Lefebvre érsek és a II. Vatikáni zsinat - Tudós-Takács János
Az ember végsô célja (2.) - Evetovics Kunó O. C.
Antiszemita-káté (2.) - Szerkesztette: Ráth Ferenc és Zimándy Ignác – 1884.
WASS ALBERT, A HUNGARISTA  - Dobszay Károly
Hogyan lettem ,,háborús bűnös”? (3.)

Lefebvre érsek és a II. Vatikáni zsinat - Tudós-Takács János

 

            Marcel Lefebvre érsek (1905–1991) a vallásszabadság-ról szóló, ,,Dignitatis Humanae” kezdetű nyilatkozatot és az ökumenizmussal foglalkozó ,,Unitatis Redintegratio” kezdetű dekrétumot a II. Vatikáni zsinaton  nem írta alá, e dokumentumok szövegének kétértelműsége miatt. Ezen-kívül kemény kritikát gyakorolt a ,,Lumen Gentium” kezdetű konstitúcióban található püspöki kollegialitás tanának nem egyértelmű megfogalmazása felett is.  A II. Vatikáni zsinat három fogalmát – a vallásszabadságot, az ökumenizmussal kapcsolatban emlegetett ,,igazságok hierarchiája”  fogalmat és a kollegialitást – ugyanis bizonyos teológusok (akik szeretik magukat ,,progresszistáknak” nevezni), a katolikus egyház tanításától eltérô módon értelmezik, és – a liberális média óriási támogatásával – úgy tüntetik fel, mintha az ô interpretálásuk maga a zsinat tanítása lenne. Ezért célszerű közelebbrôl megvizsgálni a három fogalmat, hogy világosan lássuk az egyház hiteles tanítása és a téves interpretáció közötti különbséget.

            A vallásszabadságról szóló nyilatkozat szerint az emberi személy méltósága megköveteli, hogy vallási kér-désekben senki se legyen kötelezve a saját lelkiismerete ellen cselekedni. E szabadság egyetlen korlátja, hogy a cselekedetben megnyilvánuló vallási felfogás ne irányuljon a közjó ellen.

            A zsinati szövegbôl annyi világosan következik, hogy fizikai és lelki kényszert nem szabad alkalmazni annak érdekében, hogy valaki a vallási felfogását megváltoztassa vagy valamilyen vallási tanítást elfogadjon. Ez nyilvánvaló igazság, hiszen az ember értelmének és akaratának teljes szabadságban kell hódolnia a hit aktusában a kinyilatkoztató Isten tekintélye elôtt. De a zsinati szöveg nem mondja ki világosan, hogy bár az ember külsôleg nem kényszerít-hetô a hitre, ám erkölcsileg köteles igaznak elfogadni mind-azt, amirôl felismeri, hogy Istentôl kinyilatkoztatott tanítás. Nincs az ember kényére-kedvére bízva, hogy milyen vallást  kövessen, hanem azt tartozik követni, amelynek vallási rendszerét Isten  kinyilatkoztatta. Az sincs benne a zsinati szövegben, hogy a lelkiismeretet sem szabad teljesen szubjektív értelemben felfogni: mindenki köteles a maga lelkiismeretét nevelni, vagyis lehetôségeihez képest objektív forrásokból kell tájékozódnia arról, hogy melyik az Isten által kinyilatkoztatott vallás. Az egyház kötelessége az emberek meggyôzése, felvilágosítása az igaz vallásról. Errôl a kötelességérôl az egyház nem mondhat le. Aki jóhiszeműen más vallás követôje, üdvözülhet ugyan, de nem a téves vallás, hanem a jóhiszemű lelkiismereti döntés által. Nem igaz  tehát, hogy mindegy, milyen vallást követ valaki, a vallás-szabadság nem jelenthet vallási indifferentizmust, vallási közömbösséget.

            Az ökumenizmusról szóló dekrétum szerint az igazságoknak hierarchiája van: vannak olyan igazságok, amelyek a keresztény hit alapjait közvetlenül érintik, és a másvallású emberekkel folytatott párbeszéd során ezekre kell helyezni a hangsúlyt, és vannak a keresztény hit alapjaival csak közvetve összefüggô igazságok. – Ez ismét kétértelmű megfogalmazás. Az ugyan kétségtelen, hogy pl. a Szentháromság dogmájához közelebb áll a megtestesülés, mint – mondjuk – az a kérdés, hogy hány szentség van, de mint igazság, minden igazság egyenlô értékű. Értelmetlen lenne ,,igazabb” és ,,kevésbé igaz” igazságról beszélni. Azt sem mondhatjuk, hogy a hittel kapcsolatban vannak ,,lényeges” és ,,kevésbé lényeges” igazságok, mert amit Isten kinyilatkoztatott, nincs jogunk ,,kevésbé fontosnak” nyilvánítani! – Az igazságok hierarchiája kifejezést a progresszisták arra használják fel, hogy ,,párbeszéd” címén kompromisszumot kötve, megalkudva feladhassanak akár dogmatikai igazságokat is. Pedig a párbeszéd nem egyenlô a kompromisszummal: az igazi párbeszédben tudni kell igent is, nemet is mondani. Az Úr Jézus párbeszédet folytatott a Sátánnal, és háromszor mondott nemet...

            A ,,Lumen Gentium” szerint a püspököknek a pápával egyesült kollégiuma képviseli az egyházban a legfôbb hatalmat. Ez tanbelileg nem mond ugyan ellent a pápa legfôbb hatalmának, mert nem állítja, hogy a püspöki kollégium a pápa fölött áll, de nincs kifejezve egyértelműen, hogy mi a pápai és püspöki hatalom egymáshoz való vi-szonya, ezért a progresszisták ezt az egyház decentralizá-lásására akarják felhasználni, a pápa hatalmát kívánják korlátozni.

            A progresszisták értelmezésével a francia forradalom eszméi hatoltak be az egyházba. A francia forradalom sza-badság-eszméje azonos az  olyan értelemben felfogott vallásszabadsággal, amely polgárjogot ad a tévedésnek is; az egyenlôség-eszméje a kollegialitás pápai hatalmat korlátozó értelmezésével, és a testvériség-eszméje az olyan ökumenizmus-interpretációval, amely minden vallást egyenlô értékűnek tekint. (A keresztény testvériség-eszme azonban nem követeli meg, hogy az igazsághoz való viszonyuk szerint ne rangsoroljuk az egyes vallásokat!)

            Lefebvre érsek a katolikus hit védelmére megalapította 1970-ben a ,,Szent X. Piuszról elnevezett Papi Testvé-rületet”, és nézeteit kifejtette egy 1985-ben megjelent könyvében, amely ,,Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz” címen magyarul is megjelent. Jelszava volt: ,,katolikusok akarunk maradni”. Ez mindnyájunk legidôszerűbb feladata. Óvakodnunk kell a hamis prófétáktól! A progresszisták ,,báránybôrbe bújt farkasok”, mert ortodoxnak tűnô szavaik mögött eretnek tartalom rejtôzik. De gyümöl-csikrôl (a vallási relativizmusról, a buzgóság csökkenésérôl, a szekták terjedésérôl, az erkölcsi lazaságról) felismerhetjük ôket. A jelenlegi teológiai válság idején is re-ményünk biztos alapja Krisztusnak az egyházra vonatkozó ígérete: ,,A pokol kapui nem vesznek erôt rajta.” (Mt 16,18)

 

Tudós-Takács János


Az ember végsô célja (2.) - Evetovics Kunó O. C.
 
B) Az erkölcsi világrend a végsô cél
szolgálatában
 
            Az erkölcsi világrend a szabadakarati tevékenységet szabályozó rend. Az ember cselekvését nem fizikai szükségesség, kényszerűség irányítja: szabadakarata birtokában saját maga határozza meg cselekvését, cselekvése irányát. De teremtett mivolta és a kitűzött közös célra teremtett világnak rendjében elfoglalt sajátos helye kötik az embert is célratörekvô szabad működésének kifejtésében. Ez a szabadakarat elé helyezkedô, Istentôl meghatározott célirányos rend adja az erkölcsi világ-rend keretét. Ezért az erkölcsi rend, mint az emberi szabad cselekvés szabályozója: az Istentôl meghatározott célirányos rendbôl fakadó és a szabadakarati tevékenységet kötelezôen irányító normák összessége.
            Az ember ugyanis az Isten dicsôítésére létreszólított világrendnek egyik láncszeme, s ezért létével és sajátos, szabadakarati működésével neki is bele kell illeszkednie ebbe a rendbe, s ezáltal a közös célt szolgálnia. Ebben a nagy célirányította rendben – amint láttuk – Isten a végcél. Az  ember, mint teremtmény Istennel szemben alárendeltségi viszonyban áll. Szellemi tulajdonaival a földi világ többi teremtményei fölé emelkedik, velük szemben fölérendeltségi a viszonya. Az azonos természet többi embertársaihoz az egyenjogúság, vagyis mellérendeltség viszonyát te-remti meg. Mivel pedig az ember mintegy egyesíti önma-gában a világban föllelhetô tökéletességeket (mikrokozmosz), önmagában is érvényesítenie kell a különbözô ké-pességek harmoniáját. Ezért az erkölcsi rend közelebbrôl így határozható meg. A végcélja felé szabadon törekvô embernek Istenhez, a világ egyéb teremtményeihez s önmagához való viszonylataiból fakadó kötelességeit irá-nyító elvek foglalata.
            Mivel más az ember viszonya Istenhez és más a világ egyéb  teremtményeihez, más és más a kötelezettsége is irántuk; ugyancsak más és más a kötelezettsége lelki és testi értékei iránt. Az erkölcsi világrend, tárgykörét tekintve, magában foglalja mindazt, ami a szabad cselekvés célja, tárgya, eszköze lehet, azonkívül kiterjed mindama körül-ményekre is, melyek az ember sajátos viszonylataiból fakadnák és a szabad cselekvés helyes vagy helytelen kiala-kulására hatással lehetnek.
            Az Isten által kitűzött természetfölötti cél új természetfölötti kapcsolatokat és kötelességeket fakaszt az ember számára, melyek  által az ember a természetfölötti erkölcsi világrendbe lép. Isten a megszentelô kegyelem által fogadott gyermekévé avatja az embert; a megváltás tényé-vel Krisztus testvérei, Egyházában Krisztus misztikus testének – tagjai vagyunk, egymás között Krisztus vérével megváltott s kegyelmével természetfölöttileg egymáshoz fűzött testvérekké leszünk. E természetfölötti erkölcsi rend követelményeit teljes egészében az isteni parancsok, Isten-tôl adott természetfölötti elvek  szabják meg.
            A világ rendjének öröktôl fogva Isten a tervezôje és célkitűzôje, ezért mondjuk Istennek mindent kitervezô s elrendezô bölcseségét, ,,örök törvényét” (lex aeterna) az erkölcsi rend legfelsôbb meghatározó normájának. Ez az örök törvény jelenik meg a teremtésben, ill. a teremtett világban, mint Istennek föltétlenül kötelezô akarata, mert Isten a teremtés által a világnak egyúttal parancsoló, törvényadó ura is. A keresztény erkölcstan tehát füg-getlenül minden emberi vélekedéstôl, Istenben találja az erkölcsi rend alapját s elvileg elveti az autonóm, pusztán emberi vélekedésen nyugvó erkölcsi rendet.
 
C) Az ember örök boldogsága Isten dicsôségének
szolgálatában
 
            Isten kiáradó jósága a földön a legnagyobb fokban az  emberben nyilvánul meg. Az ember örökéletre hivatott lelket kapott. E lélek képességeivel tökéletesebb fokban birtokolja Istent, értelmével felismerheti, akaratával hozzáfordulhat, sôt jelen üdvrendünkben a megszentelô kegyelem, a lélek természetfölötti életelve birtokában természetfölötti módon foglalhatja le magának a hit és a szeretet által. Istennek a hit által való megismerése, az abból fakadó hódolat, akaratának természetfölötti erôkkel segített szolgálata a legszebb dicsôítése Istennek. Az ilyen szolgálatért ígérte Isten jutalmul és érdemül örök birtoklását, az örök életet (vita  aeterna), ahol a hit átmegy a látásba (visio), a szeretet Isten legtökéletesebb birtoklásába, az örök boldogságba. Az emberen kívül esô világnak tárgyai pusztulásukkal befejezik rendeltetésüket, további életük nincsen. Az a nagy körvonal, amelyet a teremtmény léte kezdetétôl léte végéig befut, az  embernél a legteljesebb: Istentôl indul ki és Istenhez fut vissza. Az ember halála után kezdi magasabbrendű életét, amelynek ez az élet az elôcsarnoka.
            Ily értelemben – a legfôbb céltól való függésben – mondjuk, hogy az ember (bensô) végcélja az örök boldogság, azaz Istennek színrôl-színre való látása, és a szeretetben örök, boldog birtoklása.
            E cél természetfölötti, mert Istent adja nekünk, Isten életének részeseivé tesz, s kegyelmi erôk segítenek hozzá;  örök, mert a halhatatlan lélek Istenben való élete; boldogító,  mert a lélek minden képessége, vágya kielégül.
            Az ember e végcéljáról sokszorosan felvilágosít a Szentírás: ,,Szeretteim, most Isten fiai vagyunk és még nem tűnt ki, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog  jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk ôt, amint  van.”1 ,,Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de ezek között legnagyobb a szeretet.”2 ,,...örvendeni fog szívetek és örömeteket senkisem veszi el tôletek.”3
            Az ember, mint a szellemi világ végtelenbe nyúló vágyainak  hordozója, csak a teljes és tökéletes jónak birtokában nyugszik meg. Ez a végsô megnyugvás a bol-dogság állapota. Tárgyilag ez a boldogság: az ember vágyait: törekvéseit teljesen kitöltô tökéletes jóság;  alanyilag: e tökéletes jónak állandó birtoklása és az ebben talált  megnyugvás. Status omnium bonorum aggregatione perfectus, minden tökéletes jó együttes birtoklásának állapota.
            A tárgyi boldogság nem állhat külsô javakban: gaz-dagságban,  rangban, hatalomban, testi erôben. Ezek inkább csak eszközök a  boldogság megszerzésére, járhat velük baj, szenvedés, bűn; nem is állandó javak. Nem állhat e boldogság a lélek kiművelt képességeiben sem, hisz ezek épen megfelelô tárgy által való kielégülésre szorulnak. Ezért csak Isten lehet e végsô boldogság tárgya.
            Az alanyi boldogság: Istennek a Tôle kapott képességek által  elérhetô legtökéletesebb megismerése és ebbôl fakadó szeretete. Jelen üdvrendünkben ez a boldogság termé-szetfölötti. E természetfölötti boldogság a földön nem érhetô el tökéletes fokban, de bizonyos fokban részesei lehetünk az Isten kegyelmével alakított élet által. A földi élet az út a természetfölötti örök boldogság felé.
            A végcélra való Törekvés kötelessége. Az Isten  által az ember számára kitűzött cél elérése egyúttal az ember kötelessége is. Kötelessége, mert Isten akarata és a természet szava. ,,...munkáljátok üdvösségteket félelemmel és rettegéssel”4 ,,Tehát akár esztek, akár isztok, akár bármi  mást tesztek, mindent Isten dicsôségére cselekedjetek.”5 Ezért  kötelessége minden embernek, hogy Istent hittel elismerje és Istent szeresse, a megszentelô kegyelem állapotát (a  keresztség által) megszerezze s a parancsokat megtartsa.
 
            1             l. Ján. 3, 2.
            2             l. Kor. 13, 13.
            3             Ján. 16, 22.
            4            Fil. 2, 12.
            5             l. Kor. 10, 31.

Antiszemita-káté (2.) - Szerkesztette: Ráth Ferenc és Zimándy Ignác – 1884.
 
III. fejezet
 
A zsidóság gazdagodásának
módjáról
 
31.       Hogyan jutnak a zsidók sok pénzhez és gazdagsághoz?
            Ennek számtalan módja van, melyeknek rövidség okáért itt csupán a föltünôbbek említ-hetôk meg, mint kutforrásai a többieknek. Ilyenek: a kereskedés, az uzsora, az orgazdaság és a csalás.
 
32.            Miképen gazdagodnak a zsidók a kereske-dés által?   
            Úgy, hogy a 10 éves gyerek már legalább is gyufával kereskedik, melyet vagy hitelbe kap a nagyobb kereskedôtôl, vagy egy forinton vesz, s ha csak 10 krajcárt nyer is áruján, s naponkint kétszer eladja készletét, egy év mulva már elégséges tôkével rendelkezik más, jövedel-mezôbb üzletnek megkezdésére; a második évnek végével már ezer forintról beszélhet. Tíz év mulva földbirtokot vesz, s mire deresedni kezd kétágú szakálla, már nagyságos Plundrásy földes úrnak hivatja magát.
 
33.       Miért nem tesznek így a keresztények is?
            Azért, mert a kereszténynek tanittatni, szoktatni kell gyermekét, hogy fölnôtt korában képes legyen élelmét becsületes munkával megszerezni azon a rögös pályán, melyet a kapzsi és tolakodó zsidóság nyitvahagy számára. Különben is hova jutnánk, ha több kereskedô volna, mint termelô. A henye zsidóság pedig mindig a könnyű keresethez ragaszkodván, ismét kitúrja a keresztényt, aki szerinte úgy is nehéz munkára van teremtve. Végre azért nem versenyezhetnek a keresztények a zsidókkal kereskedelmi pályán, mert ezeknek nagy elônyt biztosít társulati szervezkedésök és a hatalmokban lévô sajtó.
 
34.       Hogyan uzsoráskodnak a zsidók?
            Hogy a gyors meggazdagodás ezen kiváló tényezôjével foglalkozhassék a zsidó, elôbb kereskedés, csalás, vagy ennél is rosszabb módon kell valami kevés pénzt, gabonát vagy más forgalmi cikket szereznie, melyet aztán a szorultságában lévô keresztényeknek lehetôleg rövid idôre és nagy kamatra költsönöz megfelelô biztosíték mellett. De azzal még korántsem éri be, hanem mindjárt a kötelezvénybe az adott összegnek kétszeresét írja be, s a visszafizetésre oly idôt határoz, melyben adósa nem tehet szert pénzre. Idôközben különbféle szolgálmányokat, ajándékokat csikar ki adósától, aki akarva, nem akarva teljesíti hitelezôjének méltatlan kivánatait, azon reménybe, hogy majd ha annak idején nem tud fizetni, nem fog vele szigoruan bánni hitelezôje. Azonban a fizetés idejének közeledtével már emlékezteti tartozására a zsidó; aztán minginkább szorongatja, hogy megfélemlítse és szabódásra bírja. Ha van elégséges biztosítéka az adósnak, kiegyezik vele a zsidó, ugy hogy az adós a várakozásáért jókora összeget ir alá új kötelezôben a hitelezônek szintén magas kamatra. Végre, ha az adós oly szerencsés helyzetben van, hogy a második határidô leteltévelkifizetheti tartozását, ugy már legalább ötször annyit kell visszafizetnie, mint amennyit valósággal költsön kapott. Azonban ily áron csak ritka esetben hagyja menekülni hálójából kiszemelt áldozatát a zsidó ármány; mert a zsidó hitelezô holmi cselszövény által úgy intézkedik, hogy az adós a harmadik és negyedik határnapon se tudjon fizetni. Így aztán mindig szabódás és fülig való eladósodás a dolga, mely ôt szivtelen hitelezôjének szolgájává teszi. És midôn már látja a zsidó, hogy hamis követelése a biztositéknak legalább felét kimeríti, bepörli adósát, elárverezteti birtokát; eltávolit másokat az árverezéstôl különbféle mesterfogásokkal, hogy ô vehesse meg fele áron a birtokot; így jutván 50 forint uzsorás költsönnel pár év alatt 6000 forintot érô birtokhoz.
35.       Mire való hát az uzsora-törvény?
            A mostani uzsora-törvény, mely hihetôleg zsidógyárból került ki, csak arra való, hogy a becsületes tôkét elriassza, s a kölcsönre szorultakat, a becsülettel nem törödô zsidóságnak martalékául dobja, az úgynevezett szabadelvü kormány és törvényhozás nagyobb dicsôségére.
 
36.            Nincsenek-e keresztény  uzsorások is?
            Vannak ugyan keresztény uzsorások is; mert a névleges keresztények sok rosszat elsajátítottak már a zsidóktól; mindamellett, ha nincsenek zsidóval szövetségben, az ô fosztogatásuk ugy aránylik a zsidókéhoz, mint a szu-nyog csipés a skorpió harapáshoz.
 
37.       Vannak- orgazdák is a zsidók között?
            Vannak bizony, és pedig számtalanok mind városokban, mind faluhelyen. Ezen gyalázatos foglalkozás igen alkalmas arra, hogy a munka-kerülô, szegény zsidók hamar vagyonhoz jussanak. Minthogy a tolvajok és rablók igen ol-csón adnak túl könnyen szerzett prédájukon, kivált ha a vevônek hallgatagságában és eszélyességében megbizhatnak: eziránt pedig a zsidó természet kellô biztositékot nyújt, még a fölfedeztetés veszélyében is tudván segíteni magán az orgazda, hasonszôrű hitsorsosainak közreműködésével. Azért, ha valakitôl oly tárgyakat oroznak el, mely a tulajdonosnak, személyes érdeklôdésénél fogva, sokkal becsesebb, mint amennyit valóban ér; leghamarább úgy juthat  ismét  annak  birtokába,  ha  az  ellopott tárgynak valódi értékén fölül valamit igér az effélékkel foglalkozó zsidónak és lemond a törvényes keresetrôl. Ritka eset, higy a megbízott zsidó meg ne kerítse az ellopott tárgyat, kivéve, ha nem bízik az igérônek szavában.
 
38.       Mit tapasztalunk faluhelyen?
            Azt tapasztaljuk, hogy a cselédek és a gazdák fölnôtt gyermekei által korhelykedés, kártyázás, vagy cifrálkodás végett elkövetett lopások a zsidó orgazdának nem utólsó jövedelmi forrását képezik. Még maguk a gazdák nejei is, majd torkoskodás, majd pipere kedvéért a legszükségesebb élelmi s egyéb házi szereket is megdézsmálják saját kamrájokban, s titkon a zsidóhoz viszik potom cserébe. Ebbôl aztán megfejthetô azon talány is: mikép lehetséges az, hogy majd minden községben találhatók olyan zsidók, akik látszólag semmivel sem foglalkoznak, még is jól élnek, úriasan ruházkodnak, szükségtelen cselédet, lovat tartanak, s mind-emellett pénzben sohasem szűkölködnek? Azért bátran lehet állítani, hogy ha nem volnának zsidó orgazdák, a napirenden lévô lopásoknak, rablásoknak tizedrésze sem történnék.
 
39.       Hogyan csalnak a zsidók?
            Ezerféleképen, ha mégis számokkal kifejezhetôk azon hamisságok, cselfogások és ámítások, melyeket üzleteikben mások meg-kárositására fölhasználnak, – minden gondolatuk, szavok és mozdulatuk közvetlenül, vagy közvetve csalásra irányul. Erre céloz minden törekvésök; ebben szerepel kiváló tehetségök, hitelök, még vallásos buzgalmok is. Azért leginkább kedvelik az olyan üzletet, fog-lalkozást, melyben legtöbb alkalmok van nyereségdús csalásra. E miatt szeretnek mindnyájan kereskedéssel foglalkozni, mellyel csaknem egyenértékű, néha még jövedelmezôbb is az italmérés. Azután jön a mészáros- és pékmesterség, melyekben ha versenyzik velök a keresztény ember, okvetlenül tönkre megy; mert nem érti úgy a mesterséget, mint a zsidók, t.i. a csalás mesterségét. Így lehetséges csak, hogy a ronda zsidó nagyobb haszonbért fizethet a korcs-mától, mint a keresztény, és még meg is gaz-dagszik belôle; mert hamisított az itala, hamis a mértéke, hamis a krétája, számvetése, fizetése, hitelezése, törlesztése, követelése, hamis még utólsó lehelete is.
 
– folytatjuk – 

WASS ALBERT, A HUNGARISTA  - Dobszay Károly             
avagy a hülyeség ámokfutása
 
            Eddig úgy gondoltam, hogy az életben már nem nagyon érhet több meglepetés, de be kell vallanom:  tévedtem. Tévedtem, mert nem számoltam azzal, hogy az esztelen hazudozás felsô határán túl van még valami, amit talán egyszerűen hülyeségnek nevezhetnénk, de esetünkben ezt kénytelenek leszünk hatvá-nyozni. De fôleg  nem számoltam azzal, hogy létezik olyan magára valamit is adó sajtóorgánum, amely ezt a határt nemhogy átlépi, hanem az elmegyógyászat kategóriájába emeli.
            Azt már megszoktuk, hogy a hazudozás, hami-sítás a liberálbolsevista újságírás kelléktárának egy fontos része, de ôszintén szólva, még a törzsgyökeres kommunista hazudozók is vigyáztak arra, hogy egy bizonyos határt azért ne lépjenek át, mert ettôl már csak egy lépés választ el a nevetségessé válástól. Napjainkban azonban  már minden lehetséges. A hazudozás, méghozzá az esztelen, ostoba hazudozás manapság világjelenség. Naponta szemünkbe hazudik a televízió, fülünkbe hazudik rádió, hazudnak az újságok, hazudnak a világ vezetô politikusai és természetesen hazudik amerika elnöke is. Méghozzá olyan bután, hogy minden hazugságát  világrekordnak számító gyorsasággal leplezik le. Rá se ránt, hazudik tovább. Megteheti. Pedig még a hazudozóknak is régi, iratlan szabálya: hazudni úgy kell, hogy ne jöjjenek rá. De hát kit érdekel ez mostanában?
            Magától értetôdô, hogy az Európai Unió újdonsült tagjának számító Magyarország sem akar le-maradni ebben a derék versenyben. Sôt, nálunk még rá is tesznek egy lapáttal. Hazudj minél nagyobbat, annál  népszerűbb leszel! Valahogy így gondolkodnak mostanában mérvadó politikusaink, irodalmáraink Medgyessy Pétertôl kezdve Kertész Imréig. És a tö-megember eszi a maszlagot ész nélkül, reggeltôl estig.
            Ebben a megszokottá vált hazugságáradatban nem egyszerű dolog kitűnni valami újabb baromsággal,  de  a  Népszabadság  ez  év április 4-i (milyen magasztos dátum) számának egy rövid írásával mégis sikerült. A cikket egy bizonyos Kollár Erzsébet jegyzi szerzôként, és azon sopánkodik, hogy az emigrációban néhány éve elhunyt  kitűnô írónk, Wass Albert irodalmi munkássága elismeréseként alternatív Kossuth-díjban részesült, holott szélsôjobboldali, hungarista volt élete végéig. A valószínűleg törté-nészi babérokra pályázó cikkíró többek között  emigyen indokolja állítását:
            ,,1946-ban Nyugaton a Nyilaskeresztes Párt egykori tagjai létrehozták úgynevezett túlélô  szervezeteiket. Caracasban Henney Árpád al tábornagy – a ,,Nemzetvezetô” kijelölt utóda – Szálasi személye körüli miniszter és Nyisztor Zoltán katolikus lelkipásztor alapította meg a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatát  (HMH), amely hivatott volt összefogni a világ különbözô pontjain szétszóródott nyilaskeresztes párttagokat, a  hungaristákat és szimpatizánsaikat. Az óriási távolságokkal magyarázható, hogy a kapcsolattartás hatékony formájának, lehe-tôségének tartották a hungarizmus gondolatát szolgáló sajtótermékek  alapítását,  majd  késôbb  ezek fennmaradásának anyagi, erkölcsi segítését. Auszt-ráliában a Kántor Béla, majd a Gede testvérek  közreműködésével kiadott Út és Cél, Dél-Amerikában és Európában a Hídverôk, illetve a Hídfô és a 24. Óra  voltak az árpádsávos mozgalom legismertebb orgá-numai.
            Élete végéig fômunkatársként a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatához tartozott Wass Albert is, aki  Alföldi Gézával (Szálasi propagandaminisztériumának államtitkárával), Borsányi Juliánnal, Milotay Istvánnal,  Fiala Ferenccel (Szálasi egykori sajtófô-nökével), Marschalkó Lajossal, Málnási Ödönnel, az 1994–1998 közötti  HMH-fônökkel, Szemenyei-Kiss Tamással, a kanadai 24. Óra fôszerkesztôjével, Tóth Judittal és a Kaliforniában élô lap- és könyvkiadóval, Szász Lóránttal összehangoltan végezte tevé-kenységét.”
 
            Mintha a hülyeség futótűzként terjedne, nemsokkal ezután a Hetek című közéleti hetilap is szükségesnek látta felkarolni a témát és április 25-i számában ,,Halálra ítélt jobboldali írósztár Wass, a hungarista” címen a magát újságírónak képzelô Szobota Zoltán tollából már így hangzik a történet:
 
            ,,Komoly vita bontakozott ki azt követôen, hogy az Orbán-beszédek színpadi hátterét képezô mű-vészek alternatív Kossuth-díjat adományoztak az öt éve elhunyt Wass Albert írónak. Amellett, hogy kortárs alkotói szerint érdemtelenül jutott az elismeréshez, sokkal zavaróbb körülmény, hogy elfelej-tették közölni: Wass  hungarista volt.
            Mostanság nagy sikk lett Wass Albertet olvasni, a polgári körök olvasói esteket rendeznek, és nem egy, vezetô jobboldali politikus idézi beszédeiben elôszeretettel a kolozsvári népbíróság által 1946-ban – távollétében –  halálra ítélt írót. A vád szerint a gróf tizenhat román és zsidó embert öletett meg Va-sasszent-gotthárd és Omboztelke falvakban, és bár családja nemrég kérelmezte a perújrafelvételt a román hatóságoktól, máig érvényben van az ítélet. Wass Endre, az emigráns fia március közepén vette át a díjat Gyurkovics Tibor írótól,  Jankovics Marcell filmrendezôtôl, Makovecz Imre építôművésztôl, valamint Melocco Miklós és Schrammel Imre szobrászmű-vészektôl.
            Szemenyei-Kiss Tamás, aki 1998-ig a Hun-garista Mozgalom Hírszolgálatának (HMH) vezetôje volt,  elmondta lapunknak, hogy milyen történelmi háttérbe ágyazódik az erdélyi író pályafutása. A Nyilaskeresztes Párt tagjai a háború vége elôtt már elôkészítették a túlélési útvonalakat, így a legtöbbjük Caracasba menekült a  felelôsségre vonás elôl. 1946-ban Amerikában Henney Árpád altábornagy – akit Szálasi utódjául jelölt meg – és egy Nyisztor Zoltán nevű katolikus pap létrehozták a HMH-t. Úgy gondolták, hogy a világba szétszóródott  hungaristákat és nyilaskeresztes párttagokat kiadványokkal lehet egybetartani, illetve elérni, ezért hírszolgálati módsze-reket alkalmazva újságokat létesítettek, hogy az aktuális és friss hírekrôl naprakész információkkal rendelkezzenek. A munkák irányítását körülbelül száz ember végezte, akikhez nyomdák és szerkesztôségek tartoztak Londonban, Münchenben, Sydneyben, Melbourne-ben, Montrealban. Köréjük gyűltek a politikai  hitvallásukat megôrzô nyilasok és hungaristák. A HMH irányítói közé tartozott Alföldi Géza, Szálasi propagandami-nisztériumának államtitkára, Borsányi Julián, aki a Szabad Európa munkatársa volt Lovas  Istvánnal, Fiala Ferenc, Szálasa egykori sajtófônöke és 1990-98 között Szemenyei-Kiss Tamás is, aki aktív  kapcsolatban állt és együtt dolgozott a fômunkatársi minôségben ténykedô Wass Alberttel. Az utolsó hírfônök 1998-ban befejezettnek nyilvánította a hírszolgálati tevékenységet, mivel a magyarországi jobb-oldali pártok egy  része integrálni akarta ôket a ma-gyar jobboldalba. Szemenyei nem tudta elfogadni azt a képmutató magatartást, hogy a kifelé demokráciát hirdetô jobbos pártok együtt akartak ugyan te-vékenykedni velük, de amikor szembesítették ôket kapcsolataikkal, akkor elhatárolódtak azoktól. (...)”
 
            Majd végül ugyanezen lap május 9-i számában - mivel valószínűleg már nem tudott tovább ellenállni a  kísértésnek – elôlépett a színfalak mögül maga a történet fôszereplôje, a legendás ,,Hungarista Moz-galom Hírszolgálata” volt vezetôje, Szemenyei-Kiss Tamás, hogy ha csak egy olvasói levél formájában is, de még  kiegészítse a világraszóló leleplezéseket. Ol-vassunk bele röviden a lényegbe, nem fogjuk megbánni.
 
            ,,A Hungarista Mozgalom Hírszolgálata fômunkatársai, irányítói közé tartozott az Egyesült Államokba  menekült erdélyi arisztokrata, gróf Wass Albert is – aki Alföldi Gézával (Szálasa propagandaminisztériumának államtitkárával), Borsónyi Ju-liánnal, Bosnyák Imre FKgP-politikussal, Milotay Istvánnal, Fiala Ferenccel (Szálasi egykori sajtó-fônökével), Marschalkó Lajossal, Málnása Ödönnel, a kanadai 24. Óra fôszerkesztôjével, Tóth Judittal, a Kaliforniában élô lap- és könyvkiadó Szász Lóránttal, valamint az 1994-1998 között irányításom  alatt állt HMH-központtal összehangoltan végezte politikai munkáját.
            Mint elvetemült fasisztát 1994 és 1998 között a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata vezetôjeként  ismert meg a nyilvánosság politizáló része. Együtt dolgoztam dr. prof. Ternói Lászlóval (az egykor volt  hungarista állam igazságügy-miniszterének kabinetfônökével), Kántor Béla és Tarjányi-Tatár Imre urakkal akik Magyarországra exportálták (még 1989-ben) a nemzetiszocializmus eszméjét és eszközeit. Továbbá dr. Lovas István nemzettestvérrel (Orbán Viktor kegyeltjével), Gerhard Lauck úrral (a hitleri náci párt  utódszervezete, az NSDAP/AO irányítójával), Lányi Zsolt, dr. Torgyán József és Homoki János urakkal (a Hungarista Mozgalom kisgazda támogatóival), Király B. Izabella, valamint Cseh Mária nemzeti érzelmű  honanyákkal, akikrôl igazán nem lehet azt mondani, hogy ellenséges viszonyban voltak az Árpád-sávos  szervezetekkel.
            Nekem, a Hírszolgálat vezetôjének kellett volna kiválogatnom, hogy informátoraim, segítôim – Ekrem  Kemál György, Szabó Albert, Györkös István, Lentner Csaba, Töke Péter, Mónus Áron, dr. Varga László,  Rozgics Mária, Porubszky ,,Potyka” István, Simon László, ,,Hajdú” Demeter Dénes stb. - közül ki volt a  demokrata, és ki volt a fasiszta? Felül kellett volna bírálnom Csurka, Tamás Károly, Orbán Viktor, Patrubány Miklós és a többiek amerikai-kanadai meg-állapodásait a Mozgalom külhoni prominensei-vel.(...) ”
– folytatjuk –

Hogyan lettem ,,háborús bűnös”? (3.)
Vitéz Szilágyi Lajos színművész vallomásai
 
            1953 októberében, a börtönévek és a fele-ségemre is kiterjesztett kitelepítés után hazatérhettünk Budapestre. Feleségem az 1949-es (örökre történt!) eltíltás miatt a Csemegénél helyezkedett el, így amikor haza kerültünk, ôt azonnal visszavették. Az én elhelyezkedésem nagyon nehéz feladat volt, mert az elmúlt öt évrôl nem tudtam elszámolni. Kénytelen vol-tam elhallgatni az  igazat, s a Szolnokon kiállított munkakönyvemben mint ács szakmunkás voltam bejegyezve, s így a MÉMOSZ garázsába, mint kocsimosót alkalmaztak. Munkám mindennap este héttôl reggel hétig tartott, de dolgoznom kellett ünnepnapokon és karácsonykor is, ugyanis éjjeliôr is voltam, és indítótiszt is egysze-mélyben. 1.600,– Ft volt a fizetésem. Apám, nôvérem és feleségem összesen 1.400,– forintot kaptak hárman. Családi közösségben éltem szüleimmel, nôvéremmel, férjével és két gyermekükkel, döntô érdekem volt, hogy ezt a mun-kát vállaljam, ugyanis ügyvéd sógorom a kommunista üldöztetés miatt ekkor már súlyos beteg volt, és munkaképtelenné vált. Egy évvel késôbb 1955. október 7-én meghalt, s nôvérem két  pici gyermekével özvegyen maradt.
            Lakásunk abban a Stáhly utcai házban volt, ahol 1934-tôl 1949-ig apám vendéglôje, közel a Nemzeti Szinházhoz és a Sándor utcai Rádió-hoz. Hazatérésem után gyakran találkoztam kollégákkal, akik közül néhányan nem akartak megismerni. Így aztán én is igyekeztem elkerülni a kollégákkal való találkozást. Persze a való-ság kedvéért azt is meg kell említenem, hogy voltak olyanok is, akik felkerestek lakásomon, és örültek, hogy túléltem a 63 hónapos meghurcoltatást. Ilyen volt Pongrácz Imre, Kozák Laci, Vargha D. József, Török Emil karnagy, Bánhidy Laci és Pethes Sanyi volt tanárom. Nagyon örültem egykori fônököm – és haláláig jóbarátom – vitéz Bánky Róbertnek és Szemethy Endre látogatásának. Ma is jól esik visszaemlékezni arra, hogy Szemethy Bandi  felajánlotta anyagi segítségét is nehéz helyzetemben.
            Ebben az idôben történt felejthetetlen ta-lálkozásom két kiváló magyar színésszel, akik döntô módon befolyásolták emberséges segítségükkel további életem. Az egyik Horváth Jenô, a Madách Szinház kitünô művésze, a másik Pataki Jenô, a szovjet megszállás elôtti Nemzeti Színház prominens művésze volt.
            1946-ban Szegedi Szabó István barátom a Belvárosi Színházban játszott, egyik elôadás elôtt öltözôjében kerestem fel, s leültetett az ajtó takarásába, így aki kinyitotta az ajtót, engem nem láthatott. Beszélgetés közben kinyílt az  ajtó s valaki a következôket mondta: ,,Képzeld el, az egész városban arról beszélnek, hogy ez a kommunista söpredék meg akarja támadni a Bazilikához érkezô Mindszenty által vezetett zarándoklatot.....”, akkor vett észre engem, akirôl nem tudta, hogy ki vagyok. Pista látva Horváth Jenô zavarát, gyorsan  bemutatott bennünket egymásnak. Ekkor ismertem meg Horváth Jenôt, akit a színházi világban – mivel több Horváth Jenô is volt – megkülönböztetésül ,,birkózó fülűnek” nevezték, ugyanis fiatal korában bírkózott és ez látszott  a fülein. Nem nekem szánt közlésébôl megállapítottam, hogy ez az ember tisztességes, keresztény ember. Többször is találkoztunk a késôbbi idôkben, s amikor 1954. februárjában megláttam a József körúton, el akartam  kerülni a vele való talál-kozást, amikor utánam szaladt és megállított,  szinte szemrehányást tett, amiért igyekeztem ôt elkerülni. Megmagyaráztam, hogy sok színész a Rádió környékén, nem szívesen találkozik ve-lem, mert úgy érzi kompromittálja magát, ha nekem köszön. Horváth Jenô határozottan kijelentette, hogy ô nem tartozik ezek közé! Állítása rövidesen bebizonyosodott.
            A MÉMOSZ garázsba, amely a Dembinszky 52. szám alatt volt, kerékpárral jártam dolgozni, a Dohány utca és István út vonalán, (az István utat akkor Landler Jenô kommunista népbiztosról neveztek el, hála Istennek ismét  István út), s egy alkalommal megálltam a Bethlen mozinál egy film képeit néztem. Munkásruhában voltam, mellém állt egy teddybear bundás férfi, aki mikor rámnézett, megkérdezte tôlem, hogy nincs e egy Szilágyi nevű színész rokonom, mert annyira hasonlítok reá. Örömmel ismertem fel Pataki Jenôt.  Rövid beszélgetés után elbúcsúztunk, de éjfél körül megjelent Jenô a garázs bejáratánál, és bebocsájtást kért. Megörültem látogatásának , és amikor befejeztem kocsimosói munkámat, hosszas beszélgetésbe keztünk.
            A garázsban 18 kocsit tartottam rendben, s Jenô, aki értett a kocsikhoz, szivesen segített a kocsik mozgatásánál, sôt a kocsikat is locsolta. Akkoriban a Kôszivű ember fiaiban játszotta Baradlay huszárkapitányt, óriási sikerrel, amikor megjelent a színpadon percekig tartó vastaps fogadta (Baradlaynét a felejthetetlen Dajka Margit játszotta). Láttam az  elôadást. Jenô egy délutáni elôadásra hozott jegyet, amely az elsô sorba szólt, mégpedig középre. Mikor szóvá tettem, hogy jobb lett volna valahová, hátra is a jegy, Jenô azt mondta, hogy neki hazafias kötelessége egy sokat szenvedett magyar színészt, a barátját az elsô sorba ültettetnie! Jenô szavai annyira ôszintén hangzottak, hogy most is, majd ötven év távlatából elérzékenyülök.
            Horváth és Pataki, a két Jenô összofogott, és addig jártak Noon György miniszterhelyettes és Kende István színházi fôosztályvezetô, – elôzôleg  fogtechnikus – hivatalába, míg behívattak a Népművelési Minisztériumba és feltételhez kö-tötték színész működési engedélyem kiadását. Feleségemet is, aki öt évig nem működhetett, azonos feltétel elé állították. Vizsgáznunk  kellett egy minisztérium által kijelölt bizottság elôtt, a Jókai téri  Medgyaszay Színházban zsúfolt nézôtér elôtt, amely fôként színészekbôl és újságírókból tevôdött össze. Feleségem vizsgáztatása többszörösen is törvénytelen volt, ugyanis ô már a kommunista rendszerben, 1946-ban kapott diplomát, s két vizsgadarabban is fôsze-repet játszott. A Marica grófnô címszerepét  játszotta, s mellette a Cigánylány szerepét Németh Marika, a nemrégen elhunyt országos hírű ki-tűnô primadonna énekelte, míg a másik darabban, melyet a Nemzeti Színházban mutattak be, A kék postakocsi szubrett-primadonna szerepét játszotta tényleg kirobbanó sikerrel, ebben a darabban Záray Márta, aki országos hírű táncdalénekes lett, volt a naiva prímadanna. A látottak alapján mind a két szerepe után sikeres jövôt jósoltak a szakemberek.
            1949-ben, amikor örökre eltiltották a pá-lyától, a Gyôri Színház vezetô primadonnája volt.  A történtek megértéséhez vissza kell mennem 1952. decemberére.
            4 éves büntetésembôl több mint 3 évet a márianosztrai börtönben töltöttem. A még hátralévô idôre a dudujkai rabtáborba kerültem, ahol mintegy hétszáz politikai elítélt rabos-kodott. Többek között Czifra György is, a világhírű zongoraművész. A miskolci Egye-temváros építkezésén dolgoztunk. Én bog-nárként olyan magas százalékot értem el az ott töltött nyolc hónap alatt, hogy az  igazságügyi miniszter – minden elítéltre – vonatkozó rendelete alapján, néhány hónapot elengedtek büntetésembôl. A kapott feltételes szabadulólevéllel  20 percig voltam szabadon, amikor az ÁVH ismét letartóztatott és bevittek a  hírhedt miskolci ,pirosiskolába”, amely a borsod-abaúj-zemplén megyei ÁVH kínzó központja volt. Több, mint egy hónapig tartó kínzás után felajánlották, hogy annál a budapesti színháznál folytathatom pályámat, amelyiknél akarom.  Nevezzem meg a színházat. 18 alkalommal vittek föl kihallgatásra, a harmadik  vagy negyedik kihallgatás után a mázolt zárka ajtajára a körmömmel húztam  egy vonalat, így pontosan tudtam számolni a na-pokat. A zárka egy kriptaszerű salétromos falú nyírkos odu volt, a falakról folyt a víz, egy reflektor erejű izzó állandóan világított, soha nem tudtam, hogy éjjel van e, vagy  nappal. A vaslábakon álló priccs lábai a betonba voltak rögzítve, s mindössze egy vékonyra koptatott, erôsen vérszennyezett pokróccal takaróztam. Három nap múlva nem tudtam kiegyenesedni, s a kövér ávós alhadnagy gúnyolódott velem.  Alvásról szó sem lehetett, ha elszenderedtem és fázó dermedt kezemet valahogy a pokróc alá tettem, azonnal riasztottak, fel kellett kelnem s kiállítottak a  folyosóra. Egy apró termetű ávós hetenként borotvált, szappanozás nélkül egy olyan zsilettpengével, amellyel elôttem... mint mondta: ,,maga a tizenkettedik, akit ezzel a pengével borotválok, de egyik se jajgatott ennyire.” Megnyugtató szavai után közöltem vele, hogy eszembe sincs a zsilettpengével öngyilkosságot  elkövetni, annál én sokkal vallásosabb vagyok, végül ideadta a pengét és... Amikor kihallgatásra vittek, mindig arra a kérdésre kellett többoldalas írásban válaszolnom: mit csinálna szabadulása esetén? Mindig azt válaszoltam, hogy az építôiparban dol-goznék.
            Az utolsó kihallgatáson a százados a következôket mondta: ön szorgalmával,  len-dületes munkájával a rabtábor legmagasabb szá-zalékát teljesítette, mi megadjuk magának a lehetôséget, hogy a pályáját folytathassa. (Ma már számomra is hihetetlen, de igaz, hogy az én egyéni munkaszázalékom 230 átlag százalék volt. Hogyan? Úgy, hogy reggel 6-tól délután ötig vagy hatig, teljesen egyedül voltam a műhelyben, s úgy bele tudtam mélyedni a  mun-kába, hogy mindenrôl elfelejtkeztem, persze talán az átöröklésnek is köszönhetem, apai ôseim évszázadokon át ácsok és faragók voltak, anyai nagyapám bognár mester volt.
            A kezemet szíjjal megkötözték, és átvittek a Zsolczai kapun, a Borsod megyei Fôkapi-tányságra. Betettek egy zárkába. Huszonva-lahány közbűntényes bűnözô közé kerültem.
            A börtönéveim alatt olyan emberekkel voltam együtt, akiknek a közelségét sohasem fogom szégyelleni. Ha egyszerű, három elemit  végzett parasztember volt is az illetô, egy közös nevezônk akadt, értelmesek voltak valameny-nyien, mint a szegedi jogtudományi egyetem  Szabó Jóska nevű tanára, akit azért ítéltek el 4 vagy 5 évre, mert nem volt hajlandó 52 kommunistát doktori címmel felruházni.
            –            Mi volt a vád ellene?
            –            Kivonta tudását a demokrácia szolgálatából.
            Az öreg Torma Pista bácsi három elemit végzett, Baja melletti  parasztember volt, de ha beszélgettek, és paravánt húztak volna közéjük, nem tudták volna megmondani, hogy az egyik egyetemi tanár, jogász, a másik pedig egyszerű parasztember. Látták, hogy hova jut  Ma-gyarország, ide, ahol sajnos most is vagyunk. Torma Pista bácsi azért ült, mert a háza kerítésére ragasztott Rajk Lászlót ábrázoló plakáton valaki kiszúrta Rajk szemét, aki akkor, 1948-ban, belügyminiszter volt. Az ítélet indoklása: ,,vádlott ezzel a tettével, hogy kiszúrta a Rajkot ábrázoló plakáton a kép szemét, megvalósította a kormányellenes izgatás kritériumát.” Pista bácsit, a 15 holdas parasztembert, aki mintagazdaságot teremtett, 5 vagy 6 évre ítélték.
            Közben 1949-ben Rajkot kivégezték. Ez semmit nem változtatott Pista bácsi büntetésén, úgy tudom, végig leülte azt.
            Belöktek a közbűntényes zárkába, ahol vonatfosztogató cigányoktól betörôkig, zsebe-sekig kasszafúróktól kezdve, a jó Isten tudja,  hogy kik voltak. Két vagy három napig voltam ott, amikor elém állt, de szerencsémre pont a zárkaajtóm elôtt, ami 30 cm-es mélyedésben volt, elém állt egy cigány, és szó szerint azt mondta:
            –            Mi az anyád picsájára vágsz fel?
            Kapott tôlem a zárka ajtó elôtt akkora pofont, hogy a priccsen malmozók közé esett. Az alatt a hat hónap alatt, amíg Dudujkán voltam, a fizikai munkától visszanyertem az erômet, regenerálódott a szervezetem, újból erôs lettem, és másfél hónap nem tudott annyira  tönkretenni.
            Rettenetes verekedés kezdôdött, meg akartak gyilkolni, de óriási szerencsém volt, hogy jobbról, balról, hátulról nem tudtak megtámadni, mert beálltam a mélyedésbe. Diákkoromban tôrrel, majd 5–6 évig  karddal vívtam, tehát a reflexeim jók voltak. Több mint két és fél millió kilométert vezettem balesetmentesen, még csak koccanásom sem volt. Ez nyilván az isteni gondviselésnek is köszönhetô, nem csak a jó refle-xeimnek.
            Ebben a borzasztó verekedésben én nem ütöttem mellé egyet sem, mindig bevártam azt, hogy teli találat legyen. A vér, ami rajtam csurgott, az nem az én vérem volt. Meg se tudtak érinteni, de közben szerencsémre a zárka ajtó állandóan döngött, mert neki estem, mindenféle módon védekezik az ember, akit ilyen támadás ér. A sok alvilági alak érdemeket akart szerezni, mert akkor már tudták, hogy politikai elítélt vagyok. Már nem sok kellett volna ahhoz, hogy végem legyen, egyszer  csak kinyílik a zárka ajtaja és valaki megragadja a vállamat, kiránt,  ezekre meg rászól: – Kuss legyen! – Hatalmas szál törzsôrmester volt, Nagy Istvánnak hívták. Ez Miskolcon, a Borsod Megyei Fôkapitányság-nak  az  alagsorában történt.  A  fogdasoron jobbról volt egy kicsi, fülkeszerű helyiség, ahol volt egy kis asztal, volt egy álló fogas, rajta egy dobtáras géppisztoly, és volt egy sportöltözôben szokásos vasszekrény, amit nyitva felejtettek. A felsô részében volt három géppisztolytár. A helyiségben volt egy vízcsap is, és az asztal fölött egy  fachos polc. Minden politikai elítéltnek volt egy hosszított, keményebb borítékja, levélboríték gyanánt, de keményebb papíranyagból, amire egy nagy piros P. betűt írtak. Ez a Nagy István nevű törzsôrmester  elôzôleg nem volt szolgálatban három napig.
            –            Hogy kerül maga ide? Kicsoda maga? – kivette a borítékot: Maga háborús bűnös?
            –            Igen.
            Közben kicsúszott egy kép, amely meg van a mai napig, amely a családomat ábrázolta, anyámat, apámat, feleségemet, nôvéremet, só-goromat és a két pici gyereket, s a hátuljára ráírva: ,,24 ora utan leveni letétben”. Rábélyegezve, Márianosztra. Magyarul ez annyi, hogy 24  óráig megtarthatja magánál a rab karácsonykor ezt a fényképet. És ez a fénykép csúszott ki, döntô lehetett ennek az egyszerű rendôrnek a  sze-mében. Megnézte a képeket:
            –            Ki ez?
            –            Az édesanyám.
            –            Ki ez?
            –             A feleségem, ez a nôvérem, ez meg apám: – A következményekbôl látszott, hogy ez a fénykép döntött.
            –            Mosakodjon meg. – Közben elém tett valami ennivalót. – Sérülés nincs magán.
            Maximális humanitással kezelt engem. Kiment. Ott voltam egy  géppisztollyal, két-három tárral, közel az országhatárhoz. A gyűjtôfogházban 49–50-ben számtalanszor voltam a fatelepen, és nekem egy ugrás lett volna megszöknöm, Márianosztráról nem tudtam volna megszökni, de a Gyűjtôbôl, vagy bárhonnan, igen. Az én bátorságom  és a fizikai adott-ságaim alapján mondom ezt. Ha én egy méterre vagyok egy fegyveres ôrtôl, és az nem köz-vetlenül a gyomromnak szegezi a géppisztolyát, akkor az elveszett ember. Én sosem gondoltam szökésre. Nem akartam sem a feleségemet, sem a szüleimet bajba sodorni,  tudnék errôl is sok mindent mondani, hogy mit cselekedtek azoknak a szüleikkel, akik megszöktek.
            Húsz perc múlva lejött ez az ember, aláíratta velem a kitelepítési végzést: Szilágyi Lajos, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kapitányság, demokráciaellenes magatartása miatt, ez 1952. december harmadikán volt, aláírta: Dr. Libertini Sándor.