Stoffán György: Minél rosszabb, annál jobb.

Akárcsak a természeti erők egy-egy vulkánkitörés előtt, úgy halmozódik a kárpát-medencei magyarságban a feszültség, a csaknem száz esztendeje elnyomott nemzet sérelem-áradata. Forr és feszíti a mélyben az őt visszatartani akaró ellenerőket. Hiszen, amikor a nemzet azt látja, hogy az Európai Unió semmit sem tesz a magyar nemzet jogainak visszaállításáért, amikor azt látja, hogy más uniós kisebbségek minden probléma nélkül visszakaphatják jogaikat, s amikor azt látja, hogy az egész régióbeli magyarellenességnek a budapesti kormány a mozgatója, akkor a nemzet magához tér, harcol és szabad lesz.

Persze nem azonnal éri el azt a szellemi és lelki magaslatot, amiben felismeri szorultságát, hanem számos, az eddigieknél jóval nagyobb megaláztatás, sanyargatás következtében ébred majd annak tudatára, hogy tennie kell valamit. Azaz, hogy jól kell cselekednie, és egységben kell föllépnie mindazon problémáinak rendezése érdekében, amely problémák tragédiába sodorják. A feladat nagy, de a magyar akkor tart össze, ha már kilátástalanná válik a helyzete. És még nem az! Még nem folyt elegendő vér, nem jön érte a rendőrautó, még bemehet a kocsmába egy-egy korsó sörre, és van még mit elfüstölnie a flekkenezés után. Ám, ha mindezen "jólét" megszűnik, akkor a magyar kiegyenesíti a kaszáját és nekiront annak, aki elnyomja, aki megalázza, aki elveszi a sörét és a cigarettáját, s netán, mert pofázni mert, jól el is veri. A magyar, katonanép, s a katonanép tiszteli a fennebbvalóját, de megfeledkezik a Fennvalóról. Hitét akkor kapja vissza, ha a harcban Istenhez fohászkodhat. És még nem harcol, csak próbálkozik. Tehát, nincs is, amiért fohászkodjon. A megtérés, a harc azonban már körvonalazódni látszik. Igaz, egyelőre csupán egymás ellen kardoskodunk, s ellenünk is kardoskodnak sokan. De a baj akkora, hogy előbb-utóbb a magyar megkezdi a gondolkodás rettenetes nehéz feladatát, megkezdi a történelmi konzekvenciák összegzését, felhagy a hamis dicső múlt melldöngető emlegetésével, és fölismeri, hogy a keresztény nemzet hangoztatása helyett valóban kereszténnyé kellene válni, de nem csak évente egyszer a somlyói könnycsurgatásra, hanem "valamivel hosszabb időre".

Ha körülnézünk a kárpátok gyűrűjében, ma olybá tűnik, mintha a magyar egy teljesen fölösleges és leginkább persona non grata-nak minősített állatfajta volna, amely csak bajt kever, és ellenkezik, amelynek semmi sem tetszik ami körülötte van, mert telhetetlen és betegesen nosztalgiázik. Sem Budapestnek, sem az Uniónak, de legfőbbképpen az utódállamok genetikailag soviniszta és magyarellenes vezetésének nem jut eszébe, hogy a magyarság jogos igényeket támaszt, s mind az EU-t, mind az utódállamokat igyekszik szembesíteni saját ígéreteikkel. És persze Budapestet, hiszen az itt működő kormány választási ígéretei egy virágzó szép kárpát-medencei magyarság képét vetítették elénk. Ám, ebből mindössze annyi valósult meg, mint ama december 1-jei ígérethalmazból. Semmi.

A helyzet rossz, de nem reménytelen.

Szlovákiában várhatóan ismét nacionalista kormány kerül hatalomra, s elképzelni is rossz, miként bánik majd ez a hatalom a kisebbségben élő magyarsággal, ha Mikulás Dzurinda alatt is el lehetett vinni magyar turistákat a Koronázó templomból, mert diákjaikat oktatták a kihelyezett történelemórán. A sötét arcú, zavart szemű Fico nem ígér szivárványos jövőt nemzetünk felvidéken élő részének. A magyarság felvidéki képviselői, néhány kivétellel pedig csupán hazardíroznak a nemzeti célok és érdekek érvényesítése helyett. a hatalomért, a jussért.

Romániában hasonló a helyzet, hiszen a magyarság körében a politikai képviseletek úgy megszaporodtak, mint a rókagomba eső után. Mindenik jót akar - mondják, de a sok bába közt elveszett a gyermek. Már-már követhetetlen, hogy a sok rövidített szervezet-név kiket takar, kik és mit akarnak ezekben a szervezetekben, és miért egyáltalán miért is jöttek létre. Történelmi következtetések és tapasztalatok mintha nem is volnának. mindenki mást akar, de mindenki ugyanannak a nemzetnek az érdekeit hangsúlyozza. Ki-ki a kisebbségi törvényben lát bíztató jövőt, mások a kulturális autonómiát tartják elegendőnek, megint mások hetenként és hanggal hirdetik meg nemzetgyűlésükön a székelyföldi autonómiát, s mindhárom verzió alapvetően a székelységből csinál komolytalan bohócot, mert nem összehangolt és egyetértő a sokszínű ám ezzel iszonyatosan ártó politikai akarat. Olyan az erdélyi politikai megosztottság, mint amikor egy kutyán a bolhák vitatkoznak, hogy kié is valójában a kutya. Hála Istennek, a román politikusok (de a szlovákok is) még nem fogták föl, hogy a magyart akkor lehet igazán leszerelni, ha szabadságjogokat adnak neki, mert a magyar nem tud élni a szabadságával. Ezt igazolta az elmúlt tizenhat év is, amikor "szabadon" úgy illantak el a nemzet nagyjai és értelmisége az utódállamokból, mintha ott sem lettek volna. Hazafiság? Abban a pillanatban megszűnik, mihelyst két euróval többet fizetnek másutt.

A Kárpátalja magyarsága tengődik az alamizsna-grivnyákon, mert a magyar állam megszüntette a benzin "smúglerolást", amely bizony sokaknak az egyetlen megélhetését biztosította. Politizálni nem tud és nem is kar. Hiszen beleívódott a szovjet elnyomás tragikuma, és látja, hogy magyar iskoláinak felújítását a budapesti kormány még erkölcsileg is képtelen támogatni.

A Délvidéken genocídium folyik a magyarság ellen. Óvatosan, megfontoltan, de következetesen. A betelepítésekkel pedig a szerb kormány azt igyekszik megakadályozni, hogy eszébe ne jusson a magyaroknak a vajdaság önállósodása.

Ja, és Budapest. Magyarország. - itt kezd fogyni a sörre való, a cigarettára költhető, a pörköltre kiadható pénz, s lassan gáz sem lesz megfőzni a málét, mert leszerelik a gázórát bizonyos hátralékok miatt. Ezzel szemben a cigány és más nemzetiségek sokkal többet érnek ebben az országban, mint a magyar, hiszen a nemzetiségeknek joguk van kötelességek nélkül, míg a magyarnak kötelességei vannak jogok nélkül. És aki magyar, keresztény, nemzetét szerető, azért bármit is tevő ember, az nemes egyszerűséggel fasisztának neveztetik. Mert ma hazudozó kommunista utódok, a Kádár-korszak rehabilitálói vezetik az országot, züllesztették le a gazdaságot, s teljesítik a nemzetközi nagytőke követeléseit, amelyek persze nem a nemzeti érdekeket szolgálják.

Hát így állunk mi magyarok itt a Kárpát-medencében. És messze vagyunk még attól, hogy felismerjük: "a legenda oda". Nincs dicső múlt, nincs melldöngetés, nincs keresztény ország és nemzet. És nem lesz dicső jövő sem, ha így folytatjuk. Régi nagy figyelmeztetéseket kéne újból előszedni, leporolni és megfogadni. A Haza igazi erejéről, az iparról, a gazdaságról. Látni kellene, miként jutottunk oda, ahol vagyunk, s ennek milyen okai vannak. El kellene gondolkodni a hazaszeretet fogalmán, a nemzeten, a szülőföldön. És ki kellene keresni a lexikonokból, mi az erkölcs, s mivel tartozunk a nemzetnek. Fel kellene ismerni a hit erejét, Isten gondviselő szeretetét, s a Mária oltalmába vetett hitünket is jó volna felébreszteni. Hiszen semmi mást nem teszünk manapság, mint beszélünk, követelünk, akarunk. ám az akarat és a beszéd kevés, ha nincs mögötte tudás, politikai érzék, erkölcs, hit diplomácia. Magunkkal, személyesen saját magunkkal kellene tisztázni mielőbb: meg akarunk-e maradni ebben a csodálatos kárpáti világban, vagy nem. Akarunk-e újra hitünk szerint élni, s akarunk-e családot, gyermekeket vállalni, vagy egy-egy becsúszott magzatot lélektelenül kiirtunk, mert az kényelmesebb, mint a gyermekkel való törődés, a szeretet, a nélkülözés.

Igen! Sokat akarunk tenni abba a vékába, amelynek nincs feneke. Szabadságot, autonómiát, békét, rendet, jólétet és iskolákat, egyetemet és munkahelyet, szebb jövőt és kevés gyermeket.

Nos, a rend önmagunkban kezdődik, mint az egész nemzet megmaradásának akarata. Ezért minél rosszabb, annál jobb! Ugyanis a teher alatt felgyülemlő erkölcsi és lelki energia egyszer eljuttatja népünket a kibontakozáshoz, a közös akarat megszületéséhez, az összetartozás vágyához, a hit értelmének újbóli felismeréséhez. De a teher még ma is kevés - ezek szerint. Idán is kisírt szemmel hallgattuk végig Somlyó üzenetét, majd végigverettünk sok gyergyói fiatalt, mert ész nélkül követeljük az amúgy jogos szabadságunkat. Tehát, még mindig nem gondolkodunk.

Egyetlen célunk lehet, és kell legyen a mai rendezetlen politikai világban: a felismerés. Felismerni, hogy a Kárpát-medence népei csak közösen és együtt érhetik el szabadságukat. Felismerni, hogy az ellenségeskedés zsákutcájából nem jutunk előbbre. Hogy nem a politikusokon, hanem a népeken múlik ennek a régiónak a fejlődése és békéje. Hogy egymással is meg kell értetni mi az, ami a magyar nemzet szabadságával más népek szabadságjogait is elősegíti, támogatja és védi. Mert ma az Unió éppen azt jeleni, mint a Habsburg elnyomás, amelyből egymásra utalva és egymást támogatva ki tudott törni a Kárpát-medence minden népe. Csak előbb megtalálták egymást, és tisztelték egymás érdekeit. amikor ez a tisztelet megszűnt,

Vannak feladataink, van hivatásunk, csak még nem elég rossz a helyzetünk, nem elég nagy a teher a vállunkon ahhoz, hogy mindezt lássuk és tegyünk ellene. Minél rosszabb tehát, annál jobb.