Börtönemlék

hírek, az élet!

 

A mai börtönviszonyokat ismerők, el sem tudják képzelni azokat az állapotokat, amelyek a kommunisták börtöneiben uralkodtak az 1950-es 60-as években.

Ma természetes a rádió, a TV, a sajtó, a levelezés és látogatás, a kondi terem, a nyelvtanulás, ismeretlen a testi fenyítés és lelki megalázás. Ennek betartására nagyon ügyel a liberális sajtó.

 

A Kádár rendszer éveiben a börtönbe zárt raboknak a sorsa, testi és lelki  kínszenvedés volt.

A zárkákban éjjel a poloskák százai támadtak ránk, csípéseikkel és bűzükkel keserítve álmatlan alvásunkat. A munkahelyeken, - mert szinte mindenkinek dolgozni kellett. – patkányok dézsmálták szánalmas kenyéradagunkat. Börtönőreink legtöbben betartották a pihenőszobájukban kifüggesztett felírást. „ Ne csak őrizd, gyűlöld is őket!”

Mi foglyok keményen álltuk a megpróbáltatásokat, amelyek csak erősítették ügyünk igazába vetett hitünket.

Volt azonban egy pont, aminek elviselésébe nem tudtunk beletörődni, ami valóságos élő halottá tett bennünket. Ez pedig a külvilággal való kapcsolat hiánya volt.

Rabtartóink gondosan ügyeltek arra, hogy a külvilág hírei ne juthassanak be hozzánk, hiszen az elítéltekben az tartotta a lelket, hogy valamilyen politikai esemény megrövidítheti szenvedéseinket. Áhítoztunk a hírek után. Tudtuk, hogy az ENSZ-ben napirenden van a „Magyar kérdés.” Vártuk az amnesztiát, az ENSZ Főtitkárt. Reménykedtünk a szovjet csapatok kivonásában, a kommunizmus összeomlásában, minden elképzelhető és elképzelhetetlen lehetőségben, ami közelebb hozhatja szabadulásunkat.

 

Voltak megvesztegethető börtönőrök, akik 100 Ft-ért behoztak egy újságot. /Ekkor egy villamosjegy 1 Ft. volt / Ezt kevés hozzátartozó tudta megfizetni és nem is volt veszélytelen. Egy újság azonban csak csepp volt a tengerben, mert ahol én is raboskodtam, a Gyűjtőfogházban, közel 3.000 elítélt volt,  aki hírekre vágyott. Ekkor néhány, velünk együtt raboskodó elektromérnök és híradó katonatiszt elhatározta, hogy titokban rádiót készítenek.

 

A börtönön belül minden szakmunkát elítéltek végeztek. Kőművesek, könyvkötők, vízvezeték szerelők, tetőfedők, villanyszerelők, gépkocsijavítók, lakatosok, stb. Ezek a szakmunkások különböző, jól látható  jelzésekkel voltak ellátva  és a börtönön belül felügyelő nélkül is mozoghattak.

Mint a közmondás tartja. „Nyomtató lónak nem lehet a száját bekötni” ezek a szakmunkások, minden rádiókészítéshez szükséges  anyaghoz hozzájuthattak. A vékony vezetéket a villanyszerelők lopták, a mágnest a gépkocsi bontók,  a lágyvas magot a lakatosok készítették egy szögből, ugyanitt készítették a rádiót befogadó dobozokat is, melyeknek nagysága általában 2-3 cm. átmérőjű és 7-8 mm.  vastagságú volt. A membránt az asztalos üzemben, Cselik Feri barátom készítette, ami egy cipőkrémes doboz fedeléből lett kivágva és  csiszoló papírral a kívánt vékonyságra csiszolva.

Az én feladatom volt, hogy egy lágyvas mag körül kialakított orsóra, hajszálvékony drótból, 5500 fordulatot tekercseljek fel. Erre azért volt lehetőségem, mert a félkészraktárba, ahol dolgoztam, ritkán jött be börtönőr. Ugyancsak itt történt a „végszerelés” is.

A rádió lelke egy germánium dióda volt. Ezt nem tudtuk a börtönben elkészíteni, ezt csak kintről lehetett becsempészni.

 

Feleségem bátorságára és elszántságára vall, hogy ezt a nem veszélytelen feladatot vállalta.

½ évente kaphattunk egy 3 kilós csomagot, meghatározott tartalommal. Lehetett benne cukor, zsír, kolbász, szalonna, vaj, cukorka, házi sütemény, tisztálkodó szer. Nem lehetett benne kávé, csokoládé, déli gyümölcs, borotva, stb.

 

Két  havonta beszélhettünk rácson keresztül 30 percig, két hozzátartozóval a mögöttünk álló börtönőr ellenőrzése mellett. Mindig Feleségem és Édesapám jött be a beszélőre. Mivel egy börtönőr két rabra figyelt, az éberségét ki lehetett játszani. Ez alatt módomban volt odasúgni feleségemnek, hogy a havonta engedélyezett 30 soros, cenzúrázott  levelem mondatainak kezdőbetűit írja le és visszafelé olvassa el. Így tudtam fontos üzenetet továbbítani. Egy hónap alatt volt idő a levelet „megszerkeszteni” és tűhegyes ceruzával, apró betűkkel megírni. Binder Gusztáv rabtársam tréfásan megjegyezte, a betűk méretét jellemezve: Robi ezek betűk, a hangya fülénél is kisebbek.

Lássunk mutatóba néhány mondatot ebből a „titkosírásból”:

 

….. „Aranyos Margókám. De jó volt két hete látnom téged és apukát. Ó de jó lenne, ha nem csak két havonta lenne beszélő. Itt még lassabban telik az idő mint kint. De jó az álmodozás, az emlékek felidézése.. Már számolom a napokat, hogy mikor látlak újra. Ugy szeretném hajtani az időt. Itt azonban ez  ólomlábakon jár. Nehéz nélküled. Álmomban néha megjelensz, de ilyenkor még rosszabb az ébredés. Mikor lesz az álomból valóság?  Remélem megkapom a harmadot!  Ezért dolgozok szorgalmasan és viselkedek példamutatóan. Gondolom ezt itt az illetékesek is látják.”  …..

 

Ebben a stílusban írtam a leveleimet, remélve, hogy amikor a „nevelőtiszt” olvassa, nem talál kivetni valót és látja, hogy milyen szorgalmas és engedelmes rab vagyok. 

„Megírtam,” hogy a drótokat egy-egy centire vágja vissza és a csomagban küldött 10 dkg-s vaj négy, közepes nagyságú élébe helyezze el. Mikor megérkezett a csomag és a „nevelőtiszt” ellenőrizte, - mert előtte kellett a csomagot kibontani, - izzadt a tenyerem, mert tudtam, hogy a kolbászokat félbevágják, hogy nincs-e benne esetleg egy kés, vagy reszelő elrejtve, de reméltem, hogy a vaj nem kelt gyanút.  Így is történt. Amikor kiléptem az irodából a nyitott csomaggal, első dolgom volt, hogy megnyomtam a tábla vajat és éreztem, hogy szúrnak a drótok.  Elhaladva Cselik Feri zárkája előtt, csak annyit mondtam: Megjött! És Ő tudta, hogy miről van szó és néhány nap múlva 12 újabb rádió szólal meg. Ugyanis a három 10 dekás vajban, 12 dióda volt elrejtve.

 

Másnap már sor is került a „végszerelésre.”

A dióda beforrasztása precíziós szakmunkát igényelt. Ez Koroly György híradótiszt bajtársam feladata volt.

Az emeleten lévő félkész raktárt, egy kézzel működtetett teherlift kötötte össze a földszinten lévő asztalos üzem termeivel.  Az ebédszünetben Gyuri barátom, a szükséges eszközökkel beült a liftbe, amit én a két színt között megállítottam. Itt nyugodtan forraszthatott. Nem csak a diódát kellett beforrasztani, hanem, a hajszálvékony dróthoz kellett két vastagabb erősebb drótot forrasztani, mivel ezekkel kellett összekötni, használatkor a földelést és az antennát hogy a detektoros rádió üzemképes legyen. A zárkában az antennát a vaságy sodronya képezte, a földelést pedig a fűtőtestet képező vascső adta, de szükség esetén, például a felső vaságyon, ahova nem ért el a „földelés,” az is elég volt, hogy földelés helyett a szánkba vettük a kivezető  földelés drótját és a testünk lett a földelés, Ez egy kicsi gyengébb hangerőt adott, de azért minden érthető volt.

 

A börtönben mintegy 30-40 ilyen rádió működött.  Az éjféli és hajnali hírek meghallgatása után a reggeli séták alatt azután mindenki megtudhatta a legfontosabb híreket, melyeket a rabok sokszor előbb tudtak meg, mint a minket őrző börtönőrök, akik csak a szolgálatuk lejárta után hallgatták meg otthon vagy a pihenőszobán a híreket.

 

A börtön vezetői is tudták, hogy rádiók üzemelnek a börtönben és mindent megtettek ezek felkutatására. Váratlanul csaptak le a gyanús zárkára. Mindenkit kiküldtek, mindent felforgattak, még a szalmazsákokat is kiürítették, mert, ha megtaláltak egy rádiót, a smasszerok  jelentős pénzjutalomban részesültek.

Sajnos voltak „Vamzerek” is. Ezek olyan meggyőződés nélküli rabok voltak, akik némi kedvezményért, pl. soron kívüli beszélő, vagy soron kívüli csomag, esetleg kilátásba helyezett korábbi szabadulás, stb. hajlandók voltak elárulni rabtársaikat

 

Ha egy rádiót megtaláltak, a gazdája 20 nap szigorítottal és ½ év összkedvezmény elvonással büntették. A 20 nap szigorított azt jelentette, hogy elkülönített zárkában két naponta fél adag élelmet kapott a büntetésben lévő. Egyik nap fél adag, másnap semmi. Ez bizony legyöngítette az embereket, különösen az idősebbeket, de a fiatalokat is megviselte. Sétára is csak azon a napon kellett lemenni, /A büntetőzárkák a harmadik emeleten voltak. / amikor  a fél adagot megkaptuk. Ezt én úgy oldottam meg, hogy aznap, amikor megkaptam a fél adagot, csak azt ettem meg, a fél adag kenyeret pedig másnapra tettem félre, amikor semmit nem kaptam.

Ugyanis az évek során két alkalommal voltam 20 nap szigorítotton. Egyszer egy nálam talált német szótár miatt, ami tiltott volt, mert elméletben  tilos  volt idegen nyelven beszélni ill. tanulni. Elterjedt a börtönben az a viccnek is beillő történet, hogy az egyik börtönőr meghallotta, hogy az egyik zárkában nem magyarul  beszélnek. Bezörgetett a zárkába és kérdezte a rabokat hogy milyen nyelven beszélnek? Mikor mondták, hogy németül, a smasszer kioktatta  a rabokat, hogy különösen németül nem szabad beszélni, mert a németek fasiszták és háborús uszítók. Ezen a rabok méltatlankodtak és elmondták, hogy a Nyugatnémetek valóban háborús uszítók, de ők „Keletnémetül tanulnak  és a keletnémetek éppen olyan szocializmust építő ország mint Magyarország. „ Az más, azt szabad,” nyugodott meg a börtönőr és tovább ment.

Másodszor, azért kaptam 20 napot, mert „tiszteletlen és engedetlen” voltam a felügyelő tiszttel.

Ez külön történet, amit érdemes megörökíteni, mert azt bizonyítja, hogy sok igazság van a régi, népi mondásokban, például abban, hogy „Minden rosszban van valami jó is!”

 

A börtönben iskola is működött, ahol azok tanulhattak, akiknek nem volt meg a 8 általánosuk.

Az iskolában részben rabtanárok, részben kívülről jött polgári alkalmazottak tanítottak.

Mikor az egyik rabtanár szabadult és pótolni kellett odajött hozzám a felügyelő százados, aki tudta rólam, hogy pedagógus vagyok,  és közölte, hogy másnap át kell költöznöm a ball 2-be, mert áthelyeznek az iskolába és ott fogok tanítani.

Azt hitte, hogy ennek örülni fogok, mert az iskola „elit  munkahelynek”  számított, olyannak, mint a fordító, vagy a speciál, és sok rab is örült volna ha ide kerülhet. Ennek én nem örültem, mert itt a félkész raktárban nagyon jól éreztem magam. Nem csak azért, mert egész nap alig láttam smasszert, és  mert volt időm olvasni, rádiót tekercselni, és rádiót hallgatni, hanem azért is, mert itt Fizetést is kaptunk. Igaz, nevetséges órabért, amiből levonták a rabtartást és alig maradt valami, de tudtunk belőle „speizolni”  és a szabadulásig is összejött annyi, hogy nem üres kézzel jöttünk ki a börtönből.

Mondtam is a feleségemnek, amikor szabadulásom emlékére egy gyűrűt vettem  Neki, hogy ez a világ egyik legdrágább gyűrűje, mert egy munkás három évi teljes munkabérébe kerül.

 

Tehát nem akartam az iskolába menni tanítani és mondtam a századosnak, hogy én szívesebben maradnék a jelenlegi munkahelyemen. Ő közölte, hogy ez nem kívánság kérdése, hanem parancs. Erre én közöltem, hogy ha áthelyeznek, akkor a munkámban nem lesz sok köszönet, mert azt fogok tanítani, amit én jónak látok és nem azt, amit előírnak.

 

Másnap a szigorított zárkában találtam magam és a 20 nap szigorított zárka  letelte után, büntetésből áthelyeztek segédmunkásnak a kőműves brigádba.

Elkeseredtem. Nem csak a jó munkahelyemet veszítettem el, de még a minimális kereseti lehetőségtől is elestem.

Csak később derült ki, hogy a kőműves brigáddal „megfogtam az Isten lábát.”

 

A kőműves brigádnak volt egy 3 fős tetőfedő részlege. A vezető szakember Szobonya Pista volt. Egy fiatal Miskolci tetőfedő. Kegyelemből csak 15 évre ítélve. Két segédmunkása volt, Priska Tomi, és jómagam. Reggel bezártak minket a padlásba, csak ebédelni engedtek ki és délután a munkaidő végén.

Itt a padláson rengeteg fölösleges holmi volt felhalmozva. Leselejtezett bútorok, ócska vaságyak, rengeteg kibli,  stb. Itt senkitől nem zavarva felváltva egész nap hallgathattuk a rádió,  mert annak elrejtése a nagy lomtárban semmi gondot nem okozott, képtelenség lett volna bárkinek megtalálni. 

Mivel almát és cukrot lehetett speizolni, még almabort is készíthettünk itt, hogy alkalmanként, nemzeti ünnepeken és névnapokon,  köszönthessük egymást és brigádtársainkat.

 

Azonban a legfontosabb az volt, hogy az egyik lapos tetős épület sarkából, ami alig 10 méterre volt a börtön falától és egyik géppuskatoronyból sem lehetett odalátni, mert az egyik oldalról a rabkórház fala, a másik oldalról  a kazánház kéménye takarta,  ki lehetett látni az utcára. Mikor ezt „megírtam” a feleségemnek, Margókám minden reggel 7 órakor elsétált a temető falánál és ezalatt percekig láthattuk egymást.  Ez nagy áldozat volt a részéről, mert korán kellett felkelnie, hogy a megbeszélt időre kiérjen a távoli temető melletti börtönhöz, de úgy gondolom, ez nagy lelki erőt adott mindkettőnknek a sors nehézségeinek elviseléséhez. Később egy cigarettapapírra írt levelet, kenyérgalacsinba tekerve, áthajítottam a kerítésen, amit Margó a zsebkendőjét leejtve vett föl. Később más rabtársak leveleit is kijuttattam ilyen módon, amit aztán Margó személyesen vagy postán továbbított, a levélben megírt címzetthez.

 

Szobonya Pista mindig talált javítani valót a tetőn, vagy mi „készítettünk” javítani valót. Így az egész nyarat és őszt, egészen a zord idő beálltáig a padláson húztuk ki. Ez a néhány hónap volt a „legboldogabb” időszak egész börtönbüntetésem alatt.

 

Évtizedek távlatából is áldom a felügyelő századost, hogy bosszúból ilyen büntetésben részesített és, ha még él és olvassa ezeket a sorokat, gondolkozzon el azon, hogy a Jó Isten a bosszúból vezérelt gyűlöletet, miként változtatta át jótékony öröm forrásává.

 

                                                                                              Szalay Róbert történelemtanár

                                                                                                CA-00-12 sz. politikai elítélt.