VISSZAEMLÉKEZÉSEK  1956-RA

 

Szalay Róbert:
Kilián laktanya, 1956. október 23.


Extra: 2012-10-21. 18:31
http://kuruc.info/r/6/102989/

Egy kis történelem


1987. szeptemberében a Lezsák Sándor tanító lakiteleki házának udvarán felállított lakodalmas sátorban 180 lelkes, változásokért küzdő ember, köztük sok volt '56-os megalapította a később Magyar Demokrata Fórum /MDF/ néven ismerté vált mozgalmat.

A szervezkedés ezen kezdeti szakaszába még nem tudtam bekapcsolódni, mert 1987 decemberében, egy frontális ütközés következtében szerencsére életben maradtam, de hét helyen tört kezem-lábam. Miután, több műtéten átesve, „összedrótoztak”, 11 hónapig járóképtelen voltam, mert jobb lábam eddig volt teljes gipszben.

Miután levették a lábamról a gipszet, bottal sántikálva elmentem az MDF III. kerületi szervezetéhez, hogy jelentkezzek és bekapcsolódjak a mozgalomba. Örömmel fogadtak, hiszen az alapító tagok között több olyan volt '56-os harcos is volt, akikkel együtt raboskodtunk annak idején a Gyűjtő Fogházban.

Büszke vagyok, hogy tagkönyvemet maga Lezsák Sándor írta alá.

Rövidesen a III. kerületi szervezet lett a legerősebb az ország több száz szervezete közül.

/Jellemző, hogy az első választásokon négy országgyűlési képviselő került a parlamentbe és két miniszter a kormányba a III. kerületi MDF-ből./

1988-ban Budapesten, a Jurta Színházban tartotta a gyűléseit az MDF, és az első legális nagygyűlésre a Hősök terén került sor, ahol az erdélyi falurombolások ellen tiltakoztak.

1989-ben Budapesten, az Ó utcában két kb. 80-100 fős befogadóképességű fa barakkban kapott helyet az MDF Országos Központja. Itt gyűltek össze naponta a fővárosban tevékenykedő legaktívabb MDF-tagok. Ekkor kerültem közelebbi ismeretségbe, majd szoros kapcsolatba az Országos Elnökség tagjaival, köztük Csurka Istvánnal, aki az akkori ellenzék egyetlen lapjának, a Hitel című hetilapnak a főszerkesztője volt. Ennek a lapnak volt egy rovata, a Magántörténelem. Ebben írták meg visszaemlékezéseiket azok, akik az elmúlt évtizedekben tettek valamit a kommunista rendszer ellen.

Ez nem volt akkor teljesen veszélytelen vállalkozás, hiszen még állt a pártállam, melynek még hatalmas ereje volt. Grósz Károly a Sportcsarnokban 10 000 párttitkár és munkásőr előtt a fehérterror rémével riogatta hallgatóit, és kemény osztályharcot hirdetett. Vasárnaponként a kerületi munkásőr zászlóaljak állig felfegyverkezve, zenekaros felvezetéssel meneteltek szerte a városban, „Fel, vörösök, proletárok!” és hasonló indulókat énekelve fitogtatták erejüket.

Ekkor adtam át Csurkának azt az írásomat, hogy 1956. október 23-án este, felkelőket vezetve hogyan foglaltuk el a Kilián laktanyát, és másnap hogyan adtuk le az első géppisztolysorozatot az Üllői úton bevonuló szovjet egységekre.

Ezt csak akkor mertem leírni, amikor Pozsgay Imre kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.

Az írás - mely alább olvasható - meg is jelent a Hitel 1989. évfolyam 12. számában a 16.oldaltól a 19. oldalig a Magántörténelem c. rovatban.

Ekkor még nem ismertem azokat a dokumentumokat, melyeket későbbi kutatásaim során ismertem meg, főleg a Hadtörténeti Intézet Levéltárában, az „1956-os ellenforradalom szigorúan titkos anyaga” kutatása közben. 1989-ben még én is azt hittem igaznak Maléterről, amit a reformkommunisták hirdettek.


Íme a szóban forgó visszaemlékezés:


http://kuruc.info/i/480/egyeb%2Fkilianaharcokutan.jpg

A Kilián laktanya környéke a harcok után



Kilián laktanya
1956. október 23.



32 év nagy idő. Az emlékezet lassan megkopik. A résztvevők és a szemtanúk száma egyre fogy. Minden évvel nehezebb lesz 1956 igaz történetének megírása. Most kell mindent megtennünk, míg nem késő, míg a feledés és az enyészet homálya mindent el nem fed, hogy a résztvevők történeteinek, az események leírásának és a fellelhető dokumentumok mozaikjainak összeillesztésével, 1956 a maga nagyszerűségével álljon előttünk, és lemossuk azt a sok szennyet és gyalázkodást, amit 32 éven keresztül a forradalomra és annak résztvevőire szórtak.

Történetem egy ilyen apró mozaikdarab, de úgy gondolom, hogy sok száz és sok ezer hasonló történetből kikerekedhetik az a kép, ami legjobban megközelíti az igazságot.

Mikor az 1956-os forradalom és szabadságharc akár történelmi viták, akár baráti beszélgetések során szóba kerül, egyöntetű vélemény, hogy a Kilián laktanya és környéke a leghevesebb harcok színhelye volt. Ami a spanyoloknak Alcazár, a kubaiaknak Moncada, az oroszoknak a Téli Palota ostroma, az a magyaroknak a Kilián laktanya. Nemcsak azért, mert itt voltak a legelkeseredettebb harcok, hanem mert Maléter ezredes itt állt a forradalom mellé, és itt vette át a harcok irányítását. Honvédelmi miniszterré történt kinevezése után is a Kilián laktanya és az ott állomásozó csapatok maradtak legbiztosabb támaszai.

Az 1846-ban épült, vastag falú laktanya régen Mária Terézia nevét viselte. 1945 után kapta a Kilián György nevet. Sokáig itt állomásozott a budapesti helyőrség parancsnoksága.

1956-ban ez a laktanya az akkor osztályidegennek és megbízhatatlannak bélyegzett katonai munkásalakulatok szálláshelye volt, ahol csak a laktanya őrségének volt minimális fegyverzete. Az összes katonai munkásalakulat parancsnoka ekkor Maléter Pál ezredes volt. Így az ő parancsnoksága alá tartozott a Kilián laktanya is.

Magamról annyit, hogy ekkor 26 éves voltam, a néphadsereg századosa, a tatabányai Hunyadi János Lövésztiszti iskola társadalomtudományi tanszékén tanítottam és naponta Pestről jártam a munkahelyemre.

Az október 23-át megelőző hetekben engem is magával ragadott a felpezsdült politikai élet. Lelkesedéssel hallgattam a Petőfi kör vitáiról szóló híreket és olvastam az Irodalmi Újság híreit, melyek nagy része a megújulást hirdette.

Mikor 23-án délután Tatabányán vonatra szálltam, hogy Pestre utazzam, az egyetemisták tüntetéséről csak annyit tudtam, hogy azt a Belügyminisztérium betiltotta. Nagy volt a meglepetésem és megdöbbenésem, mikor a Keleti pályaudvar főbejáratán kilépve hömpölygő emberáradatot láttam, és a tér két pontján lobogó tekintetű fiatalok olvasták fel az egyetemisták 12 vagy 16 pontját. Ezek a követelések, bár reálisak voltak, én úgy éreztem, hogy a kormány ezeket teljes egészében nem fogadhatja el. Különösen azt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki az országból.

Megijedtem az indulatok gyors fellángolásától, és félelmem tovább fokozódott, mikor a tömeg elkezdte skandálni, hogy „Rusz-kik haza!,” „Rusz-kik haza!” Úgy éreztem akkor, hogy ezt a kormány nem tűrheti, és ennek nem lesz jó vége. El is határoztam, hogy kivonom magam ebből a „zavaros tömegből”, és elindultam szüleim Dózsa György út 140. szám alatti lakása felé.

A Sztálin-szobornál már olyan masszív volt a tömeg, hogy nem tudtam továbbmenni. A kíváncsiság is ott tartott. Vajon sikerül-e a tömegnek a hatalmas bronz gólemet ledöntenie? Sikerült. A szobor ledöntése és a tömeg őrjöngő lelkesedése engem is magával ragadott.

Az ember lelke mélyén szunnyadó nemzeti érzés elemi erővel tört föl bennem. A büszkeség, hogy mi, magyarok a hatalmas és félelmetes birodalom volt vezetőjének szobrát – az alávetettség és zsarnokság jelképét – le mertük dönteni, és ezzel hitet tenni a függetlenség és szabadság mellett, szinte szárnyakat adott. Megszállottként törtettem a ledöntött szobor közelébe. Nem fértem oda, csak a talpazatig, ahol az emberekkel együtt, puszta kézzel estünk neki a vörös műkőnek, hogy ezt is darabokra zúzzuk. Ekkor zúgott végig a tömegen a hír: „A rádiónál lövik az embereket!” Megdöbbentem. A spontán indulat, amit a szobor és szelleme iránt éreztem, lassan elszállt belőlem, mert ekkor eszméltem rá, hogy sorsdöntő események előtt állunk, és ha valóban szólnak a fegyverek, nekem is tennem kell valamit. Miért? Legyen elég a talán patetikusan hangzó, de a lényeget meghatározó két szó. Szabad és magyar szerettem volna lenni.

Tudatosan és elszántan indultam. Térképtáskámat, hogy a mozgásban ne akadályozzon, beadtam Dózsa György út egyik házának a házfelügyelőjéhez, hogy vigyázzon rá, később majd visszajövök érte. A ház előtt felkapaszkodtam egy tehergépkocsira, ami emberekkel volt megtömve, és az úton hömpölygő emberáradattal együtt lépésben haladt a Thököly út felé.

Most már én is együtt kiabáltam a fellelkesült tömeggel: „ Aki magyar, velünk tart! Aki magyar, velünk tart!”  Nem kellett biztatás. Mindenki az utcán volt. „Magyar zászlót tegyék ki! Magyar zászlót tegyék ki!” - zúgott a jelszó, és a lobogók felreppentek a házak ormára. Minden zászló megjelenését lelkes taps és ünnepélyes rivalgás köszöntötte. Egyre több zászló közepéből vágták ki a szovjet államjelvényt utánzó címereket.

A Thököly útnál a város felé vette az irányt a gépkocsi és a tömeg, kiknek egy részét a lelkesedés, más részét a kíváncsiság vezérelte. A Nemzeti Színházhoz közeledve megütötte fülemet a távoli fegyverropogás. Jól meg lehetett különböztetni a géppisztolyok hangját a puskák dörrenésétől és a pisztolyok csattanásától.

Az Uránia mozi előtt megrekedt a menet, mert már az egész úttest feketéllett az emberektől.

Ekkor láttam az első vérző sebesülteket, akiket vagy támogatva, vagy, ha eszméletlenek voltak, kézbe emelve vittek a Rókus kórház felé. A tehetetlen düh fojtogatott. Ekkor elém ugrott 5-6 sötétkék egyenruhás 16-17 éves Rákóczi Katonai középiskolás hallgató, és könyörögve kértek, hogy szerezzek fegyvereket, és vezessem őket az ÁVH-sok ellen. Ekkor még a katonai fegyelemtől és a pedagógiai ösztönömtől vezérelve, a gyermekeket féltve, rájuk parancsoltam, hogy ne menjenek a lövöldözés közelébe és térjenek vissza kollégiumi körleteikbe.

Az időérzékemet már elvesztettem, de kb. 9-10 között a Múzeum-kert felől lassan közeledve feltűnt egy katonai tehergépkocsi egy szakasz katonával, és előtte egy parancsnoki kocsi, egy nyitott Skoda, amit a hadseregben csak pléhmadárnak becéztünk. Az egység parancsnoka egy lövész százados volt. Odamentem hozzá, és vázoltam a helyzetet: az ÁVH a Rádiónál lövi az embereket, és felkértem, hogy katonáival csatlakozzon az ÁVH elleni küzdelemhez. A százados elmondta, hogy a budapesti őrzászlóaljhoz tartoznak, most lettek leváltva, és a laktanyájuk felé igyekeznek. Lőszer egyáltalán nincs náluk, így értelmetlen a lövöldözés közelébe menniük. A tömeg közben ellepte a gépkocsikat, és kezdte a katonáktól elkérni, illetve elvenni a fegyvereket. Alkalmi szónokká előlépve, a tehergépkocsivezető kabinjának tetejére állva elmondtam, hogy a fegyverekhez nincs lőszer, ezért a Kilián laktanyához megyünk, aki akar, jöjjön velünk. (Ekkor még nem tudtam, hogy a helyőrség parancsnoksága már nem a Kiliánban állomásozik, és az csak fegyvertelen munkáskatonák szállása.) „Szónoklatom” megnyugtatta az embereket, és a két gépkocsin elindultunk a Nemzeti Színház felé. Akkora volt a kocsikon a zsúfoltság, hogy én már csak a parancsnoki gépkocsi motorházára tudtam felülni, és ott kapaszkodva egyensúlyozni. A Nemzeti Színháznál rákanyarodtunk a Nagykörútra, és a Boráros tér felé vettük az irányt. Ezekben a napokban a körútnak ezen a szakaszán éppen javították a villamossíneket, és az utcaköveket a sínek mellett felszedték. Ezek a kövek, mikor mi odaértünk, az úttesten szét voltak dobálva, hogy a gépkocsi-közlekedést lehetetlenné tegyék.  Elterjedt ugyanis a hír, hogy az ÁVH-sok mentőautóval próbálkoznak lőszerutánpótlást eljuttatni a Rádióhoz. Mikor a gépkocsikkal ehhez az útszakaszhoz értünk, és azokról leszállva kezdtük az utat szabaddá tenni, hogy továbbhaladhassunk, a tömeg hatalmas füttykoncertbe kezdett és szidalmak özönével, valamint kőzáporral támadt ránk, azt gondolva, hogy az ÁVH-soknak megyünk segíteni.

Az egyik kő az én sapkámat is leverte a fejemről, egy másik az ott rekedt villamos ablakát zúzta be. Látszólag megint eluralkodott az anarchia. Ekkor ismét a tömeg elé ugrottam, és teljes erőmből üvöltöttem: „Emberek, mi az ÁVH ellen megyünk. Lőszerért megyünk a Kiliánba.” Az előző füttykoncert és szidalmazás diadalordítássá vált, és az önkéntes segítő kezek pillanatok alatt szabaddá tették a kövektől az úttestet, mi pedig folytathattuk az utunkat.

A harci zaj, a fegyverropogás, a tömeg egyre jobban elmaradt, és amikor a Körút és Üllői út sarkán álló laktanya elé értünk, kihalt, üres, és néma utcán találtuk magunkat. Gépkocsijainkról leugrálva a kapuhoz igyekeztünk, és kopogásunkra csakhamar kinyílt a kémlelőablak. Az őr megkérdezte, hogy mit akarunk. Kértem, hogy nyissa ki a kaput, de ő a kapu előtt zsongó – mintegy 30-40 fős – csoport láttán nem merte megtenni. Erre kértem, hogy küldje az ügyeletes tisztet. Megjelent egy lövész főhadnagy, s mondtam neki, hogy a Rádiótól jövünk, ahol az ÁVH lövi az embereket, lőszert szeretnénk vételezni, engedjen be minket. A főhadnagy elmondta, hogy a laktanyában nincs se lőszer, se fegyver, hisz ez csak afféle munkásszállás. Én erősködtem, hogy csak engedjen be, és ne ezen a tenyérnyi ablakon tárgyaljunk. Ő azonban a percről percre növekvő sokaságtól megijedve nem merte a kaput kinyitni, hiszen már 80-100 fő szorongott körülöttem. Azt kértem, hogy legalább engem és egy 4-5 fős küldöttséget engedjen be. Erre hajlandó volt, de csak akkor, ha a tömeg lehúzódik az úttestre, hogy a kinyíló kapun az emberek be ne nyomulhassanak. És csodák csodája: a felzaklatott, türelmetlen emberek mind egy szálig szót fogadtak. Ekkor találomra kijelöltem a „bizottságot:” Rámutattam egy MÁV-ruhába öltözött középkorú férfire, aki egy nagy piros-fehér-zöld zászlót szorongatott. Másik jelöltem egy fiatalember volt, akiről később megtudtam, hogy a műegyetemistákkal indult el, Bélának hívták. Magam mellé intettem még egy munkás kinézésű férfit és egy fiatal lányt, akiről kiderült, hogy elsőéves műegytemista, és Évának hívják.

Az öttagú küldöttség odament a kapuhoz, de a főhadnagy még most sem merte azt kinyitni. Hiába érveltem, hiába könyörögtem, hajthatatlan volt. A tömeg pedig egyre növekedett, és egyre türelmetlenebbül topogott az úttesten. Az igazsághoz tartozik, hogy eközben Kiliánnal szemben lévő italboltot vagy kinyitották, vagy feltörték, és egyre több italos, hangoskodó egyén keveredett a tömegbe. Mikor látták, hogy én a főhadnaggyal nem tudok zöldágra vergődni, elvesztették a türelmüket, és a nagy kétszárnyú gépkocsibejáratot kezdték döngetni.

A hatalmas kapu megreccsent. Ekkor az ügyeletes tiszt hangja élesen felcsattant. Fegyverbe! És láttam, hogy a katonák puskát fogva szaladnak, és az oszlopok mögött, a falkiszögelések védelmében helyezkednek el, tüzelőállást elfoglalva.

Kétségbeesésemben a kémlelőablakon keresztül ordítottam: Katonák, tegyétek le azt a puskát! Talán az édesapád, vagy a testvéred áll a kapu túloldalán. Hivatkoztam az esküjükre, a lelkiismeretükre, hogy ne lőjenek a népre. A kapu egyre jobban eresztett, és egyszer csak hatalmas döngéssel beszakadt. Szerencsére egyetlen lövés sem dördült el. A katonáktól pillanatok alatt elvették a puskákat, és a most már több száz főre növekedett tömeg szétáradt a laktanyában. Első utam az őrszobába vezetett, de ott már egyetlen katonát, egyetlen fegyvert sem találtam. Ott volt azonban az a lezárt szekrény, amelyben a tisztek pisztolyait őrizték. Megkértem Bélát, nehogy valaki feltörje ezt a szekrényt – még működtek bennem a katonai reflexek –, és kiadtam az utasítást a naposoknak, hogy folyosókon azonnal sorakoztassák a katonákat. A katonák közül sokan felöltözve sorakoztak, de voltak olyanok is, akik már aludtak, és az ágyból ugrasztották ki őket. Az emeleten körletről körletre haladva, ahol elég erős volt a napos asztal, arra felállva röviden elmondtam, hogy az ÁVH lövi az embereket, és itt az idő, hogy lerázzuk a nyakunkról az igát. Századonként sorakozzanak az udvaron, mert megyünk az Üllői úti tiszti iskolába fegyverért és lőszerért. És mikor az utolsó századnál is elmondtam ugyanezt, láttam, hogy az udvaron már kezdenek sorakozni az első századok. Közben valahol elsült egy puska, és a dörrenése az egész épületen végigremegett. Futva igyekeztem a lövés hangjának irányába, mert éreztem, hogy ez csak egy avatatlan kézben sülhetett el. Egy 15-16 év körüli fiú állt ijedten egy kisebb embergyűrű közepén. Szerencsére a lövés senkiben nem tett kárt, kitéptem a fiú kezéből a puskát, biztosítottam és korholni kezdtem őt. Erre az emberek nekem támadtak, hogy mi jogon vettem el a puskát a fiútól, és valóságos lincshangulat kezdett körülöttem kialakulni. Láttam, hogy a puskával nem tudok elmenni és hogy szorongatott helyzetemből kivágjam magam, megkérdeztem, hogy ki volt katona? Mikor egy férfi jelentkezett, a puskát neki adtam át azzal, hogy csak katonaviselt embernél akarok fegyvert látni. Tudtam, hogy ez hiú remény.

Ezalatt az udvaron eluralkodott a fejetlenség. A gépkocsiügyeletes - ha jól emlékszem, tizedes vagy szakaszvezető - lélekszakadva rohant hozzám, hogy siessek, mert egy csomó ember a gépkocsikat akarja beindítani és elvinni. Odasiettem, és erélyesen felszólítottam az autók körül sürgölődő embereket, hogy azonnal hagyják abba a gépkocsik piszkálását. Morogva és vonakodva tettek eleget felszólításomnak, és éreztem, hogy abban a pillanatban ahogy elmegyek, ismét kezdik a randalírozást. Mialatt a gépkocsik körül próbáltam rendet teremteni, lihegve jött egy katona, hogy az első emeleten egymás után törik fel az irodákat, Törnek-zúznak. Futva igyekeztem az udvaron keresztül a lépcsőház felé, miközben láttam, hogy a nyitott kapun ki-be hömpölyög meghatározhatatlan, vegyes összetételű tömeg. Ekkor lépett oda hozzám Béla, a kezembe nyomott egy pisztolyt és egy doboz lőszert azzal a megjegyzéssel: úgy gondolom, tüzér (a továbbiakban mindig így szólított, ha összefutottunk, mivel piros fegyvernemi jelzést viseltem, nekem pedig ő csak Béla maradt az elkövetkező 24 órában).

Feltörjük a szekrényt a pisztolyokkal, mielőtt más töri fel, így azok megfelelő kezekbe kerülnek. A pisztolyt és a lőszert a zsebembe tettem, és siettem az emeltre, hogy a vandalizmust megszüntessem. Közben az udvarra lenézve szomorúan láttam, hogy míg én az anarchiának próbáltam gátat vetni, a rendben felsorakozott századok, mivel fél óra óta más parancsot nem kaptak, lassan kezdtek felbomlani.

Az első emeleten vigasztalan kép fogadott. A folyosón és a szobákban össze-vissza mászkáltak az emberek. Mindenki fegyvert keresett, és közben mindent felforgattak. A következő csapat – nem tudva az előző sikertelenségéről - tovább kutatott, fokozva a felfordulást. És ez így ment szobáról szobára. Senki nem ismert senkit, senki nem tudott semmit, senki nem hallgatott senkire. Láttam, hogy itt tehetetlen vagyok. Egy telefont kerestem, hogy valahogy jelentést tehessek az itteni állapotokról, de minden telefon vagy ki volt tépve a falból, vagy a készülék volt összetörve. Nagy öröm volt számomra, mikor egy katona jelentette, hogy a harmadik emeleten van egy működő készülék. Felrohantam, hogy végre megoszthassam a gondjaimat és a felelősséget mással. Tárcsáztam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletes tisztjét és jelentettem az itt uralkodó állapotokat. Az ügyeletes tiszt felvette az adataimat és utasított, hogy egy óra múlva ismét jelentkezzem. Ekkor éjfél lehetett, és a helyzet a következőképen nézett ki: a földszinten és az első emeleten teljes fejetlenség. A másodikon viszonylagos nyugalom, a harmadikon szinte semmi mozgás.

A szobában, ahol tudomásom szerint az egyetlen működő telefon volt, mintegy 8-10 Kilián-beli katona, 5-6 fiatal civil férfi és egy egyetemista kislány matatott körülöttem. Azt várták, én mondjam meg, mi most a teendő.

Pedig talán én voltam a legtanácstalanabb ebben a pillanatban. Közben Béla az egyetemistákkal, a lövészszázados a katonáival eltűnt a forgatagban.

Egy óra elteltével ismét hívtam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletes tisztjét. Az ismét kérte az adataimat, és közölte, hogy intézkedés történt a rend helyreállítására. De hogy miféle rendre gondolt, azt nem tudtam elképzelni. A „nagy rend”, az ÁVH-uralom helyreállítására? Vagy pedig csak a Kiliánon belüli rendre?

Számvetést csináltam magamban. Nagy álmom, hogy felfegyverzett századokkal vonulok a Rádióhoz, és egy csapásra a magunk oldalára fordítjuk a „hadiszerencsét”, köddé foszlott. Mi maradt? Egy feltört laktanya, néhány széthordott fegyver, felfordulás, anarchia, vandalizmus, 15-20 rám felnéző, tőlem vezetést váró fiatal, zsebemben egy szál pisztoly, amit még megtölteni sem volt időm. Szomorú mérleg!

Időközben a csepeli századból néhány katona visszajött a városból, és elmondták, hogy a Rádiónál jártak, ahol a harc egyre elkeseredettebb, sok a halott és sebesült, és jó volna valahogy a felkelőknek segíteni. Ekkor jött be egy katona a szobába, és jelentette, hogy a kapu előtt egy csomó sisakos tisztiiskolás áll, és nagy vitában vannak a civilekkel. Az ablakhoz mentem, és letekintve láttam, hogy körülbelül egy századnyi felfegyverzett tüzértiszti iskolás, egy főtiszt - ha jól emlékszem őrnagy vagy alezredes vezetésével - arra készül, hogy a civilektől megtisztítsa a laktanyát. Ezzel elvben én is egyetértettem, mert normális körülmények között a laktanyában ne randalírozzanak nem oda való egyének, pláne, ha nemcsak a hazafias lelkesedés, de a szesz is fűti őket. Azonban most rendkívüli körülmények vannak, és én akkor fontosabbnak tartottam az ÁVH elleni harcot, mint a civilek kizavarását.

A felfegyverzett katonákat látva megdobbant a szívem. Itt a század, amivel harcba lehet indulni! Lerohantam az utcára, ahol a katonák hatalmas tömegtől körülvéve, felsorakozva álltak, és szorongatták fegyvereiket, amit a civilek el akartak tőlük venni. Felálltam egy ott álló motorkerékpár nyergére, és onnan kértem a katonákat, hogy álljanak a nép mellé, és vállvetve a már harcolókkal, segítsék a forradalom győzelmét. Elmondtam, hogy néhány éve én is azokat a padokat koptattam, ahol most ők tanulnak, ismerem közös gondjainkat, én is a népből származom, de most jött el az ideje a szabadság kivívásának. Ez volt a mondanivalóm lényege, mire a tömeg hangos éljenzés közepette, tiltakozásom ellenére a vállára emelt, és nagy lelkesedéssel vitt vissza a Kiliánba.

Szónoklatomnak a katonákra nem nagy hatása volt, mert az emeletre érve az ablakhoz mentem, és azt láttam, hogy a tömeg és a katonák egy része egymás kezéből rángatja a puskát, míg a katonák nagyobb része a Kilián kapuja felé húzódik. A telefonhoz visszatérve ismét jelentkezni akartam a Honvédelmi Minisztériumba, mikor sor került első letartóztatásomra.

Kivágódott az ajtó, négy sisakos tiszti iskolás, puskát fogva rám, nyomult a szobába, mögöttük 8-10 tiszt és egy civil ruhás ember. A tisztekről láttam, hogy részben a tiszti iskolásokkal jött tüzértisztek, részben a helyi alakulat zöld parolis tisztjei. A civil ruhásról kiderült, hogy ő a laktanya elhárító tisztje, őrnagyi rendfokozattal. Az elhárító tisztekről tudni kell, hogy nem a honvédség, hanem a Belügyminisztérium kötelékébe tartozó ÁVH-s tisztek voltak. Most ez volt a hangadó. Közölte, hogy le vagyok tartóztatva, adjam át a fegyveremet, és elmondta, hogy már intézkedett, hogy kísérjenek át a Fő utcába. Úgy éreztem, befellegzett forradalmi pályafutásomnak. Rámordult az egyetemista kislányra, hogy mit keres itt. Ő ijedtében azt mondta, hogy félt az utcán, és azért jött be a laktanyába. Mint később elmondta nekem, az Uránia mozi óta volt velünk. Mikor kiderült, hogy tud gépelni, az őrnagy leültette az írógéphez, és kezdte diktálni a jegyzőkönyvet.

„Felvétetett 1956. október 24-én 02 órakor a Kilián laktanya 3. emelet X. számú szobájában…” A fő vádpont és kérdés az volt, hogy milyen szónoklat hatására emelt engem vállára tömeg. Még felhívtam a figyelmét, vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy mikor átadtam a fegyveremet, az nem volt megtöltve. Ő flegmán kijelentette, ne oktassam ki. Tudja ő, hogy mit kell jegyzőkönyvbe venni.

Már láttam magamat a cellában vagy a bíróság előtt, mikor bejött a szobába egy sisakos tisztiiskolás, és súgott valamit a parancsnokának. Az kiment a folyosóra, de rövidesen visszajött, és ekkor nagy mozgolódás-suttogás kezdődött a szobában. Közben valamelyik emeleten eldördült egy lövés, ami ijesztően visszhangzott a botíves folyosókon. Megütötte a fülemet egy mondat. „Valami tüzért keresnek.” Megdobbant a szívem. Hiszen ez csak én lehetek, engem hívott így a műegyetemista Bélám.

Az ÁVH-s őrnagy remegő kézzel tépte ki az írógépből a készülő jegyzőkönyvet, és gyorsan a sarokban álló kályhába gyűrte és igyekezve azt meggyújtani, mikor az ajtóban megjelent Béla 4-5 állig felfegyverzett fiatal kíséretében. Örömmel ölelkeztünk össze. Kérdezte, kik ezek, és a bentlévőkre mutatott. Azt mondtam, idevaló tisztek, most tájékozódnak, ne is törődjön velük, és azok néhány pillanat múlva már nem is voltak a szobában.

Béla elmondta, hogy mikor a Kiliánban nem találtak fegyvereket, elmentek a Soroksári úti fegyvergyárba, és ott ellátták magukat fegyverekkel. Mint mondta, osztogatták mindenkinek, aki harcolni akart. Sokan egyenesen a Rádióhoz mentek, ők visszajöttek a Kiliánba a katonák közé. A maguk fegyverein kívül hoztak magukkal több vadonatúj géppisztolyt hozzávaló tárakkal és lőszerrel.

Az elmúlt órák izgalmai után ismét hívtam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletét, ahol közölte velem az ügyeletes tiszt, hogy ne türelmetlenkedjek, mert egy szovjet páncélos dandár útban van Budapest felé, és az majd rendet csinál. Azt hittem, nem hallok jól. Felrémlett előttem az 1953-as berlini és az 1956-os poznani események képe. Szovjet tankokkal akarják megvédeni az ÁVH-sok hatalmát a nép ellen? Láttam, hogy kik vannak az utcán, láttam, kik vannak körülöttem. Ezek nem fasiszták, nem ellenforradalmárok. Ellenük hoznak orosz tankokat? A megdöbbenés után harag és elkeseredés lett úrrá rajtunk. Ha valóban jönnek a szovjet páncélosok, mit csinálunk? Néhány géppisztoly, puska és pisztoly a T-52-ek és Joszif Sztálinok ellen?

Mint katona tudtam, hogy semmi esélyünk a harcban. Egyetlen korszerű páncéltörő fegyvere sem volt a hadseregnek. Mindenki tudta, hogy a második világháborúban leharcolt, a hadi használhatóság legalsó fokán álló T-34 esek, tüzérségi lövegek, kerekes Maxim géppuskák, dióverőnek csúfolt múlt századi puskák képezték a magyar hadsereg alapfegyverzetét.

Egyetlen fegyver, ami az utcai harcokban úgy-ahogy megállta a helyét, a „davaj gitárnak” becézett dobtáras géppisztoly volt.

Erről beszélgettünk, mikor a hajnali szürkületben a Nagyvárad tér felől feltűntek az első páncélgépkocsik. Lassan jöttek az úttest közepén, csak a fegyverek csöve szegeződött az utat szegélyező házakra. Az utcán rengeteg ember volt. Azt hiszem, ezen a hajnalon kevesen aludtak Budapesten. Az emberek kiabáltak, mutogattak, sokan a páncélkocsik előtt ugráltak, hogy azok mozgását lassítsák. Végül a Páva utca magasságában kénytelenek voltak megállni. Láttuk, hogy a köréjük sereglő emberekkel nagy beszélgetésben vannak. Gondoltuk, hogy nyilván van ott valaki, aki tud oroszul, és azt magyarázza, hogy itt nincsenek fasiszták és jobb, ha visszafordulnak. És lám, a páncélkocsik visszafordultak, és eltűntek a szemünk elől. Nagy öröm és megelégedés töltött el mindannyiunkat. Dicsértük az orosz tiszt bölcsességét, mert megértette, hogy itt a nép ellen kellene harcolni. El nem mondható megkönnyebbülés volt az a tudat, hogy nem kell felvenni a reménytelen harcot a szovjet hadsereggel.

Ebben a pillanatban felugatott egy géppuska. Az ablakhoz ugorva kinéztem, nyomjelzős lövedékek cikáztak végig az Üllői úton. A motorzúgás és a géppuskatűz egyre erősebben hangzott. Az emberek ijedten, egymást lökve, tiporva rohantak a mellékutcákba, a kapuk alá.

A páncélkocsik pedig, melyek nyilván egy nagyobb páncélos egység felderítő szakaszának kocsijai voltak, nagy sebességgel rohantak el előttünk a Kálvin tér felé. Arra sem volt időnk, hogy a sarokba támasztott fegyvereink után nyúljunk, már vége is volt. Az utcán sebesülteken és halottakon kívül senkit nem lehetett látni, és csak lassan merészkedtek elő a lassan ocsúdó emberek, és kezdték összeszedni a szanaszét heverő mozdulatlan vagy még mozgó embereket. Mi is rohantunk le a lépcsőn, a földszintre, hogy valamit segítsünk.

Ekkor láttam az első embert meghalni. Nem tudom, hogyan került az utcára egy fiatal páncélos hadnagy, nyilván a kíváncsi nézelődők között volt, mikor a géppuskasorozat belekaszált a tömegbe. Mikor behozták a Kilián kapualjába, még volt benne élet. Az őrszoba előtt fektették le, és tehetetlenül néztük szemhéjának egyre gyengülő rezgését. Vártuk, hogy a Tűzoltó utcai hátsó kapun át a közeli kórházból, vagy szülőotthonból átjöjjön egy orvos. Ő azonban már csak a halált tudta megállapítani. Borzasztó érzés volt.

Nem! 26 évesen nem lehet véletlenül meghalni. Ha kell, akkor fegyverrel a kézben, drágán adva az életet. Úgy éreztem akkor, hogy egy szál árva géppisztollyal felveszem a harcot az egész szovjet hadsereggel. De azt hiszem, akkor mindenki ezt érezte, aki ott volt.

Miközben a halott hadnagy mellett toporogtunk, és mellettünk sebesülteket cipeltek, a távolból harckocsik lánctalpának csikorgása hallatszott, ami egyre közeledett. Ha nem csal az emlékezetem, eddig magyar részről egyetlen lövés sem esett. Rohantunk fel az emeletre, hogy fegyvereink közelében lehessünk. A lánctalpak félelmetes csörömpölése, csikorgása egyre közelebb hallatszott, és egyszer csak feltűntek a hatalmas acélszörnyek. Lassan, feltartóztathatatlanul közeledtek. A legfelháborítóbbnak azt a magabiztos pimaszságot tartottam, hogy nyitott ablakokkal és páncéltetőkkel jöttek, mintha csak díszszemlén vonulnának fel.

Csak azok a nyitott páncélablakok és ajtók ne lettek volna! Egy zárt harckocsira eszembe se jutott volna géppisztollyal lőni, de ezeknek a pimaszul nyitott ajtóknak nem tudtam ellenállni. Kibiztosítottam a géppisztolyt, előretoltam a tűzváltót, szóltam a körülöttem állóknak, és üzentem a mellettem lévő szobákba, hogy csak a harckocsik nyílásaira célozzanak. Ekkor értek a tankok a Kilián elé, és szinte vezényszóra ropogtak fel a fegyverek a laktanya és a szemben lévő ház ablakaiban. Az élen haladó harckocsi motorja felbőgött, homlokgéppuskája eszeveszett lövöldözésbe kezdett, és nagy sebességgel távolodott a Kálvin tér felé. A többi harckocsi addigra becsukta a nyitott ajtókat. Így már értelmetlen lett volna tovább lőni a harckocsikat. Azonban az emberek, mint a megszállottak, tovább lövöldöztek a tankokra, amelyek vaktában leadtak néhány gépfegyversorozatot és az él harckocsi után iramodtak. Lövegeket ekkor még nem használt. Nem felejtem el, mikor az utolsó harckocsi is elhaladt a Kilián előtt, egy kisfiú, úgy 14-15 év körüli, kirohant a Kilián kapuján, s az úttest közepére kiállva dobtárasával lőni kezdte a távolodó harckocsit. Üvöltöttem az ablakból, bár tudtam, hogy nem hallja, hogy vigyázzon magára, bújjon fedezékbe, legalább egy fa mögé, de ő addig húzta az elsütő billentyűt, míg a tár ki nem ürült.

A harckocsik távozása után csend borult a környékre. Most újból a földszintre mentünk, hogy a Tűzoltó utca felőli összeköttetést a kórházzal állandósítsuk, mert az Üllői úton már nem volt biztonságos a közlekedés. Egy idő után újból felbolydult a laktanya. Újabb harckocsik közeledtek. Gyorsan tüzelőállást foglaltunk, és vártuk a páncélosokat. Azok nagy robajjal közeledtek, most már minden nyílásuk zárva volt, és gyakran adtak le sorozatokat a legkisebb mozgásra. Minden figyelmeztetés ellenére eszeveszett lövöldözés kezdődött, pedig ez csak fölösleges lőszerpocsékolás volt.

Közben a Kiliánban nem szűnt meg az anarchia. Most már a Tűoltó utca felőli kapun is jöttek-mentek fegyveres és fegyvertelen emberek. Azon a néhány tucat fiatalon kívül, akikkel megismertük egymást, mindenki bizalmatlanul tekintgetett rám, hiszen egy szabályos öltözékű, fegyveres tiszt gyanús volt. 24-e folyamán háromszor vagy négyszer vették el a géppisztolyomat. Négy-öt fegyveres körülvett, rám fogták fegyvereiket, kérdezték, ki vagyok. Hitték vagy nem, nem volt idő magyarázkodni. Elkérték a fegyveremet. Vagy lelövöm őket vagy odaadom a géppisztolyt, de az is lehet, hogy ők lőnek előbb. Inkább odaadtam a fegyvert. Mikor felmentem az embereimhez, és elmondtam, mi történt, felháborodtak. Ideadtak egy másik géppisztolyt, majd elmentek öten-hatan, és nemsokára - ki tudja, honnan - három-négy újabb géppisztollyal jöttek vissza. Nyilván másoktól vették el. Kész anarchia. Alig vártam, hogy ismét hívhassam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletét, aki azonnal kapcsolta az illetékes főtisztet. Ekkor a telefonba megszólalt Maléter ezredes. Önkéntelenül feszesebb tartásba álltam, és részletesen ismertettem az elmúlt nap eseményeit. Az ezredes türelmesen végighallgatott, majd néhány kérdést tett fel. Hogyan kerülök én a tatabányai Tiszti Iskolából a Kiliánba? Megkérdezte, hogy hol vannak a laktanyába beosztott tisztek? Jelentettem, hogy éjfél körül beszéltem utoljára az ügyeletes főhadnaggyal, azóta sem ővele, sem másik tiszttel nem beszéltem. Futólag láttam csak két lövésztisztet, az egyik a sebesültek ellátásánál tevékenykedett. 

Közben az Üllői úton jöttek-mentek a harckocsik, sokat lövöldöztek, főleg géppuskákkal, és ekkor adtál le az első lövést harckocsilövegből.

Egyszer csak izgatott futkosás kezdődött a laktanyában. A szemtanúk elmondták, hogy a Körút és az Üllői út kereszteződésében két tank összeütközött, és az egyik nem tud elmenni. Gyorsan az ablakhoz siettem. Az úttest közepén, a Kilián sarkánál, egy Joszif Sztálin típusú nehéz harckocsi - ami akkor a szovjet hadsereg legfélelmetesebb, 120 mm-es löveggel felszerelt harckocsija volt - bal lánctalpáról lefutva, tehetetlenül állt a kereszteződésben.

És ebben a pillanatban a Corvin köz felőli átjáróból egy üveg repült a harckocsi felé, ami ott széttörve fellobbant. Ez volt az első benzines palack, amit láttam. Közvetlen ezután jött a következő. A harckocsi eszeveszett lövöldözésbe kezdett. Forgott a lövegtornya, és folyamatosan adta le a géppuskasorozatokat. Azonban a tűzeső egyre fokozódott. Most már tucatszám repültek a benzines palackok, és egy lángtenger volt a harckocsi és környéke. Rövid idő múlva megszűnni a tüzelés. A kezelőszemélyzet nyilván meghalt.

Egy pillanatig végiggondoltam, milyen borzalmas halál lehet elevenen elégni. Lelkem mélyén sajnáltam a szegény katonákat, akik azt sem tudták, miért haltak meg. De rögtön arra gondoltam, vagy ők, vagy mi. A szovjet katonák élete azok lelkén szárad, akik idevezényelték őket.

Az emberek nem elégedtek meg a harckocsi elnémulásával, mintha az elmúlt évek minden szégyene, nyomora, nélkülözése, szenvedése a harckocsi elleni gyűlöletben összpontosulna.

Egyre dobálták a benzines üvegeket, most már nem csak litereseket, hanem ötliteres uborkásüveggel és vödrökkel hozták benzint, és locsolták az egye jobban átforrósodó harckocsira. Így telt el vagy fél óra, mikor az emberek kezdtek elhúzódni az égő harckocsi közeléből. Nyilván figyelmeztették őket, hogy robbanás várható. És valóban! Óriási detonáció rázta meg a környéket. A harckocsiban lévő lőszer felrobbant. Nagy körzetben minden ablak betörött, a villamosvezetékek, a közvilágítás lámpái egy pillanat alatt eltűntek, a hatalmas harckocsi több tonnás tornya messze elrepült, és miután a tűz lassan elaludt, csak egy kiégett roncs emlékeztetett a félelmetes, büszke tankra, amit azért küldtek ellenünk, hogy a rabságba visszarettentsen minket.

Ennek az első tanknak a kifüstölése nemcsak erkölcsi győzelem volt, hanem megmutatta, hogy a „győzhetetlen hadsereg” is legyőzhető, és megmutatta, hogy páncéltörő fegyverek nélkül is lehet harcolni.

A nap következő órái kisebb-nagyobb lövöldözésekkel teltek el. Béla és emberei a nap folyamán elmentek. A fegyveremet ismételten elvették, a fejetlenség nem szűnt meg. Most már több kiliános tiszttel találkoztam, akik furcsán néztek rám, és úgy éreztem, hogy itt már nem tudok sokat csinálni. Mivel két napja nem aludtam, úgy döntöttem, hogy még a sötétség beállta előtt hazamegyek.

Édesapám forrón ölelt magához. Örült, hogy végre biztonságban és sértetlenül hazaértem.

Alig telt el 24 óra a Sztálin-szobor ledöntése óta, és én - bár akkor még nem tudtam, - egy csodálatos forradalom és szabadságharc résztvevőjévé váltam.


Szalay Róbert


************************************************************************************************


Történelmi tájékoztató

Az elmúlt években egy Bokor Imre nevű „igazságosztó” folyamatosan és megszállottan igyekszik lejáratni, gyalázni, mocskolni személyemet. Rágalmakkal, csúsztatásokkal, hazugságokkal és kiagyalt mesékkel bizonygatja, hogy semmi közöm 1956-hoz, és a Kilián laktanya 1956. október 23-án este történt elfoglalásáról, az első szovjetekre történt tűzcsapásról és az első szovjet tank kifüstöléséről írt és számtalan újságban megjelent beszámolóm szemenszedett hazugság.

Engedje meg a tisztelt olvasó, hogy erről a forradalom története szempontjából meghatározó eseményről, az általam leírtakról ezúton tájékoztassam a forradalom igaz története iránt érdeklődőket.

Amikor Pozsgay Imre bejelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés, akkor két éjszaka alatt leírtam a fenti írásomat, azzal a szándékkal, hogy elküldöm a Hitel című folyóiratnak, hogy azt a Magántörténelem rovatban tegyék közzé

A teljes hitelesség kedvéért még nem küldtem el azonnal a szerkesztőségnek. Ugyanis emlékeztem, hogy a Kilián laktanyából telefonon több alkalommal beszéltem Maléter Pál ezredessel, de arra már nem emlékeztem, hogy 23-án vagy 24-én reggel, délben, vagy este.

Ezért felhívtam telefonon Maléter Pál feleségét, aki akkor Giciné Gyenes Judit néven volt ismert az akkori ellenzéki berkekben. Elmondtam, hogy szeretném, ha fogadna, és hogy milyen célból.

Judit asszony nagyon készséges volt, meghívott a lakására, ahol két vagy három alkalommal is találkoztunk. Emlékezett, hogy „Pali” több alkalommal is említette, hogy Csiba százados, a Kiliánban elhelyezett munkászászlóalj parancsnoka jelentette, hogy egy tüzér százados, felkelőket vezetve betörte a kaput, lefegyverezte az őrséget, és elözönlötték az épületet.

Mikor „Pali” másnap /24-én/ reggel be akart menni a laktanyába, a Kálvin téren fegyveres felkelők feltartóztatták, elvették a gépkocsiját és a pisztolyát. Ekkor gyalog akart a laktanyába menni, de Körút és az Üllői út keresztezésében olyan heves lövöldözés volt, hogy nem tudott oda menni. Ezt követően ment be a Honvédelmi Minisztériumba, és nyilván ezt követően tudtam vele beszélni telefonon.

Judit asszony felhívta a figyelmemet, hogy Csiba Lajos százados, aki a Kilián laktanya parancsnoka volt, a forradalom leverése után Jugoszláviába távozott. Ott megírta naplóját a forradalom napjairól, és ő is megemlített egy tüzér századost, aki a felkelők mellett volt. Továbbá felhívta figyelmemet Gosztonyi Péter Svájcban élő hadtörténészre, aki 1956-ban alhadnagyként szolgált a Kilián laktanyában, jelenleg Svájcban, a Zürichi Kelet Európai Könyvtár vezetője, és ő is foglalkozik a Kilián történetével.

Ekkor egy udvarias levél kíséretében elküldtem az írásomat Gosztonyinak, azzal a kéréssel, hogy javítson bele, egészítse ki, mivel 35 év távlatából minden részletre nem emlékezhetek pontosan.

Mivel Gosztonyi csak 25-én ment be a Kiliánba, az első két nap történetét nem ismerte, ezért írásomat továbbküldte az ugyancsak Svájcban / Winterúr / élő Csiba Lajosnak.

Csiba egy öt oldalas kézzel írt levélben válaszolt Gosztonyinak, aki nekem továbbította a levelet. /A levél birtokomban van./ Ebből idézek néhány mondatot:

„Szalay százados beszámolója igen felkavar. Látszik, hogy ott volt, és mi találkoztunk is. Azt olvasva, mint egy lázálomban, emlékben ismét végigéltem ezt az éjszakát. Én nem voltam rá felkészülve, engem úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Ezt én soha nem fogom elfelejteni. Úgy él az emlékezetemben, mintha tegnap történt volna… Ezek szerint a káoszt a laktanyában a laktanya elleni első támadással, közvetlenül éppen ő váltotta ki….

Ő egy idegen tiszt volt a számára idegen laktanyában. Tudom, hogy voltak felkelők a laktanyában, és mint azok, ő is saját szakállára, öntevékenyen, felelőtlenül cselekedett, cselekedhetett, nem volt módomban megakadályozni…. Hogy jön egy idegen tiszt egy számára idegen laktanyában ahhoz, hogy ott önhatalmúan rendelkezgessen, lövöldözgessen… Mindezek ellenére /ha a mód nem volt mindig helyes/, tisztelet és becsület illeti meg őt, mert ő előbb ismerte fel a helyzetet, mint én, vagy akár Maléter. Jó szándék vezette, és ez elismerésre méltó.”

Ezek után nyugodt lelkiismerettel küldtem el írásomat a szerkesztőségnek, mert igazolva láttam, hogy az általam leírtak 100%-ig megfelelnek a valóságnak!

Miután megjelent az írásom a Hitelben, később több hazai és főleg az emigráció magyar nyelvű lapjaiban megjelent. Így tízezrek olvashatták el azt, és soha egyetlen cáfoló vagy kétkedő hang nem hangzott el, a leírtakat cáfolandó.

Az elmúlt 20 évben rendszeres kutatómunkát folytattam a forradalom történetével kapcsolatban. Ennek során ismertem meg név szerint azokat, akiket 1989-ben, amikor visszaemlékezésemet megírtam, még nem ismertem.

A kisegítő építő, műszaki dandár parancsnoka: Maléter Pál ezredes
Helyettese: Horváth alezredes
A Kiliánban elhelyezett zlj. Pk: Csiba Lajos százados
A laktanya ügyeletes tisztje október 23-án este: Vörös főhadnagy volt
Az engem letartóztató civil ruhás: Dien őrnagy, a dandár politikai osztályának vezetője
A gépelésre felkért egyetemista lány: Temesvári Éva, jelenleg Ausztráliában él
Az általam csak „Bélának” ismert Műszaki Egyetemi tanársegéd teljes nevét és jelenlegi tartózkodási helyét nem ismerem.
A Kossuth tüzértiszti iskolából kivezényelt egység parancsnoka: Lénárd alezredes
Továbbá az események szemtanúja és részben résztvevője volt, ill. voltak:
- a tisztiiskolából kivezényelt közel száz fő tisztiiskolás.
- az ott tolongó több száz civil
- a Kilián udvarán parancsomra felsorakozott munkaszolgálatos századok tagjai
- a III. emeleti ablakból velem együtt tüzet nyitó felkelők és MUSz-os katonák

Aki e cáfolhatatlan tények után hazugságnak tartja az általam leírtakat, az sunyi, aljas provokátor és rágalmazó, aki megérdemli, hogy bíróság előtt feleljen tetteiért!

A teljes történelmi igazság megértéséhez, illetve a történelemhamisítók sunyi igyekezetének megértéséhez érdemes elgondolkozni a következőkön: amikor megjelent első könyvem, A forradalom igaz története (alcím: Ami a történelemkönyvekből kimaradt), olyan hihetetlen méretű támadás indult meg személyem ellen, amire kevés példa van az ún. rendszerváltás utáni két évtizedben.

Nem tudták elviselni, hogy gondosan kiöklendezett és felépített történelemhamisító elméletüket Maléterrel és a Kiliánnal kapcsolatban az igazság feltárása romba dönti. Ezért úgy gondolták, hogy az általam leírtakat valahogy meg kell cáfolni, és ehhez tanúkat kell szerezni!

Ekkor a Rádió napokon keresztül bemondta, hogy a forradalom történetéről filmet fognak forgatni, és ehhez a résztvevők segítségét kérik: „Aki a Kilián laktanya környékén vagy a Kilián laktanyában tartózkodott október 23. és nov. 4. között, az jelentkezzen a megadott telefonszámon.” Örömmel hívtam a megadott számot, elmondva, hogy okt. 23-án és 24-én ott tartózkodtam. Megkérdeztem, hogy hányan jelentkeztek eddig. A válasz az volt, hogy én vagyok az első jelentkező.

Tíz nap elteltével ismét felhívtam a megadott számot, és megkérdeztem, hogy eddig hányan jelentkeztek. A telefonon azt válaszolták, hogy már 38 jelentkező volt. Örültem, mert biztos voltam abban, hogy a jelentkezők csak úgy mondhatják el a történteket, ahogy én leírtam, mert ez volt az igazság!

Újabb tíz nap elteltével ismét hívtam a megadott számot, és érdeklődtem a fejlemények felől. Ekkor a legnagyobb megdöbbenésemre közölték, hogy a filmet nem tudják elkészíteni, mert nem áll rendelkezésre megfelelő összeg. Ezután megkérdeztem, hogy ki volt a tervezett fim producere. Azt a választ kaptam, hogy Hegedűs B. András.

Ekkor döbbentem rá, hogy a filmkészítés csak ürügy volt ahhoz, hogy megpróbáljanak olyan „tanúkat” szerezni, amelyekkel megcáfolhatják az általam leírtakat, és mivel ilyeneket nem találtak, mert valószínűleg mindenki úgy mondta el az eseményeket, mint ahogy én leírtam, lefújták a „filmkészítést”.

Itt kell megjegyeznem, hogy Hegedűs B. András a legelszántabb ún. reformkommu­nista történelemhamisító volt, aki mindent megpróbált, hogy az általam leírtakat megcáfolja, mert ez leleplezte a Maléterrel kapcsolatos mítoszgyártó igyekezetüket. Mert amit a Kiliánnal és Maléterrel kapcsolatban leírtak, az csak az igazságnak az egyik fele, és az ókor óta tudjuk, a féligazság nem az igazság fele, hanem hazugság! 

Beigazolódott annak a régi népi mondásnak az igazsága, hogy „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.”