Az Elárult Semleges Magyarország - Major Tibor
Ellesett párbeszédek az amerikai katasztrófa után.... - Terebessy Emőke
PÁR SZÓ A SZABADKÔMŰVESSÉGRÔL... - Révffy László
EGY ESET A SOK KÖZÜL - Perkátai Dénes Béla
Átvilágítás helyett fizetésemelés? - Dezsô
November 4-re emlékezve - Szalay Róbert történelemtanár
 

 
Major Tibor
Az elárult semleges magyarország!
 
        1956. november 4. –
 
            1956 ôszén Budapesten még ropogtak a fegyverek, az utcákon még harcoltak a ,,pesti srácok”, amikor a szabadságharc szempontjából katasztrófális idôben jött sinai hadjárata Szuezi csatorna körül kirobbant arab-angol háború elméletileg és gyakorlatilag is pontot tett az 1956-os eseményekre.
            A szabadságharc elsô napjaiban az Egyesült Államok Elnöke, Eisenhower még a szabadság szimbólumának nevezte a magyar fôvárost, de negyvennyolc óra multán már Belgrádon át táviratot küldött Moszkvába és szabad kezet adott Szovjetuniónak a szabad, független és semleges Magyarország 1956. november 4-én történt szovjet mintájú felszámolására... Az amerikai kormány részérôl 1956 táján hirdetett ,,liberation” politikát a magyarság ,,félreértette” és megsegítési ígéretet olvasott ki belôle.         
            Robert D. Murphy, az Egyesült Államok külügyminisztériumának harmadik szá mú embere írta le emlékiratában, hogy: ,,Azt a benyomást, hogy kormányunknak része volt a magyar forradalom elôkészítésében és ösztökélésében, szerencsétlen módon megerôsítette Eisenhower elnöknek egy Bulganyin marsallhoz intézett felhívása is. Az elnök sürgette az orosz miniszterelnököt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról és engedjék meg, hogy a magyar nép szabadon gyakorolhassa jogait. Eisenhower kijelentette: ,,Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket úgy tekinti, mint a magyarok szabadság utáni régi és hô vágyának újabb kifejezését.” Én, amíg egyfelôl együtt éreztem ezzel, másfelôl sajnáltam, hogy az elnök éppen ebben az idôpontban nyilatkozott meg, olyan idôpontban, amikor nyilvánvaló volt, hogy az oroszok Amerikát akarják okolni azért a mészárlásért, amit ôk Magyarországon készülnek rendezni. Amikor a félelmetes küzdelem végül is befejezôdött, november 14-én, Eisenhower tanácsosnak látta, hogy újabb nyilatkozatot bocsásson ki: ebben kifejezte: ô sohasem volt szószólója annak, hogy egy védtelen nép nyílt felkelésbe törjön ki olyan erôkkel szemben, amelyek felett semmi esélye sincs a gyôzelemre:” (Diplomat among Warriors. Doubleday and Co.N.Y.1964)
            A nyugati világ mérhetetlenül lelkesedett értünk, ôszintén rajongott a magyar szabadságharcosokért. Ha 1956. november 4-én egy Washington-szabású amerikai áll az Egyesült Államok élén, és elküld csak egyetlen amerikai ejtôernyôs századot, akkor tűzbe-vérbe gyúl az egész vasfüggöny mögötti terület, talán maga Szovjetunió is, és a szabadság magyar-lengyel-bolgár-román-szlovák vérszerzôdéssel kötött igazi népszövetsége, világháború nélkül gázolja szét a bolsevizmus nagy szemétdombját és dönti össze a zsarnokság börtönfalait.
            ,,Visszatekintve az eseményekre, ma is csak azt mondhatjuk, hogy Magyarország elleni szovjet agressziót a világ nem fogadja el, ez ma is elképzelhetetlen. Mert álnok hitszegés történt és egy szabadságra vágyó bátor nép könyörtelen elnyomása. Magyarország örökre a szabadságvágy klaszikus szimbóluma lesz. A történelem talán bebizonyítja – írta R.D.Murphy – , hogy a szabad világ igenis beavatkozhatott volna és megszerezhette volna a magyaroknak a hôn áhított szabadságot. De itt a külügyminisztériumban senkinek nem volt meg a tehetsége vagy fantáziája arra, hogy utat mutasson.”
            Nyugat vezetô hatalmának nem volt receptje, fantáziája, civilkurázsija és diplomáciai felkészültsége arra, hogy a szabadságharc és a semleges Magyarország által kínált óriási történelmi lehetôséget megragadja. Eisenhower, a nagy ,,keresztes vitéz”, aki Morgenthau diadalmi zászlaját hordozta Európában – katonai tanácsadói és politikai barátai tanácsai ellenére – képtelen volt a magyar szabadságharc idején a világ Washingtonjává változni, pedig világnagyságot próbáltak belôle alakítani. Kikiáltották a XX. század nagy humanistájának és az emberi szabadság élô szimbólumának. Ünnepelték egész Európában melynek városait az ô parancsára bombázták agyon, és törölték el a föld színérôl Drezda városát,  háromszázötvenezer foszforgázban elégett halottjával együtt. Drezda nyílt város volt, melynek utcáin a kommunizmus elôl menekülôk tízezrei sátoroztak. Eisenhower adta át Prágát a szovjet hadseregnek és ô ellenezte Churchill balkáni partraszállási tervét, melynek célja a délkelet-európai államok köztük Magyarország szovjetkézbe kerülésének a megakadályozása lett volna. Sztalin kívánságának megfelelôen 1945. december 20-án kelt parancsának embertelenlégét és gonoszságát mi sem bizonyítja jobban,mint az, hogy az elrendelt parancsot Pentagon is ,,Operation Keelhaul”-nak nevezte, Henry Kissinger külügyminiszter 1960-ban írt ,,The necessity for choice” című tanulmányában kifejti, hogy 1956-ban az Egyesült Államok katonailag erôsebb volt, mint Szovjetunió és mégis ,,a Szovjetunió félemlítette meg Amerikát és elrettentette attól, hogy Magyarország segítségére siessen. Nem annak veszélye rettentett el bennünket, hogy esetleg alulmaradunk, hanem az a tény, hogy nem voltunk hajlandók megfizetni a gyôzelem árát.  A szuezi válság alatt a Szovjetunió kancsalul azzal fenyegetett, hogy rakétákkal támad Párizsra és Londonra, s tette ezt, ámbár csaknem biztos lehetett abban, hogy egy általános háborút elveszítene. A magyar forradalom alatt viszont a Nyugat, ámbár sokkal erôsebb volt, nem tudta elszánni magát arra, hogy hasonló módon megfenyegesse a Szovjetuniót.”
            Mindehhez tudni kell,hogy az 194l-es terv szerint a vasfüggöny és a bíborfüggöny mögötti hatalmak, a szovjet kommunista párt és az amerikai szabad- kômívesség, élén a zsidó B’nai Brith páhollyal két hemiszférára osztották a világot.
            Reichenberger amerikai lelkész ,,Európa romokban” c. könyvében megírja, hogy a keleti féltekét szovjet igazgatás alatt, míg a nyugatit a liberális kapitalizmus gyámkodása alatt kell kormányozni, amig a világkormány meg nem valósul.
            1956 októberében a sors különös véletlensége folytán egyszerre két nemzet lázadt fel e világhatalmi ábránd ellen: az egyiptomiak a csekkönyvvel kormá-nyozott világuralom, a Rotschild-részvények diktatúrája ellen keltek fel, míg a magyarok a Kaganovics, Gerô, Rákosi és az ÁVH diktatúrája ellen. Magyarország nem hitt a Kaganovics-Rosenfeld-Singer-féle koegzisztenciában Abd el Nasser pedig nem sokat tartott a Kaganovics-Baruch-Ben Gurian-féle koegzisztencializmusról. Az eredmény látható volt. Magyarországot Kaganovics és Mikoján hadosztályaival verette le a legsötétebb világhatalom, Nassert pedig Ben Gurion és Rotschild, a Lazard testvérek angol és francia katonái.
            Ebben a helyzetben mi sem volt természetesebb, mint az UN viselkedése. Közel-Keleten kiegyenlítô megoldást kerestek, mert ott már – a szovjet fenyegetés következtében – Izrael becses bôrérôl volt szó. Magyarországot azonban magára hagyták, mert nagyon is jól tudták, hogy ez a nép nemcsak a világuralom keleti felébôl akar kitörni, de nem fogadja el annak nyugati formáját sem. ,,A két hemiszféra elmélete akkor vált kísértetiesen viágossá – írta Marschalkó Lajos ,,Világhódítók az igazi háborús bűnösök” c. könyvében – midôn a keleti hemiszférából ki akart törni a magyar nép és a nyugatiból az arab világ.”
            A magyar szabadságharc nemzeti programjáról a Rheinischer Merkur című nyugatnémet újság ,,Nachkommunisten” című nagyszerű vezércikkében már 1956. december 28-án megállapította, hogy: ,,Újfajta antikommunizmus ez. Népünk idôsebb politikus nemzedéke gondolkodásában megállt a kommunizmus elôtt, mi már túljutottunk a kommunizmuson... E három ragyogó eszme: az emberi szabadság, a szociális igazságosság és a nevek szolidaritásának eszménye a kommunizmuson túljutott magyar forradalmárok nagyszerű látomása az emberiség jövôjérôl... Merre visz tehát: a jövô útja? A gyárak és nagyüzemek ne térjenek vissza magánkézbe, de állami tulajdonba se menjenek. Jogi személy legyen a tulajdonos, amit a helyi munkástanács és általa szakemberekbôl választott vezetôség alkot. Nincs szükség arra, hogy az állam küldjön pártfunkcionárius ellenôröket a nyakukra, a munkástanács és a szakvezetôség kölcsönösen ellenôrzi egymást. A munkásnak legyen része a termelés jövedelmébôl. Érdekeit éppúgy, mint a munkaadók és a szabadpályán működôk érdekeit az államhatalomtól és pártpolitikától független szakszervezetek védjék.”  Napnál világosabb, hogy ez nemzeti program és nincsen köze a marxizmushoz, sem a világuralomra törô zsidóság érdekeihez.
            Csak ilyen nemzeti program tudja ma is szétzúzni a zsidók által kormányozott nagytôke hatalmát.
            Csak alcímként: Hová vezet a cionizmus szolgálata? A palesztiniai zsidó állam megalapítása az Egyesült Államok támogatásával nem találkozott valami különös lelkesedéssel.
            Még a zsidóság körében is akadtak, akik bizony kételkedéssel, nyugtalansággal néztek ennek a kalandos vállalkozásnak jövôje elé. A New York Times, amely talán a leghatalmasabb szószólója a zsidóság politikai,gazdasági érdekeinek, egyik cikkében megkockáztatta ezt a megállapítást: ,,Sokan vannak közöttünk, akik már régen fontolgatjuk,hogy okos dolog-e ott, Közép-Keleten, annyi ellenséges érdekszférában, egyházi államot létesíteni a zsidó vallás és a cionista nacionalizmus nevében.” Ahhoz, hogy igazán küzdeni tudjunk: ,,gyűlölnünk kell” valakit vagy valamit, mert a ,,gyűlölet” a leghatékonyabb hatóereje a történelemnek és a hala-dásnak. Ezt írja ezt vallja Manahim Begin az Irgum Zvai Zeuni izraelbeli terrorista szervezet vezetôje a La Revolte! (Lázadás!) c. könyvében. Manahim Begin szerint Izrael-állam megalapítása nemcsak azt jelentette, hogy egy gyarmati lakosságra ráerôltették a nemzeti, állami önállóságot.
            A hazatérés csodáját a nemzeti, állami feltámadás csodája követte. Egyetlen nemzedék során a zsidó nép megtanulta újra a fegyverforgatás művészetét, hôsiességt – írta M.Begin –, hogy szembe tudjon szállni az elnyomatás minden újabb kisérletével...” Ezt a csodálatos fegyverforgatást és hôsiességet a francia Présent c.  újság 1982. szept. 22. száma vezércikkében így példázza: ,,A zsidók tragikus sorsa megismétlôdik. A második világháború után már-már azt hitték, hogy e nép, balsorsa véget ért, a zsidók nagy szenvedései garanciát és védelmet nyújtanak számukra a jövôben...  zsidósághoz nem lehetett hozzányúlni, sebezhetetlenné vált.
            A nürnbergi per az antiszemitizmust törvényen kívül helyezte. Az évezredes átok megszűnt. Ennek az volt a bizonyítéka, hogy a nép visszatalált ôsi hazájára, bár a Messiás nem jött el. Nos, e csodálatos immunitás az idei nyáron néhány hét leforgása alatt kérdésessé vált. Izrael, mely saját magának örökös áldozata, saját fegyvereivel semmisítette meg azt a pajzsot, melyet a német dráma öltött testére. A Dávid-csillagos Phantomgépek bombái nemcsak Beirut arab gettóját verték tönkre, hanem a világnak a háború óta a zsidókról alkotott képét is szétzúzták. Sharon tábornok páncélosai nem csak a mindenhonnan és mindenki által kiutasított nyomo-rult palesztiniai hazátlanokat ölték halomra, hanem megingatták azokat a megható emlékeket is, melyek egy szintén mindenhonnan és mindenki által kiutasított, hazátlan, nyomorult népre vonatkoztak, arra a népre, mely Európa romjaiból a halál elôl menekült el. De még az sem volt elég, hogy agyonbombázták azokat az embereket, asszonyokat és gyerekeket, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy Palesztinából elűzték, és a világon szétszórták ôket, nem, ehhez még hozzá kellett járulnia annak is, hogy Sabra és Shatila menekült táboraiban, szervezett vagy eltűrt mészárlások” történjenek.
            Erre már az antiszemitizmustól legtávolabb álló emberek is összeborzadtak. A legnyugodtabb lelkiismeret is zavarba jött. Ezek után a legegyszerűbb elmék is feltesznek bizonyos kérdéseket. Milliók szegezik neki a kérdést Izraelnek: ,,Hát az áldozatok is átváltozhatnak hóhérokká?”
            Az új államalapítás egyik leglelkesebb propagálója ifjú Franklin Roosevelt a ,,nagy elnök” fia volt. Jam Forestal, aki a második világháború alatt az USA had-ügyminisztere volt, elmondja hátrahagyott naplójában, ,,hogy 1948. február 3...  ez a Roosevelt Junior felkereste ôt, hogy meggyôzze és megnyerje a palesztína-terv támogatására, mely akkor már az UNO asztalán feküdt. Forrestal ezzel a tervvel szemben azt az ellenvetést tette, miszerint egyenlôre csak arról van szó, hogy az USA pártolólag képviselje ezt az ügyet, melynek végrehajtásában, megvalósításában azonban nem exponálhatja magát. Hozzátette azt is, hogy: ,,ennek a tervnek egyes képviselôi a megfélemlítés eszközeit próbálják alkalmazni más államok képviselôivel szemben, hogy azokat is támogatásra bírják. Ez a magatartás, ez a terror, már–már a botrány színezetét ölti...”
            Forrestal megjegyzi még naplójában a következôket: ,,Ez az egész Palesztina-terv, illetve annak megvalósítása,kihívja majd nemcsak a Közép-Kelet arab né-peinek, de a négyszáz milliót kitevô iszlám–mohamedán világ ellenszenvét, sôt elenállását is. S mindez csak azért, hogy New York, Pensylvánia és Kalifornia zsi- dó választóinak hízelegjünk s azok hatalmi törekvéseit és külpolitikai ambícióit támogassuk.” Szegény Jam Forrestal nem gondolta meg, hogy ilyen nézeteivel az egész amerikai zsidóság gyűlöletét hívja ki maga ellen. Megtetézte még azzal, hogy annak idején, mikor Morgenthauék és Bernát Baruchék, mint vérszomjas gyôz-tesek, ótestamentumi bosszúszomjjal, az egész német népet rabszolgasorsra és éhínségre akarták ítélni, ô nyíltan és energikusan szembeszállt ezzel a heródesi politikával olyan vad hajsza indult meg ellene a ,,világsajtó” amerikai–zsidó orgánumaiban s a fenyegetô levelek özönében, hogy végül is a halálba kellett menekülnie. Lakásának negyedik emeleti ablakából az utca kövezetére vetette magát. (A kezdettôl fogva fenyegetô arab–zsidó összetűzéseknek egyik leghitelesebb szemtanúja és megfigyelôje E. H. Hutchinson, aki elnöke volt annak a fegyverszüneti bizottságnak, mely az UNO képviseletében 1952-tôl 1956-ig az Izrael és Jodánia közötti határperekben döntô szerepet játszott, Hutchinson a ,,Violent Truce” c. nagyértékű munkájában örök igazságokat közöl ennek a viszálynak indító okairól és fejleményeirôl: ,,Az úgynevezett demokratikus közvélemény az USA-ban teljesen hamisan, vagysehogyan sincs tájékozva errôl a kényes problémáról.”
            Akik ismerik ennek okait és jelentôségét az amerikai érdekek szempontjából is, azok alig merik még bizalmas körben is, ôszintén nyilvánítani aggodalmaikat, mert ma már odáig jutottunk, hogy ôszintének lenni ebben a kérdésben, ahhoz már jó adag bátorság kívántatik.
            A különbözô politikai társaságok vagy gazdasági érdekeltségek, amelyekkel összeköttetésben vagy éppen tagsági viszonyban állanak, nem engedik meg ezt az ôszinteséget. Nem merik kitenni magukat a zsidóság részérôl fenyegetô támadásoknak. Ez a zsidóság, mint nemzeti kisebbség, mindent megtesz, hogy a közvéleményt és magát a kormányt is az ô, szenvedélyektôl és hatalmi becsvágytól táplált érdekeinek kiszolgálására kényszerítse.
            A cionisták, de általában az egész zsidóság így használja ki, ebben a kényes kérdésben, a közömbös vagy tájékozatlan amerikai közvéleményt. Mi nem hagyhatjuk államunk biztonságát veszélyeztetni az Izrael iránt tanúsított, egyoldalú rokonszenv és barátság által. Ezt a barátságot ugyanis ôk csak addig és olyan mértékig honorálják, vagy viszonozzák, amely mértékig mi készek vagyunk az ô háborús, agresszív szándékaikat megfelelô tekintélyes pénzbeli segítséggel is támogatni. Izrael állam földrajzi és gazdasági életfeltételei folytán teljesen más államok, a nyugati nagyhatalmak, de elsôsorban az USA anyagi támogatására van utalva, csak ezek segítségével képes fennmaradni.”
            E.H. Hutchinson mindezekhez az örök történelmi igazságokhoz hozzáteszi még a következôket is: ,,A Jeruzsálemi Zsidó Rádió újból és újból arra sürgeti az USA-ban annyira hatalmas hitsorsokat, hogy minden befolyásukat vessék latba, sôt állandó nyomás alatt tartsák a washingtoni kormányt, hogy Izrael igényeit és érdekeit a végsôkig méltányolja és támogassa. Ugyanez a jeruzsálemi rádió egyenesen ezt a felhívást közvetítette az óceán túli hatalmas testvéreihez: Miért féltek ti egy határozott akciótól, a mi megsegítésünket illetôleg? Külön, önálló, zsidó bizottságoknak alakítása, a fennálló nagy politikai pártok kebelében, nem ütközik az USA alkotmányának alapelveibe se. Ellenkezôleg! A demokrata és republikánus pártoknak tehát el kell fogadniok, hogy a zsidó tagjaik vagy ezek kongresszusi képviselôi, nemcsak, mint amerikai állampolgárok szervezkedhetnek, de mint olyan zsidók is, akik szívükön viselik Izrael állam létérdekeit. Az Egyesült Államok népét és kormányát tehát olyan állandó nyomás alatt kell tartani, mely éreztetni tudja velük, hogy az amerikai zsidóság milliói teljesen együtt éreznek Izrael népével és teljesen azonosítják magukat annak érdekével.”
            Ezekkel az ôszinte zsidó nemzeti megnyilatkozásokkal szemben Hutchinson felveti ugyanazt a kérdést, amit 1947-ben, a nagy háború befejezése után, szegény Forrestal az USA hadügyminisztere a háború alatt, ugyancsak megkockáztatott, Morgenthauék elvakult cionista magatartásával és követeléseivel szemben. Hogy miért nem lehetséges az amerikai légierô által legyilkolt kétszázezer iraki és az Irak elleni embargó fenntartásának ötszázezer elpusztult iraki gyermek áldozata helyett, végre egy zsidó befolyástól, cionista Izraeltôl mentes olyan külpolitikát követne az egyesült Államoknak, amely csakugyan az amerikai nagy egyetemes érdekeket szolgálja és nem egy nemzeti kisebbség sokszor ezekkel ellentétes, sôt ezekre vészt hozó követeléseit.
            Hová kormányozza az Egyesült Államok népét a kalmárok Amerikája? Erre figyelmeztett bennünket 2001. szeptember 11-nek minden borzalma!

Terebessy Emőke
Ellesett párbeszédek az amerikai katasztrófa után....
 
            –  Ne csodálkozzatok...már Mózes megparancsolta: ,,Szemet szemért, fogat fogért...”
            – De, Jézus azt tanította, ha egyik orcádon megütnek, tartsd oda az orcád másik felét....! Azt is olvastam tanításaiban, ne legyünk bosszúállók....
            – De Mohamed azt hirdette, egyenesen a kebelére ö1eli azt, aki vallása miatt, vagy Mohamed, azaz ALLAH kedvéért öngyilkos lesz, halála után keblére öleli azt...
            – A keresztény vallás szerint bűn az öngyilkosság!... elkárhozol, ha...
            – Mit akarnak visszaadni? Mit? Hiszen Afganisztán egy tönkretett ország, ahol éheznek az emberek. Mit akarnak ott még tönkretenni?
            –  Amit tettek a radikálhitben élô mohamedánok, az égbe kiállt!
            – Ne légy nevetséges..., amit eddig az Amerikaiak tettek, csak rombolás volt, romok, halottak, nyomorékok maradtak utánuk... Csodálkozol, hogy elege lett abból a világnak?
            – Igazad van, nem gondoltam arra, ,,régen” (?) nem háborúskodtak, azóta újabb fegyvereket gyártottak, gazdagítani kell a gyárosokat, fel kell használni a készletet valahol... Okot mindig találnak az AMIK, hova szórják le bombáikat, rakétáikat.
            – Mit akarnak csinálni, hiszen még pontosan nem is tudják ki ellen harcoljanak?
            – Most nincs egyedül az USA, mert mindenkit elrémisztettek a képek, melyeket láttunk a tv-ben. Mikor Drezdát bombázták és Hirosimát megsemmisítették nem katonai célpontokra vadásztak. Ott is a civil lakosságot írtották! Akkor nem volt gyertya-, mécses- gyújtás, együttérzés, nem helyeztek virágcsokrokat a holtak emlékére az utcára. Igaz, talán akkor gyertya, se virág sem maradt a bombázás után. Háború volt..
            – Most is azt mondta Busch: háború van! A mohamedánok meg ,,Szent háborúról” regélnek.
            – A németek most szolidaritást vállaltak, mert kiderült, három német terroristát már elfogtak, az egyik a repülôgépet vezette...
            – Ha ez még sokáig tart, mármint a nyomozás, majd mindent a német neonácikra fognak, mint szokták...
            – A katasztrófa áldozataiért mindenütt harangoztak, és öt perces némasággal emlékeztek az áldozatokra.
            – Drezda halottaiért még harangzúgás sem volt...
            – A mostani merénylet után a német városok összes zsinagógái és holoemlékműve, zsidó múzeumok, kiállítások elé rendôrséget, páncélkocsikat rendeltek ki. Egy nappal 11. elôtt nyílt meg Berlinben az 501. zsidó múzeum, emlékmű. Politikai elôkelôségek mind résztvettek a kiállításon.
            – De másnap már BEZÁRTÁK. Az épület elôtt zsidó nôk zsebkendôikkel könnyeiket törölgették. (Nem az AMI áldozatokért, hanem, mert be kellett zárni óvatosságból a múzeumot!
            – Putyin, aki a csecsenek ellen TERROR-harcot folytat, bejelentette, ô is csatlakozik a nemzetközi terrorszervezetek elleni campagneba. Terrorista üldözi a terroristákat. Fél, úgy hírlik,a csecsenek jó ötleteket kaptak az araboktól, veszélyben a KREML. Hallottátok? Az FBI szerint még nagyon sok fundamentalista, extrémszervezet van Amerikában. Eddig 33 pontos értesülés futott be hozzájuk. Lesz dolguk. Clinton is megszólalt, szerinte ismeretlen ellenséggel van most dolguk. Úgy hiszem örül, hogy nem ô most az elnök!
            – Amerikában sokan vannak, kik rögtön üzletet szimatoltak a tragédiából. Pillanatok alatt elfogytak az amerikai zászlók, kicsik, nagyok, másnapra még többet gyártottak, és levelezôlapok ezreit lehetett vásárolni, egyiken a régi épülettel, a másikon az új felvétel, hol már nincsenek felhôkarcolók. Itt is sorbanállás volt, úgy vették, mint a cukrot...
            – A hotelek árát azonnal felemelték a tulajdonosok! Akinek mindene odaveszett, parkokban, padokon aludtak, az egyik asszony panaszkodott, három napja ruhát sem tudtak váltani, enni sem kaptak. Pénzük is a lakásban maradt és szeretett kutyájuk is – sírta a kislánya. –  Szótárunkban új szavakat kell kesresni, ta-nulni... kik a talibánok, és teljesen tájékozatlanok vagyunk az arab világ szokásaival, életükkel. Sajnálatra méltó nép. Eddig az oroszok ültek a nyakukon, majd polgárháború pusztítja ôket. Mit akar még Bush ott elpusztítani? Az olajvezetékeket? Mert nemcsak Afganisztán, hanem Pakisztán földjei alatt vezetnek, olajat szállítanak PUTINÉKNAK...
            – Hihetetlen, hogy mennyi olaj buzog arrafelé a föld alatt.
            – A talibánok igen szigorú életet élnek. Minden videót, tv-t, könyvtárakat elégettek náluk, s az asz-szonyok sűrű arc-fejfedôvel közlekedhetnek. A fiú gyerekeket már kiskorukban a mecsetbe terelik, ha kell: puskával, ott ,,terrorizálják” ôket. Innen kerülnek ki a ,,kamikázék” is. Örülnek, ha majd öngyilkosok lehetnek, egyenesen feljutnak a paradicsomba Allah kebelébe.
–            Gorbacsovot is meghallgatták... szerinte sem lehet terrorizmust máról holnapra megszüntetni, ez csak álom... (hát ô csak tudja...)
            ,,Szemet szemért, fogat fogért?” – ez az elv mindig az ártatlanokat bünteti.
 

Révffy László
PÁR SZÓ A SZABADKÔMŰVESSÉGRÔL...
 
            Kevesen tudják, hogy még ma is a szabadkôművesség irányítja a politikai életet a nagyvilágban. Ez a mindig titok-zatos társaság több kárt okozott az elmúlt 150 évben, mint bármely más politikai eszme vagy diktátor.
            Éppen a múlt évben volt egy parlamenti vita Angliában erról a szervezetrôl. Ugyanis a tervnek alapján nyilvánosságra kellett volna hozni azoknak a közéleti embereknek a neveit, akik kormánykörökben működnek és ügyködnek, de egyébként a szabadkôművesség tagjai. Vezetôjük rögtön a legerélyesebben tiltakozott és kijelentette, hogy errôl szó sem lehet. Vagyis a titkosságot továbbra is szigorúan megtartják, és ahhoz, hogy ki ennek a társaságnak a tagja, senkinek semmi köze, még a demokratikusan megválasztott angol kormánynak sem.
            A  XX. században ez a társaság irányított már minden fontos nemzetközi megállapodást. Sôt ennek a szerencsétlen századnak utolsó évtizedeiben már divat lett a szabadkôművesség olyan formában való bemutatása, mintha az a humanitás temploma lenne és csupán a hitet, a reményt és a szeretetet hirdeti az emberek között.
            Nagyon szép elvek, de valójában mi igaz ebbôl? Sokan kutatták már a szabadkôművességet és voltak egyesek, akik a titkok megfejtését részben elvégezték. 1929-ben jelentette meg könyvét SOMOGYI ISTVÁN ,,A szabadkôművesség igazi arca” címen és az abban leírtakból kívánok pár részt ismertetni.
            Hogy aztán a még működésben lévô hazai kôművesek hogyan fogadják ezeket a leleplezéseket, igazán nem fontos, mert a tények önmagukért beszélnek.
            A világ-szabadkôművesség, mely az elsô világháború folyamán a legpontosabban volt értesülve a központi hatalmak, tehát Magyarország viszonyáról is, 1917. elején már biztosra vette, hogy a nagy mészárlás eredménye hazánkra csak lesújtó lehet. Ôk az elsô perctôl kezdve biztosra mentek, s ha nem várt ellenállást és szívósságot, odaadást és vitézséget is tapasztaltak hazánk és a monarchia részé-rôl, tudatában voltak annak, hogy az általuk várt eredmény csak idôben lesz elódázva, de megsemmisülést nem fog szenvedni.
            Így 1917. elején a világ-szabadkôművesség elérkezettnek látta az idôt arra, hogy a jövô világ térképét megrajzolja az általa kidolgozott tervek szerint, már pedig ebben a tervben Magyarországra nem várhatott semmi jó. Az említett év tavaszán, 1917-ben, Párizsban szabadkôműves kong-resszust hívott össze a NAGY ORIENS vezetôsége, melyen egyes államok szabadkôműves vezetôi és megbízható tagjai vettek részt. Ez a kongresszus a legapróléko-sabban kidolgozta elôre a béke-szerzôdéseket, az egyes államok határait, a gyôzteseknek juttatandó koncokat, a Népszövetség tervezetét. Az akkori párizsi világlap, a TEMPS, mely egyben a francia külügyminisztérium sugalmazott lapja vo1t, leközölte ennek a szabadkôműves kongresszusnak a lefolyását és határozatait, melynek Magyarországra vonatkozó része csaknem pontról–pontra, betűrôl–betűre került be az 1920. június 4-i Trianoni békeszerzôdésbe.
            TRIANON tehát a szabadkôművesség munkája. A megcsonkított Magyarország a világ-szabadkôművesség bűne. Ezek már 1917-ben elhatározták az 1000 éves, történelmi Magyarország felosztását, szétdarabolását s a béketárgyaláson résztvevô ügynökeinek már nem volt szabad ezeken változtatniok. Az ,,erôskezűek”, sôt a kíméletlennek ismert CLEMENCEAU, aki valójában megérdemli a ,,Franciaország megmentôje” címet, ennek a szabadkôműves parancsnak engedelmeskedett akkor, amikor a lázadó francia katonák holttestébôl hekatombákat emelt. Ennek a parancsnak volt végrehajtója SALLANDRA és SONNINO, amikor az olasz hadakat szövetségeseik ellen megindították. Ez kötelezte MAGELHAES LIMA portugál miniszterelnököt, hogy háborúba vigye soha meg nem támadott hazáját. Ennek a pokoli szabadkôműves tervnek az érdekében kellett szabadkôműves parancsra KÁROLY román királynak igen gyanús körülmények között meghalni.
            A szabadkôművesség ellentmondást nem tűrô parancsa kényszerítette WILSON amerikai elnököt arra hogy háborút üzenjen Magyarország ellen, és végeredményben egy álnok, farizeus, talmierkölcsöt mutató eszme szolgálatába állt, hogy a szabadkôművesség érdekeit diadalra juttassa Trianonban annak ellenére, hogy megérke-zésekor még egészen más elveket vallott.
            Micsoda förtelmes 1átvány volt az, amikor a világ-szabadkôművesség ezt a holdkóros professzort, leghívebb és oda-adóbb rabszolgáinak egyikét megfosztotta minden nimbuszától, s cinikusan belekergette a megôrülésbe, mihelyt az kötelességét megtette az elôírtak alapján, s a szabadkôműves parancsnak alázatosan engedelmeskedett és így a Nagy Oriensnek tálcán szállította a megcsonkításra ítélt Magyarországot és az uralkodó család fejét.
            Mikor volt tehát Magyarországnak barátja a világ-szabadkôművesség?Akkor talán, midôn már a 19. század nyolcvanas éveiben forradalmakba akarta belehajszolni a csak éppen hogy megpihent és királyával kibékült országot? Akkor talán, mikor RUDOLF trónörökös halála után a nemzetiségi aspiráció támogatásával, ezek étvágyának felkeltésével és örökös felcsi-gázásával aláaknázta az 1000 éves MA-GYARORSZÁG szilárd épületét?
            Akkor talán, midôn nagypáholyaiban elhatározta az ellenünk indítandó háborút, s a PRINCIP kezébe nyomott bombával megindítója volt több embermilliók mé-szárlásának, a világ felfordulásának, milliónyi ember nyomorának, züllésének és pusztulásának?
            Akkor talán, amikor 1917-ben elhatá-rozták MAGYARORSZÁG szétdarabolását s az általuk hirdetett civilizáció és erkölcsi tökéletesedés nagyobb dicsôségére kitágított Európa térképén egészen Danzigig, az ököljogot ismerô, taliót gyakorló, vérbosszút kodifikáló és az orgyilkosságot, a bombát és revolvert a nemzeti célok közé beállított erkölcsöt honosították meg ennek az öregedô világrésznek szívében? Vagy talán akkor volt barátunk, midôn a Trianoni Magyarországot megteremtette és több milliónyi magyar testvérünket prédául dobta műveletlen és vérengzô fajoknak? Azóta is részvétlenül nézi ezeknek a világtörté-nelemben példátlanul álló erôszakosko-dását és lelkeket és testeket gyilkoló uralmát ?
            Mikor volt hát ez a világ-szabadkôművesség – óh, nem jóbarátunk – csak a legcsekélyebb mértékig megértô ennek az 1000 éves országnak múltjával, eszméivel, lelkével és nemzeti aspirációival? Mikor? Hozzanak csak egyetlen egy esetet, amelybôl azt lehetne következtetni, azt lehetne megállapítani, hogy a világnak ez a föld-alatti titkos hatalmassága, a népek sorsának ez a lelkiismeretlen és bűnös, de nagyon bűnös, intézôje, csak egyszer is MAGYAR-ORSZÁG mellett állott, annak érdekeit rakta le kakukktojásait a kormányok prog-ramjában s lendítôje volt bármily irányban az örök magyar nemzeti eszménynek és törekvésnek?
            Bár jól tudjuk, hogy a szabadkô-művesség indulásakor más eszméket és célokat tűzött maga elé, az idôk múlásával teljesen átalakult, és olyan faj vezetésének a kezébe került, melynek célja a békés élet bomlasztása, hazaszeretet, hit eltörlése és a világuralom megszerzése, a világ egyesítése.
            Az új szó is már ismeretes: GLOBA-LIZÁCIÓ!
            A jelenlegi, még jobban megcsonkított Magyarországon is jelen vannak. Jobban, mint bármikor, mert a kommunizmus nem tűrt meg maga mellett más diktatúrát, így a szabadkôművesség is a tiltott listán szerepelt. Tagjai a másik diktatúra szolgálatában bújtak meg, és ôk voltak az elsôk, akik átlépve a szabadkôművesség most már szabad gyakorlásába, nagy részben kezükben tartják Magyarország gazdasági, pénz-ügyi, nevelési, erkölcsi hatalmát.
            Szabadon folytatják romboló, nemzetpusztító munkájukat, sorvasztják az életet, a jövôt, mely minden optimista kijelentés ellenére, nem elôre, hanem hátrafelé halad.
            Lehet a leírtakat tagadni, de a tények ettôl függetlenül azok maradnak.
 

 
Perkátai Dénes Béla
EGY ESET A SOK KÖZÜL
 
            Történt 2001 szeptember 14-én 10–11 óra között.
            A veszprémi vasútállamásból a 2-es, 4-es buszmegállóhoz érkeztem. A túloldalon a gyorsbüfé fabódéja elôtt öt ,,csóró” cigánylegény félhangoskodik. Jóval odébb a rácsos betonkerítésnél kifelé pisál egy jólöltözöttnek látszó fiatal. Egy idôs asszony jön a posta, egy középkorú nô pedig az emeletes étkezde felôl. Mindketten a földet bámulják a restelkedés miatt, ám a fiatalt ez nem zavarja. Ereszti, rázza, amennyire ez hátulról látható a mozdulatokból. Amikor végzett és visszafordul, akkor tűnik ki, hogy ez is cigánylegény. Beáll a többi közé, ô a hangadó! Hangoskodik, üvegbôl issza a sört. Öltözéke olyan Mátyás tér szerű. Fehér, félig magasnyakú pullóverféle. Nadrágja sötét melegítô, oldalán 3 ujjnyi ,,tábornoki” vörös csíkkal, fehér gumibakanccsal. Hangoskodik. Ô a fônök, vagy mi. Enyhe a széljárás és össze-vissza forgatja fejét.
            – ... ... ... a szar Magyarország! – és jobbra, félig felém hajolva ,,kiköp” egy nagyot.
            Tehetetlen vagyok. Hiszen, ha a Horthy idôket élnénk, borzalmak következnének, de így... Elfordulok és a Volán iroda felé sétálok bosszankodva, haraggal teli gondolatokkal. Tíz, tizenöt lépés után rekedt ordítást hallok.
            –            Jó napot! ...Két-három lépés után még rekedtebb ordítással hallom, hogy
            –            Jó napot!... Majd harmadszorra is velôtrázó hangerôvel:
            –            Jó napot!... – és most már közelebbrôl, tehát vissza kell fordulnom. Ugyan kinek szól ez a felháborító ordítozás? Ki gondolta volna, nekem és kérdezi csak úgy teli pofával:
            –            A 2-es bemegy a buszpályaudvarig? – Nem válaszolok, csak komoly, szigorú tekintettel nézek rá 4-5 méter távolságból.
            Beáll a 2-es. Felszállok. A cigányok nem. Az úton szomorúan gondolok arra, hogy megszűnt a letünt világ erélye, közbiztonsága, rendôrsége, csendôrsége, én pedig beléptem a 84-be. Talán szerencsémre, mert így legalább ennél rosszabbat, sértôbbet, nemzetgyalázóbbat egy megtűrt kisebbségnek nevezett, becstelen élôsditôl – rövidesen és még egyszer – talán nem kell megélnem.
 

 
Dezsô
Átvilágítás helyett fizetésemelés?

Börtönbe a vérbírákkal, és unokáikkal!

            Július elején nem akartam hinni a fülemnek, amikor a rádióban a szpíker a maga éneklô, magyartalan hangján bejelentette, hogy a magyar miniszterelnök a Legfelsôbb Bíróság elnökének gratulált, és gazsulált a bíróságok kiváló munkájáért, és jelentôs mértékű fizetésemelést ígért a bíráknak...

            Micsoda, jól hallok, fi-ze-tés-e-me-lés? Talán inkább a komcsimúltú bíró elvtársak átvilágítása, majd elítélése, végül az ôket megilletô fogyókúrás ellátás valamelyik jólműködô börtönben. Teszem azt a kôbányai Gyűjtôben, ott, ahol nagyapáik, a hírhedt 56-os vérbírók ítéletére százakat akasztottak fel. És a hôsök vére máig sem száradt fel...

            Hát Viktorkánknak végleg elment az esze? Kommunista vérbírókat, és halálügyészeket tüntet ki?

            És mit szóljunk ehhez mi, akik 1956-ban, vagy éppen a hetvenes, nyolcvanas években, uram bocsá’, 1995-ben a Pufajkás Gyula alatt ,,élveztük” a börtönélet örömeit.

            Vagy mit szóljon a kilátásba helyezett bírói fizetésemeléséhez Ekrem Kemál György barátunk, akit már a Fidesz éra idején ítéltek el?

            Vagy ezen sorok írója miképp örvendezzen, egy hat éve tartó koncepciós per után, melynek során még az útlevelét is bevonták?

            Persze biztos lesznek, akik nagyon fognak örülni a koncepciós pereket futószalagon gyártó ,,vörös bírók” anyagi megbecsülésének. Például Tocsik Mártika, az elmúlt húsz év legnagyobb csalója és sikkasztója. Ô aztán sokat köszönhet bíró elvtársainak. Vagy Princz Gábor, akibôl jellemtelensége alapján még ,,kolléga” , azaz : vérbíró islehetne...

            És sorolhatnánk a példákat a végtelenségig. Komolyra fordítva a szót: a Fidesz bírósága lényegében felmentette a börtön alól a tömeggyilkos Dudást. Ugyanakkor ártatlan embereket, kisembereket hurcolnak meg szinte naponta. A helyzet nem világos: A Fidesz jövôre az MSZP gyilkosaival akar együtt kormányozni ?

 


Szalay Róbert  történelemtanár
November 4-re emlékezve
 
            A közelmúltban egy írásomban sorra vettem nemzetünk történelmének azokat a szomorú gyásznapjait, melyek majdnem romlásba döntötték országunkat. Tatárjárás, törökdúlás, szabadságharcaink leverése, Trianon, a II. világháború elvesztése. Nehéz sorrendet felállítani e nemzeti sorscsapá-sok között, azonban kétségtelen, hogy a legnagyobb csapás 1945. április 4. volt! Ugyanis minden csapás után 1–2 évtized alatt magához tért a nemzet, és elérte a csapás elôtti szintet. Azonban az április 4-i felszabadulás után 45 éves bolsevista uralom szakadt az országra. E négy és fél évtized alatt Magyarország gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg lesűlyedt, és messze elmaradt azoktól az európai országoktól, melyekkel a II. világháború elôtt közel azonos szinten állt.
            Azonban, ha legújabbkori történelmünket vizsgáljuk, a szomorú gyásznapok között „dobogós helyen” kell említeni 1956. november 4-t, amikor a Szovjet Hadsereg néhány nap alatt vérbetiporta di-csôséges forradalmunkat.
            Hogyan történhetett meg, hogy egy 10 milliós nemzetet, – melyet az október 23-án kirobbant, és 5 nap alatt gyôztes forradalom, soha nem látott egységbe forrasztott, – az ellenség 2–3 nap alatt le tudott gyôzni?
            A refomkommunista történelemhami-sítók az un. rendszerváltás után, Soros György segítségével mindent megtettek, hogy az 56-os forradalom történetét a maguk szájaíze szerint ismertessék meg az emberekkel, elhallgatva a forradalom valódi célját és fôleg elkendôzzék a maguk forradalom ellenes, a forradalmat eláruló gyá-szos szerepét.
            Most a cáfolhatatlan tények tükrében vizsgáljuk meg részletesen, hogy miért kellett nov. 4-én a forradalomnak napok alatt elbuknia?
            Bevezetôül ide kívánkozik az a gondolat, hogy az alig egy milliós csecsen nép egy éves harc után a világ legerôsebb szárazföldi hadseregével szemben kivívta függetlenségét. Ezt követôen az Orosz Hadsereg ismét megtámadta a csecseneket, hogy azokat újból rabságba hajtsa. De a bátor csecsen nép megint fegyvert fogott, és már harmadik éve vívja elkeseredetten szabadságharcát, és az oroszok képtelenek az ország legyôzésére.
            Nézzük ezután a tényeket Magyarorszá-gon 1956-ban!
            Október 23-án a Parlament elôtti tüntetéssel, a Sztálin-szobor ledöntésével és a Rádió ostromával elkezdôdött a forra-dalom. Másnap, 24-én már az egész fôváros fegyverropogástól volt hangos. A megrettent kommunista államhatalom elôször Nagy Imrével próbálta a forradalmárokat lecsendesíteni. A tömegek azonban ekkorra megismerték saját erejüket. A fegyverraktárak, a Kilián laktanya, a Rádió elfoglalása az államvezetés elôtt világossá tette, hogy itt nem reformokról, a kommunizmus megjavításáról van szó és kétségbeesetten hívták be a szovjet csapatokat a „rend” helyreállítására. Kijárási tilalmat, statáriumot hirdettek ki, és a Szovjet Hadsereggel vállvetve, az ÁVH, a Rendôrség, a Had-sereg és a sietve felfegyverzett „Antifa-siszták és Ellenállók” megkezdték az „ellenforradalmi bandák” felszámolását.
            Ez hiú ábránd maradt! A forradalom két nap alatt az egész országra kiterjedt. 25-én már az egész világ ismerte a Corvin-köz, a Kilián-laktanya nevét és fellelkesedtek azon a csodán, hogy egy kis nemzet szembefordult a hatalmas Szovjetunióval, és hazai csatlósaival. Azok is megismerték Magyarország és Budapest nevét az egész világon, akik soha nem hallották ezeket a neveket.
            28-ra az egész országban gyôzött a forradalom és ha ez a forradalmi lendület tovább tart, 1–2 nap múlva minden kommunista és reformkommunista eltűnik a történelem sűlyesztôjében. Az egységes, fegyverben álló nemzet, a világ közvé-leményének támogatásával a háta mögött, valószínűleg meggondolásra késztette volna a szovjet vezetôket.
            Ezt meg kellett akadályozni! A forradalom nem gyôzhet! És most mutatták meg a reformkommunisták igazi arcukat. Nagy Imre, aki eddig is minden lépését a magyar kommunistákkal és a szovjet vezetôkkel egyeztetve tett meg, 28-án „elismerte a forradalom gyôzelmét.”
            „Forradalmárok gyôztetek! Minden követeléseteket teljesítünk! Kivonulnak a szovjet csapatok! Kijavítjuk a hibákat! Feloszlatjuk az ÁVH-t! Stb. stb. Csak tegyétek le a fegyvert. Legyen „rend,” nyugalom! Majd mi mindent rendbe teszünk mindent!” Ez volt a lényege Nagy Imre lépésének. A forradalmárok nagy része elhitte a manipulációt. Valóban letették a fegyvert és tárgyalni kezdtek a kommunistákkal, akik álszent módon ekkor már forradalmároknak nevezték magukat. A legmegbízhatóbb kommunistákat helyezték vezetô pozíciókba, fôleg a fegyveres erôknél. A Nemzetôrség parancsnokait, a Honvédség legfelsôbb vezetôit, mindazokat, akiknek legfôbb célja volt a forradalom lefegyverzése, az események további radikalizálódásának megakadályozása.
            Közben Moszkvában nem bíztak abban, hogy Nagy Imrének sikerül a kommunista rendszert megmenteni és elhatározták, hogy maguk verik le fegyverrel a forradalmat.
            Megkezdôdött a friss páncélos és gépesített hadosztályok beözönlése az országba. Ez október utolsó és november elsô napjaiban mindenki elôtt köztudott volt, és ekkor leplezôdtek le a magukat reformernek mondó kommunisták árulásai!
            A l00.000 fôs hadsereg még fegyverben volt. A rendelkezésre álló 3–4 nap alatt néhány korosztály behívásával, vagy népfelkelés meghírdetésével 250.000– 300.000 embert lehetett volna fegyverbe szólítani. A „mozgósítási készletek” fel-szabadításával, a hadsereg riadóztatásával, laktanyákból védelmi állásokba vezény-lésével a szovjet vezetés olyan figyelmez-tetést kapott volna, hogy százszor is meggondolta volna a fegyveres akciót.
            Ezzel szemben mi történt?Maléter Pált nevezték ki Honvédelmi Miniszternek, aki már a II. világháborúban átállt a szovjetek-hez. Kôkemény kommunista volt, aki október 25 és 28 között, a szovjetekkel együttműködve, csak a felkelôket lôtte és lövette. Okt. 28 és nov. 3 között semmit nem tett az ország védelmében, és nov. 3-án elment Tökölre a szovjet fôhadiszállásra tárgyalni. Erre még visszatérek!
            Kovács István vezérôrnagyot nevezték ki Vezérkari Fônöknek. Kovács, mint zsidó munkaszolgálatos, 1943-ban szovjet fog-ságba esett. Itt különbözô antifasiszta tanfolyamokat végzett el, és 1945 után Magyarországra visszatérve, egyre magasabb párt, majd katonai funkciókat töltött be. 1956 okt. 23 és 28 között, mint Had-műveleti Csoportfônök, a szovjet katonai vezetôkkel a legszorosabb együttműködésben irányította az ellenforradalmárok elleni akciókat. Másnap ô lett a forradalom Vezérkari Fônöke! De nézzük, milyen utasításokat adott ki, amikor a szovjet csa-patok megkezdték az ország elözönlését?
–          A másodéves, jól kiképzett katonákat leszerelték.
–          A tüzelôállásban lévô lövegeket visszavonták a laktanyákba és kiszereltették azokból az ütôszeget, hogy véletlenül se lehessen azokkal lôni.
–            Parancsba adták a legszigorúbb tüzelési tilalmat, a parancsnokok felelôségrevonása mellett.
–            Utasították a csapatok parancsnokait, hogy vegyék fel a kapcsolatot, és barátkozzanak a velük szemben álló szovjet egységek parancsnokaival.
–            Utasították a helyôrségek parancsno-kait, hogy városaikban szereljék le a szovjetellenes hangulatot, és ôrizzék meg a „rendet” a helyôrségeikben.
            Úgy gondolom, ezekhez nem kell kommentár!
            Váradi Gyula vezérôrnagyot „választották” meg a Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Bizottsága Elnökének. Ebben a minôségben legfôbb tevékenysége az volt, hogy a csapatoknál október 30-ig spontán megválasztott – valóban – Forradalmi Bizottságokat leváltsák, és új Forradalmi Katonai Bizottságokat válasszanak meg minden alakulatnál. Közben kiment a titkos parancs, hogy ezekbe a Forradalmi Katonai Bizottságokba lehetôleg a legmegbízhatóbb kommunistákat kell beválasztani és mellôzni az eddigi „hangadókat.”
            Itt kell megjegyezni, hogy Váradi Gyula nov. 4-én a Honvédelmi Minisztériumból parancsot adott a fegyverletételre, 5-én már Szolnokon volt, 7-én Kádár, Marosán, Münich társaságában szovjet páncélosokkal jött fel a Parlamentbe, elsôk között írta alá a „Tiszti Nyilatkozatot”, és a Fegyveres Erôk Minisztere, Münich Ferenc l. számú parancsában Kovács Istvánt nevezte ki a páncélos és gépesített csapatok parancs-nokának.
            Ezek, és a hozzájuk hasonló lelkületű vezetôk szabotálták el a forradalom kibontakozását.
            Most pedig vizsgáljuk meg a Tökölön lezajlott eseményeket.
            November 3-ra a Szovjet Hadsereg befejezte az ország megszállását. Körbe-vették a repülôtereket, a laktanyákat, fontosabb hidakat, csomópontokat és készenléti állásokban várták a már elôzôleg parancsban kiadott nov. 4-i támadás megindulását. Ezt nem csak Magyarországon, de az egész világon tudták azok, – fôleg a katonák, – akik figyelemmel kisérték az eseményeket.
            Ebben a helyzetben ment el a hadsereg három legfôbb vezetôje, a Honvédelmi Miniszter, a Vezérkari Fônök, a Had-műveleti Csoportfônök és egy fô pártfunkcionárius az ellenség fôhadiszállására „tárgyalni” a szovjet csapatok kivonulá-sáról. Ezt a dajkamesét még egy óvodás sem hiszi el!
            Szilárd meggyôzôdésem, amit számtalan (eddig eltitkolt) dokumentum és maguk a tények bizonyítanak, hogy a küldöttség azért ment Tökölre, hogy a forradalom le-verése utáni helyzetrôl tárgyaljanak, és maguknak pozíciót biztosítsanak a késôbbiekben is.
            A szovjetek azonban nélkülük oldották meg a helyzetet! Csak az utóbbi évek reform kommunistái próbálják a tököli árulást mártíromságnak feltüntetni. Ezért titkosították 30 ill. 50 évre az erre vonatkozó dokumentumokat és próbálják minden eszközzel elhallgattatni azokat, akik az igazságra rámutatnak.
            November 4-én egy megtévesztett nemzet és egy tudatosan szétzüllesztett hadsereg, áruló vezetôkkel állt szemben a támadásra felkészült Szovjet Hadsereggel. Így azok gyôzelme, ill. a forradalom le-verése eleve biztosítva volt.
            Hogy ennek nem kellett volna így történni, befejezésül álljon itt egyetlen számadat, ami önmagáért beszél!
            Ebben az idôben a magyar hadseregnek hozzávetôleg 3000 olyan lövege (ágyú) volt, ami alkalmas harckocsik és páncél-autók kilövésére. Ezek közül november 4-én mindössze 23 löveg vette fel a harcot az ellenséggel. A többi, a megtévesztô paran-csok, a szabotáló tisztek, és a bizonytalanság miatt néma maradt. De ez a 23 löveg 15 ellenséges  egységet  semmisített meg! 8 harckocsit, 1 személy és 2 tehergépkocsit, 1 páncélautót, 2 sorozatvetôt és 1 repülô-gépet.
            Milyen elsô csapást mérhettünk volna az ellenségre, ha mind a 3000 löveg tüzet nyit? Egy elsô csapás után, partizán harc-módra áttérve, hetekig tartott volna az ország megszállása, és a megszállóknak még ezután sem lett volna nyugtuk. A veszteség pedig nem lett volna nagyobb, mint az a 200.000 ember, akik elmenekültek az országból.
            A világ közvéleménye és az ENSZ reagálása is más lett volna egy hosszan elnyúló katonai akció esetében, bár így is olyan erkölcsi vereség érte a Szovjetuniót, amit soha nem tudott kiheverni.
            Mint a fentiekbôl láthattuk, a forradalom november 4-i gyors leveretése elsôsorban az áruló reformkommunista vezetôk bűne! Ezt ne felejtse el senki, bármit hazudnak az utóbbi évtizedben kiadott történelemhamisító könyvek, monográfiák, tankönyvek stb.
            Az igazság pedig elôbb-utóbb, – a posztkommunisták és liberális társaik minden igyekezetének ellenére – napfényre kerül, a hôsi halált halt és kivégzett Pesti Srácok dicsôsége pedig elhomályosítja a november 4-i árulást!