VÉSZKORSZAK ???

 

Az elmúlt közel hat évtized a tárgyilagos történetírás szempontjából sötét korszaknak számított hazánkban.

1945 után liberális, kozmopolita politikusok és üldözöttek, magukat történésznek kiáltották ki és a XX. szd. történelmét, - különös tekintettel a II. Világháború és az 1956-os forradalom történetét – saját ideológiájuknak megfelelően úgy hamisították meg, hogy abban a kommunista, reform kommunista, liberális, baloldali eszmék – jelentőségüket sokszorosan felnagyítva – pozitív kicsengést kapjanak, ugyanakkor a nemzeti, hazafias, jobboldali eszmék lekicsinylő, megvetendő, ellenséges megvilágításban kerüljenek be a köztudatba.

 

Ezt mindenki tapasztalhatta, aki a Rákosi és Kádár korszak történelemmel foglalkozó könyveit olvasta, vagy ennek a korszaknak a tankönyveiből volt kénytelen a XX. sz. magyar „történelmét” megtanulni. E könyvek és tankönyvek tartalmukban, szellemiségükben, ideológiájukban  semmiben nem különböztek az alapfokú pártszemináriumok brosúráiban, a pártiskolák és az un. Marxista - Leninista Egyetemek /?/ tankönyveiben leírtaktól.

 

Szomorú, hogy az un. rendszerváltás után, napjainkig sem történt alapvető változás e téren. Ez abból következik, hogy az MTA Történettudományi Intézetében, az egyetemek történelmi tanszékein, a tankönyvírók között, de a tömegtájékoztatásban, a médiákban is döntő többségben azok maradtak a hangadók, akik, az un. rendszerváltást megelőző időkben is ugyanazokban a beosztásokban voltak, legfeljebb kiegészültek néhány reform kommunistával.  Ezek az emberek nem változtak lelkileg! Külső bőrüket ugyan le vedlették mint a kígyó, de tudatuk, a több évtizedes beidegződés és politikai elkötelezettség következtében lényegében ugyanaz maradt.

Fő módszerük a deheroizálás. Mindent lekicsinyelnek, nem egyszer nevetségessé tesznek, ami több ezer éves történelmünk dicső korszakaira, nemzetünk heroikus küzdelmeire kellene, hogy emlékeztessen, ugyanakkor egyetlen elítélő szavuk sincs az oláhok hazug „dákoromán” és a tótok „nagy morva” légből kapott , nacionalizmustól és sovinizmustól csöpögő fantazmagóriájának a  cáfolatára.

Tehetik ezt büntetlenül, hiszen az un. „tudományosság” és „szakmai tekintély” védi őket és erre alapozva igyekeznek lesöpörni minden velük ellentétes véleményt.

 

Minimális változások ugyan történtek, pl. az 1956-os forradalom már nem „ellenforradalom” de hősei nem a „Pesti Srácok,” hanem reform kommunistává vedlett kommunisták. Azonban a Horthy-rendszer, a II. Világháború és különösen annak befejező szakasza, még mindig úgy van értékelve, amint azt a 45 után hatalomra került kommunisták és zsidók a maguk szája íze szerint meg ideologizálták. Erre az időszakra, - az 1944. okt. 15 és 1945 ápr. 12 közötti időre, - egy külön jelzőt találtak ki és vészkorszaknak nevezték el ezt a 6 hónapot.

 

Ennek a 6 hónapnak a tárgyilagos elemzése, a tényeknek, a dokumentumoknak, az eseményeknek, az akkor szereplő személyeknek elfogulatlan, - politikai, párt, vallási szempontok mellőzésével történő – értékelése egyértelműen leleplezi a történelemhamisítást, ami az ország hősies védelmét a túlerőben lévő bolsevisták ellen, a nemzeti vagyon Nyugatra menekítését, a több mint fél millió Ny.- ra menekült ember megmentett életét vészkorszaknak nevezi.

Igaz, volt néhány száz, vagy néhány ezer bujkáló katonaszökevény és lapuló, keresztények által elrejtett zsidó, néhány tucat kommunista, egy pár kém és szabotáló. Ezek számára a szigorú katonai közigazgatás, a hadműveleti területen a statárium valóban vészkorszak volt. Ezek várták szívrepesve a "felszabadítókat" és a "felszabadulás” után ők lettek a legkegyetlenebb bosszúállók, a „vészkorszak” megtorlói. Ennek a bosszúhadjáratnak a során, „háborús bűnösség” címén, a 9 milliós Magyarországon több embert végeztek ki, és ítéltek el,  mint Németországban, Olaszországban és Japánban együttvéve.

 

De nézzük elfogulatlanul, hogy mi történt 1944. október 15. és 1945. április 12. között?

1944 október 15.-én 13.oo  kor elhangzott a rádióban Horthy proklamációja, melyben bejelentette, hogy Magyarország különbékét kér a Szovjetuniótól és felszólította a Honvédséget, hogy a Vörös Hadsereg ellen szüntesse be a harcot.

 

Az ország lakósságának többségét és a honvédséget megdöbbentette a hír, hiszen sokan emlékeztek még az 1919-es „Kommün” borzalmaira. A Keleti frontot katonák a saját szemükkel, a helyszínen ismerték meg a „szovjet paradicsomot” a Tiszántúlról, a már megszállt területekről érkező hírek a „felszabadítók” tevékenységéről, egyértelművé tették, hogy ez ellen a hadsereg ellen, mely a legborzalmasabb rendszernek, a bolsevizmusnak a terjesztője, a végsőkig harcolni kell.  Így a félmilliós hadsereg, - néhány tucat átállótól eltekintve – Horthy parancsát megtagadva tovább folytatta a harcot. A Miniszterelnök és a Kormány több tagja tiltakozásul a fegyverszünet kérése miatt lemondott, hiszen Horthy a Kormány és a Parlament megkerülésével kért fegyverszünetet.

Ugyanakkor a németek is akcióba léptek, hogy a kiugrást megelőzzék, és ne alakulhasson ki a Romániához hasonló helyzet.

 

Mikor Horthy látta, hogy a rosszul előkészített terve nem sikerült és a Honvédség is megtagadta a „Legfelsőbb Hadúr” parancsát, utolsó kormányzói ténykedéseként,  Szálasi Ferencet nevezte ki Miniszterelnöknek, majd lemondott és német védnökség alá helyezte magát és családját.

 

   „A magyar törvényhozás két háza nagyméltóságú elnökéhez!

    A magyar országgyűlésnek kormányzói üdvözletemet!

   A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatása és a nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemről lemondok és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogomról.

Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom.

   Kelt Budapesten, 1944. október havának 16. napján.

                                                                                      Horthy Miklós s. k.”

 

A következő napokban a hungaristák, (köztük a nyilasok is ) akik jelentős tömegbázissal rendelkeztek, a közhivatalokban  az üzemekben, a honvédségnél leváltották az ingadozó, a harc továbbfolytatása szempontjából megbízhatatlan vezetőket.

Október 27.-én a Parlament és a Felsőház tagjai, élen báró Perényi Zsigmonddal, az országgyűlés felsőházának elnökével, Tasnádi Nagy Andrással, az országgyűlés képviselőházának elnökével, Serédi  Jusztinián Esztergomi Érsek, Bíboros Hercegprímással, és több országos méltósággal, elfogadta Horthy lemondását és Szálasi Ferenc kinevezését. Ezt követően a kormány tagjai esküt tettek a miniszterelnöknek. November 4.-én Szálasi Ferenc

- utolsónak a Magyar Miniszterelnökök közül – esküt tett a Szent koronára.

Ezt követően az összes köztisztviselő, a minisztériumok beosztottjai, a MÁV, a Posta, stb. dolgozói felesküdtek az új kormányra, tízezrek jelentkeztek önként az újonnan felállítandó új hadosztályokba  és közel ½ évig tartották fel a Szovjet Hadsereget, így Európa jelentős része nem ismerhette meg a szovjet „felszabadítás gyönyöreit.”

 

 

Tehát akik – a fentiek ismeretében – Szálasi puccsról, törvénytelen nyilas hatalomátvételről beszéltek és írtak, 1945-től napjainkig, azok hazudtak!

 

A hungarista kormány – a háborús viszonyokat figyelembe véve – formailag teljesen törvényesen került hatalomra és intézkedései megfeleltek az alkotmánynak és az állam törvényeinek!

 

Önkénytelenül ide kívánkozik Kádár János 1956. november 7.-i hatalomba kerülése.

A Szovjet Hadsereg valóságos / hadüzenet nélküli / háborúban foglalta el az országot. A magyar katonaság nagy részét – az áruló magyar reform kommunisták segítségével – lefegyverezték, az ellenállókat megsemmisítették. A harcok során Budapest fő útvonalait rommá lőtték, ami még a II. Világháború pusztításánál is szomorúbb képet mutatott.  Kádárt és társait, szovjet tankokkal hozták fel november 7.-én a fővárosba és állították egy bábkormány élére, amelyet senki nem ismert el. Az egész ország sztrájkokkal tiltakozott a szovjet megszállás és a kommunisták visszatérése ellen. Százakat végeztek ki. 16.000 embert internáltak,  és 22.000 embert  zártak börtönbe. 2oo.ooo ember menekült el az országból.  Bűnbakként felakasztottak öt reform kommunistát és néhány tucat velük együttműködő elvtársat.

A reform kommunista „történészek” ezt törvényesnek ismerik el, míg az 1944. Okt. 15.-i hatalomátvételt puccsnak minősítik. Mi ez, ha nem orcátlan történelemhamisítás?

 

Nézzük ezután a „vészkorszak” eseményeit. Mindenekelőtt a zsidókérdést vizsgáljuk meg, mivel a zsidók kiabálnak leghangosabban és legkitartóbban „vészkorszakot” a hungaristák 6 hónapos uralmára.

Tényként kell leszögezni, hogy a vidéki zsidóságot 1944 áprilisa és júliusa között szállították ki az országból. Október 15. után csak a budapesti zsidóság, mintegy 15o-2oo.ooo  fő volt összegyűjtve a csillagos, a  védett házakban és a gettóban. Az itteni zsidóság viszonylagos biztonságban élt. Igaz, összezsúfolva, szűkös élelemellátással, de életüket közvetlen veszély nem fenyegette.

A legnehezebb a gettó élelmezése volt. Napi egy tál főzelék vagy leves volt a fejadag, ehhez járult 8-1o deka kenyér. A gyerekek számára fejenként 5 deka aszalt almát, 2 deka mézet, 5 deka szójakolbászt sikerült szerezni. Január 1o.-én például 58.ooo ebédet osztottak ki a

65.ooo gettólakónak.

 

Ugyanakkor a nem zsidó magyar lakósság is éhezett. Fő táplálék a belövéseknél elpusztult lovak húsa volt. A belövések és az ostrom nehézségei egyformán sújtották a zsidókat és a nem zsidókat. A zsidók veszteségei arányait tekintve semmivel sem voltak nagyobbak, mint a lakósság többi csoportjának! Nem csak a Dohány utcai zsinagóga udvarán temettek, hanem a főváros terei, parkjai is temetővé változtak. A különbség csak az, hogy a köztereken, parkokban eltemetett keresztény halottakat az ostrom után exhumálták, átvitték  a temetőkbe és a 25 év porladási idő után sírjaikat felszámolták. A zsinagóga udvarán eltemetett zsidókat nem exhumálták, hanem sírjaikat meghagyva ott folyamatosan és látványosan siratják azokat, mint a vészkorszak áldozatait.

Szálasi egyetlen szavába került volna és az SS, a GESTAPÓ, az Eichmann - kommandó örömmel szállította volna el az összegyűjtött zsidókat. Ezzel szemben  amikor Szálasi megtudta, hogy a gyalogmenetben nyugatra indított 24.ooo munkaszolgálatos között magas a halálozási arány, leállította a gyalogmeneteket.

 

A fentiekből kitűnik, hogy a budapesti zsidóság elsősorban Szálasinak köszönheti megmenekülését. Az egyéni atrocitásokat, fosztogatásokat, Duna parti kivégzéseket a hivatalos vezetőség elítélte, intézkedéseket tettek azok megszüntetésére és több esetben felelőségre vonták a kilengések elkövetőit.

A svéd Wallenberg sem tudta volna sikeres zsidómentő akcióit végrehajtani a hungarista kormánnyal való szoros együttműködés nélkül. /Talán ezért kellett örökre eltűnnie a szovjet börtönök poklában. /

Tehát a zsidóság részére a 6 hónapos hungarista államhatalom semmi képen nem jelentett „vészkorszakot”. Ez a jelző sokkal inkább ráillene, 1944 áprilisa és júliusa közötti hónapokra.

 

A zsidókérdés után vizsgáljuk meg a Vészkorszakra szórt másik vádat: „ Fél évvel meghosszabbította Magyarországon a háborút, ezzel mérhetetlen anyagi és emberi veszteséget okozott az országnak.”

 

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a háború, a Vörös Hadsereg elleni küzdelem október 15. után mindenképen folytatódott volna. Mint az előzőekben láttuk, Horthy proklamációját a Honvédség  elvetette és ebben támogatta az ország lakósságának döntő többsége. Tehát Horthy megbukott, lemondott és utána bárki alakít kormányt, feltétlenül a további harc mellett kellett volna állást foglalnia, mert a hadsereggel és a nemzet többségének akaratával nem helyezkedhetett volna szembe.

De tegyük fel azt a képtelenséget, hogy sikerül a kiugrás. A németek ebbe semmi szín alatt nem nyugodtak volna bele és a magyarok nélkül is folytatták volna a harcot Magyarország területén, - talán még sokkal elkeseredettebben mint magyar szövetségeseik oldalán. - Tehát a háború mindenképen folyt volna tovább!

A hadszíntérré váló Budapest és a Dunántúl valóban súlyos károkat szenvedett, de ez minden háború következménye és velejárója. A modern háborúban a visszavonuló csapatok – bármelyik oldalon – felrobbantják maguk után a hidakat, tönkreteszik a vasutakat, utakat, hogy az előrenyomuló ellenség mozgását megnehezítsék. Elviszik, vagy ha erre nincs lehetőség, megsemmisítik azokat a készleteket és objektumokat (élelem, nyersanyag, gépek, gyárak, erőművek, stb.) aminek az ellenség hasznát vehetné.

Bármilyen kormány van hatalmon  Magyarországon e veszteségek – sajnos – mindenképen bekövetkeztek volna. Ez nem a „vészkorszak” hungaristáinak a bűne.

 

Ehhez kapcsolódik az „ország kifosztásának bűne.” Mint fentebb említettem az ellenség elől mentették, amit lehetett. Elsősorban a vízi, vasúti, közúti járműveket és azokon az értékesebb gépeket, anyagokat, műkincseket, az ország aranykészletét, a Szentkoronát, stb. Ezt minden kormány és minden hadsereg így tette a háború folyamán.

Azonban egy nagyon fontos és lényegbevágó kérdésre kell ennek kapcsán rámutatni. A Németországba menekített nemzeti vagyon döntő többsége a háború után visszakerült Magyarországra és alapja lett az ország újjáépítésének, a Forint megteremtésének. Szemben azzal, amit az oroszok raboltak el és hurcoltak ki az országból.

 

E sorok írója szemtanúja volt 1945 nyarán annak, hogy a Mátrai Erőmű gépegységeit az oroszok leszerelték, darabokként vagonokra  pakolták és hadizsákmányként elszállították. És hány ehhez hasonló történt az országban? De említhetném az elrabolt műkincseket, amit a mai napig sem kaptunk vissza és kétséges, hogy egyáltalán visszakerül-e?

 

Tehát az ország kifosztásának elmélete sem állja meg a helyét. Ez inkább a Vörös Hadseregre volt jellemző, mely nem csak szervezetten rabolta ki az országot, hanem tagjai egyénileg is fosztogató, erőszakos rablóbandára emlékeztettek. –Meg lehet kérdezni a még élő szemtanúkat és szenvedő alanyokat. -

 

A „vészkorszak” hirdetői nem tesznek említést e 6 hónap pozitív hozadékáról, mert ilyenek is voltak!

Mindenekelőtt a budapesti zsidóság megmaradását kell említeni, mint azt az előzőekben olvashattuk. De legalább ennyire fontos volt, - ha nem fontosabb- az a tény, hogy e 6 hónap alatt közel egy millió embernek volt ideje elmenekülni a bolsevista megszállás elől.

Ezeknek az embereknek nagy része a háború után külföldön maradt, mert, ha nem menekülnek el, többségük áldozatául esik a ”kommunista osztályharcnak.” Ezt megtapasztalhatták azok, akik itthon maradtak, vagy akik a háború után hazatértek.

A Nyugaton maradtak viszont létrehozták azt a nemzeti emigrációt, amelyik évtizedeken át elszántan és következetesen küzdött azokért az elvekért, amelyeket itthon a kommunisták tűzzel-vassal irtottak. Ennek az emigrációnak a tagjai a hontalanság és nincstelenség nehézségeit leküzdve hírt és becsületet szereztek a magyarságnak. Tudósok, feltalálók, ipari és gazdasági szakemberek emelkedtek ki közülük, többen a legmagasabbra.

Ezalatt itthon a vészkorszak hirdetői százezreket üldöztek és hurcoltattak el GULAG poklába és annak magyarországi megfelelőibe.

 

Tehát ne higgyünk a „vészkorszakról” szóló történelemhamisító meséknek! Az 1944. Okt. 15.-t követő 6 hónap katonai szempontból kiemelkedő teljesítmény volt, mert a túlerőben lévő ellenség ellen fél évig tartóztatta fel a Vörös Hadsereget és így az „csak” Ausztriáig jutott és így Ny-Európa jelentős része megmenekült a szovjet megszállástól.

Ennek a ½ éves katonai ellenállásnak volt kiemelkedő epizódja Budapest 1o2 napos, a teljes körülzárástól számított 52 napos hősies védelme, amire a koronát az 1945 február 12.-i kitörés tette rá., mely kitörésre a magyar történelemben csak Zrinyi Miklós szigetvári hősi, 1566-os kirohanása hasonlítható.

 

A fenti tények egyértelműen bizonyítják, hogy akik a „vészkorszakról” fecsegnek  és gyűlölködve öklendeznek fel mindenféle rágalmakat, a tényeket elhallgatva vagy meghamisítva, azok történelemhamisítók! És ezek ugyanilyen szemérmetlenül hamisítják meg 1956 történelmét is.

 

Ezek a történelemhamisítók még ma is ott ülnek azokon a posztokon, ahonnan büntetlenül vezethetik félre a jóhiszemű embereket, főleg a tanulóifjúságot, a tankönyvekben, a különböző kiadványokban, a Rádió és TV. adásain keresztül.

Ez a szellemi terror, ez a zsigerekből eredő magyar és nemzeti gondolatok elleni gyűlölet és gyűlöletkeltés nem folytatódhat a végtelenségig!

 

Ezért minden becsületes történésznek, legyen az hivatásos vagy amatőr, kötelessége, hogy harcoljon a toll fegyverével e történelemhamisítók ellen és tények, tanuk, dokumentumok felsorakoztatásával leplezze le a hamisítókat és mutassanak rá tárgyilagosan a torzításmentes igazságra!

 

Azonban a történészeken kívül az állam hivatalos szerveinek is oda kellene hatni, hogy a szellemiségükben és beosztásukban megkövesedett „tudósok” és egyetemi oktatók minél előbb leváltásra kerüljenek, hogy ne mérgezhessék tovább szellemi életünket.

Különösen a „választófülkék forradalmának” győzteseitől várhattuk volna el, hogy szüntessék meg a szemérmetlen történelemhamisítást.

 

A közel múltban a TV-ben történészek beszélgettek a II. Világháború kezdeti szakaszáról. Egy bejátszás során egy öreg „tudós történész” cáfolhatatlannak tűnő határozottsággal jelentette ki, hogy a németek június 22-én hadüzenet nélkül, hódító szándékkal támadták meg a Szovjet Uniót. / Ez volt a hivatalos szöveg 6o évig. / Egyetlen szót sem ejtett arról, - ami ma már köztudott és orosz történészek által is alátámasztott tény, - hogy a német támadás egy preventív, megelőző támadás volt, mivel a Szovjet Unió hihetetlen mértékben fejlesztette hadseregét, elsősorban a támadó fegyvernemeket, / tüzérség, páncélos és gépesített magasabb egységek, légierő, stb. / és ezeket a Ny-i határon összpontosította.

Május 15-én mutatta be Tyimosenkó és Zsukov, a honvédelmi népbiztos és a vezérkari főnök Sztálinnak a Németországgal folyó „esetleges” háború dokumentumait. Ebben többek között ez olvasható: „A német haderőt abban a pillanatban kell megtámadni, amikor a felvonulás stádiumában van, és nincs abban a helyzetben, hogy frontot építsen ki és megszervezze a fegyvernemek együttműködését.” Ez a dokumentum már egyértelműen a meglepetésszerű első csapásra alapozott. Több jel mutatott arra, hogy a szovjet támadás időpontja június közepére volt kitűzve.

Az a „történész” aki ezt figyelmen kívül hagyja és a 6o éve beidegződött  propagandát szajkózza, nem méltó arra, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen. De ugyanez vonatkozik a „vészkorszak” unós - untalan szajkózóira is.

 

Ha igaznak fogadjuk el azt a régi latin mondást, hogy „A történelem az élet tanítómestere” akkor a rendszerváltást is  ezen a téren kellett volna elkezdeni. Sajnos ez nem történt meg!

Azonban ne feledkezzünk meg a jól bevált, több évszázados, ha nem évezredes népi mondásról: „Jobb későn, mint soha.”

A „vészkorszak” hirdetői pedig szálljanak magukba, hagyják abba a gyűlölettől csöpögő történelemhamisítást, mert a gyűlölet, gyűlöletet szül és az  emberekben  lassan kibontakozik az  egészséges ösztön, mely szembeszáll az erőszakos hazudozókkal és hamisítókkal, a nemzetellenes deheroizálókkal, a magyargyűlölőkkel és, ha ezek az emberek nyilvánosságot is kapnak, a „vészkorszak” hirdetői, a tények súlya alatt, egyszerre tűnnek el a történelem

Süllyesztőjében.