its domi­nation of Hungary."

John Foster Dulles spoke about 7 p.m. and said: "I doubt that any representative ever spoke from this rostrum with as heavy a heart as I have brought here tonight." This, how­ever, had nothing to do with Hungary, which he did not men­tion. It was because, he said, America felt compelled to vote, on Suez, against its friends Britain, France, and Israel. When Dulles finished -- at 7:40 p.m. -- the Assembly adjourned this session. A second session would meet later.

While Dulles was speaking in New York, a large Soviet armored force rolled westward into Kisvarda. Another strong force of tanks appeared in the Gyoengyoes area, 50 miles northeast of Budapest, and began entrenching itself.

To a man like Vitetti of Italy, it seemed unthinkable that this night should pass without at least a gesture of help. He soon discovered, as Nuñez-Portuondo had discovered, that any real move to act tonight would lead to endless parlia­mentary arguments on the floor. "And that," another dele­gate said. "would make the United Nations look even more disgraceful at this hour." Vitetti bowed also to the certainty that any attempt to bring up Hungary before Suez came to a vote would bring cries of "diversion" from the Afro-Asian-­Arab bloc. Therefore, about 10 p.m., he settled for the only tactics that seemed possible. He would wait until after the vote on Suez and then would rise, on a point of order, to mention the urgency of Hungary. This device, mild at best, had American approval. It very specifically did not have American backing in the sense that America would press for action tonight. It was, and was in advance known to be, an empty gesture, a device to get the name of Hungary on the record, a proof that it had not been overlooked.

At 9:50 p.m. the Assembly opened its second session of the evening, and the great debate on Suez swept on. The Cas­sandra Club paid little attention to it. Its members haunted the news agency teleprinters on the third and fourth floors, collected every scrap of news about Hungary. One Cassandra concentrated on the Reuters tickers, believing that they some­how had faster, more detailed reports. As midnight neared, he asked anxiously if the circuits would be kept open, and was assured they would be. At 1:25 a.m. came a dispatch he had expected and feared, a long account, in alarming detail, of Russian troop movements in Hungary. It quoted a dismayed Hungarian as asking: "Are we going to be another Korea?"'

He got copies of this dispatch, sent one to the Secretary General's office and other to various delegations -- especially the American one. John Foster Dulles himself read it, while the debate on Suez droned on. It was not until about 2:30 that the name of Hungary was spoken on the floor. Lall, of India, made a passing reference to "some difficulties in Hungary."

There were indeed some difficulties in Hungary. At almost the moment Lall was speaking, two long armored trains rolled slowly out of Russia and into Hungary, at the border point of Zahony. Hungarians could see, across the frontier, great masses of Russian troops, waiting. The armored trains -occupied the Zahony station and moved steadily on, deeper into Hungary, taking over the main line to Nyiregyhaza. Farther along the line lay Budapest.

In New York Vitetti of Italy fretted with impatience. He could not speak until the Suez vote came; it was growing very late; he knew in his heart that it was already too late now to act this night on Hungary, even it the Assembly wished. The Suez vote did not come until about 3:30 AM. The American resolution against Britain, France, and Israel passed triumphantly, 64 to 5, with 8 abstentions.

Vitetti rose to his feet. “I have asked to speak on a point of order." He referred to the Nagy appeal, which, he said, “has just been circulated to us. " He underlined the urgency of events in Hungary and said: "I hope that the United Na­tions  -- and if necessary this special emergency session -- will take immediately whatever action is possible, with regard to the request of the Hungarian people." Then he sat down. It was no motion, merely a point of order. Belaunde of Peru said that he agreed with it; then he too sat down. That was all. The speeches went on-about Suez.

Fifteen of the fifty-eight hours were gone now.

At about 4 a.m. John Foster Dulles rose to speak again, again on Suez, but in closing he mentioned Hungary. He looked drawn and haggard. It was very late and, although not even he suspected it, he would be under a surgeon's knife on the morrow.

“I want to express my endorsement," he said, "of the inter­vention made by the representative of Italy with reference to the Hungarian situation. . . . I hope that this matter, which is on the agenda of the Security Council, will be kept ur­gently before it, and we shall not be preoccupied with the Middle East to the exclusion of assisting the State of Hun­gary to regain its independence." A few minutes later -- at 4:20 a.m. -- the Assembly adjourned.

In Hungary, Dulles' words were heard almost instantly, beamed there by the Voice of America and Radio Free Europe. They brought an upsurging of hope, much needed.

The American public, perhaps the world public, also as­sumed that these words of Dulles promised quick and forth­right UN action, backed by American pressure. In fact, they meant exactly the opposite. They guaranteed more delay.

This was immediately clear to all UN delegates, but it will seem a puzzling and foolish paradox to anyone who does not understand how the United Nations now functions. When Dulles spoke of keeping the matter of Hungary before the Security Council, he automatically condemned it to a second priority. As the UN now stands, any matter which remains in the Security Council is sidetracked, for the Council is paralyzed by a Soviet veto, in any quarrel involving a Great Power. Only the Assembly has now any power of action, and the Assembly cannot consider a matter until it has been voted on in the Council, vetoed, then by seven votes (out of a total of eleven) referred to the Assembly. Despite Dulles' speech, even his use of the very word ''urgently,'' his actions meant that America would not move swiftly to force the Hungarian question out of the Council -- and thus it guaranteed further delay.

"There are degrees of urgency," one UN delegate has said, commenting on Dulles' speech that night and the use of the word “Urgently." "There is real urgency with real pressure. This is the kind you Americans used about Suez, about Korea, the kind you use to keep Communist China out of the UN, against the real wishes of the majority. Then there is a kind of paper urgency, which Dulles used that night, only for the galleries and the headlines."

Exhausted by sleeplessness and the tensions of Suez, dele­gates went home to sleep. During the new day about to dawn neither the Assembly nor the Council planned any meetings. It was to be a day of rest.

There was little rest in Hungary. Government loudspeaker trucks roved Budapest proclaiming: “Do not be alarmed! The Russian troop movements are only to protect evacuating Russian personnel.” They reassured no one. The Russian intent seemed too clear and ominous now.

The alarm, and the Russian intent, seemed at last crystal clear in New York, too, as the sun reached Manhattan. The New York Times had banner streamers: SOVIET TANKS AGAIN RING BUDAPEST: NAGY, DEFIANT, APPEALS TO UN. Western delegates, still sleepy, were telephoning each other, long-faced, discussing the blackening news from Hungary. By late morning, America, Britain, and France agreed that there must be a special Council session today after all. They drafted a two-sentence letter which, in effect, summoned the Council to meet, and called a special messenger to deliver it, by hand, to the new Council President, Entezam of Iran.

While the special messenger hurried across Manhattan, Radio Budapest carried an appeal for Western help from the Jewish community of the city. It was followed by one from the chief Lutheran Bishop: “I ask you in the name of Jesus Christ to help us."

And, about this same hour, an American diplomatic convoy was only a few miles from the Austrian frontier and safety. Then Russian tommy-gunners astride the road stopped them. To American protests, the Russian commanding officer said curtly: "There is no use arguing. You must return to Budapest." Reluctantly, the convoy turned back.

In New York, the special messenger was not able to deliver the American-British-French letter to the Security Council President until 1p.m.

Twenty-four of the fifty-eight hours were gone now.

Entezam of Iran read the letter, perhaps with a sigh, for his heart was nearer Suez than the Danube. There was to be no holiday for the Council after all, today.

"In view of the critica1 situation in Hungary, we have the honor on behalf of our governments to request you to call an urgent meeting of the Security Council this afternoon," the letter said. President Entezam decided that it would be impossible to collect eleven delegates before 5 p.m., and sent out a call for that hour.

Word that the Security Council would sit in extraordinary session spread quickly through New York, and to the world. It caused mounting excitement and hope, not least of all in Hungary. Now at last, it seemed, the UN would rise like an avenging angel and do something.

At 1:20 p.m. Radio Budapest came on the air with disturbing news. Most ominous of all was a second Nagy protest to the Russians about the increasing stream of Soviet troops enter­ing Hungary. Nagy pressed, with mounting urgency, for their immediate evacuation. He sent a second appeal to the United Nations.

This second Nagy appeal came more slowly. The direct Telex circuit to Budapest no longer existed and, anyway, Nagy now had a UN delegation that he could trust -- or so he believed. But the message was not urgently handled, and again it did not reach most delegates until late that night.

This second appeal, again direct from Nagy to Hammerskjöld, recalled that, in yesterdays appeal, he had reported new Soviet troops entering Hungary. "[Today] further and exact information . . . reached the government . . . that large Soviet military units crossed the border, marching towards Budapest." He described some of the troop movements and said: “on the basis of the above mentioned facts, the Hun­garian government deemed it necessary to inform the USSR and all the other diplomatic missions in Budapest about these steps directed against our People's Republic." Nagy said he had made concrete proposals to the Russians about with­drawing their troops, had suggested a place for negotiations on the subject, and named the Hungarian negotiators. "I request Your Excellency to call upon the Great Powers to recognize the neutrality of Hungary, and ask the Security Council to instruct the Soviet and Hungarian Governments to start the negotiations immediately."

Tension increased in the UN building as the afternoon drew on towards 5 p.m., when the Council would meet. No one, of course, expected the Council to take any real action, because of the sure Soviet veto. But it could clear the track for real action, by voting on a resolution, having it vetoed, then voting the "end-run" strategy to transfer the matter into the Assembly. Delegates and informed correspondents were certain that this was what Henry Cabot Lodge of America would do; he would be carrying the ball since Britain and France were still in Coventry over Suez.

Lodge's way was clear. He needed only seven Council votes for the end-run play, and he was absolutely sure of at least eight: the United States, Britain, France, Australia, Belgium, China, Cuba, and Peru.

In Germany that afternoon, a spokesman for the Adenauer government, talking with the New York Times correspond­ent, said soberly: "This American action is good, but why is it so long coming? Possibly it is already too late. Probably irrevocable decisions have already been made in Moscow. U. S. prestige hangs in the balance, not only in Germany, but in all of Europe. If the Hungarian people are thrust back under a Stalinist tyranny without a major effort by Washington to forestall the tragedy, U. S. moral capital would be worth nothing any more."

At 4 p.m. in Washington, President Eisenhower an­nounced a gift of $20 million in value to Hungary -- $15 mil­lion in surplus foodstuffs, $5 million in meats, fats, oils, and medical supplies. It was never to be shipped.

Promptly at 5 p.m. in New York, the Council met in extra­ordinary session, and immediately fell into an hour-long legalistic argument about the rights of Janos Szabo of Hun­gary, who had been invited to attend as a guest. This argu­ment, begun by China and the United States, grew quite involved. Did Szabo really represent Hungary if so, should he be allowed to speak? And, if so, should he speak before or after the regular Council members spoke?

It was in this discussion that the Secretary General's office revealed, inadvertently, how carelessly it had been dealing with the Hungarian matter. Mr. Hammerskjöld was not himself present, being busy with Suez, but was represented by his Under Secretary General, Protitch.

The Council asked Protitch whether the Secretariat thought that Szabo was entitled to represent Hungary. He replied that it had only Szabo's word for it, and added: "We have not yet officially received in the Secretariat any particular information on any credentials from the Hungarian government itself." One of his aides leaned over to whisper to Protitch, and the Under Secretary General seemed taken aback. He rose to make a correction: “I have just been in­formed by the Legal Office that a cable has been received from the Hungarian Government appointing Dr. Janos Szabo at the emergency session of the General Assembly yesterday." It was obviously the first time that the Under Secretary General had heard of this cable, which had ar­rived nearly 30 hours before.

Even this did not end the hair-splitting. Some delegates argued that, even if Szabo were entitled to represent Hungary in the Assembly yesterday, it still did not mean he could do so in the Council today.

Thirty of the fifty eight hours were gone now.

As the debate on Szabo continued, even Henry Cabot Lodge, who had helped to start it, grew bored. He asked dryly: "Is it in order now to begin talking about the situation in Hungary'" “No," said President Entezam, “it is too early."

In Hungary, it seemed very late. At almost the moment Entezam spoke, Soviet bombers, flying from Russia, touched down on the Hungarian airfields of Kecskemet and Szeged. In the darkness, ever more Russian troops came in, and not only from Russia itself. They came also from Rumania, and Hungarian watchers could see Rumanian roads jammed for several kilometers with troops waiting their turn. Russian railways were so choked that some troops were routed via Czechoslovakia, and began pouring into Hungary over the Danube bridge at Komarom. In nearly the whole of eastern Hungary, all railway lines were now commandeered by the Russian Army.

About this hour, too, the American diplomatic convoy, turned back by the Russians, reached Budapest again. By this time, also, the new American minister, Wailes, had finally reached his post and was trying furiously to find out what the situa­tion was.

In New York, the arguments about Szabo at last subsided (he could speak only after any Council member who wished had spoken) and Henry Cabot Lodge rose to his feet. He began a long and spirited speech which, on the surface, seemed exactly what the Hungarians were waiting for. He made a graceful reference to Louis Kossuth, the great Hun­garian freedom fighter of 1849, who had been defeated by Russian and Austrian arms, and had come to America in 1851, seeking help for his country. (Kossuth had been re­ceived in America with universal, almost hysterical adoration and was commended to Congress in a special message by President Fillmore. But he left America seven months later, having received not an ounce of real help for Hungary.) As Lodge continued, the Cassandra Club, the press galleries, and many delegates looked puzzled. It was an excellent speech, but where was the resolution he was supposed to in­troduce to bring matters to a head, and pass them to the Assembly?

Lodge never introduced any resolution in this session; nor did anyone else. Lodge merely suggested -- and it was not a resolution -- that Nagy should send some representative of his government from Budapest to New York, to explain to the UN exactly what was happening in Hungary. Nothing could have been more unrealistic at this late moment; nothing could have shown more clearly how ignorant Lodge seemed to be of the true state of affairs in Hungary. One Latin-American delegate covered his face with his hands, then whispered to a colleague: "Doesn't he realize that no one can leave Hungary now, that all the roads are cut, that all the airfields are occupied? Is he living in a dream world?

It neared adjournment time, and the question arose about when the Council should meet again --always a good test of the degree of urgency with which various delegates view the situation. President Entezam seemed in no hurry at all; he suggested that next Monday, November 5 -- three days away --would be soon enough. Immediately delegates from many countries -- but not the United States --protested that affairs in Hungary were too urgent to lie over so long. Cuba suggested that it was dangerous to delay later than 8 p.m. to­morrow, November 3. Nobody objected, and Nuñez-Portuondo's suggestion was adopted. The session adjourned at 8:50 p.m.

Thirty two of the fifty-eight hours were gone now.

In Hungary, the students of Sopron University looked up, stricken, from the commandeered radios that formed their impromptu listening post. "Nothing!" one student whis­pered, as if unable to believe his ears. "Nothing! Not even a resolution!”

All over Hungary the Soviet Army was on the move this night, their noises partly cushioned by thick snow. A great mass of tanks and machine-gun units moved through Szol­nok, steadily westward. Two hundred more tanks had been motionless for several days between Szolnok and Abony; now they too were in motion, westward. Russian infantry moved into Nagyrede almost silently, under cover of darkness. A steel ring of tanks moved up to surround the uranium center of Pecs.

The miners made plans to flood the precious uranium mines, so that the Russians could not use them. Within a few hours, they executed their plans to perfection.

About 4 a.m. (10 a.m. in Hungary) a report swept Budapest like wildfire, that a plane with 16 United Nations observers had just landed outside the city. It brought a surge of hope and caused even blacker disappointment when it proved to be utterly false.

About 6 a.m. (noon in Hungary) Nagy announced a new "streamlined" government, saying that 20 of his former ministers had "been relieved of their posts at their own re­quest." In fact, some of them had been such old-line Com­munists that the insurgents no longer accepted them and, in a few cases, even prevented the so-called ministers from en­tering their own offices. Others among them, fearful of the gathering storm, were glad to leave the Nagy government while there was still time. The new 12-person government in­cluded only three Communists, and one of them was still Janos Kadar.

Also at 6 a.m. Hungarian and Soviet generals held their first meeting to work out plans for the total evacuation of all Rus­sian troops from Hungary. Nagy himself attended part of this meeting. It seemed to be making smooth progress; the atmosphere was correct, almost cordial; the Soviet generals were accommodating. The complete Russian evacuation was taken for granted by both sides, and the only difference was the date on which it was to be completed. The Hungarians asked for December 30, the Russians held out for January 15 "for technical reasons." The Hungarians agreed that depart­ing Russian soldiers would be treated with full ceremonial, including military music by Hungarian bands for the last units to leave. The Hungarians also agreed to rebuild and maintain Soviet war memorials damaged in the revolution­ although the destroyed Stalin statue in Budapest was tacitly omitted.

When this session ended, the negotiators agreed to hold a second meeting that night at 4. p.m. (10 p.m. Budapest time) to iron out further details. The Russians, headed by general Malinin, suggested that since the first meeting had been at the Hungarian Parliament building, the second should be at Soviet military headquarters, at Tokö1, on the outskirts of Budapest. He pointed out that, from there, he had a direct telephone line to Moscow, a useful matter for the negotia­tions. The hopeful Hungarian negotiators, led by Major General Pal Maleter, a hero of the revolution and now Min­ister of Defence, agreed.

By 7 a.m. strong Russian forces occupied the road junction at Györ, and now even the road to Sopron was cut. The Russians told Hungarians in Györ that they had been travel­ing steadily for 600 kilometers. Now all the borders with the West were held by Russian troops, except the small bulge of Sopron, and the neck of this bulge was in Russian hands, which sealed it off from the rest of Hungary.

In Washington at 7 a.m. John Foster Dulles awoke with very sharp abdominal pains. He was taken at once to Walter Reed Hospital, and would be operated on at 1:35 p.m. for a cancerous condition. Thus, at this critical hour, the Depart­ment of State lost its chief, and the direction of affairs fell to Under Secretary Herbert Hoover, Jr. Supreme control re­mained, of course, in the hands of President Eisenhower, who in less than 16 hours would go before the voters, seeking re-election.

Nothing of moment happened in New York this last morning of Hungarian freedom. In the United Nations, attention was centered on what was expected to be the climactic Assembly session on Suez, to begin this evening. It was ex­pected to vote into existence a special force of UN troops to be rushed to Egypt.

At 3 p. m., thanks to the insistence of Cuba yesterday, the Security Council met again about Hungary. At last the United States introduced its long-awaited resolution.

Fifty of the fifty-eight hours were gone now.

Hardly had the Council come to order when Brilej of Yugoslavia moved for adjournment! He argued that, since Hungary and Russia seemed to be negotiating now, the Council should not interfere, but should wait to see how the negotiations worked out. Most Western delegates were aston­ished by this move, and still further astonished to find it supported by only one Western delegate: Lodge of the United States. .   “We believe," Lodge said hopefully, "that adjourn­ment for a day or two would give a real opportunity to the Hungarian government to carry out its announced desire to arrange for an orderly and immediate evacuation of all Soviet troops." No other Western delegate shared Lodge's optimism about Russian good faith, and they protested strongly. Said Walker of Australia: “Unfortunately, the world has had some experience of the course that negotiations sometimes take in a country where the Soviet Union has been able to establish military supremacy."

Sir Pierson Dixon of Britain said: "It would be quite wrong, misleading, and unfair to the Hungarian People to take the comfortable view, as the representative of Yugo­slavia seems to do, that we can now safely leave the Hun­garian question to settle itself." He urged the immediate passage of the United States resolution and concluded: "I do not frankly see how the Council can do less."

De Guiringaud of France joined in, with all-too-accurate prophecy: “We have not only the right but the duty to find out whether [these Russian troop movements] are not rather a re-grouping of Soviet forces so that they will be able to intervene with such suddenness as to make possible the estab­lishment of a regime to the liking of the Soviet Union.”

As de Guiringaud spoke, events in Hungary were confirming his fears. For the last hour, Hungarian outposts on all the major roads near Budapest have been telephoning in alarm to the Ministry of Defence. They reported that hundreds of Soviet tanks were moving slowly and steadily towards Budapest, and asked permission to fire on them. "No," answered the ministry, to dozens of such requests. "Do not fire!” Nagy had given the strictest orders that no Hungarian would fire the first shot. He still had forlorn and fading hope -- there seemed no other -- that the Tököl negotiations might produce a miracle. Thus the tanks moved on, nearing the outskirts of the capital, watched by anguished and helpless Hungarians. So far, no shot had been fired by anyone.

In New York, despite the urging of his fellow delegates from the West, Lodge made no further effort, on the floor or in private, to bring his resolution to a vote. Janos Szabo of Hungary sat impassive, having said almost nothing. But at last, about 4 p.m., several delegates asked Szabo to tell the Council officially whether or not there really were serious negotiations going on in Hungary. Yes. Szabo replied, there were. "I should like to inform the Council with satisfaction about the following promising information received from Hungary today: The leaders of the Hungarian and Soviet armies met at noon today (Budapest time) and both parties expressed their view on the technical questions of withdraw­ing the Soviet troops. They agreed that they would study the proposals of each other, and they would meet again at 10 o'clock tonight, Budapest time. "

It was now that hour -- 10 p.m. in Budapest. General Maleter and his Hungarian negotiators arrived promptly at the Rus­sian HQ in Tököl. Apparently some negotiations were car­ried on, and the Hungarians had a direct telephone line back to Nagy's office in Budapest proper. Soon the Russian leader, General Malinin, suggested that they should all have some­thing to eat and drink, and he led the way to the banquet. Shortly after this, the telephone link to Budapest was ab­ruptly cut. This alarmed Nagy and the military commander at Budapest, General Bela Király. The latter ordered patrols to move out towards Tököl to see what was wrong. The pa­trols never returned.

In the UN, having heard Szabo's report about the negotia­tions, delegates were eager to hear a more authoritative source: Arkady Sobolev of Russia. Usually Sobolev is voluble in obstruction, but during this session he said hardly a word. Delegates asked, prodded, even taunted him to say something about these famous negotiations. "I think we really must hear him," said Dixon of Britain. Walker of Australia observed: “It seems that the absence of any comment from him would be rather ominous." At last, about 6 p.m., Sobolev was goaded into making his only statement of the evening, and one of the shortest he has ever made. In English translation it takes only 51 words, and its crux was: "I can confirm that such negotiations are in progress."

There where less than five hours, left now.

At almost the same moment Sobolev spoke in New York, a short man in uniform without rank markings suddenly en­tered the room at Soviet headquarters, interrupting the ban­quet for the Hungarian negotiators. The Russian host, General Malinin, seemed indignant at the interruption. The visitor whispered something in his ear. Malinin shrugged his shoulders, then ordered his own negotiators to leave the room. The mysterious visitor had identified himself as General Ivan Serov, the notorious chief of Soviet security. He and his men immediately seized all the Hungarians, including Pal Ma­leter, and they have not been heard from since. It had been a trap.

In New York there was still no vote on the American resolution, and de Guiringaud of France wondered "Why, in this case, the draft resolution is not being put to a vote?” Other nations asked the same question. Lodge of the United States said nothing. President Entezam announced that this session must end quite soon, because the Assembly was to meet at 8 p.m. about Suez. This raised immediate protest from the delegations of China, Australia, France, and Britain -- but America did not join them. The other nations argued that the Council could go on meeting on Hungary, even while the Assembly discussed Suez. They offered to split their delegations, and thus hold simultaneous meetings. They got no support from the United States, and the proposals were dropped.

Again came the question: when to meet again. President Entezam still said that next Monday, November 5, at 10:30 a.m. would be soon enough. Again there were many protests that this was too late -- and again no protest from the United States. Australia suggested that things in Hungary were desperate, and wanted to meet not later than tomorrow, Sunday, November 4, at 5 p.m. Sighing, Entezam put this to a vote. Only he and Lodge voted against it – and thus voted for further delay. But Peru, Russia, and Yugoslavia had abstained; thus the Australian proposal did not get the required seven votes, and failed. Entezam’s idea of next Monday was then adopted, Australia abstaining till the last. And Walker of Australia, joined by de Guiringaud of France, rose immediately to say that if anything came up be­fore Monday, they reserved the right to have the Council meet sooner. Certainly, agreed Entezam. All too soon, they were to remember this.

The Council adjourned at 6:55 p.m. Again it had achieved nothing. Again the long-expected "end-run" into the Assembly had not materialized. As the delegates left the hall, they had had their last chance to act.

Less than four hours were left now.

The Council delegates ate a hasty dinner and then hurried to the session of the General Assembly, which began at 8 p.m. -- on Suez.

At this hour, great masses of Soviet armor were already in­side Budapest. One strong column advanced from the south, along the Danube, and had already invested the important Soroksári Avenue. This cut off Csepel Island, the heart of Hungarian industry, packed with intrepid workmen who had done so much of the freedom fighting, from the inner capital. Another great column moved into the city from the north, along Vaci Avenue. Still, no shot had been fired yet.

In New York, the Assembly rang with some of the bitter­est speeches ever heard on the East River. Speaker after speaker denounced “this bloody, brutal, premeditated armed attack" . . . “The furious frenzy of a monster unchained" . . . "This hideous crime of aggression. . . ." All the invective, however, had nothing to do with Hungary. It was aimed solely at Britain, France, and Israel, for their actions in Suez. And it was while this great debate swept on that

The clock struck in Hungary.

At 10:25 p.m. (4:25 a.m. in Budapest, November 4) the first Russian shot was fired in the great counterattack. Soviet guns opened up against Hungarian barracks on Budaorsi Avenue. Immediately, cannon fire broke out all over the city and the Hungarians began to fight back, fiercely.

New York learned nothing of this for another hour and 25 minutes. Meanwhile, the storm about Suez raged. Arkady Sobolev of Russia seemed especially indignant about Anglo-French actions in Egypt. Gone was his reticence of a few hours before, in the Security Council. In a long speech, he accused the British and French of "barbarity" and of "sow­ing death among the peaceful inhabitants, among women and children," and of "willfully ignoring the United Nations."

At 11:05 p.m. (5:05 a.m. in Hungary) a strange voice came from a strange radio transmitter in Hungary. It was the voice of Ferenc Münnich, an old-line Communist recently dismissed from the Nagy cabinet. It announced the formation of the puppet Kadar government, known as the "Hungarian Revolutionary Worker-Peasant Government." Münnich as­serted that Kadar, he, and two others had parted ways with the Nagy government on November 1. The new regime asked for Russian armed help in fighting "fascism and reaction and its murderous bands." (Early in 1958, Münnich replaced Kadar as the puppet premier.)

Even this telling announcement attracted little attention in the West, for it was not widely heard. It was broadcast from Szolnok, a Hungarian city about 65 mi1es southeast of Budapest, already in Russian hands. It came on a wave­length of 1187 kilocycles, a wavelength normally used by the Balaton-Szabadi transmitter, far away in the west of Hungary. It was a second Hungarian broadcast, 15 minutes later, that really broke the news to the world.

At 11:20 p.m. (5:20 a.m. in Hungary, November 4) Radio Budapest came on the air in great excitement. “Attention! Attention! Premier Imre Nagy will address the Hungarian people” A moment later came the prime minister's shaken voice. "This is Premier Imre Nagy speaking. Today at day­break, Soviet troops attacked our capital with the obvious intent of overthrowing the legal democratic Hungarian gov­ernment. Our troops are in combat; the government is at its post. I notify the people of our country and the entire world of this fact." This was repeated every five minutes, in Ger­man. French, and English, interspersed with the Hungarian national anthem.

The horrifying news came quickly to New York. At 11:49 p.m. the Reuters teleprinters in the UN office tapped out a bulletin from its Vienna office. The news spread swiftly; delegates went about with thoughtful, stricken faces. In the Assembly the debate droned on, about Suez.  About 12:30 a.m. (it was now November 4 in New York, too) an agonized group of Hungarians in exile, headed by Monsignor Bela Varga, insisted on seeing Lodge. They were told that he was busy; they persisted and; in their desperation, a minor scuffle followed, with a junior American official. UN guards came up to remove the Hungarians.

In the Western camp there were consternation, heartache, and guilt. The worst fears of the Cassandra Club had been justified, but it was no time for I-told-you-so’s. Walker of Australia went to Lodge and said: "What are we going to do about this? Lodge was still for delay. He suggested a Council meeting the following afternoon--about 15 hours later. But Walker had had enough delay. He said, in effect: "We have already waited too long. We are probably too late now, but we cannot wait any longer." He proposed, and Lodge finally agreed, that the Council should have a special session this same night -- or, technically, morning.

About 1 a.m. Walker had interrupted the Assembly debate on Suez and, on a point of order, brought the first official news of the Soviet attack. He read aloud the Reuters bulletin, in grim tones, and then said: “ . . in view of this news, I am now asking the President of the Security council to invite the members of the council to meet with him within half an hour in his office for consultation regarding the immediate steps, I trust-to be taken by the Security Council."

About 20 minutes later, Lodge also rose on a point of order, to repeat substantially what WaIker had already said, except that he quoted an American news agency, the Associated Press, and added the news that the American Legation in Budapest was under fire, its staff sheltering in a tile base­ment.

Lodge was shaking with indignation, perhaps the special indignation of optimism betrayed. He was doubtless remem­bering -- as other delegates were certainly remembering -- ­that he alone of the West had argued only a few hours before that the Hungarian-Soviet negotiations might be genuine. "And I sat here:” he said, white-faced, "and heard the rep­resentative of the Soviet Union talking about stopping blood­shed in Egypt. Heaven knows I want to stop bloodshed in Egypt, but I think there is a cynicism about the Soviet Union representative talking about it at the very moment when they were shedding blood in Budapest. This will horrify everybody who knows about it.

"When I saw the first press dispatches, I immediately asked for a meeting of the Security Council, and I was very glad to learn that it will be called soon. I simply wish to say, in this great General Assembly of the United Nations, how much our hearts go out to the people of Hungary, and with how much warmth and feeling we think of them, and wish for them a happy issue out of their trials, and a future of independence."

To continue the chronology further is hardly worth while. But, in brief, the Assembly adjourned at 8 a.m. and the special Council session opened five minutes later. It was short, bitter, and now completely useless. With indignation spurring him now -- too late -- to true urgency, Lodge rammed through in only two hours the "end-run" tactics he had been expected to use two days before. Only Russia opposed it, and it was voted over to the Assembly, 10-1. The Assembly met Sunday afternoon at last -- its first session on Hungary -- and within four hours rushed through an Ameri­can resolution condemning Russia, asking her to withdraw her troops at once. It passed by 50 votes to 8, with 15 nations abstaining.

But it was far too late now. The fifty-eight hours had run out; the clock had struck; the deed was done. +

Copyright © 2000 bell & Howell Information and Learning Company

Copyright © University of Virginia

                                       


Mi az alapja, a forradalom története meghamisításának?

 

       1956 történetét feldolgozó magyarországi történészek politikai hazugságban élnek! Még önmaguk előtt is letagadják az igazságot.
 
        Nagyon jól tudják, hogy az un. Reform-kommunisták, soha nem akartak forradalmat, különösen antikommunista és szovjet ellenes forradalmat. Ettől úgy féltek, mint ördög a szenteltvíztől.
Ők a rogyadozó kommunista rendszert akarták reformokkal, engedményekkel megmenteni, de gondolni sem mertek a Szovjetunióval való szakításra, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsából  és a Varsói Szerződésből való kilépésre, a több párt rendszerre, vagy a magántulajdon, a kapitalizmus visszaállítására.
        Nyakatekert okoskodással próbálják a forradalom esküdt ellenségeit, a forradalom előkészítőinek, vezetőinek, hőseinek és mártírjainak feltüntetni. Azonban, a cáfolhatatlan tények és a rendelkezésre álló dokumentumok, egyértelműen az ellenkezőjét bizonyítják. Október 23. és 28. között csak „ellenforradalmi banditák”
és „bűnözők” megsemmisítését szorgalmazták. Ezért kérték a szovjet csapatok segítségét, A Pártbizottságok és az „antifasiszta partizánok” /?/ felfegyverzését,  kijárási tilalom és a statárium kihirdetését.
         
        A forradalom elismerése 28.-án, csak szovjetekkel egyeztetett taktikai lépés volt a forradalom teljes kibontakozásának megállítására!
 Ezt követően pedig mindent megtettek, a forradalom teljes győzelmének megakadályozására, ami végső fokon a forradalom elárulásához vezetett.
 
       Az elmúlt 26 évben, a forradalom történetét ismertető tanulmányok, könyvek,
-       a tankönyvek is, - hamis, torzított formában mutatják be a forradalom történetét.
Az, hogy miként vált ez lehetségessé és, hogy az elmúlt 26 év kormányai egyikének sem volt igénye, vagy lehetősége a hamisságok a hazugságok kijavítására, két alapvető tény határozta meg!
          Az egyik a Rózsadombi paktum néven vált közismertté. Ezt minden kormány tagadja, de az elmúlt 26 év cáfolhatatlan tényei 100 %-ig igazolták.
          A másik tény  Az elszabotált rendszerváltás, amikor 1990 után egy torz rendszerváltozás valósult meg, ahol döntő többségben ugyanazok és azok eszmei és valódi utódaik maradtak hatalmon, akik az előző években is a hatalom birtokosai voltak. Ezért maradt el a számonkérés, a felelősségre vonás és jött létre az országot tönkretevő vadkapitalizmus.
 
        Ezt mutatja be a két következő két tanulmány. Ezekhez kívánok jó olvasást és tisztán látó értékelést!
 
                                                                                Molnár Lajos
                                                                              a HSZM elnöke
 

Volt-e Rózsadombi Paktum?

| 2014-01-02 | admin |

 

Hogyan is történhetett meg a Rózsadombi Paktum?

Dr. Balogh Sándor
 

Mindig bántotta a csőrömet, hogy mikor Bush elnök látszolag őszintén támogatta a középeuropai orszagokban a rendszerváltást, hogy vehetett részt az amerikai követség első titkára a Rózsadombi találkozon, ahol aláirták a paktumot ami meghiusitotta a rendszerváltást és bebetonozta pozicioikban a volt kommunistákat. Találkoztam Geönczeöl Gyulával, aki akkoriban nagyon aktiv volt ezen a vonalon, és a beszélgetés végre fényt deritett a dologra.

Hogy megértsük az eseményeket vissza kell mennünk a hidegháborus időkre, mikor Henry Kissinger volt az amerikai külügyminiszter Nixon elnök alatt, hála egy Rockefellek-Nixon alkúnak, ami szerint Kissinger kinevezése volt az ár Nixon elnök-jelölésének. Kissinger azonban nem volt született amerikai, hanem német zsidó volt, aki amerika érdekei ellen a Rockefellereknek és a nemzetközi háttérhatalomnak dolgozott. 

Kissinger kidolgozott egy tervet, hogy Amerika mondjon le Középeurópáról, és engedje meg, hogy az ott levő országok “szervesen” olvadjanak be a Szovjet Unioba. A cél az volt, hogy a kis szuverén allamok olvadjanek be egy nagyobb csoportosulása, ahogy most az EU-ban akarják összeolvasztani Europa országait.

 Annyira ment a dolog, hogy Kissinger mint az USA külügyminisztere, Nixon háta mögött, utasitotta az USA londoni nagykövetét, hogy hivja össze az európai USA követeket és közölje velük, hogy ez a hivatalos amerikai politika.

Mikor Nixon megtudta, leállitotta tervet, de Kissinger nem adta fel a harcot.  Jimmy Carter alatt Brzezinsky volt a fő külpolitikai tanácsadó, Reagan elnök pedig kétlábbal rugta ki Dr. K-t, ahogy a sajtó becézte Kissingert. Mikor az idősebb Bush lett az elnök, Dr. K. ujra probálkozott. Annyira ment az ügy, hogy beadványt küldött az új elnöknek, amivel a New York TIMES-nak is eldicsekedett. Mikor a hirt olvastuk 1989 januárban, roöviddel Bush beiktatása után, Dr. Nádas János, az Amerikai Magyarok Országos Szövetség elnökének kérésére, mint az AMOSZ főtitkára és politologus, egy három oldalas beadványt irtam a Fehér Házba, amiben elleneztük a K tervét. Valamikor májusban kaptunk választ, amiben a Külügyminisztérium megköszőnte beadványunkat, és közölték velünk, hogy ez nagyon fontos adalék volt a témával kapcsolaban, és hogy hosszú tanulmányozás után elvetették a Kissinger tervet.

A Washington Monthly-ban, egy amerikai politikai havilapban Jacob Heilbrunn "Egy államférfi lemenőben – Miért esett le Dr. K csillaga?" (Eclipse of a Statesman: Why Dr. K's star has fallen) cimű cikkében, miután megmagyarázta, hogy Dr. K “realista” politikai nézeteket vallott, és nem voltak erkölcsi skrupulusai. Ezt irta Kissinger Brezsnyev érabeli keleti politikájáról: “Ha megengednénk, hogy a Szovjet Unió összeomoljon, megsértenénk a realista ortodoxiát a rend szükségességéröl: Mit csinálnának azok a  lázongó népek a szabadságukkal? Kaosz lenne az eredmény.”[1]

[1][
http://www.washingtonmonthly.com/books/1999/9905.heilbrunn.eclipse.html]

 Majd 1989-röl ezt irta: “Kissinger felajánlotta az új Bush kormánynak szolgálatait,  mint tárgyaló diplomata, hogy kidolgozzon egy tervet az omladozó Szovjet Unióval és közös úralmat létesitsenek Keleteurópa felett.”

Ugyanakkor Bush, az új elnök, annyira komolyan vette Középeurópa felszabaditását, hogy 1989 julius elején Lengyel és Magyarországba utazott, és Pesten töltötte julius 4.-et, a legnagyobb amerikai nemzeti ünnepet. Mielött elutazott Washingtonból, magához hivatta az amerikai üzleti élet, a szakszervezetek és legnagyobb egyetemek vezetőit, és kérte őket, hogy támogassák az ujonnan felszabaduló országokat. Mikor Pestet elhagyta, Párizs felé a repülőn az újságirók megkérdezték, sikeres volt-e az utja. Bush azt válaszolta, hogy igen, nagyon fontos üzenetet hozott a két ország vezetőinek, akik azért nagyon hálásak lehetnek.

Ez volt a háttere a szeptemberben bekövetkezett szögesdrót vasfüggöny megnyitásénak Ausztria felé a keletnémetek számára. Ami levelünknekis volt szerepe, hogy Dr.K terve előszőr nem sikerült. Kissinger tehát elvesztette az első menetet.

Azonban Kissinger emberei benn voltak a Fehérházban és a külügyben, köztük Lawrence Eagleburger is, aki külügyminiszterhelyettes majd külügyminiszter volt 1989-90-ben. Igy nyilván az ő utasitására, illetve Dr. K javaslatára ment el a követség elsö titkára a találkozóra. Sőt, az is valószinü, hogy az ötletet is ő vetette fel es ő szervezte a találkozót, ismét az elnök, Bush tudta és jóváhagyása nélkül. 

Az is elképzelhető, hogy a Fehér Ház és hivatalos Washingtoni körök ma sem tudnak a Rózsadombi Paktumról és az Amerikai Követség szerepéről a magyar rendszerváltás megakadályozásában. Ugyanakkor a magyar résztvevöknek minden okuk meg volt ezt hivatalos amerikai politikának tekinteni, elvégre a követség tisztviselőikövetelték a paktum elfogadását.+

Rózsadomb

Sándor, ez pontosan így van, Bush nem volt képes végrehajtani Reagan elnök intézkedéseit és a paktumosok megakadályozták a magyar adósságkérdés rendezését, ami a jelenlegi káosz alapja. És az amerikaiak nem tudtak az alapszerződés disznóságokról sem. Hiába kiabálnak, én voltam a go between liaison a két fél között. Az IMF adósságátprofilírozási csomagig jutottunk 1991 junius 11.-én, az első lépésig, amit az IMF hirdetett meg, de Antall azt is letiltotta, Csengeyt időközben megölték, mert a rendezés irányába rántotta az MDF elnökségét. Az a baj, hogy Lezsák is, és a többiek is hallgatnak. Pedig nincs miről!!! Amikor Horn Gyula Bokros csomagja megbukott, akkor vették elő az IMF csomagot, de az önmagában véve kevés volt. A Fidesz nem képes szakítani korábbi liberális gyökereivel és ezzel lehetetlen helyzetbe hozza magát.  Bush mindvégig háttérben tartotta Eagleburgert és Scowcraft-t, de Antall csak velük tárgyalt és megsértette Bush elnököt (1991 szeptemberi fehér Ház látogatása Bush-nál) Hiába figyelmeztettük előre, hogy Bush oldalára álljon. Makacs volt, beképzelt, szemtelen.  Antallt magam is figyelmeztetem, hogy nem kell Kissingerrel foglalkozni, mert Bush rendezést akar, ez volt a misszióm lényege 1991-ben. Ezt a négyszem közti megbeszélést Zacsek Gyula intézte és ő őrködött az MDF Bem téri székház elnöki irodája elött, amíg bent voltunk. Bush rendezni akarta az adósághalmazt és legjobb két emberét állította erre rá. Többen tanúim, Bush személyes küldöttét egy diplomatát, korábbi amerikai pénzügy miniszter helyettest Lezsák Sándor Lakiteleken fogadta, csak hárman voltunk, végig én fordítottam. De Lezsák nem merte végig vinni. Pedig addigra mellé állt az MDF elnökségének három negyede. Azt mondták, nagyon megfenyegették őket különösen a Csengey gyilkosságra hivatkozva. Miért nem lehet ezt feltárni. Magyarországon mindent lehet? Jelenleg Kissinger destruktív politikáját próbálják erőltetni, ezt Hillary intézi. Ki kellene az egész disznóságot borítani, egyelőre sok tanú él még.

Üdv. Geönczeöl Gyula.

-- Eredeti üzenet --

Feladó: Elküldve: 2012. április 7. 1:37

In a message dated 4/6/2012 2:47:47 A.M. Eastern Daylight Time,
ggyula@index.hu writes:

A kialakult helyzetre való tekintettel Magyar Békemenetre lenne szükség, ami a valódi problémákkal foglalkozna:

Igenis akarjuk tudni, milyen illegális paktumokat írt alá Antall József, kivel, kinek a kényszerítése alapján, hiszen beszervezett hálózati ember volt. Továbbá tudni akarjuk, hogy meddig "érvényesek" ezek a magyar választó polgárok tudta és akarata ellenére, idegen titkosszolgálatokkal aláírt paktumok. Azt is tudni akarjuk, hogy ezek mennyiben sértik a Reagan elnök és Gorbacsov által aláírt szerződéseket, amit Kissinger nem tudott, bár meg akart akadályozni. Jelenleg a nemzet kivéreztetése, biológiai ellenálló képességének megtörése, természeti kincseinek kárára történő eladósítás, kirablás van folyamatban. Ennek része a nemzet érdekei ellenében tevékenykedő "Nemzeti Bank" a költekező politika, a széthulló jogállam, a nemzetet gúzsba kötő idegen törvények tengerének erőszakos elfogadtatása, stb. A titkos paktumok lehetetlenné tették a nemzet független gazdaság és kultúrpolitikáját és a Reagan - Gorbacsov egyezményekkel ellentétben, gepolitikai problémáit sem rendezheti. Antall József bűne az is, hogy ezeket a paktumokat hiúságból és annak ellenére írta alá, hogy tudta, halálos beteg. Ennek ellenére nem rendelkezett arról, hogy ezeket a paktumokat halála után nyilvánosságra hozzák, azokat föl is mondhatta volna. Nem tette. Helyette a Fideszbe kényszerítette az életében, általa szétvert MDF maradványait és Orbán Viktort jelölte ki utódjául, aki egy másik párt elnöke volt. Az ügyet Lezsák Sándor pontosan ismeri. Ő a titkosszolgálatoknál "figyelt" személyként volt nyilván tartva. Elő kellene venni ezt a kartont. A nemzet ne vitatkozzon fejetlenül a kialakult állapotról, mert megy az idő. Térjünk a lényegre. Orbán Viktor mondja el, mit tud Antall Józseftől, mi az amit képviselnie kell, és hogy meddig vállalja ezt a szerepet. Minden más ILLEGÁLIS!!!

Kiindulásként a következő pontokat javasolnám képviselni (GGY):

A Magyar Békemenet pontjai:

 1. Átvilágítást. A múlt teljes feltárását, a hálózati törzskönyvek teljes terjedelemben történő nyilvánosság elé tárását. A Tudatosan együttműködők nem foglalhatnak el semmi féle beosztást a nemzet intézményeiben.

2. Független Magyar Nemzeti Monetáris politikát. Szabad magyar fizetőeszközt, infláció mentes monetáris terjeszkedést, és Szabad Magyar Nemzeti Bankot.

3. Konzervatív fiskális politikát, a pazarlás azonnali megszüntetését.

4. Az adórendszer egyszerűsítését, átvilágítását, a népnyúzó illetékek és adók eltörlését. Adómentességet az őstelepes magyar gazdatársadalomnak, és a kisvállalkozóknak.

5. A nyersanyag lelőhelyek nemzeti tulajdonba való visszavételét. A kiadott engedélyek átvilágítását és a kitermelés nemzeti monopóliumának visszaállítását, védelmét. (Energiahordozók, ércek, ivóvíz, ásványvizek, levegő, stb.).

6. A nemzeti kultúra terjesztését, a nemzet biológiai növekedésének védelmét.

7. A magyar alkotmányossághoz való vissza térést.

8. A magyar termőföld az ország területének része.

9. Külföldi nem vásárolhat, nem szerezhet magyar földet, magyar területeket. Ha külföldinek magyar föld, erdő, magyar terület került a tulajdonába, azt el kell kobozni és a vagyon a magyar államra szálljon.

10 A választási rendszer átvilágítását és nyilvánosság előtti, közérdekben történő, független bíróság általi ellenőrzését.

------------------------------------

Elküldve: 2012. április 6. 4:3

Tárgy : a nép által választott képviselők választják meg a köztársasági elnököt, ez ahhoz a közjogi berendezkedéshez, ami jelenleg van, illeszkedik, és nincs is értelme ezen sokat vitatkozni.

"Arról, hogyan válasszanak köztársasági elnököt, illetve, hogy az ellenzék közvetlen választást javasol, kifejtette: nincs szükség változtatásra, a nép által választott képviselők választják meg a köztársasági elnököt, ez ahhoz a közjogi berendezkedéshez, ami jelenleg van, illeszkedik, és nincs is értelme ezen sokat vitatkozni.

A Rózsadombi Paktum

(ahogy megjelent egy kanadai magyar lapban, majd ugyan az a szöveg a Magyarság, 1992. július 25.-I számában) és a SZITTYAKÜRTBEN


Egy otthoni publicista, mint Benedek István, nem teheti meg ezt saját jól felfogott érdekében, az Angliában élõ Révffy László azonban a közelmúltban nyilvánosságra hozta ezt a megdöbbentõ árulást. Szövegét Németországban élõ barátom küldte el, azzal a kéréssel, hogy terjesszük a magyarság minél szélesebb köreiben. Kívánságának eleget teszek, mert teljesen egyet értek vele, hogy ezt mindenkinek meg kell ismerni.
 
Írását azzal kezdi, hogy 1990 március 15-én,mig hazánk népe az elsõ szabad emlékezést tartotta, egy budai villában titkos tárgyalás volt, amelyen a következõk vettek részt:   a távozó szovjet hadsereg tábornoka, a szovjet titkosrendõrség ezredese, az amerikai követség elsõ titkára, a CIA egyik tisztje, az izraeli titkos szolgálat képviselõje, a magyar római katolikus, a református, az izraelita egyház egy-egy megbízottja, és öt magyar politikai vezetõ, akik közül négy ma is vezetõ pozícióban van. Õk írták alá részünkrõl az ország szabad ujjáépítésének tervét korlátozó diktátumot, amelynek értelmében kimennek ugyan a szovjet megszállók. De ezért súlyos árat kell fizetnünk. Révffy László azóta nyilvánosságra hozta az aláírók neveit, hogy minden kételkedést eloszlasson e feltételek hitelességével kapcsolatban.

Most pedig közlöm a magyar népre erõszakolt gyalázatos    szerzõdés szövegét.

 
1./A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról.<BR>

2./ A Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért.<BR>

3./Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése Szovjetunió és Magyarország között.<BR>

4./Mindennemû szovjetellenes tevékenység megakadályozása.<BR>

5./A határok kölcsönös megnyitása Szovjetunió és Magyarország között.<BR>

6./ A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése.<BR>

7./ A volt kommunista titkosszolgálat, határõrség és rendõrség megvédése az esetleges megtorlástól.<BR>

8./ A volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon.<BR>

9./ Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe.<BR>

10./ Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében.<BR>

11./ Minden zsidó ellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása.<BR>

12./ A jobboldali, vagy szélsõjobboldali pártok indulásának és szervezkedésének megakadályozása.

13./ Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek és azokon nem lehet változtatni.<BR>

14./ Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel és csoportokkal.<BR>

15./ Románok, Jugoszlávok és szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot.<BR>

16./ Az 1956-os eseményeket mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik.<BR>

17./ A magyar hadsereget egyharmadára kell csökkenteni.<BR>

18./ A Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerõsítheti gazdasági befolyását a magyar életben.<BR>

19./ Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására.<BR>

20./ Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett veszteségeiért.<BR>

 

A találkozóre meghivott magyar résztvevõk: Antal József, Horn Gyula, Petõ Iván, Paskai László, Göncz Árpád, Zoltai Gusztáv, Boross Péter, Jóskabácsi.

 

Ez mind megtörtént tehát valós még ha tagadják is. Sajnos még a magyarországi jobboldal is ignorálja ezt a Nemzeti Emigráció ellen elkövetett merényletet,nem is akarnak beszélni róla de talán helyeslik is mint az elszakitott országrészek magyar lakossága elleni szavazást .


ELSZABOTÁLT RENDSZERVÁLTÁS

Historia est magistra vita1
tört.ham I
tört.ham II
tört.ham III
tört.ham IV
tört.ham V
tört.hamVI
tört.ham VII
tört.ham VIII
tört.ham IX


Az elárult forradalom

Az elárult forradalom Letöltés

Nemzet-hű Magyar Igazságkeresők!

Ma már a legtöbb történelem iránt érdeklődő, elfogulatlan, tárgyilagosan gondolkozó ember előtt világos, hogy az 1956-os  forradalom történetét meghamisították, és még a 60. évfordulóra Magyarországon alakult Emlékbizottság is elfogadja azt a hazug történelemszemléletet, mit a Soros György pénzén létrehozott és a Horn, Medgyesi, Gyurcsány kormányok által százmilliókkal támogatott un. „56-os kutatóintézet  26 év alatt kiöklendezett magából.

 A 24 függetlenített munkatársból és 12 kuratóriumi tagból álló Intézet, első ténykedése az volt, hogy minden 1956-ra vonatkozó dokumentumot 50 évre szigorúan titkosnak minősített. Csak ők kutathattak és válogathattak az anyagban, hogy mit hozzanak nyilvánosságra, mit hallgassanak el. Végül kisütötték, hogy a XX. század legnagyobb antikommunista és szovjetellenes fegyveres  forradalmának előkészítői, vezetői, hősei és mártírjai, azok a kommunisták voltak, akik közöl a megtorlás éveiben öt főt kivégeztek, és néhány tucatot bebörtönöztek.

Pedig ezeknek a Forradalomhoz semmi, de semmi közük nem volt! Ezek csak lőtték és lövették az „ellenforradalmi banditákat” és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy győzni fog a forradalom, ügyes taktikával szabotálták a forradalom teles, győztes  kibontakozását, ami végül a forradalom elárulásához vezetett.

A dokumentumoknak azt a felét, ami az árulást bizonyította, egyszerűen elhallgatták, így az általuk hirdetett elmélet csak féligazságot tartalmaz és, mint az Ó-kor óta tudjuk: A féligazság nem az igazság fele, hanem hazugság!

Szerencsére voltak olyan kutatók, akiknek 1990 után módjuk volt kutatni a szigorúan titkosított dokumentumok között és azt nyilvánosságra szerették volna hozni. Ilyen volt Szalay Róbert nemzettestvérünk, aki kutatásai alapján megírta   „Az elárult forradalom „  c könyvét. Azonban ennek kiadását a posztkommunista és liberális kozmopolita erők mindenképpen gátolták és gátolják még napjainkban is.

Szerencsére a könyv eredeti kéziratát a Hungária Szabadságharcos Mozgalom  levéltárában helyezte biztonságban a szerző, így a SZITTYAKÜRT szerkesztőinek van módjában, hogy nyilvánosságra hozza  az „Elárult forradalom”  c. könyv eredeti kéziratát, mely azokat a szigorúan titkos dokumentumokat tartalmazza, mely napnál világosabban mutatja a történelem eddig elhallgatott másik felét, ami rámutat a történelmi igazságra.

Javaslom a tisztelt olvasónak, hogy bevezetőben olvassa el Szalay bajtársunk legújabb könyvének, ” A hadtörténeti Intézetben” c. fejezetét, amiben rámutat a könyve születésének körülményeire.

Jó olvasást, igazságkereső értékelést kívánok minden magyar nemzettestvéremnek.

Molnár Lajos  a HSZM elnöke


Jegyzetek 1956

Az 1956-os elárult forradalomról, kéziratok, jegyzetek

TARTALOMJEGYZÉK

1. 1956 Dokumentumok 1.1 Maléter és Kopácsi katonai megítélése-Szalay Róbert
2. 1956 Dokumentumok 1.2 Matéler Pál ítélet - Szalay Róbert
3. 1956 Dokumentumok 1.3 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
4. 1956 Dokumentumok 1.4 Letartóztatások - Szalay Róbert
5. 1956 Dokumentumok 1.5 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
6. 1956 Dokumentumok 1.6 Dr. Győrkey Jenő alezredes cikke A3
7. 1956 Dokumentumok 1.6 Dr. Győrkey Jenő alezredes cikke A4
8. 1956 Dokumentumok 1.7 Üldöztetésem indulása - Szalay Róbert
9. 1956 Dokumentumok 1.8 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
10. 1956 Dokumentumok 2.1 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
11. 1956 Dokumentumok 2.2 Kéziratok-jegyzetek Csapatunk története - Szalay Róbert
12. 1956 Dokumentumok 2.3 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
13. 1956 Dokumentumok 2.4 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
14. 1956 Dokumentumok 2.5 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
15. 1956 Dokumentumok 2.6 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
16. 1956 Dokumentumok 2.7 Kéziratok-jegyzetek - Szalay Róbert
17. 1956 Dokumentumok 3.1 számú csomó jegyzetek - Szalay Róbert
18. 1956 Dokumentumok 3.2 számú csomó jegyzetek - Szalay Róbert
19. 1956 Dokumentumok 3.3 számú csomó jegyzetek - Szalay Róbert
20. 1956 Dokumentumok 3.4 számú csomó jegyzetek - Szalay Róbert
21. 1956 Dokumentumok 3.5 Magyar Politikai Fogjok Szövetsége
22. 1956 Dokumentumok 3.6 Magyar Politikai Fogjok Szövetsége Vezetőség

 


SZITTYAKÜRT ÜNNEPI SZÁMA AZ 1956-OS SZABADSÁGHARC 50. ÉVFORDULÓJÁRA

Kattints a képre az ujság megjelenik


 


Egy politikai (ön)gyilkosság anatómiája    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tud valaki arról, hogy - függetlenül 1956-tól, függetlenül a magyar vonatkozásoktól, függetlenül az antifasizmustól vagy antikommunizmustól - a tisztesség nevében valahol is a világban neveztek-e el akárcsak egyetlen zsákutcát a Wallenberg utak, terek, sugárutak, parkok közelében Pavl Bang-Jensenrõl?

                                                                                *

"Magyarországról közben folyamatosan csempészték ki a dokumentumokat abban a reményben, hogy  majd az ENSZ elé kerülnek és kezdenek velük valamit. Ehelyett  onnan a papírok a szovjetek, meg a magyar politikai rendõrség kezébe jutottak. Az ENSZ az én kutatásaim szerint indirekten segítséget nyújtott a magyarországi elnyomásban"

 

Egy politikai (ön)gyilkosság anatómiája    

Az ENSZ, 1956 és egy rejtélyes halál 

http://hvg.hu/kultura/20051028nagyandras-bangjensen/page2.aspx

 

2005. November 04. 07:30

 

 

Povl Bang-Jensen dán diplomata a magyar üggyel foglalkozó ENSZ-vizsgálóbizottság munkatársa volt, s 1959 novemberében holtan találták egy New York-i parkban. Halála körülményei máig tisztázatlanok. Csak az biztos, szembe ment az ENSZ és annak fõtitkára, Hammarskjöld politikájával, amely elaltatta a magyar forradalom és az azt követõ megtorlások vizsgálatát. Nagy András író, évtizedes történeti kutatásainak végén könyvet írt a Bang-Jensen-ügyrõl. A hvg.hu a szerzõt kérdezte.

 

 

  

Povl Bang-Jensen. Szembeszegült a feletteseivel

=A9 Magvetõ

hvg.hu: - Mi az, ami Önt személyesen érdekelte ebben a történetben? Bang-Jensen emberi drámája, a magyar tragédia vagy a nagypolitikai játszma?

Nagy András: - Mind a három. A dán diplomata tragédiája sokkal mélyebben érintett, mint egy politikai krimi. Ez a fajta magatartás, ez az egzisztenciálisan felfogott küldetéstudat, amelyet képvisel, régrõl érdekel. Sokat foglalkoztam Kierkegaard-ral, s ekkor hívta fel valaki a figyelmemet arra, hogy van itt egy másik különös dán. Természetesen fontos számomra a magyar tragédia is. 1956 sok minden miatt rabul ejtett: akkor születtem, fontos családi szál is köt hozzá, a második nevem ugyanis Imre lett, Nagy Imre után. Ez egy rejtett, elmondhatatlan történet lett, amely állandóan foglalkoztatott. A saját nevelõdésemet meghatározta nemcsak =9256, hanem az is, ami utána jött. Ez volt a döntõ. Hiszen Bang-Jensen története, az ENSZ-vizsgálat története, a magyar forradalom sorsát megpecsételõ közöny, még mindig elmondatlan, kibeszéletlen.

- A könyvébõl adódó egyik legdöbbenetesebb következtetés az, hogy tíz évvel megalakulása után az ENSZ máris mennyire eljelentéktelenedik, s a két szuperhatalom játékterévé válik.

- Itthonról nézve úgy tûnt, a világ számára fontos a magyar =9256, de aztán a kutatás során kiviláglott, hogy az ENSZ tulajdonképpen tudomására hozza az elnyomóknak, hogy továbbra is nyugodtan tegyék, amit eddig, hiszen a nagyon kényes globális status quót az ENSZ a magyarokért nem fogja kockára tenni. A magyar =9256 párhuzamos története az ENSZ-ben szuezi válság, ami ugyanakkor zajlik, mint a mi forradalmunk. Az a világszervezet - s végsõ soron a nyugat - amely nemcsak tehetetlenné, passzívvá, de kifejezetten ártalmassá is válik a magyar ellenállás számára, hatékonyan és erõsen lép fel Szuezben. Itt el kell gondolkodni azon, mit is jelent a reálpolitika, amikor lehullanak róla az illúziók. Ekkor ennek az illúziótlan érdekpolitikának két =84szubjektuma" egyszer csak nem hajlandó részt venni ebben az álarcos játékban; az egyik egy dán diplomata, a másik pedig az elnyomott magyarok.

- A magyar történelmi tudat egyik nagy mítosza, hogy =84ha akkor beavatkozik valaki, másképp alakultak volna a dolgok". Érvényes kérdés ez?

- Nyilván "történelmietlennek" minõsíthetõ a kérdés, de én ezt a könyvem írása során amúgy folyamatosan feltettem. Nem vagyok szaktörténész, de a kutatás szisztematikus történészi munka volt, elvégeztem sok olyan alapkutatást a levéltárakban, archívumokban New Yorktól Belgrádig, amelyeket korábban más talán nem. Ugyanakkor amit el akartam mondani, azt íróként mondtam el. Használtam a saját írói invenciómat, s úgy vélem, legitim módon, hiszen a történet számos ponton a rendelkezésünkre álló adatok alapján rekonstruálhatatlan; a háttéranyagok egy része még talán generációkig zárt marad. Nagy Imre a végsõkig hitt abban, hogy meg lehet egyezni a szovjetekkel. Akkor fordul az ENSZ-hez, amikor ez a remény már meghalt. Nagyon paradox helyzet, az elveszett forradalom nem hiszem, hogy ekkor már megmenthetõ lett volna. Ugyanekkor tartották magukat a mítoszok: majd jönnek a kéksisakosok, Dag Hammarskjöld, ENSZ-fõtitkár Budapestre érkezik, már itt van az ENSZ-vizsgálóbizottság Pozsonyban, katonai géppel hozza õket a légierõ fõparancsnoka. A mai kutatások alapján ennek semmi realis alapja nem volt, Hammarskjöld egy percig sem gondolta, hogy a magyar ügyben lépni tud anélkül, hogy a szovjetekkel meg ne egyezzen. Szuezben azért tudott lépni, mert ott megegyezett az amerikaiakkal és a szovjetekkel. Az ENSZ abban tudott volna segíteni, hogy enyhüljön a megtorlás, az a többéves terror, ami Kádár alatt következett. Az ENSZ-jelentés 1957 júliusára meg is születik - az ezt készítõ különbizottságban dolgozott Bang-Jensen - nagyon pontos diagnózisát adva, mi történt Magyarországon s ezt a helyzetet fel lehetett volna használni, hogy Kádárék nemzetközi figyelem elõtt mûködjenek. Ezt azonban az ENSZ legfelsõ vezetése - ahogy ezt Bang-Jensen is érzékelte, majd mind határozottabban állította - elszabotálta. Magyarországról közben folyamatosan csempészték ki a dokumentumokat abban a reményben, hogy  majd az ENSZ elé kerülnek és kezdenek velük valamit. Ehelyett  onnan a papírok a szovjetek, meg a magyar politikai rendõrség kezébe jutottak. Az ENSZ az én kutatásaim szerint indirekten segítséget nyújtott a magyarországi elnyomásban.

- Az ENSZ-beli kutatásai akadálytalanok voltak?

- Csaknem fél évszázaddal a történtek után még mindig vannak a magyar ügy szempontjából nagyon fontos dokumentumok, amelyeket az ENSZ archívuma nem ad ki.  Amikor az kutató megpróbál magyarázatot kérni, akkor az a válasz, hogy a kérést majd az õ jogi osztályuk vizsgálja felül. Tehát a szervezet vizsgálja felül saját magát. Gyakorlatilag semmi olyan törvényes garancia nincs, ami bármilyen egyéb országban megvolna, ahol akár bíróság elé lehet vinni a vitás titkosítási ügyeket.

 

Dag Hammarskjöld.
Szuez túsza

- A Bang-Jensen-sztori a nemzetközi történészi diskurzusban hogyan szerepel?

- Sokszor valamiféle bajkeverõnek látják, furcsa, illojális alkalmazottnak, akit a mai napig nem rehabilitáltak amiatt, hogy nem adta ki a az ENSZ elõtt tanúskodó magyar forradalmárok nevét. A listát elégette s ma már pontosan tudjuk, hogy ha átadja az ENSZ-nek, akkor ezek a nevek itt kötnek ki a magyar politikai rendõrségen, meg a KGB-nél.

- Nem lehet, hogy az õ morális viselkedése csak a mi nézõpontunkból érthetõ?

- A moralitás szempontja nem csak =9256 ügyében volt meghatározó számára, hanem a II. világháború alatt is. Ne feledjük, már akkor szembehelyezkedik a kollaboráns dán kormánnyal és az emigráns kormányban vállal szerepet, amely a dán flottát semleges kikötõbe tereli, és Grönlandot átengedi az Amerikaiaknak. El is ítélik õket hazaárulásért, de õk ezzel mégis megmentik a dán nemzet becsületét. Az ENSZ-ben ugyanígy morális alapon szegül szembe a feletteseivel. Ilyenfajta emberekkel, mint õ, biztosan nagyon nehéz lehetett együtt dolgozni, és az ENSZ hihetetlen erõket sorakoztatott fel vele szemben. Három vizsgálatot is lefolytatnak ellene, létrehoznak egy bizottságot, amely semmiféle jogi szabályozásnak nem felel meg. Eltorzítják a kérdésekre adott válaszait, majd biztonsági õrök vezetik ki az ENSZ-bõl, lecserélik a zárakat is az irodáján, minden lehetõ módon megalázzák. Amikor még mindig nem adja fel, akkor találják meg a holttestét egy parkban. Feltûnõen gyorsan leállítják a vizsgálatot, amely kideríthett volna, hogy tényleg öngyilkosság történt-e, és sietõsen elhamvasztják a holttestet.

- Mit lehet tudni Bang-Jensen személyes szimpátiájáról a magyar ügy iránt?

- Volt egy nagyon jelentõs korábbi tapasztalata, 1933-ban Németországban látta, hogyan rendezkedik be egy totális rendszer. Meggyõzõdéses antifasiszta és antikommunista volt, aki 1956-ban azt követhette nyomon, hogy egy spontán lázadás a totális rendszert hogyan próbálja meg elsöpörni. Ez nagyon is egybevágott az õ érzületeivel. És ne feledjük, az ENSZ-vizsgálóbizottságban elsõként és fontos szerepben találkozott magyar emigránsokkal, forradalmárokkal. Egy tolmács segítségével õ vette fel a személyes tanúvallomásokat, amelyek a késõbbi jelentés alapjául szolgáltak. Feltétlenül azonosult a forradalmárokkal, és úgy érezte, neki kell jóvátenni, amit az ENSZ elmulasztott. Közben pedig a forradalmárok is csalódtak az ENSZ-ben. Nem akartak szóba állni ezzel a szervezettel. Bang-Jensen a személyes hitelét vetette latba, és elhitette velük, hogy érdemes megszólalniuk. Innentõl kezdve felelõsséget vállalt értük. Bang-Jensen személye megjelenítette a magyar forradalom iránti civil rokonszenvet is, amely egyébként végigkísérte a küzdelmét. Jelképes mozzanat, hogy amikor holtan találják a parkban, csakugyan úgy néz ki, mint egy forradalmár, ballonkabátban, átlõtt halántékkal az õszi avaron. Különös volt, hogy az elsõ beszélgetésekben a gyerekei úgy emlékeztek, hogy mintha Budapesten lõtték volna le az apjukat.

- Fontos tudnunk azt, hogy kik lõtték vagy lövették le?

- Természetesen jó volna tudni. A különbözõ hipotézisek végiggondolására a könyv kísérletet is tesz. De fontos az is, hogy a végsõ kérdés elõtt számtalan egyéb kérdés föltehetõ. Nagyon sok itt az apró rejtély. Például a krimibe illõ utolsó három nap története. Éppen hálaadás napján tûnik el ez a példás családapa. Bár bujkál, mégis borotválkozik és tiszta inget vesz, de nem költ pénzt. Nem eszik semmit, de valami barnás folyadékot találnak a gyomrában. Öngyilkos lesz úgy, hogy már 1957-ben közli a feleségével, hogy soha nem lesz öngyilkos, ha bármi erre utalna, az feltétlenül hamisítvány. Ott a zsebében az enigmatikus búcsúlevél, amelyben szerepel, hogy alábecsülte azokat az erõket, amelyekkel szembeszállt. Miközben szó szerint azt mondta a feleségének, hogy sosem fogja alábecsülni ezeket az erõket. Tele a levél rejtett üzenetekkel, mintha egy olyan történetben vált volna szereplõvé, amelyet nem mondhat el. Ott szerepel egy különös jel, a 6A, vagy GA, amely utalhat a Walner Strasse 6a-ra Bécsben, ahol a forradalmárok meghallgatásai folytak, és ahol a biztonsági feltételekkel súlyos problémák voltak. Kutatásaim során - Bang-Jensen gyanúját igazolva - nem véletlenül találtam meg a magyar kémelhárítás archívumában a szó szerinti jegyzõkönyveket. De lehet a jel GA is, az ENSZ közgyûlés, a General Assembly rövidítése, vagyis egy kétségbeesett felkiáltás, mert az ENSZ ekkor ismét tárgyalja a =84magyar ügyet". Ez a nagyon precíz ember nem ír dátumot a levélre, csak annyit, November. De az is lehet, hogy régóta készült az öngyilkosságra és éppen November 25-ét választja. Rendelkezik a saját elhamvasztásáról, mintha a nyomokat el akarná tüntetni. De lehet, hogy mások akarják vele eltüntettetni a nyomokat. Fizikai nyomásgyakorlásra utaló jel nincs a testén, de napokig csöng az FBI telefonja, és emberek közlik, hogy a KGB milyen tudatmódosító szereket használhatott rajta. Nagyon sok minden nyitott ebben a történetben. Éppen ez vonzott benne. Egy lezárt és feltárt politikai gyilkosság kevesebb ellentmondást vetne fel, és nem lenne ennyire nyugtalanító - a mai napig is.

                                                                               *

 


Michael Feighen HSZM vendég szónoka 1962 Oktoberében                                  

MAGYARORSZÁGOT ELÁRULTA AMERIKA

                                 

1960 Julius 20.-i  Buffalo New Yorki beszédében  Michael Feighan Ohio állam demokrata kongresszusi

Képviselője mondta ezt a megdöbbent hallgatoságnak:

 

A State Department állitólagosan aggodott Yugoszlávia kommunista dictator Tito kényes érzései miatt és

táviratban  biztositotta  a mi Nemzeti szándékainkról  péntek délután 1956 November 2.-án.:

 

“ Az Egyesült Államok Kormánya nem nézi szivesen az olyan kormányokat akik határosak és barátságtalanok a  Szoviet Unioval  szemben.”

 

            Nem véletlenség volt vagy  a következmények  eltévesztése, ami  az Orosz  Birodalmi Hadsereg Magyarország  uj inváziojához vezetett 1956 November 4-én. A Titohoz küldött üzenet egy mehet  üzenet volt az Oroszokhoz, mert minden amerikai iskolás gyerek tudja, hogy Tito volt Moszkva Trojai lova.

            Mialatt a State Department megbélyegezte Magyaroszág sorsát, Eisenhower Elnök nyilvánosan is kijelentette, hogy “ az Egyesült Államok elitéli az orosz  katonai haderök  beavatkozását.“ Ő azt mondta, hogy azok az erők amik inváziot inditottak Magyarország ellen “nem  Magyarország megvédésére, hanem Magyarország további megszállására egy idgen kormány által a saját érdekében.” És Ő mondotta egy gyorsan összehivott sajtokonferencia elött, hogy “ Amerika szive Magyarország népéért dobog” hozzáadva, hogy Amerika mindent megtesz”a békés hatalmában, hogy segitséget nyujtson nekik.” Az Elnök helyesen jellemezte a Szoviet szándékot, de megbukott  az igéretek végrehajtásában a 10 millió magyar nép számára. Magyaroknak nem volt szüksége Amerika” szivére” és öket a Szabad Europa Rádió hirei oda vezettek, hogy az igért segitség  nem “békés” lesz.

            Még rosszabb, amig a rövöd életű sikerek életben voltak, Spanyol vezér Francisco Franco elhatározta,hogy igazi segitséget küld a Magyaroknak fegyverek formájában. Kapcsolatba lépett Konrad Adenauer Kancellorral és engedelmet kapott repülöi üzemanyag ellátására Németország területén,mialatt Budapestre mennek.  De ahogy a népszerü kommentátor Fulton Lewis,Jr repotjában mondta 1957 Március 27-én, “ President Eisenhower presztizsét vette igénybe, hogy nyomást gyakoroljon Franco és Adenauer”-ra hogy a határozatukat töröljék. A kétségbeesetten várt Spanyol fegyverek sohasem érkeztek meg Magyarországra.

  

            Az egyesült Államok  ekkor átadta az ügyet az Egyesült Nemzeteknek. Mint a szerző Frank J. Johnson 1962 –es könyvében döntött.  A győzelmet semmivel sem lehet helyettesiteni.“Magyarország meghalt, mert az egyetlen nemzet aki meg tudta volna védeni az Egyesült Államok a halált választotta –tetette,  hogy mi mulaszthatunk a saját felelőségünkön ha olyan szervezetnek adjuk át amely képtelen egy ilyen ügyet intézni.” Az Egyesült Államok természetesen tudta,hogy bármilyen határozat az Egyesült Nemzetek által Magyarország  érdekében azonnali USSR vétó alá esik. A UN sohasem akadályozná meg a Szoviet  tervezetet egy ilyen krizisben és bárki aki ismeri a világszervezetet tudja ez igy van.

 

 

Hungary Betrayed by America
 

In a July 20, 1960 speech delivered in Buffalo, New York, Congressman Michael Feighan (D-Ohio) told a stunned audience:


The State Department, allegedly concerned about the delicate feelings of [Yugoslavia's] Communist dictator Tito, sent him the following cable assurances of our national intentions in the late afternoon of Friday, November 2, 1956:

 

"The Government of the United States does not look with favor upon governments unfriendly to the Soviet Union on the borders of the Soviet Union."

It was no accident or misjudgment of consequences which led the imperial Russian Army to reinvade Hungary at 4:00 AM on November 4, 1956. The cabled message to Tito was the go-ahead signal to the Russians because any American school boy knows that Tito is Moscow's Trojan Horse.


While the State Department was sealing Hungary's fate, President Eisenhower publicly declared that "the United States deplores the intervention of Soviet military forces." He said that those forces had invaded "not to protect Hungary against armed aggression but rather to continue an occupation of Hungary by the forces of an alien government for its own purposes." And he told a hastily assembled press conference that "the heart of America goes out to the people of Hungary," adding that America would "do all within our peaceful power to help them." The president had correctly described the Soviet purpose but he failed to follow through on the promises given to Hungary's 10 million people. Hungarians didn't need America's "heart," and they had assuredly been led to believe by Radio Free Europe that the promised help would be other than "peaceful."

Worse yet, while their short-lived success was still alive, Spanish leader Francisco Franco decided to send real help to the Hungarians in the form of weapons. He contacted German Chancellor Konrad Adenauer and obtained permission for his planes to refuel in Germany while on their mission to Budapest. But, as then-popular commentator Fulton Lewis, Jr. reported on March 27, 1957, "It took Eisenhower's prestige as President to bring enough pressure on Franco and Adenauer" to cancel the arrangement. The desperately needed arms from Spain never reached Hungary.

The United States then turned the matter over to the United Nations. As author Frank J. Johnson concluded in his 1962 book No Substitute For Victory, "Hungary died because the only nation capable of saving it, the United States, chose to let it die--pretending that we could default on our own responsibility by calling on an organization incapable of handling such a situation." The United States, of course, knew without question that any action contemplated by the United Nations on be half of Hungary would promptly be vetoed by the USSR. The UN would never act to thwart Soviet designs in such a crisis, and anyone who understood the world body's structure knew that it wouldn't.

>> CLICK HERE TO DOWNLOAD CONGRESSIONAL RECORD 1

>> CLICK HERE TO DOWNLOAD CONGRESSIONAL RECORD 2


 

http://www.ronpaulforums.com/showthread.php?272195-History-1956-How-the-United-States-Betrayed-Hungary-Fighting-Against-Soviet-Tyranny


Join us! Mission Top Activist Efforts Contribute

·         World News & Affairs

·         History: 1956, How the United States Betrayed Hungary Fighting Against Soviet Tyranny


Results 1 to 4 of 4

Thread: History: 1956, How the United States Betrayed Hungary Fighting Against Soviet Tyranny

FrankRep

o    View Profile

o    View Forum Posts

o    Private Message

o    View Blog Entries

o    View Articles

History: 1956, How the United States Betrayed Hungary Fighting Against Soviet Tyranny

Betrayal "made in the U.S.A.": fifty years ago, Hungary's people made a brave stand against Soviet tyranny. They failed to win their freedom because they were betrayed by the U.S. government.


John F. McManus |
The New American
Nov 13, 2006


Most Americans know little about the nation of Hungary. Few know anything of the heroic 1956 attempt to cast off the tyranny imposed on its people by the Soviet Union. And only a very small handful of contemporary Americans have any appreciation of an immense betrayal that first stimulated the Hungarian people's uprising but then left them defenseless at the mercy of their oppressors. Before dwelling on that horrible betrayal, we briefly recount the story of a remarkable people's brave attempt to be free.

Hungary endured a none-too-pleasant Nazi occupation during much of World War II. In early 1945, the nation found itself "liberated" by an occupation force of several hundred thousand Soviet troops. Life for the ordinary Hungarian immediately went from bad to worse as the newly arrived liberators robbed, raped, and pillaged from one end of their nation to the other.

The Soviets and their hand-picked Hungarian collaborators speedily conducted elections in the fall of 1945 and, even though loyal Hungarians won overwhelmingly, communists used their control of the police and their domination of the media to undermine the result. Over the next three years, as James Drummey reported in this magazine in 1986, Moscow-trained puppets "collectivized agriculture; nationalized industry, banking, and trade; took over all residential property; and controlled all employment." Democratic government ceased to exist and, by 1949, the hard fist of communist rule had taken total control. The communists then proceeded to outlaw religion in the heavily Catholic country, closing monasteries and convents, deporting priests, and creating the "peace priest movement" made up of traitorous clergymen willing to cooperate with tyranny. As had occurred in the other Soviet satellite nations in Eastern Europe, communist-style hell had completely triumphed.

Seven years later, many thousands of incredibly brave Hungarians decided that they'd had enough of living under the heel of their Soviet occupiers. On October 23, 1956, growing numbers of students, workers, women, and children filled the streets of Budapest demanding relaxation of the ironclad rule under which they were suffering. Ordered to disperse by the ruthless Soviet-led security police, they refused and were immediately fired upon. When the ethnic-Hungarian tank crews demanded that the Soviet forces cease killing civilians, they too were slaughtered and more demonstrators were attacked. But from this modest beginning, the revolt only grew in numbers and in its admirable determination.

On October 25, an even larger crowd of unarmed civilians filled Budapest's main square. Soviet tanks and security police responded by firing into the throng, killing many hundreds. Angered by such brutality, numerous Hungarian officers and soldiers left their posts, joined the freedom fighters, and supplied the people with small arms. James Drummey recounted some of what followed:

The bravery of the Hungarian children, some of them not much bigger than the rifles they were carrying, was astounding. They were able to stop many Soviet tanks by spreading liquid soap or grease on the narrow streets causing the vehicles to slide into trees or buildings. Some youngsters would dash out of hiding and stick a length of pipe into a tank's treads, bringing it to a halt. Others would then attack with Molotov cocktails or stuff rags soaked in gasoline in the [tank's exhaust] system so it would catch fire. When the tank crews jumped out, they were shot down. One 12-year-old boy tied grenades to his body and ran into the tracks of the lead tank in a column, blowing himself and the tank's tracks to pieces, but stopping the column so others could attack the remaining tanks.



This burst of freedom had been accomplished with little more than small arms and bare hands. But it lasted only three weeks. On November 4, Hungary's freedom fighters woke to find themselves facing an invasion of 2,000 Russian tanks and 140,000 Soviet troops. They struggled against huge odds until the last of their outnumbered, outgunned, and overwhelmed numbers capitulated on November 13. During those three desperate weeks, 25,000 Hungarians paid the ultimate price and 100,000 suffered wounds. In the ensuing days, approximately 40,000 were rounded up and deported to Soviet slave labor camps. Moscow-directed oppression again ruled, and it continued until 1989 when the Soviet Union curiously collapsed and the Soviet enforcers departed for Mother Russia.

It is certainly worthwhile recalling the love of liberty that impelled mere students, women, and workers to rebel against a military-enforced tyranny. There will, of course, be some mention of their bravery in the press and on television if only to recall that the 50-year-old event occurred. But it is relatively certain that any mention of the U.S. betrayal of the Hungarians will be omitted. It is that betrayal that ought to be aired.

Hungary Betrayed by America

Hungary's brave citizens had acted on repeated encouragement to revolt supplied by America's Radio Free Europe broadcasts. All they had to do, said the broadcasts, was rise up and needed help would arrive. Charles Legendy, a student in Budapest at the time and now an American citizen, recently told the New York Times what he remembered the early days of the revolt: "It seemed we could change the system. Russian troops were ordered to put down the uprising, but were inefficient, hesitating. We were almost sure America would intervene. After all, we were being attacked for being pro-American, and Radio Free Europe was encouraging us to end the regime." Instead, as was later revealed by a courageous congressman and others, Legendy and fellow Hungarians were betrayed. What actually happened is something no real American can be proud of.

In a July 20, 1960 speech delivered in Buffalo, New York, Congressman Michael Feighan (D-Ohio) told a stunned audience:

You will recall the revolution broke out on October 23, 1956, and that by October 28, the Hungarian patriots had rid their country of the Russian oppressors. A revolutionary regime took over and there was a political hiatus for five days.

Then the State Department, allegedly concerned about the delicate feelings of [Yugoslavia's] Communist dictator Tito, sent him the following cable assurances of our national intentions in the late afternoon of Friday, November 2, 1956: "The Government of the United States does not look with favor upon governments unfriendly to the Soviet Union on the borders of the Soviet Union."

It was no accident or misjudgment of consequences which led the imperial Russian Army to reinvade Hungary at 4:00 AM on November 4, 1956. The cabled message to Tito was the go-ahead signal to the Russians because any American school boy knows that Tito is Moscow's Trojan Horse.


A quick look at a world map will show that the northeastern part of Hungary shares a border with Russia, then known as the Soviet Union. It didn't take long for Tito to share the message with his communist patrons in the Kremlin.

While the State Department was sealing Hungary's fate, President Eisenhower publicly declared that "the United States deplores the intervention of Soviet military forces." He said that those forces had invaded "not to protect Hungary against armed aggression but rather to continue an occupation of Hungary by the forces of an alien government for its own purposes." And he told a hastily assembled press conference that "the heart of America goes out to the people of Hungary," adding that America would "do all within our peaceful power to help them." The president had correctly described the Soviet purpose but he failed to follow through on the promises given to Hungary's 10 million people. Hungarians didn't need America's "heart," and they had assuredly been led to believe by Radio Free Europe that the promised help would be other than "peaceful."

Worse yet, while their short-lived success was still alive, Spanish leader Francisco Franco decided to send real help to the Hungarians in the form of weapons. He contacted German Chancellor Konrad Adenauer and obtained permission for his planes to refuel in Germany while on their mission to Budapest. But, as then-popular commentator Fulton Lewis, Jr. reported on March 27, 1957, "It took Eisenhower's prestige as President to bring enough pressure on Franco and Adenauer" to cancel the arrangement. The desperately needed arms from Spain never reached Hungary.

The United States then turned the matter over to the United Nations. As author Frank J. Johnson concluded in his 1962 book No Substitute For Victory, "Hungary died because the only nation capable of saving it, the United States, chose to let it die--pretending that we could default on our own responsibility by calling on an organization incapable of handling such a situation." The United States, of course, knew without question that any action contemplated by the United Nations on be half of Hungary would promptly be vetoed by the USSR. The UN would never act to thwart Soviet designs in such a crisis, and anyone who understood the world body's structure knew that it wouldn't.

The mid-1950s was a period when the Soviet Union's domination of much of Europe had generated strong rumblings of discontent among its victims. The peoples in the USSR's satellite nations were uneasy to say the least. There had been food riots in Czechoslovakia and in the Western Polish city of Poznan. In the early hours of the Hungarian revolt, a fairly large number of Russian troops stationed in Budapest defied orders to suppress the rebellion and joined the rebels. Even Soviet-appointed leaders "--Prime Minister Imre Nagy, General Pal Maleter, and others--turned on their Soviet masters and sided with the revolt.

Although he had been trained in Moscow and was thought to be loyal to his Soviet masters, Nagy immediately appealed to the U.S. government for help, even asking for diplomatic recognition for the new Hungarian government. But all was in vain. Placed on trial by the Soviet puppets who succeeded him, Nagy was executed along with General Maleter and others in 1958.

Had the Hungarians succeeded, there would have been similar uprisings in other European captive nations. But it was not to be. Unlike important news regularly denied the captive peoples all over Europe, details about the U.S. betrayal made its way throughout the communist-dominated world. There were no more rebellions during the next three decades. Then, in 1959, Nikita Khrushchev, the very Soviet leader who ordered the rape of Hungary, toured the United States as a guest of President Eisenhower. The message to Eastern Europe's captive peoples was clear: America is not your friend.

A Pattern of Betrayal

Over the years, many have learned that if you have America for a friend you'll soon have no need to search for an enemy. A dwindling few might recall a classic example of U.S. perfidy when 1,400 anti-Castro militants were sent ashore at Cuba's Bay of Pigs in 1961. Their invasion had been planned, financed, and controlled by America's CIA. The patriotic Cubans had even been trained by American experts at a secret location in Central America. But, once they landed, promised air support and the expectation of help from Cuba's underground anti-Castro groups never materialized. Planes with Cuban pilots strapped into their cockpits were ordered to remain grounded, and it was later learned that the rebel groups within Cuba had never been notified about the planned operation. The invasion failed completely with the result that Fidel Castro became an international hero throughout the communist and leftist world. After all, he had successfully repulsed what everyone knew was a U.S.-backed operation. What happened in Cuba in 1961 fit a pattern of conduct.

Fidel Castro had actually seized control of Cuba at the end of 1958 with critically important help supplied by the U.S. State Department and America's liberal media. As Castro was gathering his forces, U.S. Ambassador Arthur Gardner warned Washington superiors that the bearded revolutionary was a communist. Gardner was speedily replaced and kept from having any contact with his successor, Earl E.T. Smith. But Smith too learned the truth about Castro, warned the State Department of his discovery, and was himself replaced. A third U.S. ambassador in a period of less than three years was on the scene when Castro triumphantly took control of the island nation only 90 miles from the tip of Florida. Ambassador Smith wrote about his experiences in his 1962 book The Fourth Floor. All during this period, critically important depictions of Castro as a glorious, freedom-loving patriot appeared in liberal U.S. publications.

Other instances of betrayal would fill many pages in an article such as this. The following is a list of American betrayals and the names of books documenting the perfidy:

* The delivery of Poland to the communists: I Saw Poland Betrayed.

* The U.S. betrayal of the Free Chinese in favor of Mao Tse-tung's bloody-handed forces in the late 1940s: several good books on the subject such as
While You Slept.

* One columnist sarcastically noted that in Korea we had "snatched defeat from the jaws of victory":
None Dare Call It Treason.

* In 1958, Lebanon's pro-Western, anti-communist president Camille Chamoun sought help from the United States to thwart insurgency within his nation and found himself forced out of office:
The Actor: A Study in Deception, a thorough look at the career of John Foster Dulles.

* The Belgian Congo's valiant Moise Tshombe faced a U.S.-backed attack by United Nations forces that decimated his region:
46 Angry Men.

* During the late 1960s and early 1970s, success in Vietnam was made impossible by incredible restrictions placed on our own forces by individuals in Washington who never wanted the communists to lose anything:
Background to Betrayal covers the undermining of anti-communist groups in Vietnam, and Kissinger: The Secret Side of the Secretary of State points out that the peace arrangement which finally ended the conflict allowed the communists to leave 150,000 fully equipped troops in South Vietnam.

* America had no better friend in all of Latin America than West Point graduate Anastasio Somoza. But our government sided with the communist Sandinista movement and Somoza was forced into exile:
Nicaragua Betrayed.


Do Not Forget Hungary's Sacrifice

Both before and after the Hungarian revolt, the pattern of American duplicity was there for all to see. But our diplomats correctly expected that America's image as the greatest opponent of communism would shield their treachery. The ruse worked.

The full truth about the Hungarian revolt should not remain swept under one of Washington's many bulging rugs. The men who betrayed that small nation, and those who similarly betrayed other nations and peoples, have never been held to account for their treachery. Read about the betrayals and find out the truth of this tragic tale. While you're at it, check the backgrounds of the men who instigated all of these betrayals, find the name of the organization that they all belonged to, and learn that these betrayals weren't based on bad political decision-making, but were intentionally done. Sad to say, the same organization, the Council on Foreign Relations, the group of American elites who shape our foreign policy, still dominates our government, mass media, foundations, academia, and even the military. Having betrayed so many others, they are now busily betraying our nation itself with sovereignty-compromising pacts, subservience to the United Nations, and rejection of the limitations placed on them by the U.S. Constitution.

During the first week of November 1956, while the battle for Budapest raged, an unknown voice appealed via radio to mankind. In desperate tones, the freedom fighter begged: "People of the world, listen to our call. Help us--not with advice, not with words, but with action, with soldiers and arms. Please do not forget that this wild attack ... will not stop. You may be the next victim."

History shows that freedom can be lost because of armed might. But freedom can also be lost through steady usurpation and eventual consolidation of total power. This is betrayal from within. The unknown freedom fighter from Budapest warned that those to whom he was appealing "may be the next victim" of a future tyranny. As our own government's already frightening power continues to grow almost daily, his is a warning that no American should ignore.


SOURCE:
http://www.thefreelibrary.com/_/prin...x?id=154691163

----

Ron Paul Forum's Mission Statement:

Inspired by US Rep. Ron Paul of Texas, this site is dedicated to facilitating grassroots initiatives that aim to restore a sovereign limited constitutional Republic based on the rule of law, states' rights and individual rights. We seek to enshrine the original intent of our Founders to foster respect for private property, seek justice, provide opportunity, and to secure individual liberty for ourselves and our posterity.

 


 

Szemfényvesztés a XXI. században.

 

      Tanúi lehetünk napjainkban annak az ügyes, ravasz politikai, hatalommegőrző szemfényvesztésnek, amit a FIDESZ művel a forradalom 60. évfordulója megünneplése kapcsán.

      Ennek megértéséhez vissza kell tekintenünk 1956-hoz  és az un. rendszerváltás cáfolhatatlan tényeihez.

 

       1956. október 23.-án egy megalázott, kifosztott, félrevezetett és megfélemlített nép  kelt fel elnyomóival szemben. Ekkor a megrettent kommunisták, az addig mellőzött Nagy Imrét és  reform kommunista társait hívta segítségül a felkelt Nép ellen. Közösen kérték a Szovjet Hadsereg beavatkozását, az ÁVH-val karöltve felfegyverezték a Partizán /?/ Szövetség  és a Pártbizottságok tagjait, kijárási tilalmat és statáriumot hirdettek. Ezt követve 28.-ig csak az Ellenforradalmi Banditákat  lőtték és lövették, meghirdetve azok likvidálását. E közben a magyar katonaságot nem merték bevetni, félve, hogy a katonák, a nép fiai átállnak a felkelők oldalára. Sőt, hadsereg kommunista vezetői sok helyen sortüzet vezényeltek a fegyvertelen felvonulók ellen, melyeknek több ezer sebesült és halott lett az áldozata.

       

       Közben a felkelőknek nevezett forradalmárok, napról-napra egyre nagyobb sikereket értek el. A félelmetes pártállam napok alatt összeomlott. A forradalom az egész országban győzött és 28.- ra nyilvánvalóvá vált, hogy még néhány nap és kommunisták, reform kommunisták, megszállók és kollaboránsok együtt kerülnek a történelem süllyesztőjébe és egy olyan antikommunista és szovjetellenes k