Ötvenhét éve történt - Galgóczi Sándor

Örökösök kerestetnek... - Terebessy Emöke

A MAGYAR-BOLGÁR HÁBORÚ - Kôvári László

Ki az igazi 56-os? - Berényi Szabolcs

Könyvismertetés - Ifj. Tompó László


 

Ötvenhét éve történt - Galgóczi Sándor

 

            Galgóczi Sándor, aki városunk történetét lelkesen és behatóan tanulmányozza, írásában az ötvenhét éve Komáromot is érintô harci cselekményekrôl ad számot.

 

            1945 januárjában a háború vészesen megközelítette Komáromot. Szomorú napok következtek mindnyájunkra, a fiatalokat elvitte a mozgósítás, az idôseket pedig igénybe vette a hatóság a város körüli futóárkok és más védelmi rendszerek kiásására.

            1944. december 20-án a 3. ukrán front csapatai megindították támadásukat Margit-vonal ellen, mely mintegy 30 kilométer mélységben kiépített védelmi rendszer volt, a Dunától a Velencei tó érintésével egészen a Balatonig húzódott, majd december 23-án a Margit-vonalat teljes mélységében áttörték. Az áttörést kb. 100 kilométer szélességű sávra bôvítették ki, s másnap elfoglalták Bicskét. December 25-én átvágták a Budapest-Bécs utat és a következô   napon benyomultak Esztergomba, ahol összeköttetésbe kerültek a 2. ukrán front csapataival és december 31-ére a Dunától délre a front elérte Komárom elôterében Dunaalmás-Bánhida vonalát. Herbert Otto Gille SS tábornok, a 4. SS páncélos hadtest parancsnoka december 25-én táviratot kapott Himmlertôl, az SS fônökétôl, hogy hadtestével vezesse a Budapest elleni felmentô támadást, valamint ide irányították Varsótól a 96-os gyaloghadosz-tályt. A 4. SS páncélos hadtest elitcsapatnak számított. Állománya teljes volt. Kötelékében olyan hírhedt egységek harcoltak; mint az 5. „Wiking” és a 3. ,,Totenkopf” – halálfejes SS hadosztályok. A hadtest nyomban berakodott, alakulatait vasúton szállították Gyôrbe és Komáromba, ahová december 30-a és január 1-je között érkeztek meg. Itt részletesen kidolgozott hadműveleti terv várta ôket, s két páncélos meg három gyaloghadosztállyal kiegészítve hozzá is fogtak a végrehajtáshoz. A Budapest felmentésére kidolgozott Konrád fedônevű támadás elgondolása az volt, hogy az összefogott német-magyar erôk Bicske–Budapest irányába általános csapást mérnek a 4. orosz gárdahadsereg jobb szárnyára, megteremtik az összeköttetést „Budapest erôd” harcosaival és ezután visszafoglalják a Margit-vonal Duna -Velencei-tó–Balaton közötti szakaszát.

            A támadáshoz csoportosuló erôk a következôk voltak: a 4. SS páncéloshadtest kötelékében a 3: „Totenkopf” és az 5. „Wiking” SS páncéloshadosztályok, a 96. és 711. gyalog-hadosztály, a III. páncéloshadtest vezetésével a 3. és 6. páncéloshadosztály, az I. magyar huszárhadosztály és a 217. népi gránátoshadosztály maradékai.

            A német támadás 1945. január 1-én tüzérségi elôkészítés nélkül indult és az orosz vezetést teljes mértékben meg-lepte. Ez a támadó ék óriási veszteségek árán 1945. január 7-ére elérte Bicske-Mány-Pilisvörösvár-Dömös vonalát.

            Az orosz fôparancsnokság, hogy az akuttá váló helyzetet mentse, utasította Malinovszkij marsallt, hogy a Duna északi partján azonnal mérjen ellencsapást Komárom irányába és jusson ki az ellenség hátába Malinovszkij elit hadserege, a Kravcsenko vezérezredes által vezényelt 6. (harckocsizó) gárdahadsereg, amely támadásba is lendült 1945. január 6-án és ezzel kezdetét vette a „Komáromi csata”, Svoy Kálmán titkos naplójában így emlékezik eme a csatára:

            1945. január 3. A frontról jött jelentések alapján a Pilis hegyen lévô németek ki akarnak törni, ezért támadnak Komárom felôl.

            1945. január 4. A németek a Vértesbôl kiindulva több falut elfoglaltak. Komárom felôl nagy támadás 3 hadosztállyal, irány részben Felsôgalla, részben a Duna völgye, eleinte térnyerés, majd erôs orosz tűzben összeomlott, nagy páncélosveszteség.

            1945. január 5. Budapest felmentéséhez Sztalingrádhoz hasonlóan egy új hadseréget állítottak fel, 6 páncélos és több gyaloghadosztályból. Ez kapta feladatul a Duna és Mór közötti területrôl Komáromtól keletre Bicske irányába támadni.

            1945. január 8. Az orosz csapatok Esztergomtól keletre felfogták a támadást, Bicskénél szétverték a német támadást. A Dunától északra, a Garam hídfôbôl elôretörve egy nagy támadást indítottak az oroszok. 20 kilométer szélességben áttörték a a frontot, s elôrenyomultak Köbölkút-Kürt-Bátoskeszi-Dunamocs vonaláig. Jelentések szerint az oroszok Komáromtól északra állnak. Ez az elsô eset, hogy két hadsereg egy folyó által elválasztva két paralell, de ellenkezô irányban mindegyik egy fôváros ellen (Budapest-Pozsony) támad. Az oroszok ezen támadása a Budapest elleni felmentô hadsereg hátába kerül, s csak a Duna van köztük, melyen bármikor átkelhetnek.

            1945. január 9. A németek 400 tankot veszítettek. A Dunától északra erôs német ellenállás, az oroszok 7 km-re állnak Komárom elôtt.

            1945. január 10. Német újracsoportosítás, az oroszok fölénybe kerülnek. Sok tank és rohamlöveg harca. A Dunától északra Komárom elôtt 2 km-re állnak az oroszok és a várost lövik-ostromolják.

            A 2. ukrán front csapatai Vezekény és a Garam torkolati vonalában 30 kilométeres szélességben 1945. január 6-án indították meg mindent elsöprô támadásukat nyugati irányban Komárom felé azzal a céllal, hogy Komárom elfoglalása után a Dunán átkelve a Dunától délre támadó német erôk hátába kerüljenek. Malinovszkij marsall vezetésével a 7. gárdahadsereg, a 6. páncélos gárdahadsereg, valamint a 27. lövész gárdahadtest, a 25. lövész gárdahadtest, a 9. gárdahadtest és az 5. harckocsizó gárdahadtest – összesen 65.000 ember, 719 ágyú és aknavetô, 214 harckocsi s a hozzájuk csatlakozott 4. motoros gárdahadtest vett részt a támadásban.

            1945. január 6. A támadás elsô napján az orosz erôk elérték Nagysalló-Vezekény-Muzsla-Karva vonalát.

            1945. január 7. A második napon elérték Nagyölved-Madar-Dunamocs vonalát.

            1945. január 8. A harmadik napon az orosz erôk elérték Érsekújvár-Ógyalla-Komárom elôterét. Ezen a frontvo-nalon azonban az erôsödô német ellenállás hatására a támadás megtorpant. A német oldalról a Déli hadseregcsoport parancsnoksága alatt Érsekújvár-Ógyallá-Komárom vonalában felvonult a 20-as, 3-as, 6-os páncéloshadosztály és az 57-es páncéloshadtest. A 72-es gránátoshadtest összesen 60.000 emberbôl, 580 ágyúból és aknavetôbôl s több mint 100 harckocsiból állt. A front vonala ettôl kezdve majd egy hétig ott állt Komárom elôtt a Vág hídjától párszáz méterre. A hidak elôtti térséget a 22-es gyalogezred katonái is védték, elôször a téglagyári állomásnál voltak beásva, majd visszavonultak a közúti és a vasúti híd elé. A Vághíd elôtti épületekben olasz tüzérek lôállásai voltak. A közúti híd elaknásítását csak a harmadik kísérletre sikerült befejezni, mivel az elsô két alkalommal a szerelô német árkászkatonát találat érte és beleesett a Vágba. (Tapos János vágóhídi házmester közlése.)

            Egy héten át lôtte és ostromolta Komáromot az orosz hadsereg, nappal gránátok, aknák, rakéták csapódtak be fôleg a város keleti felébe, éjjel pedig repülôgéprôl hullottak a bombák. Német tüzérségi ütegek voltak beásva a Széna téren, valamint a gazdasági iskolába vezetô vasút mentén.

            Január 14-én beindult az ellentámadás, melyet a gyôri repülôtérrôl felszállott 18 darab Ju 88-as Stuka zuhanóbombázó nyitott meg, azaz zuhanták a magasból a Vág menti orosz állásokra és harckocsikra. Azokat kb. 100 m mélységben megközelítették és bombáikat kioldva hirtelen éles szögben visszahúztak a levegôbe. Ez volt az ellentámadás elsô fázisa, a második hullámban a páncélosok és a gyalogság következett.

            A Vághíd elôterében, a téglagyár és a hetényi állomás között 50–55 orosz páncélos égett ki.

            Ez volt a német hadsereg utolsó ellentámadása a Duna bal partján. A téglagyári állomáshoz vezetô út mentén pedig három nagy tömegsírba helyezték azokat az elesett orosz katonákat, akiket hiába vártak otthon szeretteik. Az orosz erôket visszanyomták majdnem oda, ahonnét elindították a támadásukat, vagyis Vezekény-Muzsla-Karva vonalára, ahol aztán egészen március 15-ig megmerevedett a front.         


 

Örökösök kerestetnek... - Terebessy Emöke

 

            Intenet-ben keresik híres képek egykori tulajdonosait. Fôleg a nácik által elkobzott, rabolt képek eredetét kutatják. Neves múzeumokban található képekrôl, nem tudják múzeumok igazgatói, hogy kerültek hozzájuk?

            Furcsa, mert minden múzeumnak van leltáranyaga, s egy milliókat érô festmény, akár Tintoretto-tól, vagy Rubens-tôl, valószínű nem ismeretlen emberek adománya volt, vagy drága pénzen vették, cserélték. Mindennek nyoma kell legyen.

            Valamikor Hitler is képgyűjtô volt és minden múzeális értéket drága pénzért VÁSÁROLT. Utódai, ma azt híresztelik, lefoglalta, elkobozta a zsidók va-gyonát, abból gazdagodott. Náci vadászai kutattaknagy mesterek művei után, és lefoglalták a nemzet nevében.

            Tudvalevô, hogy Hitler, mikor még hitt a gyôzelemben, elképzelése Linz-ben egy, a Louvre-nál is nagyobb múzeum felállítása volt, mely hirdetni fogja országának kincseit. A linzi múzeumból csak a modell maradt meg, sosem épült fel. – A német múzeumokból az igazi értékeket leszedték a falakról és a bombázások elôl Altaussee sóbányáiba vitték, természetesen szakértelemmel becsomagolva, nehogy károsodás érje valamelyiket is. – A regálokon állítólag 10.000 festmény, szobor gyűlt össze, Aki a láger vezetôje volt, mikor már nem hitt a gyôzelemben, fel akarta robbantani a sóbányát, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Ládákban vitték a robbanóanyagokat a sóbányába, mindenre készen, de német munkások éjjel a ládákat kihordták, hogy megmentsék az értékeket.

            Az Internet felhívására bizonyára sokan fognak jelentkezni, de bizonyítani kell, hogy valójában igényt tarthatnak-e az értékekre. Nehéz ügy lesz... Hogy emlékezhetne egy unoka, aki akkor egy-két éves volt, vagy meg sem született! , hogy nagyszülei házában a falon lógott Van Dyck, vagy Tintoretto festménye? (A kiválasztott nép bizonyára mindenre emlékezni fog, hisz ôk csodalények!)

            Kevesen tudják, azért közlök pár adatot Hitler vagyongyűjtésének forrásaiból. Nem az állam pénzét költötte műértékekre, hanem könyvének, a MAIN KAMPF-nak minden jövedelme az övé volt, amibôl milliókat költött leendô német múzeumának gyarapítására. Minden bélyeg ára, melyen az ô arcképe volt, – annak jövedelme is pénztárába folyt be, melyet kizárólag a műkincsekre költött. Ez komoly összeg volt, hozzászámítva: minden újságban megjelent képe utáni jövedelem is a kontójára ment. - Feljegyzések maradtak, melyeket „udvari” fényképésze átadott a háború után az illetékeseknek, s ebbôl kiderült, 115 millió Reichsmark(Birodalmi márka)-ot adott ki gyűjteményéért. A MEIN KAMPF Bestseller volt /még ma is az!/ elég jövedelmet hozhatott, hogy gyűjtôszenvedélyét abból kielégíthesse.

            A zsidók vagyonából sem ô gazdagodott, múzeumokba vándoroltak azok az értékek, melyek odavalók, hogy a nép láthassa! – és mindenkié legyen.

            Amikor az amerikai katonák bevonultak Münchenbe, Salzburgba, és megtalálták a sóbányában elrejtett értékeket, valósággal ZABRÁLTAK, (mint az oroszok!) náluk nem volt tiltva a múzeumi értékek kiemelése, tehát ki tudja, ki mit vitt el és hova kerültek?

            Alig hiszem, hogy az USA-ból, vagy Angliából, Canadából, valaki jelentkezne: itt van nálam Rubens festménye...megmentettem... természetesen viasza-adom .... Igaz, egy amerikai katona évekkel ezelôtt visszaadta Németországnak hivatalosan Hitler pisztolyát, melyet a bunkerbôl – vagy Hitler Sasfészké-bôl „megmentett”. Vannak kivételek és van remény is talán, hogy a lopott értékek visszakerüljenek egykori helyükre. Higyjünk benne?

            Az is lehetséges, hogy az unoka, vagy leszármazott... emlékszik arra, hogy lakásukban, nagyapjánál a falon lógott Rubens kép, de vajon nem kópia volt az? Hogy lehet ezt bizonyítani? Sehogy!

            Amit az oroszok s II. világháború alatt (és után elvittek, loptak Európából, vagy Afganisztánból – azt sem adták vissza, hanem ezen anyagból kiállításokat rendeztek Moszkvában, Szentpéterváron, beléptidíj mellett megnézhetik azok, kiktôl zabrálták. „A háború az háború”, ami azalatt történt, ahhoz nekünk semmi közünk... így válaszolt a csehek elnöke a szudéta németek kártalanítási kérvényére. A csehek még fenéktörlésre alkalmas bonuszokat sem osztogattak a károsultaknak, mint a „jó” magyar kormány... A rablott vagyon visszaadásáról szó sem lehet... Hirdethetnénk mi is az Interneten, egész biztos vagyok benne, egyetlen jelentkezô sem akadna, aki bármit is önként visszaadna jogos tulajdonosának!


 

A MAGYAR-BOLGÁR HÁBORÚ - Kôvári László

 

            Mielôtt belekezdenénk a magyar nép legjelentôsebb és legnagyobb horderejű hadműveletének boncolgatásába, valamit nem árt tisztázni. Történészeink és nyel-vészeink két legnagyobb tévedését szeretném száműzni a köztudatból, annak ellenére, hogy a témában nem sok vizet zavar, de idôszakban ott van a 895-ös ma-gyar-bolgár háborúnál. Mive1 idôt és energiát nem szeretnék sem a finnugor elmélet tévelygéseire, sem a besenyô-támadás abszurditására fordítani, ezért két idézettel elintézném az ügyet.

            Mindkét idézet az általam, és sokak által, nagyrabecsült dr. Padányi Viktortól van, aki szűkreszabott lehetôségei ellenére folyamatosan nagyot alkotott, találóan tesz pontot ennek a két ôrületnek a végére a Dentu-Magyaria című művében. A finnugor rokonságról a következôket írja: ,,...a finn-ugor történet magyarázat merész elméletei, nyakatekert szófejtései, lovas-néppé átvedlett erdôlakói és egy olyan finn-ugor nyelv (t.i. a magyar KL:) amelyben csak annyi a finn-ugor, amennyit ebbôl a nyelvbôl a finn-ugor nyelvek hiányosan és tökéletlenül átvettek.” Ilyen egyszerű! Csak meg kell fordítani azt az elméletet, amit a finnugorosok belénk akarnak súlykolni, és már is mindenre van magyarázat. Értelmetlenné válik azon kérdése is, miszerint: ,,Ha figyelembe vesszük, a magyarság a IX. sz-tól visszafelé egészen az V. sz-ig kimutathatóan, török népekkel élt együtt, és bizonyára élt már sok-sok századdal azelôtt is, akkor nyilvánvalóan keleti, minden valószínűség szerint török eredetű ez a nép. Csak az az érthetetlen, miért beszélünk törökül, vagy hogyan jutottunk mai finnugor nyelvünkhöz?” Íme: A nyelvünk nem finnugor, hanem a mai törökkel rokon türk, amit másként gondolkodó nyelvészek szintén bebizonyítottak, csak ôket alátámasztják a történelmi tények.

            Végül kis kitérônket fejezzük be a besenyô-támadás ôrületének megbuktatásával, amit egyedül csak Konstantinos bizánci császár véletlenül leírt félmondata említ, de az elnyomottságtudatot erôsíteni akarók tábora sikeresen felfújt. Ismét Padányival cáfolom azt, hogy miért nem üldözhettek minket a Meotisztól idáig a besenyôk: ,,Csordákkal és ökrösszekereken, napi 100–120 km-es menetteljesítményű, málha nélküli könnyűlovasság elôl menekülni nem lehet, akármit is mondanak Konstantinos, Hóman, Eckhardt és társaik. Ott csak harcolni és gyôzni, vagy elpusztulni, vagy foglyulesni lehet. Márpedig a ma-gyarság hét törzse rendben megérkezett a Kárpátmedencébe, megszállott 300 ezer nkm-t és 3–4 éven belül leadta névjegyét a kontinens minden pontján. A bessenyôkkel szemben inferioris és tönkrevert magyarság teoriája, és a honfoglalás, s az azt követô 60 esztendô európai története között egy elképesztô ellentmondás van. A konklúziót vonja le az olvasó.” Csatlakozom az elôttem szólóhoz. Akit ezen idézetekkel azonban nem tudtam meggyôzni, azt a továbbiakban sem fogom, ugyanis felvetéseim jelentôs hányadára nincs semmiféle ún. kútfôadat, de a józan ész azt diktálja, hogy minden úgy történt ahogy leírtam.

            Térjünk tehát rá fô témánkra! A magyar-bolgár háború, mint tudjuk, nem annak indult. Elôzményeit Bölcs Leó és számos más bizánci kútfô részletesen tárgyalja. Az áruló módon megkötött különbékéig szinte mindent tudunk a háborúról. Az történt ugyanis, hogy a Bizánci Birodalomhoz tartozó Szalonikiben akadályozták a bolgárok kereskedését, és rosszul bántak velük. Ezt tudtára adták Simeonnak, a bolgárok fejedelmének, ô elôadta a dolgot Bölcs Leónak, és kérte a bizánciak császárát, hogy intézkedjen, de Leót nem érdekelte a bolgárok problémája. Simeon erre haragra gerjedt, és fegyveresen vett elégtételt a bizánciakon. Betörtek Trákiába és ütközet-ben megverték a Római Birodalom kései utódait, akiknek fôerôit Kis-Ázsiában az arabok tartották lekötve. Simeon fogságába estek még a császári testôrség tagjai is, akiknek levágták az orrát és úgy zavarták vissza Bizáncba.

            Leó nem véletlenül kapta a bölcs elô-nevet, hiszen egybôl rájött, hogy ennek fele se tréfa. Az arabok és a bolgárok közé beszorult Bizánci Császárságot csak a térség legnagyobb haderejét felvonultató hatalom tudja megmenteni, az öt folyó (Szeret, Prut, Bug, Dnyeszter, Dnyeper) közén Etelkuzuban állomásozó frissen alakult, közel 80 ezer lovast felvonultató, magyar törzsszövetség. Leó nem is habozik elküldeni egyik követét, Nicetas Szkélorszt, hogy halmozza el ajándékokkal a ma-gyarok vezérét Árpádot, és vegye rá egy Bizánc oldalán megvívandó háborúra. De hogy hogyan sikerült ez a bizánci követnek, az sokkal bonyolul-tabb, mint azt elsôre gondolnánk.

            A Tiszántúlt, Erdélyt, Havasalföldet és a jelenlegi Bulgáriát magába foglaló birodalom egyáltalán nem lebe-csülendô jelenség a térség államai között. Bár Árpád hadseregével nem veheti fel a versenyt, a bizánciak kérésén kívül semmi oka nem volt a magyaroknak rátámadni Sime-onra, aki ráadásul egy rokon nép uralkodója. Hiszen a magyar és a bolgár népben is megtalálhatók Kovrat kagán onogur népének leszármazottai. A cél azonban szentesíti az eszközt. Árpád célja ugyanis évtizedek óta nem más, mint a csodá-latosan gazdag és a Kárpátok bástyái által védett medence megszerzése volt. Szerény véleményem szerint ez a természetes védfal az, amiért Árpád felcserélte a már 150 éve lakott Meotiszt a Kárpát-medencével. Nem pedig a besenyôk miatt.

            A bizánci hívás tehát kitűnô indok volt a Kárpát-medencei hadjárathoz, hiszen mint említettem, Bolgáriához tartozott a Tiszántúl és Erdély. A cél nyílvánvaló, hiszen miért indult volna meg a közel félmilliós magyarság családostul, állatostul bele a vakvilágba? Bár korábbi kútfôadatok világosan mutatják, hogy Árpád nem csak úgy betódult a Kárpátok közé. 862-ben, 885-ben, 892-ben és 894-ben is vezettek hadjáratot ,,Pannóniába”, amibôl kitűnôen látszik, hogy a magyarok valamit akartak itt, hiszen a Meotiszból miért jöttek volna el idáig, mikor a Krím sokkal közelebb van, és rablás szempontjából is kifizetôdôbb, mint azt a pár vegetatív szinten tengôdô szláv putrit fosztogatni, amit a frankok raktak oda határvédelem címén. Ráadásul szláv van a Meotisz környékén is. Még adtak is el belôlük a magyarok a bizánciaknak. Nyilvánvaló, hogy ezek felderítô hadjáratok voltak, amit valószínűleg a pár évtizeddel korábban szétrabolt avar birodalom alattvalói szorgalmaztak, akik szintén roko-nai a magyaroknak, és minden bizonnyal napi kapcsolatban voltak Ügekkel, Álmos-sal és Árpáddal is. Az is azt bizonyítja, hogy a bolgár fôváros ellen nyomulók nem a fôerôk voltak, hogy ezeket a csapatokat nem a kagán (a fôkirály) Árpád vezeti, hanem a horka (a hadvezér, ma úgy mondanánk vezérkari fônök), aki nem más, mint a vezér fia, Levente. A cél tehát a bizánciak segítése, hiszen a fôerô, több mint 50 ezer lovasa gyengén védett Kárpát-medencei mellékhadszíntéren támad a bolgárokra, amit a horka vezetése alatt álló 2 törzs lovassága elvág a fôerôtôl úgy, hogy elfoglalja a Duna két partját.

            A bizánciak tehát a megállapodás értelmében átszállították a Jenô törzs teljes lovasságát a Dunán, akiket Tas vezér vezetett. Ô volt a törzsszövetségben a kádár, vagyis a döntôbíró, amit ma talán az alkotmánybíróság elnökének mondanánk. A Duna északi partján a Nyék törzs vonult fel, akiket Levente vezetett. A két ,,hadosztály” több mint 20 ezer lovasa végigszáguldozott a Duna mentén, iszo-nyatos vereséget mérve Simeon seregére, úgy, hogy a fôvárost is elfoglalták.Ez a katasztrófális vereség Simeon fejedelmet egy váratlan lépésre kényszerítette. Külön-békét ajánl Leónak, aki súlyos feltételeket szab, amit a bolgárok fejedelme ellenvetés nélkül elfogad, vagy ahogy a ,,bölcs” császár Taktika című művének XVIII. fejezetének 43. cikkelyében fogalmaz: ,,...igéretet is tettek, hogy határozmánya-inknak alávetik magukat.” Az érdekes azonban nem ez! Hanem, hogy Leó 3 cikkellyel alább ezt írja a Taktikában: ,,A turk törzsek álnok és határozásaikat palástoló, barátságot nem keresô, bizalmat nem érdemlô népek, hajtva telhetetlen kincs-vágytól, esküt semmibe se vesznek, szer-zôdés kötéshez magukat nem tartják, ajándékkal ki nem elégíthetôk(...), és azon törik a fejüket, hogy megsemmisítsék a szerzôdéseket.” Erre mondhatnánk azt, hogy bagoly mondja verébnek. De ha korábbi szövetségesünk pár évvel a háború után ilyeneket vet papírra, akkor nem is érdemes meglepôdnünk áruló húzásán. Mivel miután Leó hadicélja megvalósultteljesen magára hagyta korábbi szövetségesét.

            A baj azonban nem itt kezdôdött. Hanem ott, hogy a magyar hadicél még nem teljesült! A Kárpát-medence megszállása még nem fejezôdött be, így a Nyék és a Jenô ,,hadosztálynak” a Dunánál kell maradni, mert ha az eredeti tervnek megfelelôen a Vaskapunál bevonul a Kárpát-medencébe, a Moldván keresztül vonulókat teljesen védtelenül hagyja Simeon tehermentesített csapataival szemben, hiszen a fôerô akkor már átvonult a Kárpátokon, de a vagyon, a család és az állatok még kint vesztegeltek, vagy épp a hágókon szenvedték át magukat. A pár ezer fôs utóvédnek (ami feltehetôen a Tétény vezette Keszi törzs egy részébôl állott) nem sok esélye lett volna az ellenállásra, ha Simeon csapatai oldalba kapják ôket.

            Nyilván Árpád és Levente, a kor lehetôségeihez mérten, folyamatosan tartották a kapcsolatot, mert amig az utolsó ember be nem ért a Kárpát-medencébe, addig nem adták fel Duna parti állásaikat. A Jenô ,,hadosztály”, amely a déli parton állomásozott, kénytelen volt egyedül felvenni a harcot, a Trákiából érkezôkkel megerôsített bolgárokkal, hiszen a különbéke folyományaként a bizánciak visszavonták hajóikat, amivel át tudták volna dobni a Nyék ,,hadosztályt” is. És ha már ketten lettek volna, valószínüleg nem mor-zsolódik fel szinte teljesen Tas hadteste.

            De felmorzsolódott, mivel Levente csak néha tudott egy-két támogató hadmozdulattal besegíteni. Hogy milyen véresek lehettek ezek a harcok, azt kitűnôen illusztrálja az, hogy – feltehetôen egy támogató kísérletnél – elesik maga a vezér Levente is, és a kútfôk is igazolják veszteségeinket. A Nyék törzs hadereje nagy veszteség nélkül megússza, hiszen az új horka, Vérbulcsú, 899. szeptember 24-én teljes támadó erejével szétveri Berengár itáliai király túerôben lévô seregét Brentánál, de a Jenô törzs csak jó negyedszázaddal a Honfog-lalás után kezdi el balkáni hadjáratait, ami azt jelenti, hogy szinte teljes hadikeretet kellett feltölteni.

            A visszavonulás folyamatos. A Dunának nekivetett háttal a Jenô ,,hadosztály” szép lassan, kb. 1–1,5 hónap alatt nyugat felé haladva eléri a Vaskaput, majd a Nyék ,,hadosztály” védelme alatt átkel a Dunán, és lezárja az átjárót. A bolgárok még megpróbálnak utánuk menni, sôt még Moldvába is beözönlöttek, de a ,,légmentesen” lezárt hágókon már nem tudtak átkelni, így elmondhatjuk, hogy a Jenô ,,hadosztály”, veresége ellenére, a magyar hadtörténet legnagyobb sikerét élte el. Dr. Padányi Viktor így emlékszik meg a Jenô ,,hadosztály” harcáról: ,,...ha a magyar történelem meg is feledkezett róluk, hôsi emlékművük azóta is áll, és ez Magyarország.”


 

Ki az igazi 56-os? - Berényi Szabolcs

 

 

            Csôcselék

            Mármint mindazok, akik valaha valamiért kifütyültek egy baloldali vagy liberális politikust, esetleg a kettô közös halmazát, valamint azok is, akik éppen most teszik ezt, és azok is, akik a jövôben ezt tervezik tenni, vagy talán nem is tervezik, csak úgy spontán, a pillanat hatása alatt feltodul bennük az indulat, és fütyülnek, kiabálnak, hazaküldenek. Ezektôl álladóan muszáj lenne elhatárolódni. Aki jobboldali politikust fütyül ki és küld haza, nos, az természetesen bátor civil, aki össztársadalmi véleménynek ad hangot, amikor jól megadja ezeknek. Van aztán a potenciális csôcselék, aki egykor civil volt, talán még most is az, de egy kóros pillanatában valamikor majd kitör belôle az elfojtott csôcs, és talán maga sem tudva, miért, de egy baloldali vagy liberális politikust, esetleg a kettô közös halmazát kezdi kifütyülni, továbbá hazaküldeni, esetleg nem is haza, mindenesetre el onnan, ahol éppen tartózkodik. No és természetesen fellelhetô még a megtért csôcselék, aki valaha igen, de már nagyon nem, és most csakis bátor civilként viselkedik, amit abból tehet felismerni, hogy jól megadja ezeknek.

            Ez a kerek definíció. Fontos még rögzíteni, szabad demokrata politikusok beszédírói számára, hogy a csôcselék szó a grammatikai látszat ellenére nem többes szám, tehát a „megjöttek csôcselék”, esetleg „kiabáltak csôcselék” kifejezések kerülendôk.

            Miután ezt tisztáztuk, tisztázzunk még valamit, figyelmen kívül hagyva a szokásosan harsány médiaközbeszéd hánytorgásait. 1956 egyetlen hôsét sem fütyülték ki. Sem 2001. október 23-án, sem 2001. november 4-én, de még 1992. október 23-án sem. Ötvenhat hôseit nem szokás kifütyülni. Valóban volt fütty három nappal ezelôtt, és korábban is, de mindig kizárólag szocalista és szabad demokrata politikusok voltak a spontán koncert célpontjai, és soha nem 1956 hôsei. Sôt valószínűleg és nemritkán ôk fütyültek. Tudniillik, kedves Mécs Imre, ön, aki nagy rutinnal, fél kézzel csô-cselékezik a parlamentben, nem hôse 1956-nak. Lehet, hogy újat mondtam, lehet, hogy meglepem önt ezzel, de higgye el, igazam van. Ön 1956-ban, a válságos pillanatokban igaz magyar ember módjára viselkedett és cselekedett, és én azokért a napokért, és ezt most nagyon komolyan mondom, mélysé-gesen tisztelem önt. Önnek kitűnô esélye volt, hogy 1956 hôse legyen. De nem lett az. Merthogy, tisztelt Mécs Imre, 1956 hôsének lenni nem azt jelenti, hogy az illetô életének (és politikusról lévén szó: politikai tevékenységének) többi részét mintegy mellékesen megemlítjük, esetleg nagyvo-nalúan zárójelbe tesszük. 1956 hordaléka itt ringatózik velünk ma is, és egészen addig velünk lesz, amíg egy magyar él a világon. És ha az az egy magyar ön lesz, képviselô úr, akkor sem mondhatja el magáról, hogy 1956 hôse lenne. Mert nem az. Mert ön egy fontos szabad demokrata politikus. És 1956 hôsei nem ülnek egy frakcióban hírhedt ávósok nyegle fiaival. 1956 hôsei nem lépnek koalícióra pufajkás muszkavezetôkkel. 1956 hôsei nem gyaláznak mindent, ami magyar. Mert ezek a dolgok definíció szerint kizárják egymást. Mert az áldozat nem kormányozhat együtt a gyilkosokkal. És ha megteszi: nem áldozat többé. Csak ávósok ágáló marionettje. Akit bizony kifütyülnek, és aki csôcseléket emleget és elhatárolódást követel ahelyett, hogy visz-szakeresné egykori önmagát, és rendet rakna az elvei között: Mert kell lennie még valaminek abból a Mécs Imrébôl, aki majdnem 1956 hôse lett. Tisztogassa meg egy kicsit azt a kopott régi körvonalat. Szóljon az élete a szavairól, és ne fordítva. Ha így lesz, soha többé nem fogják önt kifütyülni. Ha nem, akkor viszont óvatosabban a csô-cselékezéssel.


 

Könyvismertetés - Ifj. Tompó László

 

            Nem volt a viágtörténelemben olyan egyéniség, akit annyira szerettek vagy gyűlöltek volna, mint Adolf Hitlert. 1994-ig mintegy 200 000 könyv jelent meg róla. A mai közfelfogása nürnbergi per szellemé-ben démonizálja, Antikrisztusnak, háborús fôbűnösnek tekinti. Életét, egyéniségét azonban igen kevesen ismerik. Ezért kimagasló esemény a német birodalmi kancellár s vezér összes, eddig magyarul megjelent beszédének egy kötetben való kibocsátása.

            Küzdelem a Sátánnal. Ez a beszédgyűj-temény címe. 1928, 1933 és 1944 között elhangzott beszédet tartalmaz, továbbá a birodalmi kormánynak a német népnek szóló, 1933. március 1-i felhívását, Hinden-burg birodalmi elnök 1933. március 21-én a birodalmi gyűlés megnyitásán tartott beszédét, a véderôfôparancsnokságának jelentéseit a birodalmi kormányhoz a Németország elleni szovjetorosz felvonu-lásról, valamint Friedrich Stieve dokumentumtárát arról, „amirôl a világ hallani sem akart”: Hitler béketárgyalásairól. A kötetben közölt beszédek a második világháború elôtt és alatt jelentek meg elôször hazánk-ban, a Centrum Könyvkiadó jóvoltából. 1945 után már nem jelentek meg, noha Hitler világnézetének, gondolkodásának megértéséhez éppúgy szükségesek, mint a „Mein Kampf”.

            Lenyűgözô olvasni Hitler beszédeit. Olyan írók, mint Knut Hamsun vagy Szabó Lôrinc, a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak beszédeinek művészi színvona-láról, erkölcsi megtisztító hatásáról, életerejérôl, amellyel lelket lehelt a birodalmi vezér a saját népébe. Igen, ez az, ami mai életünkbôl leginkább hiányzik: nincsenek olyan, istenadta vezérek, akik nem fáradnak el a nemzet szolgálatában, és ha kell, meg is tudnak halni érte. Tévednek, akik úgy vélik, hogy ördögi, démonikus megszállottság, irracionalitás és szájhôsködés jellemezte beszédeit. Aki elolvassa e kötetet, és elfeledi, mit olvasott évtizedeken át, egészen másként fogja látni Hitlert. Fel fogja ismer-ni benne azt a karizmatikus erôt, amelynek hiánya korunk társadalmi, erkölcsi, szellemi és anyagi életére annyira rányomja bélyegét. Ez az erô mély nemzetszeretetbôl, vagyis nacionalizmusból és krisztusi hitbôl, valamint szociális érzékenységbôl, tehát szocializmusból (de nem marxista értelmű szocializmusból) eredt.

            Korunk tömegembere hajlamos az életet, erkölcsöt, tudományt Istentôl függetleníteni szándékozó „pragmatikus”, materialista magatartás követésére, vagyis annak elhívésére, hogy nem az eszmék a fontosak, hanem csak a pénz, a siker, a társadalmi rang. Hitler e sátáni, valóban démonikus életszemlélet ellen küzdött. Ezért szállt szembe a Versailles-i szégyendiktátummal, ezért volt kénytelen hadba lépni Szovjet-Oroszország vezetése ellen, ezért helyezkedett szembe az angol-amerikai plutokráciával és a nemzetközi judeokráciával. Ribbentrop birodalmi kül-ügyminiszter szavaival élve, Hitler Német-országa egész Európa szabadságáért küzdött. E küzdelem világnézeti gyökereit tárják fel a kötet beszédei, miközben sok tévedést eloszlatnak, így például azt, hogy Hitler „nem becsülte a magyarokat”. Közölt beszédei alapján homlokegyenest az ellenkezôje igaz: nagy elismeréssel adózott a keleti hadszíntéren harcoló magyar honvédek hôsiességének.

            Külön kiemelendô a kötethez írott bevezetô tanulmány, Ungvári Gyula rész-letes elemzése és értékelése Hitler személyérôl, életérôl, a nemzetiszocializmus szellemi, erkölcsi, anyagi alapjairól, a háborús felelôsség kérdésérôl, végül Hitler és a zsidóság viszonyáról. Meggyôzô érve-léssel bizonyítja, hogy a hazaszereteten, a krisztusi hiten és a szociális gondoskodáson alapuló nemzetiszocializmus Németorszá-got Weimar és Versailles nyomorából kie-melte, és jóléti állammá, a köztisztességet és közerkölcsöt társadalmi normává emelô nemzeti birodalommá tette. Felhívja a figyelmet a hitleri világrend olyan eszmei megalapozóira is, mint Fichte, Wagner, Houston Stewart Chamberlain. Igazolja, hogy a nemzetiszocializmus a német politikai gondolkodás és filozófiának éppúgy a csúcspontja, mint a magyarnak a hungarizmus. Anélkül, hogy tollát a heroizálás vezérelné, Hitlerben a legnagyobb államférfiak egyikét látja és láttatja. Elismeri, hogy Hitlernek egyes döntései lehettek tévesek vagy hibásak, de amikor életművét értékeli, az egész emberbôl indul ki és vonja le cselekedeteinek összességébôl a történelmi, morális végkövetkeztetéseket. E magatartás természetesen minden történelmi személyiség értékelésének alapfeltétele, de tekintettel a hitleri életmű démonikus beállítására, nem lehet eléggé méltatni azt a manapság alig tapasztalható higgadtságot és árnygazdagságot, amellyel viszonyul az életműhöz. Hasonló tárgyilagossággal elemzi Hitlernek a zsidósághoz való vi-szonyát, a nyugati „revizionista” történé-szek adatait felhasználva, végsô következ-tetésként levonva, hogy abszurd Hitlert „háborús bűnös”-nek nevezni, és ma is Nürnberg szellemében ítélkezni.

            Mind a kötetbe foglalt beszédek, mind a bevezetô tanulmány ugyanakkor egy igen fontos tanulsággal szolgál minden történelem iránt érdeklôdô, elôítéleteitôl szabadulni vágyó, igazságszomjas olvasó számára. Gyakran hallani magukat jobb-oldalinak tartó olvasóktól, hogy Hitler éppoly sátáni alak, mint Sztálin. Alapos okkal feltételezhetô, hogy minden jó szándékuk ellenére rabjaik azoknak az elôítéleteknek, amelyeket a baloldali tömegtájékoztatás próbált világszerte elhitetni. Tisztelt Olvasó! Ne higgyen a félremagyarázásoknak, tegye félre mindazt, amit eddig Hitlerrôl olvasott! Olvassa magát Hitlert! És ezt szabad. Miként szabad akár olyan következtetést is levonnia beszédeinek olvasása során, amilyet Hitler levont saját tetteibôl: „Az állam bírái elítélhetnek minket tetteinkért, de a történelem a magasabb igazság és az igazabb jog istenasszonya mosolyogva fogja széttépni ezt az ítéletet, hogy felmentsen m

inket a bűn és bűnhôdés alól.”

           

(A kötet megvásárolható vagy postai utánvéttel megrendelhetô kiadójánál:

Gede Testvérek Bt.

1385 Budapest 62, Pf. 849.

Tel.: 349-4552

Ára: 2700 Ft. – és minden jobb könyvesboltban.)