Hol vagy István király, magyarok királya!
Jogtalanság vagy kötelességteljesítés? - Ifj. Tompó László
A SZABADKÔMŰVESEK KISKÁTÉJA
A Trianont elôkészítô hazaárulások leleplezése (4.) -  Nyékhegyi István
2700 Éves Királyi Szkíta Örökségünk ! - Molnár Lajos

Hol vagy István király, magyarok királya! - Major Tibor
 
            Mikor augusztus 20-a felé fordul az idô, Szent Istvánra gondol a magyar. Gazdag és nemes egyéniség az, akinek szelleme ezer évvel éli túl halandó testét. Még gazdagabb, akinek alkotását ezredév múltán is méltatni, sôt vágyni és követni lehet. Aki Szent Istvánra gondol, az nemcsak egy nagy királyt érez magáénak, hanem mindazt, ami Szent István szellemébôl nôtt ki: a krisztusi hitet, a Szent Koronából fakadó jogot a kárpáti népközösség békéjét.
            Hatalmas lélek az, mely dönteni képes ott, ahol egek magasságába nyúló értékek ütköznek egymással! Szent István döntött a hit dolgában. Aztán döntött népe életrendjének kérdésében. A törzsvezéri uralom meleg, megszo-kott, családias rendje volt a magyar életnek, olyan szilárd tartó kerete népének, mint a Kárpátok koszorúja. Szent István döntése mégis e gyökeres rend ellen való volt. Ha a hit dolgában a nép ereit csapolta meg István, akkor az alkotmány dolgában: a fejeket vagdosta le, értékes nemesfôket, melyekbôl talán boldogabb ezredév hajolhatott volna a magyarság fölé? – nem tudni. 
            Mi késztette erre István királyt? Mi adta hozzá neki az erôt, hogy végre is hajtsa? Vajon szabad-e Szent István alakját gyermeki lélekkel szemlélni, és vajon lehet-e mai szemmel ítélni fölötte? A gyermekszem talán csak a hittérítô szentet, a mai szem pedig talán éppen Koppány vezér Árpád-házi herceg felnégyelésével csak a vér-apasztó zsarnokot látja benne. A gyermekszem színes emlék-koszorút fon föléje, a mai szem birodalom-alkotó tehetségét, vasakaratát, meg erôszakát koszorúzza. Az ábrándozó visszavárja az ô alkotását, mint egekbôl hulló harmatot, a tudóskodó magyarázza és korsze-rűsíti az ô államgondolatát, a bíráló félve beszél róla, ha az új idôk szellemében tárgyilagos akar lenni.
            Az egek szellemi magasságába kell nyúlnia annak, aki István királyra tekint. Arra az emberre, aki minden adódó fejedelmi és királyi kérdést roppant értékek összeütközésének terhe alatt oldott meg! Olyan kér-dések eldöntésének súlya nehezedett rá, amilyeneknek a kulcsát még ma sem találni. Szelíd szentség és kegyetlen erôszak népének tizedelése és történelmi életútra terelése, ôsi szokások meg vér-alkotmány széttörése és ezerév erôs állambölcseleti maghintés – ilyenek az ô alkotásai. Hol van az a legcsiszoltabb  koponya, mely egyensúlyba képes hozni ilyen ellentéteket? Az értelmen messze túlszárnyaló osztatlan emberi szellem hívô sejtelme adhat csak választ István rejtélyére. Nem faragható mondatokba ez a sejtelem, s mégis ez az, ami  a magyarság szívében-lelkében él...
            Szinte elkerülhetetlen, hogy elsô szent királyunk ünnepe alkalmából ne történne említés arról, hogy mi magyarok a kereszténység felvétele elôtt milyen barbár, fosztogató, műveletlen, kalandor nép voltunk, de István királlyal bevonultunk az egységes keresztény, kulturált nyu-gati táborba, amivel aztán elértük a szellemi és erkölcsi nagykorúságot: magunkra vállalva a kultúrális nyugat védôbástya szerepét, mellyel biztosítottuk magunknak az ezeréves fennmaradást.
            A magyar történettanítás eme tétele szó- és betűszerinti valótlanság, mert nyugati keresztény kultúrközösség abban az idôben egyszerűen nem létezett. Voltak magukat kereszténynek valló uralkodók, birodalmak, országok, fejedelemségek, akik politikai érdekbôl, de késôbb vallási színezettel is egymással szemben a legvéresebb harcokat vívták: pápaság-császárság küzdelmei, invesztitúra harc, vagy az olasz városállamok vetélkedései, spanyol–francia–ango1–német versengések az európai, majd világ-hegemóniáért. Nagy Ottó, Géza fejedelmünk kortársa öt pápai bullát hamisított azért, hogy Magyarországot a salzburgi érsekség hatáskörébe vonja, és a kereszténység terjesztése címén politikai hatalmát kiterjessze Magyarország fölé.
            Ebben a gyűlöletes küzdelemben a szent Lajosok Franciaországának vezetôi nem éreztek lelkiismeretfurdalást szövetségre lépni a pogánynak mondott török hatalommal, vagy az újabb korban a bibliára esküvô Henrikek és Eduardok Angliájának, valamint a Washingtonok, Jeffersonok Amerikájának irányítói sem csináltak lelki nehézséget abból, hogy a második világháború folyamán ne kössenek szerzôdést és ne adjanak támogatást a világtörténelem legistentelenebb legzsarnokibb diktatúrájának, a judeo-bolsevizmusnak.
Ha a magyar sors valóságát mérlegre helyezzük ezzel a hajdani elemi iskoláktól egyetemekig tanított valótlan történelemszemlélettel, korunk vi-szonylatában olyan fajsúlytalan eredményt kapunk, mint amilyen az Egyesült Nemzetek Szövetsége által biztosított emberi szabadság és önrendelkezés értéke. Nem a mi hôsiességünk, nyugatvédô szerepünk körül van a hiba. Hanem abban, hogy azt csak mi tudtuk és éreztük e kitüntetô ,,szerep” alig viselhetô áldozataival de a Nyugat hatalmasai csak akkor tettek elismerô kijelentéseket, amikor pillanatnyi érdekeik úgy kívánták. István király óta egyetlen esetet sem tud felmutatni a történelem, amikor a változó politikai érdekek szerint tett elismerô kijelentések valamilyen gyakorlati elônnyel is jártak volna nemzetünkre. A törökök elleni küzdelmekben kapott nyugati támogatás sem miértünk történt,  hanem a támogató hatalmak érdekébôl. A keleti pogány uralmat valójában nem felszabadulás követte, hanem a nyugati keresztény Lipótok, Kollonichok, Caraffák elnyomása.
            ,,Elsô szent királyunk vallás- és egyházpolitikájával kapcsolatosan – írta Gyékényesi Gy. László: Szent Ist-ván történelmi alakja c. nemzetvédelmi munkájában (Szittyakürt 1972. aug. szám.) – sokat hangoztatott kitétel, hogy népünket azzal ,,a Nyugatba helyezte”, pedig ez nem felel meg a történelmi valóságnak. Jóllehet, hogy ô magas késôbb az egész Árpád-ház a nyugati ke-reszténységet vette fel, egyház- és hatalompolitikája nem volt sem nyugati, sem keleti, hanem  kifejezetten középkeleti-európai, azaz kárpátduna-táji. Ez a külpolitika azonban földrajzi és történelmi szükségszerűségbôl született, melyet a művelt és koncepciózus királyi fô fi-gyelmen kívűl nem hagyhatott. A tizedik század végén ugyanis több évszázados két oldali ráhatás után a bizánci térítés és egyházpolitika több eredményt könyvelhetett el magának e tájon, mint a római. Ásatások bizonyítják, hogy a honfoglalás elôtti korban ott élô avarok, bolgárok már a keleti kereszténység formái szerint éltek lelki életüket. Sôt a Pannóniát szelô utak mentén és a központokban számos monostor is épült a görög szertartások intézményesítésére. Az újonnan jött honfoglaló nép kebelében is a hit bizánci formái éltek. Tudjuk, hogy a vezérek közül Bulcsú, kinek a görög császár volt a keresztapja, s a Vidinben megkeresztelt Ajtony szintén  a  keleti szertartású egyházhoz tartoztak. Közelebbrôl Szent István apósa: Erdély gyulája, édesanyja: Sarolt és nôvére is, aki a bolgár cár felesége volt, ugyancsak a bizánci egyházi kormányzat hívei voltak.
            Ennek az egyoldalú hatásnak kiegyensúlyozására és európai térnyerésére a clunyi reformban megizmosodott római kereszténység éppen Szent István korában kezdett nagyobb arányú és erôteljesebb térítô munkában. Az egyházi glóbus két pólusa között a versengés és a feszültség állandóan nôtt, és a szakadás 1054-ben be is következett, de Szent István életében mindkettô megkerülhetetlen politikai erô volt a tájon.
            Az országépítô király egyházpolitákája és külpolitikája nem is volt soha  egyoldalú. A keleti és nyugati császárral kiegyensúlyozott diplomáciai viszonyt tartott. Ha a clu-nyi szellemiségnek Pannonhalmán várat emelt, Veszprémvölgyébe is megépülhetett a
(folytatás az elsô oldalról)
görög apácák kolostora, magyar zarándokházat építeni Romában és Bizáncban egyformán szükségesnek látta.
            Nagy művét: országát is a görög császárok szokásának példáján, halála, elôtt  Szüz Máriának oltalmába ajánlotta.” 
            Attilai örökségünk, Szent István országa ezer év elôtt is Európa volt. A második világháborút követô kommunista terror évtizedeiben is megmaradt  európai és lelkében keresztény magyarnak. A kommunista pártnak néhány évre volt szüksége, hogy a szovjet bolsevizmus ellenôrzési és irányítási rendszerét a magyarok országába is fölrakja a keresztény egyházak köré. Elôször az egyházak vezetôit távolították el. Ravasz László püspököt a Református Egyház élérôl fenyegetésekkel bírták lemondásra. Az Evangélikus Egyház vezetô püspökét Ordas Lajost és Mindszenty Józsefet, a Katolikus Egyház hercegprímását már letartoztatták és perbe fogták ôket. Mindszenty József hercegprímás bemocskolására megrendezték a kommunisták egyik legvérfagyasztóbb bírósági mutatványát.
            A kommunista párt fakultatív hitoktatási tervét 1947. elején valóságos fegyvertelen népfelkelés verte vissza. Nem volt község, amely ne tiltakozott volna. A ,,vörös Csepel” 10.000 munkásszülôje személyesen írta alá azt a tiltakozást, amelyet egy minden pártból rekrutálódó 250 tagú munkásküldöttség nyújtott át a miniszterelnöknek. Mezôkövesden az agrárproletárok városában, ahol 1945 után a lakosság nagy része földet kapott, a felnôtteknek 99%-a írta  alá a tiltakozást, amelyet hatalmas kötetben küldött el a nemzetgyűlésnek.
            A magyar népnek a szabad kultúrintézményekhez való ragaszkodása és áldozat-készsége fölér egy hôskölteménnyel.
            A II. világháború után elsô keresztény királyunk és apostolunk személyére és életművére emlékeztetô egyházi és nemzeti ereklyénk, a szent Jobb külföldi tartózkodása csak néhány hónapig tartott. XII. Pius pápa közbenjárására az amerikai katonai parancs-nokság visszaadta a magyar egyháznak és nemzetnek. 1945 augusztus 20-án embererdôtôl feketéllett a Bazilika és a körment útvonala. ,,Ez az összeomlás és az orosz megszállás utáni elsô. Szent Jobb-processzió – írta a rendezôk egyike – fordulópontot jelentett a halálravált magyar nemzet történetében. Szent Istvánnak az ország romjai fölött való szimbolikus megjelenése újra öntudatos és jövôbe nézô nemzetté fogta össze a testileg kiéhezett, lelkileg megtiport és kétségbeesett magyar népet.”
            Egy év múltán, 1946. augusztus 20-án már Mindszenty József hercegprímás vezette – beláthatatlan hívôsereg élén – a Bazilikától a Hôsök terére vonuló Szent Jobb-körmenetet. ,,Ennek a Szent Jobbnak – mondotta Esztergom érseke, a Szent István érdemét kisebbíteni akaró marxista megnyilatkozásokra utalva – míg magyar él, ezen a földön nem szűnô idôszerűsége van és lesz.”
            1947. augusztus 20-án Mindszenty bíboros hercegprímás az utolsó szabad Szent Jobb-körmeneten megállapította, hogy ,,a mi ezeréves  múltunk Szent Istvánban testesül meg legkifejezôbben. Tôle kaptuk legnagyobb és idôálló értékeinket.” És felszólította a félmilliós hallgatóságot, hogy ,,ôrizzük büszkén a szent-istváni hagyományokat családban és társadalomban  egyaránt, s ezzel keltsük életre az elalélt Magyarországot.” A szegény parasztot egész életében támogató és a gyári munkás jogaiért mindenkor kiálló magyarok Mindszenty hercegprímása a szentistváni hagyományok ápolásán nem a múlt politikai, társadalmi és gazdasági rendszerének visszakívánását értette, azt kifejezte keresztény-szociális hitvallásában: egy új szertartásnak, a munkaeszközök meg-szentelésének a szentistváni ünnepi programba való beiktatásával. Mialatt a bíboros az ünnep délelôttjén a Szent István Bazilikában a nagymisét pontifikálta, a fôváros hét esperesi templomában az  istentisztelet elôtt az oltár rácsa elé helyezett asztalokra a kerület ipari és gyári munkásai rátették munkaeszközeiket. A gyárak virággal és nem-zetiszínű zászlókkal díszített autókon vitték gépeiket a templomba, amelyek mellé felsorakoztak az üzemek munkásai. A munkaeszközök megáldásának szertartása a Himnusz eléneklésével fejezôdött be. Ilyen volt a kommunisták által ,,feudális” és ,,reakciós” fôpap igazi alakja.
            Mindszenty 1947. június 13-án Kanadában az ottawai Mária Világkongresszuson vett részt, visszatérve meghirdette a Mária-évet, amely 1947. végétôl 1948.  végéig tartott. Olyan tömegek sereglettek a szent életű hercegprímás miséire, amilyenek Ma-gyarországon még nem mozdultak meg keresztény államiságunk ezeréves története során: sem a kereszteshadjáratok, sem az 1514-es parasztlázadás, de még csak az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszuson sem látott olyan óriási imádkozó tömegeket. A Mária-év végén készült statisztika szerint  a Mária-év ünnepségein 4.600.000 hívô vett részt. Az 1947-es választáson  4.998.338 szavazatot adtak le, majdnem ugyanennyi vett részt a hercegprímás  miséin, csaknem ötmillió ember szavazott Mindszenty mellett. Az utolsó szabad  hitvallás volt ez az 1956-os szabadságharc elôtt keresztény világnézet és  a nemzeti gondolat jegyében.
            Amikor minden nyugati rothadtság ellenére ég, forr az európai egyesülés  utáni vágy, ne feledje senki – a vértanú Bárdossy László szavait idézve –,  hogy ,,csak akkor tarthatjuk helyünket európában, ha magyarok maradunk.” Az európai népek közössége a természetes állapota független és szabad európai népek együttélése. Együttélés, de nem az erôszak teremtette status quo alapján, nem mindenáron, hanem az európai népek családi egységének és közösségének  helyreállításával. Ennek az Egyesült Európának mintaképe ott élt a szentistváni birodalomban, míg azt szét nem rombolta Trianon. Hol volt még az Egyesült  Európa gondolata, mikor nálunk mindez már ezeréves hagyományként élt, formálta a népek lelkét az együttmüködés, együttélés irányába. Minden magyar kishitűség  lemondás, megalkuvás, engedékenység égbekiáltó bűn a magyarság és egész Európa ellen.
            Nekünk egyetlen szent kötelességünk, hogy hittel és meggyôzôdéssel hirdessük a magyarság európai hivatását, létjogosultságát, történelmi, kulturális és gazdasági jelentôségét. Minden rendelkezésre álló eszközzel követeljük a  magyarságon ejtett sérelmek megszüntetését, jóvátételét és a Kárpát-medence  bűnös tudatlansággal, felelôtlenséggel szétrombolt politikai egységének helyreállítását.
            A múlt század hatvanas éveiben jelent meg Wenzel Jaksch nyugatnémet képviselô ,,Európa útja Potsdamig” c. történelmi munkája. A hatalmas alapmű azt bizonyítja, hogy Európa akkor vesztett utat, amikor letért a szentistváni  alapról. Egy német szociáldemokratának egyben Benes legnagyobb ellenfelének kellett kimondani rólunk a helyes ítéletet és megvédeni azt a láthatatlan birodalmat, melyet ma is magunk is sokszor megtagadunk. ,,A magyar nemzetiségi problémák megítélésénél nem szabad szem elôl téveszteni – írja Jaksch –,  hogy Magyarország Szent István óta nemzetekfölötti állam (übernationaler Staat) volt. A felsô vezetôréteg latinul érintkezett egymással. Azonban az ország nemzetiségei egyenjogúak voltak és népi kulturájukat bántatlanul  tudták ápolni. Az úgynevezett ,,magyarizálás” politikáját csak az 1867–1918 közötti idôkre lehet korlátozni. Azonban az élet ment tovább egyházi vonalon, gazdasági téren, a mindennapi együttélésben, a Szent-Istváni-birodalom nemzetek fölött jellege is megmaradt”.
            A Halászbástya közelségében ma is áll a magyar szent király ércparipáról szétte-kintô ércalakja. S idôn, sorson, határokon túl mégis ô maradt – az utolsó  remény! Mert egyszer gyôzni fog az örök isteni igazság!

Jogtalanság vagy kötelességteljesítés? - Ifj. Tompó László
 
            Tértől és idôtôl független abszolút igazság, amit Aquinói Szent Tamás megfogalmazott: az istenszeretet csak az emberszeretet rendjén belül érvényes. A létünk, sorsunk legmagasabb rendű irányítójaként a legtökéletesebb tiszteletet megérdemlô Isten a hozzánk vérségileg legközelebb álló embertársaink (szüleink, családunk) szeretetére és tiszteletére, továbbá hazánk megbecsülésére tanít. Ha az emberi lélek halhatatlanságának tudatában mind Istenért, mind családunkért, nemzetünkért képesek vagyunk földi életünket feláldozni, eljutunk létünk végcéljához, Istenhez. (S. Tomas Aguinas: Summa Theologiae, p 2a  2ae q 101 a 1)
            Az antikvitás és a középkor a hazaszeretetet, a nacionalizmust az erények fejedel-mének tekintette. Nem így a zsidóság törvénykönyve, a Talmud, amelynek követôi önmagukat Isten kiválasztottjainak tartják. Nem messiásvárók, önmagukat imádják. A Talmud elôírja: ,,Ha bármely rabbi azt állítaná, hogy a jobb kéz bal, és a bal jobb, okvetlenül hinni kell szavainak.” A keresztényeket ,,bálványimádó disznók”-nak tartja, Jézus nevét eltörlendônek. Legfôbb tanítása: ,,Ha zsidó nem volna, áldás sem volna a földön, sem esô, sem napfény, s így zsidó nélkül a föld népei meg nem élhetnének.”
            A Talmud tehát tagadja Isten szeretetét, az önfeláldozást, a Tízparancsolatot. A zsidóság a babiloni szétszóratás óta úgy értelmezi ,,Az Úr törvénye lebegjen a szemed elôtt!” kijelentést, hogy homlokára bôr imaszíjjal odakötözi a Tóra kicsinyített mását, hogy az szeme elôtt ,,lebegjen”. Amíg egy keresztény számára a fenti intelem az Isten törvénye szerinti földi élet akarását és képességeink szerinti megvalósíthatóságát jelenti, addig a zsidó számára a betű, a szöveg, a rituálé utánzását. Neki egy szó nem jelent, hanem takar valamit. Az Istenhez való kérô, esdeklô vagy  hálaadó imádság helyett csupán az átokimát ismeri. Hogy ateista-e, nem lehet kérdéses, tekintettel Sylvia Rotschild vallomására: ,,Ámbár nem vagyunk vallásosak, mégis megtartjuk a fôbb ünnepeket és zsinagógához tartozunk.” (Krupa Sándor OFM: Isten a sarló-kalapács börtöneiben. 1986. 245. old.)
            Aki a Talmud lényegét keresi, megállapíthatja, az nem lehet más, mint az etikai vallásosság hiánya, a természettörvény, a természetes erkölcsi jó, a Tízparancsolat taga-dása. Bölcselet- és teológiatörténeti tény, hogy az Újszövetségben Jézus ezért ostorozta a farizeusokat, a jeruzsálemi templom kufárait, a lélek halhatatlanságát nem ismerô, azt mégis megkérdôjelezô Nikodémust. A materializmust népszerűsítô Talmud vi-lágnézetétôl való szabadulásinger ezért az ókor óta korántsem a liberális tömegtájékoztatás szerint ,,elôítéletterhes kirekesztésigény”-ként értékelt antiszemitizmus, hanem elôítéletmentes világ- és vallástörténelmi igazságtudat.
 
 
Jog és kötelesség
 
            A Talmud nem rejti véka alá követôinek világuralomhoz való jogát. A zsidó világ-nézet évezredek óta változatlanul hírdeti, hogy a nem zsidók a zsidók rabszolgáivá ala-csonyítandók. Ha erre nem hajlandók, megsemmisítendôk. A ,,kiválasztott nép” fiainak egyetlen kötelessége a ,,nem kiválasztottak” leigázása szellemileg és anyagilag, a tôlük idegen országok bármelyikében történô korlátlan be- és letelepedésükre, valóságos népességi számarányukat jóval felülmúló részesedésükre az ôket befogadó nemzetek politikai, gazdasági és kulturális életének irányításában. Arról, hogy befogadásuk nemcsak jogaik érvényesítését, hanem a befogadásuk jogosultságát igazoló kötelességeik teljesítését is jelenti, megfeledkeznek. Így minden ôket ért kritikát antiszemitizmusként könyvelnek el. Elfeledik, hogy hiába hivatkoznak ,,emberbaráti”, ,,európai” jogaikra, ha nem tisztelik befogadóik történelmét, kulturális és vallási vagy civilizációs hagyo-mányait.  Mert tiszteli-e Magyarországot, aki például ,,sz…-ból jött mélymagyarok”-ról ír (Spiró György), aki szerint ,,Magyarországon értelmezhetetlen, ha egy író vagy egy politikus azt mondja, hogy magyar”(Esterházy Péter), aki szemrebbenés nélkül kijelen-ti: ,,Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bôgatya és a fütyülôs barack” (Landeszmann György)? Ez volna a krisztusi morál, a felebaráti szeretet, az evangéliumi életeszmény? Amennyiben az idézett megnyilatkozások egyediek, nem vagyunk-e jogosultak megkérdezni: visszavonták-e szavaikat, tisztelik-e legalább azóta szállásadóikat? Ha nem, természetesnek tartják-e, hogy nemzetellenességükért tovább-ra is büntetlenséget élvezhessenek?
            A kereszténység és a hazaszeretet a természetes ész és erkölcsi jó vezérelte életet tartja követendônek. Isten – ha erôsen korlátozottan is – szabad akaratot adott az em-bernek. Választhat jó és rossz között. Joga van a legfôbb jó, Isten választásához, a keresztény vallási és hazafiúi kötelességek legjobb képességei szerinti kielégítéséhez. Ami Isten részérôl nem kényszer, erôszak, de ha valaki Ôt választja, tudomásul kell vennie, hogy kötelességei is vannak. Közülük a legfôbb Isten követése a szeretet rendjében. Ha ennek eleget akar tenni, nem lesz istentagadó, szabadkôműves, feminista, kommunista-szociáldemokrata és liberális pártokra szavazó. És ha magyarnak teremti Isten, akár élete feláldozásával is megvédi hazáját, ha pedig magyar akar lenni, nemcsak beszélni, írni fog magyarul, hanem gondolkodni is. Akkor Arany Jánossal együtt fogja megvallani: ,,Nekem áldott az a bölcsô / Mely magyarrá ringatott”.
            Jog és kötelesség. Egymás nélkül torzók, akárcsak a folyó meder nélkül. Hogy a Talmud a kettô közül melyiket sajátítja ki, nem lehet kérdés.
 
Védelem vagy üldözés?
 
            A keresztény és nacionalista Európának az ókor óta folytonosan védekeznie kell szellemileg, erkölcsileg, anyagilag a Talmud ellen. A védekezésnek évezredes mód-szerei alakultak ki az erkölcsi, vallási, tudományos, művészeti, szociális és politikai életben.
            Az elkülönülés leghatásosabb eszközének a zsidóság többi nemzettôl való fizikai elválását tartották. A fizikai elkülönítés azonban nem a fizikai megsemmisítést jelentette! Nincsenek adataink arról, hogy az ókorban és a középkorban töme-gesen irtották volna a zsidóságot. A keresztény ókor és középkor népei tudták, hogy a zsidóság fizikai megsemmisítése nem egyenlô a talmudi világnézet megsemmisítésével. Vagyis a Talmud világnézete ellen küzdöttek, de nem emberek kiirtásával, hanem elkülönítésé-vel, a keresztény erkölcsi élet gyakorlásával, a nem a bűnös személy, ha-nem a bűn ellen harcoló Jézus követésével.
            A gettó elkülönített városnegyed volt. Falain belül szabadon közlekedhettek, házasodhattak, kereskedhettek. Többségüket a zsidók létesítették. Az Egyház csak helyeselte létesítésüket. Céljuk nem a fizikai kiirtás szentesítése, hanem életterük biztosítása volt.
            A XIII–XIV. században Európa nagyobb városaiban létesültek gettók. A legnagyobbak germán, olasz, spanyol földön voltak. Kontinens-szerte közismertnek számított a prágai, a frankfurti, mainzi, sevillai, hazánkban a budai zsidó negyed. Országunkban a szabad királyi- és bányavárosok biztosították a zsidóság gettóba tömörülését.
            A középkori magyar törvényhozás jó példa a gettó szükségességének bizonyítására. Árpád-házi kirá-lyaink egyes rendeletei közjogilag és kereskedelmileg korlátozták a zsidó kereskedôk működését. A liberális történelemoktatás elhallgatta tények közül nem árt néhányat feleleveníteni: milyen rendeletek korlátozták a zsidóság hazai térfoglalását?
            Szent László király megtiltotta a Szabolcsi Zsinaton (1092), hogy zsidó férfi ke-resztény nôt vegyen el. Könyves Kálmán – amint Karácsonyi János írja – megtette az intézkedéseket, hogy a keresztényeket el ne csábíthassák s keresztény szolgákat ne tartsanak. Csak püspöki városokban lakhattak.
            A XII-XIII. században sok panasz hangzott el az országgyűléseken uzsorakamat-szedésük és a királyi jövedelmek (a ,,regálé”-k) maguk kezére játszása miatt. A nemes-ség ezért kérte II. Andrást, vessen véget féktelenségeiknek. A nemesség így elérte, hogy a király 1222-ben az Aranybulla 22. pontjában elôírta: zsidók nem lehetnek nemesek. Még azt is elérte a nemesség, hogy a király kihirdette, ne csak nemesek, de pénz- és sókamara-ispánok, vámosok se lehessenek, köztisztséget se viselhessenek. A rendel-kezésünkre álló kútfôk szerint a királyi rendeletek csak papíron léteztek. II. Andrásnak ezért meg kellett érnie, hogy országát IX. Gergely pápa 1232-ben interdictum-mal (egyházi tilalommal) sújtotta. hiába ígérte meg, hogy betartja az Aranybulla említett rendelkezését, mégsem így lett. A Budai Zsinat (1279) is csak annyit ért el, hogy elôírta a gettó lakóinak az arasznyi sárga folt viselését.
            Könyves Kálmán után alig van nyoma annak, hogy királyaink korlátozták volna a zsidók térnyerését. IV. Béla 1251-ben iskoláikat középületeknek nyilvánította. Hiába száműzte ôket 1360-ban Nagy Lajos, öt év múlva visszatelepültek. Sem Luxemburgi Zsigmond, sem Hunyadi Mátyás idejében sem lehettek jogos sérelmeik.
            Milyen alapon írnak liberális történészek ,,véres középkor”-ról? Amikor a magyar nemességnek kellett kilincselnie királyainknál, hogy legalább írásban fékezzék meg a hazánkba betolakodó zsidókat?
            Nem oktalanul kérdezzük: kevesellték a zsidók a gettókat, netán elviselhetetlennek tartották, hogy azok megvédték ôket a nem feltétlenül ok nélküli népharagtól? Ha nem voltak hajlandók gettókban élni, miért sérelmezték, hogy a keresztény lakosok nem kívántak velük együtt élni? Kárpótlást kérnek azért, hogy legfeljebb száműzték, de ki soha nem irtották ôket? 1391-ben Nagyszombat, 1494-ben Buda, 1526-ban Sopron keresztényei kényszerítették városfalon kívülre a zsidókat.  Tömegmészárlásról szó sem volt, mi több, ingóságaikkal hagyhatták el az általuk megszállott városokat. Csak visz-szakövetelték, és ha másként nem ment, visszavették, ami valaha az övék volt.
            Ahol nem létesültek gettók, kitelepítették a zsidókat. 1394-ben Franciaországból VI. Károly kiűzte ôket, ahonnan német, majd lengyel, végül orosz földre menekültek. Katolikus Ferdinánd 1492-ben elrendelte, hogy minden zsidó köteles négy hónapon belül elhagyni Spanyolországot.
            További kérdés, hogy nem indokolt-e az utolsó, törvényesen megválasztott magyar miniszterelnök, Szálasi Ferenc kérdése 1946-ból: ,,2500 év óta Ramától Dachauig – merem állítani – megy a zsidó nép egyik gyűjtôtáborból a másik gyűjtôtáborba… hogyan lehetséges az, hogy 2500 éven keresztül… mindig csak más népek voltak a hibásak? Nincs itt valami, ami kiegyensúlyozatlanságában a zsidó népet ebbe a tragikus sorozatba kergeti bele?” És mi a magyarázata annak, hogy 1848. április 22-én Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök elrendelte: a törvényhatóságok zsidókat nem sorozhatnak be a Nemzetôrségbe? Mivel magyarázható, hogy 1848. április 19-én Pest magyarjai a zsidók Magyar Szent Korona országából való kiűzését és a Nemzetôrségbe történô felvételük megtiltását akarták?
            Megcáfolta-e a történelem Nagykálnai Levatich László 1942-ben megfogalmazott megállapítását: ,,A gettó nemcsak korlátozást jelentett, hanem jogot és szabadságot is, a gettón belüli élet szabadságát”? Nem volt-e joguk a zsidóknak a gettón belül akár a
tisztálkodásmentes élethez is? Véletlen az is, hogy éppen a gettón belül pusztított legjobban a tífusz és a pestis?
 
            Igazságkeresés vagy "oral history"?
 
            A gettó történelmének meghamisításával az ,,SzDSz-történészek” korbácsot fonnak nemcsak a magyarság, hanem Európa többi népei ellen is. Példa erre a második világháború idején felállított gettók jelentôségének meghamisítása.
            A második világháború idején deportált zsidók gettókba tömörültek. A deportálások célja nem a fizikai megsemmisítés, hanem a világháború utáni kontinentális kitelepítés elôkészítése volt. A zsidó R. Hilberg még a hatvanas években rámutatott arra, Hitlernek nem volt semmilyen írásos rendelete arról, hogy nem kitelepíteni, hanem kiirtani akarja az európai zsidóságot.
            1944-ben hazánkban a gettó lakosai nem panaszkodhattak. A ,,Magyar Nemzet” 1942. november 8-i számában olvassuk: ,,Fiala Frigyesnek, a Transkontinent Press szlovákiai tudósítójának módjában állott a zsidók számára a keleti területeken kijelölt zsidó települések egész sorát meglátogatni. Az összes zsidók úgy nyilatkoztak, hogy velük abszolút jogosan, emberségesen bánnak, és ha egyáltalán jogtalanságot észlelnek, úgy ez az, hogy még nincs itt minden európai zsidó. Egy zsidó, akivel beszéltem, végül azt mondta, hogy ha mi régebben kinevettük a nemzetiszocializmust és annak intéz-ményeit, most mi vagyunk a szerencsés haszonélvezôi. Humánusan és igazságosan bánnak velünk és csak az lenne a kívánságom, hogy az egész világ akarja, hogy Német-ország gyôzzön.”
            A vidéki zsidók deportálásáról jegyezte fel az ,,Új Magyarság” (1944. június 18.): ,,A legszebb zsidóval sem lehet sokáig egy fedél alatt maradni – mondotta a gyôri gettó parancsnoka, bizonyos Unger Gyula dr. nevű volt zsidó szülészorvos, aki így folytatta: – Tessék elhinni, amióta ennek a gettónak a parancsnoka vagyok, megutáltam szívbôl a saját fajtámat… Gyôr egész zsidósága itt van a drótkerítésen belül a gettóban. A ba-rakkok elôtt nagy csoportok. Valamennyinek a mellén sárga csillag. Minden zsidó ötven kiló poggyászt hozhatott magával a gettóba, mondotta a barakktelepi zsidótábor egyik tisztviselôje. – Mi volt a poggyászukban? – Nem élelmiszer, inkább olyan holmik, amelyeknek alig veszik hasznát. A gyôri ,,társaságbeli” zsidónôk legtöbbje magával hozta tükrös pipereasztalát és öt-hat csomag bridzs- és römikártyát. A zsidók egyébként po-koli ravaszsággal igyekeztek túljárni a hatósági közegek eszén. Gyermekkocsikban, csecsemôk pólyájában, nôk diszkrét ruhadarabjaiban találtak bankjegykötegeket és nagy értékű ékszereket, drágaköveket, briliánst, smaragdot, arany karperecet, arany kar-kötôórát és kolliét. Egy vörös hajú zsidó lányt illeti ezek között a pálma. A motozónô levetkôztette és nem talált nála semmit. Ekkor azonban észrevette, hogy a lány többször a fejéhez kap és lángvörös haját babrálja. Elôvett egy úgynevezett sűrűfésűt, és felszólította, hogy húzza végig a hajában. A fésű fogai között aztán csillogó port fedezett fel a motozónô, aki nyomban leleplezte a turpisságot. Kiderült, hogy a dúsgazdag gyôri zsidó ékszerész vörös hajú leánya nem kevesebb, mint fél kiló aranyat reszeltetett porrá és az aranyport a haja közé hintette, mielôtt a gettóba bevonult.”
            Az 1944-ben felállított budapesti gettóban (amely a Dohány utca, a Nagyatádi – ma Kertész – utca, Síp utca, Wesselényi utca és Király utca körülhatárolta városrészben volt) közel százhúszezren húzódtak meg a fôváros ostroma idején. Semmivel sem éltek rosszabb körülmények között, mint a magyarok. Az újlipótvárosi ún. ,,Palatinus-há-zak”-ban a svéd, svájci, vatikáni menleveles zsidók csaknem sértetlenül fennmaradtak.
            A budapesti gettó történetérôl ír ,,A zsidó Budapest” című, a Magyar Tudományos Akadémia Judaisztikai Kutatócsoportja gondozásában 1995-ben megjelent kiadvány. Ha elolvassuk, rájövünk, micsoda hazugságokat hirdet. Idézi bizonyos Eva Bentley ,,szemtanú” állítását, miszerint ,,a zsidók vérétôl piros lett a Duna”. A hazai judaisztika csúcsteljesítményeként értékelt műbôl megtudhatjuk, mi történt például 1944. november 23-án a budapesti Duna-parton:
            ,,A budapesti mentôk esetnaplójában ezen a napon van elôször bejegyzés arról, hogy az éjszaka folyamán valakit a Duna-parton, a Margit rakpart 6. elôtt a vízbe dobtak.”
            Valakit a vízbe dobtak!
            ,,Rémületet váltott ki a gettó lakóiban, hogy december 15-én a Nagymezô utcából a Király utcába kanyarodó villamos vágányzatból egy leágazó sínpárt fektettek le a Csányi utcában, egészen a gettó faláig. Mindenki biztosnak vette, hogy a vágányfektetés a deportálást készíti elô.”
            Auschwitzig kívánták meghosszabbítani a síneket?
            ,,Híre terjedt, hogy a gettót a nyilasok fel akarják robbantani, és bizonyos épületek alatt már el is helyezték az ekrazitot. Robbantásra nem került sor, és utóbb nem találtak aknákat sem. Mégsem lehetetlen, hogy a nyilaskeresztesek a végsô pusztulás elôtt még egy tömegmészárlást akartak rendezni, s az utolsó ’koncentrálás’ is ennek elôkészülete volt.”
            Robbantás nem volt, de lehetett volna…
            A könyv vallomásaival nem tud mit kezdeni a történész. Sehol egy hiteles levéltári forrás. Viszont elismeri, hogy legalább 70.000 lélek menekült meg a haláltól a gettóban. Ha a nyilasok meg akarták ôket ölni, miért gondoskodtak védelmükrôl? Horthy kormányzó nem meghagyta, amikor Szálasit miniszterelnöknek kinevezte, hogy vigyázzon a sárga csillagosokra? Szálasi nem vigyázott eléggé rájuk, rágalom helyett nem inkább köszönetet érdemelne?
            Amikor a gettó miértjére rámutatunk, nem teszünk mást, mint a jog és kötelesség összetartozását hirdetjük. Vegyünk példát P. Kun András minoritától, aki reverendáján szentolvasót és revolvert tartott, és 1944-ben arra a kérdésre, hogy ,,a szeretet hogy fér össze a revolverrel”, így felelt: ,,A szeretet ölelni is tud, de ölni is!”
            Adja a Teremtô Isten, hogy kövessük a nemcsak jogokat, de kötelességeket is ismerô ôseinket, Szent Istvántól Kapisztrán Szent Jánoson át Kun Páterig! És akkor meg fog szűnni a JUDEU, miként a Varsói Szerzôdés, meg a KGST is megszűnt. Európa lesz helyette.
            A nemzetek Európája.

A SZABADKÔMŰVESEK KISKÁTÉJA
Titkos iratokból ismertetjük a szabadkőművesség szertartásait
 
            ,,A szabadkôműves ‚mesterséges’ zsidó, akit a páholyba való  jelvétellel és az ezt követô lelki ídomítással kivetkôztetnek faji és nemzeti öntudatából, készséges és akaratnélküli eszközzé formálják át a zsidó világuralmi törekvések  számára, s ekként lelkileg mintegy  ,,körülmetélik”! (Luddendorf)
 
            1. Mi a szabadkôműves ,,páholy”?  A ,,páholy” szó jelöli egyfelôl a szabadkôművesek ,,munkára” történô öszszeszejövetelét. Ilyen értelemben beszélünk tagfel-vételi-, elôléptetési- és oktatópáholyokról. Vannak továbbá  ,,vakoló-páholyok”, azaz vakoló-munkák, ami alatt az összejöveteleket követô, szertartásos közös étkezést értjük, (ez a híres ,,vakolás”), és  ,,gyászpáholyok” vagy gyászmunkák, az elhalt, páholynyelven: az ,,örök Keletbe költözött” testvérek emlékének  felidézésére.
            A ,,páholy” szó másik értelme szerint magát a helyet vagy helyiséget jelenti, ahol a szabadkôművesek összegyűlnek.
            – A páholy – írja a magyar szertartáskönyv – hosszúkás négyszög alakú (téglalap) terem, lehetôleg ablakok nélkül (hogy a világ zaja ne hatoljon. be). A helyiség négy oldalát a négy világtáj szerint nevezik. A páholy  elnöke vagy fônöke: a ,,Fômester”, a páholy ,,bölcsessége” ,,Keleten” ül, a  páholy kelete azonban mindig ott van,  ahol a fômester székel.
            A Fômesterrel szemben, a terem átellenes oldalán, tehát a Nyugaton, a páholy elsô tisztségviselôje, az elsô  felügyelô ül, kettôjük között, tehát a terem déli oldalán a második felügyelô helye van. A Fômester balján a he-lyettes fômester foglal helyet, mellettük és mögöttük a keleten levô többi  díszhelyeket a vendégek, stb, fog-lalják el. ,,Délkeleten” a titkár és az elôkészítô-mester, északkeleten a szónok és a kincstáros ül, a szertar-tásmester és a templomôr pedig közvetlenül a ,,szen-tély”-nek, vagy ,,templom”-nak nevezett páholyterem nyugaton levô bejárata mellett helyezkedik el. A bejárat a Fômesterrel szemben van, s jobbról-balról egy-egy ember-magasságú oszlop áll, balfelôl a Boáz, jobbfelôl a Jákin-oszlop. Ez a két oszlop az egykori jeruzsálemi zsidótemplom bejáratának hét oszlopa. Salamon templo-mának építésekor e két oszlopnál fizették ki az inasok és legények  bérét.
            Ha a páholyban ilyen nagy oszlop nincs, akkor mindkét felügyelô asztalán 30 centiméter hosszú oszlopocska áll.
            2. A Fômester háromlépcsôs emelvényén az ülôhely elôtt ,,oltár”-nak nevezett asztal áll, rajta kard, a páholy  ,,alkotmányának” egy nyitott kötet kôrzô és szögmérô fekszik, továbbá  fômester-kalapács, a szertartáskönyv s végül egy vagy három gyertya az ,,oltár” három sarkán. Sok páholyban biblia is látható a fômester asztalán,  azonban, mint ezt egy 1915-ben kiadott titkos magyar páholyirat, a Szabadköműves Szimbolumok Magyar rázata a 10. oldalon elmondja:
            ,,a szabadkôművesek a bibliában nem látják a vallásosságra ösztönzô jelképet, mert a vallásosságra mi nem is vetünk súlyt, hiszen a keresôtôl csak azt követeljük, hogy jóhírű, szabad férfiú legyen. A biblia csak az igazságot akarja jelképezni, amelyre mindegyikünknek törekedni kell. Többek szerint a bibliának, mint jelképnek, jelentôsége már elavult. A biblia mellett van a törvény-könyvünk, a nagypáholy alkotmánya: ez a mi  bibliánk!”
            Mindegyik felügyelônek van asztala, azon ugyan-csak egy-egy kalapács, szertartáskönyv, gyertyák. Kis asztalkák állanak továbbá a már említett titkár és kincs-táros elôtt is. Az oltár, az asztalok és ülôhelyek általában kelmével vannak bevonva, ugyanígy a falak is kékszínűek. Az ,,András-rend” vagy ,,skót” páholyok kedvelt színe  vörös – gyászmunkák alkalmával általában fekete drapériát használnak.
            A páholy közepét a szônyeg, vagy ,,tápisz” foglalja el, amelyen jelképes vonatkozású képek egész sora van  ábrázolva. Közepén Salamon templomának képe látható, (amelynek újból való felépítésén, azaz a zsidóság világ-uralmán a szabadkôművesek munkálkodnak.) A tápiszt a munka kezdetekor terítik ki, s a munka végeztével ismét felgöngyölik.
            A tápisz három sarkán három díszes kandeláber vagy gyertyatartó áll. A negyedik sarkon, amely Északot jelöli, nincs láng, mert Északról nem jön  világosság. Ha a páholy lehetôségei megengedik, mester-fokra való ,,díjemeléskor” a három gyertyatartót három emberi csontváz helyettesíti, s  ezek tartják a ,,szent-lángokat”.
            3. A munka megnyitásakor kigyullad a fômester feje fölött, a vagy villanykörtékbôl kirakott, vagy transzpa-rens-szerűen átvilágított hatágú csillag, a Mogendóved, Dávid pajzsa, s annak jeléül, hogy a szabadkôművesi  világosság Kelet felôl jön, a munka egész tartama alatt ég és világít.
            A ,,testvérek” a munkánál díszes ruházatban, jel-vényekkel és szalagokkal ékesítve jelennek meg. Dere-kukon  átkötve fehér bôrkötényt viselnek. A  beszegetlen fehér kötény az inasok jelvénye, a második fokban a ,,legények”  már kék szegéllyel szegett kötényt hordanak, amelynek kötôszalagja is kék. A harmadik fokban a ,,mesterek” már három fehér csokrot is kapnak kö-tényükre, melyek háromszögalakban varratnak fel. A ,,munkák” résztvevôi kötényen kívül, kezükön fehér kesztyűvel jelennek meg, továbbá a páholy jelvényével. Újabban már fedetlen fôvel (bár  sokhelyen még mindig feltett kalappal dolgoznak, mint a zsinagógákban).
            A munka megkezdése elôtt a fômester és a tiszt-viselôk elfoglalják helyiket, s utánuk a ,,testvérek” lépnek egyenként a páholyba. A belépés fedettlen fôvel, ballábbal kezdôdik, s a küszöbtôl három szabályszerű lépéssel folytatódik, melyek során a jobblábat a balhoz kell húzni, akként, hogy a két lábfej derékszöget alkosson, majd újbó1 ballal elôrelépve, ismét melléhelyezni a jobblábat.
            Midén már mindenki elfoglalta helyét, a fômester kalapácsával az oltárra  üt s így szól:
            – Felügyelô testvéreim! Legyenek segítségemre a törvényes és tökéletes páholy munkájának megnyitá-sánál!
            Az elsô felügyelô (ugyancsak kalapácsütés után): Érdemes fômester testvér! Rendelkezésére állunk!
            Fômester: Második felügyelô testvér!  Mi az ön kötelessége a munka megnyitása elôtt?
            II. felügyelô: Gondoskodni a páholy külsô vé-delmérôl, s meggyôzôdni, hogy  a páholy védve van-e?
            – Teljesítse tehát kötelességét – mondja erre a fômester, mire a II. felügyelô a templomôrt utasítja, gyôzôdjék meg arról, hogy a páholy elôcsarnokában avatatlan személy nincs jelen, majd ezt jelenti a fômesternek, aki ezután az I. felügyelôhöz fordul:
            – I. felügyelô! És mi az ön kötelessége?
            – Hogy a páholy belsô védelmérôl  gondoskodjam, s meggyôzôdést szerezzek, vajon a jelenlévôk mind szabadkôművesek-e? – hangzik az I. felügyelô válasza, aki ezután a jelenlévôkhöz fordul:
            – A fômester testvér rendeletére felhívom a jelenlevôket, adják meg nekem  a jelet!
            A jelenlevôk erre valamennyien megadják az ,,elsô fokú jelet”. A fômester  erre az I. felügyelôhöz fordul:
            – I. felügyelô testvér! Szabadkôműves ön?
            – Mester- és legénytestvéreim annak  ismernek. (A kérdésre sohasem felelnek ,,igennel”, mert ezt a testvérek megítélésére bízzák.)
            – Mirôl ismerjem meg, hogy Ön szabadkôműves?
            – Szó, jel és érintésrôl, valamint felvételem sajátos eseményeinek elmondása által.
            – Hol vétetett fel szabadkôművesnek?
            – Törvényes és tökéletes páholyban.  A fômester ezután a II, felügyelôhöz  fordul:
            –            Hány órakor kezdik a szabadkôművesek munká-jukat?
            – Délben.
            – Az idô elérkezett a munka megkezdésére – hirdeti ki a fômester –,  világosítsuk meg a páholyt! – s ezzel  meggyújtják a tápisz három gyertyáját. Ezek után a fômester így szól:
            – ,,Testvéreim szabad választása folytán a keleten állva, megnyitom a törvényes és tökéletes páholy elsô fokú munkáját, a szabadkôművesek ôsi szokása szerint." Felolvassák a legutóbbi páholymunka jegyzôkönyvét, melyet  ,,építészeti rajznak” hívnak s azt hitelesítendô, fômester aláírásával látja  el: ,,fényesíti”. Majd áttérnek a napirendre, melynek során az esetleges tagfelvételre kerül sor. Az elôkészítô-mester a ,,profán keresô”-nek elôzô cikkünkben ismertetett elôkészítése után a  bekötött szemű felavatandót a ,,tévesztett lépések” csarnokába vezeti s a páholy ajtaja elôtt így szól hozzá:
            – Zárt ajtó elôtt állunk! Nyújtsa ki  kezét, s kopogjon erôsen az ajtón!
            A kopogtatásra az ajtó mellett ülô  templomár figyel fel, – ,,Fômester  testvér! Avatatlan profán módra kopognak szentélyünk ajtaján.” – Majd a fômester utasítására kissé kinyitja az  ajtót, s kiszól : – Ki az?
            A bekötött szemű keresô helyett az elôkészítô mester válaszol: ,,Jóhírű, szabad férfiú, aki a szabadkôművesi szövetségbe kíván felvétetni”. A templomôr erre meg-kérdezi, hogy hívják a keresôt, s ki kezeskedik érte?
            A fômester ezután így szól: – Templomôr testvér! Miután a keresô személyazonossága meg van állapítva, bocsássa  be szentélyünkbe.
            A templomôr kitárja most a páholy ajtaját, s a páholy mélyén megszólal az orgona, vagy harmónium, s az elô-készítô-mester által vezetve, a mezítelen térdű és mellkasú, bekötött szemű keresô bebotorkál a páholyba, Jákin és  Boáz oszlopainak kötényes lovagjai  közé.
            4. E percben az oltár mögül felhangzik a fômester hangja:
            – Uram! A fekete kamrában, ahonnan éppen idevezették, a halálra emlékeztették Önt, nem azért, hogy mégijesszék (?), hanem hogy minden földi dolog mulandóságára  figyelmeztessék. E gyászbaborított he-lyiségnek az a hivatása, hogy az emberi élet múlan-dóságára emlékeztesse Önt!
            E szavakkal kezdi a magyarországi szimbolikus nagypáholy szertartáskönyve azt a beszédet, melyet a fô-mester felavatáskor a keresôház intéz. A továbbiakban azt bizonygatja a felavatandó elôtt, hogy a szabadkô-művesség  az ,,általános erkölcs és a felebaráti szeretet állandó törvényére van alakítva”, hogy a szabadkô-művesség különbözô szimbolikus szokásokat és formá-kat fogadott el, melyeknek ,,mély értelme és jelentôsége van”, melyek a ,,világ minden szabadkôművesét egyetlen nagy családdá fűzi egybe”.
            – Régen, midôn a szabadkôművesek még súlyos üldöztetéseknek voltak kitéve – mondja tovább a fômester –,  csak rettenthetetlen, szívós és bátor  férfiakat vettek fel a szövetségbe, hogy  az árulás ellen biztosítva legyenek.  Ezért régen a felavatás elôtti ,,utazások” valóban súlyos megpróbáltatásokat jelentettek a avatást várókra, akinek ténylegesen bizonyságot kellett tenniök állhatatossá-gukról. Ma már erre nincs szükség, s ezért az utazások csak jelképesek, a testi próbákat eltörölték, s a fôsúlyt az erkölcsi tulajdonságokra helyezték.
            – Tétesse meg tehát a keresôvel az elsô utazást – szól ezután a fômester az elôkészítômesterhez, aki erre lassú  léptekkel a tápisz körül vezeti a keresôt. Ez a jelképes ,,utazás” háromszor  ismétlôdik.
            5. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy az ,,utazások”-nak nevezett próbatételekrôl az általunk ismert magyar nyelvű szertartáskönyvek bôvebb elôírást nem adnak. Ez a szűkszavúság azonban egyáltalában nem jelenti azt,  hogy az ,,utazások” a valóságban is így  történtek. Ellenkezôleg: a bekötött szemű delikvenst körülvezetés közben az elôkészítômester hol lehajoltatta, mintha csak alacsony folyosón kellene áthaladnia, hol meg nagyokat léptetett vele, mintha csak akadályokon, árkokon, szakadékokon kellne átjutnia, máskor meg olyan hintaszerű deszkán vezette végig, amely ha a keresô a közepére ért, felbillent. Különösen az úgynevezett skót rítus szerint működô páholyok voltak igen találékonyak ezekben a felavatandó idegrendszerét alaposan próbára tevô ,,meglepetések”-ben. Sok páholyban egészen rendkívüli szerkezetek és berendezések voltak használatban, amelyeket az ,,utaztatások” alkalmával használtak.
            Még megdöbbentôbbek azok a földalatti folyosók, pincék és alagutak, amelyeket egyes páholyokban találtak, s amelyek azt a célt szolgálták, hogy a különbözô páholyfokokba felavatandó és elôléptetendô szabadkôművesek rettenhetetlenségüket és állhatatosságukat  bizonyítsák. Ezek a földalatti folyosók csak alig voltak világítva. Falaikról mesterséges penész és nyirkosság csepegett, földjén félig nyitott koporsók hevertek, amelyekbôl csontvázak tűntek a folyosón végighaladó ,,keresôk” szemébe, s amelyeken át kellett lépdelniök,  hogy elôbbre juthassanak a ,,jótékonyság”, a ,,felebaráti szeretet” és egyéb szépen hangzó páholyszólamok jelzôivel  szalonképessé és szobatisztává dícsért  ,,királyi művészet” ösvényein.
            Ilyen és ehhez hasonló elôzmények  után a bekötött szemű felavatandóhoz  a fômester a ,,három utazás” után ismét szónoklatot intéz, ebben többek között a kö-vetkezôket mondja:
            – Avatatlan és tudatlan emberek  minket szabadkôműveseket titkos szektának tartanak, pedig nekünk művelt és  erkölcsös emberek elôtt, akik törekvéseinket felfogni képesek (!), nincsenek  titkaink!
            A magyar nyelvű szertartáskönyv szerint ezután a felavatandó jobbját a fômester baljával megfogja, a páholy szertartásmestere ugyanekkor az oltárról levett, s derékszögben kinyitott  körzô egyik hegyét a delikvens mezítelen ball mellkasára, szívére illeszti, mire a fômester e szavakat mondja:
            – Miként e körzô hegye – jelkép gyanánt mellét érinti –, azonképpen hasson ezen óra emléke szívévig, hogy  örök idôkig emlékezzék arról, amit ma megfogadott!
            E szavak után a fômester jobbjába veszi páholyelnökségének jelvényét, a  fômesteri kalapácsot, miközben három ízben háromszor a ,,keresô” szívére illesztett hegyű kôrzô fejére üt, ezeket  mondja:
            – A Világegyetem Nagy Építômesterének dicsô-ségére – a szabadkôműves szövetség nevében – Magyarország  Symbolikus Nagypáholya nevében – fô mesteri hatalmamnál fogva – Önt szabadkôműves tanonc-testvérnek és az  X. nevű páholy tagjának ezennel felavatom.
            Az avató szavak után a most már  páholytaggá felvett új ,,testvért” az elôkészítômester a szentély bejáratához vezeti vissza, s az oszlopok alá állítja.  Eközben a jelenlevôk lábujjhegyen, csendben köréje csoportosulnak.
            – Fômester testvér! – harsan fel most az elôkészítô hangja. – Az újonnan felvett testvérünk számára kérem  a ,,gyenge világosságot!”
            Az újonc szemérôl hirtelen leoldják  a kendôt s az új ,,testvér”, akinek szemét a hosszas sötétbenléttel miatt ez a  félhomály is elvakítja, ijesztô képet pillant meg maga elôtt: szívének szegzett meztelen kardokat tartó isme-retlen embercsoportot, amely életét fenyegetô tartással veszi ôt körül.
            – Kedves testvér! – szól erre a fô mester. – Az ön ellen irányzott fegyverek jelképileg azt a büntetést jelentik, melyet az áruló vagy a hűtlen testvér érdemel! De e fegyverek azt is jelentik, hogy szövetségünkben minden  egyes testvérért valamennyien helyt állunk, s mindig készen vagyunk testvérünket megvédelmezni.
            Az újonc szemét most hirtelen újból bekötik, a páholy tagjai csendben leteszik kardjukat, s körbe állva, egymás  kezét megfogva, ,,láncot” képeznek,  amelybe az újoncot is beillesztik. Közben a páholyt teljesen meg-világítják, mire újból az elôkészítô mester hangja hallatszik!
            – Fômester testvér! Újonnan felavatott testvérünk számára kérem a ,,teljes világosságot!”
            A kendô most már végleg lehull az új ,,testvér” szemérôl, az ünnepélyes pillanatban felcsendül a harmónium  vagy más zeneszerszám hangja, s ezután  kerül sor az ôsi szabadkôművesi eskü felolvasására. Utána nyomban egy ,,fogadalmat” iratnak alá az újonccal, amelyben az kötelezi magát, hogy a szabadkôművesség ,,titkait” megôrzi, s ,,mindazt, amiket a szabadkôművesek  szokásaira nézve megtudott, vagy a jövôben meg fog tudni, ,,soha, semmi  módon el nem árulja”.
            Nem téveszthet meg senkit, hogy az  eskü egyik kurta mellékmondatában arról is szó esik, hogy a szabadkôművesek ,,védeni fogják a hazát, s igyekeznek a haza javát elômozdítni”. Ez az  ál-hazafias, képmutató meg-jegyzés, amely szemmel láthatóan kirí az eskü  szövegébôl, csak arra mutat, hogy a  páholyok igen ügyesen álcázzák igazi  törekvéseiket.
 
(Különlenyomat az Egyedül Vagyunk
1943. évi 23–24. számából)

 Nyékhegyi István: A Trianont elôkészítô hazaárulások leleplezése (4.)
 
            Webergy tábornok – nagybátyám könyvének tanusága szerint – november 3-án délután 3 órakor, az egybegyült osztrák-magyar és olasz fegyverszüneti bizottság elôtt a következô nyilatkozatot tette: ,,A cs. és kir. hadseregfôparancsnokságnak reám  ruházott jogán kijelentem, hogy a Conseil superieur de guerre-nek  Versaillesben 1918. október 31-én megállapított fegyverszüneti feltételeit a hadseregfôparancsnokság nevében elfogadom.” A hadseregfôparancsnokság nevében Arz vezérkari fônök, op. titkos  2150. sz. AOK. alatt november 4-én a következô rádiogrammot  intézte Weberhez: ,,A magyar kormány Weber gy. tábornokot nem ismeri el a fegyverszüneti tárgyalások közös megbízottjaként, miután Ô Felsége elismerte Ma-gyarország függetlenségét. Csak a viszonyok súlya alatt és nehogy a maga okozta  késleltetés a fegyverszüneti tárgyalások lezárását befo-lyásolja, adja beleegyezését ahhoz, hogy Weber gy. tábornok Magyarország  érdekeit is képviselje.
            Boldogult nagybátyám a fegyverszünet ismertetése után  köny-vében ezeket írja: ,,A fegyverszünet megkötése után osztrák  társaimmal szemben mindenesetre megelégedett öröm vett rajtam  erôt, mert hiszen Ausztria megcsonkítása mellett Magyarország  területi egysége biztosítva volt.” De már útközben az újságokból értesültem arról az érthetetlen és indokolatlan kirándulásról, amelyet Káro1yi, annak ellenére, hogy a hadseregfôparancsnokság a Páduából küldött rádiogrammokról a magyar kormányt  állandóan informálta. Belgrádba tervezett, Budapest fellobogózását  tehát legkevésbé sem találtam idô-szerűnek és rögtön sejtettem, hogy itt az országot félrevezetik és a nemzetet becsapják. Ezen meggyôzôdésem mindjobban megérlelôdött bennem, midôn a hivatalos fórumok elzárkóztak elôlem, s a nekik kellemetlen páduai fegyverszünetrôl mit sem akartak hallani. Nagy nehézségek árán jutottam az akkori hadügyminiszterhez, Albert alez-redeshez s bár ô felháborodással vett tudomást a fegyverszüneti pontozatoknak ôt igen meglepô tartalmáról és az utasítása, alapján  minden részletre kiterjedô jelentésemet nagy érdeklôdéssel karolta fel, az összkormány céltudatos gonoszságán alapuló fait accomplit megváltoztatni ô sem tudta. November 15-én kötötték meg a sorsunkat megpecsételô belgrádi katonai egyezményt, amelynek Károlyiék által oly gondosan elhallgatott szövege a páduai fegyverszüneti szerzôdés határozataival összehasonlítva, kellôképen feltárja és dokumentálja Károlyinak és elvetemült társainak égbekiáltó büntényét, amelyet nemzetünkkel szemben elkövettek.  Az akkor számottevô tényezôk elôtt állandóan hangsúlyoztam – folytatja Nyékhegyi tábornok – a Páduai fegyverszünetnek egyedüli jogos voltát, szemben a belgrádi katonai egyezménnyel, amelyet minden igyekezetemmel meg akartam ingatni. Ezek folytán tehát magához kéretett Diener Dénes, a külügyek akkori bitorlója s a reá és kormányára oly kellemetlen irataim egy részét  tôlem kölcsönkérte. Az iratokat azonban sokszoros utánjárásom dacára sem tudtam tôle visszakapni. Minthogy azonban ezen ellopott iratok másolatát sikerült megszereznem, így módomban áll a páduai fegyverszünetet hiteles okmányok alapján a legrészletesebben meg ismértetni. Ezekbôl a közvélemény megtudhatja, milyen másként alakult volna ki minden, ha a békét ezen alapon, nem pedig a nemzetűnk vesztét okozó belgrádi katonai egyezmény alapján kötöttük volna meg.
            Jómagam is, aki közvetlen közelrôl figyelhettem nagybátyám szörnyű tépelôdéseit; a történtek után nem tudtam hová  lenni a gondolattól, hogy elveszthetjük az ezeréves határokat. Közeledett az idôpont, amikor a gyôzô hatalmak a legyôzött nemzetek meghallgatása nélkül ülnek össze, hogy azután határozataikat tudomásulvétel végett közöljék, mint békeparancsokat. A háború folyamán Párisban megalakult a lengyel nemzeti tanács és ennek folyományaként Lengyelország a béketárgyalásukon a gyôzô államok sorában foglalhatott helyet. A magyar és lengyel rokonság és hagyományos barátság érlelte meg bennem 1918. év végén  azt a gondolatot, hogy amikor a lengyel kormány az újonnan felállított budapesti lengyel követség titkárává régi meghitt barátomat, boldogult Syntinis Gyula bárót nevezte ki, aki szoros és  meleg barátságban állott a késôbbi lengyel köztársasági elnökkel, Paderewskyvel, nevezettet arra kérjük fel, mint a lengyel nemzeti tanács elnökét, legyen szószólója a béketárgyalásokon résztvevô lengyel nemzet annak a Magyarországnak, amely a háboút sohasem akarta és amelybe ôt belekényszerítették. E gondolat realizáIása érdekében kiépítettük azokat a számottevô összekötte-téseket, amelyek segítségével a legbefolyásosabb külföldi tényezôket vonultattuk volna fel Magyarország igaza mellett a kis-entente cselszövéseivel szemben. Ott szerepelt ezen tényezôk között Yves Guyot  francia miniszter, sôt Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült  államok elnöke is. Apponyi György gróf bevonásaval Fraknói Vilmos, Földes Béla átmenetgazdasági miniszter, Nagy Ferenc egyetemi tanár, v.b.t.t., Rákosi Jenô, Bárczy István és hasonló nagyságok köz-reműködésével feldolgoztuk azokat az érvkomplexumokat, amelyek pénzügyi, gazdasági, nemzetközi kereskedelmi, történelmi és kulturális szempontokból szólnak európai érdekbôl területi integritásunk megóvása mellett.
            Már minden el volt készítve, hogy ezen munkaanyag birtokában elinduljunk Párisba egy számottevô semleges hatalom eliminálta az útlevél nehézségeket is, ugyanis abban az idôben magyar állampolgárnak lehetetlenné tették a külföldre jutást. Még  utoljára Apponyi György felment Károlyi Mihály akkori miniszterelnökhöz, hogy a hivatalos kormány hozzájárulását, avagy legalább is jóindalatú tudomásvételét eszközölje ki. Ennek azonban más következménye lett. A Károlyi kormány nemcsak hogy nem engedélyezte tervezett utunkat, hanem egyenesen meggátolta.
            Nálam házkutatást tartottak, lévén lakásomon a végzett mun-kaanyag oroszlánrésze, minden lépésünket detektívekkel ôrizték ellen  és formálisan megakadályoztak abban, hogy vonatra üljünk.
            Pedig könnyen hihetô, hogyha elutazásunk valóra válik,  nem végeztünk volna meddô munkát. De Károlyiék csírájában fojtottak el minden kíserletet, amely egy józanabb béke kieszközlése  érdekében fáradozott.
            Az itt felsorakoztatott történelmi igazságokból láthatjuk, hogy a reánk nézni oly szomorú következményekkel járó erôszakos trianoni béke megszületését nem a magyar nemzet gerinctelensége, sem az elvesztett háború utáni gazdasági összeomlás, hanem egyedül a jelenleg is oly sok bajt okozó destrutktiv elemeknek hazaárulása idézte elô.
Ha végiglapozom a nemzet türténelmének gyászos lapjat, beleimádkozom minden fájdalmamat; de ezerszeresen rezzennek meg bennem az érzések aranyhúrjai, amikor nemcsak szemlélôje, de részese is voltam ezeknel a rettenetes történelmi eseményeknek. És nem fogok tudni megnyugodni addig, amíg ismét nem láthatom a Kárpátok büszke bércein a magyar trikolort, és nem nézhetek újból bele a ma-gyar Adria gyönyörű, kékes zöld, szép  szemébe.
 
(Vége)
 
 
TRIANON
 
A BÉKEKÖTÉS ELÔZMÉNYEI 
 
            A trianoni békeszerzôdés megkötésének drámai elôzményeit mindennél jobban illusztrálja az eseményeknek  kronologikus sorrendben való rövid felsorolása.
            1919. november 25. Huszár Károly koncentrációs kormányának hivatalos elismeréseképp Magyarországot meghívták a párisi béke-konferenciára. A szövetségesek legfelsôbb tanácsa Budapestre ki-küldött megbízottja Sir George Clerk meghallgatásával hozta erre vonatkozó határozatát, amelyet Clemenceau, mint a békekonferencia elnöke levélben közölt a magyar kormánnyal. A levelet Bandholtz amerikai tábornok a budapesti antant misszió vezetôje adta át Huszár Károlynak. A levélben felszólítják a magyar kormányt, küldje ki  legrövidebb idôn belül megbízottait Neuilly-be, a Cháteau de Madrid kastélyba.
            1919. december 20. A kormány összeállította a békedelegációt, amelynek elnökségét Apponyi Albert gróf vállalta. Fômegbízottak lettek Teleki Pál gróf, Bethlen István gróf, Popovics Sándor, Lers Vilmos, Zoltán Béla  és Somsich László gróf. A delegáció fôtitkára lett  Praznovszky Iván rendkívüli követ és meghatalmazott  miniszter.
            1920. január 3. A párisi Opinion című lap közzétette Sixtus pármai herceg 1917-ben történt titkos kiküldetésére vonatkozó ok-mányokat, amelyekbôl az derült ki, hogy Károly király és az antant között bizonyos megállapodás történt, és Czernin gróf, külügyminiszter tudott  a békeakcióról.
            Január 5. A magyar békedelegáció elsô csoportja  Apponyi Albert gróf vezetésével reggel 8 óra 50 perckor külön vonaton Párisba utazott, ahová január 8-án érkezett meg. A magyar delegátusokat autón vitték  Neuilly-be, a Chateau de Madrid-ba, ahol internáltakként kezelik ôket.
            Január 10. A magyar békedelegáció a meghatalmazások kicse-rélése után 7 jegyzéket adott át Henry francia ezredesnek, a békekonferencia elnökéhez való  továbbítás céljából. Az elsô jegyzék a bemutatkozó jegyzék volt, amelyben a delegáció feltárta Magyarország helyzetét a múltban és a jelenben. A jegyzék azzal a kéréssel vég-zôdött, hogy a legfelsôbb tanács népszavazás elrendelésével adjon alkalmat mind a magyar népnek, mind pedig a magyar területen élô  nemzetiségeknek, hogy maguk határozhassanak jövendô sorsukról. A 2–5. jegyzék a román megszálló csapatok által elkövetett jogtalanságok ügyében fordul az  antanthoz. A 6. jegyzék turkesztáni és szibé-riai hadifoglyaink hazaszállítását kéri, végül a 7. Erdély különleges helyzetével foglalkozott.
            Január 15. A magyar békedelegáció fômegbízottai  Apponyi Albert gróf vezetésével megjelentek a francia  külügyminisztériumban, ahol átadták nekik a magyar békefeltételeket tartalmazó szerzôdést. A szertartás, amelyen jelen voltak az antant államok és szövetségesei képviselôi, mindössze néhány percig tartott. Cle-menceau rövid beszédben közölte a magyar delegátusokkal, hogy a legfelsôbb tanács hozzájárult ahhoz, hogy a delegáció Magyarország helyzetérôl expozét adjon. A békeszerzôdés ugyanazon az alapon épült fel, mint a németeknek átadott saint-germaini szerzôdés és szövege három nyelven készült, franciául, angolul és olaszul. A szerzôdés 364 szakaszra oszlott; kiegészítô része Magyarország térképe az antant  szabta új határvonallal.
            Január 16. Apponyi Albert gróf a legfelsôbb tanács elôtt elmondotta francia nyelvű expozéját Magyarország helyzetérôl. Keresetlen szavakkal, meggyôzô ékesszólással kifejtette, hogy Magyarország feldarabolása egyértelmű egy nemzet teljes és szándékos elpusztításával s a békeszerzôdés tervezetét lényeges  módosítások nélkül nem fogadhatja el. Magyarország ezeréves múltját és jelenlegi helyzetét is-mertetve, az igazság megállapítása végett pártatlan ellenôrzés mellett megtartandó népszavazást követelt. Beszéde végén Apponyi angolra és olaszra fordította a szót és egyénisége, szívbôl fakadó szónoklatának lendülete kétségtelenül nagy hatással volt a jelenlevôkre. Lloyd  George meg is ígérte, hogy az elôterjesztett érveket  behatóan áttanulmányozzák.
            Január 20. Apponyi Albert gróf a békedelegáció nagy részével visszaérkezett Budapestre. A Keleti pályaudvaron óriási közönség megható ünnepléssel  fogadta.
            Január 22. A magyar békedelegáció a párisi békekonferencia elnökének jegyzéket adott át, amelyben  tiltakozott a belgrádi fegyverszüneti egyezmény megszegése ellen, és felsorolta azokat a sérel-meket, amelyeket a megszálló szomszéd nemzetek követnek el a nemzeti joggal, az emberi jogokkal, a kultúrával  és az emberiességgel szemben.
            Január 24. Magyarország katonai képviselôi Neuillyben memorandumot adtak át az antantnak, kimutatva a katonai feltételek tart-hatatlanságát.
            Ausztria és Csehország titkos egyezményt kötöttek Magyar-ország ellen.
            Február 9. A magyar békedelegáció visszaérkezett  Párisba, hogy átadja válaszunkat a békefeltételekre. 
            Február 10. A magyar kormány az élelmiszer-csempészés meg-akadályozására a demarkációs vonal mentén élelmezési védelmi zónát állított fel.
            Február 13. Apponyi Albert gróf a francia külügyminisztériumban átadta a magyar kormány válaszát az antant békefeltételeire. A válasz több különálló jegyzéket tartalmazott, amelyek közül a legterjedelmesebb  volt a határokról szóló, és a válasz pontról-pontra kimutatja a békeszerzôdés feltételeinek tarthatatlanságát.  Az átadott ma-gyar válasz egy példányát elküldötték Londonba Millerand-nak, aki akkor ott idôzött az antant miniszterelnökök tanácskozásán. Több hátralevô jegyzék átadására a magyar békedelegáció egy heti ha-ladékot  kért és kapott.
            A nyugat-magyarországi nemzetgyűlési képviselôk tiltakozást adtak ki Nyugat-Magyarország elszakítása  ellen.
            Február 14. A magyar kormány jegyzéket intézett  Ausztriához, amelyben népszavazást ajánlott fel Nyugat-Magyarország kérdésé-ben, kijelentvén, hogy amennyiben az osztrák kormány ehhez hozzájárul, a magyar  kormány a népszavazást magára nézve kötelezônek  ismeri el.
            Február 19. Az osztrák nemzetgyűlésen Renner dr. kancellár nyilatkozott a magyar kormánynak jegyzékérôl és az ajánlatot vissza-utasította. Másnap ezt a választ az osztrák külügyi hivatal írásban is átadta a  magyar kormánynak. A válasz hangoztatja, hogy a  saint-germaini határozattal nem lehet szembehelyezkedni; Nyugat-Magyar-ország birtokáról Ausztria kereskedelmi kompenzációkért sem hajlandó lemondani,  ennélfogva az ajánlatot visszautasítja,
            Február 25. A román csapatok megkezdték a tiszamenti községek kiürítését, hogy visszavonuljanak a Clemenceau-féle de-markációs vonalra. A magyar nemzeti hadsereg csapatai mindenütt nyomukban.
            Március 1. A nemzetközi Dunabizottság a nagyköveti  konferencia határozatából megkezdte működését. 
            Március 6. Az antant határozata értelmében Sopronban a helyzet megvizsgálására osztrák bizottság érkezett, amely alkalommal nagy néptömeg impozáns tüntetést rendezett az annexió ellen.
            Március 10. A bukaresti kormány elhatározta, hogy megszünteti Erdély és a régi királyság közötti gazdasági  határokat, és végleges jelleget ad az egyesítésnek. Ugyanekkor elhatározta az erdélyi kormányzótanács  feloszlatását is.
            Március 11. A magyar nemzeti hadsereg ünnepélyesen bevonult Debrecenbe.
            Április 1. Apponyi Albert gróf a második békedelegáció tagjaival hazaérkezett Budapestre. Neuillyben csak néhány tagja maradt a békedelegációnak Praznovszky Iván vezetésével, hogy átvegye az antant  végleges válaszát.
            Április 2. Sok ezer amerikai magyar nagygyűlést tartott Washing-tonban és határozatban felszólította az  amerikai kormányt, lépjen közbe, hogy a megszállott magyar területen rendeljék el a népszavazást. A határozatot küldöttség vitte a Fehér Házba és átadta Wilson elnöknek.
            Április 15. A magyar békeküldöttséget Neuilly-bôl  Versailles-be költöztették és a Hotel de (Reservoir-ban  helyezték el.
            Május 6. Az antant legfelsôbb tanácsa, amelyet ez alkalommal a nagykövetek értekezlete képviselt, visszautasította a békeszerzôdés dolgában elôterjesztett valamennyi magyar ellenjavaslatot és Henry ezredes útján átadatta a békeküldöttség fôtitkárának, Praznovszky Ivánnak az antant által véglegesnek nyilvánított békeszerzôdést. A válaszhoz kísérôlevél volt mellékelve, amelyet Millerand írt alá s amely a többi  között kimondja, hogy ha a határkijelölô bizottságok  megkezdik munkájukat és arra a nézetre jutnak, hogy a béke ha-tározatai valahol igazságtalanságot teremtenépek, melynek kiküszö-bölését az általános érdek  megkívánja, errôl a Népszövetség tanácsának jelentést tehetnek, amely esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a Népszövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövô felek egyike azt kívánja, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés  úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett.  azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely  változtatást kívánatosnak tartott. A levél még felszólította a magyar békedelegációt, hogy 10 napon belül nyilatkozzék, fel van-e hatalmazva a békeszerzôdés aláírására, amire késôbb tűzik ki az idôt. A béke-szerzôdések egyidejűen a szövetséges hatalmak a magyar békede-legációnak a békejavaslatra tett megjegyzéseire külön jegyzékben válaszoltak.
            Május 7. Budapesten hatalmas tüntetés volt az igazságtalan béke aláírása ellen. A vidéken is mindenütt  tüntettek a békeszerzôdés ellen.
            Május 10. A magyar nemzetgyűlés történelmi jelentôségű ülésén Teleki Pál gróf külügyminiszter a nemzetgyűlés elé vitte az antant békejegyzékét, amelyet megvilágító és bíráló kommentárral ismer-tetett. A közel  hat órás elôadást, amelyben a miniszter kifejezte meggyôzôdését, hogy a békeszerzôdésbôl nem lehet valóság, mert önmagában hordja az enyészet csíráit s az  élet ki fogja mutatni, hogy a háborús princípiumoknak,  amelyek a szerzôdést diktálták, lépésrôl-lépésre meg keli hátrálniok az élet princípiuma elôtt, - a nemzetgyűlés néma megilletôdéssel hallgatja végig. A miniszter kívánságára, a pártok részérôl minden hozzászólás elmaradt.
            Május 17. Az angol kormány fehér könyvet adott ki  a magyarországi helyzetrôl, amely Hohler angol megbízott, továbbá Gorton tábornok és Troubrich tengernagy jelentéseire támaszkodva, kimondja, hogy Magyarországon nincsen fehér terror.
            Május 20. A magyar békedelegáció Apponyi Albert javaslatára kimondta, hogy a békedelegáció feladatát befejezettnek tekinti, fel-oszlik és mandátumát visszaadja a kormánynak, minthogy erkölcsi összeférhetetlenséget lát abban, hogy aláírja azt a békeszerzôdést,  amelyet a legjobb lelkiismerete szerint elfogadhatatlannak tart.
folytatás a 6. oldalon
             – folytatás az 5. oldalról
            Május 21. Praznovszky Iván az antant jegyzékre adandó válasz-jegyzéknek  lejárta  elôtt  felkereste  Henry  ezredest és átadta  neki a
magyar békedelegáció jegyzékét, amelyben Apponyi Albert gróf közli a legfelsôbb tanács elnökével, hogy a magyar békeküldöttség nem  tekintvén magát illetékesnek dönteni a békeszerzôdés elfogadásának vagy visszautasításának kérdésében, lemondott és visszaadta mandátumát a magyar kormánynak. Mivel a válaszadásra megszabott határ-idô aznap lejárt, francia részrôl kérdést intéztek a magyar megbízott-hoz, vajon a magyar kormány részérôl nincsen-e közölnivalója. Erre Praznovszky átadta a magyar kormány válaszjegyzékét, amelyben a magyar kormány kijelenti, hogy kész aláírni a békeszerzôdést és mihelyt közlik vele az aláírásra kitűzött határidôt, haladéktalanul kiküldi megfelelô meghatalmazással ellátott képviselôit. A magyar jegyzék hangoztatta, hogy a kísérôlevélben határozott ígéreteket lát arra, hogy   a  békeszerzôdés  kikötései  a  közeljövôben  enyhíttetni fognak.
            Május 22. Millerand jegyzékben közli, hogy a béke aláírására június 4-t tűzték ki, s hogy az aláírás szertartása a versaillesi nagy Trianon palotában fog megtörténni.
            Május 26. A magyar kormány a nemzetgyűlés elé  terjesztette a békejegyzéket. Elôbb Teleki Pál gróf külügyminiszter nyilatkozott azokról az okokról és körülményekrôl, amelyek a hivatalos Ma-gyarországot a békeszerzôdés aláírására késztetik. Azután Apponyi  Albert gróf szólalt föl, kijelentvén, hogy hozzájárult a kormánynak adott tanácsával ahhoz, hogy a kegyetlen béke aláírassék és osztozik ezért a felelôsségben. Rakovszky elnök a nemzetgyűlés háláját fejezte  Apponyi iránt, és javaslatára a Ház egyhangúan elhatározta, hogy Apponyi érdemeit jegyzôkönyvbe iktatja. – A Területvédô Liga a Vigadóban nagygyűlést rendezett a készülô béke ellen.
            Május 30. A magyar minisztertanács Benárd Ágoston dr. munkaügyi és népjóléti minisztert és Drasche-Lázár Alfréd dr. rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert bízza meg, hogy a békeszerzôdést a magyar kormány nevében aláírják.
            Június 4. A magyar békeszerzôdést e napon, pénteken délután Versaillesben aláírták. A szertartás színhelye az a csarnok volt, amely a nagy Trianon palotát összeköti a kis Trianon palotával. A magyar békedelegáció tagjai és a magyar sajtó képviselôi Henry ezredes kíséretében néhány perccel fél öt óra elôtt érkeztek a nagy Trianon palotába. Millerand francia miniszterelnök megnyitván az ülést, 4 óra 30 perckor vezették be a terembe a magyar delegátusokat, akik  az asztal jobboldali végén a cseh delegátusok mellett  foglaltak helyet. Millerand a következô rövid nyilatkozatot tette : ,,Uraim! Átadom Önöknek azt a szerzôdést, amelyet a szövetségesek Magyarországgal kötnek. Az a szöveg, amelyet alá fognak írni, azonos  azzal a szöveggel, amelyet május 6-án adtunk át a magyar delegátusoknak. Felszólítom a magyar felhatalmazott urakat, lássák el a szerzôdést aláírásukkal.”  A felszólítás után elsônek Benárd Ágoston dr. írta alá  a békeszerzôdést, utána Drasche-Lázár Alfréd, majd alfabetikus sorrendben valamennyi hatalom képviselôje. Millerand kijelentése után, hogy a békeszerzôdés megtörtént és az ülést bezárja, a magyar kiküldöttek a díszôrségen álló katonaság tisztelgése közben hagyták el a termet.
            Budapesten délelôtt tíz órakor, mert elôször az a hír jött, hogy ebben az órában történik meg az aláírás, megkondultak a harangok, a fôváros utcáin megszűnt a vérkeringés, a bolthelyiségeket bezárták és megállott az élet. A nemzetgyűlés rövid ülést tartott amelyen Rakovszky István elnök beszédet mondott arról, hogy a békeszer-zôdés mind erkölcsileg, mind pedig anyagilag lehetetlenségeket tartalmaz és lehetetlen  dolgokra senki sem kényszéríthetô. Indítványára a Ház  kimondotta, hogy a nemzetgyűlés aznap a gyász jeléül nem tart érdemleges ülést. Gyászolt az egész ország,  a megszállott vármegyék követei pedig kiáltványban  fordultak a világ összes népeihez, amelyben esküt  tettek, hogy ,,Magyarországnak tôlünk elszakított kétharmadát, azt a földet, amely elvitathatatlanul a miénk, vissza fogjuk szerezni és meg fogjuk tartani.”
            Augusztus 9. A Magyarország ellen elrendelt nemzetközi bojkott megszűnt.
 
Magyarország vesszteségei
a trianoni békeszerzôdés következtében
 
            A háborúelôtti Magyarország területre nézve Európa hatodik legnagyobb állama volt, megelôzve NagyBritanniát és Olaszországot is. Ausztria Magyarország egyesített területét pedig csak Oroszországé múlta  felül.
            Hogy valójában mit veszített Magyarország a trianoni béke-szerzôdéssel, azt az alábbi adatok mutatják:
 
                                                       T r i a n o n                                    vesz-
                                                                   elôtt                  után               teség
 
Magyarország területe                 325.411 km2      2 93.073 km2  71,4% 
Lakosság                                  20.886.487 fô      7.615.117 fô      63,5% 
Szántóföld                                24.781.121 hold   9.568.630 h.      61,4% 
Mezô                                         5.333.269 "        1.145.546 "       78,5% 
Legelô                                        6.744.634 "        1.756.985 "      73,9% 
Szôlô                                             600.444 "           375.032 "      37,5% 
Erdô                                         15.223.917 "        1.825.181 "      88,0%  Búzatermés                               44.497.421 q     19.950.076 q      55,2%

2700 Éves Királyi Szkíta Örökségünk ! - Molnár Lajos

 

A National Geographic magazin, 2003 juniusi számában egy érdekfeszítő cikk jelent meg a szibériai szkiták az arany mesterei cimmel. 2001-ben német és orosz régészek ásatásba kezdtek a szibériai Tuva Köztársaság Turán nevü városa mellett. A lelőhely egy közeli faluról Arzhan-2 elnevezést kapta. A gazdag 44 font súlyu 5700 darab arany tárgyból álló ásatás minden eddigi szibériai lelőhelyet magasan felülmult és időben az egyik legöregebb szkita lelet. A cikk mindjárt a kezdő oldalon felteszi a kérdést ! „Az ősi sztyeppe barbárai? Na ne olyan gyorsan ! Az ujonnan felfedezett 2700 éves temetkezési hely azt mutatja, hogy ezeknek a hirhedt lovasoknak meglepő hajlamuk volt az elegáns aranymunkára.” A régészek szerint az összes szkita lelőhelyek közül talán ez fogja nyujtani a legtöbb tájékoztatást a

szkiták életéről. Arzhan-2 szkita sir 90 méter hosszu és hét láb magas több ezer tonna homokkövel körülrakva  helyezkedik el a Királyok völgyében. Ennek a sirnak a létrehozásán több százan,de talán ezren is dolgoztak. A sir gazdagsága bizonyitja, hogy a középkoru nő és férfi a nemességhez tartozott, tehát Királyi Szkíták voltak.

A kiváló állapotban lévő maradványok között található volt: narancs szinű ruhadarab, prém, arany fülbevaló, türkiz nyaklánc, üveg, arany ruhadiszek, nyil, ,nyilhegy, bronz és agyag tárgyak, amik elő fogják segiteni a szkita viselet megismerését. DNA analizist fognak végezni a csontokon ami a származásukra szolgáltat majd adatot.

 

Az Arzhan-2  aranydiszeinek kidolgozása a legmagassabb minőséget mutatja. A szkiták kiváló kézművesek voltak, amely életformájukra uj fényt derit. Elveti

a vad lovasnomád sztereotipust, akik csak vándoroltak és más népeket pusztitottak. A késöbbi leletek alapján a történészek hajlamosak voltak azt állitani, hogy a szkiták aranyműveit görögök, vagy görög befolyás alatt készitették. Ezek az uj leletek megelőzik ezt a lehetőséget és egy páratlan szkita stilust alkotnak, ami bizonyitja,hogy a szkiták fejlett aranyművesek voltak jóval a görögökkel való érintkezésük elött. A régészek szerint a Királyok völgyében még legalább

20 kurgán néven ismeretes sír van ami feltárásra vár. Arzhan-2 sirhalom a

szkita lovas temetkezések formáját mutatja. A leletek a St. Petersburg-i Hermitage muzeumban vannak megőrizve, amig a Tuva Köztársaság  muzeuma elkészül.

 

Újra kell irni a történelmet ? Ez nem kétséges. Minden ujabb feltárás több adatot

tesz az asztalra, és elöbb utobb bebizonyosodik, hogy a szkiták nem indogermánok voltak.

A szittyákat a görögök szkitának a perzsák pedig sakanak nevezték. Bakay Kornél

Az Őstörténetünk régészeti forrásai, címü munkájában kiváló összefoglalást irt a királyi szkitákról, amiből az alábbi idézet időben és térben tiszta képet ad.

 

„Az eddigiek során azt a folyamatot kivántam bemutatni és jellemezni, amely több, mint tízezer évvel ezelőtt indult el, amikor még önálló népességeket nem lehetett elkülöníteni, mégis ezidőben teremtődtek meg az évezredekkel későbbi fejlemények

előfeltételei. Úgy vélem, hogy a Kr. Sz. előtti IV. évezred végén (vagy még korábban) északkelet felől megundult egy népmozgás dél felé, a Tigris és az Euphrátész folyamok közti területekre, ahol kialakultak a sumér városállamok. Az ide vándorló nép ősi ragozó nyelvet beszélt és nem szémita embertani típusokat képviselt. A II. évezred derekától az új akkád hódítók elől a mezopotámiai őslakosság egy része visszamenekült északra, mégpedig három irányban:a.) északnyugat felé (Anatolia), b.)észak felé (Transkaukázia) és c.) észak-kelt felé (Kászpi-tó és az attól keletre, délkeletre fekvő területek) Ezek a népek hozták létre a hatti, a hurri, az urarturi, a mannai, a méd, a szkita-szaka, a hún, az avar és török kultúrákat.

 

A szkíta-szaka népek ősi földje, jelen ismereteink szerint, Közép-Ázsiában volt, ahonnan nagy hadjárataikat is vezették, elsősorban dél-nyugati és déli irányban. Ugyanakkor a szkíta-szaka népek még a Kr. Sz. Előtti VIII.-VII. Században elindultak észak-kelet felé is, birtokba véve a Turáni-felföldet, az Oxus és a Jaxartész vidékét, Fergánát, az Altájt, a Tuvai-medencét, a Minuszinszki-medencét és a Jenyiszej belső folyásvidékét, azaz Dél-Szibériát. A kutatok egy része úgy vélekedik, hogy a közép-ázsiai szkíta kultura megteremtői nyugat felől, a Fekete-tenger északi partjáról, illetve a Kaukázus északi oldaláról érkeztek ide, magam azonban ezt a nézetet nem tudom elfogadni. Maga Herodotosz is határozottan azt állítja, hogy az ázsiában lakó nomád szkíták a masszagétáktól háborura kényszeritve, az Arax (helyesen: OXUS, azaz az Amu-Darja) folyamon átkeltek és Kimméria földjére vándoroltak.”Hérodotosz hangsúlyozza, hogy a Fekete-tenger

Partjain korábban a kimmerek laktak, akiket a szkíták űztek el.”

 

A magyarországi szkita leletek is bizonyitják, az ókóri Szkita birodalom a Kárpát medencét is magába foglalta. A Nagy Szittya Történelmi Világkongresszusokon számos előadás hangzott el a Szittya-Hun-Avar-Magyar folytonosság jegyében.

Ma már történészeink is kezdik felkarolni a szittya  régészet kutatási anyagát.

Reméljük a témakör a nemzeti érzésű fiatalok körében is  népszerüségre tesz szert.

 

Molnár Lajos

A Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus Elnöke