A Magyarok Világszövetsége hű marad eredeti céljaihoz
Beszélgetés Patrubány Miklóssal, az MVSZ elnökével

 

A Magyarok Világszövetsége rangjához méltatlanul keveset szerepel a magyar nyelvterület írott és elektronikus médiájában. A sajtó egy része botrányszagú híreket röpít szárnyra szervezeten belüli, több éve tartó, vélt vagy valós viszályokról, ami ellehetetleníti a világszervezet működését. Közben a Magyarok Világszövetségében zajlik az élet, és számos olyan dolog történik, amely a mainál jóval nagyobb pozitív visszhangra tarthat számot. Az új év kezdete jó alkalom volt arra, hogy Patrubány Miklóst, a Magyarok Világszövetségének elnökét itthon, Kolozsváron, az elmúlt esztendô mérlegérôl kérdezzem.

— A Világszövetség életében 2001 a háború esztendeje, 2002 a konszolidálódás éve volt, 2003 pedig hitem szerint a szövetségépítés éve lesz. 2001 decemberében a Fôvárosi Bíróságon ítélet született abban a perben, amelyet a Legfôbb Ügyészség indított a Magyarok Világszövetsége ellen, külsô felbujtók ügyködése nyomán. A keresetben az MVSZ tevékenységének felfüggesztését és felügyelôbiztos kinevezését kérték. A bíróság részben helyt adott az ügyészségi kérésnek, felügyelôbiztosnak azonban a megválasztott elnököt nevezte ki, igazat adva a tisztújítás demokratikus választási eredményének. Jóllehet a per még folyik, magunk is megfellebbeztük, az elsôfokú végzés egyértelműen a Magyarok Világszövetségét igazolta. Így kezdôdött a 2002-es esztendô, és azzal ért véget, hogy sikerült bérbe adnunk a Magyarok Világszövetsége Benczúr utcai székházát: néhány évig itt fog székelni a Kínai Népköztársaság nagykövetsége. Ezzel eloszlattuk azt az aggodalmat, amivel barátainkat és az MVSZ-el rokonszenvezôk egész táborát riogatni lehetett, tudniillik, hogy a Világszövetség anyagi ellehetetlenülése miatt az értékes épület kalapács alá kerülhet.

Minden szervezet életében meghatározó fontosságú testület a küldöttgyűlés, és ez így van az MVSZ-ben is. Tavalyi küldöttgyűlésünk egy sor érdemi döntést hozott. Újragondolta a Világszövetség szerkezetét, egyesítette az utóbbi tíz évben elkülönülô, és ebben az elkülönülésében anakronisztikussá váló Kárpát-medencén belüli regionális tagoltságot, létrehozva az új, egyesült Kárpát-medencei Régiót. Az MVSZ új felosztása pragmatikus természetű, mert a valóságos élethelyzeteknek megfelelôen tagolja nemzetünket: a Kárpát-medence minden zugában ôshonosak vagyunk, a világ többi részében pedig betelepülô szórványként élnek közösségeink. A két régió egyesítésének igen fontos szimbolikus üzenete is van, mégpedig az, hogy a Világszövetség testén belül a magyar nemzet azon közösségei, amelyek a Magyarok Világszövetségéhez tartozónak vallják magukat, felszámolták Trianon örökségét. Mindez az európai folyamatokkal összhangban történt, hiszen egyre inkább légiesülnek a határok. Ha az európai államok közös pénznemet tudnak elfogadni, az MVSZ miért ne tudná legalább azt megvalósítani, hogy a Kárpát-medencében a tagdíjat azonos pénznemben fizethessék. A küldöttgyűlés további alapszabály-módosító határozatainak gyümölcse ezután fog beérni, gondolok itt többek között az MVSZ pártoló tagságára. Ez a tagság nem valamiféle anyagi pártolást jelent: aki ezt vállalja, az egyetért az MVSZ alapszabályzatába foglalt célokkal, értékekkel. Ez azoknak az alapvetô értékeknek és céloknak a támogatását jelenti, amelyek tíz év munkája során érlelôdtek meg. Ezeken rajta van Duray Miklóstól Sütô Andrásig, Pozsgay Imrétôl Hódi Sándorig, Borbély Imrétôl Püski Sándorig és Tôkés Lászlótól Csoóri Sándorig mindazok kézjegye, akik az elmúlt tíz esztendôben a Világszövetség életében szerepet vállaltak.

– Az elmúlt másfél év alatt az MVSZ eltávolította a Benes-dekrétumokról az idô porát. Mint kiderült, ezek életben maradtak, mégsem beszélt róluk senki...

– Magyar kultúrközegben a Benes-dekrétumok felemlegetése ma már egyenértékű a Magyarok Világszövetsége tevékenységének emlegetésével, hiszen másfél év alatt, a teljes anyagi nincstelenség és az ellenünk folytatott "háború" körülményei között, az MVSZ-nek maradt annyi energiája, hogy figyelmét e dekrétumokra összpontosítsa. Az Európai Unió nagy megrökönyödésére a Benes-dekrétumokat sem a szlovákiai magyar politikai párt, sem az egymást váltogató magyar kormányok nem tették szóvá. Nem nézhettük tétlenül, hogy Szlovákiában és Csehországban továbbra is érvényben legyenek az elhíresült dekrétumok, amelyek embertelenségükben vetekszenek Hitler bármely gyilkos rendelkezésével. Immár több Európai Parlamenti képviselô megfogalmazta, és a plénum elôtt kimondta, hogy ezek a dekrétumok Európa szégyenét jelentik. 1945-ben, 46-ban és 47-ben, amikor a dekrétumok végrehajtása tombolt, mindenki hallgatott. A Magyarok Világszövetsége volt az egyetlen intézmény, amely akkor hallatta szavát. Levéltárunkból elôvettük a korabeli dokumentumokat: ezek tanúsága szerint az MVSZ vezetôi minden illetékes fórumot figyelmeztettek a Benes-dekrétumok emberiség ellenes voltára. Mostani akciónk hat strasbourgi és brüsszeli megjelenéssel volt fűszerezve: volt egyéni és csoportos, nyilvános és zártkörű meghallgatás, fórumon, szemináriumon tártuk a világ elé a dekrétumok máig tartó hatását. A politikai cselekvésnek szinte teljes palettáját kimerítettük. Annyit sikerült elérnünk, hogy amikor Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor az Európai Unió külügyi bizottsága elé állt, azok a parlamenti képviselôk, akik az MVSZ-tôl tudták meg, hogy a Benes-dekrétumok magyarokat is érintettek, feltették a kérdést, hogy Magyarország miként viszonyul ehhez a problémához. Az általam Magyar Kiáltványnak nevezett fehér könyvet tavaly, november 7-én, az Európai Parlament épületében nemzetközi sajtótájékoztató keretében, mutattuk be, az MVSZ elnökét az Európai Parlament képviselôi fogták közre. A könyv elôszavát az Európai Parlament egyik frakcióvezetôje írta. Az MVSZ által kiadott fehér könyv, úgy tűnik, megrengette az európai intézményrendszert. Elsô ízben merült fel az, hogy Szlovákia esetében is beszélgetés tárgyává kéne tenni a dekrétumok ügyét. E helyen is köszönetet mondok a belgiumi magyar lobbinak, mert nélkülük mindez nem valósulhatott volna meg.

– A Fidesz vezette kormánykoalíció az MVSZ-tôl közismerten megvonta az évi több mint kétszázmillió forintos állami támogatást, ami a konzervatív nemzeti körökben nem kis megrökönyödést keltett. A Világszövetség hogyan vészelte át ezt a súlyos pénztelenséget, illetve van-e stratégia arra, hogy állami támogatás nélkül is fenntarthassa a szervezetet?

– Amikor 2000 decemberében a kormánypártok, a Fidesz és a Kisgazdapárt elôzetes figyelmeztetés nélkül, képviselôk által szabálytalannak tartott eljárással, puccsszerűen lenullázta a Magyarok Világszövetségének költségvetését, egy soha nem volt helyzet állt elô. 1938-as létrehozásától 2000 decemberéig nem fordult elô, hogy a magyar állam ne támogatta volna az MVSZ kiemelten közhasznú, magyarságszolgáló tevékenységét. A támogatás megvonásakor a Világszövetség napi fogyasztása 500 ezer forint volt: 30 alkalmazott tartotta fenn a folyamatos információáramlást minden létezô csatornán, ennek megfelelô költségekkel. Ameddig ezt a hatalmas gépezetet le tudtuk fékezni, magasra ugrottak a kifizetetlen költségek. A munkatársak végkielégítése 25 millió forintba került, ami a Világszövetség már nem létezô költségvetését terhelte... Az MVSZ ezt a példátlan helyzetet nehezen tudta kezelni, még ma is küszködik vele. Számításaink szerint további másfél esztendôbe telik, amíg saját forrásainkkal sikerül kialakítanunk azt a szerteágazó tevékenységet, amelyre elhivatottságot és felkészültséget érzünk. Közben a Világszövetség hitelét ezer módon, ezer csatornán rontották, mind a magyarországi, mind a határon túli magyar médiába eljuttatott hamis információval. Tavaly derült ki, hogy költségvetésünk lenullázását követôen a Világszövetség hitelét intézményesen is rombolták: diplomáciai körökben elterjesztettek egy irományt Kommunikációs panelek a Magyarok Világszövetségérôl címmel, amely néhány oldalon a lehetô legsötétebb képet festette szervezetünkrôl. Ausztráliában derült ki, hogy az akkori magyar nagykövet valamennyi magyar szervezetnek eljuttatta ezt a nem hivatalos "kormánydokumentumot". Nos, ilyen körülmények között próbáljon valaki adakozóktól pénzt szerezni, miközben lépten-nyomon azt terjesztik róla, hogy konfliktusai, rendezetlen anyagi kérdései vannak, a Világszövetség szemben áll a magyar kisebbségi pártokkal, az MVSZ-t nem támogatja a magyar kormány, ügyészségi eljárás folyik ellene, stb. Ezért mondottam küldöttgyűlési beszámolómban, hogy a támogatás megvonása — jóllehet "halálos" csapásnak szánták — a legkisebb rossz, amit ez alatt a két év alatt az MVSZ ellen elkövettek.

– Sokak számára mai napig kérdés, hogy a nemzeti értékeket valló Orbán-kabinet miért üzent kíméletlen hadat a Magyarok Világszövetségének.

– Azt hiszem, hogy ezt tôlük kellene megkérdezni. Annyit viszont tudunk, hogy az MVSZ 2000-es választását megelôzôen Magyarország akkori miniszterelnöke, Orbán Viktor nyíltan beavatkozott egy független társadalmi szervezet tisztújítási folyamatába. Miután a hivatalban lévô miniszterelnök egyik elôdjével összefogva beszállt az MVSZ tisztújításába, vélhetôen nehezen tudták megemészteni, hogy mindezek ellenére egy kevésbé ismert erdélyi csapat került ki gyôztesen a versengésbôl. Azt lehetne ragozni, hogy hányan és milyen módon tettek keresztbe a Világszövetségnek, hiszen csupán nyilvánosan bevallott elnökjelöltbôl tizenkettô volt. Közöttük olyan jeles személyek, mint Duray Miklós, püspökök, közéleti nagyságok egész sora. A nyilvánosan bevallott elnökjelölteken kívül voltak olyanok is, akik nem jelentkeztek a megmérettetésre, arra számítva, hogy elôbb-utóbb elvéreznek a jelöltek, és akkor ôk mintegy a helyzetet mentve, kezükbe vehetik a Világszövetség irányítását. Összegezve: nem az én tisztem megítélni, hogy aki magyarként ellenünk cselekszik, miért teszi. Lelke rajta!

– A tavalyi választásokat követôen szocialista-liberális színezetű kormánytöbbség alakult Magyarországon. Miként sikerül az új kormányzó pártokkal közös nevezôre jutni?

– Már a Világszövetség elnökjelöltjeként egyértelművé tettem, hogy ragaszkodom az MVSZ alapszabályzatának azon kitételéhez, amely szerint a Magyarok Világszövetsége pártoktól és kormányoktól független. Árnyaltabban fogalmazva ez úgy értendô, hogy pártoktól és kormányoktól függetlenül, de a mindenkori pártok és kormányok szavára figyelve, hiszen az MVSZ-nek nem célja, nem érdeke szembe menetelni egyetlen magyarországi párttal vagy kormánnyal sem. Az elmúlt idôszak bizonyította, hogy következetesek voltunk. 2002 április 27-én küldöttgyűlésünk, amely immár a választási eredmények ismeretében ült össze, négyötödös többséggel határozatot fogadott el, amelyben arra kérte a leköszönô országgyűlést és kormányt, hogy két év történéseinek ismeretében fogadják el a Magyarok Világszövetségének kiemelten közhasznú tevékenységét, és szabadítsák fel a 2000-ben visszatartott költségvetési támogatását, miután a bírósági perek egész sora a mai vezetést igazolta. Ugyanez a határozat az eljövendô magyar kormányhoz és országgyűléshez is fordult. A leköszönô kormány válaszra sem méltatta kérésünket. Az újonnan megválasztott kabinet képviselôi viszont fogadtak, és több rendbéli tárgyalás során eljutottunk odáig, hogy valóban belátták a támogatás szükségességét. Szeptember vége felé mégis meghátráltak. Hivatalos tárgyalás keretében mondták, hogy Csoóri Sándor, az MVSZ volt elnöke és néhány más, külföldi szereplô rendkívül kemény hangon követelik az MVSZ tovább tartó "kiéheztetését". Az illetékes államtitkárnak elmondtam: normális körülmények között ez nem kellene hogy gondot jelentsen, még akkor sem, ha tucatnyian kérnék a támogatás további megvonását. A Magyarok Világszövetségén belüli véleménykülönbséget úgy kell elképzelni, mint az Országgyűlésbelieket, mondjuk megszorozva negyvennel vagy ötvennel, hiszen nem csak ideológiailag olyan színes a világ magyarsága, mint az Országgyűlés, hanem ehhez hozzáadódik az ötven ország eltérô érték- és szokásrendje is. Ha Magyarország jogállam, akkor a hatalomnak a Világszövetség legitim képviselôivel kell szóba állnia, és nem a választások során alul maradókkal, hiszen a szervezetben demokratikus választások voltak. Képzeljük el azt a helyzetet, ha a Medgyessy-kabinet az Országgyűléstôl csak akkor kapna pénzt működésére, ha ezt megelôzôen mondjuk Orbán Viktor, Kövér László és Áder János csak jót és szépet mondana Medgyessy Péterrôl és kormányáról... Magyarországon tehát a demokrácia és a jogállamiság ekképp botladozik a politikum többnyire láthatatlan útvesztôiben.

– Az MVSZ által kidolgozott külhoni magyar állampolgárság törvénytervezete az elmúlt két év alatt nem került az országgyűlés elé. Helyette elfogadták a kedvezménytörvényt, amelyrôl azóta kiderült, hogy nem oldja meg a külhoni magyarság gondjait. Néhány hónapja ismét divatba jött a kettôs állampolgárság emlegetése. Németh Zsolt, aki a Fidesz-kormány idején keményen ellenezte, hogy akár szót is ejtsenek róla, most elfogadhatónak tartja, sôt pártja nevében támogatja. Vajon mi vezetett ehhez a fordulathoz?

– Ez egy jellegzetesen ellenzéki politika, amikor felelôtlenül lehet ígérgetni. Amíg négy éven át kormányon voltak, csak rajtuk múlott, hogy Magyarország és a külhoni magyarok viszonya végre rendezôdjön. A státustörvényt a Magyarok Világszövetsége egy korszakalkotó lépésnek tartotta, de csak elsô lépésnek az általa igazi megoldásnak tekintett külhoni magyar állampolgárság irányába. Ez a státustörvény ma ott tart, hogy a szakmai hibái miatt feltupírozható külpolitikai nyomás alatt ezer támadás éri, és kérdéses, hogy egyáltalán marad-e belôle valami. Ha akkor a magyar kormány a szomszédai által is gyakorolt kettôs állampolgársághoz, vagy az MVSZ által öt év következetes munkájával kiérlelt, és az európai politika szintjén megmérettetett külhoni állampolgárság eszközéhez folyamodik, elkerülhetô lett volna a mostani vészhelyzet. Amióta Európa államai 1997-ben aláírták az Európai Egyezményt az állampolgárságról, a kettes és a többes állampolgárság intézménye nem csak megtűrt, hanem egyenesen ajánlott jogi eszközként működik. Nota bene: Románia elsôk között írta alá a dokumentumot, és miközben az RMDSZ kormánypozícióban "tátotta a száját", a besszarábiai és bukovinai románok számára alanyi jogon elérhetôvé tette a román állampolgárságot. Váltig csodálkozom, hogy azok a magyarországi, illetve erdélyi politikusok, akik mélyen hallgattak, amikor 2000-ben e kérdés tárgyalásának ideje lett volna, ma fennhangon zengedeznek a kettôs állampolgárság üdvözítô voltáról.

– A romániai magyarság a tavalyi népszámlálás adatai szerint Trianon óta a legnagyobb létszámbeli veszteséget szenvedte el. Ennek okait sokan és sokféleképpen magyarázzák. Mi ezzel kapcsolatban a Magyarok Világszövetségének álláspontja?

– 2002 júliusában Debrecenben ülésezett az egyesült Kárpát-medencei Régió Tanácsa, a régió legfôbb testülete, amely kimondta, hogy valóban drámai mértékű a fogyás. Tudni kell, hogy visszajelzések százai igazolják: a népszámláláskor rendellenességek voltak, nagyon sok embert nem kérdeztek meg etnikai hovatartozásáról, máshol ugyanezt ceruzával írták be, nyilván megmásítható formában. Nincs okunk ezeket az eredményeket hitelesnek tekinteni — ez az elsô és legfontosabb észrevételünk. A Magyarok Világszövetsége elérkezettnek véli az idôt arra, hogy elkezdôdjék a külhonban élô magyarok önmegszámlálása, hiszen nem tehetjük ki magunkat évtizedenként annak, hogy — háborgó világtalan szövétnek módjára — megkérdôjelezhetô hitelességű források alapján próbáljuk a nemzeti közösségünk életében végbemenô folyamatokat értékelni. Mindazonáltal a fogyás kétségtelen, még ha nem is ilyen méretű. Ez vészjel kellett volna hogy legyen az erdélyi magyar politikusok számára. Fel kellett volna állniuk, és át kellett volna adniuk helyüket másoknak. Személyesen Markó Bélára és csapatára gondolok, akik 1993 januárja óta háborítatlanul irányítják a romániai magyar nemzeti közösséget. Markó Bélán kívül egész Közép-Kelet Európában egyedül a fehérorosz Lukasenkónak adatott meg, hogy tíz éven keresztül háborítatlanul irányíthassa országát, pártját vagy nemzeti közösségét. Ha Markóék RMDSZ-es szerepvállalásukat szolgálatként fogták volna fel, és nem hatalmi törekvéseik eszközeként, akkor a népszámlálás eredményeinek közzétételekor meg kellett volna köszönniük a bizalmat, és azonnal átadni helyüket valaki másnak! Az erdélyi magyarság számára oly borzalmas XX. században két világháború és ötven év kommunizmus, amibôl huszonöt év Ceausescu-diktatúra, együttvéve nem okozott akkora veszteséget, mint ez a tíz esztendô, amely alatt az erdélyi magyarságot egyetlen csoport és ugyanaz a személy vezette.

– A mostani RMDSZ-kongresszus hozhat-e lényegi változást, valamilyen új stratégia kidolgozását?

– Úgy látom, hogy a jelenlegi kongresszusnak egyetlen tétje van: megfosztják-e vagy sem tiszteletbeli elnökségétôl Temesvár hôsét, Tôkés Lászlót. Ez összességében kiábrándító. A jelenlegi kongresszuson fel sem merül egy tisztességes stafétabot-átadás. Sôt, mi több, azt látom, hogy két ország kormánya teljes politikai súlyával összefogna azért, hogy az RMDSZ élére újraválasszák Markó Bélát. Az RMDSZ-en belül teljesen egyoldalúvá vált a politikai játszma. Az a csoport, amely tíz év óta irányítja az RMDSZ-t, ma a szervezetben megingathatatlan hatalommal rendelkezik. Más kérdés, miként viszonyul ehhez az erdélyi magyar nemzeti közösség. Amíg valamilyen formában az erdélyi magyaroknak nem adatik meg a választás lehetôsége, hanem mindig csak a szavazás kényszerével szembesülnek, addig a mostani állapotok nem fognak megváltozni. Pedig néhány halaszthatatlan és igen fontos kérdésre választ kellene keresni.

– Melyek volnának ezek?

– Az RMDSZ, amelynek magam is tagja vagyok, kongresszus elôtt áll. Ilyenkor minden szervezetnek önvizsgálatot kell tartania, végig kell tekintenie az elmúlt kongresszus óta megtett úton, és számba kell vennie a történteket. Három kérdéskört jelölök meg: milyen szövetséget, milyen magyar közösséget és végül milyen országot építünk.

A szövetségépítés képe lesújtó. Azt látjuk, hogy a képviseleti demokrácián az RMDSZ kénye-kedve szerint követ el erôszakot. Elôször volt kellô elrugaszkodottsága ahhoz, hogy ötszázezer erdélyi magyar aláírását semmibe véve, politikai munkája során egy más törvénytervezetet szavazzon meg, mint amit az ôt megbízó erdélyi magyar nemzeti közösség aláírásával szentesített. Ez példátlan. Másodszor 2000-ben aláírásgyűjtésbe kezdett a külhoni magyar állampolgárság intézményének támogatására. A több százezer aláírást feldolgozatlanul, összegyűjtetlenül dobta sutba. Az a vezetés, amely választóinak aláírását így kezeli, csak manipulációs tömegnek, hivatkozási alapnak tekinti népét. A mostani kongresszusnak szembe kellene néznie a történtekkel.

Vegyük a második kérdést: milyen magyar közösséget építünk? Az erkölcs minden idôkben, de a mostani világméretű átrendezôdések idején különösen fontos, megkerülhetetlen dimenzió. A mostani kongresszusnak többek között arra a kérdésre is választ kellene adnia, amit egy SZKT-én már feltett egy képviselô, és amely azóta is válasz nélkül maradt: "hogyan történhetett meg, hogy a csíkszeredai egyetem épületét — magyar közpénzekbôl — közel tízszer annyiért vette meg az egyetemet működtetô alapítvány, mint amennyiért azt a román állam eladta?" Igaz-e mindez, és ha igen, kik a közbeesô közvetítôk, és hová lett a dollármilliós nagyságrendű összeg? Hasonlóképpen az erdélyi magyar nemzeti közösség tagjainak tudniuk kellene, hogyan ítéltek meg egyetlen erdélyi felekezet egyetlen egyházkerületének negyedmilliárd forintos támogatást, és mire lett az felhasználva. Vajon nem futotta volna ebbôl a pénzbôl, mondjuk, Kölcsey Ferenc, Himnuszunk költôje szôdemeteri szülôházának megváltására? Ha az RMDSZ az egész erdélyi magyarságot képviselné, kongresszusa ezeket a kérdéseket nem hagyhatná válasz nélkül.

Harmadjára nézzük, hogy milyen országot építünk. A mostani kongresszusnak döbbenten szembe kellene néznie a társadalom elképesztô elszegényedésével. Oda jutottunk, hogy két tanári fizetés nem elég egy téli gázszámla kifizetésére. A nyugdíjasok a lét és a nemlét határán szenvedik végig a telet. Milyen országot építünk tehát? Hol vannak ennek az országnak a páratlan altalaji és természeti kincsei? Miért nem lehet egy ennél méltóbb emberi létet megteremteni? Ezekre a kérdésekre is választ kellene adnia annak az RMDSZ-nek, amely azzal az üdvözítônek tűnô kifogással vállalt kormányzati szerepet, hogy nemcsak a magyarság, hanem az egész ország jólétéért küzd.

És ekkor még meg sem pedzettünk nemzeti közösségünk jövôje szempontjából megkerülhetetlen kérdéseket. Csak példaként említem: hogyan éri el az RMDSZ, hogy az európai integráció során az erdélyi tömbmagyar területek, a Székelyföld és a partiumi magyar tömb önkormányzó régióvá váljanak? Vagy e téren maradhat minden a régiben? Ugyancsak példaként hozom szóba, hogy foglalkozni kellene Magyarország közelgô európai uniós csatlakozásával és annak számunkra megkerülhetetlen, várható következményeivel. A nemzet egészéért érzett felelôsség jegyében, legalább úgy, mint tették azt az ausztráliai magyarok az Adelaide-i nyilatkozatban, e hónap elején. Vagy ne szólj szám — nem fáj fejem?

Azt hiszem, emlékeztetnem kell politikusainkat egyik MVSZ-tisztviselô társunk közismertté vált mondására: a magyarok nemzeti szimbóluma nem a strucc — hanem a turul!

Makkay József