Extra,
Publicisztika :: 2011-09-20. 10:03
Reformkori antiszemita kiskáté – Miként vélekedtek dicső eleink a zsidóságról?
Miképpen az a 20. századi világirodalom egyik legkiválóbbikától, Konrád
Györgytől közismert, a zsidóság különleges génkoktélból van
összevegyítve-löttyintve, másfelől, amint azt egy másik jelenkori egyetemes
szellemóriás, esztéta és szépíró,
Kertész Ákos nemrégiben megfogalmazta nemzetünkről, mi – közismerten mucsai –
magyarok afféle állatként, disznó módjára röfögünk a moslékban és a ganéjban, s
irigyeljük az ő kifinomult, nemes génjeiket.
Ezen kijelentéseivel mind Konrád, mind Kertész felhatalmazott bennünket arra,
hogy mi is leplezetlenül és a szűzies szemérmesség mellőzésével szóljunk a
magyarságban a zsidókról évszázadok alatt kialakult képről, amelyet
legnagyobbjaink festettek meg időről időre.
|
Nemrégiben
e sorok írója egyik publicisztikájában
hosszasan idézett az egyetemes
zenetörténet egyik zsenijének, Liszt Ferencnek a zsidókról megfogalmazott
kijelentéseiből, ezúttal 19. századi történelmünk másik két meghatározó
alakjának, egy politikusnak, illetve egy szépírónak a kérdésben alkotott
álláspontját, néhány gondolatát teszi közkinccsé. Miután a jelenkori
hivatalosság képviselői előszeretettel hivatkoznak Kossuth zsidóbarát
megnyilvánulásaira, ellenpéldaként mazsolázgassunk Kossuth Lajos antiszemita
kijelentéseinek gazdag tárházából. 1828-as Értekezés az éhínségek okairól című
művében efféle istenkísértően eretnek, kirekesztő-gyűlölködő kirohanásokra
ragadtatja magát a Konrád-Kertész neve által fémjelzett – a magyar moslék
lápvilágával antagonisztikus ellentmondásban lévő – héber génbólét ab ovo
magában hordozó, választott nép fiaival szemben:
„A megyénkben (ti. Zemplén vármegyéről van szó – L.Zs.) tanyát vert sok zsidó,
valamint az iparkodással egyben köttetett erkölcsiségnek valóságos métellye, úgy
a földmívelő népnek, amellyel legszorosabb egybenköttetésben él, súlyos ostora,
bővölködésének telhetetlen sírja, iparkodásának rothasztó nyavalyája. Ezen
népcsoport, kit vallásának különössége, nyelvének minden mások előtt érthetetlen
volta, az elnyomattatás érzéséből származó oldozhatatlan szoros együttartás
századok olta megtartott anélkül, hogy azon nemzetekkel, kiknek közepette, mint
a növény tápláló nedveit elszívó gomba él, egybenolvadott, vagy a
nationalismushoz csak egy gondolattal is közelített volna, ezen boldogtalan nép,
mely Istenünknek szép teremtett világán egy talpalatnyi földet hazájának nem
nevezhet, s kitörülve a nemzetek sorábul egy irtódzást gerjesztő bélpoklosként,
utáltatva tévelyeg a föld lakosi között, kit 1647-iki országgyűlésünk 91-ik
törvénycikkelye lélekesméret nélkül szűkölködő gazembereknek kiált ki (az
említett törvény arról rendelkezik, hogy a zsidókat a vámok bérlésétől mielőbb
el kell tiltani (vajon miért is? – L.Zs.), kit polgári törvényeink az emberiség
s társaságos élet szebb jussaitól megfosztottak, s előtte a becsület s tisztelet
ösvényét örökre elzárva, már bölcsőjében a többnyire csalárd, ritkán becsületes
fortélyokbul leendő alacsony élelemre kárhoztatták, ezen szerencsétlen nép,
midőn lételének fenttartozását csak a mások megrontásán gondolja építhetni, s ön
gondtalanságunk s haszonkeresésünk által megerősített bódult tévelygését
anyjának tápláló tejével szívja bé, keserves bosszút áll becstelen sorsáért.
Egész helységeket tudok, hol a szegény földmívelő nem magának, de a korcsmáros
zsidónak szánt, vet és arat, – hiába igyekszik iszákosságra hajlandó természetét
szegénységével zabolázni, s a korcsmák ajtaji előtt leskelődő zsidó
bisztatgatással, creditum (azaz hitel, mennyire ismerős, olvasóinknak déja vu
érzése támadhat – L.Zs.) ígéretével bé tudja csalni küszöbén (nem mellesleg a
korabeli Zemplén vármegyei jegyzőkönyvek, hivatalos iratok tele vannak
panasszal, hogy a zsidó kereskedők hamisítják a bort – L.Zs.), s ha egy lépést
tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van, a kettőztetett pohár közt felejti
gondjait, s ha holnap terhesebben érkeznek vissza, orvosságát kettőzteti. Az
iszákosság firul fira természetté változik, s jövendő aratását a tavasz
nyíltával, jövendő szüretjét aratáskor régen megitta (vagyis a héber hitelező
uzsorakamatra adta az „ajándékot” – L.Zs.). Pedig magyar becsületemre esküszöm,
festésem nagyítást nem esmér. Tudok közelébb egy derék helységet megyénkben,
melynek lakosai még ezelőtt 20 esztendőkkel 30 quadrat mértföldnyi kerületen a
legjózanabb, legigyekvőbb, legszorgalmasabb közönséget tették, s ma már, amióta
a compossessoralis (közbirtokosi, azaz nemesi – L.Zs.) haszonkeresés minden
negyedik házhoz egy korcsmát állított, a legerkölcstelenebb, a legtunyább, a
legravaszabb emberekké változtak, s naprul napra szegényedve, végpusztulásokat
várhatni. Megilletődve hallottam a helybeli lelkipásztort népének
erkölcstelensége felett könnyes szemmel panaszkodni, s panasza valóságát, így
annak indító okát is igaznak lenni magam tapasztaltam.
Igaz, ezen nemes megyének mindenkor atyáskodó gondossága bölcs s célirányos
határozatai által a lehetségig igyekezett e veszedelmes mételyt gátlani. De a
törvények sikerét vizsgáló tapasztalás e bölcs határozatokat elégteleneknek
lenni találja. Nincs azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidók
kijátszani ne tudnák, valamint nincs egy csalás, nincs egy tolvajlás, amely
zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna, s ha e veszedelmes népnek
civilisatioját vallása szokásai, természete továbbá is lehetetlenné teszik, ha a
jelen való karban még soká fog köztünk fetrengeni, a földmívelő népnek
végpusztulását kikerülni lehetetlen lész.”
|
Minő véletlen, hogy a fentiekkel egyidejűleg két vármegyével odébb, ugyancsak
hasonló jellegű, vészjósló társadalmi anomáliákra figyelt fel nemzeti imánk
szerzője is. Kölcsey Ferenc 1830-ban kiadott, A szatmári adózó nép állapotáról
című könyvében olyan kijelentéseket tesz, amelyeket a mai polkorrektek rögvest
„fasisztának”, „Auschwitz egyik előkészítőjének” és hasonlóknak nyilvánítanának.
Nézzünk néhányat eme égetnivaló megnyilvánulásokból is:
„A pálinkafőzést pedig úgy kell tekintenünk, mint egyedül a zsidók élelme
módját, akik amennyit a közteherből magokon viselnek, két annyit terhelnek
vissza a föld lakóira (mai utódaikhoz képest még horatiusi mértékletességet
tanúsítóknak is tekinthetjük őket ; hiába, változnak és tökéletesednek az idők –
L.Zs.). S hogy a kereset ezen ága nagyon csekély, mutatja azon 313-ból álló
kevés szám, amennyire az adózó nép pálinkafazékai az idei dicális öszveírásban
(tizedjegyzék, azaz a földesúri kilenced-adóterheket rögzítő dokumentum – L.Zs.)
feltétettek. Mert ha ezen számot háromszorosan vesszük is, mégis az adózó nép
csak mintegy huszonnegyed részének adna jövedelmet. Ide nem értvén azt, hogy a
zsidókon kívül lévő fazékbirtokosok legfeljebb is csak három esztendőben egyszer
teremni szokott kevés szilvájokat főzik ki parányi edényeiken; következőleg
azokat mint kereset módját nem használják. (…) A marhával kereskedés
tulajdonképpen (ha az egy-két kupecet, kik időről időre néhány kevés számú
marhát ez ez vagy amaz kis vásárra hajtogatnak, kivesszük) a mészárszékeket
árendáló zsidók kezében van: s ezek kezén forognak a mi többnyire igen nyomorúlt
korcsmáink is, melyeknek körében határoztatik egész borral és pálinkával való
kereskedésünk.”
Végezetül ezt a döbbenetes összegzést és hipotetikus de egyben apokaliptikus
jövőképet festi meg a Himnusz szerzője, minden idők egyik legtisztább, catói
jelleme:
„Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók
szemlátomást való szaporodása. Az 1804-diki populáris öszveírás 2290 zsidó
férjfiat számlál, az 1826-dikiban pedig 2872 találtatott ezen nemes megye
kebelében; következőleg a zsidó népesség 582 férjfival, s ha az asszonyokat is
ide számláljuk, legalább is 1164 lélekkel szaporodott, még pedig azon időben,
mely alatt (ha ugyan az említett öszveírásokban valami tetemes hiba nem történt)
a keresztyén adózó nép száma több mint 16 ezerrel kevesedett meg. Senki sincs a
Tekintetes Vármegye itt ülőtagjai közül, akinek a zsidók ezen szaporodására a
szomszéd Galíciának sorsa eszébe ne jusson. Távol vagyok attól, hogy azon
rémítésekre menjek vissza, melyeket Eisenmengernek s a hasonlóknak tudósításai
terjesztettek el. De bátran említem azt az iszonyú rajzolatot, melyet Pr.
Schulze Galiciának az Izrael fiai által történt lesüllyedéséről, az egész
ausztriai birodalom láttára, előállított. Méltán mondja ő, hogy amely országban
a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll. S maga az a nevezetlen
ugyan, de köztiszteletben álló politikus, aki a zsidókat Franciaországba
visszahívatni tanácslá, világosan megintette a hozzánk hasonlókat, mondván: nem
kicsiny és szegény státusba (itt állam a jelentése – L.Zs.) való a zsidó, hanem
nagyba és gazdagba. Itt segíti az industriát, ott megöli.”
Miként napjaink fejleményei is bizonyítják, bölcs reformkori eleink száján a
próféták szóltak. A posztmodern kor fogalomkészletével ma is hasonló társadalmi
kor- és kórképet rajzolhatnánk. Devizahitelezés, kamatrabszolgaság, uzsorázás,
parazitizmus, elszegényedés, egzisztenciavesztés, önpusztítás, öngyilkosság. S a
háttérben jelenünkben is Jahve választottjai, illetve a hozzájuk lélekben és
anyagilag idomuló díszgój-lakájok állnak. Forgassuk szeretettel és nagy
haszonnal dicső elődeink munkáit, hogy erőt és kitartást merítsünk belőlük az
előttünk álló harcra. Mert a kérdés immár hamleti módon így vetődik fel: „to be
or not to be”, azaz: lenni vagy nem lenni. Másképpen: magyar földön magyar
életet élni, vagy hagyni magunkat birka módjára, pereszi módon vágóhídra terelni
és elpusztítani.
Lipusz Zsolt
– Kuruc.info