Cser András budakeszi sváb visszaemlékezése a budavári kitörésre

 

Cser András 72 évvel ezelőtt, 1945. február 11-én este a magyar és német bajtársaival együtt, a Magyar Királyi Honvédség katonájaként tört ki a Budai Várból. A hős kitörőről nem sokat tudunk, mert, féltve az itthon maradottakat a bosszúállóktól, visszaemlékezését is csak Cs. A. monogrammal írta alá a Magyarországról elűzött németek körében megjelenő Értesítő című, kéthetenként megjelenő, írógéppel írt magyar nyelvű kiadványban. A Baden-Württemberg szövetségi tartományban élő, elsősorban a Budakesziről elszármazott németek sorsának alakulását kutató, s kutatásának eredményét a honlapján közkinccsé tevő Albrecht György honfitársunk jóvoltából annyit azonban tudunk, hogy a Budakeszin, 1909-ben, Fischer András néven született, és a nevét később magyarosító Cser András a kitörés idején már 35 éves volt.
Forrás: https://kuruc.info/r/6/169331/

 

A kitörés magyar és német hőseinek emlékére

A kitörés magyar és német hőseinek emlékére


Cser András a fentebb említett Értesítőben három részben írta meg a visszaemlékezéseit. A portálunk által ma, a kitörés 72. évfordulóján leközölt részben a hős budakeszi kitörő feleleveníti a kitörés órájától egészen az orosz fogságba esésének pillanatáig eltelt időben átélt személyes élményeit. A kitörés személyes történetét Cser András az Értesítőben 15 részletben közölte. A második rész a hadifogságba vezető utat és történéseket, míg a harmadik, befejező rész a szovjetunióbeli kényszermunkáról számol be hitelesen.
Cser András csoda folytán túlélte a kitörés vérzivatarát, majd a szovjet kényszermunkatábort. A szabadulása után nem volt értelme annak, hogy hazajöjjön Budakeszire, a szeretett Wudigeßre, mert időközben onnan a szorgos németség jó nyolcvan százalékát elűzték a bosszúra szomjas pribékek, kommunisták és a zsákmányra vágyó egyéb aljanép. Cser András is, amiképpen sokan mások, a hadifogságból ezért egyenesen az akkor még romokban heverő Németországba ment a már ott levő, Budakesziről kiüldözött hozzátartozóihoz. Az első eszmélés után Cser András elkezdte papírra vetni a budavári kitörés és a szovjet hadifogság történetét, amely visszaemlékezés igen értékes forrásanyag lehetne a témát kutató történészek számára.
Forrás: https://kuruc.info/r/6/169331/

 

A visszaemlékezés szövegéből az is kiderül, hogy Cser András korábban sokszor járhatott be a már akkor is közlekedő 22-es autóbusszal Budapestre, s ezért a főváros utcáit, tereit, egyes épületeit úgy ismerte, mint a tenyerét. Még azt is tudja, hogy a kitörés előtti percekben az Ostrom utca sarkán levő, azóta már eltűnt Budavár nevű kávéházban foglalták  el a rohamhelyüket.

 

Hering J. – Kuruc.info Cser András: l a rohamhelyüket.

A budavári kitörők között voltam I. 

I.

Véget nem érően hosszú, súlyos napok óta vártuk, de mégis meglepetésként ért bennünket a parancs 1945. február 11-én este 7 órakor: Kilenc órakor kitörés! Különös érzéssel fogadtam ezt az ugyancsak különös parancsot. Nagy a sürgés-forgás, mindenki csomagol, készülődik. Hátizsákomból mindent kidobok, csak törülközőt, szappant és kevés élelmiszert rakok bele. Az idő most ólomlábakon jár.
Az izgalom már pattanásig feszíti idegeinket, mikor este fél kilenckor elindulunk, hogy az Ostrom utca sarkán, a Budavár kávéházban elfoglaljuk rohamhelyünket. A szörnyűséges romok között a latyakos, havas, egykor volt utcákon át itt-ott aknabecsapódásoktól zavarva egy halott és néhány sebesült veszteséggel megérkezünk rendeltetési helyünkre

 

Néhány nappal ezelőtt a német hivatalos hadijelentés a Budán levőkről így emlékezett meg: „Buda hős védői még mindig tartják magukat.” Sem többet, sem kevesebbet. Én ezt halotti jelentésnek vettem, és sajnos igen sokunk az is lett.

 

Nyolc óra ötven perc... még tíz percünk van. Odaát, száz méterre tőlünk az oroszok, úgy látszik, nem sejtenek semmit. Valahol a Margit körúton a nagy csendben megszólal egy golyószóró, majd felelnek rá, de kis idő után szinte egyszerre hallgatnak el. Újra csönd van. Görcsösen markolom a géppisztolyomat. A torkomban érzem a szívem dobbanását. Milyen szerencsések a Margit körútiak, gondolom magamban, ők csak 20-30 méterre vannak az ellenségtől, könnyebben, hamarabb érik el őket, mint mi.

A Margit körút egyik oldala a miénk, a másik az oroszoké. Itt az Ostrom utcában lényegesen nehezebb a helyzet, mert innét keresztül kell vágni magunkat a Széll Kálmán téren, ahol köröskörül minden ablakból és pincelyukból géppuskák és golyószórók tömegei merednek felénk. A házak itt még nincsenek annyira tönkretéve, mint fenn, a Várban.

Ha ezen az első gyűrűn valami isteni csoda folytán mégis átjutnánk, hová és merre menjünk tovább? Valaki tudja? - kérdi egy hang tőlem nem messze a kapualjban. Közelebb húzódom, hogy az esetleges választ meghalljam. Valóban a nagy készülődésben megfeledkeztünk a legfontosabbról, arról, hogy hová megyünk tovább. Senki semmit nem tudott erre vonatkozóan mondani most, öt perccel a támadás előtt. Valaki Budakeszit említi, amire felfigyelek:

 

Igen, én ismerem az utat, oda való vagyok - mondja egy vékony hang. Odamegyek melléje, de a sötétben nem ismerem meg. Ki vagy? - kérdezem tőle. Mondja a nevét. A második kérdésemre aztán azt is elárulja, hogy még nincs 16 éves. Egy gyermek katonaruhában! Egy lépést nem mégy el mellőlem, mindig mellettem maradsz! - mondom neki, miközben a karórámra nézek. Még van négy perc. Néma csend honol, mintha béke volna. A szemben levő ház kiégett ablakai úgy merednek reánk, mint egy csontos halálfej szemüregei. Szinte érzem a halál leheletét, olyan közel van hozzánk.

Piros rakétát lőnek ki az oroszok. A kísérteties fényben újra az órámra nézek. Még két perc. Megfordulok, hogy még egy-két szót váltsak a mögöttem álló budakeszi fiúval, de ebben a pillanatban tőlünk jobbra, aztán balra is eldördülnek a fegyverek. A borzalmas hangorkán belehasított a csendes éjszakába. Mi is megszólaltatjuk fegyvereinket. Ebben az örült hangzavarban a páncélököl játssza a nagydobot, dobhártyát szakító erővel a gépfegyver, a golyószóró és géppisztoly ördögi lármájában.

 

Kiugrom a kapualjból, majd teljes erővel rohanok, kezemben a működő géppisztollyal. A fiú tőlem félig jobbra, de mögöttem. Valahol csőrepedés van a Vérmező utcában, bokán felüli víz hömpölyög le az úttesten, átgázolunk rajta. Az oroszok az első meglepetéstől már magukhoz tértek. Mintha központi kapcsolással a Széll Kálmán tér összes ablakait egyszerre világították volna ki, úgy fénylettek az orosz fegyverek torkolattüzei.

A legszélső elárusító fabódét értük el. A bódé csodálatosképpen sértetlen volt. A földre vágódom, a fiú is. Szorosan mellettem fekszik. Nagyon liheg, én is. Új tárat helyezek a géppisztolyomba, közben több is elérik a bódét, de köztük már súlyosan megsebesültek is vannak.

 

Jobbra tőlünk - a percekkel ezelőtt általam még irigyelt - Margit körúti kitörők szörnyű katasztrófáját látom. A Retek utca torkolata alá van aknázva, és a szerencsétlenek éppen arra rohantak. Emberi testrészek tömegével röpködnek a levegőben. Piros, zöld és sárga világító rakétákat lőnek az oroszok. A legvadabb képzeletet is felülmúló pokoli látvány ez. Amerre csak nézek, mindenütt megcsonkított holttesteket látok. A halálhörgést azonban elnyomja a fegyverek szörnyű lármája.

Békés beszélgetés a kitörés előtt egy Tigris-II harckocsi mellett

Békés beszélgetés a kitörés előtt egy Tigris-II harckocsi mellett

II. 

Félperces lihegés után intek a budakeszi fiúnak, ő megérti, egyszerre felugrunk és teljes erővel rohanunk. Őt aztán többé nem láttam, csak az álmaimban, de ott mindig zöld megvilágításban. A tőlünk 15 méterre, a járda szélén levő utcai kőrakás a cél. Többen rohanunk arra. Én másodiknak érem el. Úgy érzem, hogy fedve vagyok az orosz golyózápor elől, ám a szörnyű káoszban a mögöttünk levő mieink lövedékei csapódnak közénk. Egyre többen vagyunk a kőrakás mögött.

 

Az utcákon mögöttünk töméntelen ember fekszik holtan vagy sebesülten. Az előttünk levő ház ablakából nem tüzelnek az oroszok, de jobbra tőlünk annál veszélyesebben. Átugrom a járdán és a ház falához lapulok. Torkomszakadtából többször is ordítom a fiú nevét, de nem jelentkezik. Megőrült, mondta valaki. Ilyen helyzetben ez természetes – hangzik rá a válasz mögöttem. A géppisztolyomat a karomra akasztva mindkét tenyeremet arcomba nyomom, egészen forró vagyok. Az egyik tenyerem csupa vér. Nem sebesültem meg, csak beletenyereltem egy vértócsába. Homlokomon, arcomon végigcsorog a verejték. A szörnyű látvány, a kétségbeejtő helyzet, és a talán pillanatokon belül bekövetkezhető halál érzete váltja ezt ki. Igen, a halálverejték folyik végig rajtam.

 

Nincs igazuk - állapítom meg magamban -, én nem őrültem meg, még észnél vagyok. Szorosan a házak mentén kúszom előre, ketten vannak előttem. A Széll Kálmán teret a Retek utcával összekötő Dékán utca sarkán bevárnak.

A kis Dékán utcában egy csoport orosz fut felénk. A romok, törmelék, bútordarabok és a felszakított kövek közt nem vesznek észre bennünket. Váratlanul egy közeli házból ugrottak elénk. Most egészen elől vagyok, s az oroszok csak méterekre vannak tőlünk. A tárban levő mind a 32 lövedéket közéjük lövöm, a társaim is. Az oroszok egy lövést sem tudnak leadni. Nyomban továbbmászunk az előbb még rohanó és most már mozdulatlan orosz csoporton keresztül. Az úttesten át, a házak mentén igen gyorsan kúszunk előre. Három házzal a sarkon túl felkelek, majd lehajolva rohanok, itt már nem lőnek kifelé a házak ablakaiból. Elérem a sarokházat a Széll Kálmán téren, a Marton-féle gyógyszertárt. Amint visszapillantok, mögöttem szép számú csoportot látok, amint futva jönnek a házak mentén. Előttem az Olasz fasoron (a mai Szilágyi Erzsébet fasor – H. J.) semmi mozgás. Egy különös fekete vonal húzódik keresztül az úton, mire nem folytatom az utamat, hanem bemegyek a gyógyszertárba.

 

Néhánypercnyi megfigyelés után aztán megállapítom, hogy előttünk, vagy harminc méterre embermagasságú barikád húzódik keresztül az utcán. Tanakodunk, mit tegyünk, hiszen minden perc drága. Ezt megrohanni több mint öngyilkosság - állapítjuk meg valamennyien. Igen kínos perceket élünk át. Mit tegyünk, ha már eddig jutottunk, nem adjuk meg magunkat. Úgy látszik, nekünk is meg kell halnunk, mert itt nem juthatunk keresztül. A barikádnak nem mehetünk. Közben egyre többen leszünk, sok súlyosan megsebesült is itt fekszik mellettünk a földön, s akik az utolsó erejüket is összeszedték, csakhogy továbbjuthassanak.

Egy kisebb csoporttal együtt a gyógyszertár Retek utca felé nyíló, kidőlt falán át kimászom, és kúszva elérjük az utca jobboldalát. Semmi nesz, vagy mozgás a barikád felöl. Már többen követnek, sőt vannak, akik látva, hogy nekünk semmi bajunk nem történt, már át is rohannak az úttesten. A barikádról az oroszok még mindig nem lőnek. Megint csak a házak mentén közelítjük meg az akadályt. Már csak méterekre vagyunk tőle, ha onnét most tűz alá vesznek, valamennyien elpusztulunk. De semmi mozgás, néma csend fogad bennünket. Nyolc-tíz méterről már látni, hogy a házfal és a kőbarikád között félméteres űr van. Ismét torkomban érzem a szívem dobbanását. A másodperc töredéke is hosszú, kínos perceknek tűnik. Teljesen lelapulva hason kúszva, törmelékes hólében közelítem meg a titokzatos kijáratot. Egy ember kúszik előttem, ő most éri el a nagy lyukat, és most már én is itt vagyok.

Budapesti magyar asszony meleg levest ad egy német harcosnak
Budapesti magyar asszony meleg levest ad egy német harcosnak

III. 

         Túl vagyok a barikádon. Érthetetlen módon - és a mi óriási szerencsénkre - egyetlen orosz sem őrizte azt. Igen nagyot sóhajtok. Azután érünk a térképészeti intézethez. A Margit körúton és a Széna téren nagy a csatazaj, de itt minden csendes. Megmenekültünk volna? Ez a 40-50 ember itt már nem fért fel a halál szekerére? Talán azért, mert az már roskadásig tele volt. Az üres Térképészeti Intézetből azonnal tovább húzódunk. Csak házról-házra megyünk. Ezeket mind üresen találjuk, igaz, hogy csak a kapualjakig jutunk, és máris továbbsietünk. Érdekes, hogy ellenséggel itt, ezen a főútvonalon nem találkozunk. Egy-két házzal hagytuk magunk mögött a Trombitás utcát, amikor hirtelen páncéltörő ágyukkal közénk lőnek.

 

Százötven méterre tőlünk, a fogaskerekű vasútnál álló két löveg egyszerre nyit ránk tüzet. Ez a váratlan tüzelés ismét sok áldozatot követel. A járdán holttestek és súlyosan sebesültek fekszenek. Azonnal behúzódunk a házakba, és szorongva várjuk a váratlanul rosszra fordult fejleményeket. A két orosz ágyú szakadatlanul tüzel és bömbölve szórja közénk a halált hozó gránátokat. Húsz percig tart ez az idegtépő tüzelés. Egy földszintes ház utcai szobájának padlóján fekszem. Vagy tízen lehetünk itt. Most veszem észre, hogy hajadonfőtt fagyok, elhagytam a sapkámat.

 

Ismét kockára kell tenni mindent. A szobában lévők közül senki nem tudja, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk, és merre is kell mennünk. Kétségbeesett hangokat hallani.


Minden hiába, nem jutunk mi innen tovább. Fogságba kerülünk és agyonlőnek, vagy nekünk magunknak kell majd golyót röpíteni a fejünkbe. A szomszéd, ugyancsak utcai szobából egy tűzszünetben egyszerre csak a nevemet hallom. A bekerített Várban többször volt szolgálati ügyem egy elzászi születésű csendőrhadnaggyal. Nagyon szimpatikus, kedves fiatalember. A szemünk előtt lejátszódó katonatragédiákat mindig a francia "C´est la guerre" (ilyen a háború) mondással kísérte igen emberséges hangon. Egy éjszaka a Budai Vár Tabán felőli szerpentines útján haladva halottszállító kocsikkal találkoztunk. A Horváth-kertbe vitték őket az ott ásott nagy tömegsírba. C´est la guerre - mondta a hadnagy akkor is. Az ő hívó hangját hallom most is a szomszéd szobából. Eltorzult arccal mutat a szörnyű sebére. Gránát szakította fel teljesen bal combját. Egy katona próbálja bekötözni a súlyos sebet. Levetem a köpenyemet és gyorsan alája terítem. Nagy erővel szorítja meg mindkét kezével a karomat. A sokat hallott C´est la guerre-t utoljára mondja, mert a következő pillanatban, miközben én is segítek a kötözésnél,a pisztolyával főbe lövi magát. Megrendülten térdelek a holttest mellett. A véres köpenyemet kihúzom alóla, és leterítem vele. Szinte irigylem, hogy ő már túl van mindenen. Ő volt az utolsó ismerősöm. Mindazok, akik most itt vannak körülöttem, számomra ismeretlenek.

Össze kell szednem minden erőmet, hogy újra magamhoz térjek. Az életösztön dolgozik bennem, dacára a leküzdhetetlennek látszó akadályoknak. A két orosz löveg ismét beleordít az éjszakába, de most már mintha nem tüzelnének olyan gyorsan.

Kétségbeesésemben istenkísértő elhatározásra jutok, és ezt közlöm is az ismeretlen bajtársaimmal. Tervemet mindannyian helyeslik: A legközelebbi tűzszünetben kiugrom az ablakon, teljes erőmből átrohanok az úttesten, majd a villamossíneken és a városmajori sövénykerítés tövéhez vágódom. A földre érésem pillanatában bömbölt az egyik, és utána azonnal a másik ágyú is. Most egészen egyedül vagyok. De nem sokáig, mert látok már két alakot, amint ugyancsak teljes erővel felém rohannak. A beállott rövid csendben félhangosan szólok nekik, hogy ide, hozzám fussanak. Mindkettő közvetlenül mellém ugrik. Most ismét szólnak az ágyúk, végigszórják az Olasz fasort a gyilkos repeszgránátjaikkal. Orosz gyalogság itt készenlétben ugyan nincsen, de a két löveg is megteszi a magáét.

Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, a kitörő egységek német parancsnoka

         Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok,a kitörő egységek német parancsnoka


IV.

     Ismét a védett rejtekhelyünkről láthatjuk az egyenlőtlen küzdelmet a két ágyú és az úton keresztülfutó védtelen bajtársaink között. Vas- és acélszilánkok hús és csont ellen. A pillanat töredékét is ki kell használni, egy lövés elhangzása után teljes erővel kell rohanni. Aki nem így cselekszik, az belekerül a szórásba és menthetetlenül odaveszik. Néhányan ott is maradtak az Olasz fasor kocsiútjának közepén, a többség azonban sikerrel vette ezt az akadályt.

Húsz percet töltünk a sövénykerítés tövében, mire valamennyien összegyűltünk, majd lelapulva a sövény mellett, továbbhaladunk a fogaskerekű vasút felé. Az ágyúk közben tovább tüzelnek, de mi most mélyedésben vagyunk, úgyhogy bennünket nem tudnak lőni. Már csak méterekre vagyunk a végállomás kerítésétől, de egészen közel a bömbölő ágyúkhoz. Balra kanyarodunk, hogy a ligeten keresztül, a Városmajort átvágva felhúzódjunk a Kissvábhegy lakatlan vidékére.

A park közepén túl egy kisebb magányos ház áll teljesen üresen, ajtó és ablak nélkül. Itt megállunk, mert kint a Városmajor utcában gépkocsi és páncélos zajt hallani. Nem mehetünk tovább, egy kicsit pihenünk is, bár minden perc nagyon drága. Három fiatal, önként vállalkozó katona visszamegy, hogy elpusztítsa a még mindig tüzelő két ágyút. Aggódva várjuk a fejleményeket. Nem kellett sokáig várni, mert néhány perc már halljuk is a három vakmerő vállalkozó páncélökleit, melyek eldördülése után a két orosz ágyú elnémult. Lihegve jön vissza a három katona és mesélik, hogy oldalról és hátulról lepték meg a kezelő legénységet, teljes sikerrel.

A Városmajor utcában azonban nem akar megszűnni a zaj, tehát tovább kell várnunk, mert másfelé most már nem akarunk, és talán nem is tudunk menni. Megint kínos várakozással teli percek, sőt negyedórák múlnak el. A sötét parkban egyszerre csak egy kisebb csoport közelíti meg a házat. Tüzelésre készen tartott fegyverekkel feszülten figyeljük az óvatosan közelgőket. Az eleje már a ház előtt húzódik el. Fellélegzünk, a mieink voltak, most legalább többen vagyunk. Nagy örömömre egy régi jó ismerősöm is köztük van. A váratlan találkozás számára is kellemes meglepetés volt.

 

Utánuk újabb kisebb-nagyobb csoportok érkeznek, úgyhogy már vagy 150-en is lehetünk. Tekintélyes erő, s ezért nem várakozunk tovább, hanem folytatjuk az utunkat. Ismerősömmel együtt az élen megyünk. Egy léckerítésen rést törünk, és egy kiskerten, majd udvaron keresztül a zajos Városmajor utcába érünk. A lárma a fogaskerekű vasút hídja felől hallható, két vagy több nehézpáncélos motorja lehet. De úgy látszik, csak készenlétben vannak, mert a zaj nem közeledik. Csak rövid ideig lapulunk a kis udvar kijáratánál és máris folytatni akarjuk az utunkat. Néhányan már kint vagyunk a néptelen, sötét utcán, mikor hirtelen vágtató lovasok közelednek. Hamar visszaugrunk az udvarba, újra elbújunk. A három lovas a város felől az Új Szent János kórház felé vágtat. Nem lövünk, de nem is lenne tanácsos.

Most újra néptelen az utca és csak a kellemetlen motorzaj hallatszik. Gyors iramban keresztülrohanunk az úttesten és tőlünk balra egy kis mellékutcába tartunk. A csak néhány házból álló utcát hamar elhagyjuk, s most már a mezőn haladunk a Kissvábhegy meredek oldalán.

 

Tehát túl vagyunk a városon, én pedig teli tüdővel szívom a jól ismert budai hegyek friss levegőjét. A nagy szerencse, amely eddig elkísért a halálos veszélyekben talán ezután a kisebb veszélyekben is mellettem marad - gondolom magamban.\

 

V.

Balra húzódunk, minél messzebb a házaktól, mert oroszokat csak azokban sejtünk. Meredeken tartunk a Kissvábhegy oldalán és most egy mély bevágásban fekvő úton megyünk. Mire ebből kiérünk, egy kis fennsíkon vagyunk. Hosszan nyúlik el az emberkígyó, mert csak egymásután megyünk óvatosságból. Ez az eljárás nagyon helyesnek bizonyul. Az embereknek több mint a fele már fenn van, amikor balról géppisztollyal és puskával közénk lőnek. Azonnal elvágódunk, és a tüzet viszonozzuk. Nem sokáig tartott az egyenlőtlen harc, mert az oroszok csak öten-hatan voltak, és a nagy fölény hamar elhallgattatta őket. Egy nehéz aknavetőállás volt, amely eddig bizonyára sok kárt okozott nekünk.

 

Most ismét magányos házak közé kerülünk, s az egyikből lőnek is ránk. A sötétben teljesen elvesztem tájékozódási képességemet, a vidék is ismeretlennek tűnik. Mielőtt még zsákutcába vezetem az engem követőket, most már nem balra, hanem jobbra kanyarodom azzal a céllal, hogy a fogaskerekű vasút pályáján folytassuk az utat. Valamivel az Új Szent János kórház vonalán túl a vöröstéglás iskolaépületnél érjük el a sínpárt. A hó itt olyan magas, hogy a síneket is teljesen eltakarja.

Megkönnyebbülten tekintek vissza a hegyoldalból a fegyverropogástól zajos város felé, ahol ötvenkét napon keresztül oly sok mindent átéltem. Ahol annyi könnyet és vért láttam, ahol szemtanúja voltam sok-sok, szinte leírhatatlan jelenetnek. A nemes férfias tettektől kezdve a kiábrándító cselekményekig. Az emberi lelkek megnyilvánulásaitól, az egyik szélsőségtől a másikig. Tanúja voltam itt a legtisztább idealizmusnak és a gátlás nélküli aljasságnak egyaránt. Mert a legnagyobb életveszélyben mindenkiről lehull az álarc, és csak a valódi énje mutatkozik. És bizony sok esetben kiábrándító az ilyen kép.

Odalenn, a völgyben és a Rózsadombon a csatazaj mindjobban élénkül. Úgy látszik, az oroszok tartalékokat is harcba vetettek. A Déli vasút, a Krisztina tér és a Gellért-hegy felől minden csendes, és most a Svábhegy oldala is egészen zajtalan.

A sínpályán lábnyomot nem látni a hóban. Elöl én taposom ki az utat, ami meglehetősen fárasztó a majdnem térdig érő hóban. De nagy kedvvel és energiával haladok, hiszen megmenekültem a szörnyű pokolból. Átéltem az ostrom ötvenkét napját, amikor pedig minden egyes napon a halál kaszája olyan bőségesen aratott, és oly sokszor hallottam egészen közelről a csúnya kasza félelmetes hangját. Megsokszorozza erőmet az a tudat, hogy az utolsó két óra szörnyűsége már nem ismétlődhet meg, és hogy most már a nagyján túl vagyok.

Élénk ütemben haladunk, hamarosan elérkezünk a fogaskerekű következő megállóhelyéig, ahol kisebb kanyart vesz a pálya. Még mindig érintetlen havon megyünk, tehát oroszok nem járnak erre, tehát jó utat választottunk. A lövöldözés most már tompábban hallik. Feszülten figyelek előre, de semmi gyanús nincsen. Most veszem észre, hogy géppisztolyom tárában már csak néhány lövedék van, ezért menetközben új tárat akarok betenni. Ez nem nagyon akar sikerülni, s a teli tárat is leejtem. Alig tudom kikotorni a magas hóból.

Ez idő alatt a többiek tovább haladnak mellettem, s ezért már csak a tízedik lehetek a sorban. Jólesik a járás a már kitaposott nyomban, ezért egy darabig nem is megyek az élre, legalább kiszuszogom magam egy kicsit. Jó negyedórát haladunk már így, amikor az élenjárók egyszer csak letérnek a sínekről a párhuzamos kocsiútra. Ott könnyebb a járás. Az úton aztán már csoportban, nem libasorban folytatjuk az utat. Kétségtelen, hogy sokkal gyorsabban haladunk, de járt úton vagyunk, tehát minden pillanatban találkozhatunk az ellenséggel. Miután itt ismét jól ismerem a terepet, azt ajánlom, hogy térjünk le jobbra a síneken keresztül és lakatlan területen, nem kitaposott utakon haladjunk, ahol jóval kevesebb veszéllyel kell szembenéznünk. Le is térünk a veszélyes útról, és a síneken keresztül jobbra tartunk. Olyan meredek és mély árok van azonban előttünk, hogy azon keresztülmászni nagyon bajos lenne. Állunk a meredek árok szélén és intünk a többieknek, hogy ne jöjjenek, mert erre nem lehet menni, mire azok továbbmennek a kocsiúton. Mi is visszamegyünk az útra. Most meglehetősen nagy csoport van előttem.

 

A svábhegyi szanatórium előtti Városkút megállónál vagyunk, amikor az úttól jobbra és balra egy-egy golyószóró váratlanul közénk tüzel.


Hősi halott SS-katona a Margit körúton, a budai ferencesek templomával szemben

Hősi halott SS-katona a Margit körúton, a budai ferencesek templomával szemben

VI.

A gyilkos tüzelésre valamennyien azonnal elterülünk. Az elöl levők közül sokan már sebesülten, vagy holtan rogynak össze. Egy megmagyarázhatatlan belső ösztön fél perccel ezelőtt az útról való letérésre ösztökélt. Hallgattam is erre a hangra, mert ha nem úgy cselekszem, és nem megyek le jobbra a nagy árok szélére, hanem az élen maradok, minden bizonnyal ott pusztulok én is. Az elöl levők közül aztán egyet sem láttam többet, valamennyien ott maradtak.

Egészen közelről lövik közénk a gyilkos lövedékeket. Hamarjában tájékozódni sem tudok, csak belefúrom magamat a hóba, mintha még az is biztonságot nyújtana a lövedékek elöl. Az út szélén, egészen közel hozzám áll egy fa. Oda kúszom és teljesen lelapulva fejemet a fa törzséhez szorítom. Megint hallom a halálhörgést körülöttem. Rémület és részvét kavarog a felkorbácsolt bensőmben.

Nem lehet igaz, hogy az, akivel egy perccel ezelőtt beszéltem, most átlőtt fejjel fekszik mellettem. Nem akarom elhinni, pedig a hóban mindinkább nagyobbodik a vérfolt, és most már az arcom is piros hóba temetkezik. Nem mozdulhatok, mert centiméterekre tőlem csapnak be a lövedékek, vagy közvetlen mellettem süvítenek el. Némelyik velőt rázó fütyüléssel hatol túl rajtam. Percekig maradok teljesen mozdulatlanul ebben a kétségbeejtő helyzetben. A véres hó már arcomra tapad. Behunyt szemmel, pattanásig feszült idegekkel a halálos fejlövést várom. A másodperc töredéke alatt szinte villámcsapásként fut végig bennem életem folyamata, a gyermekkorom, az ifjúságom. Családomat, szüleimet látom behunyt szemmel. Élet és halál, e mindent jelentő két szó közt egy átmenet is van, és én most ebben az átmeneti állapotban vagyok. Még nem haltam meg, de már nem is élek. Hiszen körülöttem már mindenki halott, ezért természetes, hogy most én következem.

A gyerekderék vastagságú fa, amelyhez fejemet szorítom, most megremeg. Az orosz golyók átfúrták. Az az érzésem, hogy fejbelőttek. A fejemhez kapok, de nem találtak el, csak centiméterekkel a fejem mellett átlőtt fa jeges kérge hullott a fejemre. Megkönnyebbülök, mert most a gyilkos tüzelés is elhallgat. Balra tőlünk még erősen tüzelnek, de ennek a golyószórónak a lövedékeit nem hallom süvíteni. Lassan felemelem fejemet és a hang irányába figyelek, de szerencsémre nem látom a torkolattüzet, tehát ez ellen fedve vagyok. De máris újra megszólal a sötétből a baloldali tűzfegyver, amelynek közelségét csak most látom igazán. Huszonöt-harminc lépésre van csak tőlünk. Ezért is oly borzalmas a hatása.

 

Összeszorított fogakkal, lélegzetvisszafojtva várom, míg újra kilövik a hevedert. A következő szünetben aztán a golyószórómban levő minden lövedékemet az ellenség felé röpítem. Még vagy hárman lőhetnek bajtársaim közül ugyanabba az irányba. Egy-két ember a baloldali oroszokat lövi. Az előttem levők közül már senki nem tüzel, míg a mögöttünk levők pedig nem tüzelhetnek, mert akkor belénk lőnének. Lövéseinkre az oroszok azonnal tűzzel válaszolnak. Mozdulni egyáltalán nem lehet. A helyzet ilyenformán ismét reménytelenné vált. Nincs más választás, mint felvenni az élet-halálharcot. Még tüzelnek az oroszok, mikor nagy óvatosan új tárat helyezek a géppisztolyomba. Mire kilőtték a sorozatot, azonnal, de most már valamelyest célozva is, minden lövedékemet újra közéjük lövöm. Úgy látszik, a rövid távolság az ő vesztüket okozta, mert többet nem tüzelnek vissza. Egy kis várakozás után a biztonság kedvéért még egyszer egy teljes sorozatot lövök abba az irányba, de már azt sem viszonozzák.

A legnagyobb megdöbbenésemre tőlem jobbra, balra és mögöttem is, mindenütt halottak fekszenek. Leírhatatlanul szörnyű látvány. Felállni még nem merek, mert a baloldali golyószóró még szakadatlanul tüzel. Kénytelen vagyok a holttesteken keresztül mászni visszafelé. Mindkét kezem és a ruhám csupa vér. Nadrágom a baltérdem felett jó darabon kiszakadt. Kúszva érem el visszafelé az útkanyart és látom, hogy azon a helyen, ahol néhány perccel a katasztrófa előtt álltam, s ahol eredetileg keresztül akartam menni, ott most a hátul levők egymást támogatva másznak keresztül. Követem a többit, miközben mögöttem már csak néhányan vannak. Az utolsót még ketten húzzuk fel a meredek árokparton. Egy sebesült a Budai Vár kórházából, egyik karja és lába be van kötve, bottal jár.

 

VII.

A nagy árok szélén végigtapogattam magam, de különösebb bajom nem esett. Az arcomon, kezemen és a ruhámon levő vér nem tőlem származik. Nem sebesültem meg. Valami különös csoda folytán épségben kerültem ki ebből a szörnyű helyzetből is. A százötven emberből legalább ötven elesett, vagy olyan súlyosan megsebesült, hogy ott maradt a véres helyszínen. A válságos helyzetben emberfeletti ösztönnel, szinte öntudatlanul és gépiesen tudtam tölteni, lőni, sőt még célozni is. Az átélt izgalmak utóhatása azonban most jelentkezik. Egyszer csak olyan nehezen lépek, mintha ólomlábakon járnék. Egyszerűen nem mozdulnak a végtagjaim, mintha a karom is megbénult volna. Leereszkedem a hóba, hanyatt fekszem. Gyorsan húznak el mellettem már az utolsók is. A felkötött karú, bottal járó sebesültnek szólok. Megsebesültél? - kérdi tőlem. Nem érzek semmit, csak nem tudok továbbmenni - válaszolom.

 

Letérdepel, kigombolja a zubbonyomat, ingemet és egy marék hóval a mellemet dörzsöli. Érdekes, nem érzem a hideget, és egészen különös állapotban érzem magam. Ápolóm aztán fogja a botját és sántikálva a többi után szalad. Rövid hanyattfekvés után megfordulok és a távozók után nézek, de még egész közel vannak, amikor térdre emelkedem és minden különös nehézség nélkül talpra is tudok állni. Az előbbi, szinte bénult állapotnak már nincs semmi nyoma, gyors léptekkel megyek a többi után.

Léckerítésen ütött résen keresztül egy nagy kiterjedésű kertben haladunk. A terepet jól ismerő társunk haladhat az élen, mert a legkedvezőbben és a legjobb irányban haladunk. Se testi, se lelki erőm nincs ahhoz, hogy újra az élre menjek, mert ahhoz le kellene térnem a kitaposott nyomokból és a magas hóban gyors iramban haladni, amire képtelen vagyok. A nagy park közepén egy villa áll. Az épülettől 30 méterre halad a csoportunk. Már jóval túl vagyunk rajta, az eleje a túlsó végén kint van az utcán, mikor a villából ránk lőnek. Szerencsére nem sok eredménnyel, még könnyű sebesültünk sincs. Bennünket azonban itt, a végén kellemetlenül érint a tüzelés. Az egyik golyószórósunk egy vastag fa mögé fekszik, és teljes hevedert zúdít az épület felé. Mire a tüzelést befejezi, már én is kint vagyok a kertből egy keskeny utcában.

Csak rövid távolságot teszünk meg ezen az úton, és újból egy nagy kertbe kanyarodunk. Ismét csend van körülöttünk, a városból a lövöldözés már csak egész tompán hallatszik. A nagy kertből kiérve egy széles útra térünk. Itt ismét felzárkózik az egész menet, szinte egy csoportban haladnak az emberek. Motorzaj közeledik, de olyan gyorsan, hogy a nagy tömeg ne tudna szétugrani. Az élen máris elhangzik néhány lövés, de utána mindjárt csend van. Öt orosz tehergépkocsi szaladt belénk, a vezetők még idejében kiugrottak és elszaladtak, az utolsó kocsi rakománya dombóvári vaj. Egyesek vesznek is belőle, de én nem nyúlok hozzá. Még elhaladunk néhány villa mellett, aztán beérünk a csendes erdőbe.

Kezd virradni. Itt az erdőben már nyugodtabban megyünk, mint a házak között, itt már valóban minden fát ismerek. Nagyobb meglepetések talán már nem nagyon érnek. Hogy a várost (Budapestet – H. J.) végképp magunk mögött tudjuk, újra reménykedünk, hátha mégis át tudjuk magunkat verekedni. Csak Zsámbékig kellene eljutnunk, ám odáig még hosszú az út, húsz és egynéhány kilométer, s addig még sok minden történhet. Hátha mégis szerencsénk van, hátha mi lennénk azok, akiknek a lehetetlenség is lehetséges. Már az is fél csoda, hogy eddig eljutottunk. Hátha ennek a csodának a másik fele is teljesülne.

Kezd virradni. Itt az erdőben már nyugodtabban megyünk, mint a házak között, itt már valóban minden fát ismerek. Nagyobb meglepetések talán már nem nagyon érnek. Hogy a várost (Budapestet – H. J.) végképp magunk mögött tudjuk, újra reménykedünk, hátha mégis át tudjuk magunkat verekedni. Csak Zsámbékig kellene eljutnunk, ám odáig még hosszú az út, húsz és egynéhány kilométer, s addig még sok minden történhet. Hátha mégis szerencsénk van, hátha mi lennénk azok, akiknek a lehetetlenség is lehetséges. Már az is fél csoda, hogy eddig eljutottunk. Hátha ennek a csodának a másik fele is teljesülne.

https://kuruc.info/j/480/egyeb/budakeszikitoro06.jpg

Hindy Iván, a kitörő egységek magyar parancsnoka

VIII.

Az utakat messze elkerülve, mélyen az erdőben járunk. Itt most észrevétlenül és igen gyorsan haladhatnánk, ha nem volna oly magas a hó. Majdnem térdig süllyedünk benne. Már teljesen kivilágosodott, amikor tőlünk balra, a csúcson meglátom a János-hegyi kilátótornyot. Sohasem hittem volna, hogy ennek a kilátótoronynak - amelyhez annyi szép emlékem fűződik, s amelyet különösen kivilágítva oly sokszor bámultam meg gyerekkoromban - ilyen szomorú körülmények közepette fogok búcsút inteni. A nekem mindig oly kedves torony most veszélyt jelent számunkra, mert gyanús mozgást észlelünk rajta. El is húzunk tőle jobban, s megkönnyebbülök, amikor a havas, zúzmarás fák végleg eltakarják a szemem elől. Jó kilátásunk van innét a város felé. Meg-megállok és visszatekintek a lesújtó látványra. A felrobbantott hidak, a kiégett királyi palota, a teljesen szétrombolt várbeli házak sivár és szomorú képet mutatnak.

Körülöttünk minden csendes, csak a távoli utakról hallani egy-egy gépkocsi zaját. Menetünk egyszer csak megakad. A Szépjuhásznétól balra, benn az erdőben vagyunk. Nem messze az új víztartálytól. Ha egy kicsit lehajolok, látom a nagy feketekeretű fehér táblát, amely Budapest határát jelzi. Nem mehetünk tovább, mert az úton orosz lovasság vonul Budakeszi irányába. Véget nem érő hosszú oszlop, és mikor nagy sokára elvonulnak, utánuk talán egy még hosszabb kocsisor következik. A fák mögött elrejtőzve, aggódva állapítjuk meg a kocsioszlop elvonulása után, hogy az úton a forgalom még igen élénk maradt. Mi pedig Máriaremete - Nagykovácsi felé igyekszünk, tehát át kell mennünk a forgalmas úton. Ez pedig újabb véráldozatot követel.

Egyelőre azonban várunk, hátha beáll egy kis szünet a forgalomban. Egy fatuskón ülök, igazán jólesik a pihenés. Odalenn a völgyben, Budakeszi községben egyszer csak megszólalnak a harangok. Szépen, tisztán hallatszik ide a hangjuk. Közel két hónap után hallok ismét harangszót. A kedves hangot lélegzetvisszafojtva hallgatom, minden egyes kongatását szinte magamba zárom. Egész bensőmet felzaklatta ez a hang, és ebben a feldúlt lelki állapotomban elhatároztam, hogy megnézem a falut. Az órámon pontosan háromnegyed kilenc van, mikor a harangok elhallgatnak

Merengésemből felébredek a nevem hallatára. Ismerősöm hív egy vastag fa mögül, ahol rögtönzött haditanácsot tartanak egy ezredes és egy őrnagy vezetésével. Barátom bemutat, azzal a megjegyzéssel, hogy jól kiismerem magam ezen a vidéken. Valamennyien a hóban fekszünk a térkép körül. Kékceruzával az orosz, pirossal pedig a mi állásaink vannak bejelölve. Egy szempillantásra én is rögtön megállapítom, hogy a legközelebbi pontunk a Zsámbék melletti Anyácsapuszta (Tök külterülete – H. J.). Nekem azt a feladatot adják, hogy nézzem meg a forgalmat a Budakeszi - Páty-Zsámbék országúton. Ha a forgalom nem olyan élénk, mint itt, akkor a községet jobbra elhagyva Páty felé haladunk tovább. Ez nekem nagyon jól jött, egyenesen beleillett az előbbi terveimbe. Öt önként jelentkező katonát adnak mellém, aztán búcsút veszünk a nagy csoporttól, s elindulunk a falu irányába. Nagy kanyarral az Erzsébet királyné szanatóriumot jobbra magunk mögött hagyjuk, és nemsokára már látom is az első házakat.

 

IX.

Túl közel mentünk a faluhoz (Budakeszihez – H. J.), de az ellenség nem vett észre bennünket. Messze elkerültük most már a házakat. Oktalan gondatlanság volt ilyen közel jönni, és ezt akarom jóvátenni, amikor magasan a hegyoldalba vezettem vissza a kis csoportot. Harminc-negyven méteres távközzel haladunk, és igen nagy óvatossággal. Az utolsó katonát nem is nagyon látom, tehát jól rejtőzve megyünk. Egy-egy jobb kilátóponton a fák mögött meglapulva szemlélem a falut. Nagy lehet ott a rémület, mert eddig csak szaladó oroszokat láttam. Eddig csak két polgári lakost tudtam megfigyelni. Egy idősebb asszonyt és egy kicsi gyermeket. A gyermek egészen egyedül ballag az utcán, már hosszabb ideje figyelem a csöppséget. El-eltűnik egy ház mögött, majd újra előbukkan. A kicsi most egy futó orosz csoporttal találkozik, teljesen elvész a csizmák közt, majd újra egyedül halad a kerítések mellett.

Már több mint két kilométerre távolodhattunk el a nagyobb csoportunktól, mire elértünk egy olyan pontot, melyről az egész falut végiglátni, sőt még azon túl is. A Páty - Zsámbék országút egy részét is szépen látni innen. A forgalom ezen is igen élénk, még harckocsit is látok. Az első benyomásom az, hogy arrafelé nem mehetünk. Intek a hozzám legközelebb levő katonának, hogy vissza. Félhangon szólok, hogy az előbbi nyomokban térjünk vissza, csak a falu elején most már ne menjen olyan közel a házakhoz az utolsó, aki a hátraarc révén az első lett. Rövid ideig még egy fához támaszkodom, míg a bajtársaim már visszafelé mennek. Nehéz pillanatok ezek, nem könnyű hátat fordítani a falunak, ahová pedig annyira szeretnék bemenni. Fájó szívvel megyek a bajtársaim után, közben meg-megállok és visszanézek a falura. Szinte nem akarom elhinni azt, ami körülöttem történik. Mintha csak lidércnyomás sújtana, mindaz álom lenne, ami most körülöttem lejátszódik.

Visszafelé már lényegesen gyorsabban haladunk a kitaposott nyomokban. Az Erzsébet királyné szanatóriumot jól elkerülve megyünk a célunk felé. Nem messze vagyunk a szanatóriumtól, mikor hátam mögött egyszer csak lármát hallok. Megfordulok és látom, amint három orosz katona, úgy 150 méterre mögöttem utánunk igyekszik. Közben kiabálnak. Amint megfordulok, látom, hogy már integetnek is felém, majd az egyik, csak úgy menetközben a géppisztolyával felénk lő. A lövés felveri az erdő csendjét. Mikor ismét csend lesz, tisztán hallom a kiáltásukat: „huri, huri, huri!” Ez az ő hajrájuk. Most aztán mi is elkezdünk futni. Az oroszok azonban nem tágítanak, s valahányszor megfordulok, mindig az az érzésem, hogy ismét közelebb vannak hozzám. A helyzet egyre kellemetlenebb a számomra, mert akármelyik pillanatban hátulról lelőhetnek. Egy villástörzsű fa, amelynek egyik törzse le van vágva, nagyszerű kilövőhelyet kínál. Mögéje ugrom, letérdepelek, a tuskóra helyezem a géppisztolyomat, nagyot és mélyet lélegzem, majd célzok. De még nem lövök, mert erősen dobog a szívem a megerőltető futástól. Nagyon kifulladtam, már nem tudnék szaladni, ezért meg kell állítanom az oroszokat. Közben azok állandó „huri, huri!” kiáltással veszedelmesen közelednek felém.

Célzok és lövök, s azt hittem, hogy biztosan eltaláltam őket, de az oroszok csak jönnek, mintha misem történt volna. Még csak védelmet sem keresnek a fák mögött, hanem ordítva közelednek. Látom rajtuk, hogy részegek, úgy gesztikulálnak a karjukkal, meg aztán józanul így nem is közlekedik az ember. Minden erőmet összeszedem, hogy úrrá legyek az idegeimen, de a következő lövés sem talál. Mintha meg volna átkozva a fegyverem, de még a kezem és a szemem is, nincs meg köztük az összhang. Már jó közel van a három orosz, mikor újra, most már sorozatot adok le. Ezzel végre megállásra kényszerülnek és valamennyien lehasalnak.

 

https://kuruc.info/j/480/egyeb/budakeszikitoro07.jpg
Emlékmécses egy kitörő hős sírján a budai hegyekben

X.

Az egyik orosz feltérdepel a hóban és hadonászva az öklét rázza felém. Ez ugyan számomra nem veszélyes, de azért ennek a karmai közé sem szeretnék kerülni, mert nagyon dühösnek látszik. Bajtársaim az előbbi viaskodásomban nem jöttek, de nem is jöhettek segítségemre, mert igen elmaradtam tőlük. A lövöldözés után megfordulok és látom, hogy nagy iramban már igen messzire rohantak. Önként jelentkezők voltak erre a vállalkozásra, ezért először nem is értettem, miért menekültek el ilyen gyorsan a három orosz elől, amikor mi hatan vagyunk. Különösen most, mikor üldözőink már nem is követnek, furcsa nekem ez a nagy sietség. De nem kell soká tépelődnöm ezen, mert most ismét hallom a „huri, hurit”. De nem az előbbi üldözőim ordítják a harci jelszót. Az ő irányukból csend van, csak az egyikük ordít valamit, de már nem a „huri, hurit”. Tőlem balra, lent a völgyben vezető út mentén áll egy Szent Antal szobor, annak az irányából hangzik most az újabb csatakiáltás. Vagy harminc orosz közeledik abból az irányból. Bajtársaim tehát ezeket vették észre, és ezen túlerő elől menekülnek. Igaz, hogy új üldözőink jóval messzebb vannak, mint voltak az előbbiek, de tízszer annyian vannak. Ezúttal valóban csak a menekülésnek van értelme.


Minden maradék erőmet össze kell szednem, hogy a magas hóban gyorsan továbbjussak. Az oroszok most nem mögöttem, hanem tőlem balra vannak, s hogy kikerülhessem őket, az eredeti útiránytól eltérően jobbra, fel a hegynek kell futnom. Pedig egyenesen kellene haladnom, hogy a nagyobb csoportunkat elérjem. Nem tudok messze futni, mert hamar kifulladok, és így már csak gyorslépésben haladok. Az oroszok kényelmesen követnek és egyáltalán nem sietnek. Mindinkább távolodom tőlük. Valahányszor megfordulok, mindig nagyobbnak találom a köztünk lévő távolságot. Ennek azonban nem tudok sokáig örvendezni, mert üldözőim tüzet nyitnak.

Körülöttem a fákról, bokrokról potyog a hó és a zúzmara. Kellemetlenül hangzik a lövedékek koppanása a fatörzseken. Csak lehajolva, a vastagabb fákat fedezéknek használva tudok haladni. Mindig szorongató érzések közepette ugrom ki egy-egy fa mögül, hogy rövid távolság után lihegve egy másik mögött keressek menedéket. Az orosz géppisztolyok csúnya hangját többszörösen visszhangozza az erdő. Tehetetlen vagyok, ezért csupán a puszta szerencsémre bízom az életemet ebben az igen veszélyes golyózáporban. Csak szerencse dolga, hogy eltalálnak-e, vagy sem.

Majdnem teljesen kimerülten, de sértetlenül érem el a János-hegyi szerpentin utat. Itt néhány percig ki kell pihennem magam, majd lassú léptekkel haladok a hótól megtisztított úton. Az oroszok most már igen messze vannak tőlem, a tüzelésük is megritkult. Az úton lefelé kell mennem és rövid idő után megint van annyi erőm, hogy ismét futásnak eredjek. Az ellenséget néhány perc múlva már nem is látom, viszont a kanyarban észreveszem a felém integető két bajtársamat. Azt hittük, hogy már nem is jössz, mert bekerítettek az oroszok - volt az első szavuk. Csak intek nekik a kezemmel, mert még beszélni is nehezemre esik a nagy erőlködéstől. Látják rajtam a kimerültséget, belém karolnak, és így hármasban folyatjuk az utat. Már nem sokat megyünk a kocsiúton, hanem letértünk balra. Néhány perc múlva már látjuk a csoportunkat. Aggódva várták a visszatérésünket és a híreket. Beszámolóm alapján az a nézet alakul ki, hogy a forgalmas kocsiúton át kell magunkat vágni, még pedig haladék nélkül.

Egy kitörő elesett hős sírja a budai hegyekben

Egy kitörő elesett hős sírja a budai hegyekben

XI.

Időközben több kisebb-nagyobb csoport csatlakozott hozzánk, úgyhogy ismét vagy 200-an lehetünk. Csak az emberek fele van csak felfegyverezve, mert a másik része sebesült, akik felkötött karral, bepólyázott fejjel, vagy bekötözött lábakkal, botok segítségével vánszorognak. Majdnem valamennyien régebbi sebesültek, akik a Budai Vár pincéiben berendezett ideiglenes kórházakból jöttek el eddig, kockára téve az életüket, mert semmiképpen sem akartak orosz fogságba kerülni. Nem is nagyon illő ide a kórház szó. Hiszen az ottani kórházak a legprimitívebb követelményeknek sem feleltek meg. A súlyos amputáltak szorosan feküdtek ott egymás mellett a földön. A kőpadlózatra leterített szőnyeg volt az ágy. Párna, takaró nem volt, köpenyével takarózott mindenki, és rendszerint a véres ruha volt a fejpárnája. A seblázban fekvő betegek lázas szemekkel állandóan vízért könyörögtek. Az pedig nem volt. Az étkezés csak lóhúsból állott, de az sem volt kielégítő mennyiségben. Az ostrom utolsó napjaiban a zsúfoltság már tűrhetetlenné vált. Ebből a pokolból aztán aki csak tudott, mindenki menekült. A szerencsétlenek jó része már a Széll Kálmán téri és az Olasz fasori acélzáporban elpusztult. Akik itt vannak most körülöttem, valamennyien meggyötörten, de reményteljesen nézik az úton a forgalmat. Ha már idáig eljutottunk, talán itt is keresztüljutunk - gondolják a szegény sebesültek és az épek.

De nincs sok idő a tétovázásra, mert nekünk most minden perc veszteség. A gyors elhatározást mindjárt a tett is követte. A 200 ember benn az erdőben az úttal párhuzamosan feláll széles vonalban. Odalent, az úton most csak három kocsit látunk, amint lépésben haladnak Budakeszi irányában. Az első kocsin két, a másik kettőn pedig csak egy-egy orosz ül. A mi csatárláncunk igen elnyúlt, az egyik széle a budapesti határárok menti víztartálynál, a másik pedig a kétszáz méterre lévő útkanyarnál van. Egy ideig még a vonal közepén maradok, míg hamarjában megbeszéljük a további útvonalat. Rövid habozás után a baloldalra, a víztartály mellé megyek. Ekkor már mindenki elfoglalta a kiindulási helyet, s a megadott jelre egyszerre, futólépésben rohanunk az út irányába. A kocsizó oroszok észrevesznek és rémülten csapnak a lovak közé. Vágtatva hajtanak fel az emelkedésen, de csak az első két kocsi. Az utolsó kocsis ijedtében jobbra kanyarodik az onnan elágazó, a Máriaremete felé vezető lejtős útra és robog kocsijával nagy gyorsasággal lefelé. Kár volt nekik ilyen nagyon sietni, mert egy lövés sem hangzott el. Nem vagyunk támadó kedvünkben.

 

Mire az elsők elérik az utat, az teljesen üres, egyetlen orosz sincs rajta. Hosszú ideje lessük már az utat, de a forgalom eddig egyetlen másodpercig sem szünetelt - és most, amikor rátesszük a lábunkat, valami különös véletlen folytán az út egészen üres. Milyen nagy szerencsénk van nekünk - gondolom magamban, de ebben a pillanatban motorzaj hallik, amely igen gyorsan közeledik jobbról, a vámépület irányából. Máris megjelenik a kanyarban egy nagy gyorsasággal haladó páncélozott orosz gépkocsi. Úgy látszik, az oroszokat is meglepte a szemük elé táruló látvány, mert meglepetésükben nem is lőttek mindjárt, csak a vezető kapcsolt nagyobb sebességre. Egy nagyobb kaliberű gyorstüzelő fegyvere van a páncélozott gépkocsinak, és a tüzet ezzel már csak a csoportunk baloldali részére nyitja meg.

Öt-hat méterről repeszgránátokat lőnek közénk. Közvetlenül a víztartály drótkerítéses bejáratánál egy vastag fa mögé vetődöm. Pusztító gyilkos hatása van az orosz fegyvernek. A tragikus esemény pillanatok alatt játszódik le. Az orosz gépkocsi már el is tűnt, de én még mindig fegyverropogást hallok. Most veszem észre, hogy még egy páncélos gépkocsi tüzel ránk, ez azonban nem követte a másikat, hanem a kanyarban megállt, és onnan szórja végig repeszeivel a katonákkal teli utat, miközben lövöldözve lassan hátrál, majd néhány perc múlva a kanyarban megint eltűnik. Halottakkal és sebesültekkel van tele az út, a mellette húzódó árok és az erdő széle. Szörnyű katasztrófa. A lehető legrosszabbkor szaladt közénk a két páncélos gépkocsi. Szomorú szívvel hagyjuk ott a halott és sebesült bajtársainkat. Kénytelenek vagyunk otthagyni őket, hiszen a sebesültek annyian vannak, hogy minden épen maradtra jutna egy. Itt most a legjobb indulat sem segíthet.

XII.

Hosszú libasorban haladunk az erdőben Nagykovácsi irányában. Mindig az az érzésem, hogy az oroszok üldözőbe vesznek. Számukra ez igen könnyű lenne, hiszen a magas hóban látszik a nyomunk. Már jó messze vagyunk az úttól, üldözőknek azonban se híre, se hamva. Minden utat, még a legkisebb ösvényt is gondosan kerülünk, nehogy ellenségbe ütközzünk, mert egy ilyen találkozás mindig életekbe kerül. Az eddig megtett tíz és egynéhány kilométer is súlyos véráldozatokba került. Még visszagondolni is rossz az átélt borzalmakra, a súlyos veszteségekre.

A fő célunk az, hogy észrevétlenül, az ellenséggel nem találkozva és minél gyorsabban haladjunk. A biztonság érdekében azonban a gyorsaság rovására a legnehezebb utakat választjuk. Egy meglehetősen magas hegy legmeredekebb oldalán mászunk fel. Vannak olyan terepszakaszok, amikor csak egymást húzva vagy tolva tudunk felfelé mászni. A sok sebesült miatt alig tudunk megbirkózni a nehézségekkel. Az igen meredek hegyoldal még az ép embert is nehéz feladatok elé állítja, de ember felettit követel a sebesültektől. Csigalassúsággal haladunk, mikor pedig valamennyien szeretnénk nyílsebesen repülni. A lassú előrejutást azonban nagyban kárpótolja a biztonság, a veszélytelenség érzete. Mély csend honol körülöttünk az erdőben. Jól esik a behavazott erdő üdítő csendje. Az ember el sem hinné, hogy néhány kilométerre e helytől minő élet-halálharc folyt. Nem hinné el, ha maga is nem onnan jönne, és nem látná körülötte a bepólyázott fejű, felkötött karú sebesülteket.

Sokáig tart, amíg az utolsók is felmásznak a hegytetőre, ahol kénytelenek vagyunk egy hosszabb pihenőt tartani. Mindenki leheveredik a hóba, mert most már mindenkin mutatkoznak a fáradtság jelei. Éhesek vagyunk, hiszen már egy napja nem ettünk. Ez eddig nem is nagyon jutott az eszünkbe, és az étkezésre sem volt alkalmunk. Ismerősöm köpenyén ketten elfogyasztjuk a nálam levő kevés élelmet. Vajon hol és mit eszünk a legközelebbi étkezésnél? - mondja a barátom. Eszünk-e még egyáltalán ebben az életben, vagy ezek voltak az utolsó falatok? Kérdés, amelyre választ adni egyikünk sem képes.


Már közel félórája pihengetünk, amikor egy alacsonyan szálló repülő motorzúgása veri fel az erdő csendjét. Azonnal mindenki elrejtőzik. Nem vett észre bennünket, mert továbbrepült és tőlünk egy-két kilométerre elkezdett körözni. Ez tehát minket keres. Néhány kör lerepülése után visszafordul, de már messzebbre van tőlünk, mint a jöttekor. Ezen is szerencsésen túl volnánk, de az nem valami biztató jel, hogy repülőgépet küldenek utánunk. Ezek szerint valahol, egy asztalon kiterített térképen, a mi menekülési utunkat latolgatják. Nekünk tehát továbbra is a legnehezebb és a legjáratlanabb terepen kell maradnunk. Nem is ragaszkodunk a Zsámbék melletti, hozzánk közelebbi ponthoz, mint végcélhoz, hanem kizárólag a terephez kell alkalmazkodnunk.

Már éppen készülődünk a továbbmenéshez, amikor ismét meghalljuk a repülő zúgását. Újra mindenki elbújik a fák tövében. A repülő nagyjából az előbbi útját ismétli, majd megint eltűnik. A motorzaj megszűnése után azonnal folytatjuk az utat. Jó ideig még fent, a magas tetőn haladunk, ahol mindinkább ritkulnak a fák, csak cserje és borókafenyő-bokrok tarkítják a terepet. Szép kilátás nyílik innét a tőlünk északra húzódó bécsi műút egyik szakaszára. A kitörök egy csoportja abban az irányban is kísérletezett, amit csak most tudunk meg. Több ellenséges repülőgép fedélzeti fegyverekkel az országutat és annak környékét lövi. Ez már igen messze van tőlünk, s a lövöldözés csak egész tompán hallik ide. Az idő azonban kitisztult, s ezért jól látjuk a héják módjára le-lecsapó orosz repülőket. Ismét gyors iramban haladunk, mert lejtőnek megyünk, és számunkra igen kedvezőtlen a mostani terep. Megkönnyebbülten búcsúzunk a hegyek mögött lebukni készülő naptól, abban a reményben, hogy talán mire ismét szemünk elé kerül, túl leszünk mindenen.

https://kuruc.info/j/480/egyeb/budakeszikitoro09.jpg

Úrnapja virágszőnyeggel és Mária-lányokkal Budakeszin –

még a kiűzés előtt

XIII.

 

Különös gondolatok és érzések dúlnak bennem, miközben a magas hegytetőről a lebukni készülő napot nézem. Olyan az, mint egy nagy vörös korong. Nyugodtan nézhetek bele, nem vakít, nincs ereje, akárcsak nekünk. Most már óráról órára gyengülünk. Nem volna olyan nagy a probléma, ha teljes erőben mentünk volna neki a vállalkozásnak. A közel két hónapi ostrom azonban nem múlt el nyom nélkül. A súlyos harcok nehézségeit csak fokozta a szűkre szabott élelemadag és a vízhiány. Így hát meglehetősen gyenge testi erővel indultunk neki tegnap a kitörésnek, életünk legnehezebb vállalkozásának.

Gyenge szellő kerekedik, amely nyugat felől felhőket hoz. Közben hamar sötétedik, és nemsokára lassan hull a hó. Ismét csendes erdőben haladunk. Olyan messze vagyunk már, hogy semmiféle zaj nem ér el eddig. A nagy sötétségben csak iránytű segítségével tudjuk tartani a nyugati menetirányt. Valamelyik kisebb csoport, amely még a vámépület közelében csatlakozott hozzánk, magával hozott három hadifoglyot. Megszeppenve halad közöttünk a három orosz, az egyik közülük építésznek mondja magát, törve beszéli a németet. Nyugodtan és csendesen válaszol a kérdéseimre, miután a közelembe sodródott. Nyikolajevbe való, felesége és két gyereke van. A napokban kapott tőlük levelet. A fényképüket is ideadja nekem, de a nagy sötétségben semmit nem látok belőle, visszaadom neki. Mit gondolsz, ki nyeri meg a háborút? - kérdem tőle igen halkan, hogy más ne igen hallja. Meglepetten néz rám, de nem felel. Megismétlem a kérdést, az orosz azonban bölcsen hallgat. Arra a kérdésemre pedig, hogy mikor lesz vége a háborúnak, azt mondja, hogy nemsokára. Igaza lehet, gondoltam magamban.

Éjfél már jóval elmúlt, amikor pihenőt kell tartanunk. Hosszan elnyúlt már a menet, közülünk sokan már alig vonszolják magukat. Egy irtáson telepszünk le. Eldöntött fatörzsek, az imitt-amott már összerakott hasábfa mutatja, hogy favágók félbehagyott munkahelyén vagyunk. Becslésem szerint a Telki és Budajenő községektől északra elterülő erdős hegyekben lehetünk. A nagy sötétségben azonban csak méterekre látni, és így tájékozódni nem igen lehet. Egy ledöntött vastag fatörzsön helyezkedem el, a lábam alá két hasábfát rakok. Most, hogy nem mozgok, érzem csak igazán, hogy cipőm teljesen átázott és csurom víz a lábam. Le kell vetni a bakancsomat. Az átázott bőrfűzőket gémberedett ujjaimmal csak nagy kínnal tudom kibogozni. Harisnyámból csöpög a víz, ezért leveszem és eldobom. Hátizsákomból szárazat veszek elő, felhúzom, de előtte törülközővel szárazra dörzsölöm a lábamat. A törülközőt aztán a lábamra csavarom, míg a másikkal a födetlen fejemet takarom be. Sokáig tart ez a művelet, és mire mindennel elkészülök, már csend van körülöttem. Mindenki alszik, csak itt-ott látni a sötétben egy-egy alakot imbolyogni.

 

Nagy pelyhekben, sűrűn hull a hó, csendben pihen a maroknyi kis csoport. Ezek volnának tehát azok a szerencsések, akiknek a nagy kaland sikerült? Legalábbis eddig sikerült. Azonban a nagy kérdésnek már a legközelebbi órákban el kell dőlnie. Kinek mi van beírva a sorskönyvébe? Jó, hogy a sors könyvét nem vehetjük a kezünkbe, és nem lapozgathatunk benne. De jobb is így, ahogy van, hogy nem látunk bele a titokzatos jövőbe. Gondolatok kavarognak bennem, miközben úgy érzem, hogy testi és lelki erőm is elhagyni készül. Fejemet a térdemre fektetett fegyveremre hajtom. Alszom is, meg nem is.


XIV.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy vajon ki vághatta azt a fát, amelynek a törzsén most ülök. Ez szinte rögeszmévé vált bennem, mintha most ebben a helyzetben éppen ez lenne a legnagyobb gondom. Úgy tűnik, mintha már nem lennék egészen ura az idegeimnek. A belső ösztön mintha már valami rosszat sejtene. Eddig nem ismertem ezt a különös, a félelemhez hasonló érzést, amely lassan úrrá lesz rajtam. Nem éreztem, legalább is ilyenformán még ott sem, ahol közvetlen mellettem estek el a bajtársaim. És most itt, ebben a csendes erdőben, ahol nem bánt senki, ahol békésen pihenhetünk, éppen itt akar a belső egyensúlyom meginogni?


Egyszer csak valaki megrázza a vállamat. Hamarjában azt sem tudom, hogy hol vagyok, mi van velem. Tehát mégis csak aludtam. Jó pár másodpercig tart, míg megértem, hogy mit akarnak és válaszolni is tudok. Furcsán nézhetek ki a törülközővel a fejemen, és furcsa lehetett első mondatom is, mert barátom, aki felrázott, kacag rajtam. Majd csúnyán összeszid, amikor észreveszi, hogy a bakancsom nincs a lábamon. Tényleg vétkes könnyelműség volt tőlem a bakancsot lehúzni, mert mi lett volna, ha hirtelen meglepnek bennünket. Sietve húzom fel a bakancsomat, melyből előbb kikaparom a havat.

Vagy háromszáz méterre innen a nagy sötétség dacára is látni már valamit, gyere oda, hátha te tudsz tájékozódni - mondja nekem a barátom, mikor már elkészültem. Gyorslépésben haladunk a megjelölt hely felé, ahol nappal valóban jó kilátás lenne, de most csak fényeket látunk az előttünk elterülő völgyben. Itt is, ott is gépkocsik fényszórói villannak fel, de csak egy pillanatra, majd újra sötétség borul a vidékre. Aztán újra kezdődik a színjáték.

De távolabbról fegyverek torkolattüzét látni, és tompán hallani a lövések zaját is, amely sokszor percekig hallgat, aztán újra kezdődik. Ez már az arcvonal, oda igyekszünk, ez a cél. Ez a látvány új erőt önt belém, visszajön a már-már elveszett önbizalom, még egy nagy akadály, egy nagy hajrá, kis szerencse, s máris túl vagyunk mindenen. Azonban igazán örülni, úgy ahogy illene, nem tudok. Érthetetlenül nézek bele a sötétségbe és akárhogy próbálom figyelmemet összpontosítani, nem tudok eligazodni, képtelen vagyok támpontot találni, hogy hol is lehetünk. Becsukott szemmel még el tudom képzelni, sejteni, hogy merre vagyunk, de ha a megvillanó gépkocsi-fényszórók után akarok tájékozódni, teljesen belezavarodok. Ezt meg is mondom barátomnak és a velünk levő őrnagynak. Mindkettő csalódottan veszi tudomásul a kudarcomat, hiszen minden reményük bennem volt, építettek a helyismeretemre. Magam is röstelkedem, de tehetetlen vagyok ebben az átkozott sötétségben. Majd kijelentem nekik, hogy nagyjából sejtem, merre vagyunk, és a korom sötét ellenére is vállalom azt, hogy továbbvezetem a csoportot. Rövid vita után lekuporgunk a hóba, az őrnagy köpenye alatt a térképtáskáján öngyújtó világánál megmutatom a helyet, ahol szerintem most vagyunk. Ő pedig egész más helyre mutat. Miután vélt igazunkat sem ő, sem én bebizonyítani nem tudjuk, a meddő vitát a rangkülönbségre való tekintettel abbahagyom.


Mire visszaérkezünk a csoporthoz, ott már vége van a pihenőnek, készülődnek az út folytatásához. A havazás közben lényegesen alábbhagyott, de még mindig vaksötét van. Még mielőtt elindulunk, egy százados nagyjából ismerteti a helyzetet, majd néhány lelkesítő és biztató szót szól a katonákhoz. Ügyesen beszél, szavai jó hatást keltenek az emberekben. Az órám háromnegyed hármat mutat.

 

A megszállók német katonákat ejtenek foglyul

A megszállók német katonákat ejtenek foglyul

XV>

Az utolsó kísérletnek megyünk neki, nemsokára választ kapunk a nagy kérdésre. Így vagy úgy, de eldől a sorsunk. Némán halad a hosszúra nyúlt csoport. A vezetést egy őrnagy veszi át, de a barátom és én mellette maradunk. Most tudjuk csak meg, hogy egy magas rangú tiszt is van közöttünk, s valójában ő az adott parancsot az őrnagynak a vezetésre.

Az előttünk fekvő arcvonalról már tisztán hallani a fegyverek ropogását. A zaj egyre jobban közeledik. Lejtőn lefelé vezet az utunk, ezért gyorsabban haladunk. Egyszer csak megtorpanunk. Nem messze tőlünk motorzaj hallatszik. Nem kell lefeküdnünk, mert még igen sötét van, nem láthatnak bennünket. Húsz-harminc méterrel előttünk vezethet az országút, s már tisztán hallani a harckocsi hernyótalpának csörgését. Még mielőtt a vasszörnyeteg közelünkbe érkezne, közvetlenül előttünk felvillan egy gépkocsi fényszórója. A fény hamar kialszik, de azért a pillanatokig tartó világosságban látjuk, hogy az erdő szélén vezet az út és annak túlsó oldalán már szántóföldek vannak. Minden be van havazva, fekete csíkok húzódnak a friss hóban, gépkocsik és páncélosok nyomai.

Alig tűnt el a fénycsóva és a páncélos zaja, már közvetlen előttünk hallatszik. Hatalmas szerkezet lehet, mert a mellettem levő vastag fa is beleremeg, s ágairól hull a hó. Még el sem ült a zaj, mikor újabb páncélos közeledik, ez is olyan lassan halad, mint az előző. Hosszú, kínos perceken át vonulnak egymás után a harckocsik. Feszülten figyelünk, hallgatjuk a szűnni nem akaró kellemetlen zajt. Egyszer csak azt hisszük, hogy az utolsó is elvonult előttünk, mikor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy csak egy rövid szünet állt be. Egy egész csorda vonul az úton, amelyen pedig nekünk keresztül kell menni. Végre ismét csend van, és mi éppen folytatni akarjuk az utunkat, mikor az ellenkező irányból tűnik fel egy gépkocsi fénye. Ezután pedig ismét két harckocsi közeledik. Drága időt kellett elpocsékolni. Ha nem kellett volna megállnunk, már jóval közelebb lennénk a célunkhoz. A sötétség leple alatt, még virradat előtt keresztülvághatnánk magunkat az utolsó vonalon. De most már 4 óra is elmúlt, nem tudjuk megtenni a hátralevő utat virradatig, úgy, hogy az ellenség észre ne venne. Ismét össze kell ütköznünk, újra halottak és sebesültek maradnak majd a hóban.
Miután az úton a forgalom csak nem akar szűnni, őrnagyunk elrendeli a visszavonulást. Néhány száz méterre visszamegyünk az erdőbe, miközben az ismerősöm meg én próbáljuk más elhatározásra bírni. A mi elgondolásunk az, hogy nem szabad egy métert sem visszamenni, mindig csak előre, ha másképpen nem, hát egyenként kell átszivárognunk az úton, de mindenképpen keresztül kell menni rajta. Az őrnagy azonban nem tágít, nem változtatja meg az elhatározását. Barátommal azon tanakodunk, hogy mi ketten nekivágunk az útnak. Vezetőre most itt úgy sincs szükség, már mindenki látja és tudja, hogy merre kell menni. Rövid tusakodás után azonban elhatározzuk, hogy maradunk, osztozunk a többiek sorsában. Az őrnagy terve az, hogy nappal meghúzzuk magunkat az erdőben, majd este a sötétség beálltával mindenki pihenten vág neki az utolsó szakasznak. Egy szakadékos terepet találunk, ahol valóban jól elbújhat mindenki. Már hajnalodik, mire búvóhelyünket berendezzük. Egy kis helyen én is eltakarítom a havat, elhelyezem a hátizsákomat és letelepszem. Önkéntes vállalkozókból több helyen őrség áll fel, nehogy meglepjenek bennünket itt, az árokban. Hosszú lesz ez a mai nap, de most már nincs mást tenni, mint nyugodtan ülni és várni. Várni, amíg újra sötét lesz. Az órámon a másodpercmutatót nézem. Úgy tűnik, mintha az nem is mozogna. Tíz óra felé a nap is előbújik a felhők mögül, és körülöttünk eddig semmi nem is történt. Ha estig ilyen nyugodtan maradhatunk, akkor igaza volt az őrnagynak, hogy ide visszaparancsolt. De soká lesz még sötét, és addig meg sok minden előfordulhat.

Délután háromnegyed kettő van, mikor az erdő csendjét hirtelen lövések verik fel. Nem messze tőlem lőhetnek, mert a géppisztolyok hangját igen élesen hallom. De csak rövid ideig tart a lövöldözés, s utána ismét csend van. Az egyik őrségünk vette tűz alá a felénk közeledő orosz járőrt, tehát keresnek bennünket, és most már meg is találtak. Közben kitudódott, hogy az éjszaka a két orosz foglyunk megszökött. Nagy könnyelműség volt nem megkötözni őket, mert nyilvánvalóan ők árultak el bennünket. Úgy tűnik, most kihunyt a szerencsecsillagunk. Ha nem fedeztek volna fel, akkor nagyobb reménnyel néznénk a jövő elé, de így bizony kétségeink vannak. Egy óra sem telt el a lövöldözés óta, amikor egyszer csak hatalmas robbanás rázza meg a levegőt. Nem messze tőlünk akna csapódott be. Vastag fatörzseket úgy kettészelt, mintha fűrésszel vágták volna el. Az első robbanást azonnal követi másik, amely azonban messzebbre esik tőlünk. Nehézaknákat lőnek közénk az oroszok. Azonnal széthúzódunk. A hatodik belövésnek már halálos áldozatai és sok sebesültje is van. Most aztán felbomlik a rend, mindenki megy, amerre lát, az aknák pedig szakadatlanul robbannak köztünk. Egyre több a halott és a jajgató sebesült. A köztünk levő tábornok oldalát csúnyán felszakítja egy szilánk. Emberei tovább akarják vinni, de ő tiltakozik és egy óvatlan pillanatban pisztolyával főbe lövi magát. Tőlem öt lépésre játszódik le a tragédia. A hó mindenütt vörös a vértől. Iszonyú süvítés közben robbannak a halált hozó aknák. Egy tuskó mögé bújok, majd pedig én is futásnak eredek, mint a többiek. Egyszer csak közvetlenül mellettem dobhártyát repesztő robbanás... Mikor kinyitom a szememet, már csend van körülöttem. Nem tudok mozdulni és olyan nehéz a szemhéjam, hogy ismét becsukódik. Úgy érzem, mintha a fejem helyén egy zsongó méhkas lenne. Nem tudom, mennyi ideje fekszem már itt. Egyáltalán nem tudok gondolkodni, semmit sem tudok magamról. Nagy nehezen másodszor is kinyitom a szemem, amikor az éppen lebukó napot látom. Úgy érzem magam, mintha az agyam és minden végtagom lebénult volna.
Később érzem, hogy valaki a karomat rángatja, s amikor ismét kinyitom a szememet, látom, amint egy orosz mellettem térdepelve lecsatolja a karórámat. Lassan magamhoz térek, csupa vér vagyok. Az orromból sok vér kifolyhatott, mert arcom, ruhám és mellettem a hó nagyon véres. A bal lábam pedig ugyancsak csupa vér. A bokám felett szilánk van bennem. Egy közelemben ülő katonának intek, aki kihúzza a csúnya vasdarabot és hevenyészve be is köti a sebet.

Mint a hangyák, annyian vannak körülöttünk az oroszok. Mindegyik el van foglalva a halottak és a sebesültek kifosztásával. Hozzám ismét jön egy, aki magyarul és németül is kérdi: Óra van, óra van? Fejemmel nemet intek. De azért alaposan kikutat. Elveszi a késemet, pénztárcámat, irataimat és a fényképeimet. Az utóbbiakat nem akarom neki odaadni, mire fenyegetően a géppisztolyához nyúl.

 

Így kezdődött a hadifogságom.