Védjük nemzetünk fundamentumát! - Major Tibor
Hôsiesség vagy rabszolgaság? - Ifj. Tompó László
GÉZA FEJEDELEM MÁSODIK HÁZASSÁGA - Padányi Viktor
A TISZTÍTÓTŰZ és a pokol - Pater Matthias Gaudron
Erkölcsi megújulást! - Mészáros Károly
Magyar sors - Gárdonyi Géza

 
Major Tibor:    Védjük nemzetünk fundamentumát!
 
            Elôfizetôink és olvasóink áldozatos támogatásával a Szittyakürtnek e száma a negyvenkettedik évfolyamát köszönti. Ez a két szó nem csak ellenôrzô számozás, hanem bizonysága annak, hogy közös munkánk és áldozatunk a nemzet szolgálatában nem hiábavaló. A Szittyakürt a magyar hit forrását fakasztja azoknak a lelkében, akik fajtájuk sorsát és saját sorsukat azonosnak érzik, egynek tekintik. Akik nem ,,új hazát” keresni indultak a szétüzetéskor. Akik nem is találtak hamis-hazát, sem jobbmódban, sem szabadrabságban. Akiknek egy hazájuk volt, van és lesz: Magyarország.
            Évtizedek harcai állnak mögöttünk. Elôttünk pedig ott van a ködös jövô. Talán egy atomháborúval kiírtott emberiség, talán egy eljudaizált világ-rabszolgaság, talán a fehér ember uralmának végleges csôdje vagy a klasszikus Róma bukásához hasonlóan megismételt nép-káosz, az eltömegesedés és vele járó diktatúra. Kioltották az életünkbôl a keresztény eszme magasba világító lámpáját, hogy ,,globálisan” legalább három milliárd rabszolgája legyen a kiválasztottság míto-szában áporodó írástudó nép irástudó farizeus osztályának. Csak egy billenés és a szabadságból a legféktelenebb terror, s a demokráciából nyílt despotizmus lesz. Mindig ez volt az a politikai rendszer, amelyben más volt az elmélet és más a gyakarlat. Már az ókori Athén demokráciája visszhangzott az egyéni szabadság és a népszuverénitás eszméjétôl, de sem a nép nem volt szuverén, sem a polgár szabad. Az ilyesféle gondolatok napjainkban is a legnagyobb zsarnokságnak lehetnek takarói.
            Az emberi lélek ösztönösen érzi a veszélyt. Semmit sem számít, ha homokba dugjuk elôtte a fejünket, vagy ha fölismerjük is, de lakatot teszünk a szánkra és tollunkat a mismásolás tintájába mártjuk. A két véres világháború gyôztesei fölkantározták az, írástudók farizeusait a világhódítás fegyverzetével. Az atomveszély csak jelképes anyagi árnyéka annak a rombolásnak, amit az ítéletalkotó gondolkodás félrevezetésével már el is végzett a ,,szabadelvű” szabadkôműves, demokrata, bolsevista színekben ágáló tömeg-tájékoztatás.
            Már a második világhaború végkifejlôdése a ,,gyôztes” demokráciák visszavonulásait mutatta. Országok és népek, melyek a nyugati kultúrális körökhöz tartoztak, sôt közöttük olyan is, amelyek egyenesen a nyugati demokraták uszitására vállalták inkább a háború áldozatát, mint egy keskeny korridor szabaddá tételét a Danzignál kettészakított Németország két teste között, aztán a Baltikum országai, továbbá Magyar-ország, Románia a gyôzôk részérôl minden lelkiismeret-furdalás nélkül és népességük kifejezetten bolsevistaellenes beállítottságával szemben, az orosz érdekszférába soroltattak. Annak ellenére, hogy a világrészekre kiterjedô és az embe-riség erejét mozgósító háborút a totalitáriánizmus megdöntéséért vivták, az Atlanti Alkotmány (1941) és az Egyesült Nemzetek Szövetségének alapokmánya (1945) félelem- és nélkülözésmentes, szabad, független életet ígért minden népnek, minden nemzetnek, mégis a világtörténelem legnagyobb és legkegyetlenebb totalitárius kommunista rendszere épülhetett fel, a demokráciák elnézésével, ha nem éppen támogatásával.
            Minden demokráciát az a veszély fenyeget, hogy a tömeg, sôt annak is a legrosszabb fajtája: a csôcselék lesz benne úrrá. Az erkölcs csupán máz rajta, melynek hangos megnyilatkozásait senki sem veszi komolyan. Jól szemlélhetô ez  az angolszász demokrácián, ahol a zsidóság irányításával a képmutatás erkölcsi szólamai mögött a legridegebb önzés, területrablás és ásványkincsszerzés húzódik meg. De ki ne emlékeznék még Wilson híres 14 pontjára, melyekbôl a békekötésekben semmi se valósult meg. A második világháborús bűnösség és a ,,jóvátétel” erkölcsi szólamai mögött nem a kapzsiság és a vesztes fél kizsákmányolása volt-e a mai napig tartó valóság?
 
A második Trianon
 
            1947. február 10-én írták alá azt a békeszerzôdésnek nevezett, életfogytiglani siralomházat jelentô itéletet, amely nemcsak feltámasztotta a trianoni békeparancs eszetlen szörnyűségeit, hanem meg is tetézte azzal, hogy a vakon kanyarított határok között létesített tenyérnyi országot még önállóságától is megfosztotta és egy gyűlölettôl fűtött ellenséges, parazita népség vezetésére bízva, odadobta gyarmatul Szovjet-Oroszországnak.
            A második világháború részünkre 1945. április 4-vel fejezôdôtt be, amikor elesett az utolsó magyar falu is – a szovjet hordák maradéktalanul feldúlták, sárba taposták és megszállták az egész országot és a magukkal hozott, kiképzett ôsterro-ristáknak lökték oda koncul, hogy éljék ki állati bosszújukat. Pusztítsanak ki mindent, ami becsületes és tisztességes, döntsék kaotikus nyomorba a tehetetlen prédát, irtsák ki minden valamirevaló férfiát, akik a katasztrófa közeledtét elôre látva elhárításáért kétségbeesetten küzdöttek, húzzák akasztófára összeszedett hazafiait, hűséges katonáit, rendôreit, csendôreit. Lökjék börtönbe, internálótáborba, vagy nyomorba bíráit, tisztviselôit és raboljanak is ki mindenkit, akinek volt valamije: földje, háza, állása, diplomája, reménye, jövôje.
            Ezt az állapotot örökítette meg, öntötte törvénybe két évvel késôbb a párizsi ítélet. Nem vitás, hogy a párizsi ítélet a határok megállapításához egyszerűen átvette a trianoni ostobaságot és így rokonság közöttük valóban fennáll. A két irat azonban teljesen más helyzetet teremtett. Ha a trianoni siralmas volt, a párizsi pokolinak minôsül. Ha a trianoni elsorvasztotta az ország területi felségjogát, a párizsi azt teljesen megsemmisítette. Ha a trianoni hagyott is egy tenyérnyi helyet, amelyen a magyar saját urának, önállónak, függetlennek, valakinek, valaminek érezhette magát, a párizsi mindennek a leghalványabb nyomát sem engedélyezte. Magyarország leigázott gyarmattá lett, amelynek munkaereje, természeti kincsei, terményei és minden értéke a szovjetunió rendelkezésére állt. A második Trianon egy további alapvetô bűne, hogy a kisebbségek nemzetközi védelmének ügyét is elejtette. A nemzetközi védelem elsikkasztása megfosztotta a magyarságot attól az egyetlen ellenszolgáltatástól, amelyet a területrablók az elsô világháború után még kötelesek voltak megadni az általuk elrabolt területekért. Ha a magyar siralom nem fojtogatná annyira a torkunkat, rég át kellett volna írni a vádirat szövegét. Párizs: a  nemzetközi bűntettek tornya. Nem vakság, nem tévedés – tudatos építmény. A bűnôk olyan halmaza, mely magasabbra sikerült az Eiffel-toronynál. Az elszakított területek magyarságának helyzete a lehetô legnehezebb. Nekik a kommunizmustól való szabadulás még nem hozott szabadságot, csak egy más formájú elnyomást. Minden reményük az anyaországbeli magyarságban van. Joggal, mert ki segítse, ki értse meg ôket, ki érezze át szenvedéseiket, ha nem a vértestvér. Feláldozhatók-e ezek a magyarok a ,,reálpolitika” oltárán a jószomszédságért? Megvásárolhatja az anyaországbeli magyarság békéjét ezeknek a könnyeivel?  Gyakorlatilag igen, erkölcsileg nem! Az európai uniós csatlakozásunk nem állandósíthatja még közigazgatási határok formájában sem a több millió magyart kisebbségi sorban tartó trianoni határokat!
            Nemzetünk egészének  a  parasztság  az  édes  szülôje,  ha sorsa úgy is hozta, hogy (folytatás az elsô oldalról) a fölibe került társadalmi rétegek mostohagyermekükké tették. Mindig is a parasztság volt nemzetünk fennállásának pillére. Nélküle elpusztult volna nemcsak a nép, hanem eltűnt volna elsôsorban az a középosztály is, mely a parasztságból nôtt ki. Parasztságunk, mely nemcsak Dózsa Györgyökkel indult el a felszabadulás felé, mely nemcsak leszármazottja a jobbágysors keserű kenyerén élt elôdöknek, – bölcsôje, kútja, törzse tudott lenni a kialakuló nemességnek és magyar fônemességnek is. ô adta a legendás hôsiességű tömegeket a magyar történelem háborús korszakaiban, de ezenfelül legendás hírű vezérekkel is megajándékozta nemzetét.
            Micsoda egyensúly van a paraszti lélekben. Ott van benne minden nemes alkotás nélkülözhetetlen feltétele: a szép hite, a szép szomja, a szép egészséges költészete, meglátása, követése! Népi művelôdésünk, népi művészetünk, népi zenénk és minden népi megnyilvánulás, mely erôsít, bátorít, felemel: a paraszttól ered!
            Parasztságunk sorsába soha végzetesebben nem szólt bele a politika, mint  az európai uniós csatlakozásunk elôestjén.
            A liberális szemlélet a nép, a nemzet, az ország, a haza valósága fölött átnéz. Csak a hasznot, a kényelmet látja és hajszolja. Minden hagyományosból csak az üzletet tekinti, meg az állam jogvédô keretét. E kettôt is pusztán anyagi szemszögbôl nézi. Leszögezi, hogy a nagybirtok tôkeerôsebb, hitelképesebb, termelésben szakszerűbb és eredményesebb. Végeredményben tehát a kisbirtoknál gazdaságosabb és hasznosabb. Nemcsak a tôkés szempontjából, hanem az államéból is. A liberális államrendszerek ezen az alapon minden közintézkedéssel a nagybirtokokat segítik, a kisbirtokok s így a kisbirtokosság fejlôdését eleve ellenzik, sôt akadályozzák. Az egyéni nyerészkedésen túl így legfeljebb a népközösség jogi kereteit és gazdasági, tahát anyagi tartalmát szolgálják.
            Mindkettô az aranyborjú imádata. A nép, a nemzet, az ország és a haza szem pontjából pedig rablógazdálkodás. Az elérhetô legmagasabb haszon aratása, tehát a profit kizárólagos figyelembevétele, a termelés élô tényezôinek óvása nélkül.
            Az európai uniós csatlakozáskor a nagybirtokrendszernek ilyen profit-imádatból való támogatása éppen a mezôgazdasági munkával foglalkozó tömegek számára teszi lehetetlenné a birtokszerzést. Ez magával vonja a kisebb, tehát széles terjedôképeségű önálló egzisztenciák elsorvadását. Éppen a nemzettartó parasztság sorvasztását. A nagybirtokok árnyékában mégis megmaradó kisbirtokos réteget pedig az emészti el, hogy nem bírja a ,,szabad” gazdasági versenyfutást, melyet a nagybirtok tôkegazdasága hajt.
            A nép, a nemzet, az ország, a haza valósága a kommunista szemléletet ugyan-csak nem érdekelte. Ha egyáltalán lehet ideálnak nevezni ezt a gyilkos országhódítást, akkor a kommunista ideál a vegyes proletár-tömeg, mely egy meghódított  földterület fölött az emberi mozgást képviselte. Nem az életet és nem az embert, hanem csak az életnek és az embernek a termelôi mozdulatait. A cél  valami ködös Moloch, s a mód, mely ezt szolgálja: a massza, melyben emberi és gépi erô vegyül eszközzé. A termelô és alkotó életakarást csak inditó erônek tekinti. Mintha állat vagy gép volna az ember.
            A massza mozgásba lendítéséhez a kommunista rendszer felszámolta a földesúri nagybirtok rendszert. Ezzel kiváltotta a parasztság termelô és alkotó  életakarásának indítóerejét. De mert a kommunizmus semmi más, mint a liberalizmus reakciójaként nôtt vadhajtása az élet fájának, bibliájába iktatta a liberalizmus anyagelvűségét is. A kommunista biblia szerint is tôkeerôsebb, hitelképesebb szakszerűbb és eredményesebb a nagybirtokrendszer. A felszámolt egyéni nagybirtokokat tahát állami mezôgazdasági nagyüzemek és kényszer-termelôszövetkezetek formájában vissza is állította. Az aranyorjú ugyanúgy áll az isteni trónon, imádóinak serege változott csak át liberális szemlélet  híveibôl kommunista szemléletű hívekké. Ha a kommunista tervgazdálkodás sovány profitjából kiszélesített néprétegek részesülnek is, éppen a parasztság részesül a legkevésbbé. Éppen a népi törzs, a forrás, a nemzet tartó rétege.
            Nem kezdhetünk semmit a nyugati materializmus változatával a keleti anyagelvűség romjain. Nem mehetünk semmire a marxista-leninizmus csupán marxistává  szelidített változatával. Nem csalhatjuk meg népünket azzal, hogy egy külföldi kölcsön csodabalzsama behegeszt majd minden sebet, amit a liberális kapitalizmus, a marxizmus és az államkapitalizmus ütött népünk kultúráján és biológiai állagán.
            Új krisztusi rendet, szigorú krisztusi erkölcsöt akarunk országunk alapjává tenni. Olyan erkölcsöt, amely örök idôkre kikorbácsolja a kufárokat a magyar élet templomaiból. Új politikai szemléletre várakozik a magyar  mezôgazdaság ügye éppen úgy, mint a nemzettartó magyar parasztság életfája, sorsa, nyomora és pusztulásának életrekelésének ügye. Új politikai szemléletre,  mely megnyitja az utat a gazdaságszervezés tudományos eredményeinek érvényesítésére. Hogy a mezôgazdasági termelés elérje a legmagasabb hozamot is, de ugyanazzal a módszerrel megoldja a parasztnyomor rabláncait, teljesítse a magyar paraszt mindenkori vágyát és megvalósítsa a szilárd paraszt-egzisztencia társadalmi, nemzeti és állami követelményét.
            A magyar nem lehet az európai uniós tagállamokba gyúrható massza. Ágyazzuk bele nemzetünket a magyar földbe, hogy legyenek biztos, örök, szilárd alapjai, melyekrôl le nem taszíthatja soha senki. A paraszt sorsa össze van forrva a termôföld sorsával. Idegenek kezébe egy ekevágást sem! A termôföldön keresztül_kell megmentenünk népünk forrását, nemzetünk fundamentumát! Végvár ez minden hódító törekvés ellen, jöjjön az belülrôl vagy kívülrôl, keletrôl vagy  nyugatról, akár gazdasági, akár politikai, akár szellemi pusztító fegyverzetben!
            A mai élet-halálharcát vívó magyarság, 300 év után is elsô nagy szabadsághôsének, Rákóczi Ferencnek hitével hiszi és vallja, hogy a jelenlegi zsarnokának a hatalma is meg fog törni és a nemzet áldozatából megszületik a szebb, boldogabb magyar jövendô, mert ,,az Isten az igaz ügyet nem hagyja el.”
            Köszönjük elôfizetôink nemes támogatását, a Szittyakürt jövôjének biztosítását.

            Istenem! Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet...  A  te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tôlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg... ez a kis Magyarország...
            Mária, Jézus anyja! Magyarország védô  asszonya!  A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!
            Szent István király! Nézz alá az égbôl! Nézd pusztuló országodat, veszendô nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a  Mindenhatót. Mozdulj  meg  mennyei  sátorodban, Szent  István király! Ó, borulj az Isten lába elé! Isten! Isten! Legyen a szíved a miénk!
Dobó István várkapitány imája Gárdonyi Géza ,,Egri csillagok” című regényébôl

Ifj. Tompó László:

Hôsiesség vagy rabszolgaság?

 

            Hiába harsogják korunk Sztalin-orgonái, az SzDSz–MSzP vezette tömegtájékoztatók, hogy az 1945. február 11-iki budavári kitörôkre való puszta emlékezés is megengedhetetlen, a hazájukért aggódó magyarok változatlanul requiemet mondanak mindazokért, akik drága fôvárosunkat, hazánkat, sôt Európát védték a keleti vörös horda ellen. A régebben a Magyar Nemzeti Arcvonal, újabban a Vér és Becsület Kulturális Egyesület meghirdette megemlékezésre páratlan gyűlöletkeltéssel feleltek Izrael ma-gyarországi helytartói.

 

             De mi is háborította fel ôket? Az, hogy élnek magyarok, akik továbbra sem április 4-ét ünneplik, mert azt annak tartják, ami a valóságban volt: gyásznapnak. Akik  a magyar és német katonák kitörésére így emlékeznek mindmáig, rnint világtörténelmi hôstettre. Ma ôk a másként gondolkodók. Másságuk miért nem tisztelhetô? Miért nem kapnak nyilvános megszólalási lehetôséget? Ôket valójában nem az SzDSz magatartása lepte meg, mert tudták, ettôl a nemzetközi párttól más nem is várható, rágalmait pedig megszokhatták. Egyet azonban  nem szoktak meg és nem szokhatnak meg soha: azt, hogy egy nemzetközi társaság határozza meg, mit gondolhatnak, szólhatnak, írhatnak a nemzet millíói saját történelmükrôl. Például 1945. február 11-rôl.

            Ôk azok, akik Magyarország utolsó törvényes államfôjével, Szálasi Ferenccel együtt vallják, hogy a keresztény Európa antibolsevista ke-reszteshadjáratának nem volt erkölcs-telen  célja. Ahogyan az 1945. február 11-i kitörésnek sem. Meggyôzôdésük szerint hisztériamentes légkörben lehet csak tisztázni a kitörés világnézeti, katonapolitikai és hadtörténelmi jelentôségét. Szerintük a lényegi kérdés az, hogy miért nem volt értelmetlen a ma-gyar és német katonák második világháborús teljesítménye? E kérdés  rögtön feltételez egy másik kérdést: mitôl voltak hôsök, egy boldogabb Európa szentjei? Ezért jelen írásunk nem a kitörés hadtörténeti szerepét kívánja tisztázni, hanem az utóbbi kérdésre akar felelni. De csak akkor, ha már tisztázódott:

            Mi a hôsi életszemlélet?; Nem akarok hôs lenni! Milyen jó a kanti örök béke, a fegyverropogástól és országhatároktól mentes világpolgárság!” Ez a liberális ember hitvallása. Menekül, ha az ôt befogadó nemzetet meg kell védenie, fél, ha katonát lát, avitnak tartja a nemzeti hadseregnek a puszta gondolatát is. Számára ismeret-len a Jézus tanította életáldozat: ,,Na-gyobb szeretete senkinek nincs annál, mint, ha valaki életét adja barátaiért. (Ján 15,13)

            Már Aquinói Szent Tamás megállapította, hogy az istenszeretet csak az emberszeretet rendjén belül valósul meg. Ez a következôket jelenti. Létünk és sorsunk legfôbb alapítója, irányítója Isten, ezért a legtökéletesebb tisztelet illeti meg. lsten szeretete azután megköveteli a hozzánk vérségileg legközelebb álló embertársaink szere-tetét, tiszteletét: szüleinkét, családunkét és hazánkét. Tehát elôször Istent, másodszor szüleinket, családunkat, harmadszor hazánkat szeret-jük, tiszteljük. Mivel mindhármat szeretjük, bármelyikért képesek va-gyunk a lélek halhatatlanságának tudatában földi életünket feláldozni. Mind az Istenért, mind a hazáért való vérontás isteni erény. Erre nevel a hazaszeretet, amelynek lényege Szent Tamás szerint a honfitársak, a hazá-jukért áldozatokat hozók tisztelete és az ôket megilletô kegyelet.

            Az Isten iránti szeretet elsôdle-gessége nem halványítja el a haza, a nemzet iránti szeretetet. Szent János apostol így int a szeretet isteni rendjének természetességére: ,,Ha valaki azt mondja: Szeretem az Istent és felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti? És az a parancsunk van Istentôl, hogy aki szereti az Istent, szeresse  testvérét is.'' (Ján 4,20–21) Ezért az istenszeretet és a hazaszeretet nem állíthatók egymással szembe.

            A hazaszeretet már csak azért sem állítható szembe az istenszeretettel, mert hármas isteni erényre épül: a magántulajdon, az istenhit és a nacio-nalizmus szentségére. Ezeket az örök értékeket egy kiépülôben lévô új világ alapköveinek nevezte XII. Piusz pápa I944. szeptember 1-én. Mindhármat maximálisan elismerte és magáénak valotta a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a hungarizmus. Egyiket sem ismerte el viszont a bolsevizmus.

            A bolsevizmus legnagyobb bűne az volt, hogy hadat üzent Istennek, az emberi természetnek, a természetes erkölcsi jónak. Pontosan ezért akarta eltörölni a magántulajdont, a családot, a nemzeti tudatot. Talmudi eredetére a Kreml és a GPU börtönök falain belül történtekbôl éppúgy következtethetünk, mint a hadszíntéren, a lövészárokban is embertelenségre kárhoztatott szovjet katona magatartásából. A Waffen SS-katonák visz-szaemlékezéseit közlô Gordon Williamson például ismerteti  Wilhelm Hillen SS-Obersturmführer vallomását.

            ,,Néhány napig Berlin déli részén egy sportcsarnokban feküdtem több száz német katonával, akik a halbei harcok során szereztek súlyos sebeket és estek fogságba.

            Miután az oroszok elvették szcmélyes tárgyainkat, és  leborotválták a fejünket, május 8-án marhaszállító vagonokban egy lengyelországi hadifogoly-kórházba küldtek minket. Mellettem egy 14 éves fiatal feküdt, akinek a jobb lábát amputálták. A vagon ajtajánál egy könnyes szemű, elôrehaladott állapotban lévô várandós nô állt.  Az édesanyja volt. Az orosz ôrök távolabb lökdösték az ajtótól, de amikor nem figyelték, felmászott a kocsira és elbújt egy nagykabát alá. Az ajtót bezárták, a vonat pedig elindult kelet felé.

            Nem sokkal éjfél után a vonat megállt. Kintrôl puskalövéseket és a háború végét ünneplô részeg orosz katonák ordítozását hallottuk. Aztán kinyílt a vagonajtó. Hat orosz katona mászott be, akik értékes tárgyakat kerestek. A zsákmányszerzô körútjuk sikertelennek bizonyult, hisz korábban már kifosztottak minket. Ezután olyan dolognak voltam szemtanúja, amit míg élek, nem felejtek el.

            Megtalálták a várandós nôt. A kato-nák  sorra  megerôszakolták.   A  gyôz-

tesek bömbölése  elnyomta a nô  kiálto-

– folytatás az elôzô oldalról –

zását és a sebesültek nyögését, akik alig tudtak mozogni a kötésük és gipszük miatt. A tábori ágyról odamászott az anyjához a frissen amputált lábú fiú, hogy védje ôt. Aztán jött az, ami mindenen túltett: az egyik orosz elôvette a  pisztolyát, és elôbb a fiút, majd az anyját lôtte fejbe. Ezek után nevetve dobták ki a holttesteket a töltésre. Megbénultam, és visszatarthatatlanul zokogni kezdtem. Akkor értettem meg, hogy tényleg »felszabadítottak« bennünket." (G. Williamson: A hűség a becsületem. Bp. 1998. 196–197.)

            Az Istent, hazát családot lényegének tekintô nemzetiszocialis világnézet elfogadhatatlannak tartotta a bolsevizmus európai jelenlétét. Nem az orosz katonák, hanem a bolsevizmus ellen állította hadba a német, magyar, olasz és a velük világnézetileg szövetséges nemzetek fiait. Ezekrôl a honvédekrôl – fôleg a Waffen SS kötelékében állókról – írja a nemzetiszocializmussal saját bevallása szerint sem rokonszenvezô Gordon Williamson, hogy ,,objektíve a hadtörténelem legnagyobb kitartással, odaadással, hatékonysággal harcoló katonái közé tartoztak.” Erre az a  nemzetiszocialista világnézet kötelezte ôket, amelynek eredményeit kénytelen  elismerni: ,,1933. januárjában Hitler hatalomra került, melybôl fiatalemberünk valószínűleg annyit érzékelhetett csupán, hogy az utcáról eltűnt az erôszak, apja ismét  munkát kapott, s családjának nem kellett nélkülöznie többé. Valóban: a nemzetiszocialísták rövid idôn belül helyreállították a rendet, az inflációt leszorították, s felszámolták a munkanélküliséget. A német nemzet, melyet a gyôztesek békéje megnyomorított és megalázott, új életre kelt. Mindezek után az lett volna különös, ha a német fiatalságot hidegen hagyják a nemzetiszocialisták sikerei.”

            Vonzotta a német nemzet fiait az, hogy ,,elit alakulatnál” szolgálhattak a Waffen SS soraiban. Testileg lelkileg megnemesítette ôket a nemzetiszocia-lista hadsereg megparancsolta nagyon kemény kiképzés, a feltétlen engedel-messég, becsületesség, bajtársiasság, szóval ,,a  legszigorúbb erônléti és faji követelményeknek” való  megfelelés.

            Gordon Williamson kollégája, John Lukacs szintén elismeri Hitler kivételes szellemi képességeit, műveltségét, elvhűségét, hazaszeretetét, művészi hajlamát.

            Olyan kutatók, mint például Johannes Öhquist vagy Lovass János, rámutattak arra, hogy a weimari nyomorból csak egy olyan világnézet tudta kiragadni a német nemzetet, amely a magántulajdon, az istenhit és a szociális érzék összhangját tekintette lényegének. Világtörténelmi tény, hogy a nemzetiszocialista és a hungarista hadseregnek ez adott erôt a világháború végsô perceiben is. A szovjet és angolszász rémhírterjesztôk ezért képtelenek voltak megadásra kényszeríténi az antibolsevista nemzetek hadseregeit. Hiszen 1945-ben nem legyôzték ezeket a hadseregeket, hanem csak kiütötték kezükbôl a fegyvert, anélkül, hogy a második világháborút elôidézô problémákat megoldották  volna.

            A bolsevista és liberális történészekkel ellentétben a nemzeti-szocialista és a hungarista világnézet elôítéletmentes kutatói méltán mutat-hatnak rá arra, hogy a második világhá-ború teljesen eltér a világtörténelem minden addigi háborújától. Ennek okát azonban nem a világháború civilizációs körülményei-ben, anyagi és technikai erôfeszítéseiben látják, hanem a világháborút  kirobbantó erôk világné-zeti versengésében. Mert mi volt a második világháború célja? Kontinen-seken belüli területrendezés? Eszmei színezetű hatalmi harc? Netán  addig ismeretlen fegyvernemek bevetési kísérlete? Noha mindezektôl valóban  nem volt mentes a második világháború sem, lényege mégsem a felsoroltakban rejlik. A második világháború ugyanis két világnézet  harca volt. Az egyik oldalon  az Istent, hazát, családot tisztelôk, a másik oldalon az ezeket tagadók álltak. Habár az ókori és középkori világban is voltak világnézeti hátterű háborúk, az istenhívôk és istentagadók azonban ko-rábban sohasem fordultak szembe egy-mással annyira, mint századunkban.

            Filozófusok, művészek és politikusok nem ok nélkül hangsúlyozzák éppen a huszadik században, hogy a korunkat meghatározó világnézeti versengésbôl senki sem  maradhat ki. Vagy hôs lesz valaki, vagy áruló, de nem lehet középszerűnek lenni. Az istenhívô világnézet katonái bebizonyították, csak az lehet hôs, aki Istenben, hazában, családban egyaránt hisz. Aki bármelyiket is elveti, az az ellenkezô világnézetet választja. A nemzetiszocialista és a hungarista honvédek a természeti törvényt, a Tízparancsolatot vésték szívükbe a fronton is. Hittek a  lélek halhatatlanságában. Ezért többre becsülték a kultúrát a civilizációnál. A kultúra a szellemi lelki képességek  érvényesítése a legmagasabbrendű életcélért, Krisztus követéséért. A civilizáció ennek anyagi és technikai tükörképe. Eszerint például civilizált embernek minôsül,  aki ápolt külsejű. A kulturált ember ennél több: az embert eszes lénynek tekinti, és nem akarja a külsô megjelenést az emberi nem lelki-szellemi létmivoltával szembeállítani. Aki kulturált, a szellemet magasabb-rendűnek tartja az anyagnál, ennélfogva se nem materialista, se  nem idealista, hanem realista.

            A magyar és német katonák a szó igazi értelmében  kulturáltak voltak. A háború poklában is elsôsorban a  szenvedô néptársakat sajnálták, és nem a lerombolt házakat. Azok ugyanis igen rövid idô alatt helyreállíthatók, de az erkölcsi és szellemi romlás már nem. Maga Adolf Hitler nem a lerombolt német városokat sajnálta leginkább, hanem a német nép szenvedéseit, véráldozatát. Tisztában volt azzal, hogy a faji képességek állandók a  történelemben. 1944. december 4-én Szálasi Ferenccel folytatott megbeszélése alkal-mával kijelentette: ,,Aki  nem adja fel saját magát, az érvényesül, mert létezik a világon egy felsôbbrendű törvény, amely a népek életrevalóságát mérve tesz igazságot. Itt úgyszólván bibliás hittel  lehetne az igét idézni. Amíg csak egy igaz ember van a népben, nem pusztul el a nép. Az akarat, a kitartás  erejével és a hit szilárdságával a legnehezebb sorsot is le  lehet bírni.”

    A kitörésben résztvevôk azért viselték el a bolsevisták  megaláztatásait, mert tudták, ellenségeik a természetes  erkölcsi világrenddel nem tudnak leszámolni. Kiüthet-ték  kezükbôl a fegyvert, de nem irthatták ki lelkiségükbôl az  ellenállás természetadta ösztönét. E katonák számára ismeretlen volt a liberális világrendszer kierôszakolta ,,világnézeti semlegesség”. Ezért vitatha-tatlan tény, amit  egy bencés teológus, Borián Elréd nemrégiben írt: ,,a legpéldásabb fegyelem, nemzettudat a náci Németországban és a hábo-rúra készülô Japánban volt.”

            A kitörés katonái tehát az Isten-haza-család egysé-géhez mindhalálig hűek maradtak, mert ôk az örök szellemi  és erkölcsi forrásokból merítettek. Teljesen idegen volt  tôlük a bolsevista szovjet és a liberális angolszász életszemlélet, amelyet a maga tragikomi-kusságával érzékeltet egy 1944-bôl fennmaradt ,,vicc”:

,,Dél–Olaszországban az egyik Roose-velt-gengszter mellbeüt az utcán egy olaszt és elveszi tôle az         óráját. Az olasz megindultan mondja:

– Uram, önök azt ígérték, hogy a sza-badságot hozzák ide...

– A gengszter elröhhenti magát: Hát nem hoztuk? Látja, itt még ilyesmit is szabad."

 

Mi az életszentség?

 

,,Szent? Akkor biztosan sokat imádkozik, böjtöl, sanyargatja testét, és minden misén részt vesz!” Az 1789-es francia forradalom óta a Talmud megszállottjai ezt a téves hitet próbálják elhitetni az emberiséggel. Felfogásuk szerint például ,,Az Úr törvénye lebegjen a szemed elôtt!” tanítást  az követi, aki a jeruzsálemi siratófal tövében bôr imaszíjakkal homlokára kötözi a Tóra kicsinyített mását, hogy az szeme elôtt ,,lebegjen”.

            Mennyire más a Krisztus Anya-szentegyházának dogmáit teljes egészé-ben elfogadó nemzetiszocializmusnak a vallás értékérôl vallott felfogása! A nemzetiszocializmus szerint is az ember és az Isten viszonya a vallás  lényege. Nem a szertartás, a liturgia biztosítja a vallás  természetfölöttiségét, hanem az erkölcsi törvények követéséhez nélkülözhetetlen önfeláldozás. A szertartás, a liturgia csak eszköz Isten követésében, de egyik sem cél!  Az erkölcsi törvényeket ugyanis nem helyettesítheti semmilyen liturgi-kus cselekedet.

            Vannak magukat vallásosnak mon-dók, akik szerint ha valaki minden vasárnap legalább egy misén részt vesz,  máris eleget tesz Isten iránti kötelességeinek. Ha történetesen vasárnap délelôtt édesanyja haldoklik, akkor is inkább elmegy szentáldozni. Meghalhat édesanyja, de misére csakazértis el-megy, mondván, hogy Istent jobban  kell szeretnie édesanyjánál is.

            Aki így értelmezi Szent János apostol már idézett szavait a szeretet rendjérôl, semmit sem ért Krisztus tanítá-sából. A nemzetiszocializmus tanítása alapján az állapotbeli kötelességek teljesítésénél földi létükben nincsen  fontosabb. A híres jezsuita teológus, Bangha páter is azt  írta: ,,Nem az az igazi katolikus, aki sok apróságot tud s  aki ott van minden processzión, novénán és triduumon,  hanem, aki a hit, a kegyelmi élet s az evangéliumi erkölcs útján járva, jellemes viselke-désével mindenkinek javára s épülésére szolgál, aki teljesíti Isten iránti kötelességét, de nem marad el az emberi, családi, hivatali és hazafias kötelességek terén sem."

            Sem a vasárnaponkénti szentmise, sem a rendszeres  böjt, sem a mégoly gyakori gyónás, sem bármilyen szép  ájtatossági akció nem mentesít az állapotbeli kötelességektôl. És ez akkor is igaz, ha egyes papok mást tanítanak. Így például nemrégiben egy jezsuita (Bálint József) elmélkedett a nemzeti-szocialista katona kötelességteljesíté-sérôl. Leírta egyik paptársa találkozását azzal a német SS-katonával, aki a Budapest egyik óvóhelyén  haldoklott és örömmel vette a katolikus pap lelki segítségét utolsó órájában. ,,Nézze – mondta neki a pap –, maga már nem tud beszélni. Én úgyis tudom, hogy maga végigrabolta, kegyetlenkedte az egész háborút. Ezt most  teljes szívébôl bánja meg. Pár pillanat és ott áll az örök Bíró ítélôszéke elött. Gondoljon most vissza egész háborúban töltött éveire, tett-e valami jót is?” ,,Igen – suttogta a haldokló – egyszer egy szegény, öreg, beteg lengyel  asszonynak egy egész kenyeret adtam.” ,,Hát nézze, válaszolta az atya, ez a jócselekedet a maga dokumentje, igazolványa. Ezzel jelentkezzen az  Uristen elôtt és meglátja, irgalmas  Bírájára fog találni.”

            Ez a ,,gyónásismertetés” teljes  joggal háborítja fel a keresztény embert, aki az olvasottak alapján a következô kérdéseket kénytelen feltenni. Melyik katona nem ,,kegyetlenkedô”? Miért bűn a katonai hivatás? Egyáltalán mióta kell meggyónni a kötelességteljesítést?

            Bizony, az ,,Angyali Doktor”, Aquinói Szent Tamás nem ezt tanította. Álláspontja szerint minden teremtmény csak a saját létformáját megôrizve azonos önmagával. A kutya csak kutyaként azonos önmagával. Nát  még mennyire érvényes ez az emberi nemre! Például egy  magyar ember vagy ma-gyar emberként él, vagy hitvány em-berként. Egy magyar csak magyar módon lehet szent, mint Capistranói Szent János. És ez az Egyházon belül is  érvényes. Egy ferences csak ferences módon lehet szent, egy domonkos csak domonkos módon, egy piarista csak  piarista módon.

            Szent Tamás nyomán szentnek azt az embert tekintjük, aki egy bizonyos erény gyakorlásában tör emberfeletti magaslatokra. Nemcsak papok lehetnek szent életűek, hanem világiak is, akik például a hazaszeretet terén emelkednek az átlag fölé, mint apostoli királyunk,  Szent István.

            Az 1945. február 11-i kitörés hôsei ilyen értelemben voltak szentek: a keresztény és nacionalista nemzetek Európáját védték a bolsevizmus ellen. Ez volt számukra a legtökéletesebb istenszeretet és emberszeretet.  A német és magyar katonák e közös célért egy szívvel, egy akarattal harcoltak a végsôkig, mert komolyan vették jelmondatukat: "Inkább hôs egy pillanatig, mint rabszolga  egy életen át."


Padányi Viktor

Adalékok Szent István élettörténetéhez (1.)

 

GÉZA FEJEDELEM MÁSODIK HÁZASSÁGA

 

            Taksony fia, Géza, semmi esetre sem születhetett 927 elôtt és 948 után.

            Nagyapjának, Zsoltnak, tudjuk szü-letési évét, s ez 893. Házasságkötésé-nek éveit is tudjuk – 907 – amikor Zsolt még csak 14 éves, vagy éppen 13, felesége meg még fiatalabb. Elsô gyermekük tehát még a pubertás legextré-mebb lehetôségének számításbavéte-lével sem születhetett meg 911 elôtt, és ha az elsô gyermek fiú,  Taksony, és ez a fiú 16 éves korában nôsűl – mindez csak lehetséges, de nem valószínű –, akkor Géza születésének legalsó határ-értéke 927.

            Géza elsô, kétségtelenül megállapítható gyermeke, Judit, aki 984-ben megy férjhez Vitéz Boleszláv krakói herceghez. Ez a dátum azt jelenti, hogy ,,ad extremum” legkésôbben 968-ban, de inkább 967-ben kell születnie, mert 969-ben Vajk, azaz István születik. Ha viszont Judit 967-ben, vagy esetleg még elôbb születik, ami valószínű, akkor Gézának legkésôbb 966-ban kellett nôsülnie  – ez is szélsô határérték –, ami mint születési idô, 948-at jelent.

            Mindent egybevetve, Géza legvaló-színűbb születési ideje 939–40. Sokkal korábbi nem lehet, mert 996-ban még leánya születik, és feltétlenül a hatvanas évek elején nôsült. Sôt, ennek a születési  idôbecslésnek van még egyéb szilárd támasztéka is.

            Géza 970-ben veszi át a fejedelmi méltóságot, mikor már harmincadik éve körül van, és két gyermeke vagy inkább már három – az esetleg elhaltakkal talán több is – immár megszületett. (Vélhetô testvérei: ,,Szár” László és Mihály, lényegesebben fiatalabbak ná-la. Mihály fia, Vazul, magyaros formá-ban Vászoly, mintegy  húsz évvel fiata-labb Istvánnál, s ez a szokottnál nagyobb korkülönbséget jelent Géza és Mihály között. Mihály valószínűleg a  legkisebb fiú, a ,,csaba” volt a családban. )

            Mindenesetre, akár Gézáé a kérdé-ses – de valószínű – elsô leány, akár nem, Géza gyermekei, akár kettôt ve-szünk alapul, akár  hármat, a hatvanas évekbôl valók, s a század hatvanas évei megfelelnek Géza húszas éveinek, a 20 és a 30 közötti életkorának.

            Ezzel szemben rendkívül feltűnô, hogy Géza másik két leánya az évszá-zad kilencvenes éveiben születik. Orseolo Ottó velencei doge, késôbbi felesége, Péter király anyja 991–992 körül, Aba Sámuel késôbbi felesége pedig 995 vagy 996-ban.

            Orseolo Ottó 1010-ben nôsül, Froila lányuk 1011-ben, Péter fiuk 1012-ben születik. Aba Sámuel viszont semmi esetre sem születhetik 995 elôtt, sôt még 1000 elôtt sem nagyon valószínű a születése.1 Nôsülése pedig valamikor 1015–1020 közötti években történhetett.

            Hogy egy házasságban a gyerekek születése két ilyen távoli évtizedre esik, olyan feltűnô jelenség, hogy már szinte csodálatos, hogy ez eddig minden ma-gyar-történettudós figyelmét elkerülte.              A tünettel érdemes foglalkozni.

960–970 970–980 980–990 990–997  leány 963          –                           –           leány 992 

leány 966          –               –                –

fiú     969           –               –          leány 996

            Sem a hetvenes, sem a nyolcvanas években nem született a fejedelmi párnak gyermeke – nem valószínű ugyanis, hogy kivétel  nélkül mind meghalt volna –, viszont két évtized után újra megindultak a születések.

            Összevetve a fenti kimutatást Géza vonatkozó életkorával, az elsô születési periódus a 20. és 30. életévei közti idôre, a második születési periódus pedig az 50. és 57. évei közti idôre esik. Géza feleségének is a kora nagyjából ugyanennyi, s annak ellenére, hogy a nôk fogamzóképessége 50 év körül általában megszűnik, Géza felesége 50 egynéhány éves korában kétévtizedes szünet után újra szült, és nem is egyszer.

            E sorok írója mindezt kétségbevonja, és ennek a feltűnô jelenségnek az alapján kimondja, hogy Géza fejede-lemnek kétszer kellett  nôsülnie.

            A megállapítást a feltűnô két évtize-des kiesés mellett néhány más nem ke-vésbé feltűnô körülmény is támogatja.

            Egy 12. századbeli lengyel kútfô azt állítja, hogy Gézának lengyel felesége volt, akit ,,Belekegini”-nek hívtak. A forrásadatot történelemtudományunk, mint képtelenséget félretette, hiszen a  mi forrásaink szerint Géza felésége Sa-roldu volt.

            Az, hogy egy férfi, ha özvegyen marad, másodszor is megnôsülhet, úgy látszik, nem jutott eszébe történészeink közül senkinek, a feltűnô születési dátumok ellenére sem. Helyette azt találták ki,  meglehetôsen szellemesen, hogy ,,szláv” alattvalói hívták Saroldut  Bélekegininek. ( Hóman. )

 

            Egy másik feltűnô körülmény az, hagy Géza elsô két leánya szlávhoz ment feleségül (sôt a második éppen lengyelhez, noha lengyel kapcsolatokról addig nem tudunk), a késôbbi két lánynak viszont egyike sem ment szlávhoz.

            Egy további meglepô körülmény az, ami egyébként történelmi okadatolásunkból is feltűnôen ki van hagyva, hogy István nem  szerette az ,,anyját”, sôt, talán ki is végeztette (erre a ,,talán”-ra építve nevezik egyesek Istvánt még ma is különös elôszeretettel  ,,véreskezű anyagyilkosnak”).

            Hasonlóan feltűnô, szinte már gro-teszk körülmény, hogy a ,,somogyi nagyúr”, Koppány horka, ,,Szár” Sze-rénd2 fia és Vérbulcsu unokája, Géza halála után feleségül akarja venni Saroldut, akinek, ha Géza elsô felesége, erôsen közel kellett lennie a hatvanhoz!

            Ennek pedig különösen abban a te-kintetben van szinte már elképesztô hangsúlya, hogy Koppány életkora Géza 997-ben bekövetkezett halálakor nem lehet több, mint 33–34 esztendô3, s és  ha egy férfi ebben a korban nem nôs, és nôsülni akar – Koppány, ha nôül akarja venni Saroldut, nyílván nôtlen –, akkor  vagy özvegy, vagy pedig a dolognak valami más, rendkívüli oka  van. Nem lehet ugyanis kétséges, hogy egy Árpádfinak, aki  az ország horkája és az uralkodó család szeniora, még akkor  sincs szüksége egy ilyen elképesztô ,,politikai” házasságra egy nálánál több, mint 25 évvel idôsebb, hatvan felé közeledô asszonnyal, ha a fejedelmi szék után vágyakozik.

 

            Koppány jogot formál szeniorátusa alapján a fejedelmi székre. De, ha az özvegyre is jogot formál, akkor az öz-vegy – fiatal.

            És az özvegy valóban fiatal. István anyja Belekegini, a lengyel  hercegnô volt. Saroldu Istvánnak nem anyja. Saroldu alig egy-két évvel idôsebb, mint a mostohafiú maga. És rendkívüli, feltűnô  szépség. Ô az egyetlen asszony, akirôl az árpádkori kútfôk részletes leírást adnak, és ez a leírás egy ener-gikus, temperamentumos, párductermetű, sportoló, vadászó, a férfiakkal együttivó, haragjában verekedô, gyö-nyörű amazonról beszél, akit a férfiak hódolattal vesznek körül.

            És a hódolók sorában ott van Koppány horka is.

            Ha a gyermekáldás húszévi szüne-telésébôl joggal lehet következtetni a második házasság idôpontjára, akkor Géza, a magyarok fejedelme, 990 körül, 49–50 éves korában nôsül meg másodszor,  amikor fia, Vajk-István már 21 éves. A második felesége, Saroldu,  pedig nem lehet több, mint 22–23 éves.

Géza, a férj, akármilyen daliásnak képzeljük is el, több mint  kétszer olyan idôs, mint a fiatal új asszony, aki hat-éves házasságuk alatt két újabb leány-nyal ajándékozta meg.

            Az új asszony bevonulásával a fejedelmi szállás újra életkedvvel, fia-talos életerôvel telik meg, s a nagy vendégjárásban egyre  gyakrabban látogat el somogyi szállásáról Csepelre Koppány, a fiatal horka, aki Géza há-zasságkötésekor 25–26 éves lehet, és Géza után az ország elsô embere, és az Árpádnem szeniora.

            A 10. századbeli eleink sápadt árnyak és történelmi művek papírfi-gurái lennének, ha a fiatal asszonyra nem gyakorkolt volna semmi hatást a daliás rokon, aki korban sokkal inkább illik hozzá, mint az ura, hisz az asszony tele van kirobbanó életerôvel, élet-kedvvel.

            Ezeket a látogatásokat egyre söté-tebb arccal figyeli a magábavonuló, anya nélkül felnôtt, húszas éveinek elejét taposó mostohafiú, István, akinek nagyara hivatott terveit daliás unoka-bátyja, a  család leendô szeniora puszta létezésével megsemmisítéssel fenye-geti. De útjában van ,,Szár” Szerénd idegengyűlöletben nevelkedett, nagy-apja akasztott hullájára emlékeztetô pogány fia, Koppány, a fejedelmi ud-varban egyre nagyobb számban tevé-kenykedô idegen papoknak is, akik a passaui püspök egyháztartományát sze-retnék növelni, mert Pilgrim püspök igen erôszakos, törekvô ember – érsek szeretne lenni.

            A többi már a drámairodalom terü-letére tartozik. Koppány jogos és tör-vényes követelése is 4, szerencsétlen felnégyelt teste is, és Saroldu hullája is. . .

 

            Megjegyzések:

1          Aba Sámuel 1044-ben harcmezôn esik el, csapatai élén, márpedig élemedett aggastyá-nok abban a korban sem vezettek lovasrohamokat.

2          Hogy ,,Szár” Szerénd fia, Koppány volt az akkori horka, azt településneveken kívül, az is bizonyítja, hogy ez a méltóság örökletesen apáról fiúra szállt, és a horkák törzse, a Nyék-törzs szállásvidéke a Dunántúl déli fele volt. Vérbulcsu halála után (955) ,,Szár” Szerénd lett a horka. Vérbulcsu  az apjától örökölte a méltóságot, éppúgy, mint Koppány is az apját követte. Furcsa, érthetetlen és rendkívüli lenne, ha törés lenne ebben a sorban, és ,,Szár” Szerénd nem lenne Vérbulcsu fia, akinek utóda volt. Egyébként Szeréndnek ,,Szár” megjelölése arra mutat, hogy elôzôleg ke-resztény volt, de azután visszatért a po-gányságra, ami apjával szemben alkalmazott ,,keresztényi‘ tett után nem csoda. (Vérbulcsu 948-ban keresztelkedett meg Bondonyban (ma Viddin), és a vesztett Lech-mezei csata után 955-ben  Ottó, mint közönséges bünözôt, Ausgsburgban felakasztatta.)

            Vérbulcsu apja vagy ,,Kál”, vagy ,,Bogát” horka volt. Hogy a kettô közül  melyik volt, ill. melyik a helyes név, az attól függ, hogy a ,,Kál”, ami szumirul elôljárót, fônököt, elsôt, elsôszülöttet jelent, és ami Kaái, Kál, Kala, Kele, Gaál, Gál formákban igen gyakori az árpádkori nevek között, személynév volt, vagy csak Bogát megjelölése, rangjelzése. De akármelyik is volt a neve, a Nyék-törzs vezére, és így Levente fia volt. A sor Árpádtól, aki apja, Álmos életében a Nyék-törzs vezére volt, töretlenül halad Koppányig – Ár-pád–Levente–Bogát Kál–Bulcsu–Szerénd– Koppány –, akit az elfogult, klerikális szempontú Istvánlegenda szerzôje István ,,nagy-bátyjának” mond nyílván azért, hogy azt a bizonyos házasságot ,,vérfertôzésnek”  lehes-sen beállítani. Koppány azonban Istvánnak egyszerűen nem lehetett  ,,nagybátyja”, hiszen Gézának sem nem testvére, sem nem unoka-testvére, még másodfokon sem. Koppány nemcsak Taksonynak nem fia, de még  Zsoltnak sem unokája. Koppány Árpádnak az ükunokája.

3 Levente, árpád legidôsebb fia és a törzsszövetség akkori horkája, 28–30 éves lehetett, amikor a bolgár hadjáratban, 895-ben elesett. Gyermekei – két-három fiú és egy leány – a kilenevenes évek során születhettek. Bogát Kál ennél fogva 910–911-ben nôsülhetett, és Vérbulcsu 912–914 körül született, s 937-ben (elsô nagy hadjárata) 24–25 éves korában vette át apja  örökét, a horka méltóságot. Fia, Szerénd, a harmincas évek végén születhetik, mivel a 955-i tragikus végű hadjáratban még nem vesz részt, mert fiatal, valószínűleg a 937. évi nagy hadjárat után, 938-ban született. Nôsülése apja megrendítô tragédiája után egy-két évvel, talán 958-ban, vagy  959-ben történhetik. Koppány születési idejét tehát 960 elôttre tenni nem lehet. Valószínű idô 962-964.

4 Akárhogyan is állítja be a dolgot Hartwik püspök erôsen céltudatos legendája, s akár-hogyan is eltorzítja az eseményeket késôbbi, egyházi nyomás alatt álló történetírásunk, Koppánynak az ôsi magyar öröklési jog szerint tisztán és megtámadhatatlanul igaza volt. Koppány középkori történelmünknek egyik tragikus hôse, akit a hatalmas Új Erô, a kereszténység gázolt le, és bukása a nemzet fennmaradásának véres és keserű ára volt.

 


A TISZTÍTÓTŰZ és a pokol

 

            ( E tanulmányrészlet a keresztény ember számára nélkülözhetetlen tényeket tudato-sít. Szerzôje a Szent X. Piusz Papi Testvé-riség  Jézus  Szíve  Papszemináriumá”-nak

– Zaitzkofen, Németország – teológiaprofesszora.)

 

A tisztítótűz

 

            Egy tisztulási hely, ahol azoknak kell szenvedniük, akik haláluk pillanatában  ugyan a megszentelô kegyelem állapotában voltak, de bűneikért kiérdemelt összes  büntetésüket még nem töltötték le. Létezése katolikus dogma. A Szentírás ezt mondja: ,,szent s jámbor gondolat... a halottakért imádkozni...., hogy megszabaduljanak  bű-neiktôl” (2 Mak. 12,46). A keresztények ezért minden idôben imádkoztak halottaikért és lelkük üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi idôkbôl is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak.

            Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy ésszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törôdtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért. Ezért ôk még nem készek arra, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lépjenek, hanem lelkük tisztulását, melyet a földön elhanyagoltak, még be kell pótolniuk. Bár a protestantizmus általában nem fogadja el a tisztítótűz létezését, a protestáns K. A. Hase-nek el kell ismernie: ,,A legtöbb haldokló túl jó a pokolra, de biztosan túl rossz a mennyországra, nyíltan be kell vallani, hogy e kérdésben a reformált protestantizmusban homályosság uralkodik.”

            Néhány szent, kinek természetfölötti tudás adatott a tisztítótűzrôl, arról biztosít  bennünket, hogy a megholt lelkek maguktól rohannak a tisztítótűz lángjaiba, mivel  világosan felismerik, hogy a maguk tökéletlen, foltos állapotában nem léphetnek Isten bol-dogságos látására.

            A tisztítótűzben szenvedô lelkek biztosak lelkük üdvösségében. Ennek ellenére  helytelen dolog lenne a tisztítótüzet köny-nyedén venni, hiszen a szentek arra taníta- nak, hogy a tisztítótűz kínjai nagyon nagyok. Maga a legenyhébb szenvedés ott súlyosabb, mint az evilági legnagyobb kín. Genovai Szent Katalin mondja: ,,Aki ezen  a világon kitölti büntetését, az néhány fillérrel egyenlíti ki ezer dukátos tartozását.  Aki azonban bűneiért csak a következô életben vezekel, az néhány fillér helyett  ezer dukáttal fizet.” Isten tehát bôkezűen jutalmazza a földön önként viselt szenvedéseinket és áldozatainkat, és kevéssel is megelégszik. A tisztítótűzben azonban az  igazságosság egész szigorát el kell tűrni. Emellett a tisztítótűzben a szenvedést  mindennemű megszakítás nélkül kell elviselni, míg ebben az életben még a legnagyobb kín is vigasztalással és szünetekkel súlyt bennünket.

            A tisztítótűz szenvedései biztosan kü-lönbözô súlyosságúak annak az állapotnak  megfelelôen, melyben a lélek halála pillanatában volt. Egyes lelkek éppen csak átmennek a tisztítótűzön, másoknak viszont nagyon sokáig kell ott maradniuk: évekig, évtizedekig vagy akár évszázadokig.

            A szegény lelkek fô büntetése az Isten látásától való megfosztottságuk. Mikor a  lélek elhagyja a testet, minden tévedés és szétszórtság megszűnik. A lélek akkor  egész pontosan felismeri, hogy csak Isten a célja, hogy mindenen felül egyedül ô  méltó a szeretetre, és semmi egyébnek nincs értelme. Ezt az Istent még nem birtokolhatni, látására talán még sokáig várni, jelenti a legnagyobb kínt a tisztítótűz lakói számára. Ehhez jönnek még más büntetések, azoknak a bűnöknek fajtája szerint, melyeket a lélek földi életében elkövetett.

            Miként azt fentebb már láttuk, a sze-gény lelkek önként mennek a tűzbe. Ezért  súlyos szenvedéseiket a legtökéletesebb megadással tűrik, anélkül, hogy perlekednének vagy morognának miatta. Ezáltal a szenvedések türelmes elviseléséhez példaképül szolgálnak számunkra. Próbáljunk meg segíteni nekik azzal, hogy imádkozunk értük, búcsút nyerünk számukra és misét mondatunk érettük. Ezzel enyhíthetjük és megrövidíthetjük szenvedéseiket. A sze-gény lelkek meg fogják nekünk  ezt hálálni azzal, hogy majdan ôk járnak közbe érettünk.

            ,,Ha lelkünket a katolikus Egyházzal összhangba akarjuk helyezni, akkor igazi jámborsággal kell megemlékeznünk a tisz-títótűzben szenvedô szegény lelkekrôl, hiszen minden valószínűség szerint mi magunk is több-kevesebb idôt ott fogunk eltölteni – vágyjunk erre, ez kiválasztottságunk jele lesz. Ha mi Isten szentségét és  hasonlíthatatlan tisztaságát fe1 tudnánk ismerni, nem csodálkoznánk, hogy ô töké-letlenségeket fedez fel bennünk, melyek nem egyeztethetôek össze a Legszentebb  Szentháromság szentségével.” (Lefebvre érsek, Lelki útmutató, 81. oldal).

 

 

A pokol

           

            A pokol létezése a kinyilatkoztatásban egyértelműen szerepel. Üdvözítônk gyak-ran beszél a pokolról, hogy óvjon bennünket tôle: ,,Ha jobb szemed megbotránkoztat  téged, vájd ki azt, és vesd el magadtól, mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid  közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék” (Mt. 5,29). ,,Ne féljetek azoktól,  akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani” (Mt. 10,28). És a farizeusoknak ezt kiáltja oda: ,,Hogy is kerülhetné-tek el a kárhozat büntetését?” (Mt. 23,33).

            Ezen túlmenôen Isten látomásban számos személynek megmutatta a poklot, mint

például a Fatima-i gyermekeknek: ,,A Szent Szűz kitárta karjait... Mintha valami  fénysáv hatolt volna belôlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk  meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és  bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükbôl füst  és láng tört ki... Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek... Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztô és szörnyű  formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. Hála legyen Égi Anyánknak, aki korábban megígérte nekünk, hogy a  mennybe vezet bennünket. Ha ez nem lett volna így, akkor azt hiszem, az ijedtségtôl  és döbbenettôl meghaltunk volna” (Lucia nôvér Fatimáról beszél, 100. o.).

            A pokol az isteni igazságosság egyik követelménye, mert ezen a földön az igazságosság nem mindig érvényesül. Naponta olvasunk például borzalmas go-nosztettekrôl, gyilkosságokról, gyermekek szörnyűséges bántalmazásáról, megerôszakolásokról stb. A tettesek gyakorta nem kapják meg méltó büntetésüket. Nem igazságos dolog akkor, hogy van pokol? Milyen elképzelésük van azoknak az igaz-ságról,  akik úgy vélik, hogy nincs pokol, hanem mindenki a mennybe jut? De ne hagyjuk  magunkat megtéveszteni: a pokolba nem csak a gyilkosok és veszélyes bűnözôk  kerülnek, hanem olyanok is, akik más súlyos bűn által elfordultak Istentôl, és ezt  ôszintén nem bánták és nem gyónták meg (ahogy lehetôségük nyílt erre).

            A pokol büntetései szörnyűségesek, és semmilyen földi kínhoz nem hasonlít-hatóak. A legsúlyosabb büntetés az Istentôl való elvetettség, az Isten boldogságos látásából való kirekesztettség. Ha az ember evilágon nem is szenved az Istentôl való  elválástól, a pokol kárhozottjai már világosan tudják, hogy Isten számára teremtettek, hogy minden, amiben részük volt Istentôl származott, és hogy egyedül Isten az, aki létüknek értelmet adhat. De mivel ôk elfordultak Tôle, rettenetes meghasonlott-ságban, belsô ellentmondásban élnek. A kárhozottak másik fenyítése a démonoknak való teljes kiszolgáltatottságukból áll. Mi-vel földi életükben a démonokat követték, most megérdemlik, hogy ezek kínzásától szenvedjenek. Hogy mit jelent  ezeknek a gonosz szellemeknek védtelenül kiszolgáltatva lenni, arról talán valamelyes fogalmat kaphatunk a megszállottakról szóló leírásokból.

            Végezetül a kárhozottakat a pokolbeli tűz is kínozni fogja. Az Üdvözítô az Utolsó Ítéletkor így fog hozzájuk szólni: ,,Távoz-zatok tôlem, átkozottak, az örök tűzre,  mely az ördögnek készíttetett és az ô angyalainak” (Mt. 25,41). És Jézus más alkalommal ezt mondta: ,,...jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel  együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre” (Mk. 9,43). Az az ellenvetés, mely szerint tisztán szellemi lények, mint amilyenek a démonok vagy a lelkek, nem szenvedhetnek anyagi tűztôl, nem tart-ható fenn. Ha a lélek ebben az életben annyira össze van kötve a testtel, hogy a test szenvedései az ô szenvedései is, akkor az  is lehetséges, hogy ô is szenvedjen a tűztôl. Az igaz, hogy a tűznek nincs természetes ereje, amivel a léleknek árthat. De a pokolbéli tűz Isten büntetô eszköze, így  Isten természetfeletti erôt adott neki. Ezenkívül a test feltámadása után a kárhozottak tes-tükön is elszenvedik a tűz kínjait.

 

Pater Matthias Gaudron


Erkölcsi megújulást!

 

A nemzet biztonsága

 

            Minden nemzet joga és kötelessége megvédelmeznie tagjait, azok életét, va-gyonát és a nemzet közös tulajdonát.

            Ami a honvédelmet illeti, a bolsevista uralomnak sikerült morálisan lezülleszteni. Nekik egy magát lélekben megadó nemzet kellett, amelybe beolthatták, hogy ilyen hadsereggel úgy sem mennénk semmire, tehát szükséges a nagy testvér jelenléte és megszálló védelme. Ugyanerre a kisebb-rendű#ségi érzésre építenek a szociálliberá-lisok is. Valljuk be, a mai magyar ifjúság jelentô#s részébô#l hiányzik a katonai szel-lem. Még a néhány hónapos szolgálatot is igyekeznek megúszni, pedig az alapvetô# honvédelmi ismeretek elsajátítására igenis szükség van. Nagyon elbíztuk magunkat úgy gondolván, minket úgysem érhet soha semmi vész, ami mindig máshol, mással történik. Ne feledjük, egy nép mindig akkor válik kiszolgáltatottá, ha elbízza magát.

            Ideje rádöbbennünk, hogy a következô# évezred a felelô#tlen emberi beavatkozás kö-vetkeztében a katasztrófák évezrede lesz. Minél inkább képes megszervezni egy nemzet tagjainak megmentését és megvé-dését, annál inkább leküzdi a rá leselkedô# veszélyeket. Az önzésükben és jólétükben eltunyult népek csak késô#n döbbennek rá kiszolgáltatottságukra.

            A védelem erô#t jelent, ami mint tudjuk, az egységben van. Egy nemzet akkor tud úrrá lenni a nehézségeken, ha képes egyazon cél érdekében, egy idô#ben, helyen kellô# erô#t összpontosítani. Ehhez pedig szer-vezettség, fegyelem és önfegyelem szükséges. Nézzük, miként viszonyulnak a liberálisok e háromhoz.

            A magyar nemzet szervezettsége? Már a nemzet fogalma is elfogadhatatlan számuk-ra, nemhogy szervezettsége. Ne is törôdjön egyik a másikkal. A dunántúli a tiszántúlival, majd elvégzi a gátépítést az, akinek az a dolga. Az adóalany meg nézze az egészet a híradóból úgy, mintha egy másik föld-részen történne.

            Fegyelem? Utálatos dolog, mely ellen-kezik a liberális elvekkel.

            Önfegyelem? Még gátolná a személyi-ség szabad kibontakozását. Sajnos, napjainkra oda jutottunk, hogy ha tíz magyar fiatalt próbálnánk egy idôben és helyen ugyanazon célból összehívni, abból felét hiába is várnánk.

            A túlzott, vagy logikátlan fegyelmezés az egyénbôl ellenérzést vált ki, amely a liberális oldal felé sodorja. Az egyes ember csak akkor fogadja el a fegyelmezést, ha tudatában van annak ésszerű és célszerű voltával. Az engedelmesség pedig nem vakfegyelemre és a bütetéstôl való félelemre, hanem a saját akaratból való önfegyelemre kell hogy épüljön, illetve arra a felisme-résre, hogy a magyar ember egyéni érdeke és a magyar nemzet érdeke nem lehet ellentétes.

 

Értékszemlélet-váltás

 

 A liberális értékszemléletet megfigyelve láthatjuk, hogy miközben toleranciát hirdetnek és önmagukat a rászorulók támaszai-ként tütetik fel, olyan szellemiség hono-sodik meg általuk a társadalomban, amely azt kettéosztja: sikeresekre és sikertele-nekre. Ez még nem is lenne fô probléma, de világukban az sem okoz gondot, ha valaki más embereken átgázolva, azokat kijátszva, erkölcsi szabályokat semmibe véve válik sikeressé. A veszély pedig ebben az értékszemléleti torzulásban rejlik, és az általa létrehozott társadalmi kiválasztódásban, mert nem a hagyományos emberi értékeket tekinti mércének, hanem az ellenkezôjét. Amikor manapság szembesülük a modern világ elanyagiasodásával  –  azzal, hogy leginkább az anyagi javak határozzák meg, ki milyen ember (milyen autója van, mily drága ruhát hord, milyenek az ékszerei?) –, kérdés: fontosabb az anyag az erkölcsnél? Ha nemzetben gondolkodunk, akkor az el-ismerés a nemzetnek tett szolgálatért jár. Ha emberben gondolkodunk, a megbecsülést az emberséges magatartás, ha magyarságban, a dicsôséget a magyarságért való kiállás jelenti.

            A modern világban gyakran tapasztalhatjuk, hogy intelligencián csupán a meg-szerzett tudás mennyisége és a logikai ösz-szefüggések felismerésének gyorsasága értendô. Az intelligencia, mint a viselke-déskultúra meghatározója, mellékessé vált.

            Olyan értékszemléletre van szükségük, amely alapja a nemzet erkölcsi megújulásának. Ha különbek akarunk lenni másoknál, olyan viselkedéskultúrára van szükségük, amely másoknál különbbé tesz.

 

Mészáros Károly


Gárdonyi Géza 

Magyar sors

 

            A fejedelem haldoklott.

            Az ágyánál ott állt egyetlen fiacskája, a tíz éves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége. S ott állt a három vezér a hét közül, – Lél, Bölcs és Botond. Bizony húsz éve már,  hogy a nagy Álmossal egymásnak  vérébôl ittanak Lebediában örök szövetséget. Azóta Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint  költöznek utána. S im a fejedelem is  készülôdik.

            Szegen a kard. Ômaga alatt medvebôrös ágy. Künn a tavasz hideg holdja világol. Benn sárga viaszfáklyák lángja lobog szo-morún. Hárman az ágynál. Egy az ágylábnál a pap kezében, aki a térdelô másik táltospapnak a könyvére világít.

            A csöndességben behallani nagymellű Csepel sírását a folyosóról.  Hogy épp az ô szigetén hal meg a fejedelem! Már hát csak annyiban az  övé, hogy ô járta körül elsôben s ô ajánlotta a fejedelemnek, hogy oda-építtesse a palotáját. A honnmaradó  népnek is alkalmas hely háború idején.

            Behallani a sirását:

            –             Ki tart meg minket, ha ô meghal?

            És behallani, hogyan doborognak  az érkezô lovasok százával, ezrével a  Dunán által a hídon.

            Csak alig egy hete, hogy fekszik a  fejedelem. De halálos gyujtovány-hideg döntötte ágyba. Az orvos-papok  nem merik a családnak megmondani,  hogy a hajnali kürtszót alig hallja már a fejedelem, – hozassa el a család az agg Imecset, a fôtáltost, fôjóst, a nagy Káma unokáját. Mondja meg az, hogy mi van a csillagokban?  Meghagyja-e Isten még a fejedelmet?  Vagyhogy eltelt az ideje földi életének?

            A fáklya serceg.

            Asszony sír a haldokló kezén.

            Künn a nép, mint a tenger morajlása:

            –             Árpád! Ne hagyj el bennünket!  Árpád apánk!

            És a folyosóról behallatszik nagymellű Csepelnek a zokogása:

            –             Vége a magyarnak!

Mert bizony kuvik szólt a fákon az  elôbbi éjen a palota mellett. A paripák is külö-nösképpen ijedeztek éjféltájt az istálóban. Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek a halál bontott ágyat.

            Rekedt bús hang kérdi a folyosón: 

            –            A földön van már?

            –            Nem, – feleli Csepel, – még  Imecset várjuk: talán az ô könyörgése megtartja a csillagát.

            A fejedelem fekszik párnák közt hanyattan. Piros selyemcserge mellig betakarja. A fejedelemné nem engedi még, hogy a földre tegyék, hogy a  föld-anya keblére hajtsa a fejét.

            –            Nem, hiszen még nincs annyira!  És nem is hal meg, nem, nem! Nem engedi Isten, hogy meghaljon!

            Árpád nem ügyel már szavakra, sírásra. Arca viaszszín, félig behunyt  szeme már a másvilágra réved.

            Nyolclovas szekér ment délután  Ime-csért Buda alá, a szent áldozóhelyre, hogy elhozza a szent patak  mellôl, szent nyírfák alól, ahol immáron tíz éve tanyázik, – fehér bôr sátrában, rudakon fehérló csont lófejek között. Ô maga is mintha a tél királya volna: fehér szakálla a melléig ér. Vastag szemöldöke, mint a  zuzmarás moh.

            Karosszéken hozza be két fiatal bonc. Eresztik a széket a haldokló  ágya felé.

            –            Megmarad-e? – kérdezi minden bús szem.

            S a fejedelemné ott-térdeltében az Ô kezét ragadja meg:

            –            Mondd, hogy megmarad! Megmarad! Megmarad! Vagy a szivem itt mingyárt meghasad!

            A jóspap zuzmarás szemöldöke alól  vízgyôngy csillan elô s lefut a szakálán.

            –            Árpád! – rebegi, – Árpád! ... 

            Ô tartotta valamikor hétnapos korában az áldókô szent tüze füstje fölé. Ô jósolta meg még Lebedia elôtt  a fejedelemségét, ô áldatta meg az etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsôséges kardját. S ö áldozta a nagy hálaünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is meg-vívták. Csak Zoltán eljegyzésére nem  ment már le Csepelre.

            –            Százesztendôs ember nem ember, - mondotta, – csak lézengô  halott.

            S maradt a sátrában a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére sem ember, sem asszony nem  léphet, ahol galy-lyat törni, virágot szakítani, vízbôl meríteni senkinek nem  szabad.

            Szép hely: pillangók pihenôje. Lábujjhegyen halad át rajta az ôz is.

            A tor után mondta is a fejedelem: 

            –          Itt legyen majd az én örök nyugvó-sírom, a te nyírfáid alatt abban a szent csöndben.

            Csupa erô volt még Árpád akkoridôn, noha már deres a haja és szakála. S most: fehér árnyéka csupán  önmagának.

            –            Megmarad-e? – kérdi reszketô szóval a fejedelemné, – jósolj! Az  orvosok jó szóval biztatnak, de a szemük gyászt mond. Jósolj!

            Az agg visszahanyatlott a székébe.

            –            Én jósoljak-e? – mormogta  szomo-rún maga elé.

            S a feje rezgett, mint téli szellôben  a fán maradt levél.

            –            Jósolj életet neki! Hiszen ha ôsz is, nincs a vénség végén. Jósolj! Te mindig igazat jósoltál! Most a legigazabbat: életet neki!

            Az agg bólogatott:

            –            Könnyű volt jósolnom: láthattuk nemes szép homlokán Isten urunk jegyét. Akit maga Isten jelöl vezérségére, gyôze-lem van írva annak a kardjára.

            S a falon függô fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a kardok gyémántjain, rubintján, aranyos bordáin.

            A fejedelemné megragadta az agg  pap karját:

            –            Megmarad-e? Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul: megmarad! 

            Az agg Árpádra nézett:

            –            Uram, fejedelmem...

            Árpád nem is pillant a szólító szóra,  feküszik, mint a kô.

            –            Fejedelmem, Árpád.... A te ágyad mellett Atilla lelke leng és Álmos atyád lelke és Levente fiad lelke. Te már ôket nézed. A te szemed elôl  oszladozik már a messze-jôvendô  idôk ködtengere is... Húsz év óta a  harmadik országunk ez. Te vezettél  bele fegyver-viharok közt véreslábu  lova-kon, diadalmas lobogóval. Te Isten szeme-választottja ember, mondd  meg nekünk, ha utolsó erejével is ajakadnak: összecsukta-e már szárnyát a szent turul? Megáll-e már valahára  ez a vándor nemzet? Megmarad-e ez  a Tisza-Duna földje örök országunknak, örökös hazánknak?

            Még a fejedelemné sírása is elnémul e szóra. Minden szem a fejedelem viaszszin arcára tapad.

            –            Megmarad-e örökös hazánknak?

            Árpád ajka mozdul. Felel, mint az  álmodó ahogy szól:

            –            Meg.

            Az agg táltos áhitatos arccal tekint a magasba s boldog lélekzettel rebeg:

            –            Oh hála neked nemzetünk Istene! Az életnek szülhet immáron a magyar anya. Eke fénylik, fegyver  rozsdásodik, nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunknak füves szép mezein. Sátoraink körül a  békesség virágai nyílnak. Mondd  dicsô költözô, messze jövendô idôknek  tükörébe látó, csak egy szóval is mondd: nyugalmas boldog élete lesz-e  itt a ma-gyarnak?

            S az agg táltos a széken elôre hajolva várja a szót a fejedelem ajkán  Árpád feküszik márványosult arccal. Csak a sze-me pillája rezeg még, mint havába muló elégett szövétnek  utolsó szikrája. De ajka nem mozdul.

            Az agg táltos szava szinte holtakat  ébresztôn könyörög:

            –            Árpád, Isten választottja, Hacsak egy igét is!... A te ajkadon immár a sorsunkat látó szent egek szólanak: Mi a sorsunk itt a jövendôk folyásán? Mi tarthat meg itten idôk végeiglen? Kényszerítlek téged Isten  országa szélén, Isten szent nevével, ha  hűlô ajakkal is, szólj! Szólj Isten szavával : mi a magyar sorsa itt ezen a földön?

            S még a fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is vára-kozásra nyiltan bámult a halál fagyába sá-padó arcra. Távoli bús kürtszó búgott a Duna tulján által az  éjjeli csenden, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel a szellemek karjában másvilágra induló nagy fejedelmet:

            –            Mi a magyar sorsa a jövendô idôk messze végéiglen, mi a magyar sorsa itt ezen a földön?

            Árpád szeme még egyszer megnyilott. Újja is megmozdult: bágyadtan  mutatott a falra. S kékülô ajka alig hallhatón rebegte:

            –            A kard.