hirek.htm

EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása    

Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán

„SZASZANIDA EZÜST” A SZKÍTÁK     KINCSE?

                                         I. rész

Érdekes lenne tudni, vajon milyen mértékben ismert akár értelmiségi körökben is Arszakész és Artavaszdész neve? Vagy  ha magas szinten organizált, nagyhírű birodalmakat kellene felsorolni, vajon  hányadikként ugrana be a pártusoké, ha egyáltalán? És ha be is ugrana, hányan tudnánk akár kronológiailag, akár geográfiailag pontosan beilleszteni a világrendbe a nagy Pártus Birodalmat?  Ex Oriente, lux - mondták a régiek. Emlékezteti még valaki is a gyerekeket Európa közepén az ókori keletről jövő  fényre?

Azt, hogy Arszakész (Arsaces) a nagyhírű Arszakida dinasztia alapítója, míg Artavaszdész (Artavasdes) fél millenniummal később az utolsó pártus uralkodó volt, amerikai és nyugat-európai szemszögből nézve lehet az orientalizmus érdektelen részadatának tekinteni, az egyetemes világtörténelem szempontjából viszont nem érdektelenebb, mint mondjuk a görög városállamok agyonelemzett egymás elleni acsarkodása, - a magyarság számára pedig jóval fontosabb.

A nyugat-ázsiai pártus-szkíták magas fokú szervezettségre és társadalmi kooperációra, sikeres diplomáciára, zseniális harcmodorra, önellátó fegyvergyártásra és magas színvonalú fémfeldolgozásra épülő, közel öt évszázadot átívelő birodalma tendenciózusan és méltatlanul mellőzött, mint ahogy gazdag múltjáról tanúskodó, hajdani fénykorát idéző művészeti öröksége is.

Lehet persze tiltakozni a „tendenciózus” szó miatt, mint ahogy általánosságban lehet tagadni magát az akadémiai szubjektivitást vagy a történelmi és művészettörténeti  eurocentrizmust is. Ugyanígy lehet fenyegető hangnemben az egy idő óta  pejoratív értelemben használt revizionizmussal vádolni azokat a történészeket, archeológusokat és publicistákat, akik szerint újra kellene értékelni Ázsia és Afrika kulturális hagyatékát, a világ-civilizációt formáló hatását és szerepét. Tagadás és fenyegetés azonban nem változtatnak a tényen, hogy számos régi kultúra aláértékelt vagy jogtalanul kisajátított, számos nép, etnikum, hajdani neves királyság, sőt birodalom pedig rendszeresen hiányzik  a történelem könyvek lapjairól. 

Ennek megfelelően az archeológiai ásatásokat finanszírozó intézmények és társaságok, a múzeumok, profi műgyűjtők és a média érdeklődési köréből is kimaradnak. Jobbik esetben csak különcnek tartották még a múlt század kezdetén is azokat, akik a búsás profitot ígérő francia impresszionisták, Chelsea porcelánok vagy carrarai márvány madonnák  helyett tibeti bronz harangokat, ékírásos agyagtáblácskákat vagy éppen szaszanida ezüstöt gyűjtöttek.

Nem véletlen tehát, hogy a világhírű Smithonian Múzeumok láncolatának egyedülálló ázsiai gyűjteménye csak két rendkívüli (megszállottnak is mondható) magánember által adományozott gyűjteményen alapszik, és az ebből való válogatásnak Washingtonban otthont adó, 1987-ben avatott Arthur M. Sackler Galéria is az egyikük bőkezű anyagi támogatásával jött létre.

Charles Lang Freer, a XIX. század közepén született detroiti gazdag üzletember és autodidakta műértő túllépve a korabeli, főleg európai értékekre koncentráló divaton, amelynek korábban maga is hódolt, 1887-ben adta ázsiai és távol-keleti műtárgyak gyűjtésére a fejét. Halálakor, 1919-ben csak 4 éves volt az az Arthur M. Sackler, aki azonos szenvedélynek hódolva 1982-ben majdnem ezer ázsiai darabból álló gyűjteményt adományozott a Smithonian Múzeumok láncolatának.

 A kettőjüknek köszönhető, hogy a kevéssé ismert iráni, afganisztáni (baktriai) és pártus fém-, és ötvösművészet csodálatos reprezentánsai ma láthatók a Sackler galériában, amelynek megtekintésére a világ minden tájáról utaznak Washingtonba, mivel a hagyatéki szerződés értelmében  a műtárgyak nem kölcsönözhetők ki más múzeumoknak és csak külön engedéllyel publikálhatók. (Kép: Arthur M. Sackler Gallery of Art, Washington D. C.)

A fenti területek előkelőségének művészi szinvonalú használati edényei-, dísz- és kegytárgyai az egyszerűség kedvéért összefoglalva Szaszanida ezüstökként váltak ismertté és a szakma három történelmileg meghatározott időszakból származtatja őket: az Akhamenid, (kb. i.e. 55o - i.e. 331) a Szeleukida és Pártus, (kb. i.e. 312 – i.sz. 224) valamint a Szaszanida periódusból (i.sz. 224 - 651).

A volt Perzsa birodalom Nagy Sándor hódításait követően* került a  görög Szeleukuszok (Seleucusok) uralma alá, majd az i.e. III. század közepén a Pártus királyság alapítója, I. Arszakész kezére, aki visszahódította és birodalommá ötvözte az eredetileg Akhmenid birodalomként felölelt hatalmas területeket. Utódai azonban állandó feszültségben voltak a nagy Római Birodalommal. „Carrhae csatája és Crassus (római hadvezér, K.H) végzete után két és fél évszázadon keresztül az Arsacid nevezetű Pártus dinasztia uralkodott keleten és a Rómaiak nyugaton, közrevéve az Örmények országát és Szíriát és a kelet és nyugat közötti határvonal a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően állandóan változott.”*

Az i.e. II. században kialakult Kelet- és Nyugat-Ázsiát, illetve továbbvíve Kínát és a Földközi-tengert összekötő „nagy selyem út” egy jelentős része pártus kontrol alá esett, ami messze kiható gazdasági fellendülést eredményezett. A kereskedelmi vámokból, tarifákból és a vazallusok adóiból jelentős hasznot húzó, katonailag is megerősödött Pártus birodalom hódításai következtében hosszú távon Irán, Mezopotámia és Afganisztán döntő része (a mai Pakisztánt is beleértve) egyesített ura lett az Eufrátesztől egészen az Oxus bal partján húzódó sztyeppékig.

Az i.e. 9o-es évek táján a kiváló koncepciójú államférfi, II. Mitridátesz (Mithridates) közvetve az örmény (urartui) királyságot is bekebelezte, egyenrangú félként szerződést kötött a kínai császárral és tovább bővítette befolyását Kis-Ázsiában, még az Eufrátesztől nyugatra is. Volt idő, mikor a pártusok birodalma 18 vazallusa felett gyakorolt hatalmat. Kulturális értékei és hatása viszont szakszerű feltárási munkálatok híján, valamint szakmai idegenkedéssel és akadémiai előítéletekkel küszködve még szinte ismeretlen a világban.

A BETELJESÜLT ÉLET VIRÁGA

Az összevontan szeleukida-pártus időszaknak nevezett évszázadokból származó kiállítási darabok közül művészileg a legjelentősebb az a hivatalosan pártus időkre datált csodálatos szív alakú, színarany, apró horgas kapcsokkal ruhára, övre, fejfedőre varrható díszítő elem, amelyen két fiatal vadkan les ki óvatosan az erdő sűrűjéből. A pillanat rögzítése és realitása, a komplex design, a nemes anyag értő kezelése egyszerűen lenyűgöző. Az életszerűség rendkívüli hatását a szkíta művész három dimenzió kialakításával és az átfedéses technika mesteri alkalmazásával érte el (Kép A.1)

 

 

Képek: A.1 és A.2

A magas fokú művészi és mesterségbeli tudást igénylő három dimenziós ábrázolásmód az egyik jellemzője a legnemesebb szkíta-pártus dísztárgyaknak, - mint ahogy nem jellemzi a perzsákat. Ennek ellenére a kiállítás másik három dimenziós ritkaságát, egy előkelő férfi mellképét ábrázoló ezüst medalion-tányért (Kép A.2) a tárló adatkártyája és az elérhető szakirodalom a szaszanida tárgyak közé sorolja. Ann  C. Gunter és Paul Jett, a Smithonian Intézet szakértői azonban katalógusukban megemlítik, (Ancient Iranian Metalwork) az ezüst dísztányért elsőnek elemző szakértő, Richard Frye a pártus periódusnak tulajdonította és ezt csak egy későbbi kutató változtatta át „korai  szaszanidára”.

A monitor sajnálatos módon nem képes visszaadni a különböző vastagságura vert ezüst lemezből készült medalion portré megkapóan drámai plasztikusságát, mint ahogy az öntött-ezüst fej utólagos, aprólékos cizellálása, valamint a fekete bitumen és aranyozott ezüst kontrasztja keltette intenzív hatást sem, és így kevéssé érzékelhető, miért is számít  vesztesnek az a kultúra, amelytől megtagadják.

Gunter és Jett saját bevallása szerint konkrét lelőhely ismerete, tehát  rétegvizsgálat lehetősége nélkül „a bizonyosság gyenge lábakon áll bármilyen emléktárgy bármilyen közegbe való datálásánál”, – pláne mikor egymásba folyó időszakokról van szó, mint a késői pártus és korai szaszanida korok esetében. Éppen ezért nagyon érdekes, hogy Frye eredeti megítélését a medalion tányér pártus kultúrából való származásáról mára sikerült teljesen kiiktatni a szakirodalomból. Így lesz nem egyszer perzsa kincs a szkíta kincsből. Szaszanida kulturális érdem a  pártuséból.

A kiállítás másik szaszanidának ítélt darabja, - ahol a látogatót kételyek gyötrik a vitrin ismertető kártyájának felirata láttán – egy VI.-VII. századinak saccolt, megkopott ezüst tányér, (Kép B.1) amelynek részletes ismertetésében Gunter és Jett meglehetősen felszínesnek bizonyultak. A szerzők leírásukban egy „kehelyszerű konténerből vagy alapból” kinövő, ágaskodó hegyi kecskék által közrevett, szőlőindával befuttatott tányérról értekeznek, bár a javukra legyen írva, megjegyzik a fontos tényt: a tányér a maga nemében  „egyedülálló”, és még  „hasonló jellegűt” is csak kettőt jegyeznek a szakmában, - abból az egyik a szkíta kincsek  világ központjában, az Ermitázsban taláható.

A Gutter és Jett által csupán „indás fának” nyilvánított életfa az említett tányéron nem konténerből, hanem egy Szíriában, Mezopotámiában és Iránban honos dús porzójú virágból, egy nyílóban levő pipacs-tulipánból (Papover glaucum) hajt ki, amely leginkább asszociálható volt  Hathor, a legrégibb Teremtő istennő Nílus völgyi szimbólumával, a lótuszvirággal: mindkettő az élet adás és az élet folyamatossága, a megtermékenyülés és szaporodás jelképei voltak már a legősibb időkben.

Az életfa tetején, sokat mondó üzenetként (amelyet ugyan Gutter és Jett antennái nem vettek) egy elnyílt pipacs-tulipán, - a hervadással járó beteljesült élet virága, közepén pedig a funkciójukat vesztett porzók előterében az Istennő bíztatásaként, az örök élet ígéreteként a jellegzetes hármas nyárfalevél szimbólum látható.

 

Képek ebben a sorrendben: B.2, B.1 és B.3

B.1: Ezüst tányért díszítő, a teremtő Istennőt szimbolizáló életfa. B.2: A Hathor istennő jellegzetes hajviseletét és napkorongos koronáját viselő ugariti Anat istenasszony szoptatja a királyt, akárcsak a szikomor fában megtestesülő Nut istennő szoptatta Oziriszt.  B.3: A Nílus völgyéből elszármazó sokemlőjű efezoszi Artemisz istennő (Anatolia) a Föld megélhetést biztosító, tápláló erejét jeleníti meg.

Nem véletlen, hogy ez a tányér (B.1) kivételes ritkaság. Az i.e. 24oo körüli időszakban a részben északról, részben keletről beözönlő indo-európai népek gén variációjuk és bátor elszántságuk mellett új vallásokat is vittek magukkal, - a fiatal hódító istenek, illetve a  mindenható atya imádatát. A geográfiai terjeszkedés során az ősi és a bevándorló teológiák összeolvadtak, majd évezredek során fokozatosan, törzsekként és körzetenként, városállamokként és birodalmakként megküzdve a férfi istenek kiszorították az  istennőket, írja Merlin Stone Mikor az Isten Asszony volt (When God was a Woman) című rendkívüli jelentőségű könyvében.

A hatalmi harc kíméletlen volt. A legfőbb Istennőt lefokozták, háttérbe szorították, megcsúfolták, de közel három évezred kellett, míg a férfi istenű vallások, -  mithraizmus, zoroaszterizmus, judaizmus, kereszténység - végleg ki tudták törölni a lelkekből. Templomait, szentélyeit lerombolták, papságát és híveit kiirtották, kegytárgyait összetörték vagy beolvasztották. Ami a „pogányság”, tehát az ősvallások kegytárgyaiból túlélt, mint a Sackler galéria mitikus üzenetet közvetítő  tányérja is, az csak a véletlennek tulajdonítható vagy az idegen szimbólumok iránti ignoranciával magyarázható.

Az életfa legkorábbi ábrázolása (mint az Oziriszt tápláló is) az egyiptomi fügefa, a Ficus sicomorus,  de később  egyéb fák is sorra kerültek, mint a datolyapálma vagy a klasszikus görögöknél Héra istennő arany almafája. Az egyiptomi Hathor istennőt, vagyis Kobra istenasszonyt, a Teremtő Bölcsesség istennőjét  Sicomorus istennőnek is hívták.**

A fekete Hathor istennőt, mint teremtő-oltalmazó Föld-anyát Kis-Ázsiában Astarte néven, Kánaánban Tyre és Sidon környékén Ashtoreth (Asherah, Attoret), Ugaritban Anat, Júdeában*** Astart, Arábiában Attar-anya, Iránban Anahita, míg a görögöknél  Artemis néven imádták. Egy ciprusi felirat Anathot Athénával azonosítja, míg az időszámítás előtti V. század zsidósága Anath néven az Ég Királynőjét Jahve alkotótársának és asszonyának tekintette. A Gosztonyi-féle sumér etimológiai szótár elemzése szerint az Asan vagyis Istennő szó, a fentiek változata, a Ba-Dug-Asan, Bo(l)dog-(isten)asszony kompozícióban maradt fenn és jutott el Mezopotámiából a szkíta-pártus-hun lovas népek közvetítésével Erdélybe és a Duna-Tisza közébe

Az eredetileg az isteneket és a csillagos eget is teremtő Istennő, a Föld-anyát, aki bölcsessége révén magát a túlélést (az emberi, növényi és állati termékenységet) biztosította csak később, pusztán politikai meggondolásból asszociálták a kígyóval  vagy sárkánnyal szimbolizált, bűnösnek nyilvánított tudati felismeréssel és a csábító gonoszsággal.

A sumér pantheon Istennő menifesztációi, Nammu, aki  „megszülte az eget és a földet”, ugyanakkor „anyja az isteneknek”,  és Nin-khursag anyaistennő, aki az embert teremtette - legelterjedtebb szimbolizált megjelenítési formája a (mindig szimmetrikus elrendezésben, profil nézetben felé forduló és ágaskodó) kőszáli kecskék, gazellák, zergék, szarvasok vagy madarak által kétfelől közrefogott életfa túlélő  ábrázolásait ma múzeumok, magángyűjtemények, néhány művészeti album és szakkönyv őrzi pótolhatatlan kincsként az utókor számára.

A Sackler galéria párját ritkító ezüst tányérja azért is kivételes darab, mert a tulipán motívumok és a kőszáli kecskékkel, madarakkal körülvett életfa mellett a Teremtő istennő harmadik ősi szimbóluma, a bölcsességet (és egyben az éltető talajvizeket) képileg közvetítő kígyó is szerepel rajta. (Akárcsak némely egyiptomi és elámi ábrázolásokon a szikomor fára illetve datolyapálmára tekeredve.) Az életfa gilos mintával hajt ki a tulipánból majd szökik szárba és indás ágai az elnyílt tulipán két oldalán, az Istennő ázsiai kedvencei, a pávatyúkok mellett kígyófejben végződnek.

Bár Gutter és Jett a kiállítás rendezőivel egyetértésben szaszanidának tartják az életfás tányért, a szimbólumok triumvirátusa és egyéb jellegzetességei révén  sokkal inkább lenne illeszthető a szumír hagyományú pártus kultúrkörbe.  Az szólhat még érvként a nyugati szkíta-pártus eredet mellett, hogy  egy  - művészileg és kidolgozásában sokkal magasabb szintű - szkíta Istennő ábrázolása során (képünk) az asszonyalak alteste egy elegánsan hurkolt gilos motívumban és annak befejezéseképpen kígyófejekben végződik: mindkét esetben a kígyó az eredeti bölcsesség megnyilvánulásaként szerves része a legfőbb Istennőnek.  

HA KÜLÖNLEGES, HA EGYEDI, AKKOR SZASZANIDA?

 

A Sackler galéria ázsiai kiállításának mintegy jelképeként legismertebb darabja egy ezüst gazella rhüton, amelyet képekről oldalnézetből ismert, legérdekesebb díszítő eleme viszont hátul nézetből látható: a körbefutó, szelíd állatokkal díszes fríz közepén ugyanis egy stilizált tulipánban végződő, oldalágait visszametszett életfa látható. (Kép C.1) Magát a stilizált tulipánt három azonos méretű nyárfalevél alkotja, amelyek közül a középső aranyozott. Az arany nyárfalevél a halál feletti győzelem szimbólumaként szerepelt a 45oo éves mezopotámiai király sírokban, ahol nyakláncra fűzve vagy koszorúszerű hajdíszként ékesítette és óvta a  másvilági útjára induló Shu-bad királynőt. (Képünk balra)

 

Kép:  C.1 - a híres gazella rhüton

A múzeumi ismertető szerint „a gazella rhüton különleges iráni formáját tekintve ritkaság számba megy a szaszanida periódus ezüst edényei között”. Ismét egy korai szaszanida korszakból való (III.-IV. század), bevallottan rendkívüli darab, amely sehogy sem illik az ismert, zsánerre egymáshoz hasonló  iráni ezüst tárgyak körébe. És ha „különleges iráni formája” is lenne, vajon miért dekorálja egy idegen kultúra idegen szimbolikája, amely még csak nem is hasonlít a perzsák szent fájához? Egy leginkább a realitás talaján álló  művészettörténeti értékelés szerint a rhüton „nem-iráni művészeti forrás által befolyásolt, és ez a művészeti forrás valószínűleg Baktria.”  Ázsia komplex történelmének valamelyest értő ismerőjének kell lenni, hogy ez az állítás a szkíta szó elhangzása nélkül kellő súllyal bírjon, - három felkiáltójellel. Ugyanis a ritkaság, különlegesség és a baktriai szkíta hatás beismerése egy napon ráébresztheti  a szakembereket a régi besorolás újraértékelésének szükségességére.

Gunter és Jett saját információja szerint a rövid gazella-rhütonhoz hasonlót az Ural hegység nyugati részén találtak és még érdekesebb, hogy „egy nagyon hasonló késő pártus kerámia rhütonra akadtak Babilonban”. Ebből is arra következtethetünk, hogy az u.n. késő pártus időszakot nyilván egy post-pártus periódus követett, amely  hosszú évtizedek során birodalmon belüli kölcsönhatások és kívülről a nagy selyem út forgalmának köszönhetően görög, indiai, bizánci behatás következtében fokozatosan egyre eklektikusabbá vált és ezt nevezi a történelmi időrendhez  ragaszkodva a szakirodalom következetesen  kora-szaszanidának. A köztudatban és ismeretterjesztésben (de számos szakkönyvben is)  viszont a szaszanida megnevezés alatt egyszerűen iránit értenek, vagy még általánosabban perzsát.  

Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a Sackler galéria kiállításán van egy eddig (tudtommal) nem publikált ezüst tányér, ahol centrálisan elhelyezve, egy 7 csúcsú világhegyen két aranyozott szárnyas ló áll, amelyek a gazella rhüton dekorációjához  hasonlóan egy félig nyílt tulipánt vesznek közre, - és a vitrin előtt gyönyörködő nem kis meglepetésére a két szélső ezüst sziromlevél közötti harmadik ebben az esetben is aranyozott. Ráadásul a körbefutó  indás dekoráció levelei között az Istennő korai időkből származó termékenység jelképei, tömör szőlőfürtök láthatók, amelyeket később római hívei a jó Bacchus istennek sajátítottak ki.

A tárló ismertetése szerint a szárnyas lovakkal dekorált tányér szintén „szokatlan” a Szaszanida ezüstök között. Szokatlan és ritka, de miért? – kérdezhetnénk. Talán mert a korábbi pártus időkből származik? Esetleg  mert más kultúrából származóként a többit meg kellett semmisíteni? Vagy mivel jellegében és szimbolikájában idegen és érthetetlen, nem szívesen és csak korlátozott számban másolták?    (Bár az ilyen jellegű tányér múzeumi ritkaság, és eddig pénz és igény híján céltudatosan senki se kutatott hasonló után, a korábbi pártus földrétegekben azonban nyilván százával vannak régen halott papnők és előkelőségek sírjaiban és az Istennő lerombolt, leégetett, örökre betemetett szentélyeinek kincseskamráiban.)

Bár a katalógus írói általánosítva megemlítik, az iráni uralkodók udvari ezüstmívesei gyakran folyamodtak inspirációért másokhoz, - a Mezopotámiából átörökítő lurisztáni és szkíta, valamint bizánci, hellén és indiai kollégáikhoz – de  mások szerint is innen-onnan importált és "szerzett" edényekről vették át és kombinálták (művészien) környezetük dekorációs elemeit, jelképeit, motívumait. Mikor azonban konkrétan egy-egy szaszanida-korabeli tárgy értékelésére kerül sor, erről mindenki elfelejtkezik: a megkülönböztető jellegzetességeket, a más kultúra jegyeit nem említik, sőt egyes tárgyak idegen műhelyekből való származását is hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyva a végén mindent,  ami fénylik egy kalap alá, a bűvös szaszanida kalap alá vesznek.

Nem vitatott, hogy az i.e.  III. század elején uralomra jutó Szaszanida dinasztia birodalmában, amely a VII. század közepéig bezárólag magába foglalta a mai Iránt, Irakot és osztatlan Afganisztánt, jellegzetes, keletiesen gazdag ornamentikájú luxus használati eszközöket, kultikus edényeket és dekoratív emléktárgyakat készítettek. Ezek a kezdeti időszakban elsősorban udvari használatra, majd később a nemesség számára és export célokra is készített, gyakran aranyozott ezüst korsók, tálak, tányérok népszerűségük révén igényes vevőkörre találtak Kínában, Indiában, Anatóliában és egyes mediterrán országokban is.  Azonban kelendősége és elterjedt volta ellenére se szabadna minden múzeumnak felajánlott vagy iráni kereskedők közvetítésével vett ezüst tányért és aranyozott rhütont a Szaszanida uralkodók asztali edényének nyilvánítani

Az általánosítás kételye merül fel Gunter és Jett azon elemzésénél is, mikor  a perzsa Achaemenid-kor innovációjának tulajdonítják azokat a rhütonokat, amelyeknek ivókürtje az állat törzsétől megtörve, szögben folytatódik, mivel  az i.e. VI. század közepén alapuló Akhamenid birodalom idején ilyen formájú rhütonok már léteztek.

 

                                                                 Képek: D.1 és D.2

Egy nyilvánvaló és talán a legkorábbi példa erre a Louvre dél-mezopotámiai anyagában az elámi korból, (i.e. 18oo) a szumír (sumér) civilizáció által jelentősen befolyásolt Susa városából származó bronzszögekkel rögzített mészkő tál, (D.1) amely három zergét ábrázoló megtört rhüton szerű  lábon áll.

Az egyik jereváni múzeumban pedig az Urartu (örmény) birodalomból származó nehéz, 16oo grammos, 2o cm. magas ezüst lófejű rhütont őriznek, (Kép D.2) amely mestermunka a maga nemében, amellett, hogy az i.e. VII-V. századi példája a jellegzetes, művészien formába zárt szkíta állat stílusnak. Míg az iráni állat-rhütonok többnyire túldíszítettek, ez a nemesen egyszerű, fegyelmezett vonalvezetésű példány az öncélú dekorálás helyett a sörény stilizált és az izomzat naturalisztikus kidolgozására koncentrált.

 

Hasonló formatervezésű rhütonok láthatók az i.e VIII. századi asszír paloták reliefjeinek ünnepi jelenetein is, tehát évszázadokkal megelőzve a Perzsa birodalom szögben megtört rhütonjait. Ebben az időben az asszírok kapcsolatban álltak a szkítákkal: „Partatua, a szkíták királya az asszírok nagyhatalmú szövetségese volt”,**** tehát a kétoldalú kulturális kölcsönhatás, majd az Irán felé való közvetítés nyugodtan feltételezhető.

A Sackler galéria pártus kori ezüst rhütonjai közül a (baloldali képen látható) gazdag szőlőinda- és levél ornamentikájú, bámész tekintetű oroszlán figurás a legszebb. Az azonban csak oldalnézetből látható, hogy a trombitaszerű kürt alját mediterrán akantusz minta díszíti, amely az  i.e. V.-IV. századi római és görög csészéken és ivókürtökön is kedvelt motívum volt. Ugyanakkor a mai Türkmenisztán területén levő hajdani Pártus királyság fővárosában, Niszában (Nisa) is találtak egy akantusz levelekkel díszített elefántcsont rhütont.  

Az ázsiai sztyeppék uralkodóinak és arisztokráciájának gazdagságát, fejlett művészi érzékét és tudatos luxus igényét bizonyítják a washingtoni kiállítás tárlói. Ennek megfelelően az Eufrátesztől az Oxus folyóig nyúló „barbár” területeken a bőkezű művészet pártolás következtében magas színvonalú finom-kézműipar virágzott. Az i.e. V. századból egy képünkhöz hasonló, de elefánt csontból faragott oroszlános rhütont találtak a régészek az Oxus templom ásatásai során.

* „Alexander térhódítása Közép-Ázsiában új nevet hoz a történelembe: a Pártusokét, egy nyilas hegyi fajt, amelynek végzete, hogy kb. egy évszázaddal később fontos szerepet játsszon a történelemben és a Baktriaiakat, akik a tevék homokos vidékéről (Kizil Kum sivatag az Oxus jobb partján, K.H.) származtak. Úgy tűnt, (Alexander) mindenhol árja nyelven beszélő népekbe ütközött.”  (H.G Wells: The outline of History, New York, 192o)

** A szikomornak nevezett egyiptomi fügefát az ókori Egyiptomban a Föld-anyaként tisztelt Hathor és az égboltot megtestesítő Nut istennő alaki megjelenésének tekintették, szentnek tartott gyümölcsét pedig a halál után folyamatosan következő túlvilági élet biztosítékának tartották.

*** A Biblia szerint Bölcs Salamon, aki körülbelül I.e. 96o-922 között élt, a helyi istenek mellett a szidoniabeli Ashtoreth híve volt

**** Vladimir Loukonine-Anatoli Ivanov: Lost treasures of Persia, 1996