Major Tibor 1848. MÁRCIUS 15
A RÓMAI SZÁZADOS - Marschalkó Lajos
A Roul Wallenberg legendához - Major Tibor
Szombathely legfiatalabb 56-os mártírja Balázs László (1941–1957)
A Finnugorizmus Végnapjai - Erdélyi István
KEDVES OLVASÓ! - Sisa István

Major Tibor 1848. MÁRCIUS 15.

 

            Jókai Mór szavaival élve: ,,Áldva legyen azoknak hamva, akik e nap diadaláért áldozatul adták magukat.”

            Százötvennégy esztendôvel ezelôtt Kossuth Lajos és Petôfi Sándor lánglelke vezényelte a nemzetet.  A ,,Talpra magyar” nyomán dübörgô honvédezredek rontottak rá Jellasich és Windischgratz magyar falvakat perzselô, fosztogató martalóc hadaira. Eresztékeiben recsegett-ropogott csapásaink alatt  az évszázadok során gondosan felépített Habsburg uralom. Zsarnokságuk ellen  kellett négyszáz éven át egymást érô szabadságharcokban védelmezni nemzetünk életét. 1848-ban az akkori idôk leg-korszerűbb fegyvereivel felszerelt  hadosztályok kezébôl rendre ütötte ki a fegyvert Görgey, Perczel, Bem, Damjanich és a többi megszentelt emlékű tábornok rosszul felszerelt, de Petôfi  és Kossuth szellemétôl tüzelt ezredek élén.

            Nem hazaárulók, nem idegenbôl beszivárgott jövevények szellemisége áradt  Kossuth Lajos híres ,,megajánlási beszédébôl,” melyben hitelt, hadsereget és  fegyvert kért a nemzettôl a zsarnokság ellen. A romlatlan nemzeti lélek szólott ajkán keresztül, mely függetlenségért, szabad Magyarországért kiáltott a robbanásig feszült elkeseredés tetôfokán. Petôfi Sándor lángoló lelke,  mely a nemzeti forrada-lom extázisát arra a bilincseket szétpanttantó feszítô erejére fokozta, mely a talpraállt nemzet minden tettének mozgató erejévé  vált. A legklasszikusabb nacionalizmusban fogant géniusz megnyilatkozás: e messze, a határon túlcsengô hang, mely halált és átkot kiáltott mindenre, ami  idegen volt és ellenséges a nemzeti újjászületés útjában.

            Petôfi annyira szerette hazáját, hogy már 1844-ben a Honfidal című versében is ,,szentegyháznak” tekinti keble belsejében. Arcpirító szemérmetlenség  és átlátszó ördögi taktikázás mozgató rugója az olyan bolsevista mesterkedésnek, mely az akasztófák tömeggyártására berendezett Magyarországon  a kommunista diktatúra idején hivatkozni merészelt Kossuth Lajosra és Petôfi Sándorra, amikor Haynau ijesztô Lucifer-arcával vigyorog rá a terror alatt  vergôdô magyar népre. Talán még az árulásuknál is nagyobb megdöbbenést váltott ki a magyarság soraiban azoknak a politikai és irodalmi deszperádoknak az az igyekezete, hogy a maguk hitványságának igazolására a magyar szabadságeszmék és nemzet ideálok leghűségesebb, legrajongóbb szószólóit Kossuth Lajost és Petôfi Sándort a világtörténelem legbarbárabb zsarnokságának, a kommunista terrornak, a marxizmus és leninizmus ôrült rögeszmé-nyének szolgálatába állították. Hôsökként magasztalták és magasztalják ma is az ázsiai  sztyeppék fél-állati hordáit, felszabadítókként ünnepelték és ünneplik napjainkban is a rabló, fosztogató és gyilkos banditákat, mintha 1945-ben szabadságot hozott volna a vörös horda nemzetünknek.

            Súlyosan sebesülve, véresen került ki a magyar szabadság ügye az 1848.  március 15-én elindított küzdelmeibôl. Az osztrák nem bírt velünk, még az  ellenünk fellázított szláv és román segédnépeivel sem. ,,A Bácska magyar  áldozatainak számát szintén becsülhetjük ötezerre, ép úgy, mint az erdélyi  Alsó-Fehérmegyéét, a haza két megyéje tehát ártatlan áldozatul tízezer vértanut szolgáltatott a nép-szabadság szent ügyének. ” – olvassuk megrendülve Kacziány Géza: Magyar Vértanuk c. könyvében (1906).  Az osztrákok hívására  betört az országba kelet felöl az orosz, és a beö-zönlött orosz túlerô Paskievics generális veze-tésével sárbatiporta a magyar szabadság szent ügyét.  Akasztófák követték nyomon az orosz imperializmus elsô magyarországi betörését is...

            Kossuth Lajos beszédeinek, írásainak sok vaskos kötetében hiánytalanul  megtaláljuk ragyogó politikai géniuszának minden megnyilatkozását és így  minden nehézség nélkül bizonyítható, hogy még soha arcátlanabbul vissza nem  éltek politikussal és eszméivel, mint a ,,magyar” moszkoviták és a bolsevizmus magyarországi szálláscsinálói Kossuth tanításaival.

            ,,A nagy eszme nagy áldozatokat követelt. Sokat vesztettünk vérben és vagyonban. De a veszte-ségek legérzékenyebbike: eltemetett nagy férfiaink, – írta  Jókai Mór a Március ldusának 25. évfordulója alkalmából a ,,A Hon” című lapban –, Széchényi István, Teleki László, Nyáry Pál, politikai nagy fájdalmaik elviselhetetlen terhe alatt törtek össze: Szemere, Bajza, lelkük szétbomlásával  elôzték meg testi halálukat. Petôfi lánglelke és Vasváry honszeretô szíve ismeretlen csatamezôkön tűntek el kortársaik közül, a Március 15-i nap ifjai  közül legtöbb panasztalan keserveit megnyugtatta már a sírban, mártírjaink  síremlékeit faragja már az utókor, s Batthyányi Lajos nagy alakjára mutat a csak sejteni tudó ivadék...”

            Petôfi Sándornak a nemzet dalnokának költôi formába öntött imádsága nem  délibábos látomás, hanem prófétai jövendôlés, 1956-os a nemzeti forradalom és  szabadságharc alatt lépett ismét a megvalósulás útjára!

            Jókai Mórral valljuk, hogy ,,minden búzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848. Március 15-ének emlékét dicséri, ahogy a néphit szerint minden  egyes búzaszem hegyére oda van nyomva a Patrona Hungariae szent képe.”


A RÓMAI SZÁZADOS

 

            A Magyar Március 1946. óta nemcsak a szabadságharcot jelenti nekünk, hanem  miként az 1849-es és 1956-os október, a mártíromságot is. 1946. március 12-én  végezték ki Szálasi Ferenc nemzetvezetôt.

            1944. október 15-ig, a Horthy árulás napjáig voltunk, akik bár jobboldalon  álltunk, nem tartoztunk se fanatikus, se lelkes hívei közé. Ha mindenben egyet is értettünk vele és mozgalmával, a stílus-különbség árnyalatai itt-ott tartóz-kodásra kényszerítettek. Igaz, nem tartoztunk azok közé sem, akik a hatalomátvétel után vadul törtettek a mozgalom felé, hogy túlkiabálják magát a  Nemzetvezetôt is, és letapossanak, kikönyököljenek minden régi hungaristát, minden sokat áldozott és szenvedett mozgalmi harcost. Az emigrációban is sokszor akadnak ilyen neofiták, akik ki akarják sajátítani Szálasi Ferenc nevét, és elô akarják írni mindenkinek, hogy milyen mértékben legyen hungarista, jobboldali, kivel barátkozzék, kivel levelezzék, mit írjon, mit mondjon.

              Vagyunk azonban sokan, akik a római századossal tartunk, aki már csak a keresztfa alatt mondhatta el : ,,Bizony, Istennek Fia vala ez!” És én úgy hiszem, ez volt a legôszintébb megtérés. Mert a névtelen római centurió nem akkor állt Krisztus követôi közé, amikor még a pálmaágak lengedeztek, és a nép örömújjongása, s az égi hatalomátvétel reményei kísérték a jeruzsálemi utcákon, hanem akkor, amidôn meglátta ôt a halál dicsôségében.

               Sokan mi is csak 1946. március 12-én mondottuk el: ,,Bizony, igaz magyar vala  ez.” S azt hiszem, ez nagyobb csoda, mintha valaki azért követte, mert állást,  hatalmat, vagy bármit kapott tôle. A római impérium büszke katonája, a hatalom  részese és hordozója, akkor térdelt a Keresztfa elé, amidôn már a Megfeszített  palástjára is kockát vetettek, amidôn már nem volt hatalma és nem adhatott semmit.

            Szálasi Ferenc életének és mártírumságának az a legtisztább csodatétele, hogy halá-lában egyesíteni tudta maga mellett a régi ellenfeleit, az otthoni  nemzetet, a száműzötteket, legalábbis az idealistákat. Magát a nemzetet. És még  azt az idegen, francia újságírót is, a modern kor római századosát, aki azt írta a mártírhalál nagy drámájáról:

            ,,Gránit! Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett miniszterének holtteste elôtt. Egyenletes biztos léptekkel  megy a halál felé. Aztán egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a Feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne, vagy szemében ott ülne a félelem, vagy  hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget és egy  érem reszket a mellén néhány pillanatig. l5 óra 30 perc...”

            S a római centurió már az ô szavaival mondja:

            NAGYPÉNTEK NÉLKÜL NINCS FELTÁMADÁS!...

 

Marschalkó Lajos


A Roul Wallenberg legendához

 

            Budapest hôs védôi 1944. október 15. után több ezer részben nyilas, részben honvéd és csendôr-egyenruhába vagy civilbe öltözött egyént fogtak el, közöttük számos ejtôernyôvel ledobott szovjet kémet is, akik magukat a svéd követségnek a menlevelével igazolták. A menlevélrôl rövidesen  kiderült, hogy azon csak a követségi pecsét eredeti, a menleveleket azonban  hamisítják bizonyos Wallenberg házi-nyomdájában. A koalíciós kormány tiltakozott Wallenberg tevékenysége ellen, mert az ellenkezett a diplomáciai  szokásokkal. Miután a svéd követ úgy nyilatkozott, miszerint elôtte ismeretlen helyen tartózkodik Wallenberg, okmányhamisító diplomata és üzletember  ellen elfogatási parancsot adtak ki...

            1945. és 1955. között a cikkek légiója jelent meg Wallenbergrôl. A világsajtó mindig arról adott hírt, hogy ezt a ,,hôst”, ezt a ,,szabadítót” a bitang, véreskezü nyilasbanditák, nyilas partizánok orozva legyilkolták. Minden  ilyen cikk természetesen kiváló alkalom volt arra, hogy legalább a cikk egy harmadrészben arról írjon a cikkíró, hogy milyen rablásokat, gyilkosságokat  és kegyetlenkedéseket hajtottak végre a ,,nyilas banditák‘.

            A ,,Vi” című svéd lap 1955. január 14-i számának címlapján a sokat emlegetett Raoul Wallenberg fényképe látható, lapban bent nagy cikk Wallenbergrôl és sorsá-ról. A cikket bizonyos Rudolph Philipp író írta, aki társaságot  alapított Wallenberg kiszabadítása érdekében. Philipp részletesen beszámol Wallenberg működésérôl, sorsáról és elfogatásáról. A cikk nagyrésze a szokásos nyilasozástól csak úgy hem-zseg, ugyanakkor azonban felbecsülhetetlen dokumentum arra nézve, hogy mi is történt Budapesten az ostrom alatt.

            Az a ,,svéd” bizottság, amelynek tagjai Rudolph Philipp, báró Hans Beck Friis államtitkár, Anders Örne és jogi tanácsadója Engve Schartau, már 1947. október 19-én megállapította azt a tényt, hogy Raoul Wallenberget nem ölték meg a nyilasok, hanem a szovjet foglya. A cikk további részében az is kiderül, hogy nemcsak a svédek, hanem az amerikai hatóságok is tudtak Wallenberg életbenmaradásáról, méghozzá már 1945. elején. Hivatalosan jelentette a szovjet követ, Kolontay asz-szony a svéd külügyi hivatalnak, hogy Raoul Wallenberg életben van és hogy szovjet védelem alatt áll. 1945. január 16-án svédországi szovjet követ Kolontay asz-szony értesítette Wallenberg édesanyját is, hogy  fia épségben a szovjet védelmében van. Néhány nappal késôbb pedig telefonon  értesítette Günther akkori svéd kül-ügyminiszter feleségét, hogy ,,minél kisebb lármát csapnak a dologból”, annál hamarabb kerül vissza Svédországba Wallenberg.

            Annak ellenére, hogy hivatalosan tudták Wallenberg életben létét, mind az  amerikai, mind a svéd, mind a más államokban kiépített és Izraelben felállított propagandaszervek tudatosan hazudtak közel egy évtizeden keresztül azzal a mesével, hogy a ,,becsület és tisztesség, a hôsiesség és bajtársiasság  ez a mintaképe” a ma-gyar nácik áldozata lett. A történelemhamisításban és hazudozásban odáig elmen-tek, hogy akciót indítottak azzal a feladattal, hogy  közgyűjtésbôl szobrot emeljenek a nyilasok szerencsétlen áldozatának. A szobor felállítását állítása szerint Rudolph Philipp ,,fújta le”, de nem azért,  mert erkölcsi érzéke felháborodott volna ezen a nemzetközi szélhámosságon,  hanem mert Wallenberg kiszabadulása szempontjából nem tartotta a szobor felállítását diplomatikusnak.

            Raoul Wallenberg budapesti működését a ,,Vi” c. svéd újság Philipp fogal- mazásában így ismerteti:

            ,,Budapest két részbôl áll: a régi Budából (mint Stockholmban a Régi Város)  és az új, milliós Pest. Buda és Pest között folyik az 1–2 százméter széles  Duna. A Királyi vár és a követségi épületek Budán voltak a dombokon az úgynevezett ,,úri negyed”-ben. A nagyszámú zsidóság a pesti oldalon lakott. 1945. januárjában közel 100.000 ,,halott-jelölt” volt, akiket szűk helyre, a zsinagóga  körül létesített gettóba préseltek össze, ahol azelôtt legfeljebb egy pár ezer család lakott. A nemzetközi gettóban, amelyet Raoul a Phönix utcában állított fel, ezt az utcát 1946-ban Wal-lenberg-utcának nevezték el, körülbelül 15.000 zsidó élt valamivel emberibb körül-mények között és némi biztonságban  az úgynevezett Svéd-házakban, amelyeket a három Korona (svéd címer) védett a  nyilaskeresztes nácik ellen.

            Budát, – a Duna másik oldalán – 1945. januárjában még a német hadsereg tar- totta megszállva, ami ugyan nem akadályozta meg, hogy még a semleges követsé- get a szabadjáraeresztett nyilas-gengszterek ki ne rabolják, mégis a  diplomaták részére bizonyos biztonságot nyújtott létükre és puszta életükre.

            Miután Budát Marsall Tolbuhin körülfogta, Marsall Malinovszky a Duna mellet kelet felôl nyomult elôre, és Pest elôtt állott. Wallenberg felállított képviseleteket Pesten is, amelyeket a svéd királyi címerrel védett. Mintegy 400 munkatársa volt, akiket igazolvánnyal látott el, amely bizonyította,  hogy az illetô a svéd követség alkalmazottja. Ezek egykori bank és gyárigazgatók, orvosok, ügyvédek, mérnökök és mások voltak, akiket Raoul megmentett a  deportálástól és most mint alkalmazottak dolgoztak a szervezetben. Raoul titkos fôhadiszállása egy városi nagybank pincehelyiségeiben volt. A  svéd követ, Danielsson és a követség személyzetébôl Margarete Bauer, Radda  Barnens és Asta Nilsson a budai hegyek között egy mély pincében talált menedékre... Amikor Danelsson követ megtudta, hogy a nyilas vezetôség parancsot  adott, hogy Raoult orvul gyilkolják meg, egy küldönc útján arra kérte, hogy  rejtôzzék el nála Budán.

            Raoul Wallenbergnek, aki hetek óta tudott az ôt fenyegetô veszélyrôl, esze-  ágában sem volt, hogy visszavonuljon. Titkos munkatársai voltak már a rendôrségen, sôt a nyilaskeresztespártban is. Naponta találkozott velük és egyre  több embert beszélt rá arra, hogy maguknak és családjuknak vásárolják meg  az életben maradás lehetôségét azzal, hogy a zsidókon segítenek. Rendôrtisztek segítségével sikerült több alkalommal megakadályozni, hogy a gettót a  levegôbe röpítsék. Titkos utakon Raoul szervezete vizet, kenyeret és orvosságokat szállított a gettóba, és ismét és ismét mentette a zsidókat, akiket a nyilaskarszalaggal garázdálkodók, a Duna partjára hurcoltak le, hogy ôket ott gépfegyverrel kivégezzék. Raoul már régen nem volt diplomata. Jótevô és partizán volt negyedmillió halálraítélt ember között, akiknek körülbelül a  felét mindenek ellenére sikerült megmentenie. Így, és csak így lehet megérteni, hogy az ortodox zsidók benne messiásukat látták, üdvözítôjüknek nevezték a fiatal zsidók, és tegnap még békés irodakukacok és fémmunkások követték ezekben a napokban Raoul példáját, és lettek félelmet nem ismerô, kegyetlen  harcosok. Nyilas- és rendôregyenruhában, amelyeket részükre a rendôrtisztek és nyilasok között lévô szövetségesei Raoulnak szereztek, felszerelve automatafegy-verekkel száguldoztak az égô Budapest utcáin ,,kölcsönzött” autókkal és lôtték le a hóhérokat, ahol csak lehetséges volt, és szabadították meg  a halálraítélt zsidókat.

            Egy ilyen zsidó partizán részleg a Benczúr utca 16. szám alatt ütötte fel  tanyáját, mint Vörös Kereszt Szállítórészleg. E házban rendezte be Raoul január 10-én a svéd követséget a vörösök által felszabadított Magyarország részére. Wallenberg ezt megelôzôleg egy zsidó partizánt küldött át a Dunán Danielsson követhez azzal a kéréssel, hogy a nyilasok által még tartott pesti részt elhagyhassa és a szállítórész- leghez csatlakozhasson, hogy itt várja be a szovjet hadsereget. A szovjet műszakiegységek ebben az idôben már elérték a gettó szélét. A követ szabad kezet adott Wallenbergnek.”

            ...  Minden Magyarországon hozott zsidótörvény oly lazán volt megfogalmazva,

hogy tág teret nyújtott a törvény megkerülésére. A helyzet csak a Vörös Hadsereg elônyomulásakor vált komollyá, amikor a magyarországi zsidóság az ország lakos-ságával ellentétben várta az oroszok gyôzelmét és mindent elkövetett, hogy azokat segítse. Az önvédelmi harcot folytató ország kénytelen volt erélyes kezekkel fellépni azok ellen, akik az országvédôk ellen küzdöttek, akár zsidók voltak az illetôk, akár nem. Minden, az országvédô nyilasokat mocskoló hang  ellenére, kevés idegen tett olyan szolgálatot az 1944. október 15-e után a magyar nemzet élet-halál harcát irányító koalíciós kormánynak, Szálasi Ferencnek, a nyilasoknak, általában Buda-pest védôinek, mint  akaratlanul Rudolph Philipp. A gondos, elôzetes kutatások és a történtek pontos ismerete alapján a ,,Vi” című svéd lapban megjelent cikkére lapunk következô számában visszatérünk.

 

Major Tibor


Szombathely legfiatalabb 56-os mártírja Balázs László (1941–1957)

             Elmúlt év november 15-én a Bocskai István Szabadegyetem 2. elôadása szünetében,  szerény kis meghívót csúsztatott kezembe Puskás János(16!) a MIÉP Ifjúsági Tagozatának helyi elnöke ezekkel a szavakkal: Frici Bátyám! November 18-án várjuk Balázs Laci sírszentelésére, a Szent Márton úti temetôbe, gyülekezés 09.30 órakor!  Vasárnap reggel a 8 órai szentmise után nejemme1, 15 perces sétával értünk a régi te-metôbe. Kis csoport már gyülekezett a fôbejáratnál, ahonnan együtt vonult a  zúzmarával borított fenyôfák között, Laci ,,eldugott” sírjához, a Magyar Vidék 56-os  Szöve-tsége, MIÉP Ifjúsági Tagozat, Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium, Savaria  Polgárôrség, Tanárképzô Fôiskola, 56-os Nemzeti Hagyományôrzô Szövetség, és az 56-os Nemzetôrség tagsága, illetve képviselôi.

            Himnusz közös eléneklése és dr. Csorba Boldizsár ügyvéd megnyitó beszéde után,  Donát Ármin 56-os szabadságharcos idézte fel Balázs László, l6 éves hôs életét, aki-vel egy kórházban feküdtek sebesülten. Lacit Nagykanizsán géppuskázta le egy ázsiai martalóc. Súlyos mellkasi- és gerincsérülésekkel került kórházba, embert próbáló szen-vedések után, szentségekkel megerôsítve 1957. elején elhunyt.  Fôtisztelendô Bertha Tibor ôrnagy, tábori lelkész áldotta meg, illetve szentelte fel Laci Bajtársunk sírját és méltatta rövidke életét, kiemelve azt, hogy 44 évig  jeltelen sírban volt elkaparva, mert szülei – politikai és munkahelyi elômenetelük  miatt – letagadták! Ezen álláspontjukon nem változtattak a kommunizmus bukása után  11 évvel sem, ugyanis a jelenlevôk legnagyobb megdöbbenésére, nem vettek részt a  sírszentelési szertartáson! Ellenben városunk gyöngyöshermáni temetôjében a Balázs  családnak vagyont érô sírboltja van!!!

            Csorba Boldizsár záróbeszéde és az emlékezés koszorúinak elhelyezése után az 50  (ötven) fôs hallgatóközönség elénekelte a Szózatot.

            A felemelô római katolikus sírszentelési szertartás 10.30 órakor befejezôdött és haza-felé menet e sorok krónikása gondolataiba villant, Zas Lóránt csodálatos Novemberben című versének utolsó (8.) versszaka, amely így hangzik:

            ,,NOVEMBERBEN ÖKLÖK SZORULNAK 

ÉS FELBIZSEREGNEK A TENYEREK. 

NOVEMBERBEN ÉLÔK A HOLTAK. 

NOVEMBER FENYEGET.”                                                        Bellák Frigyes

Szombathely

 

            Megjegyzés: Tökéletesen egyetértünk Zas Lóránt ,,Novemberben” c versével. Azonban a legyilkolt holtak emléke nem csak novemberben fenyegeti a bolsevista gyilkosokat, hanem április is, amikor az ökölbeszoruló tenyerek a szavazófülkékben a golyóstollal, a megfelelô helyre beírt kereszttel adhatnak kegyelemdöfést a nemzetáruló rendszer kép-viselôinek!                                                                                                  Szerkesztôség


 

A Finnugorizmus Végnapjai

 

A hun lovastemetkezések – magyar vonatkozásokkal • Érdy Miklós könyvét ismerteti Dr. Erdélyi István

 

            Dr. Érdy Miklós, amerikai magyar orientalista 2001 második felében szép könyvvel lepte meg olvasóit, melyben az utóbbi évtized szívós kutatómunkájának eredményeit tárja elénk. Az izgalmas probléma lényege: van-e közük az ázsiai hunoknak – az ókori kínai írásos források xiongnu-inak (ejtsd: sungnu-inak) – az Euró-pában a 4. század utolsó harmadában megjelent hunokhoz, vagy sem? A neves szerzô régészeti források alapján keresi erre a választ, és – úgy látszik – sikerrel!

            Visszautalva korábbi eredményeire, elôször a Magyarországon is megtalált, igen jellegzetes, bronzból öntött hun áldozati üstök nyomán követte vándorlásaikat Belsô-Ázsiától nyugat felé. Ezeket az eredményeket angolul publikálta.

            A most megjelent könyvében sajátos temet-kezési szokások tanúbizonyságát sorakoztatja fel a történelmi folytonosság további igazolására kelettôl nyugatig. Ez az igen sajátos temetkezési szokás a részleges lovastemetkezés. Ilyenkor a halotti toron elfogyasztott lónak a bôrében hagyva csupán a koponyáját és a négy alsó lábszárát helyezték a sírba gazdája holtteste mellé. Hitük szerint a fejben lakozó ,,iz”, vagy ,,árnyéklélek” képes volt a lovat a túlvilágon megeleveníteni. A részleges lovastemetkezés legkorábbi elôfordu-lását Észak-Kínában, a hunok elôtt Kr.e. a 8. században ott élt nomádok, a shanrongok (ejtsd: sanrung-ok) sírjaiban találta meg, amikor sze-mélyesen is felkereste az ottani régészeti lelôhelyeket és a feltárásokat. A shanrongokat az írott, ôsi kínai források a hunok elôdeinek írják le.

            Ezután rámutatott a részleges lovaste-metkezés meglétére honfoglaló ôseinknél is, ami a legendák mellett most már régészetileg vezeti a hunok felé rokonságunk szálait. Az elsô alkotóeleme a párhuzamoknak maga a részleges lovastemetkezés. A második vonás, illetve ôsi alkotóelem az, hogy a hun, de ugyanakkor ma-gyar temetôkben is három azonos alapvetô sír-szerkezetet talált: az aknasíros, a padkás és a padmalyos temetkezést. Mindkét nép temetôiben a sírokban lehet részleges lovastemetkezés, jel-képes lovastemetkezés csak lószerszámmal, és láthatunk sírokat a lókultusz jelenléte nélkül is.

            A harmadik régészeti párhuzam az emberi holttestek fejéhez közel elhelyezett – egykor a túlvilágra szánt ételt vagy italt tartalmazó – kicsi (gyakran 10 cm átmérôjű), kerekfenekű, széles-szájú agyagedények jelenléte, rovátkolt peremmel. Mindhárom párhuzam egyformán lé-nyeges és mintegy hidat képez ôseink és a hunok temetkezése között rituális tekintetben, és egyúttal a közös szellemi háttér bizonyítéka. Ezeket a tárgyi jellegű kapcsolatokat korábban nem ismerték fel, és nem kutatták a hun-magyar kapcsolatok szemszögébôl. Érdy Miklós végig-követte a hunok útját a Sárga Folyótól és a Bajkál-tótól, a Hétfolyó-közén és Közép-Ázsia pusztáin át az Ural hegység átjáróiig, majd tovább, Dél-Oroszországon át egészen a Kárpát-Medencéig.

            A hatalmas tér- és idôbeli távolság ellenére határozottan úgy látszik, hagy az ázsiai hunok utódai sok mindent megôriztek ôsi kultúrájukból az idô alatt, amíg Európa közepébe értek. Olyan felfogás, hogy a hunok keleten és a hunok Európában nem ugyanaz a nép, tudományosan tarthatatlanná vált. A hun fejedelemasszonyok és elôkelô nôk viseletében is megtalált egy jelleg-zetes ékszert-státusszimbólumot, az aranydia-démet, amely a sírleletek tanúsága szerint ott ékeskedett a vezetôk asszonyai homlokán a Sárga Folyó terétôl (Xigoupan) a Duna völgyéig (Csorna).

            A transzszibériai expresszvonat segítségével a szerzônek sikerült végigutaznia – az üst leletekkel szinte azonos útvonalon – az ôsi nomádok pusztába veszô útját. Errôl is izgalmas leírást, és érdekes, ritka fényképeket látunk a kötetben. Nyolcvan színes kép követi azt az utat a jelenben, ahol a régészeti leletek nyomjelzése szerint a hunoknak élnie és vonulnia kellett.

            A hun arany, ezüst és bronz övcsatokon és más díszeken megjelenô táltosló ábrázolások most elôször történô elemzése és az Ordos-pusztai nagy hun aranykincs és aranykorona színes képeken történô bemutatása képezi a középsô fejezeteket. Végül egy legendát vizsgál meg a szerzô. Ez a hír a Huang He (Sárga folyó) nagy, északi kanyarulatában, a Kínai Fal fölötti térségben, Ordos-pusztán, állitólag még a 20. század elsô évtizedeiben is élt ôsmagyar utódokra vonatkozott. A tévedést sikerült megvilágítania, sűrű ködöt eloszlatnia helyi kutatásai nyomán.

            A helyszínre vívô expedíció bár magyar töredéket Ordosban nem talált, kiinduló pont-jává vált a szerzô hun régészeti kutatásainak. Eredményeit számos nemzetközi kongresszuson és angol nyelvű dolgozataiban tárgyalta. Ezek között kínai, török és olasz nyelvre fordított és közzétett dogozatai is vannak. Érdy nyolc ázsiai terepjárása fontos, ismeretlen tudományos anyaggal gazdagította a hunokra és a magya-rokra is vonatkozó ismereteinket.

            A könyv megrendelhetô postán, cím: Bencze Nóra, 1082 Budapest, Leonardo da Vinci u. 43/a/2 (Telefon: 36-1-313-5499). Ugyancsak beszerezhetô budapesti könyvesboltokban (Szkítia, Fehérlófia, Gondos, Püski, Kustos, Turán). A 290 oldalas könyv kréta papíron 80 színes képet, továbbá térképeket és rajzokat bôven tartalmaz. Fényes keménykötésben és számozott műbôrkötésben jelent meg a Magyarországért Édes Hazánkért Kiadó gondozásában.

Erdélyi István,

 a történettudományok doktora

 

Nemzetközi konferencia

 

            Az ázsiai és európai hunok története és kultúrája Esztergom, 2001. augusztus 13-17. Szervezte a Magyarországért Édes Hazánkért Kiadó, a Magyar ôstörténeti Munkaközösség és a Szépen Magyarul, Szépen Emberül Alapítvány a magyar milléniumi év zárásának tiszteletére. A konferencia központi témája Érdy Miklós ez alkalomból megjelent könyvében tárgyaltak és ahhoz kapcsolódó további elemzések. A könyv címe: A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal.

 

            Záróértékelés.

            Erdélyi István,

a történettudományok doktora.

 

            Három és félnapos tudományos konferenciánk derekas munkát végzett. Meghallgattunk húsz elôadást. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ünnepeltünk. Ünnep volt számunkra Érdy Miklós könyvének bemutatása, ünnep Nagy-boldogasszony napján, és újabb ünnepre készülünk Szent István királyunk napjára, szívünkben lelkünkben az elhangzottak kin-cseivel. Sokat tanulhattunk egymástól kérdezve, néha vitatkozva bôvíthettük – helyesbíthettük eddigi ismereteinket.

            Magát a konferenciát indikáló kötetet ugyan a távollévô Bárdi László mutatta be írásában, de a továbbiakban maga a szerzô tartott még egy elôadást is, ami az ázsiai-európai hunok régészeti kapcsolatainak és további fontos ismereteinek egész tárháza volt. A konferencia legtöbb elôadásának tengelyét a hunok és xiongnuk kapcsolatának a feszegetése képezte. Már magában Érdy Miklós könyvében jelentôs elôrelépés történt ezen a téren, a részleges lovastemetkezések legkorábbi emlékeinek felismerése és azoknak térben és idôben az ôsnyo-mokhoz történô továbbvezetése tekintetében. Szorosan kapcsolódtak ehhez a témakörhöz a nyelvi, vagy kultúrális tekintetben rokon népek-rôl (volgai bolgárokról stb.) szóló elôadások.

            Konferenciánknak célzatosan sajátos jelleget adott az, hogy professzionális szakemberek és magas képzettségű amatôrök egyaránt tartottak elôadásokat, bár a szakemberek voltak többségben 13 elôadással, köztük heten a Magyar ôstörténeti Munkaközösség tagjaiként.

            Visszatekintve az elhangzottakra és az elôadásokra, és a helyes idôtartamban, kellô hosszúsággal elhangzott hozzászólásokra és kérdésekre, úgy látjuk hogy ez a struktúra helyes volt. Minden lényeges kérdést meg lehetett beszélni. A kérdések és hozzászólások mély érdeklôdésrôl és tájékozottságról tettek tanúságot. Konferenciánk tudományos konferencia volt. Nemzetközi jellegét elsôsorban Érdy Miklós jelenléte és aktív szereplése biztosította.

            Megállapítottuk, hogy Érdy Miklós jelentôs művet alkotott, újat hozott a tudomány számára.

            Kötete lökést, lendületet kell hogy adjon az európai és ázsiai hunok további kutatásához, ami idehaza eléggé elhanyagolt. Elôadóink a leg-különfélébb irányokból és módszerekkel kísé-relték meg témáik megragadását és kibontását, mindig érdekesen, figyelemre méltó módon.

            A konferencia elôkészítése és lebonyolítása, Érdy Miklós kötetének gyors megjelentetése komoly összefogott erôfeszítést igényelt, ami nem volt könnyű feladat. Kisebb zökkenôktôl eltekintve mindkettô sikerült. Akik nem tudtak a konferencián résztvenni rajtuk kívülálló okok miatt, vagy akik nem akartak résztvenni, egyaránt sajnálhatják ezt. Számunkra szép emlék marad írásban és képben, amit a tudo-mány hasznára és népszertűsítésére a kiadó szeretne tanulmánykötetben megjelentetni. Kérek mindenkit adjon ehhez tôle telhetôen segítséget. Küldje meg címemre az elôadása szövegét, és ugyanezt kérem ismételten a hozzászólóktól  is,  írják  le röviden,  még  frissen visszaemlékezve a mondanivalójukat. Ez igen fontos. Egyúttal megköszönöm mindnyájunk szíves közreműködését, segítségét. Köszönöm a konferencia és annak alapjául szolgált kötet létrehozását Érdy Miklósnak és Sárvári Varga Mártának! Isten tartsa meg ôket egészségben a tudomány, a kutatás hasznára.

           

2001. augusztus


KEDVES OLVASÓ! - Sisa István

 

            Az elmúlt két évtizedben több körlevelet küldtem szét az USA-ban élô magyar testvéreimnek THE SPIRIT OF HUNGARY c. angol nyelvű, majd Nemzet Határok Nélkül c., magyar nyelvű műveim terjesztése érdekében. Szülôhazánk külföldi hírnevének javításán túlmenôleg „THE SPIRIT OF HUNGARY” azért íródott, hogy nemzeti szellemet és önérzetet öntsön a magyarul már nemigen értô fiatalabb korosztályokba messze idegenben.                                            Legfontosabb, V. részének magyar nyelvű kiadása Nemzet Határok Nélkül címmel ugyan-ilyen célt szolgált a Kárpát medence magyar fiatalságának nemzeti öntudatát emelendô. Mindkét könyvet a külföldre került magyar családok szerezték be, melyek szemében ez az album a magyar történelem és kultúra egyfajta ,,Feszty-körképének” számít. ,,Életre szóló ajándékot jelent azok számára, akik karácsony-ra, születésnapra, vizsgákra, házassági évfordulóra és más ünnepi alkalmakra kapják. A benne található képek százai és az olvasmányos szöveg magyar szellemet tükröz...”

            Az itt idézett sorok ,,Életre szóló ajándék” címmel a MAGYAR NEMZET 1999. nov. 26-i számában jelent meg, kiemelve e művek terjesztésének fontosságát.

            Ez a körlevél hasonló, de még fontosabb ügyben íródik.

            Az elmúlt évek folyamán ugyanis számtalan levél és számos újságcikk sürgette e két mű együttes, magyar nyelvű kiadását 1 kötetben Budapesten, a Kárpát medencében való terjesztés céljából.

            „Egy ilyen könyv különösen jelentôs lenne számunkra napjainkban jövendô sorsunk kialakítása szempontjából, hogy visszaadhassuk népünknek történelmi hivatástudatát” – írta Budapestrôl egy gimnáziumi tanár.

            Drámaibban nyilatkozott e tárgyban „Hiány-zik a nemzeti nevelés„ címmel az ELTE Tanárképzô Fôiskolai Karának vezetôje, kijelentve, hogy „a nemzeti öntudat romokban van, mert az elmúlt évtizedekben arra törekedtek, hogy a hazaszeretet, nemzeti öntudat elsikkadjon. (Demokrata, 1996. 47. szám)

            Ámbár a helyzet azóta némileg javult, a félrenevelt ifjúság még ma is keveset tud Trianonról, az elszakított nemzetrészek sorsáról és általában az igaz magyar történelemrôl. Az elmúlt néhány évben azonban mintha pozitív változás jelei mutatkoznának, beleértve a vallásos és hazafias érzés erôsödését a fiatalok körében. Egy új „szellemi honfoglalás” vágya erôsödik bennük, de ennek térnyerését többek között igaz magyar történelmünket bemutató könyvek hiánya is akadályozza.

            Ez a körülmény, s könyveim külföldi és kárpát medencei olvasóitól beérkezô sürgetések e sorok íróját arra indították, hogy magyar nyelven, Budapesten jelentesse meg a két mű egyesített tartalmát 1 kötetben. Örömmel adok hírt most arról, hogy a gondolat ez év decemberében valósággá válik, és az új album MA-GYARSÁGTÜKÖR – Nemzet Határok Nélkül alcímmel a Püski Kiadó révén piacra kerül.

            Kérem olvasóimat, hogy a múltban tanúsított nagylelkűségükhöz méltóan karolják fel ezt a hazairányuló, minden eddiginél fontosabb könyvakciót rokonaik és ismerôseik részére küldendô ajándékrendelések révén. Ezt meg-könnyítendô, szinte példátlan árkedvezmény szolgál.

            Körlevelemet az új album elôszavának utolsó mondataival zárom:

            ,,Régi igazság, hogy a történelem java hatása a lelkesedés, amelyet nemzetünk iránt bennünket támaszt. Jelen album szellemi fegyverként szolgálhat a Kárpát-medencében élô magyar ifjúság és nevelôi számára. Ezek öntudatát, haza- és nemzetszeretetét van hivatva szolgálni, hogy részt vállalhasson egy „új szellemi honfoglalásban”, mely most megindulóban van szülôhazánkban. Tekintsék ezt a művet az idegenbe szakadt hazát igen, de szívet nem cserélt magyarság hozzájárulásának egy szebb jövô reményében.”

            2001 december havában ,

 

Sisa István