A szittya hun avar magyar birodalom tönkretétele

 

                                      NEMZETI  MÉRLEG

 

                             /- avagy mi is volna a Turáni átok? /

 

 

Práczki István     (Egy jobb  évezred reményében)

 

Azt hiszem nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az elmúlt második Évezred nem a magyarok sikertörténete volt. Ami azonban a 20.- században történt, az már majdnem tragédia. Ha a fentiek ellenére ma mégis mindent úgy kezelünk, mintha semmi rendkívüli sem történt volna velünk, akkor nagy baj van. Ha viszont arra  álláspontra helyezkedünk, hogy bennünket a „kereszténység és Európa” mentett meg a „hunokhoz és avarokhoz hasonló pusztulástól”, akkor nincs jövőnk. Eszerint ugyanis, ami velünk azóta történt az teljesen természetes. Sőt, a helyzetet nem „szabad túldramatizálni”. Elvégre minden jól ment volna, ha a gonosz világ, főleg a tatárok és törökök nem fordulnak velünk szembe.

Ez a beágyazott felfogás természetesen nemcsak félrevezető, hanem nagyon szubjektív, tehát hamis és hazug. Elsősorban azért, mert nem nemzeti, hanem csak csoport-érdeket képvisel. Mindez persze csak akkor derül ki, ha mi a megmaradt magyarok árgus szemmel vizsgáljuk meg a második évezred „Zárójelentését”. Úgy hiszem, ha csak a Főmérleg nyitó és záró- tételét nézzük meg és hasonlítjuk össze, akkor aligha lehet kétséges, hogy mi lesz a 3. évezredi teendőnk.

 

A MAGYAR KIRÁLYSÁG NYITÓ-TÉTELE:”

 

1001-ben már nem a független törzsek vérszerződéses alkotmánya szerint élő szövetséges állam voltunk, hanem új „európai” királyság lettünk, melynek élén már nem a magyarok istenére felesküdött szittya-vallású Vajk- nagyfejedelem állt. Helyette a királyi trónon ült ama I. Szent- István, aki már nem a magyarok bizalmából kormányozta az országot. Ő ugyanis a német császár támogatásával, a pápai küldött által felkenve, a „szilveszteri koronával” megjutalmazva, a nyugatnak- hűséges keresztény királlyá változott.

Ennek ellenére a magyarok országa akkor még a Fekete-erdőtől, a Fekete tengerig és a balkáni Fekete Hegyekig terjedt. A magyarok tehát nemcsak a Kárpát-Medencének, hanem a Duna-völgyének, tehát Közép- és Kelet- Európának voltak hatalmas urai. („Ausztriát és Moldvát”, majd a „Balkánt” a már keresztény királyság adta fel, vagy veszítette el). „A ZÁRÓ-TÉTEL: (összesített eredménye mindenki előtt jól ismert:)

Hazánk hét részre esett szét (Csonka- Magyarország, Szlovákia, Kárpát­alja, Erdély, Bácska-Bánát /Délvidék/, Horvátország és Vár-ország< Burgenland). Ezzel mára az ellenséges politikusok szája íze szerint megírt forgatókönyv  alapján a „futottak-még” kategóriába kerültünk. A legszomorúbb tény viszont az, hogy az évezredeken át világ-történelmet csináló büszke hun- avar- magyar nemzetből alávetett populáció lettünk.  Magyarul; az évezred végére a történelmi megaláztatásokat megadással eltűrő és magát naponta bűnbánóan ostorozó olyan behódolt „európai- segédnép” lettünk/és sajnos maradtunk !/, melynek minden léptét mások vezénylik. Az pedig megdöbbentő, hogy ezt az alávetett helyzetet az internacionalistából globalistává torzult magyar „ál-értelmiség” a szégyen legkisebb jele nélkül veszi tudomásul. Tulajdonképpen ennek a megosztott  helyzetnek a lényege ama turáni átok, ami nem más, mint az a szörnyűség, hogy magyar ölt magyart, idegen érdekekért.

Eme átkos kor akkor kezdődött amikor a hun- magyar néptől elvették ősei mindig győztes szittya vallását. Az új rend megölte /megölette/ a tudós táltosokat, egyidejűleg pedig betiltotta az ősi kultúrát, vagyis a hun-székely rovásírást. Ekkor lett új törvény az „idegen szép” parancs, tehát szolgáljál neki, valamint az a hazugság, hogy: „Az egynyelvű nép gyenge és erőtlen”, tehát fogadjál be minden idegent.

Az ezeréves „Mérleg” egyértelművé teszi, hogy a magyarság fejlődése eme „önfeladás” után roppant meg és vett egyre határozottabban süllyedő irányt. A nemzeti mér­­leg értékelése és elemzése azonban nem lehet tárgyilagos, ha nem ismerjük a nemzeti sorsunkat alapjaiban meghatározó történelmi előzményeket és körülményeket. Pontosabban; Értékelésünk nem lehet helyes, ha csak az ősi szittya hitünk ellenségei által írt és tanított histórikus Krónikákban leírtakat ismerhetjük és a bennük leírt legtöbbször igen- szubjektív vélekedéseket, tehát az egyházi prekoncepciókat fogadjuk el tényeknek. (Pld. zsinati határozatokat és ezek alapján megszerkesztett „pápai keresztény iratokat”, sőt a kapcsolódó hamisan mitikus történeteket is). Elengedhetetlen tehát az, hogy felidézzük a hunok és avarok dolgait, vagyis megismerjük a magyarok előtörténetét; az IU- utáni első ezer évnek a történetét.

 

SZITTYA- SZINDRÓMA

 

Nálunk már csak az ellen-magyarok tagadják, hogy a szittyáknak és hunoknak nevezett népek voltak azok, kik a távoli mongol-altáji és turáni síkságtól az atlanti óceánig uralták az európai térségeket. Erejük olyan nagy volt, hogy a verhetetlennek tartott Dárius perzsáit és a Nagy Sándor a görög seregeit is legyőzték, sőt a római birodalmat is nem egyszer alaposan megregulázták. Ennek ellenére ezeket a magas kultúrájú hun- avar- magyar katona népeket a mai történelemtudomány „nem képes” azonosítani. Annak ellenére nem, hogy szakmai körökben közismert, miszerint a Kárpát-medence igazi urai már a krisztusi kor előtt is a szittyák voltak. Az viszont már nem derül ki, hogy az itt élő népek, kiket gótok< géták, vagy teuton< germán néven neveztek tulajdonképpen hun- avar népek voltak.

A szarmaták < sár-matyók /arany-matyók/, őshona a Kárpát- Medence volt, ahol a jazig< jászokkal (ijjazik< ijjazók) és a gepida< „gyepü-dákokkal”, tehát a határt< a gyepüt védő avar- szabír néppel és a longobardokkal, a hosszúhajú- ava­rokkal együtt voltak akkor Közép és Kelet- Európa igazi urai. Ők képezték a Kis- Szkithi­ának /latinul: Scitica/ nevezett avar- gőt országot, melyet később már csak Dácia néven ismerhettünk meg.

A krónikák szerint őket az IU. 4- 5, században a hunok követték. Őket Balam­bér, majd Ruga és végül Atilla szervezte olyan Avar- Hun /szittya/ világbirodalommá, melynek adófizetője lett a bizánci- és a római császár, a pápasággal együtt. A „Világ-ura” ugyanis ez a több mint 50 nemzetet egyesítő hatalmas szittya szövetség volt. Hun birodalomnak nevezték és természetesen a Nyugat- Római Birodalom ura is volt, hiszen az akkori két fővárosában Ravennában és Rómában, minimálisan is 50- 60 ezer „barbár /h

un/ katona” tartózkodott. Sőt, a római hadsereg vezető posztjain ekkor már a hunokhoz tartozó népek fiai parancsnokoltak. Olyanok, mint a Pannóniában született, „vandál” származású Stilico, aki a római császárságnak, vagy a szintén pannóniai, de „géta” eredetű  Aetius, aki a ravennai udvarnak volt a második embere, mintegy kormányzója. Egyúttal mindketten a keleti-, illetve a nyugat- római hadsereg legfőbb parancsnokai is voltak.

A szittya- hunok részvétele nélkül az 5.- században szinte semmi sem történhetett meg Európában. A hunok nagy fölényére jellemző, hogy alig száz éven belül kétszer is elfoglalták a Birodalom fővárosát Rómát. (A gepida Alarik ugyanis hun- szittya vezér volt.) A Hun Birodalomnak és a szittya vallásnak a központja a Kárpát- Medence volt. A fővárosa német néven Etzelburg, a franciák által pedig Sicambriának nevezett vár és város, melynek mai „magyar” neve Visegrád. (Eredetileg Ősvár , vagy szentistván-kori néven Fehérvár volt). A szittya- vallásról sem véletlenül beszéltem. A szittya szónk ugyanis, nem etnikumot, tehát nem törzseket, vagy népeket jelentett. A szittya jelző az ősi napvallás „közkeletű” neve volt, melyet a görögök, pontosabban Herodo­tosz és Priszkosz munkáiból ismertünk meg. (A szittya görögül= skyteisz, vagy skytesz /szkűtesz/, ami egy már „lekopott” E- hang visszatétele után nyer tiszta magyar értelmet. Skytesz= E+ skÿtesz= eskütesz. A szittyák tehát esküvő, pontosabban vérszerződő népek). Azt hiszem mindenki előtt „evidencia”, hogy a hun- avar- magyar népek legfőbb kultikus törvénye volt az, hogy egy-egy nagy feladatra készülő  hun- avar- magyar népcsoport vezérei vérszerződést kötöttek. Ezzel szentesítették ugyanis azt a megállapodást, ami az adott szövetség „Alkotmánya” lett.

 

A hun-magyar avar népek tehát a Vér-Törvénye, a vériség< testvériség alapján szervezték hatalmukat és országukat, tehát szittya módon éltek. A szittya szónk ugyanis magyarul elsősorban az „összítja”< ősszíti fogalom erkölcsi jelentését hordozza. A szító szónk azonban a tűz- szítását, a nap-isteni vallás tiszta szellemiségét és a lelkesítés tűzét jelenti. A szittya szó latinosan írt, ősi fonák jelentése pedig; attyisz= a-tÿs< A TŰZ, ami a Napistenség lényege. Azok a népek tehát, melyek a Nap-vallást fogadták el és aszerint éltek szittyák voltak. Amelyek nem ezt követték, azok nem voltak szittyák. Ázsiában ugyanis a hun- avar- magyar népek más vallásokat is követtek. Pld. A zarathustra< párszi vallást, vagy a krisztusi kor után az ariánus, és manicheus vallást, melyek egyébként „szintén pogány-eretnek vallások” voltak.

Herodotosz és társai a sok számukra kimondhatatlan nevű hun- avar- magyar név helyett (baszternákok= paszternák-ok< pásztornők, bessenyők= bese-nők, gepidák= gyepüt-védő dákok, stb.) a szkÿtha /szkita/= „esküsző< eskű-tevő”-jelzőt használta, (TH= Sz). Egyébként az ilyen leegyszerűsítés érhető tetten  a kelta névben is, mely latinosan franciául irva= celta és skótul-angolul= CELTIC, azaz  keltik< vagyis keletik. (C= K). Mindazok a népek tehát, melyek Európába keletről érkeztek, végeredményben; kelták< keletik.

A frankok- gótok a és a hunok „definiálása” körül is elmélyült hazudozás a jellemző. A történészek még ma is képtelenek megmondani, hogy kik is volnának a keleti és nyugati frankok, vagy miért volt a másik nevük a keleti és nyugati gót. [1] Képtelenek megmondani, hogy kik is volnának a wizigótok, kik a germánok és kik a gepidák és vajon kiket is neveznek svévnek, markománnak, vagy éppen  alemannak? A díjnyertes válasz mindmáig az, hogy „ismeretlen eredetű”, feltehetően kelta népek. (Ez az ismeretlenség azonban mindig a hun- magyar eredetet takarja).

Oly nagy a ködösítés, vagy a homály, hogy a wisigóthokat hol Dácia, hol Moesia, hol Pannonia népeként emlegetik, majd az ibériai félsziget lakóinak állítják be őket. Ez úgy általában igaz is, de a történelmi háttér teljesen zavaros. A népek hovatartozását és a vezéreik („un. királyaik”) Alarik, Theodorik, Altauf stb. szerepét elkenik és például a „csúcs- teljesítményeiket” mint Róma elfoglalását, lekezelik és teljesen hamisan „interpretálják”. A gót- és frank fogalom körüli teljes zűrzavart bizonyítja, hogy Theodomirt "királyt" a mai frankok-franciák ősét, hol keleti- franknak, hol nyugatinak nevezik, hasonlóan Theodorikhoz, aki ugyan a keleti gótok- frankok „királya” volt, de később mint Atilla legyőzőjét /?/ és nyugati gót vezért emlegetik.

A dolgokat leegyszerűsítve; A nagy versengés, hogy kié legyen a Nyugat- Európa feletti uralom és utána a „római” birodalmi trón, a 3. század végére éleződött ki. Ekkor viszont a Balambér majd Rúga vezette hun-szövetség elözönlötte a „világot” azaz Európát. Ezt a tökéletesen végrehajtott elképesztően szervezett hadi stratégiát „nagy gót /?/ népvándorlás” címen tartják nyilván, holott ez olyan hun- avar hadjárat volt, mely pontos hadi- tervek szerint ment végbe. A nyugati történelem tanítása szerint Itáliát 410-ben Alarik gótjai foglalták el és bevonultak Rómába is. Utódja Altauf  pedig „megalapította” a nyugati gótok birodalmát, mely előbb Galliát, majd az Ibér félszigetet is uralma alá vette.

A mai történész-felfogás szerint Atilla mintegy „Deus ex macchina” lett a világ-ura, a hunok szinte a semmiből robbantak be a világtörténelem kellős- középébe, de hogy miként és miért, arról nem, vagy hamisan szól a fáma. Arról viszont sokat papolnak, hogy IU. 452-ben Catalanaumnál „tönkreverték” Atilla csapatait. Azon viszont senki –főleg az írodatörténészek nem- gondolkodnak el, hogy ez a „tönkrevert hun sereg” hogyan tudott, -alig egy fél év mulva- győztesen megjelenni a Pó sikságán Mantovánál. Hogyan tudott átkelni az Alpokon, a Rajnán és Dunán, majd fél tucat kisebb folyón? (Van-e sejtelmük történészeinknek arról az elképesztő hadvezéri teljesítményről, hogy sok-százezres haddal, miként lehet átkelni az Alpokon, és miként kell őket átúsztatni számtalan nagy folyón?)

A „tönkrevert Atilla” vajon hogyan tudta legyőzni a longobárd seregeket és elfoglalni egész Lombardiát. Vajon I. Nagy Leó pápa miért könyörgött Atillának, hogy kímélje meg Rómát, a császárt és a pápaságot? Ma már tudjuk, hogy a „naivan” megbocsátó Atillát rövidesen megölték. A hunok azonban nem tűntek el, ahogy azt tanítják. Itt, illetve „ott-maradtak” és ma is köztünk élnek, mert a nép zöme soha sem vándorol el, hanem helyben marad. Az 5-10 milliós hun birodalom népei is „ott-maradtak” és ma is ott-vannak, bár ma már hol németnek, hol franknak, hol katalánnak, hol magyarnak stb. nevezik őket.

Az európai Hun-Birodalom ugyanis Atilla halála után, mint Hun- valóban eltűnt. Az Atillai- örökség ugyanis más néven, három nagy szövetségbe csoportosult át. A Rajna-Duna vonalától nyugatra a nyugati- frankok, tehát az avar- gallok, a mai franciák lettek az urak, míg keletre a keleti-frank /keleti gót-géták/, a mai németek. A harmadik hatalom az ősi Kis- Szkithia (tehát Európa közepe Kelet-Európával együtt) az avarok birodalma lett, a mór-avarok országa, melyet ma igen felületesen és hamisan „Nagymorávia” néven szláv nemzetiségű népek hazájának tanítanak. Az ő rokonnépei voltak a szabírok< szavárok, a fekete magyarok, és a szerecsennek mondott böszörmény< mórok is.

 

KIK VOLTAK AZ AVAROK?

 

Az avar birodalom az akkori Európa leggazdagabb országa volt, melyről nagyon méltatlanul feledkezett meg az „objektív történelem”. A gazdagságának az eredete az „erdélyi arany és vas-bányák” termékei, (Az atillai- hun birodalom kincstára) valamint a Kárpát- medence gazdag televénye volt. Az avar birodalomról a mai oktatás sajnos csak annyit tanít, hogy valahol „itt, a mi környékünkön volt”, de viszonylag gyorsan szétesett. Arról viszont, hogy kik és miért hozták létre, majd mit csináltak, arról hallgat a „történelem”. Azt a tényt, hogy a mai Ausztria- Morva ország neve a katolikus krónikákban is Avaricum, Moricum= Noricum, Marsfeld /=Mórföld/ , sőt Marharia /Mór-hon/ volt semminek tekintik. Pedig az Avar Birodalom avar-mór nevet viselő szerves részei voltak.

Azt azonban mi már tudjuk, hogy az Avar Birodalom bukásának oka az ősi szittya napvallás mély erkölcsi válsága volt. Ennek következtében szétmállott a „vérszerződés< összetartó” szelleme, aminek a hun- avar népek a sikereiket köszönhették. (A kilencedik század végén –feltehetően belső harcok és árulások következtében- az avar birodalom szinte teljesen szétesett.)

Az avarok bukásáról azonban többnyire csak annyit tudnak a mai magyarok, hogy a katolikus keresztény Nagy Károly frank királynak néhány év alatt sikerült a pogány avarokat szétverni és az országot teljesen kirabolni. Erről talán legyen elég most ennyi: Francia és német források írtak arról, hogy az addig „koldus-szegény” Nagy Károlyból egyszerre csak aranykincsekben annyira gazdag európai uralkodó lett, hogy Rómában a megkoronázása napján több, arany kincsekkel roskadásig megrakott színarany asztallal ámította el a pápát és a klerikusokat. Ez persze nem volt csoda, hiszen több tucat társzekéren szállították ki innen a mérhetetlen nagy értéket képviselő „hun- avar” kincseket

Elgondolkoztató dolog azonban az, hogy erről a rendkívül gazdag és művelt hatalmas „avar népről” jószerivel semmit sem tudunk. Néhány esetet is csak –úgy mellékesen ismerünk-, mint azt hogy Baján nagykán a bizánci császártól kapott arany ágyat, visszaküldte, mert „nem tetszett neki”. Avagy azt, hogy Nagy Károly meghívására az Aacheni királyi udvarban megjelent az avar Tudun (ő volt a Főpap) ruháját és fényes kíséretét nemcsak azért bámulták a frankok, mert a rajtuk lévő művészi ötvös remekműveket csodálhatták, hanem azért is, mert a Tudunon magán legalább 4 kilónyi aranydísz volt.

Az avarok műveltségéről, szellemi nagyságáról és tudásáról tulajdonképpen csak most kezdünk valós képet kapni. A mostani autó-pálya építések nyomán tömegesen feltáruló avar leletek kapcsán ugyanis az derül ki, hogy a feltárt avar sírok meghökkentő tudományos szenzációkat szolgáltatnak. (Tegyük hozzá, hogy az ország minden szegletében és már több ezer helyen, szinte mindenütt, ahol csak az útépítők megbolygatják a földet. Ámde avar relikviákat találtak nemrégiben a Stephans­kirche melletti ásatásoknál Bécsben is).

 

SZLÁV- MORÁVIA, VAGY VALAMI  MÁS?

 

Az európai történelemtudomány az avarok helyett a soha- nem- volt Nagy-moráviáról zeng ódákat, azon álságos céllal, hogy a hun- avar- magyar birodalmakat „eltüntesse”. Ennek érdekében pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyják azt az etimológiai tényt is, hogy a morava szó sehol sem szlávot, hanem mindig mór- avart jelent. (Semmibe vették a már említett földrajzi ősneveket is, melyek világosan vallanak. Ámde Árva-megye neve is avar< vármegye. A Morava folyó is mór- avar folyó, a morvák pedig mór-avarok. (Így aligha véletlen, hogy az ősi hun-székely rovás-irás ábécénket is a Morva-mezei „Nikolsburg-nál”< a Miklós-hegyen, találták meg.)

A kelet-eurázsiai térségeken élő hun- avar- magyar népeknek a 6- 10.- században nemcsak a Duna-, hanem a Volga- és a Kaukázus térségében is voltak országai. A Kárpát- Medencében élő népek is hunok és avarok voltak, akik a frank háború és az ország kifosztása után (IU. 800- 810) minden valószínűség szerint segélykérő üzenetet küldtek keletre, amit az ott élő testvérnépek nagyon komolyan vettek. El is határozták a Szittya- őshaza „visszafoglalását”. A haza-térésről szóló döntésbe viszont nyílván az is belejátszott, hogy a kaukázusi  régióban is meglehetősen nagy volt akkor a zűrzavar. Ezt főként az iszlám-délről jövő fokozódó nyomása, másrészt a turáni síkságon lakos  kun-, alán- és besenyő törzsek Európa felé törekvése, nyomulása váltthatta ki.

A „Honfoglalás” maga tulajdonképpen egy törvényes és jogos nagy hadművelet volt. A szétvert és elűzött avarok földjét egy új hun- magyar- avar vérszerződéses szövetség a „MAGYAROK” vették birtokba. Ezzel az akcióval, a jelek szerint a frankok és németek is egyetértettek, hiszen a medence birtokbavétele szinte harc nélkül, teljes rendben és „rekord-idő” alatt történt meg. (Ne feledjünk el egy igazi csodát. A magyar történészek szerint a besenyők által a Kárpátmedencébe 896-ban beűzött, legyengült menekülő magyarok éppen csak, hogy megérkeztek és letelepedtek, máris harcba „kényszerültek”. Alig 3 év múlva 899- ben, Arnulf német császár kérésére, az Alpokon átkelve a Brenta- menti csatában tönkreverték I. Berengár seregét, mely 20 ezer halottat hagyott hátra a csatamezőn.)

A 10.- században tehát Árpád vezetésével olyan erős Magyarország (új Magyar állam!) létesült, mely Európa-szerte több tucat győztes hadműveletet hajtott végre. A magyarok ugyanis nem össze-vissza kalandoztak, hanem –többnyire, szerződések alapján- tervszerű katonai tevékenységet folytattak, vagy az elrablott avar- kincseket kívánták visszahozni. Ezekről nem szívesen szólnak a Krónikák, csupán a magyar vereséget hozó Lech-mezei /Augsburgi/ és Merseburgi /Riadei/ csatákkal szoktak dicsekedni. Ennek dacára a magyarok ereje és hadi tekintélye –a mai híresztelésekkel ellentétben- oly nagy volt, hogy komolytalan dolog azt feltételezni, miszerint  az erős magyaroknak lett volna szüksége, -a saját magukat is megvédeni képtelen- római pápák segítségére. Ellenkezőleg, a teljes erkölcsi és politikai- válságban fulladozó vatikáni hierarchiának és az akkor már német-római császárrá koronázott Nagy Ottónak volt elengedhetetlenül szüksége az erős magyarok kardjára.

Tudnunk kellene például arról is, hogy a frankok országa akkor már egyáltalán nem volt a pápaság erős támasza. Ellenkezőleg, –de, erről is rendre és mélyen hallgatnak- az országuk nagyobbik részét az ariánus vallást követő katar és albigens vallás uralta és a frank királyok  alig bírtak velük. Mit is írnak erről nyugaton? „I.U. 1200 körül fennállt a reális veszélye annak, hogy a katar eretnekség teljesen visszaszorítja a katolikus kereszténységet.” (Irják M. Baigent- R. Leich és H. Lincoln, francia- angol szerzők a Szent-Grál-ról szóló érdekfeszítő könyvükben. Ez pedig  I. László királyunk korára és utána következő évtizedre vonatkozik!).

Ezt a pápát fenyegető nagy veszélyt csak az 1. Keresztes Hadjárat szüntette meg 1209-ben, amikor –mint ma már jól tudjuk-, tízezrével irtották ki a dél -frank országrész ariánus- katar eretnekeit. Ezzel egy időben pedig a mi királyaink a Balkánon gyilkolták a bogumilokat és patarénu­sokat). Magyarul azokat a napvallást követő szittya vallást gyakorló rokonnépeket, akik nem voltak hajlandók felvenni a zsidó-katolikus „keresztény” vallást.

A pápák tényleges hatalmát illetően azt sem tudják az emberek, hogy Olaszországban 751-ig úgynevezett Exarchatus létezett. Ez azt jelenti, hogy a bizánci görög-keleti egyház helytartói, az ortodox keleti vallást követő Exarchák uralták majd egész Olaszországot, időnként Róma városával együtt. A ravennai Exarchos volt akkor egyúttal a katonai főparancsnok is, akinek a hatalmát csak Kis Pipin, majd Nagy Károly frank királyok tudták katonai erővel megtörni. (A római pápák tehát ekkor igen jelentéktelen szerepet játszottak.)

 

A KERESZTÉNYSÉG FELVÉTELE

 

Európában ekkor három vallás harca dúlt. A bizánci görög keleti és a római „katolikus kereszténynek” nevezett, valamint a szittya /azaz pogány/ vallást is elfogadó ariánus és manicheus vallások között. A francia királyság felső körei már a 8.- században katolizáltak és kezdetben a frank-római császárság uralkodott Nyugat- Európa felett. A „németeknél” viszont csak a 9- és 10-ik században kezdődött meg –nyugati- frank fegyverek nyomására- a katolizálás. A „kereszténység” felvétele mindkét fenti esetben alapvetően azt jelentette, hogy nemcsak vallás-csere történt. Az új hatalom azonnal szétverte az ősi „törzsi- szövetségi” rendszert és egyházi megye- rendszert vezettek fel, ahol az egyház papjai vették át az irányítást. Ez azzal kezdődött, hogy az ellenálló törzsfőket és törzseket lemészárolták, mint azt Nagy Károly tette a „lázadó” bajor Tasziló elleni háborúban. Az ősi „pogány vallást” tehát felszámolták és öröklődő királyságot vezettek be. A németeknél az Ottó- császárok vezették be az új politikai rendszert és Géza nagyfejedelem is ezt kívánta behozni Magyarországba. (Fia számára csak így biztosíthatta a hatalmat, amit hagyományos választás esetén csak unoka-testvérei, vagy nagybácsijai kaphattak volna meg).

A fent leírt helyzetet egészíti ki ama agyonhallgatott és lekicsinyelt tény is, hogy „Szent-István magyarjai” egyáltalán nem voltak pogányok. Sőt a szittya- napvallás követői sem voltak pogányok, hiszen nem voltak „politeisták”. A „napot sem-imádták”, hanem a világot eltartó istenséget a világot éltető nap-ban tisztelték. Vallásuk nem totem- imádás volt, hanem isten- tiszteleteket tartottak. A magyarok jelentős része, de főként a Medencében régóta élő avarok, vagy az „eretnek- bogumil” vallásnak /tehát az itteni katároknak/ voltak a hívei, vagy bizánci görög-keleti ortodox- keresztények voltak.

Ennek a görög-rítusú vallásnak a fejlettségére pedig az a jellemző, hogy az egész országot lefedő vallási intézmény-rendszere, tehát templomaik és kolostoraik voltak. (Az övék voltak többek közt a tihanyi és pannonhalmi, pécsi és csanádi, stb, apátságok is). Ezeket tehát nem megalapította I. István, hanem a „katolikus egyháznak” ajándékozta át a fegyveres erővel elkobzott görög- keleti intézményeket. Arról azonban beszélnünk illene, hogy a morális válságban lévő katolikus vallást hozzánk „importálni” nemcsak erkölcsileg és teológiailag volt indokolatlan, hanem teljesen szükségtelen is volt. Ez ma meglepőnek tűnik, de valójában ez volt az igazság. Ma még érthető, hogy ezt a még nem-hívő emberek is nehezen hiszik el.

Ez persze nem csoda, hiszen a római katolikus- kereszténység híveinek és követőinek a mai napig is, az a legfőbb történelmi aduja, hogy ha a „pogány- magyarok” nem katolizáltak volna, akkor ugyanúgy eltűnnek, mint a hunok és avarok. Szerintük ugyanis a „katolikus Európához” való csatlakozásunk megmentette a pusztulásra /?/ ítélt magyarságot. Ergó; örök hálával tartozunk a római pápáknak és „Európának is”. Ezek és a többi hasonló vélemények azonban –finoman fogalmazva- nem igen feleltek meg a történelmi valóságnak.

Mindenek előtt: A magyaroknál akkoriban kizárólag azért volt válság, mert azt Géza nagyfejedelem és szűkebb törzse gerjesztette, hiszen minden áron- be akarta vezetni a királyságot. A magyar törzsfők azonban nem akarták elfogadni az öröklődő királyságot, mert akkor annak vazallusává süllyednének. Géza viszont a németeknél már sikeresen végrehajtott „belső puccs” sikerén felbuzdulva, a németek ígéretében bízva, német keménységgel akarta keresztülverni szándékát.

A „német”- bajoroknál Madarász Henrik volt az, aki a harmincas években kivette a hatalmat a szabad német fejedelmek /törzsfők/ kezéből és belőle lett az első német király. A magyarok első veresége Merseburgnál (Riade-falunál 933-ban) tulajdonképpen az akkor már két ellentétes államforma, a német királyság és a magyar „pogány-szövetség” közti első fegyveres összecsapás volt. A központosítást Henrik fia I. Nagy Ottó fejezte be, aki keményen leverte a lázadozó német fejedelmeket. Hatalmát tovább növelte és elfoglalta Aachent, Nagy Károly volt fővárosát is. Ekkor szerezte meg azt a „nagy-károlyi” koronát is, mellyel őt 962-ben XII. János pápa, elsőként koronázta német-római császárrá.

Időközben következett be a magyarok Lech-mezei veresége /955-ben/ mely éppen annak „köszönhető”, hogy a központosítás ellen tiltakozó német törzsfők és fejedelmek hívására magyar csapatok mentek bajor- földre segíteni. A király azonban közben kibékült a lázadó fejedelmekkel és a magyarokat csapdába csalták. Azt hiszem, hogy akkor a győztesek gőgös vallási gyűlölete volt az oka annak, hogy minden magyart lemészároltak és még a családi-rokon magyar vezéreket is kivégezték. A magyar törzsfők és vallási vezetők tehát nem ok nélkül tartottak a királyság bevezetésétől. (Ma már tudjuk, hogy teljesen igazuk volt).

Géza természetesen támogatta a német királyság kialakulását, mert viszonzásként azt igérték, hogy fiát Vajkot a németek fogják felsegíteni a királyi trónra. Ez meg is történt. A „keresztény királyság” bevezetése azonban óriás áldozatokat követelt a szabad magyarságtól. Ennek az „idegenszívű” hatalomváltásnak a sikere érdekében ugyanis az első lépésként meg kellett szüntetni a szittya-napvallást. Mindenek előtt pedig „likvidálni kellett” a szittya táltosokat.

Az ilyen „forradalmian nagy” vállalkozást azonban nagyon alaposan kellett előkészíteni. II. Ottó német császár és a Pápaság papi- szervei voltak erre a „garancia”. Ők vették szárnyaik alá Gézát, kinek fiát Vajkot is az ő udvarukban készítették fel a nagy átkeresztelési „misszióra”. Ennek szellemi vezére a katolikus pápaság, a pogány-ölő végrehajtó karja pedig III. Ottó német-római császár hadserege volt.  Ő ugyanis szorosan együtt működött a későbbi pápával II. Szilvesz­ter­rel, és ők ketten voltak, akik hatalomra segítették a fiatal „Vajk gyereket”, aki a szittya Nagy- Fejedelemmé választásakor 997-ben, még csak 16- 17 éves lehetett.

 

A RÓMAI  PÁPASÁG SZINE ÉS VISSZÁJA

 

A valóság alapos megértése érdekében tulajdonképpen kötelező megismerni a pápaság akkori helyzetét is. Most nincs módom teljes keresztmetszetet adni róla, így csak a nagyon jellemző körülményekre térnék ki;

A honfoglalás időszakának viszonyait talán az jellemzi a legszebben, hogy 890-től 900-ig 9 pápa volt hatalmon. Közülük egy évig uralkodott: V. Leó és Román, két évig: VI. István, II.Tivadar, IX. János, és Christoforus, míg IV. Benedek három és Formosus öt évig volt trónon. Ennek a kornak a mély erkölcsi színvonalát az jellemzi a legjobban, hogy VI. István pápa az elődjének Formosus pápának a holttestét kiásatta és biróság elé állittatta /!/. A holttestet halálra itélték, végigvonszoltatták Római utcáin, majd darabokra vagdalták és a Tiberisbe dobták. (A rómaiak azonban ezen annyira felháborodtak, hogy a pápát egyszerűen agyon verték).

Vessünk most egy pillantást a Géza és Istváni korra, melyet a „németek” belső harca jellemzett. A bajor fejedelemség /hercegség/ harcolt a „német” hegemóniáért a száli-frank hercegekkel, akik akkor vezették be a királyi-rendszert. Mint említettem, Madarász Henrik lett az első német király és fia I. /nagy/ Otto szilárdította meg az egyeduralmat. A magyarok merseburgi veresége tulajdonképpen a királyság kezdetekor, a lech-mezei vereség pedig a német-római császárság létrehozásakor következett be. A kérdés azonban joggal tehető fel: Valóban véletlen volna ez az egybe-esés? Egyáltalán nem. Ha az Atilla- utáni helyzetet, vagyis a nyugati-frank< francia,  valamint a keleti-gót< német és avar< bajor birodalmak történetét vizsgáljuk, akkor egy három felvonásos dráma bontakozik ki.

A dráma első felvonása az volt, hogy az avar uralom bukásának vége felé, a nyolcadik században Az alig- „vegetáló pápaságot” a teljes széteséstől és az exarchák uralmától a frank királyok mentették meg. A pápák kezében ekkor még semmiféle politikai hatalom sem volt. Ez csak akkor kezdődött, amikor Kis Pipin frank király a Rómából elzavart III. István pápa segítség-kérését kihasználva a longobárdok, azaz  Olaszország ellen vonult, akiket legyőzött és a Vatikán- állam létrehozásával (756-ban) alapozta meg a pápai államot. Ezzel tulajdonképpen a saját maga és fiai császárrá koronázást hálálta meg, amit befogadott III. István celebrált a St. Denis-i dómban IU. 754-ben, az olasz háború előtt. A római pápaság tehát sokáig az őt megmentő frankokat és az őket gyámolító frank-római császárokat, illetve a frank dinasztia nyugat- európai politikai hatalmát szolgálta, mintegy száz esztendeig. A frankok éppen ebben a korban rohanták le az avarokat és kincseiket nyugatra szállították. A kincsek egy részével pedig ekkor alapozták meg a katolikus egyház gazdagságát.

A második felvonás akkor kezdődött, amikor a 10.- században a császári-cím és a Róma feletti hatalom a száli- frank „németek” kezébe került. I. Ottó német király /a későbbi Nagy Ottó/, szintén egy hozzá menekült pápával, III. Leóval koronáztatta magát császárrá. Neki azonban az új német- római császári hatalma megszilárdításához szüksége volt, az avarokat felváltó magyarok katonai segítségére. Aligha volt véletlen az, hogy I. Ottó csak azután lett Lombard- Olasz-király, miután a magyarok segítségével legyőzték II. Berengárt. (Ottót 961-ben Milánóban koronázták előbb olasz- lombárd királlyá és csak ezután, 964-ben lett római császár).

A pápai hierarchiában azonban a „frank-barát” rómaiak /guelfek/ és a német-barát ghibellinek között véres harc folyt. A pápák ekkor csak játékszerek voltak a frank- német hatalmi versengésben. Ezt az ármánykodással, árulásokkal és gyilkosságokkal teli erkölcstelen helyzetet nagyon plasztikusan mutatja be a Vajk- István korabeli vatikáni „pápai- szomorújáték”.

Ezt a felvonást azonban egy másik színi- jelenet is gazdagította, nevezetesen az, hogy a Civakodó Henrik (a pogány-barát) bajor király udvara kemény harcot folytatott a száli- keleti frank Nagy Ottó utódaival, II és III. Ottóval a „német- királyságért”. Az is tény, hogy a magyarok igen nagy zavarban voltak, mert nem tudták mely „lóra tegyenek”. Géza és az árpád-házi fejedelmek ugyanis a bajorokkal voltak igen jó viszonyban. A magyar fejedelem-lányok rendre bajor királynék és más hercegek feleségei voltak. (A kivégzett Bulcsú is sógorságban volt a bajor hercegekkel.) Vajk- István felesége maga Gizella is bajor herceglány volt. A tényleges hatalom viszont a száli-frank II. Ottó kezében volt, sőt a pápaság is tőle függött.

Ez a hatalom azonban fokozatosan átment a főpapok kezébe. Akkor jutottak a hatalmi csúcsra, amikor III. Ottó 3 évesen lett német király és alig 14 évesen (994-ben) már német-római császár. Aligha kétséges, hogy ekkor nem személyesen ő gyakorolta a hatalmat. Nem kétséges, hogy az udvari püspök Adalbert érsek és környezete uralkodott helyette. Egy gyerektől aligha eredhettek a következő igen „felnőttes diplomáciai húzások”; Az akkor /984-996/ uralkodó XV. János pápa „váratlanul” meghalt. A helyébe pedig III. Ottó udvari titkárát Brun- apátot „választották meg” V. Gergely néven pápává. Amikor azonban Ottó és seregei visszamentek német-földre, a római-guelf párt a német-pápát azonnal elzavarta és  XIV. János néven ellenpápát állított. Róla viszont nem árt tudni, hogy a Vajk- Istvánnal szemben a konkurrens Boleszláv „lengyel” királyságát támogatta (!)

             III. Ottó csapatai azonban nemsokára visszatértek. Megölték XIV. János pápát, majd vissza tették a trónra V. Gergelyt, aki azonnal lemészároltatta az ellenfeleit. Sorsa azonban azonos lett az áldozataiéval, mert egy év múlva őt is megölték. Helyébe III. Ottó bizalmasa és barátja Gerbert d’ Aurillac került, akit mi II. Szilveszter pápa néven ismerünk. (Vajkot István királyként 1001-ben éppen ők emelték a trónra). A fátum azonban őket is elérte, mert elűzték őket Rómából. Ottó 1002-ben 22- éves korában, Szilveszter pedig 1003-ban halt meg. (Feltehetőleg egyikük sem természetes úton.) Őket XVII. János követte, akit néhány hónap múlva megöltek és csak a következő pápával XVIII. Jánossal állt be a „rend”, mert ő már hat évig uralkodott.

Ezt volt, ilyen volt tehát a sokat emlegetett „keresztény Európa”, amely nélkül nem tudtunk volna fenn maradni. (Ítéljék meg ezt az olvasók). Pedig csak nagyon nagy vonalakban beszéltem a sorozatos tömeg- gyilkosságokról.

Befejezésül azonban nézzük meg a „német nyomulás” korában uralkodó pápák kronológiáját: A merseburgi csata után 936-ban börtönbe vetették és megfojtották XI. János pápát. A Lech-mezei csatanyerés /955/ évében 18 évesen ármánnyal jutott a trónra XII. János pápa, aki gyilkosságokkal tartotta fenn magát, de végül őt is megölték. Az őt követő XIII. Jánost Ottó császár tette pápává /965- 972/, de ő is börtönben fejezte be az életét. Utána VII. Benedek került trónra /972- 973/ de rövidesen megölték. A XIV. Jánost /983-984/ az Angyal-várba zárták, ahol éhen pusztult. XV. János pápát /985- 996/ elűzték Rómából, de III. Ottó császár vissza tette a trónra és meglepő hosszú ideig uralkodott.

A felfestett kép eléggé vázlatos és hiányos, de azt világosan megmutatja, hogy az ilyen erkölcsi- /pontosabban erkölcstelen/ bázison ténykedő pápaságnak a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem a magyarok lelki üdvét kívánták volna szolgálni. Sokkal nyilvánvalóbb az, hogy a megbuktatott francia- latin „párt” keményen harcolt a német-római /ghibellin/ párt ellen, ezért a német császároknak és pápáiknak volt szükségük a velük azonos katonai erőt képviselő magyarok támogatására. Az viszont már egy másik történet, hogy a magyarok „beintegrálásával” megbízott főpapok és német katonai vezetők, mindent megtettek, hogy a pogány magyarokat tűzzel- vassal kényszerítsék a római katolikus kereszténység felvételére.

A dráma harmadik felvonása a magyarok „megtérítésének” a története. Ha az első ezred-vég politikai kulisszái mögé nézünk, akkor azt is észrevehetjük, hogy a német-magyar események mögött a pápai kamarilla (a pápaság titkos szolgálata) működött, mely minden eszközt felhasznált a romai- katolicizmus térnyerése érdekében. A bennünket érintő események a következők: A magyar fejedelem-fi Vajk „német-honban”, a jelek szerint III. Ottóval együtt nevelkedett. Közös tanítómesterük Adalbert püspök, kinek főfeladata a pogány poroszok- csehek- lengyelek és magyarok megtérítése volt. [2] III. Otto hároméves korában lett német király és 14 éves korában (994) német-római császár, de 22 éves korában 1003-ban már megölték.

Vajkot 16 éves korában választották nagyfejedelemmé (997) és 19 évesen lett király 1001-ben. Azt hiszem felesleges azt bizonygatni, hogy a 90-es években nem ez a két gyerek- király döntött a németek és magyarok sorsáról, hanem mások. Megtették ezt helyettük a 40- 50 éves korú ravasz „rókák”; Adalbert (a németek, lengyelek, a csehek, a magyarok és a poroszok „apostola”) és társai, Asztrik érsek, az aurillaci Gerbert és természetesen a kamarillás- „csapatuk”, amelyik a „térítési és pogányírtó” hadműveleteket is irányította.

Adalbert érsek a II.- és III. Ottó császárok belső tanácsadója volt, aki az  udvarba hozta a tehetséges francia papot Gerbert d’ Aurillac- ot. (Aki 992-ben reimsi-frank érsek, de 998-ban már ravennai longobárd érsek volt.) Ő hamarosan császári titkár, majd a gyerek III. Ottó „legjobb barátja” lett. Nem véletlen, hogy ő lett a pápa II. Szilveszter néven és ő küldte a koronát a „szintén- barát” Vajk- Istvánnak. Sorsuk azonban abban is közös, hogy együtt zavarták ki őket Rómából  és 1003-ban mindketten erőszakos halát haltak.

Vajk- Istvánt –azt hiszem egyáltalán nem véletlenül- a rutinos Asztrik püspök vette „szárnya alá” és joggal feltételezzük, hogy ő volt az aki Magyarországot valójában vezette. Tevékenysége természetesen oda irányult, hogy mindenben a két „nagy barátnak” a pápának és a német-római császárnak a kegyét keresse. Jelentős tette volt az a kiválóan végrehajtott katonai puccs, mely megtörte a törzsfők hatalmát. Nincs arra mód, hogy részletesen boncolgassam a magyar törzs-szövetség szétverését, de azt mégsem hihetem, hogy ennek végrehajtása „gyerekcsíny” lett volna. Azt ugyanis nagyon pontosan és nagyon kegyetlenül hajtották végre. Engedjék meg nekem, hogy ezt az elképesztően agresszív keresztény- térítési és pogányölő hadműveletet ne tekintsem „gyerekjátéknak”. Még akkor sem, ha a mai felfogás és tanítás szerint mindezt a két /állítólag/ igen- igen bölcs és szentéletű  uralkodó, III. Ottó és István együtt hajtották végre.

Ez a művelet, főleg a magyarok szempontjából, óriás horderejű cselekmény volt, amit a pápaság és a német császárság „titkos szolgálata” kiválóan szervezett meg és hajtott végre. Természetesen a már akkor is „nyitott magyarok” aktív részvételével. A magyar „haladó értelmiség” ugyanis már akkor sem vette észre mi is történik az országukban és Európa-szerte. Amikor viszont rádöbbentek a valóságra, sorra jöttek a pogány-lázadások, de az országot ténylegesen uraló német katonákat és a katolikus papokat, szerzeteseket már nem tudták kiverni. Magyarország sorsa 100 év alatt ezer évre megpecsételődött. Elindultunk egy olyan, mások által megtervezett kényszerpályán, melyből 1000 év alatt sem sikerült kikecmeregnünk. Elsősorban talán azért, mert az évezred során valójában nem döbbentünk rá arra, hogy mi tette lehetővé annak kialakulását.

 

TURÁNI, VAGY  MAGYAR  ÁTOK?

 

Úgy vélem, hogy az első ezredév végén az európai katona- politikai és vallás-politikai helyzet ismeretében már jobban és másként ítélhetjük meg a „kereszténység bevezetésének jelentőségét. Ez ugyanis számukra történelmileg egyáltalán nem volt szükségszerű. Viszont a zsidó-kereszténységnek a magyar nép ellenében való beerőszakolása történelmi tény. Miként az is tény, hogy az egész „integráció” III. Ottó német császárnak és barátjának II. Szilveszter pápának, illetve „csapatának” együttes akciója volt, az ő saját közös hatalmuk megszilárdítása érdekében. (Ami egyébként nem sikerült, hisz három éven belül mindkettőjüket megölték.)

Ez az „átkeresztelési háború” azonban végletesen megosztotta a magyarságot. A gerinces szittya magyarok: a vezetők és a törzsfők a hatalmuk elvesztése miatt, a táltosok a befolyásuk elvesztése miatt szálltak szembe a kereszténységnek nevezett idegen megszállással. Őket tehát fegyverrel üldözték és a trónra veszélyes Árpád-házi „hercegeket” sorra megölték. Támogatóikat és a szittya nap-vallás híveit pedig minden eszközzel üldözték. Az is tény azonban, hogy az új hatalomhoz sokan lecsatlakoztak, gondolom olyanok, kiknek a hatalom birtoklása többet jelentett mint a magyarság-tudatuk.

A térítés, vagyis a keresztelés többnyire parancsszóra  és tömegesen történt. A visszautasítókat pedig, a nyugaton már kipróbált kegyetlenséggel halomra ölték. Ha „kellett” egész falvakat végeztek ki. A táltosokat, a szittya vallás papjait, (a kultúra művelőit és orvosait) pedig, mint boszorkányokat küldték máglyára, vagy éppen elevenen és feleségestől temették el, mint Thonuzóbát a főtáltost. Az új rend ezután újra osztotta fel magának az országot. Új pozíciókat, új rangokat és jelentős birtokokat adott a „pogányságot” megtagadóknak és az „eretnekek” üldözőinek. Rájuk mondták ki a táltosok a turáni átkot. A magyarral tehát magyar került szembe, a magyarnak magyar lett a farkasa, az idegenek érdekében.

Ez azonban nem volt elég, a törzsi-szövetségi „demokratikus” rend helyett, katolikus-keresztény diktatúra következett be. A már jól bevált német- francia mintára megszervezett papi-katonai vezetésű megye-rendszert vezettek be, ami megbontotta a hagyományos magyar társadalmi életet. Ezzel a húzással azonban nemcsak a magyarsűg- tudatot zavarták össze, hanem ki is forgatták. Nemzeti szellemiségünket fokozatosan korlátozták. Legelőször is lemondani kényszerültünk a hun- magyar lélek naiv tisztaságát kifejező szittya vallásunkról, ami eddigi nagyhatalmai létünk feltétele és eszköze volt ezer éveken át. Betiltották ezután az ősi hun- avar rovásírásunkat is, amivel lemondottunk nyelvünk ősi tudásáról és a sajátos szittya kultúránkról, amely sokkal magasabb volt a „nyugatinál”.

Ezek következtében, megindult az egyszerű magyarok fokozatos elbutulása, mert így már elfogadták a megalázó alávetettséget. Elfogadták, hogy a szabad jobbágyból a királyi latifundiumok és az új vallás hatalmas birtokainak földnélküli zsellérei, vagy cselédei legyenek. Sajnos elkötelezett vezetők nélkül magukra maradtak, így főleg lelkükben megnyomorítva kénytelen-kelletlen szolgálták az új királyt és az új vallását, mert élni kellett. Szolgálták tulajdonképpen ezer esztendőn keresztül. A nép muszájból, az „értelmiség, az arisztokrácia” pedig számításból asszisztált egy olyan „ízig- vérig magyarellenes rendmellett, melyben tulajdonképpen sohasem érezte jól magát. A magyar nemesség és a magyar nép gyötrődött és kínlódott a nem rá szabott „csuhákba” kényszerítve, mellettük pedig a kisemmizett  tiborcok haladtak, rongyokba burkolva.

Volt ugyan két nagyszerű kitörési kísérletünk. Nagy Lajos és Mátyás megmutatták, hogy mit tud a magyar ha magáért dolgozik és harcol. Volt aztán jó néhány biztató forradalmi kísérlet, melyeket a népből jött, vagy börtönt megjárt vezetők, vezérek robbantottak ki. A szervezett elnyomással szemben azonban nem lehetett reális esélyünk. Mind Rákóczi, mind Kossuth, mind Horthy, mind az 56-os forradalom eleve  bukásra volt ítélve. Hiába produkált a magyar szellem és vitézség bámulatos kezdeti eredményeket, a magyar értelmiség naivitása /inkább politikai „vak-látása”/ újra a régi volt és semmit sem tudott „kihozni” a csodálatos forradalmakból. A „nyugati világban” azonban  egyszer sem csalódtunk. Újra és ismételten cserben hagyott. Nem lehet kétségünk arról, hogy mi az ezeréves tanulság: Rájuk mint eddig is; Soha sem számíthatunk, vagyis csak saját erőnkben és magunk tehetségében bízhatunk.

Mindezek mégis azt mutatják, hogy nem a magyaros virtussal volt és van baj, hanem a magyar szellemiséggel, a magyaros gondolkodással. Ott ahol ez eltűnt, ott megszűnt a magyarok hatalma is. A magyaros szellemiséget azonban csak a nemzeti „ideológia” képes táplálni, ez pedig a szittya vallásunkból eredt. A történelem világosan adja értésünkre, hogy amíg a szittya-vallás élt, addig a magyarság összefogása nem malaszt és óhaj, hanem vérszerződéssel alátámasztott valóság volt. A hun- avar- magyarok  győzelme pedig ennek törvényszerű következménye lett. Amikor azonban „önként lemondattak” bennünket az ősi vallásunkról és átvettük más eszmék és más erők ideológiáját, azzal más népek érdekeinek szolgálatát vállaltuk el. Ettől kezdve léptünk perbe- harcba saját testvéreink ellen a mások által diktált  gyanús –de mindig magyarellenes- ideológiák védelmében. A turáni átok tehát nem más mint a nemzeti érdekeink feladása.

Az eredmény nem maradhatott el. Az „idegenek szent-istváni megbecsülése” következtében, hazánk ezer év óta, az idegenek kedvelt országa lett, akik egyre nagyobb részeket hasítottak ki az ősi hun-avar örökségként kapott Kárpát-haza testéből. A Mátyás-kori Magyarország a maga 5 millió magyar lakójával, azonos nagyságrendet képviselt Angliával, Francia és Német-országgal. Mi mára alig haladjuk meg a 10 milliót, a nyugati konkurrens országok viszont ma már 60- 80 milliós lakosságot számolnak, nem beszélve a szlávokról, nevezetesen Oroszországról.

A második évezred mérlege a fentiek alapján eléggé világos. A tanulsága nemkülönben: Az a nép, mely lemond nemzeti vallásáról /szittya szellemiségéről/ és az ebben elkötelezett nemzeti értelmiségéről, az nem lehet képes érvényesíteni a saját nemzeti érdekeit. Ha pedig ez a folyamat nem áll meg, ha az érdekérvényesítés iránya és ereje nem változik meg, akkor elveszünk, mert beolvadunk a globalizált „európai-masszába”.

Monorierdő, 2001. Április végén

 

Práczki  István

 

UTÓSZÓ ÜRÜGYÉN

 

Ezt a munkát nagy odaadással és félelemmel készitettem. Tudom jól, hogy manapság még nem a római katolikus vallás  több mint ezer esztendős rendkivül káros szerepének birálata ideje jött el. /Azt hiszem ilyesmiért követetek el merényletet egy lengyel nemzetiségű Vojtila nevű pápa ellen. Ő volt ugyanis az, aki bocsánatot merészelt kérni a pápaság tudtával  és nagyon is gyakran a tevékeny részvételével elkövetett tömeg gyilkosságok miatt./ Az igazságérzetem azonban győzött. A magyarság története nem lehet teljes, ha elhallgatjuk a judeo-katolikus egyház elsőrendű felelősségét a magyarság tönkretételében. Továbbá  abban is , hogy egész Európa fejlődése más irányt és  tartalmat kapott volna, ha nem tagadják –hihetetlen erővel és szervezettséggel- az avar- hun- magyar kultúra  történelmi szerepét és a nyugati államok avar magyaros eredetét.

Úgy  itéltem meg, most van az nagy ideje annak, hogy

bebizonyitsuk miért is volt oly sötét a középkor. Egyben  rehabilitáljuk  az avarok és hunok  igazi szerepét az európai népek származása  és történelmének alakulása tekintetében. a

A tranulmánáy a „100-ak Tanácsa” évkönyvébe készült, de nem merték, vagy nem akarták megjelentetni.. Úgy vélem nem véletlen, hogy nem jelent meg, igy megszakitottam /szüneteltettem/ a testülettel való aktiv tevékenységemet.


[1] A frank< franc népek avar- magyar /gar= gall/ eredetűek, míg a gótok /németek/ turáni hun népek voltak. Az avarokat nevezték sári< szári népnek, kiknek neve száli-jelzővé torzult. (A francia ősi törvények  pld. ma is száli-nak nevezett törvények voltak.) A frankoknál tehát az avar /= mór/ elem volt többségben, míg a gótoknál a hun. Ez a mai földrajzi nevekben is tetten-érhető. Németország teli van Hun-hen-han tőszóra épitett nevekkel, mit Hunsfeld= hunföl, Hannover= huni-vér stb. A franciáknál a maur- mor- mer győkszavak vannak tömegesen jelen. Morlaix, Moriac, St.Maur stb.

[2] Adalbert (955-997)pályafutása rendkívül árulkodó. 983-ban már veronai püspök. Két évvel később már prágai érsek, 989-ben Rómában kolostorban tartózkodi. /Továbbképzés/ 992-ben újra a cseheknél ahol hamis pápai okmányokkal szerzetesrendet alapit. 994-ben már a magyaroknál van Asztrik püspökkel, aki ott is marad. Ő 996-ban már a lengyeléknél feddi meg II. Boleszlávot (állítólag neki igérték a magyar koronát) a lassú keresztelések miatt. 997-ben már a poroszok térítését irányítja, akik megölték őt. Adalbert természetesen a térítés vértanúja és szentet csináltak belőle.