Susogó - Szalay Róbert

 

Ez a szó Susogó” elsősorban azoknak a nagyidős politikai foglyoknak mond valamit, akiket 1956 és 1963 között ítéltek el szigorúan titkos un. „ 00 „ perek kapcsán. De feltétlenül szükséges, hogy napjaink jóhiszemű polgárai, főleg a fiatalok megismerjék azt a boszorkánykonyhát, ahol kifőzték azokat a koncepciós pereket, melyek során sok száz, de lehet, hogy sok ezer emberről sütötték ki, hogy kémek, összeesküvők, szabotáló népellenségek, stb.

 

Már maga az épület is, a Fő utcában álló komor börtön még kívülről is félelemkeltő volt. Az a tény , hogy a háború utolsó szakaszában ez volt a német titkosrendőrségnek a GESTAPÓ - nak a székhelye, eleve félelemmel töltötte el az embereket, ha a „ Fő utca „ szóba került. Ugyanis az 50-es 60-as években a hírhedt és félelmetes ÁVH vette birtokba az épületet és tudták az emberek, hogy az ÁVH akkor élet és halál ura volt! Nyugodtan elmondhatjuk Dante, a híres itáliai költő szavaival, hogy „ aki ide belép, / vagy behozzák / hagyjon fel minden reménnyel.”

 

És valóban. Aki a Fő utcába bekerült, az még azt is „bevallotta”, hogy nem csak Rákosi elvtársat, hanem édesanyját is meg akarta gyilkolni. Azt is „bevallotta”, hogy nem csak az USA javára kémkedett, hanem azt is, hogy meg akarta dönteni a Szovjetuniót.  Mindent bevallottak, amit csak akartak a nyomozóik. Mert, ha nem, közölték a hozzátartozókkal, hogy a "gyanúsított  szívelégtelenségben elhunyt” és jól járt a hozzátartozó, ha a holttestet egyáltalán megkaphatta. De előfordult, hogy a „szökés közben” agyonlőtt vádlottnak,  még a holtteste sem volt kiadható.

 

1956 után, amikor az ÁVH papíron megszűnt,  de a Fő utcán semmi nem változott. Ugyanazok az emberek folytatták ott tevékenységüket, akik az előző években is ott őrizték a „nép hatalmát” lényegében a kegyetlen kommunista diktatúrát.

 

Amikor 1960-ban letartóztattak, nyomozóim irodájának szekrényeiben még ott voltak a kékszínű parolival ellátott ÁVH-s egyenruhák. Büszkék voltak múltjukra és szemükben az volt a „fő bűnöm,” hogy miért utálom az ÁVH-t. Ugyanis a kihallatások során 1956 –al kapcsolatban  kijelentettem, hogy annak idején egy csendőr zászlóalj egy nap alatt rendet tudott volna teremteni a városban, de 1956-ban az államhatalom,  több tízezer felfegyverzett kommunistával,  élen az ÁVH val, két nap alatt kártyavárként omlott össze, amit még az „ideiglenesen” itt tartózkodó szovjet csapatoknak sem sikerült megmenteni.

 

De térjünk vissza a címben megadott „susogó” szóra. Ugyanis a hat emeletes börtönépületben a legtöbb letartóztatott magánzárkákban volt elhelyezve. Amikor a börtönőrök,  / rab nyelven ”smasszerok”, / kihallgatásra vezették a megbilincselt kezű foglyokat a kihallgató szobákba,  és a folyosón egy másik rabot is kísértek, hogy a két rab ne láthassa egymást, / hátha „bűntársak” ? / a smasszerok füttyszóval, vagy sz-sz , s-s  jelzésekkel jelezték előre a találkozás elkerülését. Ekkor a rabnak a fal felé  fordulva és az orrát a falhoz nyomva kellett megvárni, míg a másik rabot elvezették mögötte. Innen a „susogó” elnevezés.

 

Most, hogy ismerjük az elnevezést ismerkedjünk meg, hogy milyen volt az ”élet”  a susogóban?

 

A 11 hónapos magánzárka lelki gyötrelmét, a kihallgatások sunyiságát, a rágalmak, a koncepció aljasságát nehéz leírni, amikor érezte az ember, hogy a bolhából miként próbálnak elefántot csinálni, a semmiből hatalmas kémpert, vagy fegyveres államrend megdöntésére irányuló szervezkedést kiöklendezni.

Néhány hét alatt tisztán láttam, hogy itt arról van szó, hogy az elvtársak igazolni akarják létük fontosságát, hogy nélkülük a nemzetközi imperializmus és a hazai

ellenforradalmi elemek, veszélybe dönthetnék a szocializmust építő országot,

de majd ők megvédik.

Egy Balzac vagy egy Jókai írói tehetségére volna szükség, hogy a 11 hónap minden mozzanatát, minden rezdülését, a történéseket, az érzelmeket vissza lehessen adni az olvasónak.

Mivel én csak egy ismeretlen „íródeák” vagyok, csak arra vállalkozom, hogy néhány epizóddal mutassam be a „boszorkánykonyha” működését.

 

Letartóztatásomra és a házkutatásra most nem térek ki, mert  ez egy külön novella témája lehetne, Most csak a „Susogóra” koncentrálok.

 

Mikor a Fő utcai „zsilipen” / Ez egy kettős kapu ami csak egymás után nyílik ki, nehogy a legkisebb esély is lehessen a szökésre. / behajtott a lefüggönyözött gépkocsi. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok,

 

Átadtak az alagsorban  „befogadó törzsőrmesternek”. Itt először le kellett vetkőznöm. Miután átvizsgálták minden ruhadarabomat visszakaptam azokat, de a nadrágszíjamat, a cipőfűzőimet elszedték, nehogy felakasszam magamat. A cipőmről lefeszítettél az orr és sarokvasakat, nehogy felvágjam az ereimet, vagy esetleg megbontsam azokkal a börtön falait. Majd mind a tíz újamról újlenyomatot vettek, és egy kb. egy négyzetméteres fülkébe zártak, ahol csak állni lehetett, mert semmi nem volt a kuckóban.

 

Két-három órai várakozás után egy börtönőr felvezetett kihallgatásra, ahol három nyomozó kezdte meg a keresztkérdések feladását.

Rövidesen kiderült, hogy mindent tudnak rólam, mert hónapok óta figyeltek, hogy merre járok, kikkel találkozom, sok fotót mutattak, akikkel különböző helyeken le voltam fényképezve, hogy kik ezek és milyen kapcsolatban vagyok velük?  Egész éjjel folyt a kihallgatás. A házkutatáskor elhozták az összes családi fotónkat és mindenkiről, akik a képeken láthatók voltak , mindent el kellett mondanom. Kik ők, hol laknak, mikor találkoztam velük és miről beszélgettünk. A legfőbb kérdés az volt, hogy hol van az a pisztoly, amit otthon „rejtegettem” és a házkutatás során nem találtak meg? Azt válaszoltam, hogy azt már régen a Dunába dobtam. Ekkor „jóindulatúan” közölték, hogy én egy nagyon rendes ember vagyok és, ha kértem volna biztosan kapok fegyverviselési engedélyt és az én érdekem, hogy a fegyvert minél előbb megtalálják, mert csak akkor engedhetnek haza, hogy otthon várhassam meg a tárgyalást. Mondjam meg, hogy hol dobtam a Dunába és ők búvárokkal megkerestetik, és ha megtalálják, hazaengednek. Közben cigarettával kínálgattak és mézes-mázos szavakkal bizonygatták, hogy csak az én javamat akarják és remélik, minél előbb megtalálják a fegyvert, hogy hazaengedhessenek. Én kis balek!!! Hittem a szép szavaknak és másnap a kihallgatáson elmondtam, hogy hol találják meg a lakásomban a pisztolyt. Miután megtalálták a „bűnjelet” akkor íratták alá velem a letartóztatási parancsot.

Akkor még nem  tudtam , hogy „bűnjel” nélkül 48 óra után el kellett volna, hogy engedjenek.

/ Később, az elítélésem után tanultam meg a rabtársaimtól a Gyűjtő Fogházban, hogy amit a kommunista nyomozók mondanak az nem igaz, de még az sem igaz, amit kérdeznek! /

Miután kezükben volt a bűnjel, a hangnem velem szemben teljesen megváltozott. A „rendes ember” pillanatok alatt fegyverrejtegető piszkos ellenforradalmárrá változott.

 

Ezt követték a magánzárka végtelennek tűnő napjai, hetei, majd hónapjai, amit csak a kihallgatások szakítottak meg néha-néha.

Itt kell elmondanom, hogy a zárka ablaka be volt bádogozva, hogy ne lehessen kilátni. Éjjel nappal égett a villany. Két deszka priccs volt bebetonozva a cella aljához. Az egyiken két pokróc. Este az egyiket magam alá kellett tennem, a másikkal takarózhattam Csak hanyat fekhettünk és a kezeknek a takaró fölött kellett lenni. Ha álom közben elfordultunk a smasszer, - aki folyamatosan körbe járt a folyosón és a „cirklin” leste a foglyokat, - addig rugdosta az ajtót, amíg fel nem ébredtem, hogy a kötelező helyzetet fölvegyem. A kihallgatás első heteiben a VC folyamatosan öblített, így az állandó vízzuhogástól alig lehetett aludni.

 

Hat hónap után engedélyeztek egy 10 perces beszélőt a feleségemmel. Egy rács mögött állt a feleségem, mögötte és mögöttem egy-egy smasszer és csak szigorúan magánügyekről beszélhettünk. Elmondta, hogy fél éve mindent megpróbáltak, szüleimmel együtt hogy megtudják hol vagyok de senki nem tudott semmit. Még ügyvédet sem tudtak fogadni, mert nem volt miért?

 

11 hónap után fejeződött be a nyomozás, amikor „irattanulmányozásra”.

felvittek. Elém tettek két vaskos piros kartonba kötött iratcsomót. A több mint ezer oldalas jegyzőkönyvhalmazból tudtam meg, hogy én egy 11 tagú, szervezkedő, összeesküvő, kémkedő banda 7.-rendű vádlottja vagyok.

Megjegyzem, hogy ezek közül csak két embert ismertem, a többieket a tárgyaláson láttam először. / Később a Gyűjtőben értettem meg, hogy rabtársaim miért nevezték a Fő utcai Susogót „Kémgyárnak.” /

 

Ennek a kémgyárnak a működéséről fogok most néhány hihetetlen történetet bemutatni, hogy az ártatlan, jóhiszemű és naiv emberekből, miként „gyártottak” veszedelmes kémeket, szervezkedő összeesküvőket, és ítéltek el embereket 10-15 évekre, nem egy szer halálra.  

Mint fentebb említettem 11 hónapig voltam magánzárkán, Azonban voltak olyan esetek, amikor néhány napra betettek a zárkámba egy-egy rabot.

Ugyanis a börtönben nem volt annyi hely, hogy mindenkinek magánzárka jusson. Ezért, ha új embert hoztak be, akit magánzárkában akartak lelkileg megtörni és nem volt üres zárka, akkor ideiglenesen összezártak olyan embereket, akik nem ismerhették egymást és nem tudtak összebeszélni.

Így ismertem meg öt olyan „kémjelöltet” akiknek története külön-külön egy-egy hihetetlen rémregény, amit a mai fiatalok, de idősebbek el sem tudnak képzelni.

Az öt közül az egyikkel később a Gyűjtő Fogházban találkoztam. Egy másikról megtudtam egy ott raboskodó társamtól,  hogy Pali bácsi a börtönben meghalt.

A másik háromról semmit nem tudok. Legemlékezetesebb és tanulságosabb egy amerikai és egy jugoszláv katonának a története volt, ami a maga nemében párját ritkítja, de jellemzően mutatja a Fő utcai kémgyár nyomozóinak aljasságát

és gátlástalanságát, amikor koncepciós pereket, bűnösöket  kellett gyártani.

 

Nem véletlen, hogy 1990-ben az új kormány első lépései között semmissé nyilvánította és eltörölte az összes 1956 és 1963 között hozott politikai ügyben hozott koncepciós ítéletet, kivéve azokat, amelyek gyilkossággal voltak kapcsolatosak.

 

A börtönben kötelező séta is volt. Minden nap 20 percig sétálni kellett. Kezdetben egy kb. 5x5 méteres fallal körülzárt ketrecben, később csoportosan az udvaron, hátratett kézzel, lehajtott fejjel és szigorúan tilos volt beszélni. Persze ezt ki lehetett játszani. Ugyanis a 2-3 fegyőr, aki az udvar közepén állt nem tudott 20-30 rabot egyszerre figyelni és fél szemmel ez őrökre figyelve suttogva mód volt egymással megismerkedni. Így ismerkedtem meg a mellettem lévő zárka lakójával, egy 20 éves fiúval, akivel később a Gyűjtő Fogházban együtt raboskodtunk. A Fő utcában csak futólag ismertük meg egymást. A sétán elmondta, hogy másnap lesz a tárgyalása és a falon majd átkopogja, hogy hány évre ítélték. Másnap 13 szor kopogtatta meg a falat, ami 13 év börtönt jelentett.

Később a gyűjtőben mondta el történetét.

 

1956-ban 16 éves volt. A forradalomban nem vett részt, csak kíváncsiskodva figyelte az eseményeket és irigyelte azokat a fiatalokat, akik puskával és géppisztollyal mászkáltak az utcákon és mindenki hősöket látott bennük.

A forradalom leverése után a kalandvágy őt is elkapta és néhány barátjával nekivágott a nagyvilágnak. Rövid Ausztriában töltött lágerélet után Svédország fogadta be több menekülttársával együtt.

Elmondta, hogy egy textilgyárban kapott munkát mint anyagmozgató. Itt nagyon jó dolga volt, mert a gyárban főleg nők dolgoztak, akik elkényeztették a fiatal magyar forradalmárt, - mert kezdetben tolmácsok útján – elmondta magyarországi hőstetteit, aminek akkor az egész világon nagy vízhangja volt.

Az évek folyamán megtanulta a nyelvet, szépen keresett, saját lakást is bérelt és olyan dolgokat is megvehetett magának, amiről itthon csak álmodozhatott. Rádiós lemezjátszó, TV, magnó, fényképezőgép, filmfelvevő gép, vadászpuska, vadásztőr, különleges ruha, bakancs, stb. leánytársaságban sem volt hiány. Egyszóval, nagyon jól érezte magát. Már járt Norvégiában, Dániában és 1960- ban úgy gondolta jó lenne hazalátogatni és megmutatni az itthoniaknak, hogy vitte valamire.

Bement az ottani magyar Követségre és elmondta, hogy szeretne hazalátogatni és van-e ennek akadálya. Közölték vele, ha 1956-ban nem követett el semmit nyugodtan hazalátogathat. A követségen még egy írást is kért erről, amit készségesen meg is írtak.

 

Ekkor felkészült az utazásra. Több ajándékot vásárolt az itthoni rokonoknak, barátoknak és hozta magával azokat a luxuscikkeket, amivel el szeretett volna itthon dicsekedni.

 

Mikor belépett az országba, már várták. Azonnal letartóztatták. Jegyzőkönyv felvétele után megbilincselve autóba ültették és két fegyveres között felhozták a Fő utcai Vizsgálati Főosztályra,

Itt a „kémgyártó” nyomozók vették kezelésbe és ráfogták, hogy biztosan kémkedni jött haza, Ezért van nála fényképezőgép, filmfelvevő gép, magnó, sok ajándék, stb. Elmondták, hogy tudják Svédországban hogyan élt, milyen körülmények között és ezt csak azért engedheti meg magának, mert nyugaton beszervezték kémkedésre és ezért van most itt. Hiába tiltakozott, rábizonyították, hogy kémkedni küldték haza, és ezért 15 év büntetés jár.

 

Miután heteket töltött magánzárkán, ijesztgető kihallgatásokkal tarkítva, a legrosszabbakra volt felkészülve. Ekkor ajánlatot tettek neki, ha hajlandó egy nyílt tárgyaláson ,- ahol nyugati újságírók is lehetnek, - azt vallani hogy őt hogyan szervezték be és küldték haza kémkedni, akkor a tárgyalás után „megszervezik a szökését” és visszatérhet Svédországba. Ő a 15 éves büntetéstől félve elfogadta az alkut és megkezdődött a „kiképzése.”

Kezébe adták az előre megírt „legendát” amit be kellett tanulnia. Hogy mikor keresték meg őt magyarul beszélő ügynökök. Miként szervezték be. Milyen kiképzést kapott, milyen feladatokkal bízták meg és siker esetén ezért milyen lehetőséget biztosítanak a számára. Ezt heteken át gyakorolták vele. Elmondták neki, hogy a tárgyaláson  ott lesz a rádió, a filmhíradó, lesz hallgatóság is, és, ha minden jól sikerül, már szabadnak is érezheti magát.

Ez akkor volt, amikor a Fő utcai börtön udvarán „sétálva” várta a másnapi tárgyalást.

 

Fél év múlva találkoztunk a Gyűjtő Fogházban, amikor mindezt elmesélte és a folytatást is. Megtartották a tárgyalást, úgy ahogy az előre meg volt beszélve. Minden a tervek szerint zajlott le és őt 13 évre ítélték, amit az ügyész, a kirendelt ügyvéd és Ő is elfogadott

A tárgyalás után várta a beígért szökés megszervezését, ami egyre késett. Végül átszállították a Gyűjtő fogházba, ahol elkezdte a büntetés letöltését. Kezdetben tiltakozott, és kérte, hogy vigyék vissza a Fő utcába, mert valami tévedés van a dologban. Mikor éhségsztrájkkal fenyegetőzött, a börtön operatív tisztjei vették kezelésbe és itt elmondta, hogy milyen alkut kötöttek vele a Fő utcán. Az operatív tiszt felhívta a figyelmét, ha ilyen

hazugsággal áll elő, akkor a hatóságok rágalmazásáért, újabb évekre is elítélhetik. Inkább maradjon csendben, viselkedjen jól és akkor még a büntetésének egy részét el is engedhetik, arról nem beszélve, hogy jöhet egy amnesztia is.

Így sorsába beletörődve tovább raboskodott a többi politikai elítélttel együtt,

akik akkor 3.000 -en voltunk a Gyűjtőbe, mindannyian 3-15 évre elítélve.

 

Sajnos e fiatal rabtársam nevére 50 év távlatából nem emlékszem, de, ha olvassa ezeket a sorokat valószínűleg jelentkezik, vagy egy olyan volt rabtársunk, aki  hasonló módon lett kém, gyújtogató, forradalmár, összeesküvő, szervezkedő, stb. a fő utcai susogó kémgyárában.

                                                           Szalay Róbert történelemtanár

 

                                                                                          CA-0012. sz. politikai elítélt