Látogatás a Babona Népének konyhájában
KRISZTOFÓBIA
A zsidók „faji” sajátságai - Pater Bangha Béla S.I.
Hogyan lettem ,,háborús bűnös”? (1.)
PROHÁSZKA OTTOKÁR ANTISZEMITIZMUSA

Látogatás a Babona Népének konyhájában
 
            Házi sütésű, nem-zsidó által készített kenyér még akkor sem fogyasztható, ha a hozzávalók kóserek.
            Egy nem-zsidó pék által sütött kenyér 'zsidó kenyérnek' tekinthetô, ha egy zsidó sze-mély a sütésnél valamilyen módon közreműködött, pl. bekapcsolta a sütôkemencét. Ilyen esetben a rabbi tanácsát kell kikérni.
            Nem-zsidó borból nem szabad inni. Olyan személyek, akik borral kereskednek, vagy a boriparban dolgoznak, nem-zsidó bort még kóstolás céljából sem ihatnak.
Nem-zsidó borral való kereskedés csak akkor engedhetô meg, ha az a személy megélhetésének a forrása. Más módon való haszonélvezés nem-zsidó borból nem engedhetô meg. Nem zsidó bort nem lehet ajándékba adni, vagy továbbadni, ha azt elôzôleg ajándékba kaptuk.
            Ha nem zsidó-személy kóser borhoz ér annak előállítása alatt, vagy késôbb, a következô módok egyikén, a bort nem-zsidó bornak kell tekinteni:
1.         Ha megérintette a bort (nem csak az üveget),
2.         Ha a bort egy pecsét nélküli palackban összerázta.
3.         Ha a bort egy pohárba vagy egy egyéb folyadék tárolására alkalmas edénybe öntötte.
4.         Ha ivott egy pohárból vagy üvegbôl vagy egy szívószál által kortyolt, valamennyi bort             hátrahagyva.
5.         Ha az üvegbôl bort öntött ki és valamennyi bort az üvegben hagyott.
6.         Ha a bort össze- vagy megkeverve egy kanállal, vagy bármilyen más evôeszközzel.
7.         Ha bort szívatott ki egy hordóból (pl. szivornyával).
            Tejes és húsos ételeket nem szabad egy idôben fogyasztani. Ezért olyan személynek, aki húsos étel után szeretne tejes ételt enni (vagy fordítva), meg kell bizonyosodnia, hogy szája tiszta az elôzô étel maradékaitól, és hogy nem ragadt semmi a fogai között.
Húsos étkezésnél használt asztalterítôt nem szabad tejes étkezésnél használni, és viszont, hacsak azt ki nem mosták.
            Kenyeret nem szabad húsos vagy tejes kézzel megérinteni, hacsak a kérdéses kenyeret nem rakták félre kizárólag tejes vagy húsos étkezésekhez.
            Ha evésnél vagy az étel elkészítésénél használt konyhaeszközök bármilyen kis ideig nem-zsidó személy birtokában voltak, de most már zsidó személy birtokában vannak, akkor ezeket a konyhaeszközöket 'mikvé'-ben (rituális fürdôben) alá kell merítenünk.
            Nem-zsidó személyre nem szabad csomagolatlan kóser élelmiszert, legyen az nyers vagy fôtt, nem szabad nem-zsidó személlyel egyik zsidó háztartásból a másikba küldeni.
 
            Kedves Olvasó!
            Mielôtt kétségbe vonná, hogy valaki is leírta valaha a fentieket, ki kell ábrándítanom. Az idézetek a "Kásrusz"-ból, a zsidó étkezési törvények könyvébôl valók.
            Sokan úgy vélik, a zsidóság a Könyv Népe. Ha könyvön csak a Talmudot értik, elfogadom. Mások szerint a Tudás Népe. Hogy tényleg az-e, a fenti idézetek alapján bárki eldöntheti. Mivel úgy tudom, „a hír szent, a gondolat szabad”, bátorkodom – talán nem egyedül – arra következtetni, hogy inkább a Babona Népe.
            Évekkel ezelôtt olvastam a „Szombat” hasábjain, hogy Auschwitzban maga a „Tudás” pusztult el. Hadd ne minôsítsem a szombatos sziporkázást. Vagyunk, akik nem kérünk e tudásból, a babonából, amely úgy tűnik, mégsem pusztult el. Mi ugyanis – most lehet jajgatni, micsoda kirekesztés! – nem megyünk kóserájba. Ugyanakkor kérdés, ha a zsidóság ennyire ragaszkodik saját étkezési szokásaihoz – legyenek azok bármennyire is babonások –, sok magyar mégis miért szégyelli a magyar konyhát, a Nagymama Szakácskönyvét, miért vesz ôstermelôk árusította sonka, kolbász, paradicsom helyett EU-szabvány szerintit?
 
Ifj. Tompó László

KRISZTOFÓBIA
 
            Vannak összetartozandóságok: folyó és meder, test és lélek, férfi és nô, bizalom és becsület, szeretet és igazság. A sor folytatható, ám ennyibôl is kiderül, közöttük a kötôszó mindig az és, sohasem a vagy. Ha az ókori bölcsek, a keresztény egyháztanítók korában élnénk, nyilván felesleges lenne ezt hangsúlyozni, ámde ne feledjük, nem az ô koruk a miénk.
            Hogy mennyire nem, arra többek között akkor döbbentem rá, amikor elolvastam a „Demokrata” 2003. évi 12. számát, amelynek 31. oldalán a cikkíró a kereszténységet, a krisztusi hitet a nacionalizmussal, a magyarsággal állította szembe. Szerinte a kereszténység „nem képvisel nemzeti érdeket”.
            Ha mondjuk valaki a Fidzsi-szigeteken él, megértem, hogy vajmi keveset tud az isteni kinyilatkoztatásról, Krisztusról, a dogmákról, az Egyház történelmérôl. De Mária országában? A dogma és az egyházpolitika nem ugyanaz! Szomorú, hogy voltak békepapok, hogy Mindszentyt a pápa elárulta, hogy a csángóknak Róma nem ad magyar papot, mindennek azonban semmi köze az Isten által kinyilatkoztatott igazságokhoz. Miért kell a fürdôvízzel együtt a gyermeket is kiönteni a kádból? Mellesleg, ha a kereszténység nemzetellenes, Mindszenty mitôl nem az?
            A közmondás szerint aki nem tud arabosul, nem beszéljen arabosul. Készségesen elismerem, átlagembertôl ugyan nem elvárható, hogy ismerje Schütz Antal dogmatikáját, ám aki újságíró, még ha nem is pap, köteles tájékozódni.
            Szomorú, hogy a magát konzervatívnak tekintô Demokrata ilyen bárgyúságoknak helyet ad. Ha a cikkíró nem, legalább fôszerkesztôje fogadná meg Kazinczy intelmét:
                        „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok, ezt ha nem érted, /
                        Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”
Ifj. T. L.

A zsidók „faji” sajátságai - Pater Bangha Béla S.I.
 
            Werner Sombart, a hírneves berlini szociológus, ki a  katolicizmussal szemben éppen nem árul el csak rokonszenvet, a zsidókérdésnek pedig legelfogulatlanabb s legnagyobb  tudományos készültséggel dolgozó kutatója, a zsidók elsô letagadhatatlanul közös tulajdonságaként azt jelöli meg, amit  ô Rationalisierung des Denkens-nek nevez, mi pedig inkább  egyoldalú észelvűségnek neveznénk.1
            Tudvalevô dolog, így fejti ki Sombart, hogy a zsidók az értelmes-séget rendkívül nagyrabecsülik s az értelmi munkákra sokkal több tehetséget is árulnak el, mint a mechanikus testi munkákra. „Udvarias görög, ostoba zsidó s becsületes cigány lehetetlen dolgok”, mondja egy román közmondás. A zsidók minden idôben és minden helyen éleseszűségükkel tűntek ki, mellyel helyzetük elônyös vagy hátrányos oldalait azonnal észrevették.                 
            Chamberlain ugyan úgy találja, hogy a zsidóknál az ész kevésbé van kifejlôdve, de ezzel bizonnyal ugyanazt érti, mint Sombart, hogy t. i. észtehetségük a haszonelvűség szempontjainak mérlegelésére szorítkozik. Ha azonban „ész” alatt a gyors gondolkozási,  szétválasztó, elemezô és kombináló képességet értjük, mely azonnal felta-lálja a dolgok középpontját, gyorsan tud analogiákat felállítani, szinonímákat megkülönböztetni, végsô következte-téseket levonni, akkor a zsidóknál az átlagos észtehetség igen magas fokon áll. Ez a számító intellektualizmusuk magyarázza meg rendkívüli ügyessé-güket mindabban,  ami számítással jár, kezdve a sakkjátéktól fel egészen a matematikai tanulmányokig.
            Elvonóképességük és az a bizonyos számító tehetség, melyet Wundt a művészi lélek intuitív fantáziájával szemben kombináló fantáziának nevez, megmagyarázzák nagy ügyességüket az üzleti számvetésben. Az orvosi tényke-désre, pl. diagnózisok felállítására szintén ez a számító, következtetô, kombináló tehetség teszi ôket alkalmasakká.
            A számító ésszel szemben viszont rendkívül elmaradt a zsidók átlagában az érzelmi és intuitiv felfogóképesség.  Minden eleven életátérzés, mondja Sombart, minden miszticizmus és romanticizmus teljességgel távol áll az ô tisztára  diskurzív világnézetüktôl és amit Naumann Frigyes egyszer „Die Juden und das moderne Wirtschafts-leben.”
            Liebermannról, a festôrôl mondott, hogy „agyával fest”, bizonyos értelemben általános zsidó tulajdonságot jelez. A zsidó – úgymomd Sambart – igen élesen, lát, de keveset lát környezetét, embertársait, a külvilágot nem érzi  eleven, személyes valónak, a dolgokat nem fogja föl élô, természetes, szerve-sen keletkezett, konkrét teljességnek.
            Mindenütt a részletkérdések és rész-letcselekvések, azoknak célszerűsége és kihasználhatósága, gyönge és erôs oldala áll nála elôtérben. Személyes tisztelet, lovagi önfeláldozás és hódolat neki érthetetlen dalog. „A zsidó minden lovagiasságot lelke mélyébôl utál minden szentimentalizmus, minden  lendület, minden feudalizmus, minden patriarchalizmus idegen neki”. Ezért teljes individualista a politikában is. A liberális államfogalomnak, mely az emberben csak polgárt lát s az államéletet pusztán paragrafusok szerint tudja kezelni, a zsidóság volt kezdettôl, fogva a leglelkesebb híve, ô vallja leghangosabban azt a felfogást, hogy az állam „különbségnélküli egységekbôl” áll.
            A zsidó önmagát és embertársait nem annyira test- és vérbôl álló élôlénynek látja, – ezért tagadják a zsidók a különben annyira különleges zsidó jelleget és hangoztatják, hogy zsidó és német, zsidó és angol, zsidó és magyar közt nincs semmi mélyebben járó különbség – hanem csak jogalanynak, állampolgárnak vagy egyéb abst-rakciónak. A  zsidó, úgymond Sombart, a világot pusztán értelmével ismeri  fel, vérrel, szívvel, kedéllyel gondolkozni nem tud. S mert ô nem tud, azért azt sem érti, hogy más miért tud s azt hiszi,  hogy amit ô hideg eszével a papiroson elrendezett, ugyanazt ugyanolyan mó-don az életben is el lehet rendezni. Azért hiszi sok zsidó, hogy a zsidóság és a keresztény népek közti ellenszenv pusztán mesterségesen terjesztett antiszemitizmus  eredménye. A vérben rejlô momentumokat, az átérezhetô és  érzé-kelhetô valóságokat az ô pusztán aggyal és papirral dolgozó egyoldalú intellektualizmusa nem képes megérteni.
            Természetes, hogy a zsidók ezt a racionalizmust nemcsak elméletben vallják, hanem a gyakorlatban is követik.
            A középpont, melybôl a zsidók emez egyoldalú intellektualizmusa az egész körülöttük csoportosuló világot felfogja és értékeli, a zsidóknál különös mértékben kifejlôdött önérzet és önérdek. Sombart ezt a tulajdanságot célkeresésnek, tedeologistának nevezi és megjegyzi, hogy ezt a sajátságot a  zsidóság összes megfigyelôi ritka egyöntetűséggel megállapították rajta. A zsidó a külvilággal mindig csak szubjektiv szempontokból foglal-kozik s úgyszólva képtelen arra, hogy elfogulatlanul és melléktekintetek nélkül engedje át magát a világ szemléletének. Nem tud, nem bír önmagáról megfeledkezve merülni el a kozmosz mélyeiben, nem tud a gondolat szárnyán fölemelkedni a végtelen űrökbe, hanem ehelyett, mint Jellinek oly jellemzôen mondja, inkább „alámerül, hogy drágagyöngyöt keres-sen.” Mindent a saját énjével hoz kapcsolatba. Ami ôt minden egyébnél jobban érdekli, az a kérdés: mire való ez? megéri-e a fáradságot? minek? menynyit hajt? mi hasznom belôle?
            A zsidó a kulturális tevékenység, az irodalom, művészet és tudomány terén is megmarad tedeologistának minden során minden szaván kiérzik az az ügyeskedô, céltudatos törekvés, hogy lehetô nagyfokú kedvezô hatást érjen el. Még a tréfa terén is ez a céltudatosság vezeti, azért nem  ért a zsidó a kedélyteli, öntudatlan humorhoz, de annál jobban a jól kiszámított, ügyes, hatásélchez és maró szatírához.
            A zsidó azonban átlag hatalmas lelki energiák embere. S mihelyt erôs akaróképessége a célt következetesen szem elôtt tartó gyakorlati racionalizmusával párosul, megszületik az a nagyfokú céltudatosság és célirányos-ság, mely mint  a zsidók egyik legpregnánsabb és legmarkánsabb jellem-vonása ismeretes. Szemét erôsen a kitűzött cél felé irányítani s a cél elérésétôl, semminemű akadály által vissza nem riasztatni, szívósnak, kitartónak, sôt konoknak lenni a cél érdekében: megannyi figyelemreméltó zsidó faji sajátság.
            Ennek a céltudatosságnak folyo-mánya továbbá a közmondásos zsidó élelmesség, azaz az egyes helyzetek kihasználhatóságának észrevétele, mely a zsidókat arra képesíti, hogy azonnal észrevegyék azoknak gyön-géit, akikkel érintkeznek, s megtalál-ják azt a hangot, amelyre környezetük hangolva van. Ez az élelmesség a rugója voltakép a lankadatlan szorgalomnak is, melyet náluk tapasztalunk, s mely annál csodá-latosabb, mert hiszen a komoly, nehéz, fô1eg  testi munkát feltűnôen kerülik. Ugyanezen céltudatosságból  folyik az összetartás érzete is, melyet már Cicero is észrevett a zsidókon: „Scis, quanta concordia!” írja róluk.
(A következô számban folytatjuk.)

Hogyan lettem ,,háborús bűnös”? (1.)
Vitéz Szilágyi Lajos színművész vallomásai
 
            1944 ôszén karhatalmi zászlóaljnál telje-sítettem szolgálatot, s egyik éjszakai  járôrünk igazoltatás során elfogott egy Bíró Sándor nevű körözött személyt, aki egy szolnoki utász-zász-lóaljnál ôrvezetôként, írnoki beosztásban teljesített szolgálatot. Amikor az utász-zászlóalj parancsot kapott Szolnok város elhagyására, Bíró Sándor ôrvezetôre – mint írnokra – hárult a feladat, hogy az irodai felszereléseket, zsoldkönyveket, szabadságolásijegy blankettákat,  kimaradási tömböket és egyéb kitöltetlen űrlapakat, valamint a kör- és fejbélyegzôket kincs-tári bôrôndökbe csomagolja, és felügyeljen arra, hogy ezek az új körletbe hiánytalanul megér-kezzenek. Bíró Sándor ôrvezetô felettesei bizal-mával visszaélve, kihasználva a háborús hely-zettel járó lehetôséget, megszökött alakulatától, s a gondjaira bízott  bélyegzôkkel és űrlapokkal felkereste budapesti bűntársait, akikkel rövid  idô múlva a Garay tér, Keleti pályaudvar és Teleki tér környékén az általa  szabályosan kiállított katonai igazolásokat pénzért árusította.
            A zászlóaljparancsnokságunkra történt elô-állítás és kihallgatás során  Bíró Sándor beismerô vallomást tett.
            Déry Jenô századostól parancsot kaptam Bíró Sándor bűntársainak elfogására. Bíró Sándor bűntársai tartózkodási helyét ismerte, de a házszámot nem tudta, ezért ôt magunkkal kellett vinnünk, amely fontos volt a szembesítésnél is. Bíró vállalta, hogy segít a társai felkutatásában.
            Útközben derült ki, hogy Bírót, aki a józsef-városi Vas utcában lakott, ismertem, kisgyerek- ként, sokszor futballoztunk együtt a Rókus kórház elôtti téren. Ismertem szüleit is, akik üzletünkbe jártak vásárolni. Édesapámnak a Stáhly utcában volt vendéglôje, amely a Rókus elôtti térre nyílt. Végtelenül sajnáltam Bíró  szüleit, mert a hadbíróság, ilyen súlyos ügyben elkerülhetetlennek látszott.  Készültségemmel a Bíró által megmutatott Garay utcai házhoz érkeztünk. Az  általa jelzett lakásban megtaláltuk a bôröndöket, s benne a még megmaradt  űrlapokat, és bélyegzôket is. Bíró bűntársaira várnunk kellett, ezért a ház óvóhelyére mentünk.
            Hűvös ôszi idô volt. Járôröm tagjaival együtt magam is fáztam az állandó szolgálattal együtt-járó kialvatlanságtól, amely alaposan próbára tett  bennünket.
            Idôközben a ház lakója, Bótai Kálmán rendôrnyomozó is haza érkezett, s értesülve arról, hogy a házban katonák vannak, akik egy már elfogott bűnözô társai után kutatnak, kötelességének érezte, hogy segítségünkre legyen.
            Ezt azonnal elfogadtam, mert ezzel egy idôben a kapuba állított ôrszem jelentette, hogy  megérkezett Bíró egyik bűntársa, aki elôször nem akarta Bírót megismerni, majd amikor Botai Kálmán szembesítette ôket, és ,,ráolvasta” a jövevényre, hogy többször látta ôket együtt, bevallotta, hogy ô is részt vett az okmányok árusításában.
            Amíg Bíró többi társára vártunk, a Bótaival folytatott beszélgetés során kiderült, hogy ismeri apámat, aki 30 éven át Budapest különbözô  ke-rületeiben volt vendéglôs. Bótai azt is tudta, hogy a Stáhly utcában van jelenleg a vendéglônk.
            Így történt, hogy amikor Bótai Kálmánt három hónappal késôbb, 1945 februárjában letartóztatták, azzal a váddal, hogy ô jelentette fel a házban ,,bújkáló üldözötteket”, annak bizonyítására, hogy ez a vád valótlan, engem  nevezett meg tanúként, mint a katonai készültség parancsnokát.
            A Garay utcai házból Bíró két késôbb érkezett bűntársával együtt három  személyt állítottunk elô, akik közül az egyik Cimbalmos Viktor névre hallgató személy volt zsidó, akit,  mivel zászlóaljunk semmilyen formában nem foglalkozott zsidó ügyekkel, másnap parancsno-kom elengedte. Bírót és társait pedig a mi zász-lóaljunknál korábbi dátummal állományba vettek, mint katonákat.
            Bíró és három társa mint bűnözôk voltak ,,üldözöttek”, és nem mint zsidók. Az a tény, hogy a bűnözôk közül egyikük zsidó volt, nem jelentheti azt, hogy politikailag üldözöttekrôl volt szó, hiszen a lopott katonai okmányokat pénzért árusították.   
            1945. február 28-án engem is letartóztattak és elôállítottak az Andrássy út 60-ba. Itt  Zirc László nyomozó foglalkozot; a Bíró Sándor és társai elfogásával és elôállításával kapcsolatos üggyel. Negyven napig voltam vizsgálati fog-ságban, ahol az éjszakába nyúló kihallgatások és nappali szembesítések során kiderült, hogy Bótai Kálmán nyomozónak semmi köze nem volt az úgynevezett ,,üldözöttek” elvitetésében, feljelentésében, s az is kiderült, a szó valódi  értelmében bünözôk voltak. Az ellenem folytatott vizsgálat lezárása után Zirc nyomozó a következôket mondta: ,,magának az a szerencséje, hogy ezek  az ön által elfogott személyek pénzért árusították a lopott igazolványokat,  mert ha ingyen adták volna, akkor tevékeny-ségük ellenálási mozgalmi cselekedetnek minôsülne.”
            Késôbb Bótai Kálmántól úgy értesültem, hogy Cimbalmos Viktor (alias  Weis Viktor) akit a parancsnokságom tekintettel zsidó voltára elengedett, többszörösen büntetett elôéletű, a rendôrség által nyilvántartott személy.  1945. és 1949. között két alkalommal is felkereste Édes-apámai az üzletben,  és zsarolni próbálta.
            A Történeti Hivatal azt a Határozatot, amelyet 1945. április 7-én az  Andrássy út 60-ban kaptam, mely szerint bűntény hiányában sza-badlábra  helyeznek, s amelyet a népbírósági eljárás során 1949-ben két fotomásolattal együtt eltüntettek, 2002. márciusában megtalálta és elküldte címemre.
 
            1945. február 28-án tartóztattak le elsô alkalommal. Akkor a következô ,,intézményekben” voltam letartóztatásban, illetve vizsgálati fog-ságban: Budapest, VII., Hársfa u.-i Rendôrka-pitányság, egy éjszakát töltöttem ott,  majd átvittek a Kürt u.-i ,,RIÓ SZÁLLÓBA” – ez volt az ,,ANDRÁSSY U. 60.”  elôszobája. Itt kihallgattak s innen a ,,60”-ba vittek. Iszonyú kö-rülmények  közé kerültem, ahol úgy hullottak az emberek, mint összel a legyek, részben a kínzások és verések következtében, részben a tetvektôl kapott vérhas következtében. Két hét múlva már én is vérhasban voltam, mely alaposan  legyengített. Mig egészséges voltám, addig segítettem az elhalt bajtársak felcipelésében, az udvaron emberi erôvel vontatot kiskocsira raktuk a  halottakat, s három-négy fogoly elhúzta a Szvetenai utcai  hullaházba. A foglyokra háromszor annyi ôr vigyázott. Ezek az ôrök félrevezetett, Debrecen környéki parasztfiúk vol-tak, akiket mi gyászmagyaroknak neveztünk.                         Sok-sok éjszakán át folytak a kihallgatások, állandóan hallatszott a fájdalmas nyögé-sek és sikoltások zaja, amelyet a zömében zsidó nyomozók embertelen vérengzései okoztak. Az épület Csengery és Andrássy úttal párhuzamosan futó pincéi zsúfolásig tele voltak letartóztatottakkal, férfiak és nôk, kiskorú lányok és gyerekek együtt! Úgy fe-küdtünk a csupasz  padlón, mint a heringek. Hangsúlyozom: férfiak és nôk vegyesen! A latrinára  is mindenki akkor ment, amikor kellett, rövid idô elteltével mindenki beteg  lett, hemzsegtek rajtunk a tetvek. Vállaimat véresre marták a tetűk. Legborzasztóbb hely a ,,PA-PIR” volt, ide hordták azokat a nyomorékká vert embereket, akik már agonizáltak s gyógy-szer és orvos hiányában nagyon kevés súlyo-san bántalmazott ember maradt csak életben.
            Itt volt Zadravetz István tábori püspök is, súlyos prosztata betegségével, s egy nyolcadik hónapban lévô várandós asszonyt gyámolított, itt volt Orlay (Obendorfer) Jenô, aliás CHAPPY, a híres karmester-dobos, aki néhány évvel elôbb, a berlini dzsessz fesztiválon elsô díjként egy karmesteri pálcát kapott Hitlertôl, amelyben állítólag rejtjeles utasítások voltak CHAPPY számára, aki a Gestapo budapesti ügynöke volt. Ezzel vádolták!  Hónapokig verték, a kezeit úgy tönkretették, hogy évekig orvosi kezelésre  szorult. Jobbról CHAPPY, balról Bisztricky grafikusművész feküdt mellettem, de ha elzsibbadt valamelyikünk valamelyik testrésze, akkor az egész sornak meg kellett fordulnia. Olykor nyers, állatoknak való morzsolt kukoricával etettek bennünket, s aki nem tudta a kôkemény ku-koricát megrágni, az éhezett.
            Volt közöttünk egy l5 éves kislány, Kovarcz Emil nyilas miniszter unokahúga, akinek édes-apja noha Kovarcz Emil testvére volt, politikai nézeteik különbözôek voltak, s ezért a két test-vér eltávolodott egymástól, ez Péter Gábort és fajtestvéreit nem érdekelte. A kislányt rettenetesen megkínozták.
            A nyilasok még itt is elvoltak különítve, már amennyire lehetett elkülöníteni,  Az ô pincerészük az Andrássy úti bejárat alatt volt, s ott legtöbbször csak  állni tudtak, leülni és feküdni nem lehetett, sokan végkimerülésbe haltak meg.
A férfiak és nôk által közösen használt latrinába néhány szerencsetlen vérhassal küzködô beteg beleszédült, és egyszerűen megfulladt a fékáliába,  senki nem tudott segíten, mert senkinek nem volt annyi ereje. Egyébként ez az erôs emberi ürülékszag elôbb-utóbb megszokottá vált, s csak akkor történt valamiféle intézkedés, amikor már a nyomozók sem bírták elviselni a  kihallgatásra vitt foglyok szörnyű szagát.
            Megváltás volt számomra, amikor mintegy 39 napi vizsgálati fogság után, bűntény hiányában, szabadlábra helyeztek! Súlyos betegen kerültem ki onnan. Péter Gábor ,,fôtaná-csos” személyesen adta át a Határozatot, és még kezet  is nyújtott. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a világ legnagyobb bűnözôjével fogok kezet, habár az ottani állapotokról, me-lyeket itt most néhány szóval érintettem, gondol-hattam volna, hogy egy keresztényfaló fenevaddal állok szemben. Ennek a tömeggyilkosnak az irodája az épület hátsó cselédlépcsôjénél volt, egy szűk kis helyiség, gondolom azért választotta azt a helyet, mert ott biztonságban érezte magát, félt, talán józan pillanataiban – ha volt egyáltalán neki ilyen – sejthette, hogy ez az embertelen szadizmus nem marad megtorlatlanul. Sajnos soha senki nem számoltatta el.  Édesanyám és Édesapám, amíg az Andrássy út 60-ban voltam, mindennap pár hónap  unokájuk-kal, Gyurival együtt vártak engem egész nap, szerencsére tavasz volt, s én húsz éves voltam. Édesanyám gondos ápolásának köszönhetôen a belémdiktált  pálinkakúra rohamosan meggyógyított. Apám elégette tetvekkel teli ruháimat, s én magam is igyekeztem, nem csak fizikailag de lelkileg is mégszabaduni az átélt borzalmaktól.   
            Mivel pici gyerek volt a családban, félve a fertôzés veszélyétôl, a Rókus kórháztól kapott erôs fertôtlenítôszerrel fertôtlenítettük az egész lakást. Furcsa és talán hihetetlen is, de ez a fertôtlenítôszer azóta is érezhetô a Stáhly utcai lakásban. Több mint 58 év telt el azóta, de ma is jól emlékszem  az ott látott és átélt borzalmakra. Mint a fertôtlenítô szag lakásban örökre, úgy lelki szemeim elôtt ma is látom a meggyötört, megkínzott arcokat.
            1945. március végén, míg én az Andrássy út 60-ban a politikai rendôrség foglya voltam, katonai behívót kaptam a Mária Terézia laktanyából. Apám abban a reményben, hogy rövidesen szabadulok, nem küldte vissza a behívót, s amikor kicsit jobban lettem, velem jött. Az 1/2-es ôrzászlóalj parancsnokánál Földi Lajos századosnál kellett jelentkeznem, aki akkor szervezte a zázlóaljat. (Földi szds.  azonos azzal a Földi Lajossal, aki késôbb 1949-ben tábornokként a Katpol. parancsnoka volt.) Apám engedelmet kért, hogy engem elkísért, de be-tegségemre való hivatkozással szükségesnek vélte, hogy velem jöjjön. Földi szds. barátságosan fogadott, s miután tájékoztattuk ôt vizsgálati fogságomról és lábadozó állapotomról, azt ajánlotta, hogy mégis csak maradjak ott, s majd olyan beosztásba helyez, amely nem megterhelô és eltudom majd látni. Legfôbb érve az volt,  hogy ebben a mai helyzetben, amikor az oroszok viszik a fiatalokat hadifogságba,  tekintet nélkül arra, hogy harcolt-e vagy sem, volt-e katona vagy nem, jobb ha fegyver van a kezemben. Vitéz. Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, mi-niszterelnökhöz osztott be biztonsági szolgálatba, Kiss István százados alá, aki a miniszter  elnök úr veje és egyben segédtisztje volt.
 
(Folytatjuk)

PROHÁSZKA OTTOKÁR ANTISZEMITIZMUSA
 
            Megjelent az ,,ország apostola”, Prohászka Ottokár néhai székesfehérvári püspök zsi-dósággal foglalkozó írásainak és beszédeinek gyűjteménye. Rendhagyó összeállítás, amely bizonyítja, hogy antiszemitizmusa magyar önvédelem volt. Külön értéke, hogy tartalmazza Bosnyák Zoltán tanulmányát Prohászka és a zsidóság viszonyáról. Soha nem volt idôsze-rűbb írásainak közlése, mint ma, tekintettel a ,,szép idegenek” becsôdülésére, s nem utolsósorban az Egyházba is behatolt liberális szellemiségre, amely csaknem úgy tünteti fel ôt, mint a liberalista, modernista papi ideál elôfutárát. Íme néhány részlet a könyvbôl, amely a Gede Testvérek gondozásában, Ifj. Tompó László összeállításában jelent meg ,,Az én antiszemitizmusom” címmel.)
 
            ,,A zsidó morál valóságos átka a keresztény műveltségnek, amely átkon ez a keresztény kultúra okvetlenül tönkremegy, ha nem dobja ki magából a mérget.”
            „A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét koldusbotra juttatta.”
            ,,A zsidóság mindenütt fekély, amely megmérgezi az üzleti morálist, kiváltképpen az üzleti világban. Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat és a korrupciót álta-lános divattá emeli. Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, szívtelenül megfojtja áldozatait, amelyeket behálóznia sikerült.”
            ,,A keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az er-kölcstelenségnek és az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek és a lelkiismeretlenségnek ugyanazokat a jogokat adni.”
            ,,Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója, s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom.”
            ,,A zsidó mindig nevetséges, aszimmetrikus, idegen, ugyanakkor mindig a nem-idegent játszani akaró figura.”
            ,,A zsidó szellemet szellemtelenségnek kell hívnom, mert tagadása az esz-ménynek, levigyorgása a fölségesnek.”
            ,,A nemzetek bámulva veszik észre, hogy hélótákká lettek saját hazájukban, koldusokká lettek és tehetetlenül állnak saját hazájukban a parancsoló idegen, jöve-vény trónja elôtt.”
            ,,Nem szeretek zsákbamacskát árulni s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni, azért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás folyik: gazdasági logikus folyamat megy végbe, amelyrôl köznyelven azt mondják, az erôsebb legyôzi a gyöngét, vagy, hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a
gyönge, de ízletes pontyocska, a zsidóság a csuka.”
            „Már most mi az én antiszemitizmusom? Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel, ha kell, korbácsold fel a magyar tunyaságot...”