Történelmi áprilisok - Szalay Róbert
A hazaáruló ,,Vörös Gróf” - Révffy László
Gondolatok a ,,Terror házá”-ról - Szente Benjámin Magyarország
A magyar holocaust... - ,,Magyarok Vasárnapja” California
Kende Péter:  1956 értékelése - Baji József ügyvezetô elnök POFOSZ

Történelmi áprilisok - Szalay Róbert
 
            Minden nemzet történelmében, így a magyar nemzetében is, vannak olyan meghatározó események, melyek egy-egy adott dátumhoz, évhez, hónaphoz vagy naphoz kötôdnek.
            Nemzetünk legújabb kori történelmének két fontos eseménye kötôdik az április hónaphoz. Az egyik az 1849-es dicsôséges tavaszi hadjárat, a másik 1945 április, hazánk szovjet megszállása, a 45 éves kommunista diktatúra kezdete.
            Nézzük idôrendi sorrendben a szabadságharc, a tavaszi hadjárat eseményeit:
            Az 1848. március 15-i forradalom után a bécsi udvar megbízásából elôbb Jellasich horvát bán próbálta leverni a forradalmat, de seregei Pákozdnál és Ozoránál csúfos vereséget szenvedtek és a vert sereg sietve menekült ki az országból.
            Ezt követôen az osztrák seregek több irányból kezdték meg hazánk megszállását. Az 52.000 fôs fôsereget Windischgrätz vezette. A létszámban és kiképzésben gyengébb magyar sereget Pozsonynál, Gyôrnél, Mórnál összecsapásra és visszavonulásra kényszerítette. '49. január 5-én az osztrák csapatok ellenállás nélkül bevonultak Budapestre.
            Az osztrák seregek azután Budára rendezték soraikat, tovább nyomultak a visszavonuló magyar csapatok után, és február 26–27-én Kápolnánál döntô csatára kény-szerítették a magyarokat. A kápolnai csata a szabadságharc egyik legvészesebb csatája volt, mely az osztrákok gyôzelmével vég-zôdött.
            A csata után Windischgrätz a következô jelentést küldte Bécsbe:
            ,,A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel, szétszórtan és legnagyobb részét megsemmisítettem, a maradék a Tiszán keresztül menekült. Re-mélem, hogy néhány nap alatt Debreczenben leszek, s  a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.”
            A közeledô osztrák csapatok elôl a kormány Debrecenbe tette át székhelyét, a ma-gyar csapatok pedig észak, ill. keleti irányba vonultak vissza.
            Az osztrákok azonban nem számoltak a magyar katonaerényekkel, a nemzeti büsz-keséggel és a szabadságáért küzdô nép ki-tartásával és lelkesedésével, mely, mint a hamvából újjáéledô Phônix-madár, szinte a semmibôl teremtett új hadsereget.
            Kossuth lelkesítô szavára új zászlóaljak, ezredek álltak talpra, melyek kiegészültek a közben beérkezô ,,Feldunai hadsereggel”, melyet Görgey vezetett a felvidéki bánya-városokon keresztül, melyet a branyiszkói csata tett emlékezetessé.
            Márciusban Kossuth a lengyel Dem-binsky helyett Görgey Artúrt nevezte ki fôvezérnek, és Görgey az újjászervezett magyar hadsereggel támadásba lendült. Április 4-én Tápióbicskénél gyôzték le és kényszerítették visszavonulásra az osztrák csapatokat.
            Április 6-án Isaszegnél érték utol az elôrenyomuló magyar seregek az összevont osztrák fôsereget és azután kényszerítették, mely a magyarok gyôzelmével végzôdött és az osztrákok Gödöllô felé vonultak vissza. Azonban soraikat itt sem tudták rendezni és Vác felé vonultak vissza, ahol ápr. 7-8-án lettek csatára kényszerítve, ami ismét a magyar fegyverek gyôzelmét hozta.
            A visszavonuló osztrákokat április 16-án Nagysallónál kényszerítették ismét ütközetre az üldözô magyarok. A véres csata reggel 10-tôl este 6-ig tartott és fényes magyar gyôzelemmel végzôdött. Itt az osztrákok már nem visszavonultak, hanem fejvesztett meneküléssel hátráltak.
            A menekülô osztrák katonákat a Komá-romot ostromló osztrák csapatok fogták fel, melyek az idôközben beérkezett erôsíté-sekkel együtt mintegy 30.000 fôs sereget képeztek. Ezeket támadta meg Görgey árpilis 26-27-én és ez a csata is magyar gyôzelmet hozott. Az ostromlott Komárom felszabadult, amihez hozzájárult a vár pa-rancsnokának, Klapkának a sikeres kitö-rése is.
            A tavaszi hadjárat sikersorozata, és a fejvesztetten visszavonuló osztrák seregek elôrevetítették az ország határának elérését, Bécs megközelítését és ezzel a béke lehetôségét.
            Amikor a magyar hadvezetés elkövette azt a stratégiai hibát, hogy a megvert osztrák csapatok üldözése helyett Komá-romtól visszavonult és Buda visszafogla-lását tűzte ki célul, ezzel idôt adott az osztrákoknak, hogy csapataikat feltöltsék, új fôvezért (Haynau) nevezzenek ki, segítségül hívják az oroszokat, és két nagyha-talom egyesített seregei ellen már nem volt esélye a magyar hadseregnek. A szabadságharc bukását Haynau rémuralma követ-te, és a nemzet csak az 1867-es kiegyezés után emelkedett ki megalázó helyzetébôl. De a dicsôséges tavaszi hadjárat emléke megmaradt a magyar hadtörténelem aranylapjain.
 
 
            A másik áprilisi esemény ennél sokkal tragikusabb. 1945 áprilisában fog-lalták el a szovjet csapatok hazánk egész területét, és ezzel vette kezdetét a 45 éves kommunista diktatúra, mely politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg ázsiai színvonalra züllesztette és a rettegés országává tette hazánkat.
            De nézzük az eseményeket!
Már maga a ,,felszabadítás” dátuma, április 4. is hazugság volt! Ugyanis a Szent László Hadosztály csapatai április 12-ig védtek magyar területeket, és csak ekkor vonultak vissza, hogy Németország területén tovább harcoljanak a szovjet csapatok ellen. Azonban a szovjet hadvezetés Sztálintól való félelmében már április 4-én azt jelentette, hogy az ország egész területét elfoglalták. Ezt a hazug dátumot vették át az ország kollaboráns vezetôi és évtizedeken keresztül ünnepeltették a ,,felszabadítás napját” mint az ország legnagyobb nemzeti ünnepét.
            De nézzük, mit hozott az országnak az április 4-i ,,felszabadítás”?
            Itt kell megemlíteni, hogy az április 4-ét megelôzô fél évben, amíg Magyarország területén folytak a harcok, a Vörös Had-sereg valóságos ázsiai rablóhordaként pusztította az országot. Közel egymillió meggyalázott anya, feleség, leány esett áldoza-tul a felszabadítóknak. Nem beszélve a leányát, anyját, fele-ségét, testvérét védelmezô fér-fiak agyonlövésérôl. Az ország módszeres fosztogatása (hadi-zsákmány) mellett az egyéni szabadrablások természetes elemei voltak a szovjet hadvezetésnek.
            Több százezer civil férfit (de nôket is) hurcoltak el ,,hadifogolynak”, hogy nagyszámú ,,ellenséggel” magyarázzák és igazolják súlyos veszteségeiket. Ezek az elhurcoltak embertelen körülmények között rabszolga-módon robotoltak és pusztultak el százezerszám a szovjet hadve-zetés lágereiben.
            Mindez a szörnyűség némileg magyarázható a háború kegyetlen körülményeivel. Azonban normális ésszel fel-foghatatlan az, amit a ,,felsza-badulást” követô békeévekben a lakosság töredékét kitevô kommunisták és zsidók vittek végbe az országgal.
            A háború után mindenkit felelôsségre vontak, aki aktív szerepet vállalt az ország védelmében, a Vörös Hadsereg elleni küzdelemben. ,,Há-borús bűnösként” tízezreket végeztek ki, többet, mint Németországban, Japánban és Olaszországban együttvéve. Ilyen esztelen bosszú-hadjáratot keveset ismer a polgári történelem. – Itt nem említem a kommunizmus világméretű rémtetteit, ahol a halálos áldozatok számát 100 millió fölött állapították meg a történészek.
            Az igazi terror a ,,fordulat éve” után kezdôdött. Ezután nemcsak a régi rendszer vezetôi estek áldozatául az üldözésnek, hanem az ún. kulákok, a kisiparosok, a ke-reskedôk, de az egyszerű, parasztok, mun-kások, és értelmiségiek is kemény büntetést kaptak, ha csak a legkisebb jelét adták egyetnemértésüknek.
            A párt ökle, az ÁVH félelmetes besúgóhálózatot épített ki. Mindenki félt mindenkitôl. Volt olyan év, hogy több mint félmillió ,,bűnügyben” intézkedtek a hiva-talos szervek.
            Végül a kommunisták megkezdték a hagyományos egymás közötti marakodást, melynek során százával kerültek börtönbe és bitóra az elôzô elvtársak.
            Ezt a rémuralmat próbálta meg magáról lerázni 1956 októberében a magyar nép. A történet közismert! A kommunista pártállam 24 óra alatt széthullott és a dicsôséges, gyôztes forradalmat ismét a Vörös Had-sereg verte le és szállta meg az országot, mint 1945 áprilisában.
            Az ismét hatalomba helyezett kommunisták az 1945-öshöz hasonló bosszúhadjáratot vezettek a magyar nép ellen. Most már nem voltak horthysták, nyilasok, háborús bűnözôk, így a dolgozók, munkások, parasztok, fiatalok, katonák lettek az áldozatok. Több mint 400 hivatalos kivég-zés (a tárgyalás nélkül kivégzett, agyonvert forradalmárok száma ismeretlen!), 20.000 börtönbüntetés, 16.000 internálás, 200.000 az országból elmenekült magyar mutatta az ,,internacionalista rendcsinálás” mérlegét. Ezt követte 35 éves agymosás és történe-lemhamisítás, ami még napjainkban sem ért véget és szedi jóhiszemű, ártatlan és tudatlan áldozatait.
            Ezt hozta 1945. április 4-e, mely legnagyobb nemzeti tragédiánk, ami mellett eltörpül Muhi és Mohács és legfeljebb a ,,trianoni béke” borzalmaival említhetô egy sorban.
            Azonban Trianon után 10 évvel a nem-zet magához tért és felemelkedve egyenrangú tagja lett az európai népeknek.
            1945. április 4-e után 50 évvel mérhe-tetlenül eltávolodtunk Európától, nemcsak az emberi szabadságjogok terén, hanem a gazdasági, a kulturális, a politikai élet minden területén.
            Amennyiben egy valóban nemzeti kormány kerül hatalomra Magyarországon, hosszú évtizedekre lesz szüksége, hogy jóvátegye ezt a gazdasági és erkölcsi rombolást, amit az 1945. április 4. után hata-lomra került kollaboránsok műveltek az országgal.
 
Szalay Róbert
római katolikus történelemtanár

A hazaáruló ,,Vörös Gróf” - Révffy László
 
             Eljutott hozzám az otthonról érkezett hír, hogy a hazaáruló Károlyi Mihály szob-ránál megint megjelentek a még életben lévô kommunisták, és ,,lerótták” kegyeletes megemlékezésüket iránta. Állítólag ott volt a szennybe és piszokba lealacsonyodott SZDSZ nevű párt volt vezetôje, Petô Iván is, akinek egész családja az egyik leg-hűségesebb követôje és kiszolgálója volt a kegyetlen kommunista rendszernek. A papa a rettegett AVO verôlegénye volt, és a mama is ott töltötte idejének nagyrészét.
            Már elôzô írásomban ajánlottam a szintén SZDSZ színekben tündöklô Demszky Gabinak, hogy ezt a szobrot vagy vigyék el a szoborparkba a többi gazember közé, vagy öntessenek egy jobb célt szolgáló harangot belôle. Úgy látszik, még az ilyen igaz cselekedetekre várni kell.
            Kötelességemnek tartom a köz-vélemény elé tárni olyan több mint 80 éves dokumentációs igazságokat, melyeket eddig nem ismert meg a magyar nép, és így többé-kevésbé hajlik a méltányos megbo-csájtás felé Károlyi Mihályt illetôleg.
            Ennek a grófnak köszönhetô teljes egészében, hogy a Trianoni szerzôdés kö-vetkeztében Magyarország elvesztette 1000 éves országának kétharmad részét, és idegen, elnyomó uralom alá került, úgy látszik véglegesen, több mint három millió test-vérünk.
            Clemenceau, Masaryk, BenesŠ  és Tardieu csak olyan kiegészítô figurák voltak, akik örömmel  fogadták  el  a váratlan  segítsé-get, amit Károlyi Mihály nyújtott át nekik tálcán.
            Az már történelmi szégyen-ismeret, hogy az akkori Károlyi-kormány forradalmi hadügyminisztere, Linder jelentette ki köz-ismert felkiáltással: ,,Nem akarok katonát látni többé!”, s mely arra késztette a magyar csapatokat, hogy fegyvereiket eldobják, és – egyes alakulatoktól eltekintve, – mint zabolátlan horda özönljenek vissza Ma-gyarországba.
            De azt még ma sem ismeri a magyar nép, és egyes történészek sem, hogy a Trianoni-békeszerzôdés soha nem követ-kezett volna be olyan formában, ha nem létezik és él akkor egy Károlyi Mihály név-re hallgató hazaáruló gróf.
            A leleplezéseket még annak idején Bartha Albert, volt hadügyminiszter hozta nyilvánosságra a ,,VIRRADAT” című lapban, és ezek a leleplezések súlyos vádat tartalmaznak a Károlyi kormányt illetôleg.
            Bartha Albertet Károlyi Mihály hívta meg az elsô forradalmi kabinetbe Linder helyett. A leleplezések azt a célt szolgálják, hogy bebizonyítsák, miszerint Károlyit és szűkebb politikai környezetét terheli az a  borzalmas katasztrófa, amely Magyaror-szágra azáltal következett el, hogy idegen csapatok szállták meg az ország terjedelmes részét.
            1918 december 3-án a francia katonai misszió elnöke, Vix alezredes, Barthát látogatóba hívta meg magánlakására. Ez alkalommal Vix azt a kérdést intézte Barthához, hogyan lehetséges az, hogy a magyarok még országuk területi épségérôl is lemondottak. Amikor Bartha efölött csodálkozni látszott, megkérdezte Vix: ,,Hát nem tudja, hogy a Diaz-zal megkötött fegyverszüneti szerzôdés a magyar területek teljes épségét biztosította? Bartha biztosította ôt arról, hogy errôl mit nem tud, mire Vix a magyar hadügyminiszter egy hivatalos iratát mutatta fel elôtte. Ebben a magyar hadügymi-niszter azt a meghagyást közli Kövess tá-bornaggyal, hogy csapatait vonja a magyar határ mögé, mivel a Diaz-féle fegyverszünetben a demarkációs vonalul a magyar határok vannak megjelölve. Az aktadarabon Linder hadügyminiszter aláírása volt. A darab másik helyén azonban Károlyi aláírásával az az intézkedés volt feljegyezve, hogy a parancsot nem kell elkül-deni, mivel Berinkey miniszter Belgrádba utazik. Egy késôbbi megjegyzésben hozzá van fűzve, hogy Berinkey helyett Károlyi és Jászi Oszkár fog Belgrádba utazni. Bartha ezen közléseit kiegészíti még egy információval, melyet Nyékhegyi ezredestôl ka-pott. Nyékhegyi, mint magyar képviselô volt jelen a Diaz-zal történt fegxyerszüneti megállapodásnál. Miután az osztrák-ma-gyar csapatoknak azon területrôl való visz-szavonulására vonatkozó megegyezés megtörtént, melyre az olaszok igényt tartottak, Nyékhegyi azt a kérdést vetette fel, mi fog Magyarországgal történni? Az olasz tábornok erre azt felelte, hogy Magyar-ország részére a demarkácionális vonal egybeesik az országhatárokkal. Nyékhegyi kívánsságára ez a tény is felvétetett a szerzôdésbe.
            Bartha és Vix között lefolyt további beszélgetésben utóbbi azt mondotta: – ,,Gróf Károlyi Franchet d’Esperey tábor-noknak egy memorandumot nyújtott át, amely valóságos vádirat Magyarország ellen. Azt mondják abban, hogy Magyar-ország elnyomta nemzetiségeit, hogy Ma-gyarország igazságtalan, kényúri kormányt tartott fenn. Az emlékirat szerint még a hárorúnak is Magyarország volt az oka. Franchet d’Esperey mindefölött szörnyen elcsodálkozott, az eredmény azonban az volt, hogy a magyar küldötteknek sokkal kedvezôtenebb fegyverszüneti szerzôdést nyújtott át, és az egész eseményrôl sürgönyjelentést küldött Versaillesbe. Az onnan  visszaérkezett határozatban az volt, hogy ha a dolgok így állnak,  akkor a magyaroknak természetesen sokkal szigorúbb feltételeket kell szabni. Belgrádban azon nézeten vol-tak, hogy a magyar kormány idôközben értesülni fog a Diaz-szerzôdésrôl, és megfogja tagadni a Franchet d’Espereyvel megbeszélt megállapodás aláírását. Való-ban meglepetésként hatott, mikor a magyar kormány nevében a Franchet d’Esperey által kívánt megállapodást aláírja.
            Egy másik leleplezése Barthának: 1918. 28-án Diener-Dénes államtitkár azt jelentette ki a fegyverszüneti bizottság ülésén, hogy a magyar kormány késznek nyilatkozik arra, hogy mindazon területeket, melyeket a szerbek fegyverrel a fegyverszüneti szerzô-dés aláírásáig megszálltak, szerbek által el-foglalt területnek elismerje. Természetes tehát, hogy Magyarország egyéb szomszédjai is igyekeztek a szerb példát követni. A Verseillesbôl erre kért meghatalmazást, a magyar álláspontra való tekintettel, nem lehetett tôlük megtagadni.
            Diener-Dénes volt az, aki egy fontos és elônyös szerzôdést, melyet Balla Aladár Zágrábban a jugoszlávokkal kötött rendes szokás szerint zsebrevágott, és azután el-veszített. Ennek eredménye az volt, hogy a magyar vasutasokat tömegesen utasították ki Horváthországból.
            Bartha Vix-szel történt beszélgetése után több barátjával Károlyi Mihályhoz ment, hogy a hallatlan állapotok ellen valamit tegyenek. Alig kezdett azonban beszélni, amikor Károlyi a legnagyobb izgatottsággal kiáltott rá: nem tűri a palotaforradalmat, nincs rászorulva semminemű tanácsra, különben is tovább megy a maga útján, s ne nehezítsék meg ilyen-fajta Fronde-kisérletekkel a kormány hely-zetét. Midôn Bartha kitartott amellett, hogy panaszait elôhozza, Károlyi így kiálltott fel: – ,,Nem akarok semmit sem hallani, mindent tudok. Diener-Dénes ellen pedig nem engedek semmit, Ô velem jön Párizsba.”
            A rákövetkezô napon rendezte az akkor még katonatanácsi elnök, Pogány József, a budapesti helyôrségnek Bartha Albert elleni felvonulását, aki erre hadügyminiszteri állásáról visszalépett!
            Ismert tény az is, hogy Károlyi Mihály az entente-val személyes összeköttetése volt, és az arra való befolyását a legjobban jelképezi az a szomorú történet, melyet Franchet d’Esperey francia tábornok elôtt játszódott, amikor rövidesen a forradalom kitörése után zsidó kisérettel, jobban mondva – kiséretével – Belgrádban megjelent, hogy megkösse ,,az Ô” fegyverszünetét, amely Magyaror-szágra nézve annyira megszégye-nítô, s annyira kedvezôtlen eredménnyel járt.
            Amikor a tábornoknak a bizott-ság tagjait egyenként bemutatták, Károlyit, amikor az ô nevét emlí-tették, a lámpák alá vezette, hogy ôt közelebbrôl megnézze, s azt kérdezte tôle, hogy Ô is zsidó-e? S amikor a tárgyalás folyamán Károlyi, kormánya és házizsidaival egyetemben álláspontját és politikáját kifejtette, a francia tábornok valódi felháborodással vágta ,,Ma-gyarország megmentôjének” a sze-me közé: – ,,Comment, vous eŠtes tombé aussi bas, qoe cela!” (még lefordítva magyar nyelvre sem merem ismételni a szavakat, hiszen ezek nem magyar emberek voltak, akik ilyen mélyre sűllyedtek egy haza eladásában. R. L.)
            Evvel a szavakkal a francia tábornok a világtörténelem itéletét mondta ki az akkori forradalom és szociális kormányforma ideális céljai fölött.
            Befejezésül legyen szabad az írásban említett Diaz-féle fegyverszüneti megállapo-dásból idézni, mely az egyesült és társult hatalmak és Ausztria-Magyarország között kötött fegyverszüneti feltételekrôl szólnak.
            A Diaz-féle fegyverszünet a következô sza-vakkal kezdôdik:
            – ,,Jegyzôkönyv az egyesült és társult hatalmak és Ausztria-Ma-gyarország között kö-tött fegyverszüneti fel-tételekrôl.”
            (Már itt meg kell jegyezni, hogy a szer-zôdésben mindig Auszt-ria-Magyarországról beszélnek, Magyaror-szágot külön sehol sem említik meg. A szerzô-dés tartalmazza:
1.         a hadseregre vonat-kozó feltételeket, és
2.         a tengerészetre vo-natkozó feltételeket. Ezután következik a pótjegyzôkönyv, ugyan-csak 1. részben a hadseregre, 2. részben a flottára vonatkozó hatá-rozatokkal. A fôbb pontok a hadsereget érintik, és szószerint a követ-kezôképpen hangza-nak:)
1.         Az ellenségeske-déseknek szárazföldön, vizen és levegôben való azonnali beszüntetése.
2.         Az osztrák-magyar hadsereg teljes le-szerelése, és minden egységnek, mely az Északi-tengertôl Svájcig terjedô fronton működésben van, azonnali visszavonása Ausztria-Magyarország területén, a 3. pont alatt felsorolt határokon belül, mint osztrák-magyar véderô legfennebb húsz, a béke idején szokásos volt békelétszámra redukált hadosztályt szabad fenntartani.
3.         Minden olyan területnek kiürítése, amelyet Ausztria-Magyarország a háború kez-dete óta megszállt és az egyesült és társult hatalmak fôparancsnokság által, a különbö-zô frontokon megállapított idôponton belül, az osztrák-magyar haderôknek, az alábbiakban megállapított vonal mögé való visz-szavonása”.
            Tehát az 1918. november 3-i Diaz-féle fegyverszüneti szerzôdés egyetlen pontja sem különíti el egymástól az akkori Oszt-rák-Magyar Monarchiát, és így ez a szer-zôdés Magyarországra és egyben a Monarchiára is sokkal elônyösebb, mint az a szerzôdés, melyet a katonát nem akarni látó Linder hadügyminiszter 1918. november 13-án a Károlyi (hazaáruló)-kormány nevében Belgrádban írt alá.
            Vagyis tényként állapítható meg, hogy a Diaz-féle szerzôdés szerint a demarkációs vonal az országhatárok lettek volna. Ká-rolyi és emberei azonban önként prédául dobták oda az ellenséges megszállásnak, s ezáltal éppen oly sok nyomort, mint becstelenséget hoztak állítólagos ,,hazájukra”. Ilyen demarkációs vonalat, ahogy említettem, a Diaz-féle szerzôdés nem tartalmaz, de az is logikus következtetés, hogy az entente-nak november 3-án eszében sem volt magyar területeket megszállni, mert különben ezt a fegyverszüneti szerzôdésben kifejezésre juttatta volna.
            Még a Wieni katonai levéltárakban is talán találhatók olyan táviratok, melyek Weber tábornoktól erednek, és melyekben ô jelenti, hogy azon közvetlen kérdésre – vajon Magyarországra nézve milyen demarkációs vonal bír érvénnyel, Diaz tábornokok Magyarország határait jelölte meg demarkációs vonalul.
            Ha még ezek a táviratok megvannak, bizonyítanák, hogy Károlyi és társai milyen égbekiálltó merényletet követtek el Ma-gyarország ellen. Voltak akkor olyan meg-jegyzések, hogy Károlyi, Linder és társaik, mint Ausztria és a közös hadsereg régi ellenségei, Ausztriáról mitsem akartak tudni, hanem a szerzôdéskötésnél Magyar-országot, mint önálló félt akarták szerepeltetni, ez nem áll fenn, amit bizonyít, hogy mennyivel rosszabb és fôleg hazaárulóbb lett a Károlyi-féle szerzôdés.
            Nem beszélve arról, hogy a Trianoni ,,békeszerzôdés” még az általuk utált Monarchia utódjának  –  Ausztriának is juttatott az 1000 éves magyar földbôl!
 
Révffy László

Gondolatok a ,,Terror házá”-ról - Szente Benjámin Magyarország
 
            Február 24-én több tízezer ember elôtt a miniszterelnök ünnepélyesen megnyitotta az Andrássy út 60-ban a Terror háza nevű múzeumot, mely a XX. század két diktatórikus rendszerének, a nyilas rendszernek állítólagos kegyetlen-kedéseit és a kommunista rendszernek a valóságos borzalmait hivatott bemutatni.
            Jó, hogy megszületett ez a múzeum, mert a felnövekvô jövô nemzedékeinek meg kell tudnia, hogy milyen megpróbáltatásokat és embertelenségeket kellett elviselni szüleiknek, nagyszüleiknek.
            Nem véletlen, hogy a múzeumot a kommunizmus üldözöttjeinek emléknapján nyitották meg, mert az And-rássy út 60. borzalmai a kommunizmus éveiben tomboltak legjobban. Ugyanis a megkínzott, koncepciós perek vallomásra kényszerített ártatlan áldozatainak a száma sokszorosan meghaladta a nyilas uralom áldozatainak a számát.
A rendszerváltás óta folyamatosan szajkózott nagy összemosás – a fasizmus és kommunizmus összemosása – öltött testet a múzeumban. Mert alapvetô igazság, hogy egyetlen ember életének a kioltása is megbocsájthatatlan bűn! A törvény egyformán gyilkosnak minôsíti azt, aki egy embert öl meg, és ugyanúgy gyilkosnak, aki tíz embert öl meg. Mindketten a legsúlyosabb ítéletet kapják. Mind a kettô gyilkos! Azonban társadalmi megítélés és általános emberi, erkölcsi mércével mérve, a tíz emberrel végzô gyilkos sokkal bűnösebb, bár a törvény egyforma büntetéssel sújtotta mindkettôt.
            A két diktatórikus rendszerben számtalan közös vonás van ugyan, pl. egypártrendszer, diktatúra, plakátkultusz, terror, stb. Azonban meghatározó és döntô különbség van az áldozatok számában!
            A fasiszta rendszerek számláján 6 millió megölt zsidó szerepel. (A számot most ne firtassuk!) Ezzel szemben a kommunista rendszerek 100 millió embert gyilkoltak meg! Hozzávetôleg ez lehet azt arány a magyarországi nyilas, ill. kommunista terror áldozatairól is.
            Nem mentem a nyilas uralmat, de a történelmi hűség kedvéért meg kell említeni néhány nem elhanyagolható részletet, ami a múzeum megtekintése során elsikkad, ill. föl sem merül.
1.         A nyilas terror egy elkeseredett világháború utolsó szakaszában szedte áldozatait, amikor a szabotálókra, kémekre, katonaszökevényekre, fosztogatókra, bujkáló zsidókra, stb. statárium volt kimérve.
            A kommunista terror békeidôben szedte legtöbbször ártatlan, koncepciós perek során kiagyalt áldozatait.
            A nyilas terror idejébôl egyetlen olyan dokumentum sincs, hogy egy fronton harcoló katonát v. tisztet kínzással arra kényszerítenek, hogy ,,bevallja”, hogy kémkedett vagy át akart szökni az oroszokhoz. A kommunista terror éveiben sorozatosan százával születtek kémkedési, összeesküvési, hazaárulási, a rendszer megdöntésére irányuló perek, melyek áldozatai legtöbbször ártatlanok voltak!
2.         A nyilas terror áldozatainak a számát a legelfogultabb számítások szerint is ezres nagyságrendben lehet megha-tározni!
            A kommunista terror áldozatainak a számát több száz-ezerre, egyesek szerint millióra becsülik.
3.         A nyilas terror kiagyalóit és végrehajtóit 1945-tôl kezdôdôen felelôsségre vonták, százszámra végezték ki, és jeltelen sírba kaparták el, ezerszámra börtönözték be, a túlélôk és hozzátartozóik évtizedeken keresztül megvetett, kirekesztett, harmadrendű állampolgárként éltek. (A leg-fiatalabb nyilas is már 80-90 éves és közülük senki nem található az államapparátusban.)
            A kommunista terror kiagyalói és végrehajtói, mint a párt és kormányapparátus tagjai és hozzátartozóik, évtizedekig az élet napos oldalán éltek és élnek. Közülük senkit sem vontak felelôsségre, nagy részük még nyugdíj-korhatáron belül van, ôk maguk és gyermekeik az ún. rendszerváltás után sokan még ma is állami, politikai, gazdasági vezetô posztokat töltenek be!
            A polgári értékrend, a demokrácia, az igazságosság, az egyenlô elbírálás elve megköveteli, hogy a két bűnös rendszert, bűneik nagyságának megfelelôen bírálják el! És ez vonatkozik a halottakra is!
            Dicséret illeti a Terror Múzeum létrehozóját, Schmidt Máriát, aki nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy a ,,halottakat el kell temetni”.
            Ez a kommunista terror vezetôinek részérôl már megvalósult! Elég kimenni a Kerepesi temetôbe, ahol a kommunista terror vezetô elvtársai díszsírhelyeken, vörös csillaggal (tiltott jelkép) díszített márvány síremlékek alatt és a monumentális ,,Munkásmozgalmi Pantheonban” nyugszanak.
            A nyilas terror vezetôi pedig még ma is jeltelen gödrökbe vannak elkaparva.
            Igen, a halottakat el kell temetni! De mikor?

A magyar holocaust... - ,,Magyarok Vasárnapja” California
 
            Az ún. vörös Tanácsköztársaság 1919-beli ,,rövid”, 133 napos fennállása alatt a  bolsevista vezetôk már világosan tudták, hogyan kell átformálni a magyar nemzet,  elsôsorban a magyar ifjúság történeti tudatát. Lukács György oktatási-kulturális  népbiztos azonnal kivonatta a történelem tankönyveket és új, csupán nemzetközi,  internacionalista történelmet taníttatott. Az addigi nemzeti értékeket, történelmi  eseményeket, hôsöket lejárató, he-lyenként kifigurázó tankönyvek rekord gyorsasággal  készültek el. Az iskolákban gúnydalokat és verseket énekeltek a Hunyadiakról, Rákóczi  Ferencrôl és más nemzeti hôsökrôl.
            Hasonló módszert követtek 1945 után a kommunista oktatáspolitikusok. Így mára  már a magyarsággal elfeledtették a sorsát formáló, hiteles történelmét! A meghamisított történelembôl kimaradt az 1919-es idôszak gyilkossága, terrorcselekménye.  Csupán az ún. fehér-terror ,,szörnyű eseményei” ivódtak be né-pünk tudatába. Máig is  megmaradt a forradalmi, dicsô napok értékelése.
            Ez a történelemhamisítás betetôzôdött az 1945-ös ún. felsza-badulás történelmének  értékelésekor. Hallgattak a hazai törté-nészek a háború magyar katonaáldozatairól,  a szovjet lágerek ha-difoglyairól, a fogságba került százezrekrôl. Tilos volt beszélni a  legyilkolt magyar fiatalokról, a szovjetek által meggyalázott, meg-ölt nôk százezreirôl.  Magyar földön szovjet bíróságok a magyarok tíz ezreit ítélték halálra, vagy szovjetunióbeli kényszermunkára. S ez folytatódott a szovjet terrorszervezetek: az  NKVD, a GPU mintájára létrehozott magyar ÁVÓ elképzelhetetlen brutalitásával,  gyilkosságaival és börtöneivel. Szétverték a nemzeti keresztény értelmiséget, meggyilkolták és földönfutóvá tették a vidék szorgalmas, kuláknak kikiáltott magyar  parasztságát. Örülhettek, akik idegenbe menekülhettek, de sírhattak, mert hazátlanok  lettek.
            Az elnyomás ellen 1956-ban felkelt és szabadságharcát gyôzedelmesen megvívó  magyarságot óriási túlerôvel leverte a Szovjetunió. Véreskezű kegyeltje: Kádár János  ezreket börtönzött be és gyilkoltatott le, megtorlásul.
            A meggyilkoltak és bebörtönzöttek hozzátartozóinak hallgatniok kellett! Meg sem  gyászolhatták halottaikat, sôt fiaiknak róluk azt tanították, hogy árulók, ,,ellenforradalmárok”, ,,fasiszták”, és ,,népellenesek” voltak. 1990 óta sajnos ez a szemlélet  igazán nem változott meg. A történelemhamisítók – elfoglalt pozícióik, hata-lomátmentésük és óriási pénzük miatt – ma is uralkodó helyzetben maradtak. Jobb esetben csupán elhallgatják a több évtizede meg-történt Magyar Holokaustot! ,,Hely és idôhiány” miatt kimaradnak ezek mind, – mind a tankönyvekbôl, vagy a nagyobb összefoglalásokból, a nagy kötetekbôl.
            A rájuk vonatkozó hiteles dokumentumok, források ma még megvannak, csak  részben pusztultak el. Még élnek (de nem sokáig!) azok, akik túlélték, akik  megmenekültek, és ôk az utolsó tanúi ezeknek a nép- és nemzetellenes  cselekedeteknek. Most még megvan, szinte az utolsó lehetôség rá, hogy feltárjuk és  bemutathassuk a magyar ifjúságnak ezeket a történelmi igazságokat!

Kende Péter:  1956 értékelése - Baji József ügyvezetô elnök POFOSZ
 
            Egészségi állapotom arra kényszerített, hogy az  1956-os For-radalom és Szabadságharc 45. évfordulóját a rádió és a tévé közve-títésével kövessem csak.  Az INFO Rádió műsorvezetôje közölte, hogy az  adás vendége 1956. szakértôje, Kende Péter lesz.
            Kíváncsi voltam a beharangozott szakértôre.  Nem ismertem, nem találkoztam még vele.  Az Andrássy út 60-ban, a fô utcában,  Vácon, Tökölön sem találkoztunk. Csak a tévé képernyôjén látva értékelhettem késôbb emberi formáját. Megállapítottam, hogy nem Tüdôs Klára tervezte, de ettôl még lehet 56 ôszinte és igaz szakértôje.
            Elôadását döbbenten hallgattam, mikor azzal  kezdte, hogy kétféle 56-ot ismer! Az egyik az igazi,  a másik az alvilági 56-os társaság!
            Gyanítom, hogy saját magát és ismeretségi körét  az elsô csoportba sorolja. Talán azért, mert osztja  sokunk álláspontját, hogy mi sem ismerjük el a reform-nácikat, a reform-nyilasokat, a reform-fasisztákat, de a reform-kommunistákat sem! Ezért hasz-nálta az igazi 56-osok megnevezést?
            Sajnos azonban nem beszélt Kende Péter a másik  csoportról, az alvilági 56-osokról. Ezért én csak saját értékelésem szerint gondolom, hogy az ide tartoznak a nem reform-kommunisták, vagy ahogy  mondotta: az igazi 56-osok. Az igazsághoz tartozik,  hogy 2001. november 4-én a Kerepesi temetôben  már jelen volt az 56-osok legújabb csoportja: a csôcselék! E megnevezés kiagyalóját az sem zavarta,  hogy az általuk jobb oldalinak minôsített csoport (a  csôcselék) többsége özvegyekbôl és gyászoló családtagokból állt, akik joggal kifogásolhatták azok  utódainak jelenlétét, akik miatt 45 év elteltével virággal és égô gyertyával kénytelenek emlékezni  szeretteikre. Ezek után csak arra leszek kíváncsi, hogy 1956 kiváló történésze a következô évfordulón már három csoportról fog-e beszélni, vagy egyesíti az ,,alvilági 56-osokat” és a ,,csôcseléket”.
            Hogy én miként minôsítem az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevôit? A kommunizmus igájából szabadulni akaró sok millió igaz magyar és sokszázezer forradalmár és szabadságharcos, akik  fegyverrel vagy anélkül szálltak szembe a hazán-kat  megszálló szovjet fegyveresekkel. A szabadságharcosok közül sokan életüket adták a harcokban vagy  késôbb a bitón. Sok tízezren kerültek börtönbe vagy  kényszerültek elhagyni az országot. ôk azok, akik  az 1990-es rendszerváltoztatásig családtagjaikkal  együtt megalázva, meghurcolva tengették életüket.