Nemzetőrparancsnok voltam Budakeszin  - Szalay Róbert

                          

                                     1956, november 4.- 8.

  

Történetem egy apró mozaik legyen az ehhez hasonló sok ezer között, melyekből összeáll majd 1965 igaz története.

 

November 3.-án 15.00 óra körül vártam a vonatot a Tatabánya alsó vasútállomáson. Ugyanis itt teljesítettem katonai szolgálatot, a Hunyadi János Tisztiiskolán és naponta jártam haza Budapestre. A Vonat már menetrend szerint közlekedett és az állomáson lelkes, és bizakodó hangulatban tárgyaltak az emberek. A harcok mindenütt elültek, megkezdődtek a tárgyalások a szovjet csapatok kivonásáról. Mindenki a hétfőről beszélt, hogy a sztrájkok megszűntével, elkezdődhet a munka.

Ekkor odajött hozzám az állomás forgalmistája és kért, hogy menjek vele a MÁV vasúti telefonjához, mert a komáromi kollégája azt mondja, hogy a komáromi hídon harckocsik vonulnak Magyarország felé. Azt gondoltam, hogy téved a forgalmista, hogy inkább kifelé vonulnak a tankok. Azonban rövid telefonbeszélgetés után kiderült, hogy valóban befelé tartanak. A komáromi vasutas mát több mint 50 tankot számolt meg, de elmondta, hogy továbbra is jönnek. Ezután kértem, hogy MÁV telefonon kérdezzünk meg más állomásokat is. Hasonló értesülést kaptunk több határállomásról. Záhonyra határozottan emlékszem, mert az ottani MÁV dolgozó azt mondta, hogy már két napja folyamatosan vonulnak be tankok és páncélautók.

Furcsáltam a dolgot, hiszen pont a kivonulást vártuk. Az esetet a Szuez körül kialakult válsággal próbáltam magamnak és a körülöttem állóknak megmagyarázni.

 

A „Kandó” pontosan érkezett és alig egy óra múlva Kelenföldön szálltam le a vonatról. Vállamon egy karabély jelentette a fegyverzetemet.

Tömegközlekedés nem volt a városban, így alkalmi járművekkel igyekeztem Budakeszi felé, feleségemhez Margóhoz, aki ekkor a Fodor József szanatórium sebészeti osztályán volt főnővér. Este lett mire Budakeszire értem. Hosszú beszélgetés következett ezután, míg részletesen beszámoltam az utóbbi napok eseményeiről és Margó is elmondta, hogy mi történt Budakeszin az elmúlt héten. Már éjszakába hajlott az idő, mikor mindketten lefeküdtünk.

 

Rövid álmomból Margó ébresztett hajnalban, hogy gyorsan kapcsoljuk be a rádiót, mert nagy mozgás van a folyosón és úgy hallotta, hogy történt valami. A rádiót bekapcsoltam, amikor rövid szünet után Nagy Imre szózatát hallottam, aminek a lényege az volt, hogy a szovjetek megtámadták a fővárost, de a kormány a helyén van és csapataink harcban állnak. Majd idegen nyelveken is ismételték meg ugyanezt.

A meglepetés és megdöbbenés erejével hatott rám a hír, hiszen az utóbbi egy-két napban az egész országgal együtt engem is a győzelmi hangulat és lelkesedés töltött el.

Nem volt sok idő a töprengésre. Gyorsan öltöztem. Margó úgy döntött, hogy bemegy a kórházba, hátha ott lesz szükség rá, én pedig úgy éreztem, hogy mint katonának egy laktanyában van a helyem.

 

Legközelebb, a Budakeszi és Ságvári-liget között kb. félúton lévő híradó laktanya volt. Elhatároztam hogy ide megyek, és csatlakozom a harcolókhoz.

Korán reggel értem a laktanyához. A kapusszobában öt-hat tiszt szorongott és egy telepes rádión a szolnoki adót hallgatták, ahonnan Kádár bejelentette a szovjet csapatok újabb támadását és egy új Kormány megalakulását.

A hangulat a szobában nyomott volt. Bizonytalanság uralkodott el közöttünk, amikor az udvaron feltűnt néhány katona és a kijárat felé tartott.  Nagy volt a megdöbbenésem, hogy a tisztek közül egyik sem kérdezte meg a katonáktól, hogy hova mennek, mikor azok kisétáltak a kapun. Röviddel ezután az egyik tiszt azt mondta, hogy hazaugrik, megnézni a családját. Sarokba támasztotta a géppisztolyát és kiment a szobából. Nemsokára egy másik tiszt is elhagyta a szobát, hasonló körülmények között.

Közben a főépület felől egyre gyakrabban tűntek föl katonák és tisztek is, mind a kijárat felé tartottak. A kapusszobában tartózkodó tisztek egymás után csatlakoztak a távozókhoz és kb. kilenc óra körül egyes-egyedül maradtam a tárva nyitott idegen laktanyában.

 

Elgondolkoztam. Mi most a teendő, mit csináljak? Amikor az országúton, Pest felől gyalog közeledve feltűnt 8-10 honvéd, fegyver és derékszíj nélkül. Magamhoz hívtam őket és egymás szavába  vágva mondták el, hogy a Parlamentet őrző páncélos egység katonáiként ott teljesítettek őrszolgálatot, amikor hajnalban szovjet harckocsik árasztották el a környéket. És a Parlament irányába foglaltak tüzelőállást. Ezután fehér zászlóval jött egy magyarul beszélő tiszt és az őrség magyar tisztjeivel közölte, hogy vagy megadják magukat, vagy a Parlamenttel együtt szétlőnek mindenkit.

Rövid megbeszélés után a nyomasztó túlerőt látva a megadás mellett döntöttek.  Ekkor a tiszteket tehergépkocsira rakták és elszállították, A legénységet is lefegyverezték és azt mondták, hogy mindenki menjen haza és maradjon otthon.

Kértem a katonákat, hogy maradjanak velem, de ők nem hallgattak rám, udvariasan elköszöntek és tovább indultak Budakeszi felé.

Rosszul éreztem magam. Felrémlett előttem a szovjet hadifogság lehetősége, ami az idősebbek elbeszélése alapján egyáltalán nem csábított.

 

Szívesen otthagytam volna én is a laktanyát, de a hallottak után nem mertem Pest felé indulni. Margó kórházába sem akartam bemenni, nehogy azt a katonaruhával kompromittáljam.

 

Míg ezen töprengtem, megállt a laktanya előtt egy tehergépkocsi és vegyes öltözékű, hiányos fegyverzetű nemzetőrök, mintegy 25-30 -an  ugráltak le róla és kíváncsian kérdezték, hogy mi a helyzet a laktanyában a honvédséggel? Azt hiszem, ekkor a szégyentől legszívesebben elsüllyedtem volna, mert meg kellett mondanom, hogy innen minden katona eltűnt, én is csak véletlenül keveredtem ide.

Ők hozták az első híreket a városból. Elmondták, hogy a város több ponton hatalmas lánggal ég. Rengeteg szovjet tank árasztotta el a főbb utakat és válogatás nélkül, ágyúval lőnek mindenre ami mozog. Ez furcsán hangzott nekem, hiszen itt a János hegy mögött sem hallani, sem látni nem lehetett semmit a harcból. A nemzetőrök a maguk részéről úgy döntöttek, hogy  nyugatra távoznak, de előbb, ha lehet, kiegészítik fegyverzetüket és lőszerkészletüket, hátha az úton szovjetekkel találkoznak és úgy talán sikeresebben tudnak áttörni.

 

A kapusszobában lévő géppisztolyok hamar gazdára találtak és mivel ez kevésnek bizonyult, együtt indultunk a kihalt laktanyában fegyvert és lőszert keresni.

Szégyenletes látvány volta tárva, nyitva hagyott szobák, irodák sokasága. Az irodák állófogasain köpenyek, derékszíjak pisztollyal,  sarokba  támasztott, szanaszét  fegyverek, az egyik íróasztalon kézigránátok.

A nemzetőrök egy sátorlapot terítettek az ajtó elé és abba hordták a sok, ebek harmincadjára hagyott fegyvert, lőszert. Örültek a sok váratlanul az ölükbe hullott hadianyagnak, de szemükből láttam és kiolvastam a megvetést, amit a laktanya megfutamodott katonái iránt érezte, aminek hangot is adtak. Még a csapatzászló is ott maradt az üvegszekrényben a folyosó díszhelyén. Ennek a laktanyának a legénysége, de főleg a tiszti állománya minden tekintetben elégtelenre vizsgázott.

 

Részemről kellemetlen epizód zavarta meg a laktanyában zajló eseményeket. Mivel a Laktanya kapuja tárva nyitva volt, bárki bejöhetett.  Ekkor odajött hozzám néhány idősebb civil ember. Bemutatkoztak, hogy ők a közelben lévő Korányi szanatórium dolgozói, azt hiszem a gondnok is köztük volt, és kérték, hogy engedjem meg, hogy a sertéseket, amit  a lakanya moslékján hizlaltak, a betegek élelmezésére elvihessék, mivel itt úgy sem etetné, gondozná senki.

Nehéz helyzetben voltam, hiszen kérésük teljesen logikus volt, de én mint idegen tiszt nem adhattam erre engedélyt. Végül győzött a józan ész . Mondtam, vihetik a disznókat. Ha jól emlékszem még írást is kértek, erre azonban nem került sor.

 

A nemzetőrök lassan induláshoz készülődtek. Közben egyre több ember, főleg fegyvertelen civil lepte el a laktanyát. Úgy éreztem, itt már nem tudok semmit csinálni és amikor megtudtam, hogy Budakeszin valami mozgás van, elhatároztam, hogy odamegyek, legalább közelebb leszek Margóhoz.

Egy valahonnan odakeveredett „pobedába” ültem és bementünk a faluba.

 

Budakeszi központjában , a templom és a tanácsháza környékén nagy volt a kavarodás. Voltak akik vöröskeresztes csomagért akartak sorbaállást szervezni. Mások a tanácsház körül zsibongtak, ki-be mászkáltak. Ott kíváncsiskodtak a reggel látott „parlamenti” katonák is.

Mivel vállamon volt a géppisztoly, a derékszíjamon két töltött dobtár és az övembe tűzve két kézigránát, - amivel még a latanyában láttam el magam, - látszott, hogy nem egyszerű kíváncsiskodó vagyok. Az a néhány fegyveres, akik a tömegben lézengtek és a „parlamenti” katonák, önkénytelenül körém és a közelembe húzódtak, hiszen én voltam az egyetlen tiszt a tömegben, akitől valami tájékoztatást, vagy utasítást szerettek volna kapni, vagy legalább valami határozottságot vagy intézkedést.

 

Elhatároztam, hogy a „lakatlan” tanácsházán rendezem be támaszpontomat, hiszen ez semleges hely, egy lakós érdekét sem sérti, egy házat sem kompromittál.

Két fegyverest állítottam a tanácsház udvari, bejárati kapujához, és utasítottam őket, hogy mindenki kimehet, de be csak fegyveresek jöhetnek és nálam kell jelentkezniük.

Egy  óra múlva, már 10-15 fegyveres topogott körülöttem, megszűnt a ki-be mászkálás.

A község tenni akaró lakói, a kórházak lábadozó betegei, a Pest felől menekülők, közül egyre többen próbáltak a tanácsház viszonylag rendezett körülményei között elfoglaltságot találni. Most már válogathattam az emberek között, és csak komoly, lehetőleg katonaviselt férfiakat engedtem be.

 

Nagy gond volt, hogy nem volt elég fegyverünk. Ekkor egy férfi ajánlkozott, hogy hoz fegyvereket. El is ment egy teherkocsival és rövidesen néhány láda, gondosan csomagolt, fegyverzsírral vastagon konzervált vadonatúj puskával tért vissza. Akkor említette, de már nem tudom, hogy honnan szerezte. Két embernek megmutattam, hogy egy vödör benzinnel hogyan lehet gyorsan zsírtalanítani a puskát, és nemsokára nem volt gond a fegyverhiány.

Dél körül már néhány csellengő katona is csatlakozott hozzánk és már kb. 25 fős csapattal rendelkeztem. Gondoskodtam a kapuőrség rendszeres váltásáról és a működő telefonon előbb Édesapámat, majd több pesti ismerőst hívtam fel, hogy az ottani viszonyokról, a harcok állásáról tájékozódjak.

A kapott hírek lehangolóak voltak, de a körülöttem kialakuló rend bizakodással töltött el.

 

Egy idő múlva jött az egyik kapuőr és jelenti, hogy három fegyvertelen férfi szeretne bejönni, állítólag ők a falu vezetői. Bejöhettek a szobámba, bemutatkoztak. A nevekre nem emlékszem, de az egyik a tanácselnök, a másik a párttitkár, a harmadik a TSZ elnök volt.

Megörültem, mert azt hittem segíteni jönnek a rend helyreállításában, a fejetlenség megszüntetésére a faluban. Nagy volt a csalódásom és megrökönyödésem, mikor előadták jövetelük célját. Elpanaszolták, hogy a falubeliek, a forradalom első napjaiban, amikor összeszedték a fegyvereket, elvitték az ők vadászpuskáikat is és azért jöttek most ide, hogy azok itt vannak –e, és ha igen azok valahogy el ne kallódjanak, mert szeretnék visszakapni azokat.

Elöntötte az agyamat a vér! Mély undort és megvetést éreztem irántuk, és a jó modorról megfeledkezve zavartam el őket, hogy takarodjanak innen! Mikor az ország élet-halál harcár vívja, a főváros lángokban áll, az emberek százai, talán ezrei halnak meg ezekben az órákban, ezeknek a levitézlett vezetőknek a vadászpuskáik elvesztése a legfőbb gondjuk.

Egyre jobban sajnáltam a magyar népet és saját magamat, hogy ilyen vezetőink voltak.

Nem volt véletlen, hogy október 23.-a után az elkeseredett emberek százával és ezrével zavarták el az ilyeneket és ezekhez hasonlókat.

 

E kellemetlen epizód után folytattam a helyzet normalizálását.

Időközben az embereim az néhány csellengő személy és tehergépkocsit szedtek össze, amit az udvarban és a közeli utcában helyeztünk el, így már nagyobb volt a mozgási lehetőségünk.

Délután a valószínűleg a laktanyából, néhány rakétapisztoly, egy gorjunov géppuska a hozzávaló lőszerekkel és egy adóvevő rádió is hozzánk került.

Az első gondom volt, hogy a rádiót behangoltam és próbáltam valamilyen parancsnoksággal kapcsolatot felvenni. Hosszas keresgélés és próbálkozás után, egy légvédelmi tüzérüteg jelentkezett, amelyik valahol Buda környékén volt tüzelőállásban. Egy szakaszvezetővel beszéltem, aki elmondta, hogy egy tiszt sincs az ütegnél. Reggel az ügyeletes tiszt és a legénység nagy része elment. Most negyedmagával van ott és nem tudja, hogy mit csináljon?

Javasoltam neki, hogy egy löveget tegyenek tűzkésszé és ha egy vagy két páncélautó vagy harckocsi közeledik Budapest felé, az előző parancs értelmében vegyék fel velük a harcot, próbálják kilőni, de, ha nagyobb egység közeledik, a lövegeket tegyék harcképtelenné és próbáljanak eltűnni.

 

Az est közeledtével saját embereimre is kellett gondolnom, akik ma még alig ettek. Elküldtem néhányat közülük, hogy a közeli házakban próbáljanak valami ennivalót kérni. A helybeliekkel nem volt gond, mert ők hazamentek enni és aludni. Azonban, aki nem volt idevaló, azokról nekem illett gondoskodnom. Az egyik szobába szalmát hozattam és a laktanyából származó sátorlapokból és pokrócokból csináltattam ideiglenes fekhelyet.

A tanács egy-két nődolgozójának dicséretére legyen mondva, sokat segítettek. Valahonnan egy nagy lábast szereztek, és egy nagy adag teát főztek. A hozzávalót is ők szerezték. Ez bizony nagyon jól esett. Nem csak a figyelmesség, és segítőkészség, hanem a forró tea is, mert a novemberi este, bizony már csípős volt. Az est beálltával a falu elcsendesedett. A helybéliek házaikba húzódtak, csak mi maradtunk a tanácsházán, úgy 20-25-en.

 

Az embereimet a következő módon helyeztem el. Budakeszire három  úton lehetett bejönni.

Budaörs felől. Páty felől és Budapest felől. A község mindhárom bejáratához egy-egy négy fős járőrt küldtem. Minden járőrben volt 1-2 katona is Elláttam őket rakétapisztolyokkal és meghagytam, hogy ha szovjet páncélosok közelednek, piros rakétát lőjenek fel, de ne vegyék fel a harcot. Más probléma, pl. csellengő katonákat, vagy civileket tartóztassanak fel, igazoltassanak és kísérjék ide. Ha más gond adódik, fehér rakéta fellövésével jelezzék.

A tanácsházán maradt 10-12 ember és a gorjunov géppuska volt a tartalék ill. a váltás.

A nap folyamán többször telefonáltam a városba ismerőseimnek, hogy tájékozódjam. De egyre elkeserítőbb híreket hallottam. A kimerítő nap után én is lefeküdtem egy sátorlapra és aludni próbáltam. Nem sokat aludhattam, amikor lélekszakadva rohant be a kapuőr, hogy a falu déli bejáratánál fellőtték a fehér rakétát. Gyorsan felhúztam a csizmámat, ébresztettem az alvókat, de amikor éppen indulni akartunk, megjelent az egyik emberem, és hat fegyvertelen honvédtisztet vezetett, akik közül az egyik sebesült volt. Ha jól emlékszem, a ball lába volt meglőve úgy, hogy még a lövedék is benne volt.

 

Elmondták, hogy esztergomi páncélosok, és a budaörsi laktanyába lettek vezényelve. Ma hajnalban, figyelmeztetés nélkül lőni kezdték őket az oroszok. Még annyi idejük sem volt, hogy a harckocsijaikhoz menjenek. Viszonylag biztos helyen húzták meg magukat és a sötétség beálltával elindultak, hogy gyalog hazamenjenek.

Teával kínáltam meg őket. Javasoltam, hogy aludjanak itt és reggel gépkocsival hazavitetem őket. Titokban abban reménykedtem, hogy 1-2 itt marad mellettem és segít nekem.

Azt is javasoltam, hogy a sebesültet beviszem Margóhoz a sebészetre, hogy legalább a lövedéket vegyük ki a lábából és lássák el a sebét szakszerűen. Ők azonban azonnal tovább akartak indulni, és semmiképpen sem akartak maradni. Csak haza!  Csak haza! Eszembe jutott hadtörténelmi tanulmányaimból,  ilyen lehetett, amikor a Donnál szétvert magyar hadsereg katonái, fegyverüket eldobálva fejetlenül, gyalog indultak visszafelé. Csak haza! Csak haza!

Nem hagytam őket gyalog elindulni, hanem egy tehergépkocsit bocsátottam a rendelkezésükre és a falu lakói közül kerestettem egy olyan embert, aki ismeri a mellékutakat a hegyek között és elvezeti őket Esztergomba, mert úgy gondoltam, hogy a főbb utakon biztosan szovjet csapatok mozognak.

Reggel mikor visszaért a gépkocsi, mondta a férfi, - úgy tudom erdész volt, - hogy szerencsésen hazavitte a katonákat.

 

/Ez később magam is tapasztaltam, mert december 15.-én amikor letartóztattak, a hat közül az egyik volt a feljelentőm, aki nagy buzgalommal bizonygatta, hogy én milyen módon szerveztem Budakeszin az ellenállást. /

 

Másnap, november 5.-én borongós, hűvös őszi reggelre ébredtünk. Embereim fázósan másztak elő a szalma közül és láthatóan nem volt lelkes a hangulat. Hogy egy kicsit felrázzam a társaságot, egy lavór vizet vitettem ki az udvarra, és bár én is fáztam, derékig levetkőzve, nagy fröcsköléssel és prüszköléssel mosakodni kezdtem. Lássák, hogy rendkívüli körülmények között sem kell, hogy az emberek elhagyják magukat. Példámat nem követték, de azért az álmot mindenki kimosta a szeméből

Mire a mosakodással végeztünk, derék asszonyaink forró teát készítettek, és néki étel is került az asztalra, főleg szalonna és egy pár konzerv. Kenyerünk azonban csak nagyon kevés volt.

A helybeliek mondták, hogy a közelben van egy pékség, de ott hosszú sorban állnak az emberek és csak egy-egy kilót adnak egy vevőnek. Ekkor a gépírónőt a géphez  ültettem, és diktálni kezdtem, „ Igénylés! A Budakeszi Nemzetőrség részére, soron kívül 10 db. Kenyeret adjanak ki. – természetesen pénzért, hiszen két napja vettem fel e havi fizetésemet Tatabányán

Aláírás: Szalay Róbert százados.  De ki ez a százados?  Odagépeltettem: „ A Nemzetőrség ideiglenes parancsnoka.” Így neveztem ki magam nemzetőrparancsnoknak.

 

/ Azért írtam le ezt a kis epizódot, mert letartóztatásom után, a nyomozás során előkerült ez az „Igénylés” és lett terhelő bizonyíték. /

 

Miután meghozták a kenyeret, kiadósan megreggeliztünk. Közben lassan szállingózni kezdtek a budakeszi nemzetőrök, akik otthon aludtak és szaporodó csapatom láttán, merész ellenállási terveket kezdtünk szövögetni.

Előbb azonban beszaladtam Margóhoz a kórházba, néhány szót váltani. E közben meglátogattam Márics Lacit, aki életveszélyes gerinclövéssel feküdt Margó osztályán. Akkor lőtte őt meg Sziklai Sándor, amikor a felkelők elmentek hozzá, hogy adja le a fegyverét.

Később Márics belehalt a sérülésébe, de talán jobb is volt neki, mert ki tudja mi lett volna később a sorsa. Ugyanis a felkelők Sziklait harc közben agyonlőtték, vagy öngyilkos lett. A lényeg az, hogy a megtorlás hónapjaiban nagy per lett az ügyből, súlyos ítéletekkel.

 

A tanácsházba visszatérve ismét körbetelefonáltam a várost, és több helyen is azt mondták, hogy tart még a harc. Minden felől erős ágyú és géppuskatűz hallatszik.

Míg én a korházban voltam, nemzetőreim és a falu lakói öntevékenyen elkezdték a „védelmet szervezni.”  A főút menti erősebb házak kapualjaiban, fák mögött, hármasával, négyesével, benzinesüvegeket helyeztek el, arra gondolva, hogy egy-két harckocsit kifüstölve, az eltorlaszolja a többi elől a Pestre vezető utat, a gyalogságot pedig, ha lesz ilyen kézifegyverekkel küzdik le.

Az elgondolás nem is lenne rossz, ha csak 1-2 harckocsi jönne. De gondolni sem mertem arra, mi történne, ha nagyobb egység közeledne. Az első benzines palack fellobbanása után rommá lőnék az egész községet. Hiába magyaráztam a harc kilátástalanságát, egyre töltögették a palackokat. A lelkesedés fűtötte őket,  a veszélyt fel sem tudták mérni. Isteni szerencse, hogy 8.-áig, míg fel nem oszlattam a Nemzetőrséget, egyetlen szovjet tank, vagy katona sem tévedt erre, mert annak beláthatatlan következményei lettek volna.

A nemzetőrség létszáma közben 40-50 fő körül stabilizálódott. A járőrök a lakósság bejelentései alapján, megkezdték az utcákon, az országúton elszórt fegyverek, lőszerek összeszedését, amit a tanácsház egyik helységében helyeztünk el.

A falu bejáratainál felállított három megfigyelőponton rendszeresen váltottuk a megfigyelőket, és gépkocsival tartottam velük az összeköttetést.

 

Egy gépkocsit küldtem abba a kórházba, amelyiknek engedélyeztem a disznók elvitelét a laktanyából, hogy ha van rá lehetőségük, küldjenek 40-50 adag élelmet. Úgy emlékszem két vagy három alkalommal, a kórház gondnokának jóvoltából, meleg, főtt étellel laktunk jól.

 

Ezen a délután történt, hogy az északi, a Pest felőli megfigyelők, egy totál részeg férfit kísértek hozzám. Elmondták, hogy egész úton, egy pisztolyt követelt. A részeg embert megnyugtattam, és megígértem neki, hogy reggel, ha kialussza magát az én pisztolyomat adom neki. Erre megnyugodott és rövidesen zsibbadt álomba zuhant. Történetét másnap mondta el.

1945-ben 17 éves volt, amikor leventékkel Németországba vitték. Ott francia fogságba esett. A fogolytáborban éheztek és a bánásmód is kegyetlen volt. Egy idő múlva toborzótisztek jöttek és az Idegenlégióba toboroztak katonákat. Ő és néhány társa, hogy a táborból kiszabaduljon, no  meg a kalandvágy is közrejátszott, jelentkeztek a Légióba.

Néhány napos párizsi  és marseilesi tartózkodás után, az Afrikai Oránba hajóztak át és ott kapták meg a kiképzést. Akkor javában folyt a Vietnámban a gyarmati  háború és egységüket rövidesen a vietnámi harcokba vetették be. Elmondta, hogy a dzsungelben, / Úgy ejtette ki, hogy „ Dzsangl” / a puska nem volt praktikus, mert a sűrű növényzetben, az indák között nehéz volt vele forgolódni és minden lövés után újratölteni. A pisztoly viszont nem akadályozta a mozgást és gyorsabban is lehetett vele tüzelni. Ezért ragaszkodott a pisztolyhoz. Mikor leszolgálta az öt évet, megkapta a francia állampolgárságot és Párizs környékén élt.  Sokat gondolt haza, honvágya is volt. Úgy gondolta, hogy néhány hétre hazalátogat.

Rendes útlevéllel érkezett, mégis, amikor átlépte a határt, azonnal lefogták, és a Fő utcába vitték.  Mindenáron azt akarták rábizonyítani, hogy kémkedni küldték haza. Innen szabadították ki innen a felkelők, a forradalom napjaiban, úgy emlékszik november 1.-én.

Azonnal beállt egy felkelő csoporthoz, amikor 4.-én megindult a támadás, de egy nap után biztos volt benne, hogy a hatalmas túlerővel a szovjetek leverik a forradalmat és ő most megy vissza nyugatra. Hívott engem is, hogy menjek vele, de én még bíztam, hogy az elmúlt két hetet nem lehet meg nem történtnek tekinteni és egy ilyen egységes nemzetet nem lehet eltiporni. Légiós emberünk ezt nem így látta. Felfegyverkezett és szívélyes búcsúzkodás után, egy tőlünk kapott gépkocsival két másik fiatallal együtt elindult.

 

Az este kellemetlen epizód zavarta meg a viszonylagos nyugalmat. A rádiót csavargattam, valami összeköttetést keresve, de csak a tegnapi légvédelmi tüzérüteggel sikerült kapcsolatba lépnem.  A szakaszvezető elmondta, hogy már csak ketten vannak ott és nem tudják, hogy mit csináljanak. Javasoltam nekik, hogy a löveget tegyék használhatatlanná és jöjjenek ide hozzánk, vagy menjenek haza. Valószínűleg ez utóbbit választották, mert hozzánk nem érkeztek meg.

Miközben a rádióval forgalmaztam, sápadtan futott be egy katona az északi járőrtől, hogy jöjjek gyorsan, mert a vendéglőben elsült egy pisztoly  és baj lehet. Azonnal gépkocsiba ugrottunk és száguldottunk az északi őrhely felé. Járőröm az út melletti vendéglőbe vette be magát, csak egy őrszem maradt az úton.

Este a vendéglősök be akartak zárni, de a nemzetőrök nem akartak a hidegbe kimenni, pedig már a fészert jól be is fűtötték, hogy ott éjszakázzanak. E vita közben csattant el a lövés, egy tapasztalatlan fiú kezében. Szerencsére, az ijedségen kívül más baj nem történt. Kifizettem amit a fiúk fogyasztottak – bőséges borravalóval, - és rövid rábeszélés után rávettem őket, hogy jöjjenek ki a vendéglőből és foglalják el az előkészített fészert.

 

/ Ezt a kis epizódot azért írom meg részletesen, hogy rámutassak az emberi gyengeségre.

Mikor hónapokkal később a nyomozásom  során kihallgatták a vendéglősöket, azt „vallották,” hogy én pisztollyal fenyegettem meg őket, ha nem adnak ingyen inni az embereimnek. /

 

Visszatérve a tanácsházba, ismét végigtelefonáltam az ismerősöket, akik még mindig lövöldözéstől és nagy tüzekről számoltak be. Vegyes érzések dúltak bennem. Remény, hogy még van ellenállás, hogy még nem győztek le bennünket, ugyanakkor aggodalom, hogy mi lesz a városból, mi lesz velünk ezután?

 

Az éjszaka nyugalomban telt el. Reggel kipihenten ébredtem és kezdtem számbavenni az elmúlt napok eseményeit. Nemzetőrségem lassan apadni kezdett. A város felől egyre több fegyveres érkezett, akik beszámoltak arról, hogy már alig van ellenállás, rengeteg az orosz és nincs más lehetőség, mint nyugatra távozni. A menekülőket igyekeztem segíteni élelemmel. Fegyverrel, lőszerrel és amíg volt gépkocsival. Minden csoporthoz csatlakozott egy-két nemzetőröm. Nem akadályoztam őket. Akik még maradtak, azok is kérleltek, hogy nincs értelme maradni. Leverték a forradalmat, nincs értelme a további ellenállásnak. Néhányan egy gépkocsival felmentek a kórházba Margóért és úgy ahogy volt, fehér köpenyben lehozták a tanácsházára. Ott kérleltek mindkettőnket, hogy induljunk és néhány óra alatt Ausztriában lehetünk.

Nem tudom milyen reflexek mondták fel bennem a szolgálatot, de egyszerűen nem tudtam magam a távozásra eltatározni. Tudatom egyszerűen leblokkolt. Nem tudtam elképzelni, hogy nekivágjak az ismeretlennek úgy,  hogy nem tudom mikor térhetünk haza és egyáltalán hazajöhetünk-e? Nem akartam tudomásul venni, hogy leverték a forradalmat

 

Talán, ha nem vagyok katona, elindultam volna. Ez is nyomott a latban, hogy itthon maradtam. Nem akartam „szökevény” lenni.

Most már tudom, hogy egyéni sorsomat tekintve, ez volt életem egyik legelhibázottabb. döntése.

Délután egyre ritkult a fegyveres menekülők áradata és csapatom hangulata is mélypontra zuhant. Sok régi nemzetőröm már elment, az újak nem voltak olyan megbízhatóak.

Az éjszaka megkezdődött amitől féltem, az egység felbomlása. Amikor éjfélkor kiment a váltás a déli megfigyelő helyre, a járőr nem volt a helyén, A géppisztolyokat az árokban találták és az emberek sehol. Elhatároztam, hogy holnap beszüntetem  tevékenységünket, hiszen e nélkül is elsorvad a csapat. Az éjszaka körbejártam a három őrségemet és kértem, hogy az éjszaka még becsületesen lássák el szolgálatukat, ne legyenek gyáva szökevények, hogy holnap felemelt fejjel fejezhessük be szolgálatunkat.

 

Álmatlanul virrasztottam át az éjszaka hátralevő részét, nem tudtam mi lenne a helyes. Aggasztott jövendő sorsom, a beosztottain sorsa, az ország nehéz helyzete. Így virradt rám a hajnal. Ez már a negyedik nap lesz, amit itt töltök. Eddig szerencsére nem jöttek erre szovjet katonák és reméltem, hogy  ma sem jönnek erre.

Mikor járőreim beérkeztek, összehívtam az embereimet és közöltem velük, hogy a mai nap beszüntetjük a nemzetőrség tevékenységét.

Szétküldtem őket, hogy a községben szedjék össze az illetéktelen kezekben lévő, vagy szétszórt fegyvereket és hordják össze a tanácsház egyik lezárható szobájába. Magam, gépkocsival jártam végig a főutcát és ahol benzines palackot láttam, a gépkocsi tankjába és pótkannájába  töltöttem.

 

Délután felsorakoztattam a nemzetőrség megmaradt 25-30 tagját. Megköszöntem helytállásukat, felhívtam figyelmüket, hogy senki ne tartson magánál fegyvert, legfeljebb pisztolyt, amit könnyű elrejteni. Ezután minden fegyvert összehordtunk a zárható helységbe.

A géppuska zárját kiszedtem és eldobtam, mielőtt azt is bezártuk a szobába. Ezután a helybéliek közül két önként jelentkezőt a fegyverszoba előtt hagytam, azzal az utasítással, hogy onnan senkit ne engedjenek fegyvert kivenni és ha szovjet, vagy magyar katonák jönnek, azoknak adják át a kulcsot.

Felszólításomra elénekeltük a Himnuszt. Ezalatt sok szemben könnyeket láttam csillogni. Engem is fojtogatott a sírás. Én is csak egy pisztolyt hagytam magamnál. Az utolsónak megmaradt pobedámat is odaadtam egy induló csoportnak, és gyalog indultam el Margó kórháza felé.

Mikor beértem a kórházba, az ott dolgozó ápolók és orvosok szeretettel, bár némi szorongással  fogadtak. Úgy döntöttünk, legjobb lesz, ha leveszem a katonaruhát és egy fehér köpenyt veszek magamra. A körülöttem lévőknek elmondtam a budakeszi nemzetőrség rövid történetét, tapasztalataimat és kételyeimet a jövőt illetően.

Az éjszakát az ügyeleti orvosi szobában töltöttem el. Reggel úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább a kórházban. A közelben lakó  Szendeff  Gyula  barátomat kerestem fel, akivel öt évig ültünk egy padban a Budai Tanítóképzőben. Tőle kaptam civil ruhát és abban indultam vissza a faluba, hogy utolsó pillantást vessek a tanácsházra, ahol az utóbbi négy napban a legjobb tudásom szerint próbáltam az adott körülmények között hazámnak szolgálni és a katonai becsületnek eleget tenni. Szomorú érzés volt a szinte kihalt utcákon végigmenni és látni a falu teljes védtelenségét. Elgondoltam mi történik majd, ha a régi rend bosszúálló urai visszatérnek. A tanácsháza körül semmi mozgást nem láttam. A fegyverszoba őrsége sem volt ott. Tehát mindennek vége. Most kezdtem saját helyzetemet felmérni. Úgy éreztem a teljes bizonytalanságba indulok, mikor lépteimet a főváros felé irányítottam.