ELMARADT A  III. VILÁGHÁBORÚ

                    dr. Bokor Imre egyetemi tanár, a hadtudomány akadémiai doktora

                A II. világháborút követő hidegháborús időszakban Demoklész kardjaként fenyegette az emberiséget egy újabb világégés, amely az élővilág példátlan pusztítását, valamint a civilizáció által létrehozott értékek felbecsülhetetlen nagyságrendű rombolását (megsemmisülését) eredményezte volna. Németország és Japán kapitulációját követően, a győztes Szövetséges Hatalmak között áthidalhatatlan szakadék keletkezett az új „világrend” kialakításának kérdésében. Sztalin (alias: Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili, Szoszo, Koba, Vaszilij, Petrov, Iván, Gazda, stb.) annak a tradicionális „nagyorosz” politikának szovjetesített (bolsevizált) zászlóvivőjévé vált, amely évszázadok óta a birodalom területének növelésében és érdekszférájának kiterjesztésében nyilvánult meg. A proletár internacionalizmus sztaniolpapírjába csomagolt  „új-régi” terv leplezetlen célját képezte, a közép- és nyugat-európai államok bekebelezése. A terv, a győzelmet követő (a propaganda eszközeivel mérhetetlenül felszított) eufóriás hangulatra, a tőkés országok elleni ideológiai aknamunkára, valamint a hadiipari kapacitás, illetve a szárazföldi, légi- és haditengerészeti erők olyan gigantikus méretű fejlesztésére épült, amely reális fenyegetést jelentett  a szabad világ számára. Sztalin ars poeticáját híven tükrözi annak a táviratnak az egymondatos kivonata, amelyet Josif Broz Titónak küldött 1944-ben, amikor elvtársa (később az imperialisták „láncos kutyája”) reklamálta a zsákmányolt anyagok elosztását:  „A zsákmány azé, aki megszerzi!”…

Sztalin halálát követően (1953. március 5.), a szovjet külpolitikában lényeges változás csupán 1985-ben, Gorbacsov (Mihail Szergejevics) idejében kezdődött, mivel elődjei: Hruscsov (Nyikita Szergejevics), Brezsnyev (Leonyid Iljics), Andropov (Jurij Vlagyimirovics) és Csernyenko (Konsztantyin Usztyinovics), a génjeikben hordozták a nagyhatalmi terjeszkedés és uralkodás szimptómáit. Addig viszont a több mint negyven évig tartó, - változó intenzitású- feszült nemzetközi helyzetben, kiemelkedő képességű, közismert: politikusok, tudósok, művészek, vallási vezetők, sportolók, katonák, polgárjogi „harcosok”, valamint az ismeretlenség homályában maradt százezrek vagy milliók minden lehetőt megtettek annak érdekében, hogy a világot fenyegető tragédia ne következzen be. Közülük sokan az életüket, szabadságukat és egzisztenciájukat kockáztatták, vagy áldozták az emberiségért. Számtalan ismert vagy ismeretlen hősök soraiban olyan magyarokat is találhatunk, akiket mindeddig méltatlanul „kezeltek” azok az „ILLETÉKESEK”, akik lesöpörték az asztalukról, ezt a történelmi-jogi-hadtudományi-erkölcsi összetevőket tartalmazó kérdést.

 

A HIDEGHÁBORÚ KEZDETE ÉS GYÖKEREI

 

Churchill (Sir Winston Leonard Spencer) ismerte fel elsőként a szovjetek terjeszkedési szándékát, és a híressé (vagy hírhedtté) vált fultoni beszédében (1946 márciusában) rámutatott a Nyugat-Európát fenyegető „keleti” veszélyre.

A szabad világ demoralizálása céljából, Sztalin 1947-ben létrehozta a Kominformot (az 1943-ban megszüntetett Komintern utódját), és ideológiai össztűz alatt tartotta a nyugati demokráciákat. Hadipotenciáljának gyarapításával, az emberek megfélemlítésével, a GULAG „szigetvilág” bővítésével, a koncepciós perek kiterjesztésével, valamint a személyi kultusz abnormális méretű fokozásával növelte hatalmát. A frontharcosok többségét munkatáborokba vitette, a háborús sebesült katonák tömegeit orvosi ellátás nélkül hagyta, a hadifogságba esettek zömét pedig likvidáltatta, még azokat is, akik a fogságból megszöktek és tovább harcoltak a „Hazáért, Sztalinért!” jelszó szellemében, hogy minél kevesebb tanú maradjon a nyugati világot megismert szovjet állampolgárok körében.

Az alapgondolat valójában Lenin (alias: Vlagyimir Iljics Uljanov) koponyájából „pattant ki” 1922 májusában, amikor szóban és írásban utasította Kurszkij (Dimitrij Ivanovics) igazságügyi népbiztost, az új Büntető Törvénykönyv kidolgozóját, hogy a külföldről engedély nélkül visszatérők büntetésének felső határát golyó általi kivégzésre változtassa meg, mivel a „pipogya” cár-atyuska, csak néhány havi börtön kiszabásával sújtotta ezt az égbekiáltó bűntettet!

Sztalin -tulajdonképpen – tovább fejlesztette Lenin „hagyatékát”: un. „vasfüggönyt” létesített a birodalom köré, belföldi útlevél bevezetésével korlátozta az állampolgárok mozgási szabadságát. A „muzsikok” még személyi igazolvánnyal sem rendelkezhettek, nem beszélve a „kulákokról” akiket gyakorlatilag kiirtottak a hithű bolsevikok. A parasztok „blokád” alá kerültek, katonák, KGB-s legények és komszomolisták „vigyázták” minden lépésüket.

A lángeszű generalisszimusz, 1948 tavaszán elérkezettnek látta az időt, hogy Berlin amerikai-brit-francia szektorait is blokád alá helyezze, megbénítsa Nyugat-Berlin iparát, kiéheztesse a lakosságot és a helyőrséget, ezzel távozásra kényszerítse egykori szövetségeseit. A szárazföldi erők mennyiségi fölényébe bízva, felkészült egy konfrontációra is, feltételezve, hogy ellenfelei katonai erőt alkalmaznak a blokád áttörésére. A „földhözragadt” gondolkodású „zseniális hadvezér”  nem számolt a nyugatiak légi fölényével, akik a légifolyosójukon létesített „légihíddal” megoldották városrészük ellátását, így a blokád kudarcot vallott és egy év elteltével visszaállt Berlinben a blokádot megelőző status quo.

A folyamatos szovjet kardcsörtetés (fenyegetés) ellensúlyozására 1949-ben, 12 állam részvételével (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália, USA), létrehozták a NATO-t (North Atlantic Treaty Organization), amely további négy országgal gyarapodott (1952-ben Törökország és Görögország, 1955-ben NSZK, 1982-ben pedig Spanyolország csatlakozásával).

A berlini fiaskó, valamint a NATO megalakulása után, Sztalin átmenetileg „takarékra kapcsolt” Európában és Koreában próbált szerencsét. Kim Ir Szen elvtársát biztatta Dél-Korea lerohanására 1950-ben. Katonai tanácsadókkal, harci tapasztalatokkal rendelkező pilótákkal és haditechnikai anyagokkal támogatta Észak-Korea támadó tevékenységét. A kezdeti látványos sikereket felmutató  északi erők katasztrofális vereséget szenvedtek és csupán Mao Ce-tung „önkéntesei” hoztak létre egy olyan patthelyzetet, amely feloldása egyik félnek sem állt érdekében, az eszkaláció veszélye miatt.

Sztalin terjeszkedési tervei tehát a Távol-Keleten is meghiúsult.

 

A HIDEGHÁBORÚ FOLYTATÁSA

 

Az újabb kudarc után, a szovjetek ismét Európára koncentráltak. Az osztrák államszerződésben (1955. május 15-én) kinyilvánított örök semlegességet követően, Ausztria területéről kivonták a Szövetséges Hatalmak négy megszállási övezetében levő katonai erőit. Ezzel a hazánkban levő „útvonal-biztosítási” csapatok feladata véget is ért! A szovjetek viszont résen voltak: a semlegesség kimondása előtt egy nappal (május 14-én!) létrehozták a Varsói Szerződést (VSZ), így lehetővé vált, hogy Magyarország területén - „ideiglenes” jelleggel - állomásozzanak csapatai.

Ez az „átlátsszó” (a világ közvéleményét semmibe vevő) katonapolitikai megoldás, a szovjetek nyugati irányba való terjeszkedési stratégiájának részeként, Magyarország megszállását jelentette. A VSZ tagállamainak (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia és Szovjetunió) legfelsőbb katonai vezetési szerve (az Egyesített Fegyveres Erők Főparancsnoksága – EFEF) Moszkvában volt, Varsó csupán a nevét adta a szerződéshez.

A Szovjetunió, a NATO ellen tervezett katonai akciójának sikerét, a hadipar minden ágazatának intenzív fejlesztésére, valamint a fegyveres erők létszámának folyamatos növelésére alapozta. Ebbe a koncepcióba a nukleáris eszközök (és hordozóik) gyártása, korszerűsítése is beletartozott (az atombombát 1949-ben, a hidrogénbombát 1953-ban állították elő).

A feladat megoldására már az ötvenes évek elején közel hatmilliós (!) fegyveres erő (és mintegy 16-18 millió kiképzett tartalékos) állt készenlétben. Haditechnikai arzenáljukban pedig prioritást kaptak a kifejezetten támadó műveletek céljait biztosító harckocsik, páncélozott szállító harcjárművek, tüzérségi fegyverek (lövegek, tarackok, aknavetők, sorozatvetők) és csapatrepülők tömegei.

A Szovjetunió, a VSZ többi tagállamai anyagi és személyi kapacitásának gátlástalan bevonásával tovább fokozta hadipotenciáljának növelését.

A „tömeghadseregek” (koalíciós összetételű front és frontcsoportok) alkalmazási szintjén gondolkozó EFEF bízott a váratlansággal párosult, és elsöprő nagyságrendűvé vált erőviszonyukkal kialakított, támadó tevékenységük sikerében.

Az un. Koalíciós összetételű: BARÁTSÁG, PAJZS és SZÖVETSÉG „fantázianevű” gyakorlatok tömegein készültek a „nagy leszámolásra”, ahol (térképen, terepasztalon, plakátokon, számvetésekkel, valamint elhatározások, illetve jelentések tömegével) néhány nap alatt „szétverték”  az „agressziót elkövető” NATO erőket és „felszabadították” Európát az imperialista elnyomás alól.

Ezzel együtt, a józanabbul gondolkodó szovjet politikusok és katonai szakértők óvatosságra intették a „héjákat”, akik egyébként is elbizonytalanodtak a Berlinben, Poznanban, Budapesten, Tbilisziben, Kijevben, a Balti-államokban és Prágában bekövetkezett forradalmai megmozdulások miatt. Megkülönböztetett figyelmet érdemel az 56’-os magyar forradalom és szabadságharc, amely során a törvényes magyar kormány hivatalosan deklarálta a VSZ-ből való kilépésünket és milliók (ezen belül fegyverrel harcolók, nyugatra menekülők vagy itthon sztrájkolók) mondtak nemet az embertelen szovjet rendszerre.

 

HRUSCSOV, KÁDÁR ÉS A HIDEGHÁBORÚ

 

Sztalin népirtó tevékenységét, katonai és politikai baklövéseit, példátlanul kegyetlen és abnormális (paranoiás) viselkedését leleplező Hruscsov változtatott elődje belpolitikáján, de külpolitikája, valamint cezaromániás allűrjei alig, különböztek egykori tanítómesterétől és bálványától. Beriát (Lavrentyij Pavlovics) többek között azért végeztette ki, mert a két Németország (NDK, NSZK) egyesítését szorgalmazta. Beríja kegyetlenkedésének emlegetése csupán „porhintés” volt, hiszen a törvénytelenségek sorozatát kalákában követték el.

Lenin és Sztalin Szovjetuniójában nem egy Berija volt, hanem Beriják tömegei! A KGB (Komitét Goszudártszvennój  Bezopasztnoszty –Állambiztonsági Szolgálat) archívumából előkerült halálraítéltek listáján: Molotov, Malenkov, Vorosilov, Bulganyin, Berija aláírásai láthatók. Ha – történetesen – Berija végezteti ki Hruscsovot, akkor az ő szignója helyett Hruscsové „díszítené” ezeket a napfényre került okmányokat.

A bűnös rendszer „futószalagon gyártotta” szörnyetegeit szerte a világon. Dzserzsinszkij (Feliksz Edmundovics), Jagoda (Genrih Georgijevics), Jezsov (Nyikoláj Ivanovics), Visinszkij (Andrej Januarjevics), Szamuely Tibor, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Péter Gábor, Kádár János, Wladislaw Gomulka, Klement Gottwald, Todor Zsivkov, Erich Honecker, Pol Pot, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung, Enver Hodzsa és társaik egymást írtva is úgy szaporodtak mint eső után a csiperkegomba.

Hruscsov 1956-ban, forradalmunk és szabadságharcunk brutális eltiprásával (is) igazolta, hogy  a Szovjetunió érdekeinek védelme szentebb számára mint egy nép függetlenségi szándéka.

Kádár János (alias: Czermanik, Csermanek, Barna, Lipták),  Quislinget (árulásban)  Haynaut (megtorlásban) túlszárnyaló kollaboráns, nem csupán támogatta és ajnározta a Szovjetunió politikáját, hanem  t i l t a k o z o t t, amikor Hruscsov szóba hozta a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonási tervét. A puritán kulákverető, virsli- és csapoltsör osztogató, nem bízott sem a hadseregben, sem  munkásőreiben, csak a megszálló erőkben. Több mint 25 évig „állta” az állam a százezer fős Déli Hadseregcsoport teljes fenntartási költségeit (illetmény, lakás, fűtés, villany, gáz, gyakorlat, távolsági pótdíj, utazgatás, üdültetés, stb.). Vajon tudnak erről a nosztalgiázók? 

Kádár népszavazás nélkül, de még az MSZMP KB-t, valamint a Parlamentet is levegőnek nézve, hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek nukleáris rakétákat tároljanak Magyarország területén! Szigetszentmiklós, Gyulaj, Baj, Dombóvár és/ vagy nukleáris tölteteket, illetve harcálláspontjaik,  ezen belül egy atombiztos stratégiai vezetési pontjuk. Történelmünk legnagyobb árulója, a szovjet rulett egyes számú (piros színű) kockájára tette fel nemzetünk létét, mert egy NATO-VSZ  fegyveres konfliktus esetében - az ide telepített szovjet nukleáris eszközökkel együtt elpusztult volna mindenünk. Ezeket a gondolatokat tükrözi Faludy György, Kádár politikáját érintő versének néhány kiválasztott versszaka.

 

 

EGY HELYTARTÓHOZ 25 ÉV UTÁN

(Torontó, 1981)

 

 

A szabadság csodaszarvasát űztük

négyszáz éve. De ki fut most utána?

Te érted el. Szívós vagy. Egy országot

toltál át Ázsiába.

 

Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott

múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben

hallod-e újra, ahogy Rajk barátod

nyakcsigolyája reccsen?

 

És a jövő? Aki még el nem gárgyult,

az ismeri a kilövőpályákat,

miket a ruszkik szerte Dunántúl

gyér erdeibe vágtak.

 

Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld

Olajfestéke hámlik. Izzó szőre

Leperzselődik. A Balaton fölforr,

Gázfelhő lesz belőle.

 

A városok rizsporrá kenődnek szét,

halálsugarak csapnak fel az égre,

És nem marad se sír, se rom, sem emlék.

Más nem lehet a vége.

 

 

Nem véletlen, hogy Kádár kiérdemelte a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést a Kreml uraitól! Ekkora gaztettért teljesíteni kellene Moldova, Thürmer, Berecz, Fekete, lakatos és más elvtársaknak azt a hőn áhított kívánságát, hogy állítsanak szobrot imádott vezérüknek, mert ha Sztalinnak „kijárt” egy otromba nagy szobor Budapesten és ma is fővárosunk díszpolgáraként van számon tartva (Demszky Gábor jóvoltából), akkor Kádárnak is kijárna egy köztéri figura. Nem hibáztatható azért, mert nem végeztetett ki annyi embert mint Sztalin és akceptálni kell, hogy barátai, miniszterelnöke, valamint hazája elárulásával, mégiscsak tett valami maradandót a bolsevikok kincstárába.

Kádár további érdemeként kell elismerni, hogy (a langyos jólétet biztosító gulyáskommunizmussal) igyekezett a világ közvéleménye előtt szalonképesnek beállítani a nevével fémjelzett diktatúrát (szögesdrótos és aknásított határzár, cenzúra, szólásszabadság hiánya, hamis propaganda, útlevélmegvonás vagy kiállítás megnehezítése, retorzió a disszidáltak hozzátartozói ellen, stb., stb.). Jó színészi képességével nem csupán az egyszerű embereket tévesztette meg, hanem számos külföldi (vezető) politikust is. Ezzel a mentalitással  közvetlenül és közvetve támogatta a szovjetek hidegháborús politikáját.

1962-ben Hruscsov igazolta, hogy nem csak Közép-Európát, hanem a világ más részét is betelepítené rakétáival, ha erre lehetősége lenne. Nem számolt azzal, hogy az amerikai légi felderítés felfedi a (nagy titkokban) Kubába szállított (SS-4 típusú) „röppentyűit”. A szovjet tagadás bizonyított cáfolata kínos helyzetbe hozta Hruscsovot, meghátrált Kennedy (John Fritzgerald) határozott fellépésétől és kivonta rakétáit Kubából. Ezzel Ezzel a hidegháború legkritikusabb epizódja ért véget.

A Kubába telepített rakéták története rámutatott a szovjet vezetés kalandor akciójára és leleplezte a Hruscsov haditechnikai arzenáljuk fölényét szajkózó blöffjét, amely annyi igazságtartalommal bírt mint az az állítása, hogy 1980-ra a termelés minden (!) szférájában túlszárnyalják az USA mennyiségi és minőségi mutatóit! 

 

BREZSNYEV ÉS A HIDEGHÁBORÚ

 

Tekintettel arra, hogy Hruscsov túlságosan kompromittálta magát a sztalini érában, mindennapi tevékenységében, valamint a külföldi hivatalos útjai során, ezért a legfelsőbb szovjet párt- és politikai vezetők kerestek és Brezsnyev személyében találtak egy megfelelő személyt, aki kevésbé foglalkozik Sztalin ügyeivel, ugyanakkor narkófüggőségből és vezetési tapasztalatlanságából kifolyólag engedelmes bábúnak mutatkozott. Brezsnyev folytatta a hidegháborús politikát és visszafogta a sztalini törvénytelenségek feltárását. Látványosan romló egészségügyi állapotát kitüntetések és rendjelek tömegével, rendfokozatainak és háborús tevékenységének feltupírozásával, valamint díszmadár gyűjteményének bővítésével próbálták (pszichés terápia részeként) kezelni, nem sok eredménnyel.

          1968-ban Hruscsovhoz hasonló mentalitással, de már koalíciós közreműködőkkel, fojtotta el a csehszlovákok (Alexander Dubcsek vezette) forradalmi megmozdulását.

Kádár politikai és katonai segítséget nyújtott Brezsnyevnek, holott előzőleg Dubcseknek személyesen (kétszer is) megígérte, hogy támogatni fogja reformtörekvéseiben. Alighanem Brezsnyev szenvedélyes csókjai ingatták meg fogadkozásainak teljesítésében.

„Bölcs stratégáira” hallgatva, Brezsnyev belekeveredett Afganisztán belügyeibe is (1979-ben), amely a gimnasztyorkájuk megtépázását, valamint 45-50 ezer katonájuk pusztulását jelentette. Hadműveleteiket az sem segítette, hogy Brezsnyev ekkor már a Szovjetunió marsallja volt, holott a II. világháborúban – mint komisszár – csupán ezredesi rendfokozatot ért el. Azt viszont a róla megjelentetett biográfia is tanúsítja, hogy a „Kis földön” (Novorosszijszk elővárosában, Miszhako körzetében, egy század erejű deszanttal létesített hídfő elénevezése) vívott harcokban oroszlánrészt vállalt a hídfő és a szovjet hadsereg által megragadott hadászai kezdeményezés megszilárdításában (Sic! Második világháború, Zrínyi-Kossuth Kiadók, Bp., 1985.).

Brezsnyev (marsallként és a Szovjetunió ötszörös hőseként) a hadászati kezdeményezés megszerzését tűzte ki célul maga elé, mert tovább fokozta a Szovjetunió fegyverkezési versenyben való részvételét, bár „uralkodásának” és életének utolsó éveiben már mentálisan annyira leépült, hogy aligha értette mi történik a nemzetközi politikában vagy környezetében. Lengyelországi látogatása során pl., a vagonról lelépve, az az egyenruhás forgalmistát ölelte át és elhalmozta csókjaival, majd a megdöbbent kísérőitől a kitüntetéseket reklamálta, hogy a tisztelgő vasutas mellére tűzhesse.

 

ANDROPOV ÉS CSERNYENKÓ

 

Andropov 1982-től 1984-ig tartotta kezében a Brezsnyev kezéből kiesett „karmesteri pálcát”. A minden hájjal megkent egykori KGB-s főguru folytatta elődje politikáját, talán abban bízott, hogy a Nyugatot ismét képes lesz úgy félrevezetni mint (1956-ban) a Szovjetunió magyarországi nagyköveteként Nagy Imrét, amikor időhúzással és hazudozásaival „egyengette” a szovjet intervenciós erők beözönlését hazánk területére. Közreműködött Kádár János és Münnich Ferenc szöktetésében, hogy a hazaárulók bábkormányt alakítsanak forradalmunk és szabadságharcunk idegen szuronyokkal való eltiprására és a szovjet beavatkozás legalizálására.

Csernyenkó 1984-től 85-ig üldögélt az SZKP KB és a Legfelsőbb Tanács Elnökség elnöki székeiben. Kinevezésekor, felesége (Anna Csernyenkova) figyelmeztette férjét: „Tudod, hogy hullának választottak meg? Annyira sietős neked a másvilágra?!”  Látnoki szavak voltak! Csernyenkó tíz hónapig volt a hatalom csúcsán… A hidegháborús első-és/vagy főtitkárok, illetve elnökök korszaka lezárult.

ATOMAKNÁK A SZOVJET AGRESSZIÓS TERVEK MEGHIÚSÍTÁSÁRA

 

Annak ellenére, hogy az egymást váltó szovjet politikai és/vagy katonai vezetők eltökélt szándéka volt a Nyugat lerohanása, a döntés meghozatalát mindig megzavarta valamilyen akadályozó tényező. A teljességre való törekvés nélkül, most csak az egyik legjelentősebb ismertetése következik, „dióhéjban” összefoglalva.

A múlt század hetvenes éveinek közepétől olyan hatalmas szárazföldi erő állt ugrásra készen a Nyugat ellen, amely néhány nap (!) leforgása alatt teljesíthette volna az EFEF hadászati elképzelését. Ennek a több tízezres acél. És tűzlavinának (35 ezer harckocsi, páncélozott szállítójárművek, tüzérségi eszközök) és folyamatos utánpótlással rendelkező többmilliós élőerőnek megállítását csak nukleáris fegyverek bevetése biztosíthatta volna. Mivel azonban a szovjetek is felkészültek ilyen fegyverek  alkalmazására, ez a nagy települési és lakósűrűségű nyugati államok hatalmas pusztításán kívül nagy valószínűséggel, egy általános atomháborúba (vagyis harmadik világháborúba) torkollott volna.

A tragédia elkerülésére, a fontosabb  hadászai-hadműveleti és harcászati irányok lezárása céljából, az amerikaiak atomaknákat telepítettek az NSZK Csehszlovákiával és NDK-val határos területeinek kijelölt pontjaira.

Az adott felvonulási út vagy terepszakasz zárását biztosító atomaknák hatóereje 1-20 kilótonna értéket képviselt, a töltetek aktivizálását távirányításos megoldással biztosították. A talaj minőségétől (szerkezetétől), az aknakút mélységétől és a hatóerő nagyságától függően, a robbantással 7-100 méter mélységű és 40-370 méter átmérőjű „tölcsér” keletkezik, párosulva olyan fény- és hő- és lökéshullámmal, valamint radioaktív sugárzással, amelyek nem csupán az áthatolást akadályozzák, hanem a hatókörzetükben megsemmisítenek minden élőlényt vagy tereptárgyat.

A legfelsőbb szovjet politikai és katonai vezetést hideg zuhanyként érte az atomaknák telepítési hírei, mivel ezek a katonai „műszaki zárként” funkcionáló eszközök a legfontosabb hadászati irányokban gyakorlatilag (átmenetileg) lehetetlenné tették a szovjet erőfölény kiaknázását, a  szárazföldi erők tervezett támadási ütemének biztosítását, a manőverek végrehajtását és a kulcsfontosságú területek birtokbavételét.

Problémát okozott még az a kérdés is, hogy a kifejezetten védelmi célokat szolgáló atomaknák telepítése miatt, nem lehetett agressziós szándékkal vádolni a NATO-t.

Egy támadó hadművelet sikeres végrehajtása tehát olyan plusz feladatokkal járt mint az atomaknák koordinátáinak felderítése és semlegesítésük (rombolással, birtokbevétellel, vagy megkerülésükkel, habár ez utóbbit a terep nem tette lehetővé) megoldása, valamint újabb technikai eszközök (anyagok) tesztelése és rendszeresítése, továbbá módszertani, együttműködési, valamint alkalmazási rendszabályok bevezetése (begyakorlása), amelyek tetemes előkészítési időt igényelnek.

 

A MAGYAR NÉPHADSEREG /MN/ FELADATA A NATO ELLENI HADMŰVELETEKBEN

 

A VSZ tagjaként - természetesen – az MN is megkapta a szovjetektől azt a „forgatókönyvet”, amelyben körvonalazva volt a „statiszták” szerepe is egy koalíciós összetételű hadművelet végrehajtására.

A VSZ Egyesített Fegyveres Erők Főparancsnokának magyar helyettese (Sic!) az a Mórocz Lajos volt, aki (századosként) határtalan bátorságát és kommunista helytállását bizonyította az ’56-os forradalom és szabadságharc idején, amikor harckocsijából lőtte a Soroksári úton felállított barikádot és az ott levő, jószerével fegyvertelen forradalmárokat.

A „ranglétrán”  rekordsebességgel haladt előre a vezérezredesi fokozatig. Sokloldalú felkészültségét és munkabírását igazolta, hogy tagja volt az MSZMP KB-nek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Tudományos Minősítő Bizottságának (TMB), az MTA Hadtudományi Bizottságának, tíz évig volt országgyűlési képviselő és négy évig az MTA Doktori Tanácsában a Hadtudományi Szakbizottság elnöke. Mérhetetlen nagy leterheltsége ellenére előfordult, hogy egy évben kétszer is részt vett (!) az MTA TMB ülésén.

Különféle beosztásai közül érdemes megemlíteni, hogy volt hadseregparancsnok (1973-84) és államtitkár (1984-90), közvetlenül irányította a hadsereg, illetve a haderő felkészítését egy Nyugat elleni kalandor akció előkészítésére. Egy időben a legnagyobb „sláger” a hadsereg állományából létrehozott Hadműveleti Manőver Csoport (HDMCS) volt, amelynek az lett volna a feladata, hogy nyugati vagy délnyugati irányba, az Alpokon „átrohanva”, minél mélyebbre hatoljon be a feltételezett ellenség hátországába és kulcsfontosságú helységek (objektumok) birtokbavételét biztosítsa addig, amíg a hadsereg (front) főerői oda nem érkeznek.

A terepasztalon („homokozóban”) és a térképen lejátszott (sikeres) hadműveletek gyakorlati igazolására (szerencsére) nem került sor. A HDMCS „hatékonyságát” jól tükrözi Mórocz Lajos „váltótársának” Török Mihály altábornagynak a parlamenti vizsgálatok során (1989-ben) elhangzott nyilatkozata, miszerint: „hadseregének technikája zömében olyan állapotban van, hogy örülnek, ha ki tudnak menni a laktanyából. A páncélozott szállítójárművek már akkor selejtesek voltak, amikor a Győri vagongyárból kikerültek”. (Sic!)

Nem kizárt, hogy az EFE Főparancsnokát tudatosan félrevezette magyar helyettese, vagyis a szovjetek ellen dolgozott mint Medgyessy Péter! Mert lehetetlen, hogy ilyen „képzett stratéga” komolyan gondolta, hogy a HDMCS végigkocsikázhatott volna a NATO által védett területen, amikor a légi- és űrfelderítő eszközeik képesek voltak a gépjárművek rendszámát leolvasására is.

Mórocz vezérezredes vezetésével sokan csiszolgatták szakismeretüket a szupertitkos „pincetervek” átdolgozása során. Gyanítható a szakmai IQ-juk értéke ha a szovjetek Mórocz Lajost tartották a legtehetségesebb hadfinak… Ami azt illeti, sikerült neki jól becsapnia nagy testvéreit.

 

AMERIKASI KÉMBANDA SEGÍTSÉGE A SZOVJETEKNEK

 

Mint az „égből hullott manna”, úgy jött a szovjet hadászai felderítésnek az USA Európában állomásozó V. hadtest alárendeltségében levő – 8. gépesített hadosztály állományában szolgáló – Clyde Lee Conrad vezette csoport jelentkezése, akiktől kb. 1975-től 1985-ig folyamatosan érkeztek a hadászati, hadműveleti és harcászati értékű anyagok (köztük Cosmic Top Secret =Kozmikus Szigorúan Titkos minősítésűek) a Vezérkar 2. Csoportfőnökség Hadászai Katonai Hírszerző Szolgálat (Vk.2.Csfség, HKHSZ) részére, onnan pedig Nyikolaj Mihajlovics Krasznyikov ezredes (a szovjet nagykövetség légügyi attasé helyettese) útján az illetékes szovjet felderítő szervekhez.

A HKHSZ „tranzakciója” nem egyedi eset, hiszen közvetlenül és közvetve mindig a szovjeteknek dolgozott, mind a személyi (ezen belül az ügynöki), mind pedig a rádiófelderítés vonalán. A Szovjet  Katonai Felderítő Főcsoportfőnökség (GRU) minden év januárjában megküldött a HM-be egy „Felderítési Doktrínát”, amelyben meghatározta igényeit és elvárásait a VK.2. CSF-ség útján, a HKHSZ tevékenységére vonatkozóan. Az MN ebből a hadászati felderítésből semmit sem profitált, helyét és szerepét pontosan meghatározták a szovjetek „sakktábláján”.

Szücs Ferenc altábornagy, a VK.2. csoportfőnöke (Kádár fővadásza, főszakácsa és talpnyalója) Kádár bizalmát élvezve, bámulatos ügyeskedéssel és blöfföléssel, szinte annyi pénzt szerzett önmaga és szervezete számára, amennyit nem szégyellt kimarkolni a költségvetés tételéből.

Szemérmetlenül és gátlástalanul átkonvertálták a nyugati „utcai forgalomban„ levő információkat különféle titkosítási fokozatú  anyagok tömegévé, azokat pedig külföldi utazásokká, forintokká, valutává, beosztásokká, kitüntetésekké vagy rendfokozatokká!

Az un.  „Napi Felderítő Tájékoztatót” hangyaszorgalommal küldözgették a legfelsőbb politikai és katonai vezetőknek, ezekkel (is) bizonygatva funkcionálásuk mérhetetlen szükségességét. A „tájékoztatók” többsége olvasatlanul került a zúzdába, mert a „protokoll” listán szereplőket nem érdekelte, hogy pl.: a csendes-óceáni USA Flotta rövidhullámú  rádióforgalmi rendszerében milyen változásokat észleltek a szorgos rádiófelderítők!  Az viszont az önérzetüket sértette volna, ha nem szerepel a nevük a jegyzékben.

Ezeket az információkat kizárólag a szovjetek hasznosították. Meg is kapták rendszeresen és ingyen! Mint a Conrad-féle anyagokat, amelyekért (egy 1997-ben, az USA-ban megjelent újsághír szerint) Clyde Lee Conrad 5 millió dollárt kapott! A VK.2. főnöke nem garasoskodott az adófizetők pénzével! Meg kell jegyezni, hogy 1975-85 között, ennek az összegnek az értékét, ma mintegy tízszeres szorzóval lehetne érzékeltetni.

Arról is tájékoztatták a közvéleményt, hogy a dollármilliók után (1991-ben) Conrad árulását életfogytiglani börtönbüntetéssel „honorálták”.

A dollárok ellenértékeként a HKHSZ Tájékoztató Szolgálat páncélszekrényébe „landolt” az amerikaik által telepített atomaknazár teljes dokumentációja, beleértve a  128 db atomakna koordinátáit is! Az anyagokat „HÓVIRÁG”, majd „HAVASI GYOPÁR” fedőnévvel „címkézték”, mintegy 35-40 dossziéban tárolták. Szigorúan meghatározták a betekintési joggal felruházott személyek névsorát, ezekhez tartozott: Szücs Ferenc altábornagy, Demeter György ezredes, Kovács József alezredes, Magyar László őrnagy, Fehér László százados, Belovai István őrnagy és természetesen Krasznyikov szovjet ezredes.

A Conrad-féle anyagok a szovjeteknek olyan konkrét segítséget nyújtottak, amely alapján tökéletesíthették hadászai-hadműveleti terveiket, kidolgozhatták a harctevékenység minden egyes mozzanatát, kiszámíthatták a szükséges harctechnikai eszközök mennyiségét, csoportosítását, megállapíthatták a főcsapás és másik (Sic!) csapások irányait, stb.

          Igen nagy pontossággal „feltérképezhették” a NATO erők alkalmazásának elgondolásait, manőverezési lehetőségeit, stb., stb.

Vagyis: az atomaknákra vonatkozó adatok birtokában, a váratlansági és meglepési tényezők kiaknázásával olyan kezdeti, majd tartós siker max. valószínűségi értékével számolhattak, amelyet a NATO csak nukleáris fegyverek bevetésével kompenzálhatott volna.

          A szovjetek nyugat-európai hadszíntérre tervezett, hagyományos eszközökkel indított harctevékenysége (VSZ-NATO fegyveres konfliktus) tehát magában hordozta az eszkaláció reális veszélyét, különös tekintettel a nukleáris fegyverek különféle típusainak alkalmazása vonalán. Ennek bekövetkezte pedig világkatasztrófával és hazánk pusztulásával járt volna.

 

BELOVAI  ISTVÁN, AKINEK A VILÁG, EURÓPA ÉS HAZÁNK KÖSZÖNETTEL TARTOZIK

 

          Miután Belovai István őrnagy, a Katonai Felderítő Központ Tájékoztató Szolgálatánál az „USA arcvonalon (Sic!) dolgozott, angol és olasz felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezett, ezért 1978 tavaszán megbízták, hogy a HÓVIRÁG, HAVASI GYOPÁR fedőnevű anyagok (kijelölt részeinek) fordítását végezze el. A munka sürgős lehetett, mert Magyar őrnagyot és Fehér századost is bekapcsolták a fordítási munkába. 1979 őszén Belovai őrnagyot áthelyezték a Tájékoztató Szolgálat Katonapolitikai Osztály állományába, ahol megbízást kapott az összes HÓVIRÁG,  (majd rövid ideig a HAVASI GYOPÁR) ANYAGOK KEZELÉSÉRE. Munkakapcsolatba került Krasznyikov ezredessel, aki meghatározta számára, hogy melyik anyagot kéri eredetiben és melyikről kér másolatot, hogy továbbítsa moszkvai főnökeihez. Belovai számára világossá vált, hogy milyen hadászati előnyökhöz jutott a Szovjetunió a Conrad-féle anyagok révén és azt is jól érzékelte, hogy mi lesz a magyar hadsereg, valamint Magyarország sorsa ha a szovjetek háborút kezdenek a NATO ellen.

Belovai 1978 telén elhatározta, hogy az első adandó alkalommal figyelmeztetni fogja az USA kormányát a kémbanda tevékenységéről és arról a veszélyről, amely a nyugati államokat fenyegeti az atomaknák és más katonai anyagok magyar, illetve szovjet felderítő szervekhez történt átadásával.

Nyilvánvaló volt, hogy a feladat megoldása nem volt könnyen keresztülvihető és várni kellett a (viszonylag) kedvezőnek ígérkező alkalomra.

 

„FÜSTBE MENT (SZOVJET) TERV”

 

          Belovait 1980 őszén beiskolázták a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (ZMKA) hadműveleti tanfolyamára, majd annak sikeres elvégzése és a külszolgálatra való felkészítése után 1982 szeptemberében megkezdte munkáját Londonban a Magyar Követség Attasé Hivatal katonai és légügyi attasé helyettesi beosztásában. Utazása előtt – soron – előléptették alezredessé.

          1984 februárjában Belovai alezredesnek megbízhatóan sikerült kapcsolatba lépnie a londoni USA Nagykövetség egyik katonai attasé helyettesével, majd annak segítségével az USA kormánya és a CIA képviselőjével (májusban), ezzel kezdetét vette a  Conrad kémbanda felkutatása, felgöngyölítése, megsemmisítése.

A CIA egyik vezető ügynöke 1985 márciusában átállt a szovjetekhez és értesítette a  KGB-t, hogy Magyarországon valaki kapcsolatban van a CIA-val. A közben hazatért Belovait  1985 júliusában egy rejtekhelyen elhelyezett küldemény felvételekor letartóztatták.

A szovjetek szinte sokkos állapotba kerültek, mert tisztában voltak azzal, hogy a kezükbe került Conrad-féle anyagok használati értéke, egyik pillanatról a másikra, nullával lett egyenlő! Az össze eddig kidolgozott terveiket dobhatták a papírkosárba! Valóságos „légihidat” létesítettek Budapest-Moszkva között, hogy alaposan megbeszéljék a váratalan eseményt és következményeit. Belovai miatt nem okolhatták a magyar katonai vezetőket, mert 1985 februárjában, a budapesti Szovjet Katonai Attasé Hivatal egyik tisztjéről, Vlagyimir Vaszlijevről  derült ki, hogy a CIA-nak dolgozott (hazaszállították, majd 1986 nyarán halálraítélték és kivégezték)!

Genfben, 1985. november 9-én, a Gorbacsov- Reagen találkozón is téma volt a Conrad kémbanda, valamint Belovai István személye. Gorbacsov belátta, hogy elődei módszerét nem folytathatja és mindketten felismerték, hogy egy atomháborúban egyik fél sem lehet nyertes! Ezt követően a szovjet-amerikai kapcsolatok látványosan javultak, a hidegháború véget ért!

Belovai Istvánt 1986 decemberében hadbíróság elé állították. Balatoni Elemér rendőr ezredes, a vádat képviselő ügyész, gyűlölködő hangnemben, halálos ítéletet kért a bíróságtól Belovai „fejére”! Az ülnökök egybecsengően azt kántálták, hogy mennyire szeretik a Szovjetuniót és elítélik Belovai tettét. Mály József ügyvéd leghasznosabb tevékenysége az volt, hogy a tárgyalás egyik szünetében kávét hozott a bilincsbe vert, majd vasketrecbe zárt Belovainak.

A hadbíróság 1986 januárban (első- és másodfokon) meghozott ítéletében, életfogytig tartó fegyházzal sújtotta Belovai István alezredest!

 

A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN

 

Németh Miklós miniszterelnök 199. január 23-án elhatárolta magát a Conrad ügytől, amelyről az International Herald Tribune 1988 augusztusában, a Reform pedig 1988 szeptemberében tudósított. A nyugdíjba vonult Szücs Ferenc altábornagy helyére Kovács János vezérőrnagyot nevezték ki, aki elődjéhez hasonlóan gátlástalanul kiszolgálta a szovjeteket, miközben elítélte Belovbai bátor és hazafias tettét.

Kovács „veretes” nyilatkozatát közölte a Népszabadság 1990.08.11-i száma: „A hírszerzés és az árulás egymást kizáró fogalmaknak tekintem. Az árulás a rendszerváltástól függetlenül nem tolerálható. Amellett ennél a szolgálatnál békeidőben is emberéletekről van szó és az árulás merénylet a bajtársak ellen”.(Sic!)

Értelmetlen és csúsztatásokkal teli mondatcsokor! A legkisebb problémát az jelentené, hogy a fogalmak nem zárják ki egymást és senki sem állította, hogy az árulás tolerálható. A harmadik mondat tömény demagógia és „finom” csúsztatás, hiszen más szolgálatoknál is szó lehet emberéletekről, de az nem derült ki a nyilatkozatból, hogy a Belovai ügyben Kovács kit tart árulónak? Conrad (pénzért) elárulta hazáját, tehát merényletet követett el a bajtársai ellen! Belovai figyelmeztette az amerikaiakat, de saját bajtársai ellen semmit sem vétett! Ha viszont Kovácsnak, a hazánkat megszálló szovjetek a bajtársai, akkor sincs igaza, mert Belovai őket sem árulta el, sőt jót tett nekik: nem kellett háborúzniuk és hazamehettek a szovjet paradicsomba. Mellesleg senki sem akadályozta, hogy azok is velük menjenek, akik nem akartak elszakadni szeretett bajtársaiktól…

Az Antall-kormány megalakulását követően (1990.05.23.), a tévékben, a rádiókban és az újságok hasábjain, számos ismert személyiség és szervezet sürgette Belovai azonnali szabadon bocsátását, de az illetékesen halogatták a végrehajtását.

          1990. június 16-án a Parlament általános amnesztiát hirdetett, de a kémkedésért elítéltekre nem vonatkozott az amnesztia. Belovai cellájának ajtaja nem nyílt meg, tehát a törvényhozók kémnek (vagy árulónak) tartották Belovait. Ezeket a „címkéket” immáron több mint tizenkét éve sokan és számos fórumon szajkózzák Belovaival kapcsolatosan, holott egy nagycsoportos óvódás is megértené öt perc alatt, hogy kit lehet kémnek vagy árulónak nevezni. Az egyszerűség kedvéért: a Conrad-banda horribilis összegért kémkedett a szovjetek javára (magyar közreműködéssel és finanszírozással), elárulták alakulatukat, bajtársaikat, kiszolgáltatták a technikai eszközeikre vonatkozó adatokat, hadműveleti terveiket, stb.

Belovai István (ellenszolgáltatás nélkül) informálta az USA kormány megbízottját, hogy a hazánkat megszálló szovjetek felé értékes adatok áramlanak amerikai katonai forrásokból, amelyek jelentős mértékben megnövelik a NATO sebezhetőségét egy VSZ támadás esetében.

Belovai nem árult el hazájáról semmit, nem adta ki bajtársait, még a hadbírósági ítéletében is csak a hőn szeretett Szovjetunió elleni vétségéért követelt az ügyész (kétszer is) a halálos ítéletet!

Hazánk megszállt ország volt, ezért Kovács vezérőrnagy logikai érvelését plagizálva: a megszállók elleni fellépés és az árulás, - egymást kizáró fogalmak. Más szavakkal: a megszállók elleni fellépés nem minősíthető árulásnak. Hazaárulásnak pedig semmiképpen, mert a Kádár által a szovjeteknek ’56-ban elárult magyar haza nem azonos a kommunista rendszerrel. Belovai pedig a kommunista rendszernek vétett és nem a hazának!

Az Antall-kormány, de elsősorban Für Lajos honvédelmi miniszter „jóvoltából” helyén maradt tábornoki kar (csillagoktól és kitüntetésektől) roskadó „stratégái”  közül egy sem akadt, aki szóvá tette volna, hogy mit köszönhetnek Belovai István alezredesnek, aki hazája és az emberiség érdekében, a magyar tisztek közül elsőként vált a NATO katonájává!

Belovai tettén „fanyalgó” tábornokok és főtisztek, a rendszerváltozás után, egy határozott „JOBBRA ÁT”-tal, azonnal átálltak a NATO oldalára, megszegték Kádárnak tett esküjüket, vagyis elárulták Kádárt, és egy sem akadt köztük, aki önként lemondott volna beosztásáról. A nyugállományba távozottak kivételével mind a helyén maradt! Belovai is maradt: a cellájában!

Egyetlen generális sem látogatta meg a NATO „első magyar katonáját” a börtönben, de ott szorongtak a taszári repülőtéren, amikor megérkeztek az amerikai katonák, akiket olyan visszataszító lelkesedéssel fogadtak, hogy még Mécs Imrének is felkavarodott a gyomra a látványtól és a Honvédelmi Bizottság ülésén felháborodva tette szóvá ezt a „közjátékot”.

Miközben Belovairól elfeledkeztek, annál nagyobb figyelmet szenteltek rám, a „Kiskirályok mundérban” c. könyvem kapcsán, mert bátorkodtam szóvá tenni, hogy milyen erkölcstelen, korrupt, harácsoló és törvénysértő senkiházik voltak a legfelsőbb  katonai vezetésben, élükön a honvédelmi miniszterrel! Egyeseknek azóta is szent meggyőződése, hogy a szennyest illetlenség kiteregetni, annak kell szégyenkeznie, aki nevén nevezi a tolvajokat, a csalókat és a sereg lezüllesztőit. Ez a reflexszerű védekezése a szirénhangú cinkosoknak, vagy a gyáván lapulóknak.

Elfoglaltságuk miatt nem jutott idejük Belovai ügyében intézkedni és csupán néhány tisztességes országgyűlési képviselő, újságíró és ’56-os személyek sürgetésére bocsátották szabadon Belovai Istvánt, több mint 5 év rabsága után, 1990 szeptemberében. 

Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke (egyben a MH főparancsnoka) Belovai Istvánnak, a kommunisták által kiszabott büntetését jóváhagyvakegyelemből (!!) 15 évi szabadságvesztésre változtatta át és a büntetés hátralevő részének végrehajtását ötévi próbaidőre felfüggesztette.

Talán el sem jutott a tudatáig, hogy azért lehetett köztársasági elnök és a hadsereg főparancsnoka, mert voltak olyan bátor emberek, akik fel mertek lépni a megszállók ellen és mindenüket kockára tették hazájukért.

Az csupán a véletlen műve, hogy  ex-elnökünk, a HKHSZ-hez tartozó Rádiófelderítő Csoportnál (a szovjet hadászati rádiófelderítés magyar fiókintézeténél) szolgált Pick Róbert alezredest választotta főhadsegédének és „eredményes” munkája elismeréséért kinevezte vezérőrnaggyá. Meg kell jegyezni, hogy a tábornoki kar semmit sem nyert Pick Róberttel, katonai ismerete annyi volt mint a főparancsnoké. Talán most, a Ménteleki Parasztgazdaság Rt. Elnök-vezérigazgatójaként hoz valami hasznot az országnak. Ebben azért is bízhatunk, mert az egykori tsz. elnököknek álmukban  sem jutott volna eszükbe, hogy ilyen előkelően hangzó titulussal ruházzák fel magukat.

Azt viszont Pick Róbert javára kell írni, hogy Belovai kiszabadulásakor nagyvonalúan felajánlotta neki, hogy segít az IBUSZ-nál elhelyezkedni. Az önzetlen ajánlat értékelésénél nem árt figyelembe venni, hogy ezrével visszamaradtak a seregben minden képesítés nélküli politikai tisztek és pártbizottsági tagok, tömegesen „ejtőernyőztették” át őket különféle bújtatott helyekre: tanfolyamokra, tanácsadóknak, külszolgálatra és un. rendelkezési állományba. Ezek a változatok eszébe sem jutottak a főparancsnok főhadsegédének! No Comment.

Belovai Istvánt nem rehabilitálták. Lengyelországban a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Richard Kuklinszki ezredest, aki az USA javára kémkedett (1970-81 között), Romániában még Ion Mihail Pacepa – egykori kémfőnököt is felmentették minden vád alól, mert elismerték, hogy az USA-ba történt szökésével, információ átadásával, valamint a Vörös Horizontok c. könyve megjelentetésével Ceausescu és bandája diktatúrájának okozott maradandó sérülést.

 

EPILÓGUS

 

Belovai a világ bármelyik államában nemzeti hős lenne! Nálunk nem kapott semmilyen elismerést, nem jár neki nyugdíj, és főként azok minősítik pejoratív szövegkörnyezetben, akik gátlástalanul kiszolgálták a szovjeteket, kollaboráltak a különféle szervezeteikkel és önként segítették őket  nagyhatalmi törekvéseikben mint például Medgyessy Péter Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is, aki még a Parlamentben is támadást intézett Belovai ellen, hogy saját ügynöki múltját magyarázza.

Az Igazságügyi Minisztérium gyakorlatilag alig tett valamit, hogy rehabilitálják a kádári diktatúra áldozatait, a megszállók ellen fellépőket, pl. Rimner Gábort, akit azért ítéltek többéves börtönbüntetésre, mert a NATO-nak adott át információkat, a hazánkat megszállás alatt tartó szovjet katonák objektumairól. Megbocsáthatatlan bűnt követett el, - az urakká avanzsált elvtársak szemében!

Hende Csaba, az Orbán-kormány igazságügyi minisztériumi államtitkára, még segítségemet is visszautasította, hogy elemezzük (katonapolitikai szemszögből) Belovai István ügyét, mert sértette egy őt (is) érintő írásom tartalma. Lelke rajta!

Mert az még érthető, hogy a rendszerváltozás előtt nem ölelték keblükre a NATO-nak dolgozókat, de a rendszerváltozás után legalább a priuszát el kellene törölni azoknak, akik vették a bátorságot és felléptek a megszállók ellen.

Ha nem lettek volna olyanok, akik bátorkodtak tenni valamit a szabadságunkért vagy biztonságunkért, akkor ma is a VSZ-ben lennénk és a fanyalgók nem Brüsszelben, Washingtonba vagy Párizsban dolgoznának és nyalogatnák a konyakot, hanem Moszkvában vagy Kujbisevben kóstolgatnák a kvaszt (uborkalé), de az sem kizárt, hogy a GULAG-szigetvilág egyikén emlékeznének mély átérzéssel hazaáruló bolsevik vezéreikre.

Belovai István, a legtöbbet (és legeredményesebben) tett hadseregünk, hazánk, Európa és a világ érdekében, a NATO elleni fegyveres konfliktus kirobbantását meghiúsító komplex tevékenység  magyar szereplőjeként.

Óriási kockázatot vállalt, kitűzött célja teljesítése érdekében! Karrierje kettétört, házassága tönkrement, hazáját el kellett hagynia, mert az új rendszer illetékesei nem segítették  (a szép számban visszamaradt) egykori kollegái pedig a NATO-ba tülekednek és felejteni szeretnék azt, hogy mennyit tettek a NATO ellen, mind szóban, mind írásban, mind pedig gyakorlatban. Ezek között „kakukktojás” az olyan személy, aki már 1978-82-84-ben a NATO mellett volt.

A kegyelemből kapott 15 év szabadságvesztés és a próbaidő már letelt, Belovai rehabilitálása elmaradt, nyugdíjat nem kap. A III. világháború kirobbantása ellen harcolt, a megszállók ellen lépett fel, a rendszerváltozást segítette. A haszonélvezők szürkeállományában még nem tudatosult, hogy mit köszönhetnek annak a kiközösített (magányos) hősnek, aki hazáját és az emberiséget szolgálta. Akart és mert tenni, - olyan közegben, ahol (zömében) szolgalelkű szovjetbérencek uralták a terepet. Az utóbbiak brezsnyevi mennyiségű kitüntetéssel vonultak nyugállományba, vagy/és „élvezik” az új pozíciók nyújtotta juttatásokat. Mindenük megvan, csak a tisztesség, a szégyenérzet, a gerincesség és a tisztánlátás területén vannak hiányaik.

A NATO-ban vagyunk, de egyes ILLETÉKESEK képtelenek a VSZ szellemétől elszakadni! Ha majd a történelmi és hadtudományi IQ-juk értéke magasabb lesz mint a karalábé ebbéli mutatója, vagy olyanok kerülnek döntést hozó szervezet élére, akik valós rendszerváltás szellemében gondolkodnak, akkor ennek a kérdésnek a vizsgálata is megtörténik.

Lehet halogatni vagy akadályozni, de a történelmi tényeket nem lehet – tartósan – „pincetervekként” kezelni, csupán idő kérdése, hogy Belovai István hazai és nemzetközi elismerése bekövetkezzen!