GYERMEKHÔSÖK SÍRJAI KÖTELEZNEK! - Major Tibor
Az elárult forradalom - Szalay Róbert
Bolsevista cenzúra Magyarországon - Ifj. Tompó László
56-os szervezetek és a D-209-es miniszterelnök
Bűnhôdjenek az ártatlanok!
,Mondd el a fiaidnak”
Könyv a forradalomról

GYERMEKHÔSÖK SÍRJAI KÖTELEZNEK! - Major Tibor
– 1956. NOVEMBER 4. –
           
            A budapesti temetôkben, a parkokban az ôszi virágok fehérjén újra átüt a vérpiros vér. Magyar vér. A magyarok szabadságáért, a semleges Magyarország megszületéséért halt hôsök és gyermekek, a ,,Pesti srácok” örökké emlékeztetô mártír vére ez, mert a magyar temetôk fölött azt suttogják a lélekfagyasztó szelek: mégis minden hiába volt...
            Magyarország véres hajnalán, 1956 november 4-én kora reggel, amikor az ,,ágyúszó a város peremén elözönlést dörgött, a fehér zászló a parlament kapuján kapitulációt hirdetett, és az ország házában szovjetkatonák hatoltak be” – egy  férfi ült az utolsó minisztertanács színhelyén. Bibó István államminiszter, és írt:
            ,,Ebben a helyzetben a következôket nyilatkozom: Magyarországnak nincs  szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sôt teljes mértékben benne  akar élni a kelet–európai szabad népek ama közösségében, amelyek életüket a szabadság igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni.”
            Bibó István a semleges Magyarország programját és jövôjét fogalmazta meg.  Késôbb ezen az alapon állapította meg 1957-ben az ENSZ különbizottsága, hogy a magyar forradalom a magyar nép önrendelkezési jogának adott kifejezést és  intézményei az emberi alapjogok és a szabadságok negvalósítását célozták. De kifejezésre juttatta Magyarország és a szomszédos államok sorsközösségét is:  ezek a népek mind szabadok akarnak lenni. ,,A magyar forradalom a szabadság  problémáját egész Kelet–európában a politikai élet központjába állította” – írta Milovan Gyilasz a New Leader-ben 1956 novemberében közzétett cikkében.  Bibó,mint a jog- és államtudományok professzora jól tudta, hogy mi a levert  forradalmak sorsa: a lázadássá minôsítés, minden erkölcsi, jogi és történeti alapjától való megfosztás.
            ,,A világ színe elôtt visszautasítom azt a rágalmat – írta Bibó államminiszter –, mintha a dicsôséges forradalom fasiszta vagy antiszemita kilengésű  lett volna: a harcban osztály és felekezeti különbség nélkül résztvett az egész magyar nép. Megrendítô és csodálatos volt a felkelt nép emberséges,  bölcs  és  különböztetni  kész  magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hadsereg és a honi hóhér-különítmény ellen fordult."
            Bibó István a világtörténelem számára rögzítette az 1956-os forradalom lényegét: szabadságharc volt ez a külsô és belsô elnyomás ellen. Nem irányult osztályok, fajok, felekezetek, csupán az ország nyakára telepített idegen hatalom ellen. Mégis a Life Magazin farizeus szabadságharcos száma fényképeiben  igyekezett úgy feltüntetni a Köztársaság-téri pártház kiostromlását, mint valami fasiszta bűncselekményt.
            Akiket a szabadságharc ifjú munkás vitézei kihurcoltak a Pártházából, a  Széna térrôl, a gyôri és miskolci ÁVH barlangjaiból, csodálatos módon többségükben nem voltak magyarok. Arra nézve, hogy kikbôl állt az ÁVH, hallgassuk meg egy igen hiteles tanú vallomását, Kovács Imre parasztpárti képviselôt, a nyilasok egyik semmiféle hazugságtól vissza nem riadó rágalmazóját, mit ír  az ,,Im Schetten der Sowjets” című, a Thomas Verlag, Zürich kiadásában 1948-ban  megjelent könyve 236. oldalán az ÁVO-ról és módszereirôl, valamint a kommunista  rendôrség személyi összetételérôl:
            ,,A katonai és rendôri nyomozószervek törzsét az orosz hadi-fogolytáborokból kiválogatott és aztán kiképzett magyar kommunisták képezték. Megtanulták a szovjet metódusokat és példamutató tevékenységük igen hatott az újonnan toborozott nyomozórendôrökre, akik igen rövid idôn belül ugyan olyan jól ismerték a kihallgatások magasabb technikáját, mint mestereik. Ezeknek a rendôrújoncoknak egy része fiatal zsidókból állott, akik a deportálásokból vagy a munkaszolgálatból tértek haza. Izzott bennük leírhatatlan szenvedéseik emléke. Mindenért bosszút akartak állni... A magyar népben meg volt az óhaj és szándék, hogy a zsidóknak elégtételt adjon és jobb lett volna, ha büntetést keresztények vették volna át és hajtották volna végre. A zsidók és kommunista detektívek kínozták halálra a pincékben a gyanúsítottakat, ami egészen bizonyosan nem szolgálta a magyar keresztények és a  magyar zsidók kiengesztelôdését.”
            Azzal a kérdéssel tehát, amely oly sokat  foglalkoztatta a Kölcseyeket, Kossuthokat, Széchenyieket, Istóczykat, Prohászkákat, Gömbös Gyulákat és Szálasiakat,  a Köztársaság-téren végzett a magyar szabadságharc 1957-ben a Free Europe Press kiadásában megjelent egy tanulmány: ,,A szabadságharc követelései” címen. Ha az ember végigolvassa ezt a tanulmányt, az a benyomása támad, hogy az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharcnak nem volt más célja, mint az oroszoktól való megszabadulás és belsô viszonylatban: Nagy Imre kormány élére helyezése. A szabad-európás krónikások és tanulmányírók számára nem volt fontos, hogy a magyar felkelés már másnap teljes antibolsevista jelleget öltött. A forradalom azt is világosan eldöntötte, hogy a  magyar nemzet nem fogadja el a kommunizmusnak semmilyen, tehát ,,liberális” vállfaját sem, és mindenképp egy nem-kommunista állami és társadalmi rend felé tör. A nemzeti forradalom politikai követeléseiben egy kezdeti ,,liberális-kommunista” rendszertôl napok alatt egy polgári demokrata rendszerig jutott e1, és nem volt hajlandó megállni a ,,liberális-kommunista álláspontnál, a demokratikus szocializmus” határköveinél.
            Az 1956-os forradalmat megelôzô elvtársi viták egyik legjelentôsebb  fóruma a Petôfi Kör volt.A forradalomban megnyilvánuló népakarat messze túlment a Petôfi Kör kommunista pártban gyökerezô szemléletén. Erdôs Péter, a magyarországi zsidó intellektuelek egyik jellegzetes kommunista vezetôje mondotta Budapesten, pár nappal az 1956-os októberi  események elôtt: ,,Az orosz-bolseviki diktatúra reakciója a kommunizmus alatt élô országok mindegyikében kialakulóban van. Kell egy új marxista irányzat, nehogy ez az ellenhatás a másik végletbe, a nacionalizmusba csapjon át.”
            Jónás Pál a Petôfi Kör forradalom alatt megválasztott elnöke az Új Európa c. politikai és kulturális szemle 1966. októberi számában a ,,Petôfi Kör szerepe” címszó alatt így emlékezik az eseményekre:
            ,,Elérkeztünk 1956 októberéhez, és a Petôfi Körnek ekkor már mintegy ,nemzeti’ hírneve volt. Ezért a Kör vezetôinek az október 22-én alakuló, és október 23-án  meginduló forradalmi eseményekben történt állásfoglalása nem volt jelentôség nélküli. Való igaz azonban, hogy a Petôfi Kör október 22-i nyilatkozata kevésbé volt nacionalista, és kevésbé volt rendszerellenes, és igyekezett mértéktartóbb lenni, mint az ugyanaz nap megfogalmazott határozat, amelyet az egyetemi hallgatók szervezetei tettek közzé a különféle hirdetôtáblákon és a menzák  falain. A Petôfi Kör ekkor még csak a girondisták szerepét játszotta, a Kör vezetôinek állásfoglalását a nép hangulata messze megelôzte.                    A Kör akkori vezetôinek többsége úgy gondolta, hogy Nagy Imre, akit szeptemberben visszavettek a pártba, a dolgok törvényszerűségébôl kifolyólag rövidesen kormányt alakít és akkor a ,,demokratikus szocializmus” eszméi nagyobb nehézség nélkül, strukturális változások elkerülésével oldódnak meg.E felfogás alapján született meg a Petôfi Kör rádiófelhívása a harcoló munkásokhoz és  diákokhoz, amelyet Tánczos Gábor olvasott fel. Ebben a Petôfi Kör október 25-kén a rend helyreállítását kérte, és a fegyveres harcok megszüntetését óhajtotta. ,,Nagy Imre a miniszterelnök, követeléseink valóra váltásának nincs semmi akadálya” – mondotta a felhívás – ,,szüntessétek be a harcot”.
 
Amit a magyar nép akart.
 
            ,,Magyarország népe – írta Jónás Pál – azonban gyökeres változásokat akart, nem pedig félmegoldásokat. Nem fél, hanem teljes igazságot, nem részleges, hanem teljes önrendelkezést, nem ,szocialista demokráciát’, hanem egyszerűen demokráciát. A Petôfi Kör felhívására a harcolók épp-úgy nem hallgattak, mint a többi felhívásra, a kormány különféle amnesztia-igéreteire, vagy a közigazgatás embereinek a fogadkozásaira. A forradalmi események néhány nap alatt merôben új képletet teremtettek, és Mikoján valamint Szuszlov látogatása késôbb még a kételkedôket is megerôsítette abban a felfogásban, hogy Szovjetunió hajlandó elfogadni a többpárt-rendszeren felépülô, demokratikus, semleges Magyarországot.”
            Eddig Jónás Pál a Petôfi Kör tevékenységérôl. Jónás Pál a Szabad Európa Rádió ,,Hinter dem eisernem Vorhang” c. folyóiratának 1957. augusztusi számában, a magyar ifjúság forradalmi szerepérôl írt ,,személyes beszámolója” ürügyén azzal dicsekszik, hogy mint a balatonszárszói szélsôbaloldali konferencia ,,veteránja”, mint próbálta kommunista hajlamú társaival 1944-45-ben a nemzet Szovjetoroszország ellen vívott honvédelmi harcát szabotálni és ellenálló erejét zülleszteni.
            Az 1945-ös országvesztés után az írók egy része maga is jelentôs szerepet vitt a kommunista rendszer fokozatos felépítésében, megszilárdításában.  A rezsim rivaldafényében álló írók többsége nem-csak a rabigába hajtott nemzet igazi lelkületét és óhajait nem fejezte ki, hanem elôljárt a valóság és  igazság szándékos és tudatos meghamisításában, hazug ábrázolásában, és a rendszer gerinctelen kiszolgálásában. Az idegenvérű zsarnokok hiuságának legyezgetésében, propagandisztikus potenkin-falvak felépítésében. Tisztelet az olyan  kivételeknek, amilyen például Németh László, aki a nemzet magatartásával összhangban éveken át ,,belsô” irodalmi száműzetésben vonult.
            A Petôfi Kör is csak a XX. pártkongresszus által engedélyezett liberális arcot mutató és sztalinizmust szidó marxisták zajongása volt, akik a kommunista rabszolgaság keserű levét kísérelték meg édessé pancsolni, és elfogadtatni a magyarsággal.
            Az 1956-os forradalom és szabadságharc – hordozó erôit és célkitűzéseit tekintve – a legtágabb értelemben vett nemzeti forradalom és szabadságharc volt, és éppen ez volt benne a nagyszerű, a fenséges, az elvitathatatlan nemzeti érték. ,,Az októberi magyar szabadságharc nemzeti jellegű volt,  minden bolsevista és marxista iránnyal élesen szemben állott" – olvasható a szabadságharcosok New-York-i, l957. július 27–28-i kongresszusának Memorandumában. A Szabadságharcosok Kongresz-szusán, amelyen Amerika minden részérôl 1200  szabadságharcost képviselve szenvedélyes felszólalások hangzottak el Király Béla és  vezérkara ellen, mert a Szabadságharcos Szövetséget a marxista oldalra akarták állítani.
            Az 1956-os forradalom és szabadságharc hallatlan morális értéke és beszennyezhetetlensége éppen abban rejlik, hogy semmiféle személyi kultusz, pártpolitikai érdem nem férhet hozzá, s így az egész világra kisugárzó eszmei vonatkozásának egyértelmű tisztaságát sem annak rajongói, sem ellenségei a maguk egyéni érdekeihez le nem láncolhatják, s kifelé ható politikai szuggeszcióit semminemű utólagos átértékeléssel el nem homályosíthatják.
            Magyarország külpolitikai semlegesítése, a többpárt-rendszer visszaállítása, teljes lelkiismereti-, sajtó-, gyülekezési és egyesületi szabadság nem revizionista-kommunista, hanem nemzeti-demokrata követelések. A kommunizmus elutasítása nem jelenti a kapitalista gazdasági és társadalmi rend visz-szaállítását.Ugyanúgy a külpolitikában a szovjet uralmat nem akarták korlátlan  nyugati dominációval felcserélni, hanem az ország semlegesítésére törekedtek. A nemzeti forradalmárok szeme elôtt egy olyan gazdasági és társadalmi rend lebegett, amelyben a munkás tulajdonosa, illetôleg résztulajdonosa annak az  ipari, mezôgazdasági, vagy más üzemnek, amelyben dolgozik.
            56 magyar népe, a szabad világ antibolsevista készségének katalizátora irányítója, tartalommal feltöltôje és ideálja lett. Vétkes hiba lenne még ma is a szabadságharcot a személyikultusz igájába befogni. Sajnos mégis a negyvenhatodik évfordulójára újra feléledtek azok a reformkommunista tör-ténelemhamisítások, amelyek Nagy Imre vezetésével egyfajta revizionista-kommunista  forradalommá akarják átfesteni 1956 októberét.
            Nagy Imre a forradalom miniszterelnöke lett, de nem lett a forradalom tudatos vezére. Borsody István az Új Látóhatár 1976. december 15-iki számában  Nagy Imrérôl, mint a ,,demokratikus kommunizmus szellemi mentoráról” és az ,,eurokommunizmus magyar vértanujáról” emlékezik. Borsody szerint ,,Nagy Imre  a nemzeti forradalom hevében vezette a kommunista pártot a demokratikus európai kommunizmus útjára.” Ha ez így igaz, nem nehéz megállapítani, hogy Nagy Imre miért nem tudott a forradalom történeti vezérévé emelkedni.
            A magyar szabadságharc követelései és célkitűzései ellenkezôje volt mindannak, amit most marxista alapon és szellemben akarnak belemagyarázni. Aki hajlandó együttműködni a reformkommunistákkal, akár társutasaikkal, az minden magyar szabadságtörekvésnek árulója. ,,Lehetetlen, hogy mi magyarok a bolsevizmussal alkudozzunk, vele szemben engedékenyek legyünk, neki jövôbeli szolgálatainkat ígérjük. A bolsevizmus megkínzott, keresztre szegezett bennünket, lábbal  tiporta a szabadságunkat s megtagadta a világ egyetlen üdvösségét: Jézus Krisztust..." A ,,Pesti srácok” valóban Prohászka mondása szerint cselekedtek.
            A budapesti sírok bármily messze vannak is, de köteleznek és arra intenek,  hogy ne adjunk el semmit nemzeti jogainkból, magyar becsületünkbôl, és abból a hôsi nemzeti magatartásból, amelyet Budapest 1944–45-ös védôi és az 56-os szabadságharc ifjú küzdôi tanúsítottak. A keserűség óráin suttoghatják a szelek, hogy magukra hagyottan haltak meg a hôsök. De éppen a magyar egyedülvalóság int arra, hogy csak magunkban bízhatunk. Ez a jobboldali nemzeti egységünk parancsa  is. S ha így tudjuk élni a ránk kiszabott magyar sorsot, akkor egyszer az októberi szelek nem könnyet harmatoznak, hanem örömet harsonáznak a budapesti kissírok  fölött,  és meghirdetik a jövônek:
            ,,Mégsem volt hiábavaló!”

Az elárult forradalom - Szalay Róbert
 
            Az 1956 október 23-án kezdôdött és november 4-én vérbetiport magyar forradalom és szabadságharc nem csak a magyar történelemnek volt kiemelkedô és sorsdöntô eseménye, hanem a  világ-történelemnek is. Ugyanis a kommunista világrendszer vezetô nagyhatalma, a Szovjetunió olyan erkölcsi vereséget szenvedett, amit többé nem tudott kiheverni. A kapott seb egyre üszkösödött és végül elvezetett a kommunizmus végsô összeomlásához.
            A magyar forradalom bukása ellenére megmutatta, hogy hôsi elszántsággal egy  világbirodalmat is meg lehet rendíteni. De miért kellett a magyar forradalomnak november 4-e után napok alatt elbuknia? Egy  forradalmat gyôzelemre vivô 10 milliós nemzet miért nem fejtett ki nagyobb ellenállást?  Erre próbálok e rövid írás keretében magyarázatot adni.
            Nézzük a tényeket:
            Magyarországon 1956-ban forradalmi helyzet volt! A tömegek már nem akartak a régi módon  élni, az uralkodó klikk pedig már nem tudta uralmát a régi módon fenntartani.
            1945 és 1956 között egy olyan véres, erôszakos kommunista diktatúra terrorizálta a nemzetet,  amihez a mintát a szovjet bolsevista uralom szolgáltatta. 1945 után százával végezték ki, és ezrével börtönözték be az ún. ,,háborús bűnösöket”, akiknek egyetlen ,,bűnük” az volt, hogy a végsôkig harcoltak a bolsevista elôretörés ellen. Tízezer számra hurcolták a szovjet GULÁG táboraiba a civil ,,ha-difoglyokat” és a kommunisták szerint megbízhatatlan elemeket.
            A fordulat éve (1947) a totális kommunista diktatúra bevezetése után fokozódott az  elnyomás. Tízezreket telepítettek ki a városokból, istállókba, juhhodályokba, mint ,,osztályidegen elemeket”. Vidéken a ,,kulákok” ellen indult meg a hajtóvadászat. Az ÁVH, a ,,párt ökle,” állam volt az államban. A terror kibírhatatlanságig fokozódott. A börtönök és  rabmunkatáborok zsúfolásig megteltek. Volt olyan év, hogy 500.000 büntetôügyben indult  vizsgálat. Végül a kommunisták egymást kezdték pusztítani a hatalomért való marakodás kapcsán. Az életszínvonal a minimumra csökkent.
            Ilyen körülmények között csak egy szikra kellett, hogy kirobbanjon egy forradalom. Ez a  szikra október 23-án este a Rádiónál lobbant fel, amikor az ÁVH tagjai célzott lövésekkel próbálták a fegyvertelen tüntetôket visszaszorítani, és a kövezetre hullottak az esô halottak.
            A tömeg nem hátrált meg! Fegyvert szereztek, ahogy tudtak és másnap az egész fôvárosban  fellángolt a harc. A 24-kén hajnalban megjelent szovjet hadsereg csak olaj volt a tűzre, és ekkor a forradalom szabadságharcba csapott át.
            Hiába hirdetett a nagy sietve miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre kijárási tilalmat és  statáriumot, a felkelt nemzetet nem lehetett a rabságba visszakényszeríteni. Öt nap alatt a  forradalom teljes gyôzelmet aratott! A pártállam apparátusa összeomlott. Az ÁVH szétzüllött. A szovjet Hadsereg Budapestre bevonult egy-ségei súlyos veszteségek után visszavonulni kényszerültek. A ha-zafias lelkesedés tetôpontjára hágott. A hatalom az egész országban a Nemzeti Tanácsok, a Forradalmi Bizottságok, a Munkás-tanácsok kezébe került. Még egy-két nap és a kommunisták, ,,re-form”-kommunisták, és kollaboránsok együtt kerülnek a törté-nelem  süllyesztôjébe. És ekkor a kommunisták, végsô kétségbe-esésükben, szovjet elvtársaik tanácsára, ügyes taktikához folyamodtak. Elismerték a forradalom gyôzelmét. Ezzel elkez-dôdött a forradalom  elárulása.
            Egy forradalomban, ahol a nép fegyverrel vívja ki a gyôzelmet, a fegyvereké a döntô szó. A  forradalom ellenségeinek tehát elsô célja a forradalmárok lefegyverzése volt, amit a ,,rend  hely-reállítása” címén próbáltak elérni. ,,Gyôzött a forradalom! Min-denki megnyugodhat, mindenki hazamehet. A követeléseitek teljesítve lesznek. Csak tegyétek le a fegyvert! Aki nagyon akar, beléphet a Nemzetôrségbe (18 éven felül), ahol a honvédséggel és a rendôrséggel közösen vigyáznak majd a rendre.”
            Képzeljük el azt a Nemzetôrséget, ahol a 100.000 fôs hadsereg és a 40.000 fôs rendôrség közé  belép néhányszáz 18 éven felüli forradalmár. Teljes felhígulás! Mert nyilvánvaló volt, hogy a forradalom legelszántabb hôsei zömmel a Pesti Srácok, a 15, 16, 17 éves ipari tanulók, diákok  voltak, akik halálmegvetô bátosággal vették fel a küzdelmet a félelmetes tankokkal. Ezeket  eleve kizárták a nemzetôrségbôl és le kellett (volna) tenniük a fegyvert.
            Ezután lássuk, kik vezették volna a Nemzetôrséget? Október 31-én a Kilián-laktanyában tartották a Nemzetôrség alakuló gyűlését.  A Nagy Imre-féle ,,forradalmi kormány” képviseletében, nagy poli-
– folytatás a 2. oldalon –
– folytatás az elsô oldalról –
tikai tapasztalattal rendelkezô katonák  jelentek meg. Kovács István vezérôrnagy, Király Béla vezérôrnagy, Váradi Gyula vezérôrnagy, Maléter Pál ezredes, Szűcs Miklós ezredes, Márton András ezredes, Kopácsi  Sándor rendôr ezredes. Valamennyién a rendszernek elkötelezett hithű kommunisták.
            A forradalmárok részérôl a különbözô fegyveres csoportok képviselôi jöttek el. Ezek zömmel  fiatalemberek, akik egy hét alatt bátorságukkal, hôsiességükkel vívták ki a parancsnoki  megbízatást. Ezek alig rendelkeztek politikai tapasztalattal, nem látták át eléggé a csapdát, amit állítani szándékoztak a forradalomnak. Szerencsére a legtöbb felkelô csoport nem sétált  bele a csapdába, és csak kevés hagyta magát megtéveszteni és lefegyverezni.
            Az igazi árulás azonban, csak ezután kezdôdött.
            Október 30-án nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek újabb támadásra készülnek! A Budapestrôl kivonult szovjet csapatok a város körül ásták be magukat és megindult a határokon át a nagy létszámú, friss szovjet páncélos hadosztályok beözönlése. Ezt a legfelsô katonai és állami vezetés nagyon jól tudta, mivel 1–2 napig – míg a repülôtereket meg nem szállták – a magyar légierô felderítô gépei errôl pontos jelentést adtak.
            Ebben a helyzetben egy rádiószózat, egy mozgósító felhívás csodákat tudott volna művelni.  Még állt a 100.000 fôs hadsereg. Ha minden harcolni akaró bevonul a legközelebbi  laktanyába, 1–2 nap alatt 300.000 fôre duzzad fel a honvédség. A magyar hadseregnek  hozzávetôleg 3000 olyan lövege (ágyúja) volt, ami alkalmas páncélosok elleni küzdelemre. Amennyiben ezek tüzelôállásban, harcra készen várják az ellenséget, meglepetésszerű elsô csapást mérhettek volna a támadókra. Ezután partizánharcra áttérve hetekig folytatódhatott volna az ellenállás, súlyos veszteséget okozva az ellenségnek. Ebben az esetben talán a szovjet vezetés is meggondolta volna a támadást!
            Mert ne felejtsük el, egy hazáját védô, mindenre elszánt nemzet mérhetetlen erkölcsi  fölényben van a hódítóval szemben. Kortársként tanúi lehettünk, hogy Vietnámban és Afganisztánban a gyengén felszerelt, de hazafias lelkesedéstôl fűtött nép legyôzte az Amerikai és a Szovjet Hadsereget. Nap-jainkban pedig a hôs, néhány százezres csecsen népet nem  tudja  pacifikálni  a  százmilliós  Orosz-ország.
            De lássuk, mi történt november 4-én?
            A szovjet támadás után mindössze 23 löveg vette fel a küzdelmet. Ez a 23 löveg 15 ellenséges  egységet semmisített meg. 8 harckocsit, 1 személy és 2 tehergépkocsit, 1 páncélautót, 2  sorozatvetôt és 1 repülôgépet. Mi lett volna, ha mind a 3000 löveg tüzet nyit és 300.000 mindenre elszánt harcos veszi fel a  küzdelmet több millió hazafi támogatásával?
Tudom, nagy lett volna a veszteség, de nem lett volna nagyobb, mint amikor 200.000 ember  menekült ki az országból. Ez is veszteség volt, nagyobb mint a Don-kanyar, Mohács és Világos együttvéve.
              Most pedig lássuk, hogyan és kik szabotálták és árulták el a forradalmat? Mint az elôzôkben említettem, a forradalom napjaiban a fegyveresek kezében volt a döntés. Volt néhány ezer forradalmár és volt egy 100.000 fôs hadsereg. De kik voltak a hadsereg ,,forradalmi” vezetôi?
               Amikor Nagy Imre félrevezetô taktikával ,,elismerte a forradalom gyôzelmét,” a hadseregben  is ,,forradalmi” vezetôket választottak. A Honvédelmi Minisztéri-um Forradalmi Bizottsága elnökének Váradi Gyula vezérôrnagyot választották meg, akit elôzôleg csepeli kommunistaként javasoltak a hadseregbe. A Szovjet-unióban végzett katonai iskolát. A koncepciós perek idején ,,halálbíróként” ülnökölt és ítélkezett a megvádolt katonák fölött. 1956-ban már a páncélos és gépesített csapatok parancsnoka, és magáévá tette a ,,felkelôk” elleni küzdelmet. November 5-én már Szolnokon tett hűségesküt Kádáréknak, elsôk között írta alá a ,,Tiszti Nyilatkozatot”. Münich Ferenc az 1.  számú parancsában ismét Váradi Gyulát nevezi ki a páncélos és gépesített csapatok  parancsnokának, és közel fél évig – a megtorlás legvéresebb szakaszában – marad ebben a beosztásban.
            A forradalom Vezérkari Fônökének Kovács István vezérôrnagyot nevezték ki, aki 1942-ben  zsidó munkaszolgálatosként került hadifogságba. Itt jelentkezett partizániskolára, és partizánként érkezett haza a szovjet csapatok mögött 1945-ben. Ezután fontos pártfunkciókat  töltött be, majd miután Farkas Mihály lett a honvédelmi miniszter, szovjet pártiskolára  küldik. Ezt követôen gyors katonai karriert futott be. 1956-ban már tábornok. A forradalom  elsô szakaszában a legszorosabb együttműködésben a Szovjet Hadsereggel tervezte és vezette  az ,,ellenforradalmárok” elleni harcot október 28-ig. 29-én ô lett a VKF ! Hazaáruló  utasításai égbekiáltó bűnök, melyeknek felsorolása oldalakat venne igénybe.
            Maléter Pált nevezték ki honvédelmi miniszternek. Kapóra jött a kommunista  elvtársaknak, hogy az idôközben a világhírnévre szert tett Kilián-laktanyában tartózkodott  Maléter, aki azért ment ki a Kiliánba 25-én, hogy azt ,,megtisztítsa” a felkelôktôl. Nosza! A Kilián világhírnevét mossuk össze a kommunista ezredes nevével, és máris igazolva van, hogy a kommunisták voltak a forradalom vezetôi, hôsei. Pedig Maléternek annyi köze volt a forradalomhoz, mint egy kazánkovácsnak az agysebészethez. Maléter a II világháborúban a Keleti-fronton esett fogságba. Ludovikás tiszt létére beállt  partizánnak, és fegyverrel harcolt elôzô bajtársai ellen. A háború után ezek a ,,partizánok”  lettek a szervezôdô kommunisták fegyveres támaszai. Maléter ezután – a többi elvtárshoz  hasonló – katonai karriert futott be, 1956-ban a Műszaki Építô Dandár parancsnoka. A forradalom alatt csak a felkelôket lôtte és lövette, egyetlen parancsot nem adott ki a szovjetek ellen, sôt kijelentette, hogy a szovjetek el-len soha nem fog lövetni, mert mindent nekik köszönhet. Szovjet kitüntetéseit végig büszkén viselte.
            Ilyen katonák mentek tárgyalni Tökölre november 3-án. Csak a katonai kérdésekben teljesen  járatlan laikusoknak lehet bemesélni azt a történelemhamisítók által unalomig szajkózott  mesét, hogy a küldöttség a Szovjet Hadsereg kivonulásáról akart tárgyalni.
            Erre az idôpontra a Szovjet Hadsereg teljesen megszállta az Magyarországot. A repülôterek,  laktanyák, stratégiai pontok, hidak, útkeresztezôdések körbe voltak zárva, és a szovjet csapatok ugrásra készen, kiinduló állásban várták a támadási parancsot. Ezt a küldöttség tagjai nagyon jól tudták, hiszen napok óta tömegével kapták a jelentéseket a szovjet csapatok  mozgásáról. Nem lehetett kétségük afelôl, hogy rövidesen sor kerül a forradalom leverésére.
            Minden értelmes, gondolkozó ember elôtt világos és egyértelmű az a tény, hogy a küldöttség  azért ment Tökölre, hogy a forradalom leverése utáni helyzetrôl tárgyaljon. A világ hadtörténelmében nincs arra példa, hogy a hadsereg három legfôbb vezetôje, a  Honvédelmi Miniszter, a Vezérkari Fônök és a Hadműveleti Csoportfônök egyszerre menjen  tárgyalni a támadásra felkészült ellenség fôhadiszállására. Jellemzô a küldöttség összetétele is. Mindhárom katona megbízható elvtárs volt. Kettô közü-lük a II. világháborúban partizánként harcolt a szovjetek oldalán. A Szovetunióban  végezték katonai iskoláikat. Ráadásul a küldöttséggel ment egy civil fôelvtárs is, Erdei Ferenc, aki szintén a Szovjet-unióból hazatért közismert politikus volt. Árulásukat és szándékukat mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a szovjetek  kérésére hajlandónak mutatkoztak a magyar hadsereggel letetetni a fegy-vert. Elkövették azt a megbocsájthatatlan bűnt, aminél nagyobbat katona nem követhet el. A szovjet katonai  térképeken berajzolták azokat a pontokat, ahol nagyobb ellenállásra számíthattak a szovjetek.
            Meggyôzôdéssel állítom, hogy a fôtiszti és tábornoki kar döntô többsége ezekhez az  árulókhoz hasonló múlttal és szellemiséggel állt a forradalom ,,mellé”.
            A Honvédelmi Minisztérium tisztjei, a hadtest, a hadosztály, az ezredparancsnokok és a melléjük beosztott politikai és pártapparátus tagjai voltak – elenyészô kivételtôl eltekintve – a forradalom kerékkötôi, végsô soron elárulói.
            Ezek a forradalom elsô szakaszában a felkelôk ellen harcoltak, A forradalom gyôzelme után  szabotálták a forradalom kibontakozását, november 4-e után elárulták a forradalmat!
            Ezek az elvtársak ma megbecsült nyugdíjas ezredesek, tábornokokként magas életszínvonalon  élnek, miközben a forradalom hôsei, – akik még életben vannak – sokéves börtönbüntetés után, évti-zedekig harmadrendű állampolgárként vegetáltak, ma is elfelejtve, elhallgatva, szegényen  tengetik napjaikat.
            Mikor valósul meg a valódi történelmi igazságtétel?

Bolsevista cenzúra Magyarországon - Ifj. Tompó László
 
            Világnézetemtôl mi sem áll távolabb, mint a francia forradalom szelleme, most mégis egyik prófétájának szavait vagyok kénytelen idézni: ,,Semmiben sem értek veled egyet, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet!”A hagyomány szerint ezt mondta Voltaire egyik el-lenfelének. Nagy kár, hogy mindazok, akik állandóan a sajtóetikát, a ,,másképpen gondolkodók” iránti tiszteletet, az eszmék  ,,szabad áramlásá”-t hirdetik, ebben nem követik. Inkább cenzúráznak.
            Nem volt ez másként a ,,dicsôséges” szovjet haderô bevonulása után sem. 1945-ben az ,,Ideiglenes Nemzeti Kormány” Dálnoki Miklós Béla vezérezredes aláírásával határozatot hozott a ,,fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítésérôl”. 1945 nyarán meg is jelent egy 72 oldalas kiadványa a ,,Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztályának”: ,,A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzéke”. Ezt követte a második, harmadik és negyedik jegyzék 1946-ban. (A jegyzékek ,,felelôs kiadója” Faust Imre könyvkiadó volt, aki 1944-ben Szabó Dezsô regényét, ,,Az elsodort falu”-t jelentette meg.)
            Dálnoki Miklós kihirdette: ,,Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó-vállalatok, könyvkereskedôk, köz- és köl-csönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, vala-mint magánszemélyek birtokában lévô minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, ké-pes ábrázolat, stb.), tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.” Azt is elôírta, hogy a rendelet hatálybalépésétôl – 1945 február 26. – számított 15 napon belül be kell szolgáltatni e sajtó-termékeket: ,,A törvényhatóság elsô tiszt-viselôje gondoskodik a beszállítandó sajtó-termékek gyűjtôhelyének kijelölésérôl, a beszállított sajtótermékek ôrzésérôl mind-addig, amíg az összegyűjtött sajtótermékek papíranyagának hasznosítása zúzómalmokba való szállítás útján meg nem történik.”
            Döbbenetes, hogy e rendeletet olyan személy hirdette ki, aki nem is volt tö-rvényes miniszterelnök. Magyarország tö-rvényesen megválasztott miniszterelnöke Szálasi Ferenc volt, tekintettel arra, hogy a Magyar Szent Koronára esküdött, szemben Dálnoki Miklós Bélával, aki Sztálinra.
            De miért idézem e rendeletet, amely úgy tűnik, ma már csupán könyvtörténeti emlék? Azért, mert nem véletlenül tud a mai magyar átlagember – hivatására való tekintet nélkül – olyan keveset a világtörténelemrôl, de különösen a husza-dik század történelmérôl. Az elmúlt ötven évben mit tanultak magyarjaink az iskolapadban? Károlyi Mihály, Kun Béla nemzeti hôsök, az 1919-es 133 nap történelmünk dicsô korszaka (dicsôbb már csak a ,,Horthy-fasizmust” felváltó ,,létezô szocializmus”). A nacionalizmus megvetendô, szégyene történelmünknek, hogy ,,asszi-milálni” próbáltuk nemzetiségeinket, holott nincs önálló nyelvünk, kultúránk. (Még ma is hallom, amit általános iskolás koromban földrajztanárunk mondott: nincs Isten! Énektanárunk: aki nem tanulja meg év végéig a szovjet himnuszt, megbuktatom! Biológiatanárunk: Csernobilban nem tör-tént tragédia. 1986-ot írtunk.)
            Merem állítani, hogy a négy indexlista a Rákosi- és Kádár-rendszer kultúrarombo-lásának, lélekgyilkolásának, szellemirtá-sának egyik legfontosabb, máig ható bizo-nyítéka. Szándékosan írtam így: máig ható, hiszen mi változott megjelenése óta? Netán keresztény szellemű lett azóta a köz- és felsôfokú oktatás? Fel tudják e a tanárok és a diákok sorolni például vértanúink közül a kassai hármat és az aradi tizenhármat? El tudják-e mondani betéve a Himnuszt (nem a szovjetet!) és a Szózatot? Tudják, miért szól délben a harang világszerte? Hogy ki volt valójában gróf Tisza István, Bárdossy László, Szálasi Ferenc? Vagy ami minden adat tudásánál fontosabb: tisztában vannak-e a magyar- és világtörténelem filozófiai, vallás- és művelôdéstörténeti alapjaival?
            Hosszú évekkel ezelôtt, az átlag magyar vészes történelmi ismeretszegénységének okait kutatva, mentôövként kerültek kezembe e már csak a címük miatt is  lenyűgözô jegyzékek.  ,,Fasiszta”. A fasizmus nem eredendôen olasz hagyomány, nem kizárólag Benito Mussolini világnézeti-politikai és Bottai Giuseppe gazdasági-szociális programja? ,,Szovjet-ellenes”. Azon magyar orvosok, mérnökök, tanárok, katonák, papok, akik a két világháború elôtt vagy alatt megjárták a bolsevizmus poklát, lehettek-e szovjetbarátok? ,,Antidemokratikus”. Jobban érdekel-ne, e minôsítés kiagyalóinak mi számított demokratikusnak? A Gulág?
            Tény: Dálnoki Miklós és csapata megsemmisítésre ítélte mindazon könyve-ket, újságokat, zeneműveket és filmeket, melyek nem dicsôítették Szovjet-Orosz-országot, a zsidóságot, a szabadkôműves-séget, a kommunista-szociáldemokrata mozgalmakat, pártokat. És nem utolsósorban azokat, amelyek nem gyalázták Mussolini Olaszországát, Hitler Németországát, Szálasi  Magyarországát, vagy Salazar Portugáliáját, Franco Spanyolországát, Pavelic Horvátországát.  (Nem árt tudnunk: 1919. szeptember 21-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisz-térium is tett ugyan közzé iskolák és könyvtárak számára belsô használatra ,,tiltó listát”, ámde meg-hagyta: minden kommunista, cionista és szabadkôműves sajtótermékbôl legalább egy példányt meg kell ôrizni kutatási célból az Országos Széchenyi Könyvtárban vagy az Országgyűlési Könyvtár-ban. 1945 után viszont nem csekély harcot kellett meg-vívniuk a könyvtárosoknak, hogy a négy listán lé-vô műveknek akár csak egyetlen példánya is fennmaradjon ugyanezen célból!)
              Külön rendelet írta elô 1945. április 19-én a keresztény és nemzeti szellemű tankönyvek bevonását, elégetését. Ugyancsak 1945. áprili-sában kezdte meg működését – Szabolcsi Bence vezetésével – a ,,fasiszta szellemű zeneművek” névjegyzékét összeállító bizottság. Irredenta nótafüzetek és kották kerültek zúzómalmokba.
            Nem maradt írott malaszt a négy jegyzék. A csepeli Neményi Papírgyárba került a legtöbb begyűjtött ,,listás könyv”. Papok, tanítók, egykori cserkész- és leventeegyesületi vezetôk gazdag könyv-tárai estek áldozatul az ázsiai vörös terrornak, nemcsak a magyar, hanem az egész európai kultúra kárára.
            Ám ne gondoljuk, hogy az országos és magánegyesületi, iskolai, papi könyvtárak megnyirbálása kielégítette volna a bosszú-szomjas bolsevisták igényeit! A ,,Szövetséges Ellenôrzô Bizottság”-nak a nyilvános könyv-tárak megkurtítása – csak egy példa: 1946. március 13-án Szergejcsuk alezredes csapata a fôvárosi könyv-tárakat felkeresve, tízezer kötetet szállíttatott Csepelre – kevés volt. Hiába értesítette a Dálnoki-csapat 1945. július végén a Szövetséges Ellenôrzô Bizottságot arról, hogy mintegy 91.100 könyv és 17.792 ,,egyéb sajtótermék” került zúzdába, 1945. augusztusától újabb razzia köve-tkezett: a ,,reakciós”, ,,fasiszta”, ,,retrográd” értelmiségiek magán-könyvtárait kutatták fel falvainkban, városainkban. (Elôfordult, hogy a buzgó begyűjtôk a ,,Führer durch Budapest” című útikönyvet is el-kobozták, mert azt hitték, a ,,Führer” szó Hitlerre vonatkozik!)
            Ha megközelítô pontossággal akarunk képet kapni a cenzúráról, annyi bizonyos, hogy 1946. március elejétôl 1946. április 20-ig 630 ezer kötetet kellett zúzómalmokba juttatni. Aki a művek beszolgáltatását szabotálta, annak 8000 pengôt kellett fizetnie,  ellenkezô  esetben  akár  börtönbe is kerülhetett.
            A négy listán 4757 tétel szerepel: 3976 könyv, 257 folyóirat, 395 aprónyomtatvány, 129 zenemű, és 206 magyar nyelvű lap. De az indexbizottság felkutatta korabeli német, olasz, francia, angol sajtótermékek is szerepelnek rajtuk, bár korántsem a teljesség igényével. Hosszasan ecsetelhetnénk, mi miatt került egy-egy mű a négy lista akármelyikére. Mert nemcsak Hitler, Göring, Goebbels, Mussolini, Szálasi, vagy Bosnyák Zoltán, Méhely Lajos, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Milotay István, Oláh György művei, és az 1930-as évek hazai jobboldali pártjainak programfüzetei, a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozga-lom kiadványai, röplapjai, plakátjai, továbbá a második világháborús frontnaplók és regények kerültek rájuk, hanem az ,,irredenta” verseskönyvek, színdarabok, kották is. Például Fekete István ,,Zsellérek” című regénye éppúgy, mint Mécs László teljes verseskötete – az ,,Egy finn leányka képe” c. verse miatt! De Erdélyi József, Kádár Lajos, Komáromi János, Sértô Kálmán, Vitéz Somogyváry Gyula, Wass Albert sem kerülte el az éber cenzorok figyelmét. Vagy említhetnôk Mindszenty bíboros ,,Az édesanya” című, a Mária-tisztelet dogmatikájáról, a nô és a keresztény tanítás viszonyáról írt könyvét éppúgy, mint a Páter Bangha Béla szerkesztette négykötetes Katolikus Lexikont is, amely ,,szovjetellenes cikkei” miatt váltotta ki a listázók haragját.
            Apropó, listázók! Kik végezték a listázást? Amit biztosan tudunk: a két világháború között az Országos Széchenyi Könyvtárban Trencsényi-Waldapfel Eszter és Berkovits Ilona végezte a piszkos munkát. Katalóguscédulákra írógépelték a megsemmisítendô művek adatait. (Így jött létre a könyvtár ,,Kortörténeti Gyűjteménye”.)
            Aki nem felületesen tanulmányozza a jegyzékeket, észreveheti: a nagy anyag ellenére mennyi minden maradt ki belôlük! Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály híres könyvészeti összeállítása (,,A zsidókérdés magyarországi irodalma”, 1943) felsorolja ugyanis a XVIII-XIX. századi antiszemita műveket, amelyek zömét a jegyzékek nem tartalmazzák. Igaz, egyik jegyzék címlapján sem szerepel az ,,antiszemita” szó, ám ami szovjetellenesnek minôsült, antiszemitának számított, még ha nem is volt az.
            Voltak olyan könyvek, amelyek nem kerültek rá a jegyzékekre, mégis begyűjtötték ôket, mint a ,,Hóman-Szekfű”-t, az öt kötetes ,,Magyar Történet”-et. De csak a Hóman írta köteteket. A Szekfű Gyula által írtakat nem, mert Szekfű moszkvai nagy-követ lett.
            Megemlítendô a filmcenzúra is. Mindazon filmeket betiltatták, amelyekben a magyar színjátszás legjobbjai szerepeltek, mint Páger Antal, Szeleczky Zita vagy Kiss Ferenc. A filmcenzúra-bizottság tagjai kö-zött azonban nemcsak Major Tamás, Dar-vas József vagy Ortutay Gyula szerepelt, hanem Tamási Áron és Illyés Gyula is.
            Hosszú évtizedeken át hallgattak a történészek minderrôl. Nemrég tört meg a jég Czegô Zoltán író és Földesi Margit történész jóvoltából. Az elôbbi ,,Muskátlis Európában” című, az utóbbi ,,A megszállók szabadsága” című könyvében emlékezett meg a cenzúráról. Különösen is elismerésre méltó Földesi Margit műve, amely sok, évtizedek óta elhallgatott adatot közöl.  Közülük számosat belôle vehettem át. A bezúzás okozta szellemgyilkolás eredményét így foglalja össze: ,,Összességében megállapítható, hogy a háborús könyvpusztítások, s az azt követô indexre tétel utáni könyv (film, stb.) bezúzások igen nagy károkat okoztak. Becsült számok alapján a háború és az index együttesen 3–4 millió könyvet pusztított el.” (Gyanítom, a listázók jóval többet pusztítottak, mint az egész második világháború.)
            Az 1990-es évek elejétôl végleg érvényét veszítette a beszolgáltatási köte-lezettség. Az Országos Széchenyi Könyvtár-ban ,,zárolt könyvek” – a négy listán szereplôk – kikérhetôk. Mégis keserű a szám íze, ha arra gondolok, mennyi kiváló munka szerepel e listákon, amelyeket az ,,értelmi-ségiek” alig vagy egyáltalán nem ismernek, talán nem is hallottak róluk. Nem tehetnek róla, hiszen évtizedeken át elzárták elôlük a történelmi tájékozódásban és igazságszer-zésben nélkülözhetetlen könyvek ezreit. Nagy segítség a tudatlanság leküzdésében, hogy egyre több, gyakran csak antikváriumok árverésein magas áron beszerezhetô ,,listás” könyv jelenik meg évrôl évre, nem utolsósorban a Gede Testvérek kiadásában. Bízzunk abban, hogy az igazság elôbb-utóbb gyôz!
 
Ifj. Tompó László

56-os szervezetek és a D-209-es miniszterelnök
 
            A forradalom évfordulójának, október 23-ának közeledtével a hatalmon lévô MSZP–SZDSZ  koalíció zavarban volt. Hogyan lehetne megünnepelni a a forradalom 46. évfordulóját anélkül, hogy a forradalmat leverô utódpárt és a forradalmat eláruló reformkommunisták szellemiségét öröklô SZDSZ elkerülje az elôzô évi kifütyülést, amit a 301-es parcellában kellett elviselniük, amikor az egykori 56-os harcosok tiltakoztak az ellen, hogy az egykori gyilkosok koszorúzzák áldozataik sírjait.
            A ,,szoc-lib agytröszt” úgy gondolta, ha a miniszterelnök meghívja az 56-os szervezetek vezetôit, azokat ígéretekkel elkápráztatva elérheti, hogy ezek a vezetôk részt vegyenek a  Parlament ünnepi ülésén amit a FIDESZ bolykottál – és ezzel bizonyítva van a ,,megbékélés”.
            A gondolatot tett követte és október 15-én sor került a miniszterelnök és az 56-os szervezetek  vezetôinek találkozójára. A miniszterelnök a megbékélés jegyében ígéretet tett, többek között, hogy megemelik az 56-osok nyugdíját, 2006-ra felépítenek egy központi 56-os emlékművet és meghívják az 56-os szervezetek képviselôit a Parlament ünnepi ülésére.
            A résztvevôk többsége elfogadta a ,,közeledést”, és kilátásba helyezte a Parlamentbe való  megjelenést.
            És ekkor vágott be a bomba!
            Pongrátz Gergely, az 56-os Magyarok Világszövetségének Elnöke, a Corvin-köz 1956-os parancs-noka kijelentette, hogy csak akkor vesz részt a további megbeszélésen, ha a miniszterelnök ígéretet tesz, hogy az utódpárt nevében a nemzet elôtt bocsánatot kér a forradalom vérbetiprásáért, és az esztelen megtorlásért. Medgyessy Péter zavarba jött. Elmondta, hogy ô akkor csak 14 éves volt, a keze nem véres, így a maga nevében nem kérhet bocsánatot. Mivel nem tagja az MSZP-nek a párt nevében sem kérhet bocsánatot. A kormánytól pedig nincs felhatalmazása.
            Pongrátz Gergely ezt mellébeszélésnek tartotta, és mivel Medgyessy Péter ismételten  kijelentette, hogy nincs módjában bocsánatot kérni, Pongrátz Gergely a jelenlévôk  megdöbbenésére kivonult a megbeszélésrôl.
            A forradalom világszerte elismert elsôszámú és leghitelesebb vezetôjének távozása alapvetôen megkérdôjelezte a megbeszélés és a ,,megbékélés” ôszinteségét.
            Erre a találkozóra elsôsorban a baloldali kormánykoalíciónak volt szüksége, hogy az önkormányzati választások elôtt néhány nappal bizonyítsa ország-világ elôtt, hogy megtörtént a megbékélés felé való közeledés a forradalmárok és a forradalmat leverôk között.
            Ezt bizonyítja az, hogy a másnapi Népszabadság elsô oldalon, nagybetűs fôcímben és nagyméretű fotón közölte:
            A résztvevôk nagy része nem ismerhetô fel a fotókon, de majd meglátjuk, ki lesz ott a Parlamentben együtt ünnepelni a forradalmat leverôkkel, amikor az igazi 56-osok az utcán  emlékeznek meg Pongátz Gergellyel és a Corvin-közi bajtársaival a Kommunista világrendszert alapjaiban megrázó dicsôséges napokról.
            Az sem lesz érdektelen, hogy kik veszik át a kommunista kapitalisták és liberális társaik által  kreált Nagy Imre emlékérmet? Ugyanis az elvtársak ezzel akarják ,,bizonyítani”, hogy 1956 valójában szocialista forradalom volt. Figyeljünk és ne felejtsünk!
K. T.

Bűnhôdjenek az ártatlanok!
 
2000-ben megjelent egy tanulmány ,,1956 Igaz Története” címmel, ami cáfolhatatlan tényekkel és dokumentumokkal egyértelműen bizonyította, hogy a forradalom szabotálói és árulói az ún. reformkommunisták voltak! A tanulmányt Szalay Róbert állította össze.
            A kommunista, de fôleg a liberális, kozmopolita irányítású média bevett módszere, – ha nem  tud politikai ellenfelével becsületes módon, vitábaszállni, mert nincsenek érvei, – akkor  bemocs-kolja, rágalmazza, becsületébe belegázolva lejáratja, ellehetetleníti ellenfelét.
Ennek klasszikus példáját láthattuk az utóbbi évben.
            Amikor Pongrátz Gergely javasla-tára a honvédelmi miniszter alezredessé léptette elô Szalay Róbertet, olyan összehangolt támadás indult ellene, amire kevés példát találunk az elmúlt 12  évben. Úgy gondolták, ha a szerzôt bemocskolják, hiteltelenné válik a tanulmány is.
            Az összes napilap – a ,,Magyar Nemzet” kivételével – a legtöbb megyei napilap, a hetilapok  többsége, a Rádió, a TV, folytatta a lejárató kampányt. Az újságok vastag betűs cí-mekkel, sokszor az elsô oldalon, napokon át hozták, a ravasz csúsztatásokkal, hazugságokkal tűzdelt rágalmakat, melyek nem csak a becsületébe gázoltak és rombolták Szalay Róbert jó hírét, hanem törvényellenesen még a személyiségi jogokat is megsértették.
            Az emberek természete olyan, hogy ha napokon át folyamatosan azt ol-vassák a lapokban, hallják a Rádióban és a TV-ben, hogy valaki kommunista és fasiszta, pufajkás és nyilasmentô, tolvaj és közbűntényes, sztálinista és Szálasidicsôítô, akkor ezek a jelzôk  va-lahol beágyazódnak az emberek emlé-kezetébe, kételyeket támasztanak, ki-ki megtalálja azt a jelzôt, amiért el kell határolódnia a megtámadott áldozattól.
            ,,Tűrte Róbert tűrte, ameddig tűr-hette, azzal állt bosszút, hogy csak fel se vette” de amikor  ,,betelt a pohár,” a három legelszántabban támadó újságot, a ,,Heti Világgazdaságot,” a  ,,Nép-szabadságot” és a ,,168 Órát” feljelentette a Bíróságon – bízva az igazság-szolgáltatás pártatlanságában, – becsü-lete és jó híre, valamint személyiségi jogainak megsértéséért.
            Hónapokig folytak a perek, tanúk, – fôleg Szalay mellett felsorakozott tanúk meghallgatásával, és ügyvédek parag-rafusokat felvonultató vitáival.
            Az elsôfokú ítéletek után, a feljelentést követôen közel két év elteltével született meg az elsô  perben, a ,,Heti Világgazdaság” elleni másodfokú ítélet.
A Bíróság lényegében Szalay Róbertet, a megsértett feljelentôt marasztalta el és kötelezte az  állam javára 117.000 Ft. illeték megfizetésére. – És most tessék megkapaszkodni! – a jogsértô  HVG javára 80.000 Ft perköltség megté-rítésére.
            Fellebbezésnek helye nincs!
            Tehát a megrágalmazott, a becsü-letében és személyiségi jogaiban megsértett Szalay Róbertnek kell 197.000 Ft-ot fizetnie, akinek a nyugdíja – a börtönben eltöltött évek után  kapott kárpótlással együtt – 67.000 Ft.
            Az újság néhány soros helyreigazí-tásának két év elteltével semmi, de semmi jelentôsége  nincs, mivel az aljas vádak, melyeket két éve hintettek, már ,,beépültek” az emberek tudatába  és az ártatlanul meghurcolton ott maradt a ráfröccsent sár.
            ,,Mert minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs...” Melyen a Bíróságoknak kell  ôrködni.
            Ugyanez a Bíróság fog ítélkezni a ,,Népszabadság” és a ,,168 Óra” elleni perekben is.
            Kíváncsian várjuk az ,,igazságos” ítéletet!
Gál Margit

,Mondd el a fiaidnak”
 
            A zsidók összetartása, érdekeiknek minden áron való érvényesítése, minden nemzetnek,  minden közösségnek például szolgálhatna. Az a hihetetlen méretű, országhatárokon átívelô, 57 éve hangoztatott és egyre erôsödô  holocauszt-propaganda lenyűgözô!
            Lenyűgözô a ,,Mondd el a fiaidnak” zsidó törvény alkalmazása, természetesen kiegészülve a  ,,Mondd el a sajtóban, rádióban, TV-ben, könyvekben és filmekben, minden módon és  minden idôben a holocaust borzalmát!” Lásd, meg lesz az eredménye!
            Ezt kellene minden, még élô 56-os forradalmárnak, minden, a nemzet ügyéért felelôs-séget érzô  magyarnak követnie!
            Mondd el a fiaidnak, a szomszédaidnak, a munkatársaidnak, az ismerôseidnek és  mindenkinek. Írd és mondd, kiáltsd világgá azt az aljasságot, amit 1920-ban Magyarország  ellen elkövettek a Trianoni Szerzôdés kapcsán. Soha, senki ne felejtse el az 1919-es  ,,kommün” borzalmait. Emlékezzünk és emlékeztessünk mindenkit azokra a szörnyűségekre,  amelyeket a ,,felszabadító” Vörös Hadsereg művelt 1944–45-ben hazánkban. Ne felejtsük el az  1945-öt követô évek bosszúálló gyilkosságait, a koncepciós perek százezreit. Véssük mindenki agyába az 1956-os forradalom világraszóló dicsôségét, a forradalom leverését  követô mérhetetlen megtorlást, és azt az igyekezetet, ahogy egyesek szemérmetlen módon  igyekeznek a forradalom történetét meghamisítani.
            Mondd el fiaidnak és mindenkinek, százszor és ezerszer!
Nagy Lajos 
Budapest
 

 
Könyv a forradalomról
           
            A  ,,rendszerváltás” óta eltelt 12 évben tanúi lehettünk annak, hogy az ún. ,,56-os Intézet”  milyen módon igyekezett meghamisítani 1956 történetét olyan formán, hogy a forradalom többezer hôsét, a megtorlások több tízezer áldozatát alig említik, helyettük néhány reformkommunistát neveznek ki a forradalom elôkészítôjének, hôsének és mártírjának.
            Ezekrôl jelentettek meg a Soros-alapftvány és a Horn-kormány több százmilliós  támogatásával, több százezer példányban könyveket, tanulmányokat, monográfiákat, melyek azután ,,forrásai” lettek az iskolai tankönyvek 1956-ról szóló fejezeteinek.
            12 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a forradalom valódi hôsei és mártírjai  megszólalhassanak és személyes élményeik leírásával megmutassák a forradalom és a  megtorlások valódi történetét.
            2002. október 17-én a ,,Terror háza” elôadótermében került sor annak a háromkötetes dokumentumgyűjteménynek a bemutatására, melyben több mint 500, a forradalomban  részvett és a megtorlás sarán elítélt üldözött mondja el egy életre meghatározó élményét.
            A könyv bemutatása kapcsán Fejér Dénes, a könyv szerkesztôje ismertette annak a kiterjedt szervezô és elôkészítô munkának részleteit és nehézségeit, melyek megelôzték a könyv  megjelenését.
            Vasvári Vilmos, a POFOSZ elnöke méltatta Fejér Dénes áldozatos munkáját, és megköszönte  Bánkuty Géza 56-os Széna-téri bajtársának, a jelenleg Amerikában élô üzletembernek a két  millió forint támogatást, ami nélkül nem jelenhetett volna meg a dokumentumgyűjtemény.
            A könyv bemutatása után a közel 200 egykori forradalmár baráti–bajtársi beszélgetés során  emlékezett meg a ,,régi szép idôkrôl” a forradalom dicsôséges napjairól, és az azt követô  megtorlás borzalmairól, mely reményeik szerint soha nem térhet vissza!
Tudósító