Hihetetlen történetek

                                                                                 Ilyen volt a kommunista „igazságszolgáltatás”?

                                                                                                      ( És a mai baloldalnak ide vezetnek a gyökerei)

             

Mint előző írásomban, „ Susogó, a kommunista kémgyár” leírtam, hogy 11 hónapig voltam magánzárkában a Fő utcai Vizsgálati Főosztályon és ott olyan tapasztalatokra és ismeretekre tettem szert, amit feltétlenül meg kell ismernie az újabb generációknak, hogy ne menjen feledésbe az a sok aljasság és embertelenség, ami a Kádár-rendszer éveiben történt.

 

Jelenlegi  történészeink nagy része, az 1960, 70, 80 –as években szerezte meg diplomáját és nehezen tud megszabadulni a „Legvidámabb barakk” és a „Gulyáskommunizmus” hamis kényszerképzetétől és ma sem hirdeti, talán nem is ismeri, / vagy talán nem is akarja megismerni / a kommunizmus igazi arcát, amikor világszerte tízmilliók, Magyarországon százezrek nyögtek a diktatúra terrorja alatt és tízezrek, embertelen körülmények között, nagyon sokszor ártatlanul, rabszolgaként gyötrődtek  Kádár börtöneiben.

 

A mai fiatalok, de még a mai börtönök „lakói”  sem tudják képzelni azokat a börtönviszonyokat, melyek az 1956-ot követő években jellemezték az akkori helyzetet.

Ma a rádió, a TV. az újságolvasás, a telefonálási lehetőség, a beszélők, a látogatások, stb a rabok természetes joga, amin napjaink liberális, kozmopolita politikusai és a média is gondosan őrködik. Nem is beszélve az újonnan épülő luxusbörtönökről, melyek már szinte szálloda színtű ellátást biztosítanak, a sötét gyilkosoknak.

1956 után a legtöbb börtön még a XIX. Században épült. Nem hogy mosdó, de legtöbb helyen még vc.- sem volt a zárkákban, csak egy „kibli” a sarokban. Az egyszemélyes zárkákban négy személyt zsúfoltak be. Az ágyakban millió poloska gyötörte a rabokat. Újságról szó sem lehetett. Ha egy megvesztegethető börtönőr 100 forintért, / akkor egy villamosjegy 1 Ft volt / becsempészett egy újságot és azt megtalálták, a tulajdonosa 20 nap szigorítottat és 6 hónap összkedvezmény elvonást kapott. Ez azt jelentette, hogy 20 nap sötétzárka és minden másnap ½ adag élelem.

A kedvezmény az volt, hogy havonta írhattunk egy 30 soros cenzúrázott levelet, két havonta, rácson keresztül állva ½ órát beszélhettünk két hozzátartozóval és ½ évente kaphattunk egy

3 kg.- os meghatározott tartalmú, ellenőrzött  csomagot. Ezt vonták meg.

Ugyanez volt a büntetése annak is, akinél egy – a börtönben titokban készült - rádiót találtak.

/Ezt még külön megírom. /  A börtönőrök pihenőszobájában ki volt írva. „ Ne csak őrizd, de gyűlöld is őket! „  és ezt is  tette a legtöbb börtönőr. Egy 10 literes kanna vizet kaptunk egy napra, de nem csak inni, de  ebből kellett a négy embernek mosakodni is.

 

Elnézést kérek az olvasótól, hogy egy kicsit előreugrottam, a börtönviszonyok ismertetésével, ez volt jellemző az összes börtönre, amit csak később, a Gyűjtőben ismertem meg, de úgy érzem, bevezetőben ezt jellemezni kellett.

 

De most maradjunk a Fő utcai kémgyárban!

 

A 11 hónap alatt előfordult, hogy néhány napra mellém  tettek más rabot, mert nem volt elég egyszemélyes zárka. Ennek során került mellém egy Majoros Pál nevű idősebb, 45 év körüli ember. Az első órák, napok bizalmatlanságai és félelmei / hátha „vamzer” –besúgó, / után, kitárulkoztunk egymás előtt. Elmondta, hogy nővére a Franciaországi Műlhouzban  él és végre útlevelet kapott, hogy nővérét meglátogathassa.

Tudta, hogy nővérétől pénzt fog kapni, - mivel feleségével és két gyermekével itthon nehéz körülmények között élt – elhatározta, hogy visszafelé Németországban fog bevásárolni, mert ott jobban váltják át a valutát.

Itthon, Budapesten lakás szomszédjuk volt egy család, ahol a férj a Horthy –időkbe, vezérkari ezredes volt és 1945-ben nem mert hazajönni Németországból. Münchenben élt és 1956-ban „Bell ezredes” néven, mint a Szabad Európa munkatársa tájékoztatta a hallgatókat az akkori eseményekről. Felesége és fia, - akik 1945-ben itthon maradtak , -  a szomszéd Majoros családdal  és annak gyermekeivel jól ismerték egymást. -  A Fiú, aki 17 évesen 1956-ban „disszidált,” Münchenbe ment édesapjához és ott járt egyetemre, amikor Pali bácsi megkereste levélben. Megírta, a fiúnak, akit gyermekkora óta ismert, hogy Franciaországból hazafelé szeretne megállni Münchenben, hogy bevásároljon és mivel senkit nem ismer és a nyelvvel is hadilábon áll nem tenné-e meg, hogy egy napig kalauzolja a városban és keres egy olcsó szállodát, ahol egy éjszakára megalhat.

Így is történt. Mikor Pali Münchenben leszállt a vonatról a fiú ott várta és felajánlotta, hogy szálloda helyett inkább, - ha nem derogál, -  az ő szobájában egy vendégágyon töltse az éjszakát. Pali örült, hogy megspórolhatja a szálloda költségét és elfogadta a meghívást.

A bevásárlás után otthon vacsoráztak,  otthon volt a fiú édesapja, Borsányi Julián is, az egykori Vezérkari ezredes, a kommunisták által gyűlölt és ezerszer elátkozott Szabad Európás Bell ezredes, akit egy kanál vízben is megfojtottak volna a kommunisták.

 

Másnap a magyar határon tigrisként rontott rá hat nyomozó, megbilincselték, minden csomagjával egy gépkocsiba ültették és elindultak Budapestre. Egy másik gépkocsi kísérte őket nyomozókkal és rendőrkutyával, ha szökni kísérelne. Így értek fel a Fő utcai Vizsgálati Főosztályra.

Itt, a kémgyár kopói rávetették magukat a „Nagy halra”,  mert aki Münchenben a Bell ezredessel került kapcsolatba, az csak első osztályú kém lehet. Hónapokig folyt a kihallgatás, fenyegetés, ígérgetés, hogy milyen feladatokkal lett megbízva, kinek és hogyan kellett volna jelenteni és mit? Mindenáron kémet akartak belőle faragni. A sok rábeszélésnek az lett a vége, hogy Pali bácsit a Tököli rabkórházba kellett vinni, hogy „vesegyulladását” rendbe tegyék. Két hónap után hozták vissza a Fő utcába és mivel ekkor éppen nem volt üres zárka, hozzám tették be. Ezután ismertük meg egymást és egymás „bűneit”. 

Kikövetkeztettük, hogy Münchenben minden valószínűség szerint három műszakban figyelték volt ÁVH-s ügynökök, hogy kik keresik fel a gyűlölt Bell ezredes lakását, és ezt azonnal jelentették budapesti gazdáiknak. Így került sor Majoros Pali letartóztatására.

Jól esett 3 hónapi magány és hallgatás után végre olyan emberrel beszélni, akit sorstársnak ismertem meg és nem kellett hazudozni és színészkedni.

Pali bácsival való ismeretségem azért is emlékezetes számomra, mert ekkor került sor első megveretésemre.

 

Bűnügyem nyomozása immár 8-9  hónapja tartott és befejezéséhez közeledett, amikor nyomozóim elvittek főnökükhöz „bemutatni”  A nevét nem mondta meg, de ezredesnek kellett szólítani. Mikor elküldte beosztottait leültetett és negédes, barátságos hangon javasolta, hogy beszélgessünk, mert Ő nem haragszik rám, mert Ő tudja, hogy én egy rendes ember vagyok, csak a tudatommal van egy kis baj. Mégpedig az, hogy én egy revizionista vagyok, aki nem látja tisztán a szocializmus felépítését. Az a baj, hogy engem megzavart a Titó féle nemzeti kommunizmus zagyvaléka és ezért csatlakoztam 1956-ban a reformkommunista ellenforradalmárokhoz. Ezért zártak ki a hadseregből és ezért estem most bele Jugoszláv kémhálózat hálójába. Ők tudják,  hogy édesapám Zágrábban született akkor, amikor Tító is és így származásom alapján természetes, hogy érzelmileg kötődök Jugoszláviához. Azonban ne felejtsem el, hogy én magyar vagyok és kötelességem, hogy teljes őszinteségemmel feltárjam a kémbanda tevékenységét, és ha levetkőzöm a revizionista nézeteimet, még hasznos tagja lehetek a szocializmust építő Magyarországnak.

 

Ebből annyi az igazság, hogy édesapám valóban Zágrábban született 1908-ban. Ugyanis nagymamám Pesten   ismerkedett meg nagyapámmal, aki az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában  volt katonazenész Budapesten és hozzá ment feleségül. Miután nagyapám Zágrábi születésű volt,  / de lehetett volna lembergi, prágai , bécsi is, - hiszen egy ország volt

és mindegy, hogy ki hol született. / és édesanyja ott volt szülésznő, nagyszüleim úgy döntöttek, hogy nagymama oda menjen le szülni. Így is történt. Azonban nagyapám egy baleset következtében egy hónappal később meghalt és nagymamám az idegen környezetben nem érezte jól magát, két hónap múlva hazajött és csak 1915-ban ment ismét férjhez

 

Ledöbbentem! Egy ilyen fanatikus, szinte eszelős bolsevik, aki megrekedt a 10 év előtti elveknél, ahol Titó, a fasiszta láncos kutya fenyegette hazánkat. Hogyan lehet egy ilyen ember  ezredes 1960-ban, komoly beosztásban? Tudtam, hogy értelmes beszélgetést nem lehet vele folytatni, ezért azt tettem amit várt tőlem. „Beláttam,” hogy helytelen volt amit tettem és sajnálom, hogy az elmúlt hónapokban csak regényeket  olvashattam, és nem kaptam olyan könyveket mint Lenin és Sztálin elvtárs összes, de legalább válogatott művei, mert akkor talán tisztábban látnám a helyzetet. És a szerencsétlen ezredes el is hitte amit mondok! Látom maga nem elveszett ember, mondta búcsúzóul. Ha letölti büntetését, együtt építjük fel hazánkban a kommunizmust. 

Magamban szántam és megvetettem ezt az agyalágyult bolsevikot, és szomorú voltam, hogy ilyenek és az ehhez hasonlóak vezetik az országot.

 

Néhány nap múlva  vittek föl irattanulmányozásra, ahol nyomozóim elém tették a több ezer oldalas bűnügy jegyzőkönyveit. Ekkor tudtam meg, hogy egy 11 tagú jugoszláv, összeesküvő kémbandának vagyok 7. rendű vádlottja. Az egész per koncepciója abban a szellemben készült, amilyen szellemben oktatott ki engem néhány napja az ezredes.

Elkeseredtem, mert ekkor döbbentem rá, hogy bizony több éves börtönbüntetésre  számíthatok. Ugyanis Pali bácsi elmondta, hogy a Tököli Rabkórházban olyan rabokkal találkozott, akik hasonló koncepciós perek kapcsán /ártatlanul / 5-10 éves büntetést kaptak.

 

Elmondtam nyomozóimnak, - akiket okosabbnak hittem mint az ezredesük, - hogy ez egy koholt per, ami olyan elavult elvek alapján lett megalkotva, amit néhány napja az ezredesüktől hallottam, akinek fogalma sincs a klasszikus revizionisták, Bernstein és Kautzky tanításairól, nem is beszélve Gyilasz könyveiről és politikai tudata megrekedt 1950-ben.

 

Másnap délben ismét kihallgatásra hívtak. Nyomozóim valószínűleg beszámoltak főnöküknek, hogy mi a véleményem róla, mert nem a szokott kihallgató szobába, hanem az ezredes irodájába vezettek. Itt az ezredes fogadott, aki vérben forgó szemekkel, habzó szájjal,

gyűlölettől eltorzult arccal  és ordítva rontott nekem. Megpróbálom idézni, nem szó szerint, de a szavakra emlékezve:

„ Maga szar, maga strici, hogyan jön maga ahhoz, hogy engem bírálni merjem? Engem a Horthy rendszerben többször letartóztattak és agyonvertek. 1942-ben munkaszolgálatosként a Don kanyarba hurcoltak, ahol a keretlegények ütöttek, vertek.  Csak a szovjet elvtársaknak köszönhetem, hogy még élek, akik a fogolytáborban emberhez méltóan bántak velem.

1956-ban is a szovjet elvtársak mentettek meg, amikor a magafajta ellenforradalmárok vadásztak az ÁVH- sokra. Szerencséje, hogy nem az ellenforradalom leverése után  került a kezeink közé, mert akkor az ilyen szarokat, mint maga úgy hazavágtuk, mint a taknyot,”

 

Ebben a stílusban szidott még néhány percig, majd szólt a pribékeiknek, hogy takarítsanak el a szeme elől azzal kiáltva utánam, hogy reméli megrohadok a börtönben.

Az engem kísérő nyomozóknak már nem is tettem szemrehányást, hogy miért kellett a főnöküknek elmondani amit én róla mondtam, mert már őket sem méltattam arra, hogy embernek tekintsem őket.

 

Visszatérve a zárkába elmondtam Pali bácsinak szomorú tapasztalataimat, amin ő nem is csodálkozott, hanem természetesnek vette, csak azt furcsállotta, hogy ennyivel megúsztam.

 

Délután öt óra körül volt a vacsora, legtöbbször vízbe főtt gríz, minden ízesítés nélkül.  Tudtuk, hogy ezután már nincsenek kihallgatások, mert a nyomozók is sietnek haza. Ezért volt furcsa, amikor 7-8 óra körül nyílt az ajtó és a smasszer beszól: 00-12 -es kihallgatásra!

Megbilincselte a kezemet, mert mindig megbilincselve kísérték a rabokat a folyosón, csak a kihallható szobában vették le.

 

A folyosón haladva rossz érzés fogott el. Máskor már fel sem figyeltem arra, amikor a börtön és a kihallgató részleg közötti vasajtónál megnyomták a csengőgombot és a csengetéssel egy időben elkezdett villognia piros lámpa és közben az ajtó autómatikusan kinyílt.

- Feleségem később elmondta, hogy amikor először idézték be kihallgatásra, félt, mert a sok csengetés és villogó lámpák között úgy érezte magát, mint egy elvarázsolt kastélyban. -                           

Most először gondoltam arra, hogy nem fogok-e úgy járni, hogy akaratom ellenére „kiugrok” a harmadik emeleti ablakon? Mert a délelőtt történtek és Pali bácsi elbeszélései után ezt sem tartottam elképzelhetetlennek.

Megkönnyebbültem, amikor a megszokott kihallgató szobám előtt álltunk meg és ide kopogott be a kísérőm. Mikor beléptünk és a smasszer le akarta venni a kezemről a bilincset, de az egyik nyomozó azt mondta, hogy hagyja, majd ők leveszik és elküldte a kísérőt.

Éreztem, hogy ez nem a szokásos kihallgatás lesz, mivel csak az egyik nyomozómat ismertem látásból a másik kettőt még soha nem láttam.

 

Na Tanár Úr, beszélgessünk egy kicsit, mondta az egyik ismeretlen nyomozó. Ekkor már sejtettem, hogy évekre börtönbe fogok kerülni és nincs vesztenivalóm és dacosan mondtam: Beszélgetésünk egyoldalú lesz, mert amaddig nem veszik le kezemről a bilincset én nem szólalok meg.  Mi az tanár úr, hősködünk, hősködünk? Mondta az egyik ismeretlen. Adja majd maga még lejjebb is, ha elmondjuk, hogy kis feleségét miként b…ák kollégái, míg maga itt rohad. Mert mi figyeljük ám  Margitkáját, hogy kikkel tartja a kapcsolatot. Mi mindent tudunk!   Erre megszólalt a másik: Bolond is lenne egy csinos nő a testét parlagon hevertetni

6-8 évig, míg ez a strici börtönben lesz.

 

Tudtam, hogy nem lehet igaz, amit mondanak, de mégis rosszul esett ezeknek a mocsok embereknek a piszkos fantáziája, de titokban mégis belém mart a gondolat, mi lesz, ha tényleg hosszú évekre börtönbe kerülök? És a tehetetlen elkeseredés könnyeket csalt a szemembe, lehajtottam a fejemet, hogy ne lássák. Ekkor az egyik a hajamnál fogva felemelte a fejemet és vigyorogva kérdezte, csak nem sír tanár úr?

Elvesztettem a fejemet és már semmi nem érdekelt. Elkeseredettem kikeltem magamból és azt mondtam, hogy ezért gyűlölték magukat az emberek, mert nem csak a bűnt üldözik, hanem megbilincselt kezű tehetetlen embereket megaláznak és lelkileg gyötörnek. Könnyű most maguknak, de mit csináltak 1956-ban? Még mondtam volna tovább az elkeseredett szöveget, de ekkor visszakézből egy akkorapofont kaptam, hogy szinte beleszédültem. De ekkor már ott volt mögöttem a másik és hátulról úgy vesén rúgott, hogy szinte elállt a lélegzetem, és ettől kezdve folyamatosan kaptam az ütéseket és rúgásokat. Megbilincselt kezemet önkénytelenül az arcom elé kaptam, arra gondolva, hogy a fogaimat ne verjék ki. Mikor egy rúgás a sípcsontomat érte, a földre rogytam. Ekkor a padlón a szoba falához gurultam a fal felé húzódva, hogy legalább csak az egyik oldalamat üssék. Már egy szót sem szóltam, mert éreztem a számban a vér ízét és a csuklóimon egyre jobban megfeszült a bilincs, mert a fogai csak egy irányba tudtak mozogni és már ott is szivárgott a vér. A két bevadult ember pedig csak rúgott, mert könnyebb volt, mint lehajolni hozzám és kézzel ütni. Közben pedig egyre mondták, hogy vegyem tudomásul,  hogy ha én gyűlölöm őket, akkor ők még jobban gyűlölnek engem. A harmadik általam ismert nyomozó nem vett részt a verésben, az íróasztalnál ülve nézte az eseményeket. Egyszer csak abbamaradt a rugdosás és hallottam, hogy a három nyomozó halkan beszélget egymással. Én mozdulatlanul lapítottam, fel sem mertem nézni.

Egy idő múlva hallottam, hogy nyílik és csukódik az ajtó és az asztalnál ülő nyomozó telefonon hívja a felvezetőt, majd megszólalt. Szalai, ha hallja álljon fel!  Felálltam, bár sajgott minden tagom,  a gyűlölettől meg sem szólaltam, de ha a szememmel ölni tudtam volna, semmi nem tartott volna vissza

Csak nyeltem a nyálamat és a véremet,  mikor megszólalt. Szalai ezt a verést az ezredes úrnak köszönheti, mert pimasz volt és örüljön, hogy ilyen olcsón megúszta.

Közben megérkezett a felvezető és utasította a nyomozó, hogy kísérjen vissza a zárkába.

A folyosóra kiérve kértem a börtönőrt, hogy lazítsa meg a kezemen a bilincset. Ekkor megszólalt: Na b….a meg, kellett ez magának? Miért nem mondta nekik azt, amit hallani akartak. Nem akartam beszélni, csak annyit mondtam, örülök hogy ennyivel megúsztam.

 

Visszaérve a zárkába Pali bácsi vett gondozásba. Legjobban a sípcsontom fájt. A zsebkendőmből készítettünk rá borogatást. Elmondtam, hogy ezért a verésért a bíróságon fogok bosszút állni. Ugyanis néhány héttel előbb nyílt a börtönajtó egy smasszer és egy civil lépett a zárkába. Ügyészi szemlélő vagyok, mondta és megkérdezte, hogy van e panaszom. elég-e az élelem, kaptam-e testi fenyítést, stb. Később tudtam meg, hogy ekkor vette át az Igazságügyi Minisztérium a börtönök felügyeletét a Belügyminisztériumtól. Ezért úgy gondoltam, hogy majd a tárgyaláson a Bíróság és a hallgatóság előtt leplezem le az itteni börtönviszonyokat, az én megveretésemet.  Eszembe jutott, amit a szemináriumokon tanítottak, hogy „Rákosi elvtárs a Horthy bíróságon vádlottból vádlóvá lépett elő és leplezte le a rendszer bűneit. „  Én kis naiv! A mi tárgyalásunk szigorúan titkos, dupla nullás per volt, ahol a bíróságon és a nyomozóinkon kívül senki nem lehetett bent, még a sajtó sem.

Ezt a zárkában még nem tudtam, és másnap reggel amikor a reggelit osztották, azt mondtam a smasszernak, nem veszem be az élelmet, csak, ha kaphatok egy ügyészi kihallgatást és felveszik az orvosi látleletet. A börtönőr tudomásul vette, de délelőtt már vittek is kihallgatásra. Közölték velem, hogy itt nincs éhségsztrájk! Ha 3 napig nem eszek, akkor mesterségesen fognak táplálni. Kicsit meglepődtem de kitartottam a mellett, hogy nem eszem addig, amíg nem kapok egy ügyészi kihallgatást, mert tudom, hogy a börtönben tilos a testi fenyítés.

Ehhez tartottam is magam 3 napig. Közben Pali bácsi mindig megosztotta velem a fele adagját, tehát nem gyengültem le. Három napig nem történt semmi. A negyedik napon este nyílt a zárkaajtó. Azt hittem kezdik a mesterséges táplálást, amikor megszólalt a smasszer.

00-12 ügyészi meghallgatásra. Fellélegeztem és diadalmasan néztem Pali bácsira. Győztem!

A börtönőr nem bilincselt meg, amikor folyosókon kanyarogva egy nagyobb zárkába értünk. Ez kórteremnek volt berendezve. 3vagy 4 fehérre festett vasága és mellette fehér kórházi éjjeliszekrények, a szoba közepén asztal és körülötte székek. Ott ült két ismert nyomozóm, egy ismeretlen civil és egy fehérruhás orvos. A fal mellett egy kis asztalnál, írógép előtt egy gépírónő.

Az egyik nyomozó közölte, hogy a Főosztály vezetője engedélyezte az ügyészi meghallgatást, amennyiben befejezem az éhségsztrájkot. Tudomásul vettem és megköszöntem. Ekkor megszólalt az ügyész. Bemutatkozott, hogy a Fővárosi ügyészség tagja és adjam elő panaszomat. Elmondtam, hogy a megveretésem nincs összefüggésben a peremmel, de tudomásom van arról , hogy tilos a testi fenyítés és ezért tiltakozni fogok a bíróságon.

Közben a gépírónő írta a szöveget. Ezután felállt és elém lépett az orvos, felszólított, hogy vetkőzzem le. Miután derékig levetkőztem és a nadrágomat is leeresztettem a bokámig, diktálni kezdte a jegyzőkönyvet, valahogy így: Az arc baloldalán, a homlokon, a jobb felkaron, a mellkas bal oldalán, a háton, az alsó és felső lábszáron nyitott és zárt tenyértől származó elszíneződött ütésnyomok. Az alsó ajak felrepedve, a fogak épek. Mindkét csuklón bevágódó bilincstől eredő hámsérülések. A sérülések nem súlyosak, 8 napon belül gyógyulnak. Egyetért? Kérdezte. Igenlő válaszomhoz hozzáfűztem, hogy nem csak ököllel ütöttek, hanem főleg lábbal is rúgtak. Odaszólt a gépírónőnek, hogy ezt is írja be.

 

Miután felöltöztem, átolvastam a három példányban készült jegyzőkönyvet, aláírtam, aláírta az ügyész is és az orvos is. Közölték, hogy egy példány az ügyészségre kerül. Egy példány a Főosztályon marad. Egy példányt pedig csatolnak mellékletként a peranyagomhoz.

Ezután visszakísértettek a zárkába.

Diadalittasan borultam Pali bácsi nyakába, mert úgy éreztem, hogy megalázott és kiszolgáltatott helyzetemben is sikerült akaratomat rákényszeríteni a susogó nyomozóira.

 

- Közben Pali bácsi elszállították mellőlem. Mint később a Gyűjtőben megtudtam egy másik rabtárstól aki egy zárkában volt vele a Markó utcában, hogy  a tárgyalásának másnapján a börtönben szívelégtelenség miatt meghalt. –

 

Egy hónappal később befejeződött a nyomozás és átkerültünk a Katonai ügyészségre. Az első kihallgatáson elismertem a bebizonyított vádakat és közöltem, hogy a bűnügyemtől függetlenül tiltakozom a testi fenyítésem ellen. Az ügyész közölte, hogy a vádiratban ezzel a panasszal nem találkozott. Mondtam, hogy nézze meg a mellékleteket, mert ott van az ügyészi jegyzőkönyv és az orvosi látlelet. Az ügyész lapozgatta a mellékleteket, de közölte, hogy ott semmiféle ügyészi jegyzőkönyvet és orvosi látleletet nem talált.

Ekkor döbbentem rá, hogy a Susogón átvertek engem, mint egy taknyos kölyköt. Az  egész ügyészi meghallgatásom  és látlelet vétel, egy ravasz színjáték  volt, amit néhány nyomozó játszott el, hogy eltérítsenek a további éhségsztrájktól.

 

Ekkor döbbentem rá, amit később a gyűjtőben tanultam meg, hogy a kommunistáknál nem igaz az amit mondanak, hanem az sem igaz, amit kérdeznek.

          

                                                                               Szalay Róbert történelemtanár

                                                                                 CA-0012. sz. politikai elítélt.