Csia Sándor beszéde a Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalom decemberi nagytanácsán - lapszemle 1944-ből

1944. december 4., 19:30 (MTI)

A Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalom december 2-án, szombaton délután 5 órakor tartotta Szálasi Ferenc Nemzetvezető részvételével december havi nagytanácsát. A Királyi Palota márványtermét zsúfolásig megtöltötték a párt fővárosi és vidéki vezető tisztségviselői. A nagytanácson, melyen megjelentek a szövetséges hatalmak katonai képviselői is, Csia Sándor, a pártvezető helyettese és a kormányzótanács tagja tartotta a beszámoló beszédet.

Széchenyi Istvánnak abból a mondásából indult ki, hogy „Elveszünk, ha tett idején tanácskozunk”. Hangsúlyozta, hogyha erre az alkalomra nagytanácsot hirdettek is, ez ma parancskiadást jelent. Beszéde bevezetésében arról szólt Csia Sándor, hogy a múlt eseményeiről való beszámoló és a jövőre szóló célkitűzések felvázolása között a máról nem kell beszélni. Ma az események beszélnek helyettünk.

Description: Description: http://kuruc.info/galeriaN/egyeb/csia.JPG
Csia Sándor szónokol a decemberi nagytanácson

„Mindnyájunk életében van olyan fordulópont – mondotta beszéde további során Csia Sándor –, egyikünk életében több, másikunkéban kevesebb, amikor döntenünk kell a magunk, szeretteink vagy esetleg mások jövendő sorsa felett is. Amikor választani kell a jó vagy a rossz, a becsületes vagy a becstelen, az igaz vagy a hamis között. Könnyű lenne ez a választás, ha a jó, a becsületes és az igaz mindig kényelmet, a pillanatnyi jólétet, az egyéni érdeket és érvényesülést, egyszóval a mát jelentené. A választás azonban nehéz, mert nemcsak magunkért, hanem másokért is élünk, és nemcsak a mának, de a holnapnak is dolgozunk. Azokról a kishitűekről és gyávákról, akik a helyesnek meglátott út nehézségeitől megrémülnek, és ezért soha nem jutnak el a cselekvés bátor lendületéig, beszélni is kár. Jaj azoknak az erkölcsi nyomorékoknak, akik látják a Mindenható Isten mutatásait, előttük vannak a természetnek, történelemnek, múltnak, példáknak tanításai, de helytelenül következtetve ezeknek tanulságait tévesen alkalmazzák. Százszorosan jaj azonban azoknak, akik nemcsak a maguk, hanem mások, tömegek, népek, nemzetek élete irányításának súlyos és nagyszerű kötelességére hívattak el, erkölcsi ítélőképesség hiányában azonban a reájuk bízottakat veszedelembe döntik, vagy erkölcsi erő híján rossz utakon vezetik őket.

Emberek ítélete jóról és rosszról tökéletes sohasem lehet, az erkölcsileg magasabb rendű emberek ítélete azonban inkább fogja megközelíteni a tökéletest, mint az alacsonyabb rendűeké. Mások vezetésének elengedhetetlen feltétele az erkölcsi érték. Tévelygő az útja, megpecsételt a sorsa annak a nemzetnek és társadalomnak, amelynek vezetői nem elsősorban az erkölcsi érték mértéke szerint választódnak ki.

A vezető erkölcsi tisztaságától függ, hogy milyen irányba indítja el tömegeit. Ha jó az irány, úgy akadályok, küzdelmek, zökkenők és nehézségek ellenére is folytonos a haladás a helyes cél felé.

Láthatjuk, hogy korunk egyes fertőzött lelkű vezetői hány népet vittek a pusztulás felé. A döbbenetesen tragikus menetelés abba az ingoványba fog fulladni, amely e vezetők mocsaras lelkéből eleve kiáradt.

Higgyétek el, testvérek, hogy csak a jó, csak az erkölcs, csak a tisztaság győzhet véglegesen, és higgyétek el, hogy csak azért érdemes harcolni. Elpusztul az a terv, és sárba fullad az az út, amely nem ebből fogant, s jaj azoknak az időleges győzelmeknek is, melyek nem olyan zászlók alatt születtek meg, ahová ezek vannak írva.

A Hungarista Mozgalom célja tiszta, vezére pedig megingathatatlan erkölcsi alapon áll. A Mozgalomnak és vezetőjének útja mindig rögös volt – ilyen lesz a jövőben is –, de éppen ez a záloga annak, hogy győzni fogunk.

Évszázadokon keresztül hiába csurgott a magyar veríték, hiába hullott a magyar könny, és hiába folyt patakokban a magyar vér. A Nemzet erkölcsi alap nélküli vezetőinek bűne miatt egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. De most végre ütött a szabadulás órája. Az élen elhivatott vezető áll, aki ki fogja vezetni a feneketlen mélységből hőn szeretett nemzetét. Azt azonban tudomásul kell verni, hogy a lejtőn felkapaszkodni csak nagy erőfeszítések árán lehet, hogy a föld gyomrában lévő értékeket felszínre hozni csak nehéz munkával lehet: mi is csak újabb áldozatok, erőfeszítések és munka árán biztosíthatjuk a magyar jövendőt.

Csakhogy most már tudjuk, hogy miért verejtékezünk, dolgozunk és vérezünk. Előttünk a cél, pártvezetőnk parancsa: elszegényedett magyarjainkat felemelni, évszázadok igájában megroggyant parasztjainkból bátor, önbizalommal és életkedvvel teli boldog népet formálni, a magyar testvéri közösségből kitaszított magyar munkást magunkhoz ölelni, s beteg társadalmunkból erős, egészséges magyar társadalmat kialakítani. Ki legyen az, akiért dolgoznunk kell, ha nem ezért az időtlen idők óta nyomorúságba süppedt magyar népért? Ki legyen az, akinek emberiességet, méltóságot, boldogulási lehetőséget, szeretetet kell nyújtani, ha nem édes magyar testvéreinknek? Ki legyen az, akit ki kell mentenünk a legaljasabb erkölcsi fertőből, ha nem értékes magyar társadalmunkat? Mi legyen az, amiért harcolunk, ha nem ezeréves hazánk szent földjéért? Mi legyen az, ami helytállást parancsoljon nekünk, ha nem a szövetségi hűség és az adott szó szentsége?

Minden szenvedésen, áldozaton, börtönön, máglyán, vérpadon, poroszlón, gályarabokon túl örökéletű az az eszme, melynek erkölcsi tartalma van. A mi igazságunk nem a hatalmaskodók, nem az idegen fajúak, nem az ellenségek igazsága, hanem az elnyomottaké, a szegényeké, a kisemmizetteké, tehát: a magyar nép igazsága.

A hazugságok lerombolása és az igazság kiharcolása: forradalom. De nem az aljas és erkölcstelen ösztönök forradalma, hanem a tisztaság után áhítozó lelkeké. E nélkül népeket nemzetté kovácsolni nem lehet soha.

Harcra, véres harcra buzdítanak benneteket, de nem az alantas romboló ösztönök tobzódására, hanem a nemzet értékes férfiainak lelkében élő, alkotó erők harcára.

Amint az egyes ember életében vannak sorsfordulók – folytatta a továbbiakban Csia Sándor –, ugyanúgy vannak egy nemzet életében is.

Idézzük magunk elé képletesen az örök magyart, akinek gúnyáját oly sokszor megtépte a történelem vihara, s aki éhezve, fázva, rongyosan, véresen, fájdalmas kétségbeeséssel, de mégis hittel – így fohászkodott a sorsforduló küszöbén:

 

Múltadban nincs öröm,

Jövődben nincs remény,

Hanyatló szép Hazám,

Miattad, vérzem én.

Miattad zeng panaszt

S örök bút énekem!

Sötét felhőd alatt

Az élet gyász nekem.

Ki szívet alkotál s bele érzelmeket,

Szeretni lángolón Hazát és Nemzetet,

Kinek hatalma szab törvényeket, határt,

Oh népek Istene, küldj egy reménysugárt!

 

Ezeréves történelmünk során soha nem volt időszerűbb ez a fohász, mint 1944. október 15-én. A gaz árulás hallatára elfacsarodott minden becsületes magyar ember szíve, könnyesek lettek a szemek, és a kezek ökölbe szorultak, vagy imára kulcsolódtak. De a feszültség nem tartott sokáig. Az ökölbe szorított kéz: a Hungarista Mozgalom lesújtott; a fohász meghallgatásra talált, a reménysugárból hatalmas fénycsóva lett, elhangzott Szálasi Ferenc hadparancsa, s a dermedt magyar szíveket életet adó melegség öntötte el.

Büszke öntudat töltött el minden magyart, hogy a nemzet becstelen elpusztulás helyett a becsületes harcot, az árulás helyett a hűséget, Sztálin helyett Szálasit választotta.

A Hungarista Mozgalom örök érdeme, hegy nemzetünket erre a választásra előkészítette. De büszkén kell megállapítanunk, hogy a döntés nem a párt, hanem a nemzet kezében volt. A magyar nemzet tett bizonyságot arról, hogy nem vagyunk Románia. A magyar parasztnak, értelmiséginek, munkásnak és nőnek tartozik köszönettel a Párt, hogy vezetését elfogadta, s tartozik elismeréssel a hazánkban állomásozó német haderőnek, hogy nem jutott Románia bajtársainak sorsára.

Beigazolást nyert itt Bismarck kitűnő megállapítása, aki a magyar–német sors és társközösséggel kapcsolatban egyik levelében a következőket mondja: ’A magyarok sorsa egy a miénkkel, ők velünk állnak, vagy buknak. Ez különbözteti meg őket alapvetőleg a szlávoktól és a románoktól. Az egész Balkán területén számunkra a magyar faktor a legfontosabb.’

Pártvezetőnknek mintegy kilenc esztendővel ezelőtt, az induláskor, testvéri körben tett kijelentése jut eszembe: ’Meglátják, amikor az ellenség hazánk földjét fogja tiporni, amikor az országban minden összeomlik, akkor fog reánk hárulni a súlyos feladat: megmenteni ezt a nemzetet.’ Mint annyi sok meglátása és megállapítása Szálasi Ferencnek, ez is valóra vált. Akkor nem volt még háború. Ő tudta, mit vállal. A kényelmes kibúvók, a felelősséget elhárító félreállás, az ’okos’ megalkuvás helyett a küzdelmet, a harcot választotta, pedig előre látta és tudta, hogy eljön az idő, midőn a legelkeseredettebb rohamra kell – óh, nem küldeni –, hanem vezetni a nemzetet. Olyan rohamra, melynek kimenetele csak kettő lehet: győzelem, vagy halál!

Erre az utolsó döntő nagy rohamra készül a nemzet.

Tisztségviselők! A ti kötelességetek a nemzetet erre a rohamra alkalmassá, éretté, erőssé tenni. Jól jegyezzétek meg: még nem ’győztünk’. Nem érkezett el a jutalmak, a kitüntetések osztogatásának ideje. Ne érezze magát senki mellőzöttnek, most nem az a kérdés, hogy ki mi lett és ki mi szeretett volna lenni, hanem az: ki mit tesz azért, hogy fegyver és kenyér legyen. Ezt tartsátok szemetek előtt: aki első a harcban, első a hatalomban. Ma pedig még harc van!

Senki ne keressen ma anyagi javakat a feketepiac dagasztására, amikor holnap esetleg mindent itt kell hagynunk. Sokan azért teszik ezt, mert azt hiszik, hogy mindent elvesztettünk. Pedig még semmit sem vesztettünk el, de mindent megnyerhetünk.

Gondoljatok a kurucokra, mikor a ’nagymajtényi síkon letörött a zászló’, és felbúgott a tárogató hangja: ’pajtásom, pajtásom, ne zokogj, ne sírjál, idegen országban kell bujdosni immár. Egy falat kenyér se terem nékünk itten, s vérünk hullásáért egy ital bor sincsen, – verje meg az Isten!’ Ők joggal hitték azt, hogy minden elveszett. És mégis megmaradtunk.

Mi még a magunkét védjük. Kérő szavam szól a Dunántúl népéhez. Az ő sorsuk is függ attól, hogy melyiket választják: menekültnek lenni, vagy menekültet befogadni. A Dunántúl a jövő záloga: onnan fog kirajzani az új magyar hadsereg.

A múlt rendszer legnagyobb bűne az, hogy nincsen egészséges szellemű, jól fegyverzett hadseregünk. ’Mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harcra?’ Csodálat és elismerés azoknak, akik gyenge fegyverzettel, de erős lélekkel mégis helytállnak. Tartsanak ki továbbra is! Igenis kapunk fegyvert, jön a felmentő sereg! Teljességgel hibás az olyan okoskodás, hogy Dömsöd elesett – elvesztettük a háborút; a Csepel-sziget egyik tanyáját visszafoglaltuk – megnyertük a háborút. Mindig az egész, az általános hadihelyzetet kell nézni.

A veszélyeztetett területek kiürítése: elővigyázatossági intézkedés. Ez ne okozzon pánikot, hiszen a legfelsőbb vezetés célja éppen a folyamatos munkamenet lehetőségének biztosítása. Minden ellenséges hírveréssel szemben állítom, mindenki itt van, akinek itt a helye, és amíg lehet, maradunk. Éppen az a hiba, hogy már régen nem történtek komoly előkészületek. Ez persze most zavarokat okoz, de ez nem is lehet másként. Bár a Kárpátokon ástak volna és ott készültek volna fel robbantásra! Az ellenséges propaganda egyik főszólama, hogy a magyarságot Németországba hurcolják. Mi nemcsak új Magyarországért, hanem új világrendért, benne új Európáért és ebben új Magyarországért harcolunk. Németországnak csak hálásak lehetünk, ha harcunkban segítséget nyújt nekünk. Nagyon fájdalmas dolog az otthon elhagyása, a megválás szívünkhöz nőtt kedves tárgyainktól. De gondoljunk csak arra, mit visz magával a harcoló katona. És emlékezzünk arra: a győzelem mindenért kárpótolni fog.

Pártvezetőnk alkotmányos kibontakozást hozott – mondatta beszéde további során Csia Sándor –, erejének és igazságának tudatában megbocsátott a félrevezetetteknek és eltévelyedetteknek. Ezt kötelessége minden párttagnak tudomásul venni, s a maga körében hasonlóan cselekedni. Az elv ez legyen: kiselejtezni magunk közül az oda nem valókat, s szeretettel körünkbe fogadni mindazokat, akik becsülettel akarnak dolgozni és harcolni.

A létünk rendszerének azokat az embereit, akik szabotálnak, s az új idők parancsát nem akarják tudomásul venni, könyörtelenül el fogjuk tiporni, de azokat, akik ’régi’ pártjogaikra hivatkoznak s magukról megfeledkeznek, önös érdekeket szolgálnak, hatalmi tébolyba esnek, fegyelmezetlenekké válnak, s a kiadott parancsokat nem teljesítik, azokat falhoz fogjuk állítani.

A Nemzetvezető az ország súlyos helyzetére való tekintettel mind katonai, mind polgári vonalon mindenkinek megadta a lehetőséget, hogy kötelességét teljesítse, és beálljon a sorba. Akik ezt a nemes gesztust gyengeség jelének hiszik, azokat figyelmeztetem, hogy határa van a türelemnek, utána pedig megtorlás következik.

Mozgalmunkat azzal vádolják, hogy ha uralomra kerül, ’mindenkit ki fog irtani, aki nem volt párttag.’ Ezzel az aljas váddal szemben az igazság az, hogy kitártuk kapuinkat minden jó szándékú magyar előtt, de tessék tudomásul venni azt is, hogy trójai falovat nem engedünk becsempészni.

Tisztségviselők! Véssétek jól az agyatokba, hogy vezetni csak példaadással lehet. Aki mást beszél és mást cselekszik, azt taszítsátok ki soraitokból. Pártvezetőnkben és saját erőnkben bízva vesszük fel a harcot. Büszkén valljuk Kőrösi Csorna Sándorral, hogy keletről jöttünk. De ha itt olyan nemzet él, amely megtagadja a Keletet, hogy kiszolgálja a Nyugatot, vagy megtagadja a Nyugatot, hogy kiszolgálja a Keletet, s önmaga helyett más erejében bízik – az a nemzet felmorzsolódik.

Karácsony szent ünnepe s az újesztendő közeledik. Szinte anakronizmusnak tűnik ’kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újesztendőt’ kívánni, amikor a magyarok milliói fogják nélkülözni karácsony estéjén a meleg otthont, a meghitt családi kört, s idegenben ázva-fázva, könnyes szemmel tekintenek az újesztendő felé. Sokak lelkében megrendül a hit, s kétségbeesetten kérdik a vérgőzben fetrengő világ láttán: ez hát a szeretet ünnepe? Igen, testvéreim, mert szeretni csak az tud, aki gyűlölni is tud. Szeressétek a szépet, a jót, az igazat, a nemest, s gyűlöljétek a rútat, a rosszat, a hazugot, a becstelent, s akkor ma is lesz karácsonyi ünnepetek, és lesz boldogabb, magyarabb, igazi újesztendőtök.

Az örök szeretet forró könyörgésével hív a Hungarista Mozgalom karácsonyi harangja: Jöjjetek magyarok, fogjatok össze, küzdjetek, harcoljatok, készüljetek a végső rohamra, a győzelemre!” – fejezte be Csia Sándor nagytanácsi beszédét.



További részletek: http://kuruc.info/r/8/104974/#ixzz2E7q4E6b1