Újvidék – újragondolva - Reményi Hajnalka
Magyarország orosz szemmel
Könyvsors – sorskönyv
Köszönetnyílvánítás - Sándor József László
 

Újvidék – újragondolva - Reményi Hajnalka
 
                A Délvidék 1941-es visszacsatolása után néhány hónappal megerôsödött a szervezett  partizántevékenység elôször Szerbiában, majd Boszniában, Montenegróban, és  Horvátország-ban. Késôbb központi parancsra a kommunisták kezdtek beszivárogni Bácskába  is.
                Egyes elfogott partizánok vallomásai alapján egy bácskai kommunista felkelés tervérôl  értesültek a német hatóságok, amelyre figyelmeztették a magyarokat. Ôsztôl kezdve gyújtogatások, telefon- és vasútvonal-rongálások, vonatrobbantások is  történtek.
                A Délvidéken több csendôrt meggyilkoltak a partizánok, a legtöbb esetben orvul, hátulról,  vagy lesállásokból.
                Az események hatására október 9-én Szombathelyi Ferenc vezérkari fônök átirattal fordult Bárdossy miniszterelnökhöz a bácskai terrorcselekmények erôteljesebb megtorlása  érdekében.
                December 30-án a zsablyai csendôrôrsöt bizalmasan arról értesítették, hogy a Bánátból  ,,gyanús elemek” szivárogtak át a Bácskába. 1942 január 4-én az egyik tanyán gyanús  mozgást észleltek. A hamarosan megérkezô csendôrök és a partizánok között heves tűzpárbaj
alakult ki, 10 partizán meghalt, a járôr 7 tagja pedig megsebesült.
                Másnap Szombathelyi Ferenc vezérezredes elérkezettnek látta az idôt a déli határ katonai  megerôsítésére, és razziát rendelt el. A razziát végzô karhatalmi erôk vezetésével Feketehal-my-Czeydner Ferenc altábornagyot bízta meg.
                A Grassy József vezérkari ezredes által vezetett zombori 15. gyalogdandárt Újvidékre, a  kiskunhalasi 20/I. gyalogzászlóaljat Zsablyára helyezte. A 2. lovasdandár páncélozott gépko-csiszázadát karhatalmi célokra Deák László ezredesnek rendelte alá. Deák közvetlen  felettese tehát Grassy lett.
                Zsablyán nagyméretű kutatás kezdôdött a partizánok után. Állítólag a szerb lakosság egy  része támogatta a kommunista partizánokat. Az orvlövészek egy része a felelôsségrevonás  elôl a környéken rejtôzött el, ezért a razziát a Sajkásvidék egész területére kiterjesztették.  Ennek végrehajtására Deák László honvéd zász-lóalját vezényelték ki.
                Január 5-re a karhatalmi alakulatok felszámolták a Stevan Divnin vezette partizáncsoportot,  amelynek létszámát 100–110 fôre becsülték.
Január 6-án megkezdôdött a terület tervszerű átfésülése. Az elfogottak vallomásai megerô-sítették a görögkeleti karácsony napjára, január 6-ra tervezett felkelés hírét, amely együtt járt volna a magyar, és német lakosság elleni bosszúhadjárattal.
                Január 12-én Feketehalmy-Czeydner olyan értelemben tájékoztatta Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Bartha Károly honvédelmi minisztert, és Szombathelyi Ferencet, a vezérkar  fônökét, hogy a partizánok Újvidékre húzódtak, ezért szükséges a razzia kiterjesztése erre a  városra is.
                Január 20-án Grassy József vezérôrnagy eligazítást tartott, ahol ismertette Szombathelyi  Ferenc parancsát. Szombathelyi itt ezekkel a szavakkal rendelte el a razziát: ,,Tisztogatást és  megtorlást rendelek el.”
                Magyarország ekkor háborúban állt, így szigorú háborús törvények voltak érvényben.  Hozzá kell tenni, hogy a nemzetközi jog, és a genfi egyezmények a reguláris hadsereget  védték csupán. Mindazok, akik ezen kívül estek, közönséges bűnözôknek minôsültek, vagyis a vezérkari fônökség az akkor hatályos jogszabályok értelmében törvényszerűen járt el.  A partizántevékenység, mint az ország belsô rendjét veszélyeztetô cselekedet, a háború idején statáriális eljárást vont maga után.
                Az újvidéki razzia vezetôje Grassy József honvéd vezérôrnagy, és Deák László honvéd  ezredes volt. Mint legfelsôbb parancsnok jelen volt Feketehalmy-Czeydner Ferenc  altábornagy, a szegedi hadtest parancsnoka. Grassy a honvéd alakulatokon kívül  parancsnoksága alá rendelte az Újvidéken lévô rendôrséget, és az oda összpontosított  csendôrséget is.
                A razzia tervét Tallián József, az újvidéki rendôrkapitány helyettese, és Gaál Lajos csendôralezredes készítette el. ,,A terv szerint a várost teljesen körülzárták, és három körzetre osztották. A razzia lefolytatására 240 járôrt rendeltek ki. A kutató járôrök feladata az volt, hogy a lakosságot igazoltassák. Akik nem tudják magukat kellôképpen igazolni, azokat a kísérô járôröknek adják át, a kísérô járôrök hátrakísérik ôket a gyűjtô járôrökhöz, akik aztán az elfogottakat a  gyűjtôhelyre, a leventeotthonban felállított igazoló bizottság elé viszik. A kutatás iránya a város külsô kerületeibôl a belváros felé halad. Akiket a helybeli lakosokból összeállított igazoló bizottság nem igazol, rögtönítélô bíróság elé kerülnek, és halállal büntetendôk.”
                A kivégzéseket a Duna-parton, a strandon hajtották végre. Az áldozatok holttesteit a Dunába dobták. A kivégzô katonai alakulat parancsnoka Korompay Gusztáv fôhajónagy volt, aki a kivégzésekre a parancsot Grassy vezérôrnagytól kapta.
                A kivégzések végrehajtói katonák, és folyamôrök voltak, közöttük egy csendôr sem volt.  Az újvidéki razziában a csendôrök feladata kizárólag az igazoltatás, letartóztatás, és a  gyűjtôhelyre való bekísérés volt.
                A kivégzettek száma a különbözô források szerint változó. Kállay 2000, Horthy  Emlék-irataiban 1300, Karsai 2111, Buzási pedig (Az újvidéki razzia c. Könyvében) 3340  személyt említ.
                Az elô napokban elítélt, és kivégzett 25–30 fô létszámával Feketehalmy-Czeydner, és Grassy is elégedetlen volt, és a megtorlás fokozására buzdították a razziázó egységeket. Grassy például, amikor Zöldi Márton csendôr-századost felelôsségre vonta amiatt, hogy sze-rinte nem elég erélyesen intézkedik, ezeket a szavakat használta: ,,Mit kísérgeti ezeket? Ezeket ki kell  végezni, és nem kísérgetni!”
                Ezután arra utasította Zöldit, hogy géppuskázzák végig a várost, hiszen – ahogy Grassy  fogalmazott – ,,Itt nem igazoltatásról, hanem megtorlásról van szó!”
                Zöldi Márton saját vallomása szerint ezt a parancsot nem hajtotta végre, és az Újvidéken  történt gyilkosságok elkövetését nem tudták egyértelműen rábizonyítani. 
                1946-ban mégis vádat emeltek ellene tömeggyilkosság címén, és a – feltehetôen  kényszervallatással kicsikart – ,,beismerés” alapján tették meg ôt az újvidéki razzia egyik  fôbűnösévé.
                Szombathelyi január 22-én táviratilag utasította Feketehalmy-Czeydnert az atrocitások (és  nem a razzia) beszüntetésére.
                Feketehalmy-Czeydner január 24-én a raz-zia ,,nem csapásszerű”, hanem fokozatos befejezésére vonatkozó irányelveket adott ki, ennek alapján január 30-án az teljesen be is  fejezôdött.
Amint az újvidéki események híre – a hírzárlat ellenére – elterjedt Budapesten, Bajcsy-Zsilinszky Endre január 19-én levélben tiltakozott Bárdossynál. Bárdossy az Országgyűlés  elôtt adott válaszában hangsúlyozta a nagysza-bású partizántámadás veszélyességét, és a  védekezô eljárás jogosságát.
                Ennek az irányvonalnak az értelmében az 1942. március 10-én kinevezett új miniszterelnök,  Kállay Miklós egy vizsgálóbizottságot küldött ki Újvidékre Dr. Babós József hadbíró ezredes  vezetésével a tények felderítésére. A bizottság 800 oldalas jelentésben számolt be az ott történt eseményekrôl, amelynek alapján Szombathelyi Ferenc vezérkari fônök ügyészi  nyomozást rendelt el.
                Az üggyel kapcsolatban elôször Popovics Milán szerb képviselô, majd Bajcsy-Zsilinszky  Endre szólalt fel a képviselôházban, akik kivizsgálást, felelôsségre vonást, és az áldozatok  hozzátartozói részére kártérítést követelt.
                Július 10-én Szombathelyi – aki a razziára a parancsot adta – elrendelte az ügyészi  nyomozást, de Horthy Miklós kormányzó augusztus 13-án beszüntette azt a katona-tisztekre vonatkozóan. A csendôrtisztek elleni nyomozás azonban tovább folyt. Feketehalmy-Czeydner  Ferencet, és Deák Lászlót nyugdíjba küldték, Grassy pedig csapattestével a keleti frontra  ment.
                A nyomozás elrendelése után Kállay Miklós miniszterelnök nyilvánosan is kifejtette  állás-pontját az országgyűlésen az eseményekkel kapcsolatban.
                1943 október 11-én Horthy kormányzó visz-szavonta korábbi elhatározását, és ismét elrendelte  a katonatisztek bíróság elé állítását.
                A bírósági tárgyalás 1943, december 8-án kezdôdött. A Vkf. Bírósága furcsa módon az  1930: III. törvénycikkbe ütközô hűtlenség bűntette címén helyezett vád alá három honvéd-,  és tizenkét csendôrtisztet.
                A vád itt azért a hűtlenség volt, (amely az eseményeket ismerve nagyon különösen hangzik)  mert ezen a jogcímen rögtönítélô katonai bíróság elé lehet állítani a vádlottakat, súlyos  ítéleteket lehet kiszabni, a bíróság ítélete ellen fellebbezésre nincs lehetôség, és az azonnal  végrehajtható.
                A vádlottak a vizsgálat folyamán sza-badlábon voltak, egyedül Zöldi Mártont tartóztatták le. A bírósági tárgyalás napokon át megszakítás nélkül, éjjel-nappal folyt a Margit krt. 85. sz. alatti katonai büntetôintézet tárgyalótermében. A bíróságnak három altábornagy tagja volt: Náday István elnök, Németh József és Kiss János tagok. Dr. Babós József hadbíró ezredes volt a vádló, aki elôzôleg a helyszínen három hónapon keresztül nyomozta a történteket. A  tárgyalást Gazda Imre hadbíró százados vezette.
vit. Feketehalmy-Czeydner Ferenc ellen a vád az volt, hogy az utasítástól eltérô  rendelkezéseket adott ki. Az elkövetett visszaélésekrôl felsôbb helyre a valóságnak nem megfelelô jelentést tett.                 A Vkf.-nek azután a rendelete után, hogy minden vérengzést akadályozzon meg, eltűrte, hogy  másnap   újvidéken  még  803  személyt  agyonlôjenek.
                vit. Grassy József honvéd vezérôrnagy, II. rendű vádlott elleni vád az volt, hogy  vésztörvényszéket alakított, annak keretében bírói ítélet nélkül a kijelölteket kivégeztette.  vit. Deák László honvéd ezredes, III. rendű vádlott elleni vád az volt, hogy a Csurogon  megsebesült foglyokat agyonlövette.
                Dr. Zöldi Márton csendôr századost pedig azzal vádolták, hogy súlyos kötelességmulasztást követett el azáltal, hogy járôrei ellenôrzését elhanyagolta. Az ügyészség azon a címen is emelt vádat még ellene, hogy az újvidéki vérengzések egy része az ô tudtával történt. Azt, hogy gyilkosságokra adott volna parancsot, vagy azt személyesen követett volna el,  nem tudták rábizonyítani.
                Egy hónapi tárgyalás után a bíróság Feketehalmy-Czeydner Ferencet, Grassy Józsefet, Deák Lászlót, Zöldi Mártont és Korompay Gusztávot halálra, húsz személyt pedig 5–15 évig  terjedô börtönbüntetésre ítélte.
Az eljárás egésze azt a célt szolgálta, hogy a parancs kiadóit mentesítse a felelôsség alól, és  azt a csendôrségre hárítsa, amelynek a szerepe a razziában az igazoltatásra, letartóztatásra,  bekísérésre korlátozódott.
                Az ítélethirdetés közeledtével azonban Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák és Zöldi  Németországba szökött. Zöldi Mártonnál késôbb súlyosbító körülménynek vették ezt, és fôleg  azt a tényt, hogy beállt az SS-be. Ez azért is következett be, mivel jól tudta, hogy ha ezt a  testületet választja, a németek nem adhatják ki Magyarországnak.
                Szökését késôbb úgy értékelték, hogy ezzel ,,beismerte bűnösségét”, ám valójában ennek  oka a bűnbakká válástól való jogos félelem volt.
                A háború végén, miután a magyar csapatokat kiszorították Bácskából, a csendôrök az utolsó  pillanatig a helyükön maradtak, hogy megvédjék a lakosságot az esetleges túlkapásoktól. A magyarok kivonulása után az angol és amerikai segítséggel hatalomra jutott jugoszláv kommunisták kegyetlen bosszút álltak az újvidéki eseményekért. A ma-gyarországi és a szovjet kormány kiszolgáltatta a jugoszláv kormánynak a ,,háborús bűnösök”-ké nyilvánított személyeket. Utóbbiak még Horthy kormányzó kikérését is megkísérelték, de ezt az angol-amerikai hatóságok megtagadták.
                A magyar háborús bűnösök perének végsô tárgyalását 1946 október 22-én tartották  Újvidéken, ahol minden vádlottat halálra ítéltek.
Cseres Tibor így írja le a tárgyalás, és az ítéletek végrehajtásának eseményeit:
                ,,A bírák, mint katonai bíróság a titóista hadsereg egyenruháját viselték. A vádakat Dr.  Gyetvai vajdasági közvádló képviselte. Mindenki tisztában volt vele, leginkább a vádlottak,  hogy itt csak véres komédiáról lesz szó. Nekik mindenképpen meg kell halniuk, mert a  bíróság nem igazságot keres, hanem elôre elkészített halálos ítéleteket mond ki. ...
                A hivatalból kirendelt védôk inkább a vádat képviselték. A vádlottakat koncként dobták oda  Csurog és Zsablya partizántámogató szerb lakóinak. (...) a tárgyaláson (...) sütött a magyar-gyűlölet. A terem, s a környék tele volt milicistával, és OZNA-ügynökökkel. A  tárgyaláson ötpercenként felhangzott a bíztató üvöltés: ,,Akasztófára velük!”
                November 4-én az újvidéki fogház udvarán agyonlôtték Szombathelyi Ferenc vezérezredest,  Bajor Ferenc vezérôrnagyot, a katonai közigazgatás vezetôjét, Gaál Lajos csendôr-alezredest,  Bajsay Jánost, Bács-Bodrog Megye alispánját, Nagy Miklós újvidéki polgármestert, és  Perepatics M. újvidéki kereskedôt. Ugyanezen a napon a város szélén álló kaszárnya elôtt nyilvánosan akasztották fel Grassy József vezérôrnagyot, és Zöldi Márton csendôr-századost.  Másnap agyonverték Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, akit nem akaszthattak fel,  mert gégeoperáción esett át.
                Emellett kivégeztek még több magas rangú újvidéki közigazgatási tisztségviselôt, rendôrt  és csendôrt is, és különös módon Popovics Milán szerb nemzetiségű képviselôt is, aki pedig
elsônek szólalt fel a magyar parlamentben az újvidéki razzia túlkapásaival szemben tilta-kozva.
                A három tábornok kivégzésérôl ma már ellenôrizhetetlen hírek maradtak fenn. Eszerint  Szombathelyi Ferencet Újvidéken karóba húzták volna, Feketehalmy-Czeydner Ferencet  Csuro-gon Grassy Józsefet, és Zöldi Mártont pedig Zsablyán nyakig elevenen a földbe ásva egy-egy lánctalpassal (talán harckocsival) tették a földdel egyenlôvé.
                A hivatalos tudósítások szerint a halálra ítélteket, golyó-, illetve kötél által végezték ki.  A kommunisták, és a velük szimpatizáló szerb lakosság azonban nem csak az általuk  bűnelkövetôknek tartott személyeken állt bosszút, hanem a területen élô magyarokon, és  németeken is.
                1944 októberétôl a szovjet csapatokkal együtt bevonuló szerbek katonai közigazgatást  vezettek be. A magyar és német lakosság ellen szörnyű bosszúhadjárat indult, amely szerve-zett, és elôre gondosan kitervelt volt. Ren-deletekkel tették legálissá gyilkolást, és a  szabad rablást. Az ún. népfelszabadító bizottságok elôírták, hogy a ,,leghatározottabban fel  kell lépnünk az ötödik hadoszlop ellen, különösen a svábok és a magyarok ellen.”
                A Szabad Vajdaság c. folyóirat október 28-án ezt írta: ,,Szükség volt erre a határozott lépésre, szükség van olyan energikus lépésekre, amelyek  biztosítják a Bánát, a Bácska, és Baranya jugoszláv jellegét.”
                A tudatos népirtás eredménye: 40–50 ezer áldozatán kívül még kb. 40 ezren elmenekültek,  így a délvidéki magyarság létszáma a második világháború után 70 ezerrel csökkent. Visszatérve a csendôrség sorsának témájához, összefoglalásképpen azt lehet elmondani róla, hogy az újvidéki üggyel kapcsolatban elítélt csendôrök egy nem vállalt politikai döntés  áldozatai. Mivela  háború menete abban az idôben a tengelyhatalmak számára kedvezôt-lenül alakult, a kormány az angolok felé közeledett, és ennek a politikának fontos feltétele volt,  hogy a hadsereg megfeleljen ennek az elvárásnak, ezért a hadvezetés igyekezett önmagát,  alárendeltjeit mentesíteni a felelôsség alól, és azt a csendôr-ségre hárítani.
                A csendôrség bűnösségének koncepcióját kisebb változtatásokkal átvette a kommunista  kormány is, amely sok ártatlan csendôr kivég-zéséhez, bebörtönzéséhez, és testi-lelki  meg-kínzásához vezetett.
 
Reményi Hajnalka

Alekszej Melhanov visszaemlékezéseibôl
Magyarország orosz szemmel
 
                A nyolcvanas években jártam Magyar-országon. Ebben az idôben létezett még ugyan a Varsói Szerzôdés, de a lengyel ese-mények már nyilvánvalóvá tették egész Európa számára a szocializmus bukását. Azt hiszem, Magyarország mai sikereire némi magyarázatot adhat az, hogy hogyan éltek és  viselkedtek a magyarok már akkor is...
 
                Magyarország akkoriban – a korabeli  szovjet szóhasználattal élve – az úgy-nevezett félkapitalista országok közé tartozott: Az innen érkezô turistákat és üzletembereket fokozottan ellenôrizték a   Szovjet-unióban, besúgókat állítottak melléjük, akik aztán minden lépésükrôl beszámoltak a fejeseknek.
                Mi Csapon keresztül, vonattal érkez-tünk az országba. Az élelmesebbje hozott magával vasalót, vízforralót; elektromos teafôzôt (amit aztán a szállodai szobaasz-szonyoknak adtak el jó pénzért),  valamint a ’80-as olimpia emlékére kiadott rubeleket, melyek nagyon keresettek voltak a magyar numizmaták körében. Magyarországról aztán néhány farmernadrág és Rubik-kocka társaságában  tért haza az ember...
                Magyarországon akkoriban kétféle üzlet volt: az országos hálózatot alkotó nagy szupermarketek, mint például a Skála, és a kicsi, rendszerint magántulajdonban lévô butikok. Ez nem lehet! Ezek  röhögnek rajtunk! – mondták a szovjet emberek ezek láttán. A felszeletelt, műanyag fóliába csomagolt kenyér és a 40 féle kolbász látványa mindannyiunkból  ugyanazt a reakciót váltotta ki: – Nekünk akkor is több tankunk van! – Azok,  akik most járnak a harmincas éveikben, talán már nem is értik, mirôl beszélek.
                Egyszer egy betonüzemben dolgoztam. A műhelyben megengedhetetlen volt, hogy valaki a munkaidô alatt leüljön vagy tétlenül álldogáljon. A művezetô többet keresett, mint a segédmunkás, a műszaki végzettséggel is rendelkezô műhelyfônök másfélszer többet nála, a több műhelyt felügyelô mérnök még nála is többet. Jaj, hányszor, de hányszor eszembe jutott ez késôbb, amikor műszakvezetô mérnökként dolgoztam otthon 930 rubeles fizetésért,  miközben a hozzám beosztott alkoholista szerelô, akinek nyolc általánosa  volt, 280 rubelt kapott!
                A mindennapi életben a szovjet turista számára a legmegdöbbentôbb élmény az volt, hogy a magyarok nem lopnak: a telefonfülkékben érintetlenül hevernek a telefonkönyvek, az utcán a zöldségüzletek nyitott kirakatokkal várakoznak; a diákszálló emeletei ott vannak a televíziók, a pihenô-szobákban pedig az evôeszközkészletek.
                A megérkezést követô napon egyik  szovjet elvtársunk a csoportból egy guriga vécépapírt zsákmányolt a vécébôl. Estére iszonyú megrázkódtatás érte ôt:  ugyanabban a vécéfülkében egy újabb tekercs toalettpapírt talált a régi helyén.
                Az oroszokhoz való viszonyt Magyar-országon több dolog is befolyásolta. Egy-részt fontos volt a szovjet hadsereg szerepe 1945-ben. A németek által megszállt ország; mint utolsó szövetséges a háború után területei nagy részét ismét elveszítette. (Ugyanakkor Románia, bár szintén német szövetséges volt, megkapta a magyarok lakta Erdélyt.) 1956-ban aztán magyarok ezrei vesztek oda. Azok, akik akkor 20 évesek voltak,  ottjártamkor, 1983-ban 47. évükben jártak; s mindannyian jól emlé-keztek a  történtekre...
                Másrészt az sem lényegtelen, hogy a  magyarok szinte szabadon utazhattak  Ausztriába, s láthatták, hogyan fejlôdik a  hozzájuk területben és lélekszámban is  ha-sonló alpesi köztársaság. A maguk lema-radását értelemszerűen a szocializmus, il-letve a Szovjetunió számlájára írták. Sok popegyüttes és elôadó már akkor felvette koncertkörútja állomásai közé Budapestet is. Miközben nálunk, a Szovjetunióban – még sokan emlékeznek rá – a Komszomol elöljárói például törölték a diszkók prog-ramjából a ,,fasiszta” Nazarethet. Esténként a Gellért-hegy tetején fiatalok gyűltek össze: egyetemisták, turisták a világ minden tájáról. Videodiszkóba jártak (mi akkor láttunk elôször videót), szabadtéri koncer-tekre. Nyilvános és szabad összejöveteleket láttunk, az utcákon hippiket – egyszóval egy másik  világba cseppentünk. És ez a világ tetszett nekünk!
                Amit a magyar fiatalokon rögtön észre-vettem, az annak az infantilizmusnak a hiánya volt, amely annyira jellemzô volt a szovjet fiatalokra. Ezek a srácok és lányok már a húszas éveikben komoly és céltudatos emberek voltak. A szocializmus teljesen idegen volt Magyarországtól. Talán sosem volt ott szocializmus...
                Magyarország azóta teljesen levetette  magáról a múlt láncait, s az egészséges  gondolkodást részesíti elônyben. Immár  céltudatosan halad a gazdasági felemelke-dés és az Európai Unió felé: noha  nincs számottevô ásványkincsbázisa, s a nyers-anyagok importjára szorul, mégis fejlôdik és gazdagodik.
                Hogy minek köszönhetô mindez? Annak, amivel sajnos mi nem rendelke-zünk, és amit megtanulni sem igen tudunk: a normalitásnak.
 
,,Országjáró” 2001. december

Könyvsors – sorskönyv
Újra megjelent Bosnyák Zoltán évtizedeken át tiltott könyve
 
                ,,Habent sua fata libelli”,  ,,a könyveknek is megvan a sorsuk”, vallották a régi rómaiak. Akárcsak íróiknak. Különösen igaz ez a jobb-oldali írók 1945 utáni fogadtatására. 1945. február 26-án ugyanis a Dálnoki Miklós Béla vezette ,,Ideiglenes Nemzeti Kormány” minden ,,fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus” sajtótermék bezúzását rendelte el.
                Erre a tragikus sorsra jutottak a magyar jobboldali értelmiségiek legjobb művei, így Bosnyák Zoltánnak a két világháború között kiadott, a magyar jobboldali olvasók körében páratlanul népszerű tanulmányai is. Nem véletlenül, hiszen volt bátorsága ahhoz, hogy a világpolitika legégetôbb kérdésével, a zsidó-kérdéssel foglalkozzon, amint azt tették olyan, az európai szellemtörténetben kimagasló tudósok, mint elôdei közül például Gobineau, Houston Stewart Chamberlain, Theodor Fritsch, és kortársai közül Méhely Lajos, Hans Friedrich Karl Günther. Ezért tekintette ôt halálos ellenségének a bolsevista zsidóság, és tekinti annak ma is a közoktatást, sajtót és politikát uraló liberális világrendszer, noha műveinek tudomá-nyos megalapozottságát mindmáig nem tudta megkérdôjelezni, mint ahogyan adatait sem cáfolta meg.
                De ki is volt Bosnyák Zoltán, akirôl néhány száraz életrajzi adaton túlmenôen nem szólnak ,,tudományos” kézikönyveink?
                1905. január 2-án született Budapesten. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegye-temen szerzett tanári oklevelet. Földrajz-természetrajz szakos tanárként tanított Tápió-szelén, majd 1931-tôl a fôváros számos polgári fiúiskolájában. A közéletbe már az 1920-as évek végén bekapcsolódott, mint a Keresztény Ellen-zéki Párt tagja. Politikai, történelmi elôadásokat tartott a Magyar Országos Véderô Egyesületben, a Magyar Kultúrligában és a Turul Szövetség-ben. 1931-tôl rendszeresen jelentek meg az embertan nemzetközi tekintélyű tanára, Méhely Lajos folyóiratában (,,A Cél”) tanulmányai, amelyeket több jobboldali könyvkiadó meg is jelentetett (Stádium, Centrum, Egyesült Ke-resztény Nemzeti Liga). Elsô könyve 1935-ben jelent meg, a ,,Fôvárosunk elzsidósodása”, ame-lyet rövidesen a ,,Magyarország elzsidósodása” követett, aztán a ,,Harc a zsidó sajtó ellen!” (1938), az ,,Istóczy Gyôzô élete és küzdelmei” (1940), a ,,Zsidókérdés” (1940), a ,,Szembe Judeával!” (elôször 1941-ben, másodszor 1943-ban), a ,,Harc a zsidó veszély ellen!” (1944). 1942-ben általa jött létre a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet (amelynek ,,Harc” című lapját ô szerkesztette), 1944-ben pedig a zsidókérdés megoldását célul kitűzô Budapesti Zsidó Tanács.
                Életét jelen ismereteink alapján Budapest ost-romáig tudjuk pontosan nyomon követni, mivel 1945 után a kommunista és zsidó szervezetek mindent elkövettek, hogy senki ne tudja, ki volt Bosnyák Zoltán. Néhány tényt mégis tudunk. 1944 telén közel 20 magyar családdal és olyan kortársakkal, mint Oláh György, Nagykálnai Levatich László vagy Kiss Ferenc, elhagyta Magyarországot, s a Cseh-Morva Protektorátus területére menekült. A háború vége a mai Csehország területén lévô Hirschbergben érte. Innen Erdélybe utazott felesége, Partin Ilona szülôfalujába, a Brassóhoz közeli Hosszúfaluba, ahol 1950-ig rejtôzött. Leveleket írt emigráns kortársainak (például Muráti Lilinek), amelyekben megírta tapasztalatait a magánföldek álla-mosításáról, a megszálló orosz csapatok garáz-dálkodásairól, az erdélyi magyarok sorsáról. Postaküldeményeit a ,,Securitate” felbontotta, és 1950. márciusában letartóztatta családjával együtt: 20 fôs, állig felfegyverzett rohamosztag szállta meg lakását. A román katonai bíróság kémkedésért, a ,,fennálló társadalmi rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért” 10, feleségét 3, fiát 1 év börtönre ítélte. Bosnyák Zoltánt a Duna-Fekete-tengeri csatornánál lévô, a recski táborhoz hasonló kényszermunkatáborba hajtották politikai fogolyként. 195l. szeptember 1-én a román hatóságok átadták a magyar hatóságoknak, amelyek 1951. végén halálra ítélték könyvei miatt. 1952. szeptember 6-án a Legfelsôbb Bíróság helybenhagyta a halálos ítéletet. 1952. október 4-én végezték ki Bu-dapesten, 47 éves korában, a Kozma utca 13. szám alatti Gyűjtôfogház udvarán. (Felesége 1955–56 körül érdeklôdött a budapesti hatóságoknál sorsáról. Egy év múlva a helyi tanács-titkár behívatta, és szóban közölte vele, hogy férje 1952-ben meghalt.)
                Számtalan történeti-statisztikai tanulmányt írt a zsidóságról, életművének és egyben a zsidókérdéssel foglalkozó hazai irodalomnak legértékesebb műve mégis a ,,Szembe Judeá-val!”. Amint kiderül belôle, nem létezett olyan faji, lélektani, szellemtörténeti vonatkozása a zsidókérdésnek, amely elkerülte volna fi-gyelmét. Bemutatta a magyar antiszemita politika vezéregyéniségeit, Bartha Miklós és Egán Ede hôsi harcát a magyar földért, feltárva, hogy nemcsak az eleve antiszemitáknak, ,,zsidógyűlölôknek” mondott magyar politikusok, hanem olyan istenadta művészek is, mint például Liszt Ferenc, joggal féltették fajtájukat a nemzetközi zsidóság térnyerésétôl. Külön nagy fejezetben számolt be a fajvédelem céljairól, a ,,numerus clausus”-t kijátszó zsidóság egyetemi, fôiskolai hódításairól, a berni ,,protokoll-perrôl”, a magyar zsidótörvények hiányosságairól, valamint a zsidó világpolitika céljairól, szer-vezeteirôl. Végül a magyar nép életére mindmáig végzetes magyar-zsidó házasságokról, a vérkeveredésrôl, a talmudi tanításokból eredô szabadszerelem hatásáról fejtette ki kora lélektani és orvosi ismereteinek figyelembevételével a jobboldali világnézet álláspontját.
                Anélkül, hogy lebecsülnénk jobboldali újságíró kortársait, e könyv alapján is biztosan megállapíthatjuk, hogy mesterén, Méhely Lajo-son kívül nem volt olyan jobboldali újságíró-értelmiségi hazánkban, aki erkölcsi szintjével és tudásával felvehette volna a versenyt. Hiába gyalázták a magukat ,,népbíráknak” mondók, és hiába a ,,Szombat” című zsidó folyóiratban a közelmúltban közzétett arcpirító hazugság, miszerint az ötvenes években az ÁVH szolgálatába állt, írásai pontos helyzetfelisme-réseken alapszanak. Noha nem volt aktív politikus, osztotta a hungarista és nemzetiszocialista világnézet zsidósággal kapcsolatos álláspontját, amely a zsidókérdés végleges megoldását nem a zsidóság fizikai megsemmisítésében látta, hanem a többi népektôl való fizikai elkülö-nítésében. Természetesen ellenezte a magyar-zsidó házasságkötést, a zsidó sajtótermékek vásárlását, olvasását, a kikeresztelkedést. Ha aggasztó jelenünkre gondolunk, fájva vesszük észre, mennyire nem fogadták meg kora ma-gyarságának irányítói sem Bosnyák Zoltán javaslatait, nem is szólva a második világháború utáni évtizedekrôl és a máról. Pedig éppen ma, amikor a nemzetközi zsidóság politikai irányítói, a judeokraták, életünkre törnek, segélykiáltássá válnak sorai. Még akkor is, ha statisztikai adatai ma már csak kortörténeti látleletek. Mert ha adatait olvassuk, önkéntelenül felsóhajthatunk: de boldog korban élt Bosnyák Zoltán, hiszen Budapest utcáin még nem láthatott plazákat, szupermarketeket, nem volt tévé és heti hetes! Magyarországot már a 30-as években elzsidósodottnak tartotta, mert nem ismerte, nem ismerhette Rákosit, Kádárt, Antallt, Horn Gyulát, és persze a D 209-eset sem. Könyve tehát roppant idôszerű, mint minden magyar földön, magyar szemmel, bármilyen műfajban fogant mű, ezért ajánlhatjuk magyar feltámadást akaró, nemzeti öntudatra vágyó olvasóinknak.
 
Ifj. Tompó László
 
 (A könyv megrendelhetô kiadójától:
Gede Testvérek Bt.
1385 Bp. 62. Pf. 849. Tel: 349-4552.
 Kartonált, 374 old+16 képtábla.
Ára: 2100 Ft.)

Köszönetnyílvánítás - Sándor József László
 
                Minden anyaországi és külföldön élô igaz magyar által olvasott és értékelt Szittyakürt lapban fejezem ki alábbi köszönetnyilvánításomat.
                Mély tisztelettel és örök hálával vagyok az Amerikai Egyesült Államokban élô neves orientalista és Ázsia-kutató Dr. Érdy Miklós és a Hungária Szabad-ságharcos Mozgalom elnöke, Molnár Lajos urak iránt, akik önzetlen segítséggel, anyagi támogatással és széleskörű gyűjtéssel pártolták és népszerűsítették a hun történelem ügyét, s ezáltal lehetôséget teremtettek, hogy a nagy hun össztörténelmet tárgyaló munka, a HADAK ÚTJÁN című, két kötetes könyv 2001-ben megjelenhetett.
                Szükségesnek tartom röviden közölni  az elôzményeket.
                A Szittyakürt tavalyi, második számában (2001. március–április) Dr. Érdy Miklós úr a Hadak útján című könyvrôl egy könyvismertetôt közölt, és megtette az elsô felhívást a kétkötetes kiadást céltó gyűjtés érdekében. A gyűjtésben és a téma népszerűsítésében már az elsô percektôl fogva a Mozgalom elnöke, Molnár Lajos úr is teljes melléállással segítette.
                A felhívás és a gyűjtés sikerrel zárult, eredményképp a kétkötetes könyv tavaly ôsszel megjelent. Ezt a tényt ismerteti Molnár úr a Szittyakürt idei 1. számában (2002. január–február), bemutatva a két kötet címlapját, és a hátsó borítón olvasható utólsó összegezô mondataimat. Közölve lett az is, hogy az anyagi támogatóknak november és december hónapok folyamán az igényelt pél-dányszám el lett postázva, ugyanakkor egy új felhívás is közzé lett téve, a könyv megrendelésére utalva.
                Dr. Érdy és Molnár urak segítsége és hozzáállása nem merült ki a fenntiekben, mert amióta ez a téma figyelmükbe került, állandóan szem elôtt tartják, népsze-rűsítik, értékelôen nyilatkoznak róla, és a könyv minél szélesebb körben való terjesztése érdekében újabb és újabb megrendeléseket fogadnak el.
                Ezt a páratlan és önzetlen segítség megnyílvánulását annál jobban kiemeli az a tény, hogy személyem teljesen ismeretlen volt elôttük, de Érdy doktor úr és Molnár elnök úr már a kezdettôl fogva teljes bizalommal viszonyult velem szemben. Még tavaly, amikor már javában folytak a könyv nyomdai munkálatai, és a dollárküldemények is érkezni kezdtek, egyik telefonbeszélgetésünk alkalmával meg-kérdeztem a doktor úrtól, hogy ,,...tessék megmondani, Ön mire fel bízik meg bennem ismeretlenül, mert hátha egy csaló vagyok, aki csak a pénzt szeretné megkaparintani, s közben semmit sem teszek a könyv érdekében.” A doktor úr a következôt válaszolta: ,,Egy pillanatig sem merült fel bennem a csalás gondolata, mert egy székely ember, aki az életét a hun történelem megismerésére fordította, nem lehet csaló.” Ôszintén mondom, ez a vélemény és bizalom kimondhatatlanul jólesett.
                Mindig azt mondtam, hogy csodák nincsenek, a való nehéz életben nem tör-ténnek csodák, csak a mesékben fordulnak elô. De meg kell cáfoljam saját állításomat, mert esetemben is csoda történt, mert a könyv két kötetes kiadása is a csodák világába tartozik. Ha Molnár elnök úr Csíkszeredában járva nem megy be a könyvüzletbe, és nem látja meg az elsô kiadásként megjelent sorozat füzeteibôl egy pár darabot, és nem küldi el a doktor úrnak, könnyen lehetséges, hogy Amerikában soha nem szereznek tudomást rólam, és az általam összeállított munkáról. S így a kétkötetes könnyv nem látott volna napvilágot, s a téma, maga a hun történelem is elveszett volna a nálunk uralkodó nincstelenségben.
                A megjelent két kötetes könyvet kettôjüknek ajánlottam: Dr. Érdy Miklós és Molnár Lajos uraknak. Ajánlatomat a következô mondattal zártam: ,,A hun tör-ténelem a magyarság tudatában felejthetetlen lánggal ragyog, s ez a ragyogó fény bevilágítja a fenti neveket is, és nemes tettükért megôrzi emlékezetünkben.”
                Rendkívüli, nagyszerű magyarok, mégegyszer köszönök mindent!
                Úgyszintén, tisztelettel köszöntöm e kiváló lap, a magyarság tudatát híven ôrzô Szittyakürt minden olvasóját, külön kiemelve a könyv megrendelôit, azokat, akik anyagi hozzájárulásukkalsegítették a könyv kiadását.
                Mindenkinek tiszta szívbôl kívánok hosszú életet jó egészséget, további sike-reket, és mindenbôl csak a legjobbakat!
                Szeretettel, tisztelettel és nagyrabecsüléssel a Székelyföld anyavárosából, Székelyudvarhelyrôl
Sándor József László
                Székelyudvarhely, 2002. július 12.