Az elárverezett Horn elvtárs
Érzések zűrzavara - Szôcs Zoltán
Mennyit ér a Nobel-díj?
Sértô Kálmán emlékezete
A magyar fajvédelem tragikus sorsú úttörôje Egan Ede - Bellák Frigyes
,,FELSZABADÍTÓK” - Marschalkó Lajos
 

Az elárverezett Horn elvtárs
 
            Kezemben egy antikvárium árverési katalógusa, amely Ady-kötet (,,Vallomások és tanulmányok”, 1944.) kalapács alá kerülését hirdeti Budapesten, 2002. november 23-án. Ami miatt ezt említésre érdemesnek tartom, az, hogy e példányban nem akárki örökítette meg nevét: Horn Gyula, a munkásosztály még élô harcosa. Íme a bejegyzés:
            ,,Naán Józsefnek szeretettel a / közösen megvitatott problémákra, / a jó vizsgaeredményre és a közösen / gyermekkori emlékekre. Mindig / légy hű a Munkásosztályhoz, és a / Marxizmushoz.                                                                     
                                                    Horn Gyula.
,,Három feladatunk van:
1. Tanulni 2. Tanulni. 3. Tanulni.”  (Lenin)
 
             Tehát a jelszó: tanulni! A marxizmust. Hogy Horn elvtárs hű tanítványa mesterének, nem vitás, mégis van itt valami, amit nem értek: miért pont Ady-kötetbe írta mindezt? Miért nem a Lenin-összesbe?
             A kérdésre ôszinte érdeklôdéssel az érintett válaszát. Addig is, míg megérkezik, közlöm: a kötetnek mind a kikiáltási, mind a leütési ára húszezer forint volt.
 
Ifj. T. L.

Érzések zűrzavara - Szôcs Zoltán
 
Tudom, ez a cím már foglalt, nem is akárki foglalta le, és nem is akárhogyan. Hogy most Stefan Zweigtôl mégis kölcsönkérem, azért teszem, hogy nyomatékosítsam, csak nôtt a zűrzavar az elmúlt száz  évben, és a maihoz képest a zweigi káosz gondosan karbantartott, viktoriánus rendnek tűnhet. Soha nem voltak még  ennyire megbízhatatlanok Európa iránytűi: a filozó-fiai és ideológiai égtájak példátlan mértékben cserélgetik helyüket, nevüket, tartalmukat, összetorlódnak, eggyé válnak, majd újra szét, s úgy tűnhet fel a külsô szemlélôdônek. Ha egyáltalán van még valaki, aki kívül tudott maradni ezen az ôrültségi kavalkádon, hogy korunk iránytűinek egyedüli rendeltetése csupán a minél tökéletesebb megtévesztés, a tömeges átverés. Az emberiség  néhány ezer éves történetében  talán még soha nem voltak ennyire kiüresedve a szavak, nem voltak ennyire véznák és jelentésnélküliek. Hol van már a  századelô ,,teremtô Igen és öklös Nem” etikája; hol van már az az idô,  amikor a Fentre az eget fürkészték az emberek, a Lentre pedig a sír mélyét?  Ha ma valaki éhenhal, azt mondjuk, hogy alultáplált volt, a hülyére pedig, hogy nem kellôen informált. Néven nevezni a  dolgokat, a büdöst büdösként definiálni, a hazugságot hazugságként, a tolvajra pedig tolvajt kiáltani nemhogy nem divat, de egyenesen tilos, mert szélsôségesen túlzó mentalitásra utal. A tegnapi cigány ma roma, a kommunista bankár lett, a tudományos szocializmus egykori elôadója most  európai integrációt tanít egyetemi szinten, míg a soke-zer fôs hajdani orosztanár gárda túlnyomó része angolt, igaz, némileg kedvtelenül: oroszul jobban tudott, meg aztán akkor még fiatalabb volt. Gyanítom, a romák egy része is szívesebben lenne újra cigány, a kisebbségi önkormányzat és az ombudsman alkotmány-kodó oltalma nélkül; amúgy hagyományosan, mint ezer éve mindig. De már nem lehet. Az a hajó elment, a mai hajók pedig, noha menetrend szerint indulnak,  kiszámíthatatlanok, mert nincs iránytűjük. Elindulnak ugyan, de hogy  megérkeznek-e....?
            Egy katolikus kiadványban bukkantam rá az addig elképzelhetetlenre. Gorbacsov  1989. december 1-jei vatikáni látogatása alkalmából a pápai állam emlékérmet veretett. Ennek közepén egy nagy kereszt áll, tôle balra a Vatikán címere, jobbra sarló, kalapács és ötágú csillag! Nem tudom  eldönteni, hogy a kereszt – az alkotó szándéka szerint – összefogja vagy szétválasztja ôket. Ha azt mondom, hogy ez az érem  skandalum, nagyon jól nevelt és visszafogott voltam. Ugyanis, ha ezt lehet, akkor  mindent lehet: nincsenek elvi és hitbéli  alapvetések, nincs eszme, amiért élni vagy  meghalni méltó volna, nincs komolyan vehetô gondolat: A Vatikán önmagával egyenértékű partnerként Krisztus keresztjének árnyékában együtt ábrázolja saját állami szimbólumát a  sztalinival. A sarló, a kalapács és az  ötágú csillag alig hetvenéves uralkodása alatt létrehozta a világ a legnagyobb és legördögibb ateista birodalmát, mintegy 150 millió ember lemészárlása által. Vajon a Vatikán emlékéremügyben illetékes felelôs vezetôi hallották-e valaha Szolzsenyicin, Ribakov, Salamov; Paszternak, Bunyin, Bukovszkij, Safarevics vagy Mandelstam nevét, hogy csak magukat az oroszokat említsem a hiteles krónikások közül. Tisztában vannak azzal, hogy mit műveltek a papokkal, a hívôkkel és a templomokkal ezen szimbólumok diadalmas uralkodása alatt?  Tisztában vannak azzal, hogy a pentagramma (színétôl függetlenül) a sátáni gonoszság jelképe az ezoterikában? És mégis  odateszik ragyogni a kereszt fölé, oda, ahol a betlehemi csillagnak kéne mutatnia az utat? Hol volt a Vatikán esze akkor,  amikor ezt az emlékérmet megszületni  engedte? Még mindig a kisebb baj volna,  ha azt mondanák, hogy tévedés volt, hiba volt, hivatalosan nem tekintik létezônek.  Csakhogy egy idei újságban hencegnek vele, mint olyasmivel, ami szép példája az európai szótértésnek, a világ tisztább és  jobb irányba indulásának. Csakhogy régen tévedett olyan nagyot a tanítói Szentszék, mint ezzel: ha valakinek, hát Jézus  Krisztus földi helytartója adminisztrációjának tudnia kéne, hogy vannak dolgok,  amikbôl nem engedünk, amelyek nem képezhetik alku, kompromisszum, üzlet,  seft tárgyát, napi politikai érdekek efemer  dicsôségét. A vatikáni címerrel együtt, a  kereszt tövében szerepeltetni a hóhér Szovjetunió vértôl csöpögô, iszonyatos, nem bocsánatos bűnöktôl terhelt jelképeit melyeket például hazánkban a törvény tilt használni! –, az oly fokú vakság, hogy  vagy önmaga feladását jelenti a Vatikán  részérôl, vagy egy vállrándítást mind-arra,  ami a Szovjetunióban két emberöltôn át  történt. A vállrándítás mindig nagy bűn,  de fôleg akkor, ha reverenda takarja a rángatózó vállat. Nincs a világon annyi gyóntatófülke, nincsen annyi katolikus pap, amely és aki elég lenne azon bűnök – nem  felol-dozásra, csak – végighallgatására, amit a Szovjetunió története című könyv magában rejt.
            Kimondom: mint Péter utódjának, erkölcsileg a pápának nem volt joga ezt az  emlékérmet jóváhagyni, s vele mélységesen megsérteni a Szibéria és a gulág százezernyi jeltelen sírjában vagy tömegsírjában nyugvó, a feltámadásra türelmesen  váró keresztény áldozatot. Istennek legyen hála, hogy közülük – akiknek talán egyedül a Krisztus-hit adott erôt a halálig – senki sem láthatta a Vatikán sarló-kalapácsos, vöröscsillagos gyalázatos aranyérmét, a pápa nevével és a kereszttel megfűszerezve. Ez az érem a maradék hitüket is  elrabolta volna. Igaz, nem erôsíti a miénket sem.
 
Szôcs Zoltán
(Magyar Fórum, 2002. szept. 9.)
 

Mennyit ér a Nobel-díj?
 
            Kertész Imre Nobel-díjat kapott és Budapest díszpolgára lett.
            Amikor ezt megtudtam, Arany Jánosra gondoltam. A köztiszteletnek örvendô nagy-kôrôsi tanár, miután a fôvárosba költözött, idegen érzések, vágyak és akaratok dzsungelébe került. Errôl vallott ,,Kozmopolita költészet” című, 1878-ban a ,,Fôvárosi Lapok”-ban megjelent versében, amelyet Pintér Jenô, a huszadik századi magyar irodalomtanár-képzés egyik meghatározó egyénisége így értékelt: ,,Az 1870-es évek ifjabb írói nemzedéke erôsen utánozta a nyugati költôket s kezdett távolodni a népies-nemzeti iskola hagyományaitól. Erre szolgál válaszul a költemény.”
            Arany János életében volt gimnáziumi tanár, az Akadémia fôtitkára, szerkesztô. De ami minden címnél több, nemzete halhatatlan költôje. Nobel-díjat vagy díszpolgárságot nem kapott, de gyanítom, el sem fogadott volna. Már csak azért sem, mert észrevette: Budapest nem az ország szíve, hanem a gyomra. Számomra errôl szól a ,,Kozmopolita költészet”. És arról, mennyit ér a Nobel-díj. Mert Aranynak nem hogy Nobel-díja nem volt, de még érett-ségije se. Ô ugyanis a magyar életbôl érettségizett. Akárcsak Herczeg Ferenc vagy Tormay Cecile, akiket az 1920-as években naiv magyarok felterjesztettek Nobel-díjra. Természete-sen nem kapták meg. Valószínűleg ugyanazért nem, amiért ma Arany János sem kapná meg, ha élne.
Ifj. Tompó László
 

Sértô Kálmán emlékezete
 
            Sértô Kálmánról (1910–1941) korunk magyarja jó, ha hallott, noha a magyar líra klasszikusa. Egy gyáva, magyartalan kor azonban elfelejtésre ítélte. A Kerepesi-úti Nemzeti Pantheonban egyszerű fejfa hir-dette nevét, az 50/1-es parcellában (3. sor, 23. sírhely), míg 2001-ben mai tisztelôi új, hozzá méltó síremléket állítottak neki.
            2002. szeptember 29-én, születésének 92. évfordulóján ismét megkoszorúzták sír-emlékét. Versekkel és rövid beszédekkel méltatták életművét. Különösen is torok-szorító volt hallani vitéz Szilágyi Lajos színművész szavait, aki a költôt személyesen ismerte.
 
            Élete hôsies küzdelem volt ugyanazon nemzetidegen sajtóhatalom ellen, amely ma is bitorolja a hatalmat. Tűr, tilt, támogat. Ami az utóbbit illeti, természetesen nem ôt. Hogyan is támogatná, hiszen versei között vannak sértôk is. Igaz, azokat, akik most is fejet hajtottak síremléke elôtt, nem sértette egyetlen verse sem.
 
Szentesy László
 
Sértô Kálmán:  UTOLSÓ ROHAM
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Egy ugrás és a nyakukon leszünk,  
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még, 
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Mindent elsöprő lángot lehelünk, 
Jaj annak, akit felkap fogsorunk, 
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk, 
Szentkardos hadúr vezényel nekünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Villámokat szül lobogó szemünk, 
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll, 
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Fogcsikorgató kérdezők leszünk, 
Széttépték azt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Völgybe hegyeket temet a szelünk, 
Lángba borul az arcunk, a karunk, 
Mi lángseregek, magyarok vagyunk, 
Hetvenhét világ jöhet ellenünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk, 
Az Isten reszket, elbújik a Nap, 
Bocskoros sereg a fűbe harap, 
Elvett jogokat százszor elveszünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Nem lehet többé cicázni velünk, 
Barikád hasad, hajránk, ha dörög, 
Tolvajok fodros vére hömpölyög, 
Hörgésekre csak tűzzel felelünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Sértô Kálmán:  Petôfi és a zsidók
 
A zsidók szeretik Petôfit,
Az nem zsidózott, orrhangolják. 
Nem, szegény Sándor, más baja volt, 
Javában virágzott az osztrák.
 
Akkor még magyar színészek voltak, 
Magyar írók, több más efféle,
Ha látott is egy rongyoszsidót,
Jövôjét nem vehette észre.
 
Zsidó jövôjét nem láthatta, 
Akik most erôszakkal, dallal, 
Magyar ruhába öltözködve 
Seftelnek, rajtunk diadallal.
 
Hivatkoznak szent Petôfire, 
Mint forradalmak talajára,
,,Egy gondolat bánt engem”-ben a 
Vérpiros zászlókat kívánta.
 
Petôfi üzeni általam,
A világszabadság szép lenne,
Ha abban mindenki, mint magyar 
Gyökeres, becsületes lenne.
 
Ha feltámadna, ma már nyilván, 
Szemügyre venné, sokat, ôket, 
Dörögne, zúgna, villámolna, 
Túl zengne seregnyi költôket.
 
Százezer Istent megtagadna, 
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak nekimenne 
A magyarért a magyarral ...
 

A magyar fajvédelem tragikus sorsú úttörôje Egan Ede - Bellák Frigyes
 
            Egan Ede 1851-ben, Csáktornyán (Zala vármegye) született. A szombathelyi fô-gimnáziumban érettségizett, majd a hallei egyetemen és a bécsi mezôgazdasági fô-iskolán végezte felsôbb tanulmányait.
            27 éves korában egy 30 (harminc) ezer holdas poroszországi, uradalom vezetését bízták rá. Három év múlva, miután édesapja meghal, hazatér és a családi  birtokon kamatoztatja mezôgazdász képzettségét il-letve a nagybirtokon szerzett tapasztalatait.
            Ekkor már jelentôs irodalmi működést fejtett ki magyar és német nyelven,  önálló műveiben és szaklapokban,a szarvasmarhatenyésztés és a tejgazdálkodás területén.Eziránryú munkássága magára vonja a kormány figyelmét is,és  1883-ban megbízzák a tejgazdaság országos felügyeletével.
            A poroszországi nagybirtokos leányát feleségül veszi és 1890-ben megvált  állásától, nyolc évig külföldön élt.
            Hazatérése után mozgalom indult a felvidéki képviselôk körében a rutén nép  megsegítésére. (A Magyar Birodalomban a lakosság 2,3%-át képezték.)
            Egan Ede megindította tevékenységét a havasi állattenyésztés és mezôgazdaság érdekében, amely keretében a Magyar Tudományos Akadémia nemzetgazdasági  bizottságában és a szegedi gazdasági kong-resszuson nagy sikerű elôadásokat tartott ,,Magyar állattenyésztô, fel a havasra!” címmel.
            Darányi Ignác földművelôdésügyi mi-niszter, lelkes fáradozását, és elgondolásait, miniszteri megbízotti elismeréssel jutalmazta!  Ezzel elkezdôdött kálváriája, ugyanis összefogott a rutén nép egyik leghíresebb egyéniségével, Firczák István mun-kácsi (Bereg Vármegye) görög-katolikus  püspökkel és a helyi közigazgatás néhány lelkiismeretes vezetôjével.
            Egy akarattal és szándékkal próbálták megakadályozni a nagyarányú galíciai és orosz-lengyel zsidóbevándorlást, a legna-gyobb mértékben a ruténektôl lakott észak-keleti országrészben, (Bereg, Máramaros, Ung Vármegyék) a hagyományos halina szövés, a kosárfonás és a faszerszámgyár-tás fölkarolásával!
            Egan Ede mint marhakereskedô járta a vidéket, közvetlen kapcsolatba került a néppel és megrendülve látta, az irtózatos nyomort, a leírhatatlan szenvedést és a mér-hetetlen gonoszságot illetve kegyetlenséget, amelyeket a zsidó pénz-, árú- és kocsma-uzsora okozott.
            Mindezek ellensúlyozására, Tirolból külön innthali gulyát hozatott (1600 db.  tenyészállat) az állattenyésztés fellendítése érdekében, valamint jelentôs legelôterületet vett bérbe a szomszédos nagy uradalmaktól, a rutén parasztok  érdekében. (pl. gróf Schönborn-uradalomtól 25 évre 1262 hold földet bérelt, amelyet 41 községben, 4303 földműves között osztott ki, eleinte csak próbadôre, késôbb már 11 évre!!!)
            Különösen Zugon és Kisszolyván (Be-reg vármegye) kellett óriási akadályokkal megküzdenie, hiszen ezekben a falvakban 25 illetve 18 éven át még a községi bíró is zsidó volt és a templom is zsidó tulajdonú területen állt. A beregi zsidóság kezdettôl fogva gyanakodva és ellenségesen nézte Egan  Ede államilag is támogatott akcióit. A hitelszövetkezetek magalakítása már  túlságosan idegessé tette a bevándorlókat, nem beszélve az áruraktárak fölállításáról, amelyek láttán vége lett türelmüknek.
            Szövetkezeti raktárak italmérési enge-délyt is kapnak, lehetôvé téve a hamisítatlan pálinka otthoni fogyasztását illetve megelôzendô a kocsmai poharas kimérést. A kocsmauzsora elvesztése miatt, az Ung vármegyei fôrabbijuk vezetésével, hiába kilincseltek a pénzügyminisztériumban és más befolyásos tényezônél, valamint Firczák püspöknél, Egan Edét nem tudták félreállítani, hiszem  az érdeklôdôk részére, kétszer is szervezett olcsó tanulmányutat Verhovinára. (Északkeleti-Kárpátok ho-mokkôvonulatai és a köztük lévô völgyek területe, erdôkben és havasi legelôkben gazdag, de gyéren lakott hegyvidék.) Itt saját szemükkel gyôzôdhettek meg a valóságról, és láthatták azt a leírhatatlan nyomort, amelybe a zsidó parazitizmus taszította a rutén népet.
            Egyik tanulmányútján 1899. ôszén részt vett legjobb barátja, Bartha Miklós (1847-1905) is, aki errôl a ,,kirándulásról” írta örökszép művét ,,Kazárföldön” címmel.  Ezeken az utakon megmutatkozó nagyszerű tények és eredmények, fokozták fel  vég-sôkig a zsidóság dühét és bosszúját, hiszen érezték, ha Egan Ede még sokáig  folytatja munkáját illetve kiterjeszti tevékenységét Bereg és Máramaros vármegyékre, akkor a ruténnép feltartózhatatlanul kicsúszik ke-zeik közül, mert bátorságát visszanyerve, nem lesz soha többé prédája élôsdi-ségüknek.
            Létében érezte magát fenyegetve a zsidóság, mert Egan Ede a jogrend helyreállításáért is küzdött az északkeleti országrészben, hiszen a hamis eskü ural-kodott az ,,igazságszolgáltatásban”. A törvénykijátszás elképesztô példái ismere-tesek ezen a vidéken (Tiszaeszláron 120 éve, 1881. április l-én ,,eltünt” Solymosi Eszter), mert hamis eskü miatt, emberemlékezet óta nem tudtak olyan  estrôl, amikor a szegény paraszt, zsidó ellenfelével szemben igazságot kapott  volna.
            Egan Ede nem szerette a zsidót, mint fajt, mert féltette tôlük az országot és az ország jellegét. 1901. szeptember 20-án jött a lesújtó hír: Egan Ede a reggeli órákban, az ungvári országúton, egy kis dombtetôn, golyótól találva meghalt.
            Rochlitz fôerdész, Török fôispán és Firczák püspök vallomásai egytôl-egyig  kizárták az öngyilkosság lehetôségét. Buda-pesten a lipótvárosi zsidó sajtó gyanús buzgósággal, az elsô perctôl kezdve, azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy Egon Ede öngyilkosságot követett el. A hűséges rutén nép azonban nem hitt a csatornák szellemiségét tükrözô revolverlapoknak, ellenben határozottan meg volt gyôzôdve, hogy Egan Ede gyilkos me-rénylet áldozata lett. Dudinszky Nesztox, az ismert pap-író a rabszolgák földjérôl írott munkájában  többször idézi Egan emlékét, aki bátran merte odavágni a bosszút lihegô zsidóságnak: ,,NE TOVÁBB CSŰRHEHAD!”
 
Bellák Frigyes
Szombathely
 

,,FELSZABADÍTÓK” - Marschalkó Lajos
 
            Gyula bácsi, egy öreg dunántúli polgár ma azt mondta: Minek  harcolni? Elvégre az orosz is ember. Szinte már magunk sem hiszünk az érzékszerveinknek. Ha az oroszok rémtetteirôl érkezik  hír, azt mondják: ,,Német propaganda”. Az ország ebben a babonába pusztult bele és ezen fog elveszni a maradéka is. A nyugati  gondolkodású ember külön módon reagál az oro-szok rémtetteinek hírére: ,,Ami hihetetlen, az nem is igaz.”
            Most azonban azt jelentik, hogy a körülzárt Budapest felmentésére indított offenzíva részben eredményes volt. Mert Székesfehérvár, Lepsény, Enying újra szabad. Gyerünk hát nézzük meg mi  az igazság. Újság már nincs, rádió alig. Az újságíró legfeljebb a  honvédtudósító század bulletinjei, vagy a négy–ötezer példányos vidéki lapokká zsugorodott Függetlenség, Új Magyar-ság számára ír. Menjünk, bár a behavazott uta-kon minduntalan elakadnak az autók. Hó, renge-teg hó esett három napon át. És a hóba belefull  a Pest felmentésére indított offenzíva is.
            A Dunántúl a világ legkülönösebb arcvo-nala. Tihanynál a mólón behavazott kerti ernyôk alatt ülnek a német és magyar ôrszemek. Az orosz aknát lô Tihanyra, de a villák elôtt nyugodtan sepergeti a havat egy öreg pesti bíró. Siófok nyugati felében oroszok ülnek, a Sió-csatornán innen magyarok. Lepsény táján elôre  küzdi magát egy halálra szánt magyar hadse-regcsoport.
            Mikor berobogunk Lepsénybe, valami halálos levertség fogad.  Az emberek olyanok, mint az eldorongolt kutyák. Itt nem a háború járt, hanem Ázsia. A mongol volt itt. A tungid terror. Pedig  orosz elitkatonák voltak. A Sztálin-gárda tagjai. Éjszaka kinyitották a templomot, az Oltári-szentséget kivették a szentségtartóból.
            – Lássa a Krisztusotok! – ordították a ,,fel-szabadítók”. Aztán ott a templom kövén gya-lázták meg Lepsény asszonyait és  leányait. Aki ellentállt, agyonlôtték. Köztük egy 65 éves asz-szonyt  is. ,,Ázsia” – borzong meg az egyik pap.
Vajon tudják-e a nyugati rádiók, amelyek fel-szabadításról beszélnek, hogy mi történik a ha-lálba hulló Magyarországon? Ázsia! És ezt nem érti senki. Mikor megindult a magyar-német  támadás, egyik falu lakosságát árokásásra rendelték ki az oroszok. A fagyos földben nem ment a munka. Az oroszok azonban  hihetetlen gyorsasággal megásták a lövészteknôket. Különleges  kiképzést kapnak erre. Az orosz gyakorlótéren felállítják a legénységet és szemben velük a géppuskát. ,,Ásni!” – adja ki a parancsot a tovaris. Aki húsz perc alatt nincs kész a lövészteknôvel  és nem bújik abba bele, azt lekaszálja a géppuska. A gyakorlat  második menetében csak tizenöt percet adnak és az utolsóban  mindössze tízet. Lepsény alatt huszonhét öreg parasztot öltek így  meg Ivánék. De ez nem háborús bűn.
            A legszomorúbb élmény Enying, a Festetics grófok birtoka. Minden ember mezítláb, vagy rongyokba burkolt talpakkal ácsorog a havon. A birtok legszegényebb mezôgazdasági munkásairól  is lehúzták a csizmát a ,,felszabadítók”. A református lelkészt pôrére vetkôztették, és órá-kig kergették a havon, a tizenöt fokos hidegben.
– Valami szórakozás csak kell a katonáknak! – mondotta az  orosz parancsnok. A nôk közül csak azok menekültek meg, akik  elbújtak a krumplis és répás vermekbe. Három hétig laktak ott. Kinek a lába fagyott meg, kinek az arca. Akik nem tudtak elbújni, azok valamennyien tetvesek és szinte mindnyájan nemi bajosok. ,,Elvégre az orosz is ember”.
            Késô délután érünk be Székesfehérvárra, az ôsi koronázó városba. Itt, az utcákon folyt a páncéloscsata. Kilôtt orosz és német tankok he-vernek a város körül, és a külváros utcáin. Kiégett üzletek, összelôtt házak, feldúlt király-sírok. És a város polgármestere csaknem sírva mondja el, hogy Fehérvár asszonyainak, leá-nyainak hetvenöt százalékát erôszakolták meg az oroszok, tizennégy éves kortól hatvanötig. Különösen az apácákra vadásztak nagy kedv-teléssel. A gyógyszerészeket levetkôztették, és meztelenül  hajszolták ôket a havon. Közben egy német orvosság nevét üvöltötték: ,,Sulfamid! Sulfamid!”
            Valamennyi orosz beteg. Most betegek a magyar nôk. Ötszázat már elszállítottak a gyôri kórházba, de még ezrével vannak a súlyosan fertôzöttek. A város orvosi bizottságot szervezett, amely kéri az egyházakat, hogy bizonyos feltételek mellett járuljanak  hozzá a magzatelhajtáshoz. Sok nô lesz öngyilkos. Orvosság  nincs. Hiába dugták el az oroszok elôl a nôket. Jött velük egy harminc fônyi, magyarul beszélô bôrkabátos csoport. Szökött munkaszolgála-tosok. Ezeknek jutott eszükbe, hogy sáncásásra kell kirendelni a nôket. Ott gyalázták meg ôket a lövészárokban.
            A városházán felismer egy fehérvári munkás. Nagy marxista  volt. Most félig sírva mondja: ,,Magának volt igaza; a házam kirabolták, az abroszokból kapcát csináltak, azt ordítozva a fülembe, hogy piszok burzsuj vagyok, mert abroszom van. A két lányomat  megfertôzték”.
            – Az orosz is ember? – kérdezem.
            Az öreg kommunista egyszerre odarohan egy magyar tiszthez:  – Fegyvert adjatok! Ha visszajönnek, legalább dögöljünk meg  tisztes-ségesen.
            Valaki azt mondja, hogy Móron megölték Paulini Bélát. Mire  odaérünk, öreg este van. A haditudósító század fotográfusai már a kész fényképeket mutatják. Paulini Béla a pesti harcok elôl móri házacskájába húzódott feleségé-vel. Az oroszok meglepték ôket, és az idôs hölgyet tíz orosz katona, férje szemeláttára meggyalázta. A magyar csapatok már holtan találták Paulini Bélát és feleségét. A katonaorvos azt mondja, hogy nagyon erôs mérget ittak  mind a ketten.
            S most a fényképekrôl ránk néz Paulini Béla halott arca.  Eszünkbe jut a tegnap. Ott megy a Gyöngyös-bokréta élén, ô, aki  újjáteremtette a magyar népművészetet. Ott hajlong a szabadtéri  színpadon, mint a Háry János szövegírója. Paulini Béla! Szegény, amolyan igazi magyar költô volt. Keletrôl jött nyugatos. Kurucbal-oldali, egyben angolrajongó. Egy túlságosan progresszív szatírája miatt Bethlenék majdnem becsukták.
            Ritkán láttam csalódottabb arcot, mint amilyen most a fényképrôl tekint ránk. Paulini Béla a másvilágon már látja a valót. ,,Kultúra! Felszabadítás! Ne harcoljatok!” S a Gyöngyös-bokréta szépségeirôl most rángatja le a száz-ráncú szoknyát a barbárság. Oltárról a szent-séget, bölcsôbôl a csecsemôt és a koporsóból a  halottat is, hogy keresse csontujján a karika-gyűrűt... El fogják-e hinni egyszer nyugaton, hogy ez így volt? Meg lehet-e írni még valaha a meg nem írt riportot? És ki jajgat a téli éjszakában? A halott Paulini Béla: a megölt magyar kultúra lelke, vagy a fehérvári  marxista mun-kás? Hullott angyal, tört szív, ôrült lélek? Vert hadak, vagy vakmerô remények?
            – Fegyvert! Fegyvert! És haljatok meg, mert Európa kapujában itt van a mongol!
            Valaki felcsavarja a rádiót. S a rádió azt mondja: ,,Jaltában  konferenciára ülnek össze és határozni fognak Magyarország felett is.” A beteljesedett magyar sors felett.
 
Részlet a szerzô: ,,Vörös vihar” című könyvébôl.