Csúcsra járatott kémgyártás

 

Az 1956-os forradalom szovjetek által történt vérbetiprása után, a Kádár rendszer hihetetlen terroruralmának évei következtek. A hivatásos elnyomó szervek mellett létrehoztak egy 60.000 fős félkatonai szervezetet az un. Munkásőrséget, hogy hatalmukat még jobban bebiztosítsák. A volt ÁVH tagjai pedig, szinte kivétel nélkül beépültek az államapparátus és főleg a fegyveres elnyomószervezetek vezetésébe. Ők készítették elő a koncepciós pereket, küldték bitófára, vagy börtönbe mindazokat, akikre a legkisebb gyanú is rávetődött, hogy nem szimpatizálnak a rendszerrel.

Mikor 2-3 év alatt minden lehetséges ellenállást felszámoltak, és „elfogyott az ellenség” a hatalmas elnyomó apparátust továbbra is fent kellett tartani, ezért elkezdték gyártani ők maguk az ellenséget,  az összeesküvőket,  a fegyverrejtegetőket, az izgatókat, - amikor a fegyvert és a röpcédulát ő maguk rejtették el a házkutatás során, ami aztán meg is találtak,

a kémeket, a szervezkedőket hogy feleslegessé vált létüket bizonygassák azzal, hogy milyen veszély fenyegeti a „nép hatalmát.”

 

Ennek a hazug terrorszervezetnek volt elsőszámú bázisa a félelmetes Vizsgálati Főosztály, a Fő u-i Susogó. Itt készültek azok a – szinte minden alapot nélkülöző -  koncepciós perek,  melyeket 1990-ben a kormány törvénnyel volt kénytelen semmissé nyilvánítani.

 

Azonban  szükséges, hogy az utókor megismerje ennek a boszorkánykonyhának a működését, mert az un rendszerváltás után ugyanazok maradtak ezeknek az elnyomószervezeteknek a vezetői és tagjai, akik a Kádár rendszer éveiben is ott voltak.

Igaz, napjainkra ezek nagy része lassan kicserélődött, de a szellem az utódokra öröklődött.

Elég, ha 2006. Október 23.-ra gondolunk, vagy arra, hogy a kommunisták félelmükben,

„egyenruhás bűnözőknek” bélyegezték és üldözték azokat az önzetlen embereket, akik időt, fáradságot és anyagiakat feláldozva próbáltak segíteni a „megélhetési bűnözés” áldozatain.

Ez alig különbözött attól, amikor a 60.as években ártatlan emberekből akartak bűnösöket faragni.

 

Lássunk ebből egy-két megdöbbentő példát:

 

1960-ban 11 hónapot töltöttem magánzárkán  Fő utcában. Előfordult ezalatt, hogy amikor sok volt a rab és nem volt elég magánzárka, rövidebb-hosszabb időre mellém helyeztek másik rabot. Így fordult elő, hogy előbb egy amerikai, majd egy jugoszláv katonával voltam hetekig összezárva. Mindkettőt kémkedéssel vádolták.

A tisztelt olvasó döntse el, hogy kikből akartak kémeket, gyúrni a „Fő utcai kémgyárban”?

 

1956- ban egy borsodi anyuka 15 éves fiával disszidált és Amerikába kapott letelepedési engedélyt. Ott állt munkába és fia ott kezdett iskolába járni. Három év múlva a fiú, mivel nem volt szakmája jelentkezett az Amerikai Hadseregbe, ahol kiképzés után áthelyezték a Ny. Németországban állomásozó amerikai csapatokhoz.

Mikor megkérdeztem tőle, hogy milyen fegyvernemnél szolgált, nem tudta megmondani. Azt mondta, hogy ő gépkocsivezető volt és egy nagy teherautót vezetett, amin egy nagy zárt csónak volt. Az ő feladata az volt, hogy az előtte haladó megszámozott kocsit kövesse és amikor a folyóhoz értek, a tiszt megmutatta, hogy hova faroljon, és akkor a csónakot lecsúsztatták a kocsiról és neki követnie kellett az előtte haladó kocsit a parkolóhelyre és ott várakoztak, sokszor napokig, amikor vissza kellett menni a folyópartra és ott ismét visszaemelték a csónakot a kocsira.

Kikövetkeztettem, hogy egy pontonos hidászegységnek volt tagja, de ezen kívül semmit nem tudott. Egyből láttam, hogy „amerikai” társam, bizony enyhén szólva elég hiányos műveltségű, mert mikor megkérdeztem, hogy merre járt Amerikában. Kiderült, hogy sehol.

A kiképző tábor New-York közelében volt. És társaival többször bementek a városba. Kérdeztem mit néztek meg. Voltak e múzeumba, színházba, a Centrál parkban, stb. csak nézett rám. Semmit nem néztek meg! A világvárosból csak azt a harlemi mulatót ismerte, ahova amerikai katonatársai vitték el 8-10 alkalommal

Mikor németországi élményeiről kérdeztem, arra volt legbüszkébb, hogy „átverte” a városi prostituáltakat. Ugyanis amikor amerikai katonaruhában vette igénybe szolgáltatásaikat, 20 dollár volt a tarifa. Amikor, megtudta, hogy a civilek  fele annyit fizetnek, akkor vett egy civil ruhát  és ezután már nem 20, hanem csak 10 dollárt kellett fizetni ugyanazért a szolgáltatásért.

Úgy gondolom, ezzel már jellemeztem is az amerikai katona szellemi színvonalát. Arról nem beszélve, hogy az amerikai iskolában, a nyelvi nehézségek miatt nem sokat tanult, és az itthoni 1956 előtti tanultakra is csak részben emlékezett.

Mivel pénze viszonylag bőven volt, úgy gondolta a 10 napos szabadsága alatt, hazalátogat Magyarországra, elmegy a falujába, megmutatni, hogy mire vitte. Vett egy motorkerékpárt, ajándékokat és elment a Bécsi Magyar  Követségre és megkérdezte, hogy van e akadálya, hogy 10 napra hazalátogasson Magyarországra? Rövid, barátságos beszélgetés után megnyugtatták, hogy semmi akadálya nincs. Még egy pecsétes igazolást is adtak,  hogy 10 napra beléphet az országba.

Boldogan lépte át a határt, előre örült, hogy otthon milyen meglepetést fog okozni a váratlan látogatása. Még emlékezett egy kislányra is, aki akkor nagyon tetszett neki. Elhatározta, hogy azt feltétlenül megkeresi.

Mikor a magyar határőrség elé ért. Behívták igazolásra az irodába, ahol több civil tartózkodott. Azonnal letartóztatták, mindenét elvették, gépkocsiba ültették és egy közeli városba vitték a rendőrségre. Itt kikérdezték, hogy miért jött haza, ezt jegyzőkönyvbe vették és egy fogdába zárták. Másnap megbilincselve gépkocsival felhozták Budapestre a Fő utcai Vizsgálati Főosztályra. Mindez kb. három hónappal azelőtt, hogy mellém helyezték.

Elmondta, hogy kémkedéssel vádolják, pedig ő igazán nem akart kémkedni.

 

Valószínűnek tartom, hogy a nyomozók is  belátták, ennek a fiúnak a képességei és felkészültsége még arra sem alkalmas, hogy kémet gyártsanak belőle, mert kilógna a lóláb, mert senki nem hinné el, hogy a nyugati kémszervezetek egy ilyen képességű beosztottal próbálkozzanak.

Gondolom, nagy zavarban lehettek a „kémgyártók” hogy mit kezdjenek ezzel a fiúval. Ha kiengedik és elmegy az Amerikai Követségre, még diplomáciai botrány is lehet a dologból.

Ha, csak kiengedik és nem megy el a követségre, feltétlenül eldicsekszik kalandjaival, ami előbb-utóbb nyilvánosságra kerül. Mit tegyenek? Valószínűleg ezen töprengtek a nyomozók, míg én az amerikai katona vendégségét élveztem. Kb. két hét után szólították a rabtársat  és elvitték.

Többet nem hallottam róla nem tudom mi lett a sorsa, de története tanulságos és elgondolkoztató.

 

Néhány hónap múlva nyílt az ajtó és egy fiatalembert zártak mellém. Pár napi ismerkedés, „tapogatózás” után tisztába jöttünk egymással és elmondta történetét ami színességével meghaladta a két hónappal előtti amerikai katona történetét.

Úgy gondolom, a leírtak után képzelje bele magát az olvasó ennek a  „jugoszláv katonának” a bőrébe  és tisztán foga érezni a kémgyártók aljasságát, hogy miként használták ki piszkos céljaikra ennek az őszinte igaz magyar embernek a hazafias érzelmeit.

 

Fiatal sorstársam magyar fiú volt, közel egykorú velem. Szabadkán lakott a szüleivel, amikor 1951-ben megkapta a katonai behívóját a Jugoszláv hadseregbe. Mivel szülei, barátai mind magyarok és nem csak magyarok, de hazafiak is voltak, utálták  az „idegen megszállókat.”

Nem akart jugoszláv katona lenni ezért  egy éjszaka átszökött a határon és jelentkezett a magyar határőröknél. Elmondta, hogy most kapta meg a behívóját, de ő inkább magyar katona szeretne lenni és azért szökött át.

 

A határőrök bizalmatlanok voltak vele szemben, gépkocsiba ültették és felhozták Pestre a Fő utcába. Itt azonnal kezelésbe vették, hogy nem kémkedi küldték-e át. A fiú őszinteségét látva meggyőződtek, hogy kémkedésről szó sem lehet. Közben,  közel három hónapig tartották benn a Fő utcán. Ezalatt Jugoszláviában „dolgozó” ügynökeik  lekáderezték a fiú környezetét, összeköttetéseit, rokonait, barátait Szabadkán. Miután látták, hogy ez egy igazán magyarérzelmű fiú úgy gondolták, nem engedik szabadon, hanem felhasználják saját érdekükben. Megkérdezték, hogy akar-e segíteni a magyaroknak, sokkal fontosabb helyen, mintha katonának menne?  Igenlő válasza után elvitték egy magas fallal körülvett emeletes épületbe. Itt egy berendezett külön szobában helyezték el, remek ellátást kapott és két hónapon keresztül „oktatták” hogy mi lesz a feladata, ha visszaküldik Jugoszláviába, kikkel kel felvennie a kapcsolatot.

A kiképzés után gépkocsival vittél le a határra. Az egyik ottani őrsparancsnokkal próbálták áttenni a határon, de az lehetetlennek ítélte meg a dolgot, mert úgy tudta, hogy a magyar határzár mellett már a „Jugók” is telepítettek aknát.  Ekkor egy Tisza parti őrsre mentek át és itt szervezték meg, hogy éjszaka a Tiszán, megfelelő álcázás mellett leúszva engedi le magát át a határon és csak egy órai ereszkedés után köt ki a jobb parton. Így is történt.

A vízhatlan csomagból elővette a térképet és az iránytűt elindult nyugati irányba, hogy a figyelmeztetés ellenére előbb a szüleit keresse fel, és  közölje velük, hogy jól van és büszke arra, hogy milyen „hazafias” feladattal bízták meg.

 

Több órai gyaloglás után, amikor hajnalodni kezdett, egy nagy kukoricatábla közepén lapult meg és egész nap ott maradt.  Örült a reggelnek, mert vizes ruhái napközben megszáradtak rajta. Csak sötétedés után indult el újra és késő éjjel ért Szabadka határába.  Óvatosan közelítette meg szülei lakását és nehogy megijessze őket apró kavicsokkal dobálta meg az ablakot, csak amikor kijött édesapja akkor szólalt meg suttogva. Szülei nagy örömmel és aggodalommal fogadták, mert eddig semmit nem tudtak róla, csak azt, hogy katonaszökevény és az UDB / ez a jugoszláv ÁVH / már több alkalommal volt náluk és édesapját mát sokszor hívták be kihallgatásra és azt mondták, jobb, ha megmondja, ha valamit megtud a fiáról. Édesanyja nagy szeretettel ölelgette és csókolgatta, ugyanakkor aggódott, hogy mi lesz ezután? Ezért úgy gondolta, hogy néhány órát alszik és még hajnalban tovább indul Belgrádba, hogy a Fő utcán megadott telefonszámon jelentkezzen, mint „Vándor.”

 

Erre azonban nem került sor, mert néhány óra múlva kopogtak az ajtón és 4-5 UDB-s tört be a lakásba. Első dolguk volt, hogy pisztolyaggyal leütötték, majd édesapjával együtt elhurcolták őket az UDB szabadkai irodájába. Édesapjával többet nem találkozott, de őt több héten keresztül vallatták, ütötték verték, hogy vallja be kémkedni küldték vissza, de ő egyre csak azt mondta, hogy a családja utáni honvágy hozta vissza.  Végül mégis, a nála talált térkép és iránytű miatt, - Ez volt a bűnjel, - kémkedésért 10 évi börtönre ítélték.

 

A börtön az Adriai tenger egyik kopár szigetén volt, ahonnan lehetetlenség volt megszökni.

Még az ivóvizet is hajókon hozták a szigetre, mosakodni pedig a ciszternákban felfogott esővízben lehetett. Közel 3000 rab, köztük nagyon sok magyar és horvát ember volt közöttük.

8 évet töltött a rabszigeten, amikor amnesztiával szabadult.

Úgy gondolta, hogy már nagyon sokat szenvedett a magyarságáért és ezt Magyarországon biztosan értékelni fogják és ismét nekivágott a határnak. Most már nem volt aknazár és könnyebben átjutott a határon és ismét jelentkezett a legközelebbi határőrsön.

Megismétlődtek a 8 év előtti események. Ismét a Fő utcai Vizsgálati Főosztályra hozták fel és ismét a kémkedés vádját akarták ráhúzni. Szerencséjére még volt olyan ÁVH-s nyomozó aki emlékezett rá a 8 év előtti időkből. Elmondta, hogy együtt raboskodott olyan volt ÁVH-s hírszerzőkkel, akiket ott elfogtak és még a nevekre is emlékezett.

Tanácstalanok voltak, hogy most mit kezdjenek ezzel a jugoszláv „szökevénnyel”?

Ekkor került mellém szegény sorstársam és nem tudta, hogy mi lesz a sorsa. Attól félt, hogy visszaadják a jugoszlávoknak, mivel illegális határátlépőnek minősítették.

A legnagyobb bizonytalanságban volt amikor elszólították mellőlem. Nem tudom mi lett a sorsa, csak arra emlékszem, hogy Szabadkán a Vinogradov ulicén volt a szüleinek a lakása.

 

Azt gondolom a fent leírtakhoz fölösleges a kommentár. És ennek a ”kémgyárnak” mesteri és utódaik, ma is a helyükön vannak!

 

                                                                                        Szalay Róbert történelemtanár

                                                                                         CA-0012. sz. politikai elítélt