A SZERVEZETT ORSZÁGROMBOLÓK PERGÔTÜZÉBEN - Major Tibor
Gyôzelem vagy halál – 1945. február 13.
Pogány újévi köszöntô - Wass Albert
Nyitott társadalom!?
Mit hoz nekünk 2002 ? - Terebessy Emôke

 

A SZERVEZETT ORSZÁGROMBOLÓK PERGÔTÜZÉBEN - Major Tibor

 

            A Szittyakürt 41. évfolyamának elsô számával köszöntjük Magyar Testvéreinket! Alázatosan hajtjuk meg fejünket a nemzeti emigráció legáldozatosabb olvasótábora elôtt! Negyven esztendô óta egy csodálatos nemzettestvéri összefogásnak, egy áldozatos magyar kalákának kézzelfogható eredménye a Szittyakürt! A magyar igazság megszólaltatói – az országrombolás reakciójaként – csak mi, magyarok lehetünk az áldozatos lélekkel összehordott dollárjaink bevetésével.

            Ôsi földünkön, korunk szellemi ôrlômalma, mely az agymosást végzi, lassan szétmarja a nemzetszolgálatának életszemléletét, a minden magyar számára kötelezô magyarság védelmet. Meghamisítja a magyar ôstörténelmet, és gyalázza a magyar mártíromságot. Ha egy magyargyalázó könyv, újság megjelenik, azt az égig magasztalják. Ha egy magyarvédô nyomtatvány megjelenik, azt azonnal fasisztának, kirekesztônek vagy antiszemitának bélyegzik. A szellemi terrornak, és a hátterében meghúzódó országhódításnak, a gyűlöletnek, hazugságoknak a lipótmezei cellához méltó viselkedésnek és azok a gyűlöletjelzôk, amelyekkel ifj. Hegedűs Loránt országgyűlési képviselôt a XVI. k. MIÉP lapjában, az Ébresztôben megjelent cikkét követôen támadják, minden jóérzésű embernek arcába kergetik a vért. A legjámborabb filoszemita is tudja, hogy a rágalmazók által kiemelt megállapítások kor- és sorsparancsot teljesítô Szabó Dezsôtôl, Ady Endrétôl és Németh Lászlótól származó idézetek.

            Aki beleütközik a törvényekbe, bűnhôdjék! Akit azonban nem a törvény üldöz, hanem a gyűlölet és hazugság, a rágalmazás, az igen könnyen érezheti a csonkahazában is, hogy nem demokráciában, vagy keresztény jogállamban, hanem majdnem ugyanolyan terror alatt él, mint a vasfüggöny mögött élt. Az antibolsevizmus, sôt a demokratikus alkotmányban biztosított véleményszabadság híveire egyszerűen ráfogják, hogy azok ,,antiszemiták”. Az összes demokratikus alkotmányok szerint szabad anti-magyarnak, anti-germánnak vagy anti-arabnak lenni. De ha idézünk például az egyik legnagyobb és legrégibb amerikai zsidó hetilap, az American Hebrew 1920. szept. 20. számából, miszerint: ,,A bolsevik forradarom Oroszországban zsidó agy munkája volt, zsidó elégedetlenségé. Zsidó tervezet volt, aminek célja, hogy új rendet teremtsenek a világon. Amit oly remekül végrehajtottak Oroszország-ban, hála a zsidó agyaknak, a zsidó elégedetlenségnek és a zsidó tervezésnek, ugyanazon zsidó szellemi és testi erôn át valóság lesz az egész világ számára” – akkor antiszemitának bélyegeznek bennünket.

            Dr. Dénes László zsidó fôorvos, aki 58 hónapot töltött az ÁVH börtöneiben, 1957-ben az argentínai magyar nyelvű cionista lapban, a Hatikvában cikket írt a magyar antiszemitizmusról. Íme a cikk egy része: ,,A magyarországi zsidóságnak igen tudnia kell, hogy ki az ellensége, de azt is tudnia kell, ki az ellensége saját soraiban. Egyszer már végre tisztázni kell, hogy 1942–44-ben a zsidóságot a vezetô gazdasági pozíciókban ülô nagy zsidók dobták oda koncul, persze, csak utólag derül ki, hogy hiába, mert sajátmagukat is csak ritkán sikerült ezzel megmenteni. És 1945 után megint a zsidóság egy része, amelyik hatalomra került, s a kommunistákat szolgálta s ebben túlment minden elképzelhetô határon.

            Akármilyen kínos, de meg kell mondani, hogy nemcsak Rákosi, Gerô és a többi moszkovita vezetôknek volt nagy része zsidó, hanem jóformán 100 százalékig zsidókból állt az ÁVO nyomozó gárdája! És az 1945 után egyre erôsebben éledô antiszemitizmusnak ez az egyik legfôbb oka... Próbáljuk megírni az igazságot, ne folytatódjék az ,,írástudók árulása”, ne legyen kibúvó a téma kényessége.”

            Aki ismeri a XIX. század negyvenes éveinek, a liberális magyar reformkorszaknak történetét, szellemi és politikai vitáit, az tudja, hogy annak az általános lelkesedésnek ellenére, amellyel a magyarság a zsidók felszabadításának gondolatát magáévá tette, meny-nyi aggodalommal, a magyar jövô iránt mennyi kétséggel volt eltelve. Az emancipáció körüli vitában Széchenyi István, Kölcsey Ferenc, Nyáry Pál, Pázmándy Dénes, Andrássy György és mások képviselték ezeket az aggodalmakat. Széchenyi híres mondása: ,,mi ugyan emancipálhajtjuk a zsidókat, de ki fog majd minket emancipálni ô alóluk?” – szinte vezérszólama volt század magyarságának.

            Az emancipáció körüli vitában Kossuth Lajos is tele volt aggodalmakkal. Kossuth álláspontjának lényege (Pesti Hirlap 1844. május 5-i száma) ebben foglalható össze: Mózes nemcsak vallásalkotó, de törvényhozó is volt. Mózes vallása nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is. Státusalkotmány, valoságos országlási rendszer, még pedig teokratikus papi szerkezetű politikai uralom. Mózes sok szabályt, amelyeknek csak politikai célja és jelentôsége van, részint dogma, részint vallásos rítus színébe öltöztett. Ezek a szabályok mind azt a célt szolgálták, hogy a zsidóság népi, nemzeti egyéniségét és elkülönülését megóvják, fenntartsák. Az ezeréves szétszóródásban ezek a szabályok és a hozzájuk való ragaszkodás tartotta együtt a zsidóságot, de ez volt legnagyobb akadálya a más népekkel való összeolvadásnak is.

            Kossuth Lajos szerint ezt a helyzetet a jövôre csak úgy lehet megváltoztatni, ha a zsidók maguktól, önszándékból kitörlik vallásos tantételeik közül mindazt, ami ezt a politikai célt, a nemzeti, faji  különállás  céljait szolgálja és szentesíti.  Cikkében fel is hívta a zsidóságot

arra, hogy tartson egy nagy nemzeti gyűlést, szinhedriont s ott maga végezze el ezt a belsô vallási, dogmatikai reformot. Ez a reform se akkor, se azóta nem következett be. A zsidóság azokat az elôfeltételeket, amelyek az emancipáció legfôbb biztosítékai lettek volna, sohase teljesítette. Ennek ellenére egy nép sem tárt szélesebb ölelést, egy nép sem nyitott korlátlanabb teret a zsidóságnak, mint a magyarság. Szabó Dezsô szavaival élve: ,,A magyar irodalom, a magyar művészet legszebb emberi hangjait hallatta e faj védelmére. A magyar-politika urai el nem határolt lehetôségeket nyújtanak neki. És csakhamar e faj kezébe kerül a bank, az ipar, kereskedelem, a sajtó. Budapest az ô jólétük fôvárosa lesz, az egész nemzeti vagyon óriási hányada kezükbe kerül, ennek hatalmával állam lesz ez a faj a magyar államban.”

            A kapitalista rendszerű idegen gyarmatosítás elôl 1867. és 1939. között a magyar államnak 1.300.000 polgára menekül, vagy mint akkor mondották ,,vándorolt ki” öt világrészre. Ez a ,,kivándorlás” éppen olyan menekülés volt, mint a mienk. Menekülés a nyomor, az éhség, a jogtalanság, az új gyarmatosítók megszállása elôl.  A második világháború után az 1945-ös és 1956-os emigrációval legalább 350.000 magyar menekült el. A gyarmatosítók ugyanazok voltak. A népidemokrácia ugyanazt mondotta, amit 1822-ben a kapitalista liberális Bródi-Braun Zsigmond lapja hirdetett: a magyar középosztály megszünt értelmiség lenni ebben az országban, takarodjék ki a hivatalokból és engedje át azokat az új értelmiségnek, az új elemeknek, a zsidóknak. A különbség mindössze annyi volt, hogy 1822-ben még csak hirdették ezt. 1945–46-ban azonban meg is valósították börtönnel, akasztófával, népgyilkossággal, B listával. Azt is kinyilatkoztathatták, hogy az áldozatok bűnösök voltak, sôt háborús bűnösök, fasiszták, népellenesek, tehát át kell adni az ország vezetését nekik, akik olyan humanisták, mint Rákosi, és olyan progresszivek, mint Gerô.

            A nagy progresszió eredményeként hatalomrajutásuk pillanatában legalább 30.000 ma-gyar szellemi vezetôt gyilkoltak le, mintegy 25.000-et bebörtönöztek és 100.000-et internáltak. Ne csaljuk meg magunkat: mindez faji harc volt, amelyben legalábbis az egyik fél tudja, hogy vagy a gyarmatosítónak, vagy a gyarmatosítottnak pusztulni kell. A magyar gyarmatosítottak sajnos nem mindig tudták ezt, amivel az országhódítók tökéletesen tisztában voltak.  Gömbös Gyula nem tudta elvégezni, azt a messiási feladatot, amelyet neki szánt a magyarok Istene. A reformer kezét lefogták a meghódított Magyarország sötét hatalmai. A Vártól a bankok fellegváráig, a felsôháztól a szakszervezeti hitközségig mindenki azon fáradozott, hogy nevetségessé tegye a reformgondolatot. Csak a magyar nép volt vele, hiszen 1919-ben ô hozott új eszmét magyar földre. Ez a gondolat a szociális nemzeti eszme volt.

            A nemzeti szocializmust, mindenkit megelôzve, magyar ember hirdette Európában. Ezt a magyar embert Gömbös Gyulának hívták. ô látta meg elôször Prohászka Ottokárral együtt teljes világossággal, hogy a judeo-bolsevizmus ellen nem elég a régi jelszavakkal küzdeni. ô mutatott rá elôször nemcsak a meghódított ország liberális kapitalista parazitáira, hanem arra is, hogy a bolsevizmussal, marxismussal nem vívhatnak meg azok, akik százezer holdas hitbizományok és egyházi nagybirtokok árnyékában követelik a szegény paraszttól a nemzeti érzést, holott nekik nincs elég keresztényi és nemzeti felelôsségérzetük ahhoz, hogy óriási vagyonaikból részeltessék magát a nemzetet.

            Gömbös Gyula Magyarország egykori miniszterelnöke látta meg azt is, hogy a trianoni Magyarországnak a párizskörnyéki békék ellen küzdô hatalmak táborában a helye. Így lett népének fáklyavivôje, s egyben a berlin-római tengely kovácsa. Akik reformjait megölték, tulajdonképpen önmagukat ölték meg. Azoknak, akiknek csak egy keveset kellett volna áldozniuk a szociális igazságért, akik az angolszász gyôzelemért szurkoltak, maguk is mindent vesztettek, jórészt a hazátlanok kenyerét eszik, vagy meghaltak a börtönökben, vagy a különféle deportációs táborokban.

            A nemzetvédelem igazi hôsei azok voltak és maradnak, akik idôben felismerték a kommunista világveszedelmet, és sokszor a kilátástalanság útvesztôjében, de szembeszálltak a bolsevizmussal. Igazi hôsök voltak azok, akik e pestises ôrülettel szembeszálltak akkor is, amikor a lehetôségek már csak 1%-nyi gyôzelmi eséllyel kecsegtettek a 99%-os pusztulással szemben.

            A magyar holnap a szintézis! Összeolvasztása mindannak, ami a magyarságban különféle korszakokban nemzetvédelem volt. Prohászka keresztényi forradalmisága, Szabó Dezsô mély-magyarsága, Gömbös Gyula úttörése és Szálasi Ferenc kiteljesedett hungarizmusa. Bárdossy László hazafisága, a hungaristák 1945-ös harca és a Corvinköziek 1956-os küzdelme. A Szittyakürt nem hajlandó a papírkosarak mélyére süllyeszteni az elnyomott magyarság írásos jajkiáltását!

            Az újévre konduló harangok szavával a magyarságra gyászesztendô köszöntött!! A ,,második trianoni Béke” aláírásának 55. gyászos emlékű évfordulója. Az 1947. február 10-én aláírt békediktátum még a hírhedt elôdjénél is igazságtalanabb, erôszakosabb volt, mert még a kisebbségek nemzetközi védelmének az ügyét is elejtette. A gyôztesek a második békekötés alkalmából cinikusan megszegték azokat az elveket, amelyeket az atlanti paktumban az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatában fektettek le. Wilson-Roosevelt féle üdvözítô gondolat nevében zúzták szét az elsô világháború nyomán a kettôs monarchiát, és darabolták szét Magyarországot, hogy a második világháború eredményeképpen ugyanennek a függetlenségi ígéretnek nevében, egész Közép-Európát a szovjet uralom rabszolgaságába juttassák... A trianoni és a párizsi békediktátumokból csak a békétlenség irányába vezet minden út.


 

Gyôzelem vagy halál – 1945. február 13.

 

            Mióta az emberiség társadalmakba szervezôdött, és a különbözô társadalmak konfliktusokba keveredtek egymással, mindig nagy jelentôsége volt annak, hogy az egymás ellen küzdô felek soraiban voltak-e olyan öntudatos, mindenre elszánt harcosok, akik a saját társadalmukért érzett felelôségtôl vezérelve magukévá tették azt a gondolatot, hogy ha kell az életük árán is megvédik hazájukat.

            A katonai becsületnek ezt a legmagasabb fokát az Ókortól napjainkig sokszor lejegyezte a történetírás: A többszörös túlerôben lévô ellenséggel szembeni reménytelennek látszó ellenállás. Az utolsó emberig, az utolsó golyóig tartó végsô kitartás. A többi bajtársért életét feláldozó katona. Ezek az erények, melyek aranybetükkel vannak beírva a hadtörténeti könyvekbe!

            A világ minden kultúrnemzete számontartja Leonidas Spártai király és 300 katonájának hôsi halálát, amikor ie. 480-ban a Thermopylai szorosban, a félelmetes perzsa hadsereg ellen az utolsó emberig küzdve „megcselekedték, amit megkövetelt a haza.”  A magyar történelemben is találunk ehhez hasonló hôstettet. 1566-ban a Szulejmán vezette hatalmas török sereg ellen Zrínyi Miklós védte Szigetvárt. Amikor a védôk minden eszköze elfogyott, a szégyenletes megadás helyett a kitörést, a biztos halált választották. Ezzel írták be örökre a nevűket a ma-gyar hadtörténelem aranykönyvébe.

            Valószínűleg minden nemzetnek megvannak a maga katona-hôsei, akik nem „csak” egyszerűen hôsi halottak voltak, hanem tudatosan vállalták a halált a többiekért, a magasabb eszmei célért, a megadás, vagy a puszta életbenmaradás helyett.

            A II. Világháborúban is minden oldalról megtalálhatók azok, akiket saját nemzetük méltán emel piedestálra és állít példának az utókor elé, mint a bátorságnak, a hôsiességnek, az önfeláldozásnak a példaképeit.

            Nekünk magyaroknak is megvannak a magunk hôsei, akikre méltán lehetünk büszkék, de a kozmopolita történelemhamisítók minden eszközzel igyekeznek deheroizálni minden olyan XX. sz-i katonai cselekedetet, ami alapja lehetne a nemzeti büsz-keségnek, ami példaképül állhatna a felnövekvô ifjúság elôtt.

            Az ô „hôseik” a katonaszökevények, a kémkedôk, a szabo-tálók, az ellenséghez átállók, a megszállókkal kollaborálók.

            A Don-kanyarban, –40 fokos hidegben helytálló honvéd, az 1945-ben a Budai várat a végsôkig védô katona, az 1956-os Pesti Srác, aki egy benzinespalackkal vetette rá magát az ellenséges harckocsira, csak nácikat kiszolgáló fasiszta, – jobbik esetben áldozat – vagy értelmetlen „hôsködô” volt.

            Február 13-án emlékezzünk meg kegyelettel azokról a hôsökrôl, akikrôl 50 évig csak elmarasztaló, megvetendô jelzôkkel beszéltek, miközben a fôvárost romokba, vérbe és gyalázatba tipró Vörös Hadseregrôl, mint felszabadító hôsökrôl áradoztak. Göncz Árpád és Demszky Gábor még évekkel az un. rendszerváltás után is a Szabadság-téri szovjet emlékművet koszorúzta és adott díszfogadást a fôváros „felszabadítása” emlékére: pedig Budapest védelme a háború egyik legemlékezetesebb és legjelentôsebb városvédelme volt, amit méreteiben csak Sztálingrád és Berlin ostroma ill. védelme szárnyal túl.

            A város a teljes körülzárás után is még 52 napig állt ellen a sokszoros túlerô rohamainak. Az ellátás egyre szűkösebb lett. Elôbb repülôgépekkel, késôbb már csak ejtôernyôkkel érkezett némi utánpótlás. Miután a készletek – élelmiszer, lôszer, gyógyszer – teljesen el-fogytak, a megadásra szólító felhívást elutasítva a védôk elhatározták, hogy a kapituláció helyett – ami esetleg az életbenmaradást jelenthette volna, – inkább a katonai eskü és be-csület szellemében az utolsó emberig való küzdelmet vállalják.

            Február 12-én és 13-án, miután az utolsó liter benzin és az utolsó gránátok a harckocsikba, az utolsó töltények a gyalogsági fegyverekbe kerültek, végsô elszántsággal törtek ki az ostromgyűrűbôl. Az ellenséges technikai és emberi túlerô hatalmas pusztítást végzett a kitörô egységek soraiban. A kitörésben közel 30.000 ember vett részt, – nagyrészük könnyebb sebesült volt: közülük alig 1000 érte el a Bicskénél húzódó magyar–német vonalakat. A többi nagy részben hôsi halált halt, vagy késôbb a fogságban pusztult el. Arról nem beszélve, hogy a harc közben elfogottak egy részét a helyszínen lôtték agyon a felszabadítók.

            Az elmúlt évtizedekben a „felszabadítóknak” számtalan emlékművet emeltek, ahova évente vezényelték ki az embereket koszorúzni, emlékezni, ünnepelni. Ugyanakkor a hôs védôkrôl még szót sem volt szabad ejteni.

            Pedig Budapest védôi nem csak a fôvárost védték a bolsevista hódítástól, hanem egész Európát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a magyar és német csapatok mellett a Waffen SS keretében szinte minden európai nemzet fia képviselve volt, a holland, norvég, belga önkéntesektôl a litván, ukrán, horvát harcosokig.

            Az a tény, hogy Magyarországon – beleértve Budapest védelmét is, – 6 hónapig tartottuk fel a Vörös Hadsereget, lehetôvé tette közel egy millió magyar nyugatra menekülését, akik ha itthon maradnak, nagyrészt áldozatául esnek a kommunista „osztályharcnak.” A nemzeti vagyon jelentôs részét kimenekítették, aminek dôntô része a háború után visszakerült az országba, alapja lett az újjáépítésnek, és a Forint megteremté-sének. A Vörös Hadsereg feltartóztatásának eredménye volt, hogy Európa jelentôs része nem ismerte meg a szovjet „felsza-badítás” gyönyöreit.

            Bátran és büszkén mondhatjuk, hogy Budapest védôi 1945-ben hôsök voltak, a bolsevizmus elleni harc hôsei. Ezért az 1956-os Pesti srácok méltán tekinthetik példaképeiknek az 1945-ös hôsöket, mert mindnyájan a kommunizmus ellen harcoltak!

            Hiszen semmi különbség nincs a 17 éves levente és a 17 éves Pesti srác között, csupán az, hogy az egyik páncélököllel lôtte ki a T–34-et, a másik benzinesüveggel füstölte ki a T–55-öt.

            Szégyen, hogy a fôvárosban az un. rendszerváltás után 12 évvel sincs méltó emlékműve sem az 1945-ös, sem az 1956-os hôsöknek!

            Ha a 2002-ben hatalomra kerülô kormány valóban nemzeti kormány lesz, és nem csak annak mondja magát, legelsô kötelessége kell hogy legyen ennek a két emlékműnek a fel-állítása!

            Február 13. a becsület napja, amikor a védôk a legnagyobb áldozatot hozták a katonai be-csület oltárán! A hivatalos állami megemlékezéseknek ezt a hôsiességet kell méltányolnia.

            Szégyen és gyalázat legyen osztályrésze mindazoknak, akik az ellenség gyôzelmét, fôváros elestét ünnepelték és ünneplik ezen a napon!


 

Pogány újévi köszöntô - Wass Albert

 

Héj, emberek! Markomban sűrű

fekete vérrel telt kupa!

Ezzel köszönt rátok egy rongyos

világgá űzött árva kobzos

utolsó Koppány-unoka!

 

Borra nem telt, így hát kupámat

megtöltöm bús magyar vérrel.

Hozzátok szólok emberek!

Héj, testvéreim, emberek

öt világrészen szerte-széjjel!

 

Ím alvadt vérrel telt kupámat

e rút világon végigöntöm

s magyar vér mellett, ahogy illik,

az új esztendôt ôsi módra

zord táltos-szóval fölköszöntöm!

 

Babonát mondok, szörnyű átkot!

Vad mágiát, mely megfogan:

megátkozom azt, aki vigad!

Ki bort iszik, asszonyt ölel,

békében él és boldogan!

 

Mert jaj, véres nép ma az én népem!

Ordas vadak tépik a testét!

S kik elfordulnak tôle, hogy ne lássák:

átok marja ki két szemük világát,

s pusztuljanak, ha gyászát elfeledték!

 

Méreggé változzék a bor minden pohárban

és tébolyult sikollyá a kacaj!

És szörnyű vész és halálhörgés légyen

és minden földi otthon porrá égjen

és minden céda ember benne égjen

 

ki tudni arról semmit nem akar,

hogy miként pusztul börtönben,

kínban, vérben,

egy részvételen világ közepében

magára hagyott népem, a magyar!


 

Nyitott társadalom!?

 

            A „nyílt társadalom” fogalma az osztrák filozófus, Karl Popper nyomán vált közkeletűvé. A kifejezés arra a – Soros által is vallott – felismerésre épül, hogy az igazságot senki sem monopolizálhatja. Így az embe-reknek különbözô nézeteik és érdekeik lehetnek, szükség van tehát olyan intézményekre, amelyek a békés együttélést szolgálják.

            „Amikor már több pénzre tettem szert, mint amennyi-re szükségem volt, úgy döntöttem, hogy létrehozok egy alapítványt, amelynek a Nyitott Társadalom Alapítvány (Open Society Fund) elnevezést adtam” – vallott egykor Soros György. A Soros Alapítvány ma-gyar titkárságát 1984-ben alapította az Egyesült Államokban élô nagytôkés, mely kezdetben Magyar Tudományos Akadémia Soros Alapítvány Bizottság néven működött, 1991-tôl pedig önállóan tevékeny-kedik. A 17 éves hazai munka alatt a szervezet mint-egy 137 millió dollárral gazdálkodott.

            A Soros-alapítványok jelenleg több mint negyven országot hálóznak be: Kelet-Közép-Európában, a volt Szovjetunió államaiban és Közép-Eurázsiában, Haitin, Guatemalában, az Egyesült Államokban, vala-mint Afrika déli országaiban egyaránt fellelhetôk a nyílt társadalom megteremtését szolgáló intézmények. (A jövôben várhatóan leginkább Oroszországot veszi célba Soros.)

            Az úgynevezett hálózati programokat működtetô Nyílt Társadalom Intézet New Yorkban és Buda-pesten, valamint egyes nyugateurópai városokban tart fenn irodát. Az intézet többek között a kultúra, a művészetek, az oktatás és az egészségügyi progra-mok területén működik együtt az alapítványokkal, valamint segíti az országos alapítványi irodák közötti együttműködést.

            A Soros György által 1991-ben alapított Közép-európai Egyetem (CEU) a posztgraduális oktatás és a térségben folyó átmenet kutatásának nemzetközi intézménye. Az egyetem két székhelyen – Varsóban és Budapesten – működik.


 

Mit hoz nekünk 2002 ? - Terebessy Emôke

 

 

            Ifjú embereknek lassan halad ez idô. A gyermek alig várja, hogy felnôtt legyen. Az öregek visszasírják fiatalságukat. Tűnôdöm.... öreg vagyok, vagy még csak ,,idôs”? Minél idôsebb leszek, úgy érzem szalad az idô.

            Milyen sorscsapásokat, katasztrófákat hozott számunkra már a 2000. esztendô! Sokat vártam tôle, s mint futóhomok, átfolyt ujjaim között. Nem hozott semmi biztatót – tehát öreg vagyok.

            Akinek úgy tűnik 2001. éve ,,elszállt”, észre sem vette, s úgy tekint a 2002. elé, mint életének egy rövid szakaszára, az is megörgedett. Minden bizonnyal szegényebb lett egy idôszakkal, melyet számára az élet tartogatott.

            Szegénység és gazdagság két fogalom. De mit ér a pénz egészség nélkül? Csak várni valamire, semmit sem tenni, fájdalmas valami. Egy cél, egy feladat mindennél fontosabb az ember életében. Fontosabb, mint az idô, vagy a pénz. Érvényes ez ifjakra, nyugdijasokra egyaránt. Mindenkinek korához illô feladatot kell keresnie. Bármilyen vonalon, a továbbképzés helyettesítheti a napi megszokott munka felett érzett örömet.

            Fiatalt, öreget összeköt a reménység. Mindannyian bízunk az új esztendôben, bár sötét felhôk vannak az égen.A világ nem lett biztonságosabb, nem csillapodott a harci kedv. Nem hagyott alább bennünk a félelem, szinte reszketünk, hol tör ki egy újabb háború, s hova hullanak legközelebb bombák, s melyik nemzet, vagy ország tűnik el a térképrôl?

            Bush-nak sikerült 60%-ban megnyerni bosszúhadjáratához legtöbb állam vezetôjét. Az USA ma sem adta fel nagyhatalmi törekvését, sem Oroszország! Úgy néz ki a világ ,,rendezése”, Isten nélkül halad egy furcsa eszme utján...Természetvédelmi törvényeket hoztak évekkel ezelôtt, a fegyverek megsemmisítését, mindebbôl 2002-re semmi sem lett. A törvényeket kijátszották, tologatják a mérgezô anyagokat, tenger-be, folyókba öntik, vagy egyik országból viszik a másikba. Titokban gyártják a mérgezô vegyi anyagokat.

            Menekülnek embertársaink egyik országból a másikba. Atomerôművekbe, űrrakétákba milliárdokat fecsérelnek el, s biztonságunkról sem gondoskodnak. Csak ígérgetéseket kaptunk politikusainktól (le-fegyverzés, adóreform, nyugdíjemelés, családvédelem stb.) de még 10%-a sem valósult meg annak, aminek örülhetnénk.

            Europából nagyrészt kivonultak az idegen csapatok, de újabbak jöttek helyettük ,,tisztogatni”, mo-dernizáló programok megvalósítására. ,,Operálják” földünket. Szatelitok, megfigyelô állomások, laboratóriumok szaporodnak az űrben. Rivalizálnak egy-mással ott is a nagyhatalmak. Minket, kis embereket meg új adótörvényekkel terhelnek.

            Az áremelések sehol sincsenek a bérek emelésével egy szinvonalban.  Az új tudományok nem viszik elôbbre jólétünket, inkább rontják visszavonhatatlanul Istentôl kapott természetvilágunkat. Szemünk elôtt ôrlôdik fel a természet, s pusztába kiáltott szó, ha valaki felemeli hangját ellene.

            2002-ben forgalomba jön az EURO. Senki sem kérte, de jön. Arra törekednek (tudjuk kik) megszünjenek a nemzetek. Egyesült Európát akarnak, s zsoldos hadsereget, mely felett uralkodhatnak. A nemzetet családok alkotják. Ha megszűnnek a nemzetek, eltűnik a család, az összetartó erô.

            Lassan megmozdul az egész világ. Nincs nemzeti összefogás. (Állítólag 2002-ben s terror ellen való küzdelemben lesz.) Természetes ,,felsôbb” vezetés mellett... A fecskék ôsszel, vándorolnak, de tavasszal visszatérnek. A keletrôl jövô menekültek csak jönnek...jönnek...Európába, de nem térnek vissza oda, honnan jöttek, a rommá bombázott országukba, vagy ahol üldözték ôket, és éheztek. Ôk maradnak. Százezernél több a földrengés, árvíz által hajléktalanokká váltak száma, de ennél sokkal több az ázsiai térségbôl érkezô emberek száma.

            Afrikából is jönnek (már akiknek van erre pénzük és erejük). Nagy az éhség Afrikában, a legtöbb gyerek el sem éri a 6. életévét.

            Mit hoz nekünk 2002?

            Tűnôdöm... Békét? Újabb háborút? Még több menekültet? Biztonságot? Áremelkedést? Az egész-ségügy terén további leépítést? Melyik fajta járvány fog boldogítani minket ebben az évben? Szeretnék pozitívan látni valamit, de nem sikerül.

            A televízióban, a hírekben csak menekülteket, romokat, tankokat, bombák, rakéták robbantását, katasztrófákat, holtakat mutatnak. Lassan hozzá-szokunk a szörnyűségekhez?

            Talán elôbb kellene kiküszöbölnünk, jóvátenni, segíteni, fegyerek gyártása helyett a milliárdokat arra költeni, hogy embertársaink is emberi körülmények közt élhessenek!