Nyékhegyi István:  A Trianont elôkészítô hazaárulások leleplezése (3.)
Adalékok Szent István élettörténetéhez (3.) - Padányi Viktor
Isten létének bizonyítása a világ célszerűségébôl
AZ EMBER VÉGSÔ CÉLJA
HORTOBÁGY - Kuthy Lajos 

Nyékhegyi István:  A Trianont elôkészítô hazaárulások leleplezése (3.)
 
                De még nem volt vesztve minden, hiszen az antant, kü-lönösen pedig Wilson, erkölcsileg kötve volt a háború alatt fennen hirdetett elvekhez: a nemzetiségi alapon történô államalakításhoz, valamint a népek önrendelkezési jogához. Erre való tekintettel  kezdetben szerényebbeknek mutatkoznak területrablásra fölvonuló szomszédaink igényei. Ami-lyen mértékben azonban összeomlott és zuhant lefelé Ká-rolyi Mihályék politikai mezítlábasainak és kalandorainak uralma alatt Magyarország, úgy vált egyre vakmerôbbé, és mohóbbá az antant kis szövetségeseinek hiéna-étvágya, és gyöngült egyre jobban a gyôztes nagyhatalmak ellenállása. Mutatják ezt a béketárgyaláson felmerült és egyre terje-delmesebbé váló országcsonkító tervezetek hosszú sorozata. Kezdetben például Clémenceau nem is akart komolyan tárgyalni a románok területi igényeirôl, utalva az általuk a központi hatalmakkal kötött bukaresti békére, amellyel Románia kivált szövetségesei kötelékébôl, és így a vele szemben vállalt kötelezettségek érvénytelenekké váltak. A csehek igénye is eleinte csak a túlnyomórészt tótok által lakott néhány északnyugati megyére vonatkozóan számít-hatott kielégítésre.
                Ebben a bizonytalan helyzetben csehek, románok és szerbek egyaránt minél nagyobb területek megszállására törekedtek az önmagát lefegyverzett, tehetetlen és bomladozó Magyarországgal szemben, hogy így majd nehezen mellôzhetô befejezett tények elé állíthassák a tulajdonképpeni döntésre hivatott békekonferenciát. Károlyi Mihályék végzetes uralmukat legvégül azzal tetézték be, hogy a hatalmat átadták a kommunistáknak. Ezzel Magyarország – ahelyett, hogy támaszpontként kínálkozott volna a gyôztes nyugati nagyhatalmak szemében, a német imperializmus ellen irányuló elgondolásaik, azaz egy új dunavölgyi politika és gazdasági alakulat létrehozása számára – ellenkezôleg, egyenesen veszedelmes kommunista fertôzô góccá gennyesedett, amelyet épp ezért taná-csos volt minél kisebb területre zsugorítani össze. Így vált éhes szomszádai szabad prédájává az álfüggetlenséggel hivalkodó, de önmagát egyre jobban lezüllesztô Ma-gyarország. Hangsúlyozottan azért engedték át a nagyhatalmak a rutének által lakott északkeleti Kárpátokat, és így veszett el annak lehetôsége, hogy közös határunk legyen az újjászületô Lengyelországgal, és hogy jövô politikánkban a testvér lengyel nemzetre támaszkodhassunk.
                De ellenségeink értették a módját annak is, hogy a monarchia megsemmisüléséért aggódó francia államférfia-kat megnyugtassák. Sietve önmagukat kínálták fel a pán-germánizmussal szemben sokkal erôsebb és megbízhatóbb gát gyanánt, mint amilyet az errôl a hivatásáról amúgy megfeletkezett Ausztria és Magyarország lehetô fenntartása jelenthetett volna. Épp ennek a szerepnek betöltése érde-kében szomszédaink minél nagyobb és minél erôsebb államokká való fejlesztésüket kérték a békekonferenciától, elsôsorban a német imperializmus kérdésében legjobban érdekelt Franciaországtól. Clémenceau jobbkeze a béketárgyalásokon André Tardieu, a késôbbi miniszterelnök, az 1921-ben kiadott ,,La Paix” című munkájában a francia részrôl felhangzó rendkívül heves támadásokra azzal igyekszik mentegetni a monarchia és különösen Magyarország esztelen szétdarabolását, hogy mindkettô ,,second brillant”-ja (kitűnô segítôtársa) volt Németországnak és azzal próbálja a franciák elôtt elfogadhatóvá tenni. Szerbia, Románia és Csehország szertelen felduzzadását, hogy ,,ezzel sikerült  a jövôre nézve kimondani a halálos ítéletet a Kelet felé irá-nyuló minden német hatalmi törekrésre.” Hogy milyen humbug volt ez, a késôbbi fejlemények nagyon hamar igazolták.
                A zárt ajtók mögött titokban folyó béketárgyalásokon elbukott a monarchia fenntartásának képviselet nélkül maradt ügye, és vele szoros kapcsolatban bukott el Ma-gyarországnak kétségtelen igazsága is, amely – bár elvi és erkölcsi szempontból vitatlan volt – a döntésre hivatott gyôztes nagyhatalmak szemében nem  jelentett olyan súlyos érdeket, hogy ezért a kis szövetségesek által teremtett területi ,,befejezett tények”-nek utólagos megváltoztatását érdemes lett volna erôszakolni. A trianoni szerzôdésnek a  francia törvényhozás két házában lefolyt ratifikációs vitája,  amely szószerinti szövegében magyarul máig sincs kiadva, világot  vet a vezetô francia államférfiak igazi felfogására a trianoni országcsonkításra vonatkozóan és arra a felhá-borodott tiltakozásra, hogy ebben a teljesen helytelenül megoldott kérdésben a francia kormány befejezett tények elé állította a törvényhozást. Lesújtóbbnál lesújtóbb ítéletek hangzanak el 1921. június 1-én – tehát jóval a trianoni szerzôdésnek részünkrôl történt elhamarkodott elôírása és  törvénybeiktatása után – a francia képviselôházban a trianoni  szörnyűségek ellen. Egymásután mondják el éles fi-lippikájukat  Daniélou, aki épp ezért mond le felháborodva az elôadói tisztrôl, Paul-Boneour, a késôbbi külügymi-niszter, M. Morgaine, M. Moulet, Wetterlé abbé képviselôk. Kicsendül Morgaine beszédébôl az a tétel, hogy ha a trianoni szerzôdést külön lehetne figyelembe venni,  akkor azt már a küszöbrôl vissza kellene utasítani.
                A javaslat második elôadója, M. Guernier, volt miniszter  valósággal keservesen küszködve keresi az érveket a trianoni szerzôdés védelmére. Maga is vitákra okot adónak. ismeri el a szlovák területnek Csehországhoz való csato-lását, a bolsevista veszedelemmel szemben indokolja, hogy Ruténföldet Csehország védelmére bízzák, a Millerand-féle kísérôlevélnek a határvonal technikai megállapítását túlha-ladó raktifikációkra kiterjedô jelentôséget tulajdonít, elismerve, hogy a békeszerzôdésben megjelölt határok nem  mindenütt felelnek meg teljesen a néprajzi és gazdasági követelményeknek. Briand, az akkori miniszterelnök és külügyminiszter  azt mondja: ,,A trianoni szerzôdés nem tökéletes, ennek ellenkezôjét legkevésbé én állíthatom. Hogy a határok némileg önkényesen  vonattak meg, ki kételkednék abban? Elegendô a térképre nézni  és követni a határ  vonulását – amely  különben  is  nem  teljesen  végle-
ges, – hogy legott tisztába jöjjünk azzal, hogy ez a határ  nem juttatja érvényre az igazságot”. Hetven olyan francia képviselô akadt, aki ellene szavazott Trianon ratifikációjának, köztük Vincent Auriol, Dormoy, Buisson, Paul-Boncourt, Leon Blum, Mistral, Moutet.
                A francia szenátus még határozottabban fordult szembe a trianoni elhibázott békeművel az 1921. július 11-én tartott ülésében M. de Alonzie szenátor, többszörösen volt mi-niszter, olyan elítélô beszédet mondott tisztán a francia érdek szempontjából, hogy ennél  lesújtóbbat magyar ember sem mondhatott volna. Ezt támogatták Lamarzelle, Francois Albert szenátorok és mások felszólalásai. De Monzie nagy jelentôségű indítványt nyújtott be, amelyet a következô szenátorok írtak alá: Lamarzelle, Lubersac, Schrameck, Francois Albert, De Juevenej és Bourgeois tábornok. Az egyhangúlag elfogadott indítvány szerint a szenátus felszólítja a kormányt, hogy ,,még határmegállapító bizottságok munkálatainak befejezése elôtt terjesszen elô jelentést azokról a követelményekrôl, amelyeket tapasztalni lehet a különbözô békeszerzôdéseknek Közép-Európára történt alkalmazásánál.” Ezt azzal okolta meg De Monzie, hogy a trianoni és saint-germaini békeszerzôdésekkel kapcsolatban csak a jelentés beérkezése után – az ügy teljes ismeretében – vállalhatják a francia szenátust terhelô felelôsséget a háború, vagy a béke művéért. Ez tulajdolképpen azt jelenti, hogy a francia szenátus csak feltétélesen járult hozzá a trianoni szerzôdéshez, és miután a kívánt jelentést még mindmáig nem terjesztették eléje, a francia szenátus tulajdonkééppen máig sem vállalt véglegesen felelôsséget az aggályosnak tartott trianoni békeszerzôdésért.
                Említsük-e még a Paléologue kísérletét, hogy az elhibázott dunavölgyi francia politika kerekét visszafordítsa, Károly király kétszeri visszatérését, amely mögött a külföld Briand kezét és bíztatását vélte felismerni, a kisantant célzatos megalakulását Trianon és Saint-Germain változatlan fenntartására a francia próbálkozásokkal szemben is, kiváló francia írók, politikusok, publicisták felvonuló szakadatlan sorát mind a mai napig, akik végzetes hibának bélyegzik a monarchia, de különösen Magyararország feldarabolását, ezt az – Anatole France szavai szerint – ön-gyilkos francia ôrültséget. Mindez kétségtelenné teszi, hogy nem francia érdek, és nem alaposan megfontolt, mindenrészében végiggondolt francia elhatározás szüleménye volt Trianon, hanem a zárt ajtók mögött a francia törvényhozás mindkét külügyi bizottsága meghallgatásának teljes mellôzésével, idegen befolyások alatt, hamis adatok alapján történt végzetes ballépés, valóságos bűn minden jogosult érdek ellen, amelyet – egy volt francia miniszter szavai szerint – amilyen könnyen és akadálytalanul lehetett el-követni, olyan végtelenül nehéz és roppant akadályokba ütközik utólag jóvátenni.
                Rejtély, homály borítja ma is Trianont, amelyet elsôsorban nekünk kellene minden igyekezetünkkel felderíteni. Mert önmagunkat veszítjük el, ha a nagy tragédia után vakságra ítéljük szemünket, és balga illuziók foszló ködképét hajszolva, nem akarunk eljutni a leplezetlen való igazság megismeréséhez.
                Boldogult nagybátyám, Nyékhegyi Ferenc tábornok  nem tudta túlélni az eseményeket, lelke mélyén ott rágódott a keserű fájdalom, nemcsak tanúja, de részese lévén a ma-gyar történelemnek, és fiatalon, 51 éves korában örökre lehunyta szemét. A jó Isten is úgy akarta, hogy személyemben ôrzôje legyek azoknak az eseményeknek is, amelyet már megírni nem tudott. Könyve kiadásában is felkérésére tevékeny részt vettem, de sok mindenre vonatkozólag világosságot derítenek a Károlyi-féle hazaárulási per iratai is, amely monstre törvényszéki tárgyalások alkalmával bol-dogult nagybátyám szerepelt koronatanúként. Az ô vallo-másai alapján hozta meg ítéletét a magyar bíróság, a fôvádlott Károlyi Mihály távollétében.
                Néhai nagybátyám ismételten hangoztatta elôttem an-nak idején, hogy az eredeti iratokat, amelyek Magyarország területi integritását mondották ki, és amelyeket kötelességszerűen adott át Károlyi Mihály külügyminiszte-rének, Diener Dénesnek, nevezett elégette, nehogy kéz-zelfogható bizonyítékok szólhassanak minden képzeletet felülmúló gazságuk mellett. Elpanaszolta, hogy akkor, amikor Páduából hazajövet az olasz hadvezetôség szalonkocsit bocsájtott rendelkezésére és a svejci határig olasz tisztek kisérték végig, megadva a szokásos tiszteletet Magyarország képviselôjének, a magyar határon szuronyos baka várta ezzel a durva  felszólítással: ,,Le a sapkarózsával.” Azt is tôle tudom, hogy amikor Badogliotól, mint egyedüli magyar megbízott külön megkérdezte, hogy Magyarországra nézve, mely terültetek az irányadók,  nevezett olasz vezérkari fônökhelyettes azonnal telefoné-rintkezésbe lépett a Versailles-ban székelô legmagasabb haditanáccsal, amely  kifejezetten azt a választ adta, hogy demarkációs vonalként Magyarország történelmi határai az irányadók. Csak ennek elôrebocsájtásával tudjuk megérteni Franchet d`Esperay vezénylô tábornoknak Károlyi Mihály és társaihoz intézett ezen szavait:  ,,Vous étés tombé si bas?” Hát önök ilyen mélyre süllyedtek?, amelyet a legnagyobb megvetés hangján fejezett ki lovaglóostorával csapkodva, pislákoló mécses mellett, kis sötét lyukban fogadva és  még arra sem méltatva ôket, hogy székkel kínálja meg ezt a tár- saságot, kinyilvánítani akarván, hogy ez a hazaáruló társaság más  fogadást nem érdemel.
                De lássuk magát a Diaz-féle fegyverszüneti szerzôdést, melynek szó szerinti szövegét nagybátyám könyvében ol-vashatjuk. Ezen történelmi jelentôségű könyvében többek között ezeket mondja: ,,November elsején páduai szállásunkon, a Villa Giusti kastély elsô emeleti tárgyalótermében az ott összegyűlt bizottságunk elôtt megjelent Badoglio tábornok, Diaz fôparancsnok helyettese egy vezérkari ezredes és tolmács kíséretében, s kölcsönös bemutatkozás után átnyújtotta nekünk a szárazföldre vonatkozó feltételeket. Badoglio tábornok ugyanakkor megemlítette, hogy a fegy-verszüneti feltételeket Párizsból közölték táviratilag és így, bár ezek nagy vonásokban véglegeseknek tekinthetôk, a teljes hiteles szöveget, melyet futár hoz Párizsból, csak 2-án kapjuk meg.” 
                A fegyverszüneti feltételek 3. pontja írja elô a kiürítendô  területeket, melyek magyarázataként kinyilvánította Badoglio  tábornok, hogy a montenegrói és szerb hadszíntéren, valamint RomániávaI, Ukrajnával és Len-gyelországgal szemben a jelenlegi birodalmi határ képezi a kiürítésnél tekintetbe veendô demarkációs  vonalat. Magyarországra nézve a régi határok az irányadók, tehát  az országhatárok. Ezen szerzôdést ,,L'es plénipotentares sousignés, dument autorisés, déclarent approuver les conditions susinduquées.” (A szükséges felhatalmazással rendelkezô alulírott hatalmak képviselôi elfogadottnak jelentik ki a fenti feltételeket) szövegű záradékkal F. Ten. Gen. Pietro Badoglio tábornok, a jelenlegi marsall és Addis-Abéba hercege, az olasz vezérkar fônökének akkori  helyettese, Magg. Gen. Scipioni Scipione, Colonn. Tullio Marchetti, C'olonn Peitro Gazerra, Colonn, Pietro Mara-vigna, Colonn, Alberto Pariani és Cap. Vasc. Francesco Accini szabályszerűen aláírták  1918. november 3-án francia nyelvű szövegezésben az entente hatalmak képviseletében, az Osztrák-Magyar monarchia nevében Weber gyalogsági tábornok, SchneIler vezérkari ezredes, herceg Liechtenstein fregattkapitáy, Nyékhegyi ezredes, Zwier-kowski korvettkapitány, báró Seiller vezérkari alezredes  és Ruggera vezérkari százados.
                (L. Nyékhegyi Ferenc: ,,A Diaz-féle fegyverszüneti szerzôdés a páduai fegyverszünet” címen személyes tapasztalatok és hiteles okmányok alapján összeállított munkáját.)
                Idézem Weber gy. tábornoknak Páduából november 2-án kelt, a nonarchia hadseregfôparancsnokságához intézett rádiogrammját: ,,Az olasz hadseregfôparancsnokságnak e pillanatban  vett közlése szerint az olasz vezérkar fônöke, Diaz, az entente és társult hatalmaktól megbízást kapott, hogy Ausztria–Magyarország összes harcvonalain a fegy-verszünetet megkösse. A vezérkar közlése szerint esetleges osztrák–magyar fegyverszüneti bizottságokat a Balkánon vagy a román fronton nem fogadnának, az itt kötött fegyverszünet tehát Ausztria–Magyarország összes frontjaira ki-hatással bír.”
 
(Folytatás a következô számban)

 
Adalékok Szent István élettörténetéhez (3.) - Padányi Viktor
 
ISTVÁN  ÉS VÁSZOLY
 
                A középkori keresztény ember legnagyobb problémája a halál  és ami utána következik, különösen a clunyi reformok komoly aszkézisének századában. És István hatvanon felül már inkább mennyei hazáján csügg, mint a földin. Fáradt, s erre negyven serény, fáradságos esztendô után megvan minden oka. Ener-giája meglankadt, érdeklôdése megváltozott, s ha va-lóban a clunyi kor  fia, mint ahogy minden ízében az, élete alkonyán imádságos, égre függesztett szemű ember, minél igazabban vallásos volt korábban, annál inkább. Ez a sírja felé ballagó aggastyán feltétlenül megbocsátana öccsének, különösen, ha az a golgotás Krisztust idézné  neki és könyörögne bocsánatét; s ha Vászoly valóban a gyáva merénylôk, az alacsony-rendű emberek fajtájából való volna, ezt feltétlenül meg is tenné. S ha megtenné, lehetetlen volna meg nem bocsátani neki, hisz a merénylet nem sikerült, s az Örök Bírótól a  beteg István is fél, és, ami mindennél több, István király igaz ember; igaz magyar és igaz keresztény, olyan mélyen és olyan nagyon, amilyen mélyen és amilyen nagyon csak az istenfélô és halni készülô emberek tudnak lenni.
                Végül pedig van még két igen sokat eláruló kö-rülmény, amelyeket Hóman Bálint a Magyar Történet öt vaskos kötetében a Vászoly komplexum tárgya-lásánál meg sem említ, pedig ugyancsak vitázik a források szövegével.
                Az egyik az, hogy a Vászoly-fiak – akik éppúgy nem tagadták meg apjukat, mint ahogy a Vászoly-unokák sem tagadták meg nagyapjukat – 10–15 évi bujdosásuk alatt egyszer sem kísérlik meg a hazatérést, noha közben meghal István, jön Péter, majd  annak elűzése után jön Aba Sámuel uralma, aztán újra Péter, szóval az uralom és az uralkodási irány gyakran változik; ôk nem voltak részesei a merényletnek, s közben meg is keresztelkedtek. Ellenben azonnal ott-hon teremnek, amint a régi rezsim ellenzéke megmozdul. Ez a körülmény kétségtelenül mutatja, hogy a Vászoly-család tragédiájának hátterében egészen más sötétlik, mint a merénylet, hiszen hármukon kívül Árpádnak férfiági leszármazottja nincs, s odahaza olyanok marakszanak a magyar trónon, akiknek  ehhez férfiági alkalmas utód léte esetén jogosultságuk nincs. A fanyar és kendôzetlen tény az, hogy Szent István utolsó éveiben a  beteg öregember körül nyüzsgô aulikusok és egyháziak egyszerűen az Arpád-házat söpörték el jogos helyérôl a magyar nemzet  élérôl, s azt a Péter-pártiak éppúgy nem voltak hajlandók res-taurálni az ártatlan Vászoly-fiak megkeresztelkedése után sem,  mint ahogy nem voltak hajlandók erre Aba Sámuelék sem.
                Másik az, hogy ha van Magyarországon a nyolc-vanas években, a Szent István legenda és a Gesta Ungarorum megírásakor valaki, aki igazán ismeri az István-Vászoly ügyet, akkor Vászoly unokája, Szent László király az. László 21 éves volt, mikor apjára rászakadt Dömösön a trónmennyezet, csodálatosképpen éppen a trónkövetelô Salamon és az ôt támogató császári sereg támadásának elôestéjén. Bélának tehát – aki olyan 15 év körüli volt apja megvakíttatásakor és aki bátyjaival feltétlenül sokat foglalkozott a szám-űzetésben apja tragédiájával, amelyet Lengyelország-ban bizonyára széltében-hosszában pertraktáltak, fôleg a krakói udvarban – számtalan alkalma volt fiainak elbeszélni nagyapjuk történetét. László mégis rajongója Szent István királynak, szenttéavatását is ô hajtja végre. Ha Istvánnak bármilyen kegyetlen gesztusa  lett volna nagyapjával szemben, László semmi esetre sem lett volna István szentségének olyan nagy propagálója. Mindezek mellett  László, a korrekt lovagiasság halhatatlan mintaképe az általa rendelt Gesta Ungarorumot feltétlenül olvasta, annak Péter bű-nösségére vonatkozó állításait is beleértve.
 
III.
 
                Hogy az elmondottak után az olvasó milyen álláspontot foglal el az István-Vászoly komplexum kérdéseit illetôen, az az olvasó dolga. A máig is nyitva lévô három kérdés az, hogy mekkora a való-színűsége annak, hogy Vászolynak valóban része volt a király elleni merényletben, hogy mekkora a va-lószínűsége annak, hogy  István királynak bármilyen formában is része volt Vászoly megvakíttatásában, végül pedig, hogy mekkora a valószínűsége annak,  hogy az újra fogságra vetett és Nyitrában ôrzött Vászolyt az öreg  és beteg királyon kívüli belpolitikai erôtömörülés a király tudtán  kívül vakíttatta meg egy Isten háta megetti határszéli várban, esetleg egy olyan szituációban, hogy a merényletben ravaszul beleke-vert Vászolyt a király csupán elzáratta, fiai külföldre menekültek,  s a megvakíttatást más tényezôk intézték olyan idôben, amikor már biztos volt, hogy a beteg király mozgási képességét nem fogja  visszanyerni?
                Hogy ez a harmadik, s történettudományunk álláspontjához képest új variációja az István–Vászoly komplexumnak csak hipotézis, azt készséggel elismerjük. De a Vászoly részessége a merényletben sem más hipotézisnél, s arra sincs történelmi forrásbizonyíték, hogy István vakíttatta volna meg Vászolyt.
 
II.
 
A GIZELLA-REJTÉLY
 
                A Szent István ciklus – Géza halálától a Vata lázadáshoz vezetô ötven esztendô – a komplexum egyöntetű magasztalásán és az ellenzék nemzeti keserűségének egyöntetű elmarasztalásán kívül tör-ténettudományi bonckés alá a szó igazi értelmében nem került, és az így kialakult, egyfelôl csupa morális és intellektuális ,,egyház”-i heroszokból, másfelôl csupa aljas és buta ,,magyar” gazemberekbôl össze-tevôdô gyerekes képnek igen sok érdekes, sôt  lényeges eleme a mai napig naiv és középkori homályban maradt.
                A Szent-István ciklus egyik ilyen eleme a Gizel-lát körülvevô  középkori homály.
                Gizella bajor hercegnô a kútfôk szerint 974-ben, vagy 975-ben  született és házasságkötése után 100 évvel, 1095-ben, még élt, ezek szerint tehát 121-ik életévének betöltése után halt volna meg. Hosszú élete, középkori egyházi magyarázat szerint, életszentségének ,,jutalma” volt, s ez volt az egyik csodálatos körülmény, amelynek alapján az Egyház késôbb boldoggá avatta. Az  adat alapos kutatás alá nem került, a magyar történettudomány,  mely oly sok kézenfekvô dolgot elutasít, ebben a képtelenségben  nem hozott döntést.
                Születésének idôpontja, legfeljebb két év bizonytalanságával  megállapítható. Halálának idôpontjához a passaui bencéskolostor egykorú feljegyzése nyújt alapot, amelybôl megállapítható, hogy  ,,Gizella ma-gyar királyné” 1095-ben még élt. Azt azonban, hogy  ez a ,,Gizella magyar királyné” valóban Istvánnak a felesége volt-e,  eddig még senki ki nem mutatta.
                Ez a ,,Gizella magyar királyné” 1045-ben lépett be a bencések  apácarendjébe (vagyis ekkor 71 évesnek kellett volna már lennie)  állítólag azért, mert Péter király rosszul bánt vele, és így kénytelen  volt elhagyni Magyarországot.
                Hogy Gizella Magyarországot elhagyta, az való-színű, mert sem haláláról, sem temetésérôl nincs fel-jegyzés, és sírjának sincs eddig semmi nyoma, márpedig ha Magyarországon halt volna meg,  való-színűen István mellé temették volna. Mikor Szent László 1083-ban, István maradványait a szent király, Imre, Gellért és mások kanonizációjával kapcsolatban ,,felemeltette”, Gizella koporsója a közfigyelem elé került volna: Másoldalról azonban, ebben a ,,Szent  István évben” feltétlenül megállapítás alá került volna – ha igaz lenne – az a tény, hogy a szent király felesége még mindig él, hisz a kanonizáció nagy esemény volt – és László a kanonizációs ünnepsé-gekre meghívta és elhozatta – volna Passauból: Az a léhetôség, hogy László nem tudott volna Gizella létezésérôl, kizárható. A kanonizáció esztendôs ün-nepek keretében történt, és errôl a passaui zárda feltétlenül tudott. A kérdés további vitatása egyébként felesleges, 122 évet élni a 11. században lehetetlen, fôleg pedig lehetetlen egy clunyi fegyelmű, fűtetlen és fűthetetlen kolostorban, és végül lehetetlen anélkül, hogy ezt a csodát a pápai székhez a kolostor ne je-lentse egy, királyné és egy kanonizált szent özvegye  esetében László magyar király korában.
                Mivel azonban a kolostor feljegyzése szerint 1095-ben élt ott egy ,,Gizella” nevű ,,magyar király-né”, a rejtélynek csupán egy megoldása lehet; két különbözô személyrôl van szó, és a másiknak jóval fiatalabbnak kellett lenni az elsônél.
                A számbajövô korszak magyar királyasszo-nyainak a nevét Péter feleségén és Imre herceg fiatal özvegyén kívül ismerjük; tehát csak két személy jöhet számításba. Péter feleségérôl azonban 1047-bôl van egy tragikus híradás – már pedig a passaui zárda  rejtélyes ,,magyar királynéja” 1045-ben vonult be oda, így csak egyetlen lehetôség marad. A passaui ,,Gizella magyar királyné” Imre özvegye volt. És valóban, ennek erôs valószínűségét a helyzet és a körülmények logikáján és néhány, eddigelé értelmesen meg nem fejtett magyarországi eseményeken kívül néhány érdekes és sokatmondó egykorú magyar és külföldi, kútfôadat is meglepô összhangban támasztja alá.
                Imre feleségének alakját szintén középkori ho-mály övezi. Sem neve nincs feljegyezve, sem sorsának férje 1031-ben bekövetkezett halála utáni ala-kulásáról nincs konkrét értesülésük. Amit tudunk  róla alig több, mint hogy 1027-ben ment férjhez, és négy évi gyermektelen házasság után özveggyé lett. Középkori egyházi kútfô kegyes, de csaknem lehe-tetlen állítása szerint ,,József házasságban” – köl-csönös szüzességet, a József és Mária, házásságköte-lékét utánzó formát fogadva – élt az urával1. Középkori horvát értesítések szerint állítólag Kre-simir horvát királynak lett volna a leánya, ez azonban csaknem lehetetlen, mert Kresimir István király idô-sebb kortársa (1030-ban halt meg), viszont Imre szü-letésekor István már csaknem 40 éves (1008), és Kresimir fia (István, késôbbi horvát király) akkor nôsül, amikor Imre megszületik. Kresimir gyermekei tehát átlagosan két évtizeddel idôsebbek  Imrénél, aki István utolsó gyermeke volt.
                Ha azonban Imre felesége nem lehet Kresimir leánya, annál  inkább lehet Kresimir unokája és majdnem biztosan ez a való  helyzet. Kresimir fia úgyanis, a fennebb említett késôbbi I. István horvát király, még trónörökös korában, 1008-ban, Imre magyar herceg születésének esztendejében veszi feleségül II. Orseolo  Péternek, a késôbbi velencei dogenak leányát. Ez a leány annak az Orseolo Ottónak a testvérhúga, akihez két évvel késôbb István király egyik testvérhúga megy feleségül. Ezzel áll elô az a helyzet, hogy István családja, az Orseolo-család, valamint a horvát királyi  család egymással házassági rokonságba kerülnek s ez természetesen és logikusan veti meg további di-nasztikus házasságok alapját, Imre horvát házasságára való utaló horvát kútfô adata tehát egyáltalán nem alaptalan, legfeljebb a személy megjelölésében  té-vedett a feljegyzés szerzôje. Imre felesége nem Kresimirnek,  hanem Kresimir fiának leánya volt.
                Ez a körülmény igen fontos, igen érdekes; mert megmagyarázhat két eddigelé valószinűtlennek tartott és történettudományunk által  el is vetett kútfôadatot.
                Az egyik Bajor Altaichi Évkönyvekben talált és a 11. szd.  hetvenes éveinek elejérôl származó feljegy-zés, amely szerint Vászolyt Gizella magyar királyné és ,,unokatestvére” Péter fondorlatos  módon vakíttatták meg, mert Péter trónöröklésének útjában állt, a másik pedig az eredeti példányában elveszett, de egy tekintélyes részében a Kálti-krónikába (Bécsi Képes Krónika) átírt Szent László-korabeli Gesta Unga-rorum adata, amely ugyanezt állítja, ugyancsak ,,Gizelláról” és ,,unokatestvérérôl”, Péterrôl beszél.
                Történettudományunk az Altaichi Évkönyvek adatára vonatkozóan azt a szellemes magyarázatot adja, hogy ez az adat  valószínűen Vászoly unokájának (I. Endre fiának), a szerencsétlen Salamonnak németországi emigráns környezetébôl kerülhetett az  Altaichi kolostor Évkönyvébe, az adat tehát nem megbízható, a Szent László-korabeli Gesta szerzôjérôl pedig azt állapította meg, hogy az – lévén Vászoly Szent László nagyapja – bizonyára  ,,Vászoly-párti” volt2, aki ura nagyapjának emlékét törekedett  szé-píteni. Ennek a forráskritikai álláspontnak az az alapja, hogy Gizella királynônek, István feleségének Péter nem volt unokaöccse. Egyébként is Gizella királyné kegyes és vallásos, és valóban tiszteletreméltó figu-ráján kivül életkora is ellentmond efféle fondorlatoknak, hiszen Gizella Vászoly megvakíttatása idején már a hatvanas éveit taposta. Történettudományunk abba a hibába esett,  hogy az Altaichi Évkönyvek és Szt. László korabeli gesták ,,Gizelláját” István király feleségével, Gizella elsô magyar királynéval azonosította éppúgy, mint ahogyan vele azonosította a passaut  ,,magyar királynét” is.
                Ez a rejtélyes három 11. szd-i adatban is felbukkanó, de semmi esetre sem Gizella elsô magyar királynéra vonatkozó, hanem nála feltétlenül késôbbi ,,Gizella magyar királyné” nem István királynak, hanem Imre királyfinak a felesége volt. A tévedés nyitja Imre  feleségének a neve.
                I. István késôbbi horvát király feleségének a neve Orseolo Jocela volt és minden józan logikai támaszték megvan ahhoz, hogy a leányát, Imre feleségét, is erre a névre keresztelték.
                Ha mármost az olvasó tekintetbe veszi, hogy ezt az olasz ,,Jocella” nevet éppúgy ,,Dzsoszelának” ejtették mint ahogyan a szintén olaszból származó ,,Gizella” nevét is ,,Dzsiszelá”-nak ejthették a 11. szd-ban, különösen az olasz származású és a latint is ola-szosan ejtô papok, a Dzsoszela és Dzsiszela, (Jocela-Gizella) összekeverése egy emberöltôvel lstván halála után egyszerre érthetô. És az a ,,Dzsoszela” valóban és szószerint unokatestvére volt  Péter magyar királynak. Ime, a családfa:
 
István magyar király     Orseolo Otto     István hotvát király                                       (Gizella)             (István nôvére)      (Orseolo Jocela)
                    Imre                 Péter Freila                     Jocela
 
Péternek és Freilának Imre is (anyjuk révén) és Jocela is (apjuk  révén) vérszerinti elsô unokatestvérük volt.        Az Imre és Jocela közötti házasság egy évvel azután jött létre, hogy az Orseoloknak el kellett hagyniok Velencét, s a férj Bizáncba, a feleség pedig  bátyja udvarába, Magyarországra tért két gyermekével vissza.  Egészen nyilvánvaló, hogy az Imre házasságát ô közvetítette. A Velencébôl történt száműzetés (1026) és Imre házasságának ideje (1027) világosan mutatják ezt. Imre 19, Jocela 17–18 éves lehetett ekkor, aki királynôi ambícióján kívül tizennyolc éves életvidámságát egy sokkal melegebb atmoszféra em-lékét és félig olasz, félig dél szláv temperamentumát hozta a székesfehérvári királyi udvar vallásos templomozó, szigorú és túlklerikális világába egy teljesen papi szuggeszciók alatt álló, apja képére és hasonlatosságára formált, clunyi szellemű, túlszemérmes, túlkomoly és szerelmi legyeskedések, dal, játék, tánc helyett imádkozó férj mellé.
                A kor és a szereplôk képe – különösen lélektani mélységeiben természetesen nem az, amilyennek a nagyobb és kisebb legenda szerzôi, meg Hartvik naic jámborsága az évszázad végefelé idealizáló igyeke-zetükben megrajzolják. A fiatalasszonynak, aki fele ségnek és nem apácának indult el Magyarországra, egész bizonyosan nem tetszett az, amit vágyai és álmai helyett komor és  unalmas valóságként kapott, és nyomasztó egyedüllétében még akkor is a velencei atmoszférát jelentô és sugárzó Péterékhez menekült volna, ha nem lettek volna rokonok, és ha tudott volna
magyarul, mint ahogy, különösen az elsô években egészen bizonyosan nem tudott.
                Mikor 17–18 éves korában, félig gyermekként Magyarországra került, Jocela egészen bizonyosan nem volt sem hatalomvágyó, sem kegyetlen, sem romlott. Késôbbi jelleme a magyar udvar komor, túlontúl egyházi és az unalomig puritán és szigorú cluny atmoszférájának nyomása alatt formálódott át. Jocela nem belsô meggyôzôdésbôl élte azt az életet, melyet apja és férje a neofiták belsô meggyôzô-désébôl alakított ki az ô számára is. Jocela külsô  nyomás kényszerére élte a számára kijelölt életfor-mát, s a monoton rabság elsô következményeként Jocela képmutatóvá lett. Ha élte a fehérvári udvar imádságos életét, és belsô vallásos hév és meggyôzôdés nélkül tette ezt, képmutatóvá kellett lennie, hisz a középkori asszony még akkor is ura családjának hatalma alatt állott, ha ez nem királyi család volt, mint az övé, és az örökös álarcviselés és résenlevés fárasztó rabságából csak egyszer-egyszer; olyankor szabadult meg egy-egy pihentetô órára, amikor a hasonló nyomást érzô Orselo-gyerekekkel bújt össze tanútlan alkalmakkor.
                Mikor az ura meghalt és a vadkan-megtépte, tes-tével együtt a feleség királynô-álmát is eltemették, Jocela 22 éves volt, s a legjobb  barát, az unokatestvér, akivel együtt beszélték a ,,csácsogó” olaszt, húsz. Ennek a csácsogó olasznak, ha király is úgy akarta volna,  lett volna esélye a trónra, hiszen ô a vér szerint Géza fejedelem unokája volt és ez a csácsogó olasz megszüntethette volna a fehérvári atmoszféra imádságos nyomását, sôt, esetleg feleségül lehetett volna menni hozzá.
                Néhány hónappal késôbb azonban kiszabadult nyitrai börtönébôl és egy kissé dacosan, sebzetten és keserűen megjelent a fehévári udvar életében az a ,,barbár”, aki az egyenes férfiági  örökös volt, és aki felôl úgy döntött a királyi akarat az ôsi jog és az ôsi vérparancsa szerint; hogy annak a felesége fogja azt a  helyet elfoglalni, amit Jocelának helyezett kilátásba a házasság  ígérete, és amit egy másik házasság esetleg még valóraválthatott volna. Hogy aztán a dolog még rosszabbá váljék, ez a börtönben megdacosodott, megkeményedett és megkeseredett barbár nem  sze-rette az idegeneket.
                A többi fel van jegyezve az Altaichi Évkönyvekben is, meg a Szent László-korabeli Gesta Unga-rorumban is.
 
1 István király az ôsi törvényt és a régi öröklési rendet erôszakosan megdöntve alapít dinasztiát. Leányai mellett Imre az egyetlen fia, akit utódának szán és eszterint nevel. Ez az egyetlen fiúutód az Árpádház egyetlen igazán és megbízhatóan keresztény tagja. Egyszerüen el-képzelhetetlen, hogy  az egyetlen fíúutód, az éppencsak hogy meg-alapított dinasztia egyetlen továbbvivôjének s a még friss és zsenge magyar kereszténység egyetlen biztosítékának apja éppúgy, mint maga a papság is meg ne magyarázná,  hogy ô József-házasságban nem élhet, mert Krisztus magyarországi ügyét veszélyezteti.
2  Hóman-Szekfü: Magyar Történet I. kötet 235. és 251. lapok

 


Isten létének bizonyítása a világ célszerűségébôl

 

                Isten létét az utóbbi évtizedekben számos tudós a fizikából kiindulva kísérli meg bebizonyítani. Noha gondolatmeneteik valószí-nűsíthetik Isten létét, teljes bizonysággal kizárólag metafizikai úton, Aquinói Szent Tamás öt útja segítségével lehet Isten létét  bizonyítani. Ezek közül az ötödik különlegesebb filozófiai ismeret nélkül is megérthetô.

                Az ötödik érv a világban tapasztalható cél-szerűségbôl, különösen a nem eszes lények  célszerű cselekvéseibôl, törekvéseikbôl, ösz-töneibôl következtet Isten létére.

                Az, hogy mi, akik értelmes lények vagyunk, célszerűen tudunk cselekedni, érthetô. Elôre tudva, hogy közeledik a tél, az ember tüzelôt szerez be, a háziasszony, tudván, hogy télen nem terem nálunk gyümölcs, elteszi télire a gyümölcsöt. Mindez érthetô, mert az  értelem nemcsak az érzékelhetô dolgokat (pl. a fát, a gyümölcsöt, a hideget) tudja felfogni,  hanem a nem érzékelhetô vonatkozásokat is, amelyek a dolgok között fennállnak. Így elsôsorban a cél és az eszköz vonatkozását. Addig ugyanis, amíg csak azokat a konkrét dolgokat ismerjük meg, amik eszköz és cél gyanánt viszonyulnak egymáshoz, pl. a fűrészt és a fát, de nem ismerjük fel a kettô közötti eszköz–cél vonatkozást, addig nem ismerjük fel a célt, mint célt, és az eszközt, mint eszközt. A cél mint cél ugyanis az, aminek érdekében, hogy elérjük, valamit teszünk vagy valamit használunk. Az eszköz mint eszköz pedig az, amit nem  önmagáért, hanem valami más elérése érdekében ragadunk meg és hasz-nálunk. Ezért érzékszerveinkkel nem fog-hatjuk fel a kettô elvont, egyetemes lényegét, mert érzékszerveinkkel csak konkrét adottságokat ismerhetünk fel: ezt vagy azt a hangot, ezt vagy azt a lágyságot vagy keménységet, stb. Például egy műhelyben látunk egy gépet és sok anyagot. Érzékszerveink felfogják a gépet, de addig használni nem tudjuk, amíg meg nem ismertük: hogyan alakítja az anya-got, hogyan kell irányítani, azaz az anyag és az eszköz  közötti vonatkozást.

                Nyilvánvaló tehát, hogy a cél és az eszköz vonatkozását csak értelmes lény foghatja  fel.

                Tapasztalati tényeken alapuló megfigyelés viszont azt mutatja, hogy értelemmel nem  rendelkezô lények is meglepôen célszerűen tevékenykednek. A sok ezer példa közül vizsgáljuk  meg a legszemléletesebbet!

                A méhek munkaidejében a méztartók ké-szítése egybeesik a mézgyűjtéssel. Minél to-vább tart az elôzô munka, annál kevesebb idô jut a méz gyűjtésére. Tehát a méheknek azt a  problémát kell megoldaniuk, hogy milyen alakú edények készüljenek a lehetô legkevesebb  munkával, minél több méz elraktározására. A gömb alakú edénnyel az egyes méhek takarékoskodnának, de a kö-zösség idôben és anyagban veszítene, mert a gömböket káros tér nélkül nem lehet egymás mellé illeszteni. Nem gyűjthetik a mézet egy óriási gömbbe sem, a megromlás veszélye miatt. Ezért kis adagolású edényekre van szükségük. E célra a  matematikai minimum-maximum számítás szerint csak a hatszög hasáb felel meg, amit a méh  ténylegesen választ.

                Ennél sokkal nehezebb a sejtfenék szögei-nek megválasztása. Itt a legcélszerűbb az olyan három rombusszal történô elzárás, amely rombuszok tompaszögei 109° 28’ 16” és  hegyesszögei 70° 31’ 44‘ nagyságúak. A méhek egész pontosan ilyen, rombuszokkal zárják le a sejtfenéket!

                A méhek mindig ilyen célszerű sejteket építenek. Ebbôl következik, hogy céljukat nem  véletlenül, hanem célrairányulás révén érik el. A méh és a hatszögű sejt között nincs szükségszerű kapcsolat, ha tehát mégis mindig következetesen kapcsolat létesül közöttük, ennek kell, hogy elégséges oka legyen: ennek a célszerűségnek a megálla-pításához komoly  matematikai számítások szükségesek, akkor nyilvánvaló, hogy a cél-szerű tevékenységnek elégséges oka csak ér-telmes lény lehet. Tehát különleges filozófiai tudás nélkül is nyilvánvaló, hogy a világban lévô értelem nélküli lények célszerű te-vékenységeibôl egy végtelen erejű kormányzóra s teremtôre következtethetünk. Ezt nevezzük Istennek.

                A lassú fejlôdés és átöröklés elmélete nem érv az ötödik istenbizonyítás ellen. Fejlôdés  ugyanis csak akkor lehetséges, ha a természetben már eleve megvan a célrairányuló hajlam, rendeltetés, indítás. Ez viszont már feltételezi a rendezô, célrairányító értelmes lényt – Istent!

                Ezt átlátta a nagy természettudós, Newton is. Ezt mondta: ,,Ha valahol rendezettséget tapasztalunk, arra következtethetünk, hogy az értelmes lény munkája.” Csak ki kell nyitnunk szemünket, és világosan felismerhetjük az értelem nélküli lények célszerű működésében Isten  nyomait.

 

Tudós-Takács János


Evetovics Kunó O. C.
       AZ EMBER VÉGSÔ CÉLJA
A)     Az erkölcsi világrend dogmatikai megalapozása
 
                A katolikus erkölcstan tárgyalásának homlokterében  a világ rendeltetésérôl körvonalazott dogma áll: ,,Isten ...  nem a saját boldogságának növelésére ... nem is annak megszerzésére, hanem ... a teremtményekbe kiárasztott javak  által tökéletességének kinyilvánítására ... az idô kezdetével a semmibôl teremtette mindkét rendbeli teremtményt, a szellemit és a testit, t. i. az angyalit és a világbelit és aztán a szellem és test közösségébôl álló emberit...” ,,Aki  tagadja, hogy a világ Isten dicsôségére teremtetett, ki-közösítést von magára.” E hittételbôl kiviláglik, mi a célja Istennek a világ teremtésében, és mi a világnak s benne az embernek  rendeltetése.
                Isten célja a teremtésben: tökéletességének kiárasztása, kinyilvánítása; a teremtett világ cél-ja: Isten tökéletességében való részesedés és e részesedés által Isten tökéletességének megnyilatkoztatása, vagy más fogalmazásban, de ugyanebben az értelemben: Isten megdicsôítése, dicsôsége. Az elôbbi jelzi a teremtô Isten célját, amelyet Isten tart szeme elôtt; az utóbbi a teremtett világ célját, amely felé a világ természeténél és rendeltetésénél fogva tör.
                Isten minden tökéletességnek végtelen fokban birtokosa;  rajta kívül nincs és nem lehet semmi; ami ôt valamire indítja, ami számára kívánatos volna. Isten a teremtésben is csak saját magát, a maga tökéletességét akarhatja, s így,  midôn világot teremtett, csak azért tette és te-hette, hogy tökéletességét valamiképen kiárasz-sza, kivetítse.
                Ezért maga az isteni jóság, azaz tökéletesség a teremtésben szem elôtt tartott tárgyi cél, de az elôbb jelzett értelemben: mint kiáradó töké-letesség. Isten nem azért teremt, hogy rajta kívül álló külsô javak birtokába jusson. Isten azért teremt, mert szereti önmaga tökéletességét, s ebbôl az önmaga iránti szeretetbôl árasztja ki jóságát. Mikor Isten teremt, akkor ad, saját tökéletességét sugároztatja ki, de maga ezáltal nem gazdagodik, mert mindene megvan. A teremtés Isten  részérôl választott mód, szinte eszköz, amellyel Isten eléri azt, hogy a töké-letesség kiáradó forrása légyen.
                Mindezekbôl következik, hogy a teremtett világ célja nem lehet más, mint ez Istentôl kiárasztott jóság, azaz tökéletesség birtokbavétele, e tökéletességben való részesedés s ezáltal az isteni tökéletesség megnyilvánítása. A teremtett világ a kapott tökéletesség révén lesz tükrözôje, hirdetôje Isten tökéletességének. A teremtménynek tehát elérendô célja van. A teremtett világban megnyilvánuló tökéletesség: Istennek kiárasztott tökéletessége; a teremtmény részérôl  pedig: kapott tökéletesség. A teremtés által Isten valóban a  jóság forrása lesz, de szoros értelemben nem jut semminek birtokába; a te-remtmény azonban valóban kap, birtokba vesz.
                Isten tökéletessége birtoklásának más és más a módja az eszes teremtményekben, s más az értelmi világból kizárt teremtményekben. Ez utóbbiak, mint szükségszerűségnek alávetett megvalósulások, öntudatlanul tükrözik a nagy Alkotónak kezevonásait, művészetét. A bennük megragyogó szépség, harmónia-öntudatlan hir-detôje Isten tökéletességének. Magasabb fokú tökéletesség jelentkezik az emberben, az  ember szellemi tulajdonaiban, illetve azok műkö-désében. E szellemi képességek birtokában az ember közelebb áll  Istenhez; minél tökéletesebb a mű, annál jobban dicséri  mesterét. Az Istenhez való hasonulás is nagyobb benne, mint más teremtménynél.
                Abban a nagy, célirányította rendben, amelybe Isten tervszerű, örök akarata a teremtett világot beállította, az emberi élet magasabb létrendet jelent. Az ember szellemi tulajdonaival új világot nyit meg: a szellemi megismerés és akarat birodalmát. Megismerheti Teremtôjét, Teremtôjétôl kapott célját, s e megismert cél felé szabadon törhet, illetôleg  törnie kell. Az Istentôl meghatározott rendnek, s ebben  Isten akaratának teljesítésével tökéletesebb módon hasonulhat, hozzá, Isten akaratának benne való megvalósulása nem más, mint tökéletesedés, ré-szesedés Isten tökéletességében új világ, a szel-lemi világ rendje szerint. Az ember szabad-akarati  tevékenységével az Istentôl kitűzött cél szolgálatába állíthatja testi-lelki képességeit, és midôn ezt teszi, az Istentôl megalapozott erköl-csi világrendet szolgálja.
                Isten azonban természetfölötti birtoklását, ,,színrôl színre látását” tűzte ki az ember céljául. E cél elérésére természetfölötti képességekkel és eszközökkel látta el. E természetfölötti kegyelmi javak révén egészen közeljutunk Istenhez, s még tökéletesebb fokban hasonulunk hozzá. A megszentelô kegyelem a természetfölötti életbe emel bennünket. Az ember természetfölötti módon megismerheti Istent, követheti  akaratát, s ezáltal a természetes erkölcsi rendbôl átlép a természetfölötti erkölcsi rendbe, amelynek telje-sítésével a legbensôbben hasonulhat Istenhez, s ezért Isten jóságának és tökéletességének a földön a legnagyobb fokban birtokosa, hordozója s egyúttal tükrözôje lehet. Istennek az emberben megjelenô tökéletessége a legteljesebb mértékben Krisztus Urunk életében ragyog fel elôttünk.
                Az embert környezô nagy mindenség szépsége, pompája, nagyszerűsége is gyönyörű megnyilvánulása Isten tökéletességének: öntudatlan fenséges himnusz. Az ember azonban felismerve a mindenség Alkotóját s a világban Isten tökéletességét, hangot adhat mindennek a tökéletességnek, s hódoló tisztelettel hajlik meg Isten elôtt. Az elôbbi Istennek néma öntudatlan dicséreté; az emberben: tudatosan meg  nyilvánuló dicsôítése, dicsôsége Istennek. Így tehát mondhatjuk, hogy a teremtett világ célja Isten megdicsôítése, dicsôsége.
                E dicsôítés azonos Isten tökéletességének magasztaló megnyilvánulásával, mert a dicsôség nem más, mint a tökéletességnek dícsérettel párosult elismerése, ez pedig egyenlô a tö-kéletesség magasztaló megnyilvánulásával. (Laus  perfectionis non vulgaris: clara cum laude notitia). Ezért mondhatjuk rövid foglalatban, hogy a világ és az ember célja: Isten dicsôsége.
                Az embert körülvevô öntudatlan világ di-csôsége Istennek, mert arányaiban, változa-tosságában, célszerűségében Isten kezemunkája tükrözôdik, az isteni tökéletesség néma  dicsé-rete szól. Az ésszel megáldott ember, aki szellemi tulajdonaiban részese Isten nagyobb tökéletességének, Istennek a teremtett világban megnyilvánuló tökéletességét felismerheti, megcsodálhatja és tôle való függésében hódo-latát kötelességszerűen, de szabadon kinyilváníthatja, Istent szeretheti, mégpedig nemcsak itt a földön, hanem a másvilágon is: Midôn az ember minden Istentôl kapott tökéletességével a legnagyobb fokban hirdeti; dicsôíti Istenét, vagyis midôn értelmével, akaratával, kegyel-mével teljesen hozzásimul, maga is eléri tö-kéletességének s így boldogságának legnagyobb fokát.  Ez a boldogság a földön túl Isten színrôl színre való látásában és szeretetében éri el tetôfokát, amidôn az értelem és akarat teljesen kielégül s tökéletesen boldog lesz. Így Istennek az emberben való megdicsôítése egyúttal az embernek örök boldogsága. Isten jósága dicsôül meg, s az ember lesz  boldog. E kettô egybe esik, de az elsô, Isten dicsôsége a magasabbrendű cél, az ember boldogsága másodlagos, de az elôbbi-vel egybeesô. Helytelen tehát Hermes és Günther állítása, amely szerint a teremtés tárgyi végcélja az ember boldogsága. E tétel világosságánál minden egyéb világcélkitűzés vagy helytelen, vagy legalább is nem teljes. E dogma  kifejtése élénk világot vet a katekizmus elsô kérdésének  szabatosságára: Mi végett vagyunk a földön? Azért vagyunk  a földön, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk.
                Rövid összefoglalásban: Isten végsô tárgyi célja (finis qui) a teremtésben: saját maga kiárasztandó, közlendô tökéletessége (bonitas divina communicanda); ez pedig tökéletessé-gének gazdagsága,  önmagában hordott bensô dicsôsége (gloria Dei interna fundamentalis et formalis). A teremtmény részérôl tekintve, a végsô tárgyi cél (finis qui creaturae): Istennek birtokba veendô tökéletessége (bonitas divina participanda), amely tehát azonos az elôbbivel, azaz Isten  bensô dicsôségével.
                A teremtett világ – e cél elérésében – Isten részérôl: Istennek kiárasztott tökéletessége (bonitas divina communicata); a teremtett világ részérôl: Istennek birtokbavett tökéletessége (bonitas divina  participata). Ezáltal Isten külsô dicsôsége árad szét vagyis nem más ez, mint Istennek a teremtett világba kivetített töké-letességének öntudatlan, vagy az ember részérôl tudatosan magasztaló megnyilvánulása, di-csôítése. (Gloria Dei externa obi. et form.)
                Maga a teremtés Isten részérôl mintegy eszköz (finis quo Dei  creantis), amely által tökéletességének kiáradó forrása lesz (quasi  possessio); a teremtmény részérôl igazi birtokbajutás (finis quo creaturae, possessio proprie dicta), mert amije eddig nem volt (léte,  tökéletessége), annak birtokába jut.
                Tehát az egész világ tulajdonképpen Isten di-csôségét szolgálja  (finis qui), de ezáltal Isten semmit sem kap, mert minden megnyilvánuló dicséret és dicsôség csak halvány kisugárzása mindannak, ami végtelenül tökéletes fokban már megvan a Szent-háromság örök életében. De azáltal, hogy az ember Isten tökéletességét hordozva  Ôt dicséri, magasztalja, az ember lesz a teremtés haszonélvezôje (subiectum utilitatis).
                Midôn a teremtô Isten céljáról beszélünk, a célt megfelelôen kell értenünk. A cél mindig valami elérendô dolog, ami még nincs birtokunkban, aminek elérése végett teszünk valamit. Istennél nem  beszélhetünk ilyen célról, mert Isten semmi olyat nem kívánhat, amije nincsen, mert benne minden tökéletesség végtelen fokban megvan. Ezért Isten tevé-keny-ségében nem beszélhetünk szoros értelemben vett célról, azaz célokról. Isten tevékenységének csak alapja (ratio) lehet, nem céloka. Ha Isten céljáról beszélünk, melyet tevékenységében szem elôtt tart, a célt csak e tágabb értelemben alkalmazhatjuk.
 
                E fejtegetésekhez l. leginkább: J. Stufler, Die Lehre des hl. Thomas  von Aquin über den Endzweck des Schöpfers mit der Schöpfung. Zeit schrift f. kath. Theologie 41. (1917) 656. köv.; Schütz A., Dogmatika I.  471–4.; L. Lercher, Inst. theologiae dogmaticae II. 355–64.

 
HORTOBÁGY - Kuthy Lajos 
 
(Részlet ,,Hazai rejtelmek” című regényébôl)
 
                Hortobágyot özön borítá. A Tisza, Füred és Nánás felôl, kiöntött; a Hortobágy folyam feldagadt; a pusztai tavak megnôttek, káka és nád közepén felül; s a hortobágyi csárda, mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testámentomi szűzvizen Isten lelke járt; itt döglött marhák, kósza tutajok, cibált szénakazlak, s megmosdatott utcák minden, szemetje úszkált a habtalan síkon,  melyre bôségben teríte nádpelyhet a bűzhödt szellô.
                Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló,  birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben,  remegve az ínség fôfokát, mely a koppadt gyepen a nem-szabadítás bizonyos hitében reájuk várt. Két dereglye ugyan szépen ki-menthetné, de a deszkák önmagukat nem szülik hajóvá; s mért fáradna a  magyar óvszerért veszélyek elôtt, holott veszély alatt sincs ked-ve  azt tenni!?
                A tulkok szomorúan állongtak gyökig le-gelt szigetek szélein; s mit máskor nem, érzékeny szemeket emeltek az égre, tán egy titokteljes ösztön elôsejtésével; míg a rezgô víz eltorzító nyurgúlt árnyaikon a nem ôket illetô arckifejezést.
                Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a menhely börtönébôl, mely szabadságát vevé el, hogy  életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh s éhség zöld ragyogványa, Körében hantokra hasgatva  a felkörmölt gyep; s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakondturás, miket mérgében kapart föl a szokatlan  fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s a vész óráin a ragadozó martaléka lôn. E csontökre nem le-het ismerni;  bordák és gerinc szerte marcangolva, koponyája s maguk a legkeményebb sódarcsontok keresztül-kasul törve a mardosás mély karcaival. Csak az állkapcában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány csatához szokott vén kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszút nyujtózik kiöltött nyelvvel s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földbôl egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja  mély sebét, melyet a küzdô kan combján hasított. Eleven húsig nyalja sebét, mígnem vér serked rajta; és kínosan ordít a közben,  mely mérföldekig hallik a néma, víz felett. Azonban éhsége vadabb, mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog,  mint az edzett acél, ínye vérzik, s egy-két töredéket elnyel az éles  csontokból. Majd az állkapcát ragadja fogai közé, s fülét hegyezve,  ügyelni kezd, megcsalva önmagát az emészthetlem zsákmánnyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haraggal futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nô, s tért keres. Megáll, gerincén borzad az érdes szôr; éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék; még egyszer bele mar a száraz állkapcába de az agyar  nem enged. Bôszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vízi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást.  Szemei zöldvéres tüzet lehelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek  után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre gyôzött a természeti ösztön; megszelidült az éhség ha-talmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál  végmenedéke.
                Azalatt a látkör alján felhôk ütik fel rohanó fejôket, tömött, kerek gomolyokban, miket hamar hasábokra oszt s újra szétterít a  nyugati szél. Erôs, kövér cseppeket szakaszt le s hulló terheikkel megragyásítja a sima vizeket. Távol lárma kél a láthatáron; roppant  sereg vadlúd repül igen alant, nádast keresve a vész elôtt. Kísértô  hangjokat hallja az éhes ragadozó. Oly közel s hallatlan bôséggel  vonulnak felette; oly étvágyköltôleg látja elnyúlni a jóizű nyakat, melyet csak puha tollazat véd, s szép ifjú combokat, mik a ludak  röptében feléje függenek. Tátott torokkal ugrándozik a kecses lények  után, nyelvérôl lecseppen az étvágy nedve; csak fél öllel tudna feljebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az ostoba libák nem tartják szerencsének a torkába búvni, s csupa tiszteletbôl a körmös kalandorlioz, felcsapnak magasra, biztosb vidékekbe.
                Most a fergeteg nô; a szél dühe kiomlik a víz terén, s féloldalra  dönti a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag szakad le. A mén nyerít, a tehenek bôgnek, s a juhnyáj, mint egy nyomott nép, sir az apró szigeteken. A vész körmösig hozza a száj-ízköltô hangot. Mennyi kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem rugni, sem öklelni nem tudnak! Hozzá  mily horpasztó éhség, s mégis neki goromba földet kell nyelni minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi csábításra stoikusnak lenni, nem lehet. Ô szabadnak születék, hogy ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé, de a víz mély s messze, messze tart.  Egy ösztön szól benne, mit az állat is ért, az úgynevezett életi. ,,Szigetemen világos, hogy élek, – gondolá, vagy gondolhatá magában – mert érzem, hogy éhezém. E víz itt a sírverem, mihelyest elnyelem,  vagy magam elnyeletem. Síron túl ugyan nyájas örömre hí a birka-,  tulokbôgés; de ki tudja, nem fognám-e örökre sírba hagyni becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe. Azért jobb lesz visszarugaszkodnom, annyival inkább, mivel ez a disznó jég szörnyen püföl.” Körmös-deák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát, mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy-pár próbát tón a bôgô áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt, sérült oldalára fekvék, hogy – sebét ne verhesse – a  kavicsnyi jég. Orrát vörhenyes szügyébe vágta; félig hunyt szemhéján felborzolá a szôrt, s csak akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy jégtojás.
                A pusztai vész folyvást nôtt. A fehérhasú felhôk, mint könnyű  habok merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték keselyfarkaikat:  A szél akácgalyakat hurcolt a záporban, miket mérföldekrôl rabolt; a jég sűrün omlott, mintha termett fa gyümölcsét rázná le; a sík  vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a  szörnyű tűz felett.
                Egy vészbetört szent ének hangzott, s oszlék fel erôtlenül a vad morajban; utána egykedvűen zúgott jég és víz. A szél visszakanyarult, s újra megjelent a kétség szózatja: Gyönge nôi hang éneklé  buzgón a zsoltár sorait:
 
                                Haragodnak nagy voltában 
                                Ne feddj meg, uram, engem!
 
Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól  Ohatig. A táj rémsötét lôn; az elemharc tetôpontig jutott. A széltorlat bömbölt, örvénnyé kavarva a záport; s csattogtatva az összevert jeget. A lázadó állatok torz-haragban bôgtek a vihar-zenéhez, míg vészharangokat vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól  ragadozva el a harapdált hangot. A szent zsoltár tört énekben töredezett elô e vad lázadás közt:
 
                                Búsúlt gerjedezésedben 
                                Ne büntess meg Istenem!
 
                Irtózatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágító a láthatárt; s messze fenékszínen mutató meg az Istenben bízót. Térdelô  paraszthölgy látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait  kisdedére hajtá, hogy elfedje az Úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind csecsemôjét védi az, kinek az áthűtô nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag barna haját lebontá, sátorul terítni hideg vállaira. Szemében rémület és éhség; arca elkékedt a csapkodó vésztôl, s rajta vérgyöngyök mosódnak el, hajadon fejérôl és sebeibôl serkedôk. Maga tépett sírkereszt; haja gyászlobogó. Ajkán szentének töredezik fel, erôtlenül éhsége miatt, s elvérve a haragos széltôl. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében Isten mentô irgalmáért; de a test roskad, s nem bír hitelt biztosítani a vallás szavának. Fölötte magasban ég a kergetô villám, vörös világgal gyújtva a vihart. E fényvonal  körében ragyog a fehér jég, mint bô ezüst; a villámtér betelve mennyei derűvel: alant porrá tört zápor s nedűgôz képez ködfelhôt, s benne a fény alatt, mint mater dolorosa, térdel az ájtatos nô. Felséges rafaeli kép.
                Két óra mulva kiderült. A lég meg-elevenült; a nap szétönté meleg szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy  tenyérnyi felhô sem foltozá a mennyet.
                Hófehéren ragyogott ki tôbôl az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu  nyelén, mint a csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég a vízi zsákmányok ismét nyugton úsztak a mocskos oceánon, s a falu harangja Isten igazában hir-dette az alkonyt.                                 (1847)