A magyar szent korona története (2.) - Gróf Ambrózy Gyula koronaôr
Zsidó Könyörület - Dövényi Nagy Lajos
A magyarság múltja, jelene és jövôje (3.) - Dr. Méhely¨ Lajos
 

A magyar szent korona története (2.)
Í rta Ipolyi Arnold és Dr. Rátvay Géza tanulmányai nyomán
Gróf Ambrózy Gyula koronaôr

(IV. Béla 1254-ben kelt okmányára – amely a Magyar Szent Korona székesfehérvári ôrizetére vonatkozik – további bizonyítékok is vannak. – Ifj, T. L.)
Erre vonatkozólag késôbbrôl is vannak oklevelesl bizonyítékaink, III. Endre pl. 1293. január 9-én kelt levelében megdicséri Székes-fejérvár prépostját, Theodorust, hogy a koronát számára ügyesen megôrizte. Róbert Károly tetemének megrablása folytán a székesfejérvári ôrkanonok a h_tlenség b_nébe esett, örökös fogságba vettetett, minden birtokától, így a koronaôrzés címén bírt javaktól is megfosztatott. A javadalmazás megsz_ntével a tisztség is meg lett szüntetve és így a székesfejérvári egyház elvesztette elôjogát arra, hogy a korona ôrzési helye lehessen.
A korona viszontagságos idejének története már az Árpádházi királyok kihalta után kezdôdik.
Venczel cseh király a koronát csellel magával viszi Prágába s 1301. augusztus hó 27-én megkoronáztatja magát. Látván azonban, hogy az ilykép megszerzett korona dacára sem tudja magát a magyar trónon fenntartani, Ottó bajor király javára leköszön és átadja neki a koronát is.
Ottó, hogy versenytársainak és párthadaiknak gyanúját elkerülje, titokban akarja a koronát az országba visszahozni, miért is azt egy arra a célra készített fakulacsba rejtve nyergéhez köti, s így lovagol be az országba. A kulacs azonban éjnek idején levált a nyeregrôl, amit csak másnap reggel vettek észre, azonnal visszasiettek hát, s a kulacsot a járókelôk dacára sértetlenül meg is találták Fischamendtnél az országúton, közel az országhatárhoz. Ottó azután bevonult Székesfehérvárra, ahol meg is koronáztatta magát, de hogy mentôl nagyobb tömegeknek mutassa meg, hogy tényleg a szent koronával lett megkoronázva, Budán is ünnepélyes bevo-nulást tart és az egész városon végig lovagol a koronával. Az a ma is dívó szokás, hogy koronázáskor a király végig lovagol a városban a koronázási jelvényekkel, valószín_leg innen származik.
Ottó ezentúl a koronát mindig magánál tartotta. Apor László erdélyi vajda tudva ezt, azon ürügy alatt, hogy a leányát feleségül adja hozzá, Erdélybe csalja, elfogja és a koronától megfosztja, Ottó helyébe erre Róbert Károlyt választották meg királynak, akit, minthogy Aportól a szent koronát visszaszerezni nem tudták, más koronával koronáztak meg, sôt két ízben is. A nemzet azonban egyik koronázást sem tekintette ki-elégítônek, mert nem a szent koronával történt, s azért Gentilis bibornok, pápai követ kezde-ményezésére a fôpapok és fôurak abban állapodtak meg, hogy új koronát kérnek a pápától, úgy gondolván, hogy Szent István koronáját is a pápa adta, tehát a nemzet meg fog nyugodni, ha Róbert Károlyt egy pápátói szerzett új koronával fogják megkoronázni.
A pápa tényleg küldôtt egy új koronát, ezt a pápai követ misében megáldotta, a fôpapok chrizmával megkenték és ezután vele harmadszor is megkoronázták Róbert Károlyt. Mi sem bizonyítja azonban jobban a nemzetnek ,,Szent István koronájához” való hitét és ôsi bizalmát, mint az, hogy bár Róbert Károlyt maga a nemzet választotta meg királynak és pápa küldötte koronával koronázták is meg, alkotmányos ki-rálynak mégsem tartotta mindaddig, míg hosszú tárgyalások és fenyegetések után Apor a koronát 1310-ben vissza nem adta és a nemzet Róbert Károlyt immár negyedszer, de végre a szent koronával meg nem koronázta.A korona Budán, Visegrádon, Komáromban, Székesfehérváron, Bécsben és újra Budán
Ez idôtôl kezdve minden jel arra mutat, hogy a korona állandóan a király környezetében ôrizetett – Zsigmond idejében 1434-ben a budai várában, István vezér tornyában, a király pecsétje alatt ôriztetett Garay Miklós nádor által. Ennek bekövetkezett halála után, az akkor Ba-selben tartózkodó Zsigmond onnan rendelkezik úgy, hogy Palóczy György esztergomi érsek és Palóczy Mátyás országbíró vegyék ôrizetbe.
Albert király az érsek halála után egyedül az országbíróra bízta a koronát. Utóbb azután ô maga vette át, majd Visegrádra vitette, ahol Bazini Miklós gróf fiára, Györgyre bízta.
Albert király 1439-ben történt elhalálozása után neje, Erzsébet királyné a koronát netalán születendô fia számára akarta biztosítani, s ezért Bazini és Szentgyörgyi grófokat koronaôri állásukból elbocsátotta és megnyerte az urak bele-egyezését ahhoz, hogy a koronát rokona, Garay László ôrizze. Mikor pedig a nemzet Ulászló lengyel királyt hívta meg a magyar trónra, energikusabb módon igyekezett a korona birtokába jutni: udvarhölgyét Kottaner Ilonát rábírta arra, kisérelné meg a korona elorzását és hozza el neki Visegrád várából Komáromba, ahova, ô elôre utazott. Kottaner Ilona vállal-kozása sikerült és a korona a kis László szü-letésével majdnem egyidôben érkezett Komá-romba, honnan titokban Székesfehérvárra siettek s ott Czilley Ulrich és Ujlaky Miklós segédleté-vel Széchy Dénes esztergomi érsek által megkoronáztatván a csecsemôt, az akkori törvények három kívánalmának tettek ezzel eleget. Ugyanis : 1. a koronázás a szent koronával történt, 2. a koronázást az esztergomi érsek végezte, 3. a koronázás Székesfehérváron történt. Ezután a királyné a koronát a kis László bölcsôjébe rejtve, Gyôrön át Ausztriába mene-kült, hol a koronát Frigyes császárnál elzálogosította. Ez a záloglevél 1440. május 8-áról van keltezve. 1441-bôl egy írás tanúskodik arról, hogy a királyné a koronát Frigyestôl visszakérte, hogy azonban kiváltotta-e azt vagy sem, nem tudni. Azonban egy újabb 1442. július 7-érôl keltezett záloglevél igazolja azt, hogy a királyné kincseit újból elzálogosította.
Ulászló, ki késôbb a várnai csatában elesett, csak a Szent István fejcsontja ereklyetartójának koronájával koronáztatta meg magát. Utána tehát a már csecsemô korban megkoronázott László került a trónra. A korona kiadása iránti tárgyalások ekkor kezdôdtek meg Frigyes császárral. Ennek eredménye gyanánt 1453. március 30-án Bécsújhelyen kelt egyezségben megállapíttatott, hogy a korona visszaadatik. Hogy ezen egyezség kötésnél fizettek-e és mily összeg_ váltságot, efölött történetíróink nincse-nek tisztában. Frigyes azonban nem tartotta be szavát, s így krónikáink szerint csak Mátyás vitte keresztül azt, hogy Frigyes a koronát végre mégis visszaadta, miután azonban nem bíztak benne, vajjon Szent István koronáját nem-e cserélték ki egy hasonló más koronával, ezért átvételkor a korona megvizsgálására Palóczy László országbírót kérték fel, kinek a Palóczy koronaôrök idejében gyakrabban volt alkalma megszemlélni a koronát. Palóczy László a korona valódiságát, annak hátulsó részén levô zafirkô alig észrevehetô repedésén ismerte fel. A korona és az érte járó váltság kézrôl-kézre adatva, Bécsújhely kapuja alatt vétetett át, majd Sopronon keresztül 24 évi távollét után 1463. június 24-én lett nagy ünnepségek között Budára visszavive.
A már 7 év óta uralkodó Mátyást csak akkor, 1464. március 24-én lehetett királlyá koronázni.
Valószín_leg az, hogy Erzsébet királyné a nemzet meghallgatása nélkül bocsátotta el a koronaôröket, bírhatta rá Mátyás királyt és a nemzetet arra, hogy a koronázás után tartott országgy_lésen elrendeltessék az, hogy: ,,Elke-rülendô azokat a visszaszerezhetetlen károkat, kimondhatatlan ragadmányokat, nyughatatlanságokat, fáradtságokat és költségeket, melyeket a korona elorzása okozott – gondoskodásnak kell történni a korona kellô ôrzésérôl” (1464. II. t. c.) E törvénycikk amellett, hogy hangsúlyozza a koronaôrzés szükségét, csupán csak enunciátiokat tartalmaz. Kimondja az alkotmányos elvet, hogy nem a királyt egyedül, hanem a királyt és a nemzetet közösen illeti a koronaôri méltóság betöltése, a betöltés módjáról azonban nem intézkedik.
Mátyás halála után Corvin János II. Ulászlónak adja át a koronát. Ekkor hozzák s az 1492. II. t. c-ben törvényerôre is emelik azt a határozatot, hogy a korona az országnagyok kezébôl semmi szín alatt el nem vehetô, ôrizete helyéül pedig Visegrád lett feltüntetve. A koro-naôrzés ezen szelleme már elôre vetette ár-nyékát, ami abból látszik, hogy az 1491. november 7-én létrejött trónörökösödési szerzôdésben Miksa már tudta, hogy a király nem rendel-kezhetik önhatalmúlag a koronával, s ezért kikö-tötte, hogy a szerzôdést egyszersmind az ország minden fôméltósága is köteles legyen esküvel megerôsíteni, sôt, kiköti még azt is, hogy a kronaôrök hivatalbalépésükkor esküvel tartozzanak fogadni azt, hogy abban az esetben, ha Ulászló törvényes fiúgyermek nélkül halna meg, a ko0ronát senki másnak ki nem adják, hanem azt az ô vagy ö-rököse részére híven megôrzik.
A koronaôrzésben Dóczy Orbán egri püspököt és Báthory koronaôrt 1493-ban Zápolya István és Bakocs Tamás követték, mert az Ulászló alatt hozott az évi III-ik t. c. 24. §. kimondja, hogy a koronaôrök csak világi fôurak lehetnek, tehát fôpapok nem. Az 1498. IV-ik t. c. 24. §-a pedig kimondja, hogy koronaôr ,,csak kettô” legyen. 1500. évi 23. t. c. arról intéz-kedik, hogy a koronaôröket a király és az országgy_lés, fôpapok, fôurak és az ország egyéb lakói választják. E törvény a gyakorlatban úgy vitetett keresztül, hogy a király választott az országgy_lés jelöltjeibôl, ami érvényben is maradt az 1625. évi 25. t. c. rendelkezéséig, amely úgy rendelkezett, hogy az országgy_lés választ a király jelöltjeibôl.A korona mohácsi vész utáni bolyongása Erdélytôl Prágáig és vissza Pozsonyig
A mohácsi vész gyásznapja Zápolya Jánost és Perényi Pétert találja a koronaôrök helyén – II. Lajos elhalálozása után Zápolya magának akarja megszerezni a koronát. Az a körülmény, hogy királlyá választatott, megkönnyítette neki koronaôr társa megnyerését s így a Mohácsnál elesett esztergomi érsek helyett Podmaniczky nyitrai püspök, az ellenpárton levô Báthory ná-dor helyett pedig Perényi tették 1526. november havában Zápolya fejére a koronát, ki lovon ülve a szokásos négy keresztvágást is megtette. Perényi ezután a koronát újra a visegrádi várba helyezte el. A Ferdinánd-párt kívánságára a szent korona Ferdinánd koronázására is felhasználtatott, majd pedig újra Perényinek adatott vissza.
Midôn Szulejmán szultán 1529. ôszén ismét Magyarországba tört, Perényi a török elôl csa-ládjával, kincseivel és a szent koronával Sá-rospatakra menekült, ahol Szerencsés János, János király párthíve elfogta és Szulejmánnak adta át. Szulejmán a szent koronát János királynak küldte el, aki azt magával vitte Erdélybe.
A korona Budára csak János halála után 1551-ben került vissza, amikor János özvegye, Izabella azt Ferdinándnak visszaadta. A törökök elôrehaladása folytán azonban a korona Budáról rövidesen Visegrádra, onnét Székesfehérvárra, Pozsonyba, majd külföldre Bécsbe és Prágába került s csak az egymásután következô királyok koronázására hozták egy-két napra vissza Pozsonyba.
A korona távolléte nem tetszett a nemzetnek, mind hangosabb és hangossabb a kívánság, majd a követelés, hogy a korona hozassék vissza az országba.
Bocskay és párthívei 1605-ben a béke egyik feltételévé teszik azt, hogy a korona az országban ôriztessék, – a válasz azonban az volt, hogy a feltétel a háború veszélye miatt nem teljesít-hetô. Bocskayék azonban továbbra is határozottan követelik, hogy a korona Pozsonyba kerüljön vissza. Azonban 1606-ban február 17-én is az volt a válasz, hogy a korona közelebb ugyan az ország határaihoz, de mégis Ausztriában marad. Csak az I. Rudolf és II. Mátyás közt kitört ellenségeskedések segítették elô a korona vissza-szerzését, mert mikor a hosszas huzavonán az ország felháborodott és újabb felterjesztést fogalmazott, (ekkor már a fegyverek zaja is belevegyült a játékba) 1606. június 23-án végre egy békeokmány 4-ik pontja kimondja, hogy a korona békésebb idôk beálltával Pozsonyba hozassék vissza, ezt az okmányt augusztus 6-án a király is megerôsítette.
Az ellentét Rudolf és Mátyás közt mindjobban kiélesedvén, Mátyás herceg a korona visszahozatalával remélte a nemzet rokonszenvét megnyerni. Jól is számított, az akkori írók részletesen írnak arról az óriási lelkesedésrôl és ünnepségrôl, mellyel a nemzet a korona visszahozatalát ünnepelte. Háromszáz magyar ment Prágába a koronának díszkiséretül és a koronának Pozsonyban való elhelyezése még Mátyás 1608-ban történt megkoronázása elôtt ünnepélyesen törvénybe lett iktatva, s mint az akkor megválasztott Révay Péter koronaôr írja, a korona ôrhelyéül a pozsonyi tornyok egyike jelöltetett ki. Koronázás után a korona fôpapok és fôurak jelenlétében, 3 fôpap, 3 fôúr pecsétjé-vel ellátott szekrénybe lett helyezve, majd a koronaôröknek megôrzésre átadatva, ugyan-akkor kellô ôrségrôl is gondoskodás történt. A koronaôrök a koronát tíz országos bizottság jelenlétében elôször 1613-ban, Anna királyné koronázása alkalmából vették ki a lepecsételt szekrénybôl, megkérdezvén elôzôleg a bizottságot, megengedi-e a korona kivételét.
Az 1613. és 1618-iki országgy_lés a koro-naôrzés költségeivel foglalkozik.
1618-ban a villám épp akkor csapott be abba a toronyba, amelyben a korona ôriztetett, amikor II-ik Ferdinánd koronázásáról tárgyaltak. A koronát nem érte ugyan semmi baj, de sötét balsejtelmek töltötték el a nemzet lelkét. II. Ferdinánd koronázása 1618. június 1-én simán folyt ugyan le, de már a következô évben a Bethlen Gábor-féle felkelés újra vándorútra kényszerítette a koronát – amidôn Bethlen Gábor hadai Pozsonyhoz közeledtek, Révay Péter koronaôr kérte a pozsonyi várôrség megerôsítését. Ez megtörtént. Mikor Bethlen elfoglalta Pozsony városát, követséget küldött Révayhoz a várba és bölcs önmérsékletében csak arra kérte, várja be az országgy_lés ha-tározatát, addig a koronát idegen kézre ne juttassa. A koronaôrök válaszukban esk_jök azon ré-szére hivatkoznak, hogy: ,,Becsületes nevet kell utódainkra hagyni”, mire a fejedelem azt felelte: ,,Mit sem kérek, ami ezzel össze nem fér”.
Az országgy_lés szerette volna a koronát Bethlenre bízni, Révayt a várból le is idézték, de ô azt válaszolta: ,,Halálunkig a korona mellett kell maradnunk és azt addig nem hagyhatjuk el”. Végre újabb és újabb követség és ôrség beküldése után az esküjök alól felmentett koro-naôrök kénytelenek voltak az erôszaknak en-gedve, a várat és a koronát a fejedelem kezébe juttatni, s dacára ezen szívós ellentállásuknak, újból meg lettek koronaôrökül választva. A beszterczebányai országgy_lés késôbb Bethlent királlyá akarta választani s Bethlennek fel is ajánlotta a koronát, de a fejedelem nem fogadta azt el s így a korona úgy a törvényes király, mint a nemzet megnyugvására, továbbra is Pozsony-ban, Révay koronaôr ôrizetében maradt. Révay ugyan beteges voltára hivatkozva a kétes helyzetben lemondott ezen tisztjérôl, azonban az ország rendjei hazafiúi kötelességére való hivatkozással rá parancsoltak s ô újra megmaradt állásában.
– folytatjuk –

Zsidó Könyörület - Dövényi Nagy Lajos
Részlet Dövényi Nagy Lajos Tarnopolból indult el cím_ regényébôl
(Budapest, 2001. Gede Testvérek Bt. 647–651. old.)r

Rövid idô alatt nyakig merült a munkába. Az ajtó s_r_n nyílt, a csengô szakadatlanul szólt a titkári szoba íróasztala mellett, száraz, diszkrét berregéssel s egymásután álltak elébe az osztályok vezetôi. Számok, adatok, kalkulációk röpködtek, s ô élvezte, hogy mindenhez hozzá tud szólni. Tájéko-zottságát mutogatta, hosszabb elôadást tartott az épületfa beszerzésének elônyös módjairól s kegyes kézintéssel bocsátotta el színe elôl a meglepett referenst. Tudott majdnem mindent, amit azok. Légköb-méterek, statikai követelmények, a cement-keverés százalékaránya csak úgy röpködtek, mint egy zsonglôr kezében a színes golyók. Hadd lássák: ôt nem lehet sem elszédíteni a szakértelemmel, se pedig be-csapni, félrevezetni. A vasútépítésnél, an-nak idején nem hiába töltött oly hosszú idôt és Reményi Hugónál se hiába fordult meg oly gyakran az évek folyamán. Az ember nem tudhatja soha: minek veszi hasznát, jó, ha mindent igyekszik megjegyezni, emlé-kezetébe vésni.
Különösen egy urat tartott magánál hosszabb ideig, bizonyos Kovács Aladárt, akirôl úgy látta: nem valami nagy tisztelettel viseltetik irányában. Kurtán felelgetett kérdéseire, hanyagul állt az asztal túlsó oldalán s néha mintha egy lenézô kis mosoly is bujkált volna szája szögletében. Igen részletesen referálatatott magának vele, szorongatta kérdéseivel, azt akarta, hogy belezavarodjék a vallatásba. Mikor aztán sikerült sarokba szorítani, gúnyosan fordult feléje:
– Nos? Végére jutott a tudományának? Én azt hittem, maga mindentudó ember. Annyi fensôbbséggel áll itt elôttem, mintha úgy erezné, méltatlan helyzetben van, mert magának kéne az én helyemen ülnie, s én csak bitorlóm ezt az asztalt.
– Nem, dehogy. Csak éppen...
– Csak éppen... Tudom. Majd én befejezem a mondatot, barátom, amihez magának nincsen bátorsága. Csak éppen lenéz engem bizonyos okok miatt. Igaz? Most divat, hogy a magamfajtát úgy tekintsék, mint tolakodót, sôt, gy_löljék is, bár a kenyeret tôle kapják. Hát ide figyeljen, Kovács úr... Én egyszer s mindenkorra figyelmeztetem, hogy nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek tart. Én azt is kitalálom, hogy maga mit gondol. Van családja?
A válasz halk volt s a férfi homlokán apró izzadtságcseppek fénylettek:
– Igen.
– Gyereke is?
– Két kisfiam van.
– Nekem is van egy fiam... Én ezért a fiúért sok mindent elt_rnék. Ért engem? Nem mondott ki egyet-mást, de én pontosan tudom, mi az, ami magát az elôbb oly fölényessé, sôt szemtelenné tette. Igen, szemtelenné kérem. Ne tiltakozzék, én a maga fölöttese vagyok, és jogom van viselkedését olyannak bélyegezni, amilyennek érzem. Én pedig szemtelennek éreztem. Vagy tud rá más kifejezést, mikor valaki a kenyéradójára úgy néz, mint ahogy maga pillantgatott énrám? Nos, ne vitázzunk. A maga helyében sokkal szerényebb lennék. Ma mondtam egyet-mást maguknak, de úgy látom, külön-külön is meg kell ismételnem a leckét... Én nem vagyok türelmes tanító, és nem szeretem a makacs tanítványokat... Magát se figyelmeztetem többé, ez az utolsó lecke volt...
Felállt, gyors léptekkel egészen Kovács elé ment, hogy szinte testével érintette. Nagyon halkan, de olyan hangsúllyal, hogy beleborzongott a másik, ezt mondta:
– Vigyázzon magára! A kenyerére nagyon vigyázzon, kedves Kovács úr, nagylelk_ magyar, aki megt_ri, hogy ma-gamfajta zsidó is éljen az országban! Tudja, hogy az az ember, akit üldözni akarnak, nem szentimentális? És esetleg bosszúálló természet_ is lehet? Mondjuk, hogy hozzám nem férnek, hogy engem nem vernek meg a maguk ébredôi, s nem mácerálnak azzal a törvénnyel, hogy ki iratkozhatik be az iskolába és ki nem... Én már nem akarok egyetemre menni, elhiheti... De tudom, hogy egyszer valamilyen formában hozzám is megpróbálnak nyúlni... S mindaz, ami történik, nekem is szól, ellenem is irányul. Ki tilthatja meg, hogy védekezzem? S ki írja elô, hogy ellenséggel vegyem körül magamat? Érti, mit akarok mondani, ugye? Van vagyona?
– Nincs.
– Hát mibôl akar élni, ha innen most kirepítem? Nem tudja, mi van odakint a világban? Tudja, hogy az én sofôröm ki volt még pár évvel ezelôtt? Olyan ember, aki elôl bele kellett volna lépnem a sárba, ha egy keskeny járdán szembe találkozunk... Ma én adok neki kenyeret és tisztelettel köszönt, ha megpillant. Maguk illuzio-nisták, Kovács úr... Szegény, szánandó illuzionisták, kérem. Azt hiszik, hogy ha egy koszos kis senkinek a szakállát büntetlenül megrángathatják, már igen hatalmasok... Mi?
Elhallgatott. Kinézett az ablakon, ott-hagyta az embert, gyámoltalanul ácsorog-va az asztallal szemközt s maga méregetni kezdte a szobát, mintha egyedül volna a párnázott ajtó és a vastag falak mögött. Rá se hederített, de el se bocsátotta.
Túl messzire ment talán, hiszen eredetileg nem ilyesmit szándékozott mondani neki, de elragadta a hév. Kiadta magát... Leleplezte gondolkodását, s a gy_löletet is, ami egészen mélyen lobogott benne. Mindegy. Hadd tudja ez a senki, hányadán van. Majd megtanítja valamennyit.
– Nos? – állott meg hirtelen –, mit gondol? Melyikünknek kell gyôznie? Szabad-ságában áll, hogy tôlem, a zsidótól egy perc múlva megszabaduljon. Azzal a megvetéssel, amivel ideállt elém, azzal a fölényes büszkeséggel kijelentheti, hogy a vállalatnál viselt, amúgy is ideiglenes állásáról azonnali hatállyal lemond. Biztosítom, hogy nem tartom vissza, nem fogok kö-nyörögni. Tessék...
Kovács lehajtotta a fejét. A gyerekeire gondolt, s az asszonyra, aki mellé még egy ökölnyi kis cselédet se tud fogadni. Leg-szívesebben arcába csap a pökhendi hatalmaskodónak, de akkor odakint van az utcán, s megint kezdheti elölrôl a futká-rozást, kilincselést, az ajánló levelekkel való házalást. ,,Egyelôre nem tudunk önnek semmit se ígérni...” Hányszor hallotta ezt egy év óta. ,,Elôjegyezzük nevét, s ha lesz üresedés...” Hogyne, igen... Az emberi méltóság nagy dolog, de vannak, akik nem formálhatnak hozzá jogot.
– Ilyen sokáig tart magánál minden döntés? – hallotta a gúnyos sürgetést. – Nem fér össze a habozás a férfias önérzettel és a világnézeti szilárdsággal, kedves Kovács úr... Vagy, vagy... Ha élni akarunk, sok mindennel meg kell alkudnunk.
– Kérem, én nem akartam vezérigazgató úr érzékenységét megsérteni.
Juda hangosan felkacagott.
– Hát ez gyönyör_! Ez olyan szépen hangzik, hogy kedvem volna tanúkat hívni be, s azok elôtt megismételtetni... Jól van, Kovács úr! Kímélje az érzékenységemet! Szemérmesen forduljon el, hogy megvetô gondolatai ne támadjanak a jövôben, ha arcomra néz, és más formájúnak látja, mint a magáé... Helyes... Két gentleman áll szemben egymással s kimagyarázkodik. Elfogadom mentségeit. De arra kérem, ke-ressen más állást. Nem küldöm el egyelôre, csupán arra hívom fel figyelmét, hogy a próbaidô letelte után nem reflektál a vállalat az ön szolgálataira.
– Kérem...
Arca egészen elsápadt, s minden erejére szükség volt, hogy egyenesen tudja tartani magát.
Hát vége... Kezdôdik minden elölrôl, a reménytelen szaladgálások, a gondok, az éjszakai virrasztások a sötétben, avval a biztos tudattal, hogy a szomszéd ágyban a mozdulatlanul fekvô asszony se tudja lehunyni szemét, s mégse szól, mert még borzasztóbb volna, ha szavakkal kéne kimondani azt, amit végiggondolni is emberfeletti kín.
Mit tegyen? Próbáljon bocsánatot kérni, sirni, letérdelni, elôvenni a két kisfiú fényképét, megmutatni neki, hiszen azt mondta, hogy ô is apa? A szívéhez fel-lebbezni és megesküdni, hogy ezt az egész bolondságot elveti? Igaz, nem szegény ember számára találták ki az ilyesmit... Könny_ antiszemitának lenni az olyannak, aki senkitôl se függ, aki állami hivatalban ül, vagy a maga ura! De a magafajta? Mind ôrült, hiszen lépten-nyomon rájuk szorul s vagy megtagadja az elvet, vagy elpusztul a következetességben.
Mintha valahonnét messzirôl jött volna feléje a hang:
– No, látja... Ez kemény lecke volt, de azt hiszem, megértette. Beszéljünk egymással emberi módon, Kovács...
Nyoma se volt már a szavakban az elôbbi nyers és diadalmas hangsúlynak.
Juda, miközben egy pillanatra se vette le tekintetét Kovács arcáról, egy új ötleten gondolkozott. Mi lenne, ha ezt az embert, aki szeme elôtt roppant össze, lekötelezné magának? Ha a gyôzô nagylelk_ségével felemelné magához, s azt mondaná neki: nézze, én tönkre tudnám tenni, hiszen látja, de sokkal jobb ember vagyok annál. Két gyereke van, bizonyára szereti ôket. Talán hálás lenne és egy életre melléje állna, h_ségesen szolgálná.
– Üljön csak le, kérem...
Nem tudta, mi ez. Újabb megalázást várt, de a vezérigazgató szemébôl mintha csakugyan az emberség meleg fénye ragyogott volna feléje.
– Üljön hát le, no...
Ô is visszatelepedett íróasztala mögé s csendesen folytatta:
– Be akartam bizonyítani magának, hogy milyen ostobák azok, akik mindenféle jelszavakkal uszítanak, szegény és kiszolgáltatott embereket mások ellen ingerelnek... Figyelje csak meg, nekik nincs okuk tartani a következményektôl, mert olyan helyen ülnek, jól bebiztosítva, ahol nem érheti ôket baj, nem üthetnek vissza rájuk... Magukkal, akiket elszédítenek, mit törôdnek ôk? Antiszemitizmus... Magának két gyereke van, azt mondta... Nekem is van egy... Maga is szereti a fiait, én is az enyémet. S titokban mégis arra gondol, hogy engem ki kéne kergetni az országból, el kéne venni a vagyonomat, a kenyeremet, hogy koldussá váljak a gyermekemmel együtt, de rosszul esnék magának, ha tôlem ugyanezt az ítéletet kéne hallania. Igaz? Az emberséget akarják magukból kiölni, a felebaráti szeretetet... Hát okos dolog ez? Okos dologaz uszítókra hallgatni?
A papírvágó késsel játszott, engedte, hogy a másik elgondolkozhassak szavai felett, de közben feszülten figyelte arcát, mely lassanként enyhültén meglágyult, a kemény vonások elt_ntek róla.
– Igazat ad nekem?
– Kérem, én...
– Jó, jó... Ne mentegetôzzék... Nem akarom megalázni, nem kívánom, hogy bocsánatot kérjen. Minek? Maga egy sze-gény áldozat, egy félrevezetett ember. Majd magától rájön, ha látja, hogy semmi se igaz abból, amit magának beszéltek. Hát ismeri maga a zsidókat? Dehogy ismeri! Éppen olyan emberek azok is, mint maga... A vagyonuk, a boldogulásuk fáj egyeseknek, akik lusták, tehetségtelenek és úgy akarnak vagyonhoz jutni, hogy a másét elkívánják.
– Nem akartam én...
Most se hagyta befejezni a mondatot. Nem akarta, hogy valami ostobaság csúsz-szék ki a száján, valami jóvá már nem te-hetô szó. Ô meg akart bocsátani.
– Várjon... Hagyjuk ezt az egész dolgot. Ne beszéljünk többé róla, vegyük úgy, mintha meg se történt volna. Én biztosíthatom magát, hogy soha nem emlékeztetem rá, míg itt dolgozik. Maga okos ember... Majd magától is rájön, hogy félre akarták vezetni.
Hozzálépett és kezet nyújtott, a béke ünnepélyes megpecsételése jeléül. Kovács elfogadta a feléje nyújtott ujjakat. Juda mosolygott.
– No, látja... Csak ôszintén kell két embernek beszélnie egymással, mindjárt tisztázódnak a félreértések. Nincs itt semmi baj... Most menjen dolgozni, természetesen az, amit mondtam az elôbb, a felmondás nem érvényes. Soha nem volnék képes rá, hogy egy kétgyermekes családapát az utcára kergessek.
Mosolygott és ironikusan tette hozzá:
– A zsidók nem olyan kegyetlenek, mint eddig hitte s ezután még jobban meggyôzôdik majd róla, hogy így van.
Egyedül maradt és úgy érezte: nagyon okosan cselekedett. Kovács talán nem mondja el beszélgetésüket a többieknek, hiszen az emberek általában nem szoktak dicsekedni vereségeikkel, de csaknem bizonyosra veheti, hogy odakint meg fogja védeni minden támadással szemben. Ô már nem a gy_löletre méltó zsidó többé ennek a szemében. Kivétel. S ha minden tizedik ember fel tud mutatni ilyen kivételeket, hivatkozni tud rájuk – a legszenvedélyesebb agitáció is kifullad, elapad, mint a homokra folyó víz.

A magyarság múltja, jelene és jövôje (3.) - Dr. Méhely¨ Lajos
 
A magyarság faji hanyatlása.
Aki a vérbeli magyarság korábbi és mai helyzetét tárgyilagosan mérlegeli, észre fogja venni, hogy a honszerzô faj hatalma különösen a mohácsi vész óta állandóan hanyatlott, az elmúlt század közepe óta pedig csaknem holtpontra jutott.
Ennek a szomorú valóságnak egyrészt történeti, másrészt biológiai okai vannak.
A történetiek között legelsô helyen áll az a rémítô emberirtás, amellyel a trónkövetelôk vetélkedése, a törzsfôk hatalmi versengése s a bel- és külföldi háborúk hosszú sorozata járt, de nagyon súlyos volt a rendiség szellemébôl kifolyó véráldozat is, amely elsôsorban a turáni fajú vezérréteget sújtotta.
A tatárjárás, a besenyô és kún háborúk, vallási villongások, a német lovagrend erdélyi lázadása, a török hódoltság, a négyszázéves magyarirtó Habs-burg-uralom11 és a vérzivataros magyar szabadságharcok mindig fôképpen a turáni vér_ nemesség sorait gyérítették, azonban az e réven szenvedett nagy veszteség mindaddig természetszer_en kipótlódott, amíg a véröröklés zavartalan folytonosságának megvolt a lehetôsége. Ámde a XIX. század közepe táján ferde vágányokra tér a magyar vér öröklôdése s itt veszi kezdetét a magyar faj biológiai romlása.
A XIX. század közepéig a vérbeli magyar ne-messég volt a nemzet élô lelkiismerete, az állami élet lelke s az ország vezetôje és fenntartója, mert a nemes családok egymásrautaltsága mellett erôs vérközösség tenyésztôdött ki, amely a magyar vér romlatlan ép-ségét biztosította.
A vérbeli magyar nemes mindig csak vele rangban s vérben egyenlô nôvel házasodhatott össze, egy-részt, mert élettársának kiszemelésében évszázados fejlôdés folyamán megerôsödött fajh_sége vezérelte, másrészt, mert az idegenvér_ városi polgárságot a kölcsönös faji averzió tartotta távol a vérkeveredéstôl, a jobbágysoron levô legalsó réteg vérétôl pedig tételes törvények óvták.
Ilyen szellemben szövôdtek az akkori vérbeli magyar urak házasságai, melyeknek ime néhány szép példája: Kazinczy Ferenc felesége: gróf Török Zsófia; Kisfaludy Sándor elsô felesége: Szegedy Róza, második felesége: Vajda Amália; Berzsenyi Dániel felesége: Dukai Takách Zsuzsanna; Vörösmarty Mihály felesége: Csajághy Laura; Fáy András felesége: Szirák Zsuzsanna; Fazekas Mihály felesége: Weszprémi Ilona.
A városi polgárságot többnyire bevándorlóit németek alkották, akiket a magyar törvény a legújabb idôkig vendégeknek (hospites) tekintett s akik a magyarsággal mindig idegenül, sôt gy_lölettel álltak szemben.
,,A német városi polgárság – olvassuk Pintér Jenô monumentális m_vében12 – ellenségesen érez a nemesség és magyarság irányában. Az erdélyi szász városokban a nemes úr nem vehetett házat, a ma-gyarokat nem veszik fel a céhekbe, a tanács engedélye nélkül idegen ember nem házasodhatik be a szász polgárcsaládokba”.
Az erdélyi állapotokhoz hasonlatos a helyzet a Királyhágón inneni Magyarországon is, ahol – mondja gróf Teleki József13 – ,,a városiak annyira nem szivelték a nemeseket, vagy magyarokat, hogy pl. Budán fôbíró csak német lehetett és a tizenkét taná-csosbul csak kettô lehetett magyar. S miután a ma-gyarok száma megszaporodott s magyar is bíróvá lett, ennek új megválasztásán 1438-ban annyira felbôszültek a németek, hogy a magyar bírót a Dunába fulasztották, mi azután nagy zenebonát támaszta.”
Ennek az áldatlan állapotnak következménye, hogy a németek a magyarokat nemcsak a hivatalokba, de még mesterségre sem bocsátották s a kereskedésbôl is kizárták.
Az 1608. évi törvénycikknek külön kellett intézkednie, hogy mivel a magyarokat a német és tót városokban ,,se házvételre, se közhivatalra nem bo-csátják saját hazájokban, ezentúl a szabad királyi városokban a bírákat és tanácsbelieket, valamint más hivatalbelieket felváltva és vegyesen kell megválasztani magyarokbul, németekbül, csehekbül vagy tótokbul”, továbbá ,,szabad legyen a magyaroknak házakat venniök vagy építeniük a városokban minden ellenmondás nélkül”.14
Nem kell hangsúlyoznom, hogy ilyen viszonyok között a legutóbbi idôkig is csaknem kizártnak tekinthetô, hogy a falusi birtokán élô nemesség és a városok idegen eredet_ polgársága között vérbeli kapcsolat létesülhetett volna.
Éppoly kevéssé volt ez lehetséges a nemesség és a jobbágyok között, már csak azért sem, mert már a XI. századtól kezdve fennállott a törvény, amely szi-gorú büntetéssel sújtotta az olyan szabad embert, aki szolgálóleányt vett feleségül.15
A vérkeveredést még az az ethikai momentum is megnehezítette, hogy a magyar ember nem parázna természet_. Errôl kevés szó esik az irodalomban, azonban észrevette Mátyás király történetírója, Bonfínius Antal éles szeme, aki a magyar katona edzettségét, fegyelmezettségét és vitézségét magasztalva különösen kiemeli,16 hogy ,,a lovasok nagyrésze, akiknek családjuk van, még ha három álló esztendeig kell is egyfolytában katonáskodniok, sohasem szegik meg a házastársi h_séget, örökös becstelenséggel bé-lyegzik meg azt, akit fajtalanságon kapnak.”
Az itt elôadott körülmények hosszú ideig biztosították a magyarság faji épségét s azt, hogy a magyar vér – a nemzeti erô súlyos megpróbáltatása ellenére is – védôbástyája maradhatott a politikailag oly nagy horderej_ magyar közszellemnek.
Nemzeti történetünk egész folyamán a vérbeli magyarság vezérkedése s feltétlen uralma vonul végig, ami a példák özönével bizonyítható.
Felemelô érzéssel olvassuk, hogy a XVI. században valamennyi egyházfejedelmünk vérbeli magyar nemes úr,* így Bakócz Tamás halála után Szathmári György s utána Szálkái László esztergomi érsek, Gosztonyi János erdélyi püspök, Thurzó György váradi püspök, Szalaházi Tamás veszprémi püspök, Móré Fülöp pécsi püspök, Keser_ Mihály boszniai püspök, Várdai Ferenc erdélyi püspök, sôt még a külföldi egyházfejedelmek sorában is találunk magyarokat, így Thurzó János boroszlói püspök és Thurzó Szaniszló olmützi püspök volt.
Még a XVII. században megindult katolikus ellenhatás hitvitázói is mind magyarok: Alvinczi Péter, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György, Pázmány Péter, Veresmarty Mihály, Telegdi Miklós, Káldi György, Lépes Bálint, Malomfalvai Gergely, Nádasi János, Sallai István, Vásárhelyi Gergely és mások.
A XVIII. században már nyilvánvaló a magyarok romlása. A magyarságot, neki testben-lélekben idegen uralkodók önkénye fojtogatja s fajunk már annyira elvesztette erejét, hogy Herder és más külföldi írók szerint17 ,,már csak múltja emlékeibôl táplálkozott”, késôbb pedig maga Széchenyi István is ,,sokszor, igen sokszor azt hitte, hogy Magyarország nem él többé, mert minden ellenállás nélkül elvesztette szabadságát s társadalma is elaggott, többé életre nem kelthetô”.18 De az isteni gondviselés még nem akarta a magyarok kimúlását s a magyarság, mintha csak csoda történt volna, a maga fiainak erejébôl mindig kimenekült az enyészet halálos ölelésébôl.
Az idegenvér_ dinasztia és arisztokrácia s a ka-tonaság minden nemzetirtó, erôszakosságát sikeresen ellensúlyozta a nemesség, az alsó papság s a parasztság lelkes fajh_sége és mindig a birtokos nemesség soraiból támadtak azok a szellemi vezérek, akik a szó és a toll hatalmával verték vissza a nemzetellenes önkény romboló hatását.
Hogy akkor még mennyire a magyarság kezében volt a nemzeti érzés irányítása, azt nagyon meggyôzôen igazolja a különbözô újságok és folyóíratok lelkes gárdája, amelyben egyetlen német, tót vagy zsidó név nem fordul elô.
Nem sorolhatom fel ez irodalmi nemzetôrök valamennyijét, de nem tagadhatom meg magamtól, hogy ne iktassam ide legalább Kisfaludy Károly 1822-ben megindított Aurorájának munkatársait, akiknek sorában van Dessewffy József, Döbrentei Gábor, Dukai Takács Judit, Fáy András, Helmeczy Mihály, Horváth István, Katona József, Kazinczy Ferenc, Kis János, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Kultsár István, Mailáth János, Pázmándy Horváth Endre, Szemere Pál, Szentmiklóssy Alajos, Teleki Ferenc, Teleki József, Töltényi Szaniszló és Vay Ábrahám, tehát húsz, legnagyobbrészt nemes magyar úr s egy nemes magyar asszony és csak egyetlen egy német: Schedius Lajos, a pesti egyetemen az esztétika tanára, de egyetlen zsidó sem.
E fényes nemzeti tükörnek azonban már akkor is sötét a fonákja, mert ugyanakkor a tudomány hivatalos ôrei a pesti egyetemen annyira németek, hogy ,,Katona István, a legnagyobb magyar történetírók egyike, kénytelen volt tanszékétôl megválni, mert nem beszélt németül.”19
Mindamellett ezidôtájt, 1830 elején még nemcsak a szépirodalom, hanem a szellemi és természet-tudományok m_velôi is csaknem kivétel nélkül vérbeli magyarok és nincs olyan fontosabb állami vagy társadalmi intézmény, mely ne a magyarság legsajátabb alkotása, nincs olyan törekvés, mely ne a magyarság szivedobbanása volna.
Amikor József fôherceg, Magyarország nádora, az 1825- 1827. évi országgy_lés berekesztése után kinevezte az akadémiai munkásságot elôkészítô bizottságot, annak tagjai csak tudományos tekintély_ fôrangúak, nemesek és papok voltak s teljesen hasonló összetétel_ volt a huszonöttagú igazgató tanács, valamint az általa kinevezett akadémiai rendes s az 1831. évi febr. 14-én megválasztott tiszteleti és le-velezô tagok zöme is.
Nem nemes származású író és tudós alig jutott az Akadémia tagjai közé, de nem szándékosságból, ha-nem egyszer_en azért, mert a polgári eredet_, vagy jobbágyszármazású honfitársak akkortájt még teljesen elkülönült életet éltek s nem vehettek részt a vérbeli magyar urak nemzeti törekvéseiben.
Ez az erôteljes faji jelleg_ nemzeti élet azonban a XIX. század közepe táján veszedelmes bomlásnak indul s egymás után dôlnek le az eddigi magyar uralom védôgátjai.
Az I. Ferenc király uralkodása alatt vérbefojtott jakobinus eszmék a francia szabadkôm_vesség által terjesztett liberalizmus ábrázatában élednek fel s a humanitás oly gyakran megcsúfolt eszmeisége aláássa a faji hegemónia ôsi intézményeit.
11 A Habsburg uralkodók céltudatos magyarírtásának borzalmas történetében is példátlanul áll Lipótnak az a cinikus levele, amelyet a korlátlan emberölési jogkörrel kirendelt Caraffa Antal grófhoz intézett: ,,Bár nem zárkózhatunk el teljesen ama szerencsétlen ké-relmezôk esdeklései elôtt és kénytelenek vagyunk ôket látszólag felséges kegyünkben részesíteni, mindezek dacára ön, Caraffa, semmi súlyt ne fektessen a megkegyelmezési rendeletekre s egyedül a ma-gasztos cél lebegvén a szeme elôtt, fáradhatatlanul s minden kímélet nélkül folytassa m_ködését”, - vagyis ölessé halomra a magyarokat! (Dömötör Mihály, Az ónodi trónfosztó határozat elôzményei, okai és tanulságai. 1935, 21. lap.)
12 Pintér Jenô Magyar irodalomtörténete, III, 1931, 30. lap.
13 Gróf Teleki József, Hunyadiak kora, I, 75. lap.
14 Hunfalvy Pál, Magyarorsz. ethnogr., 18T6, 435.1ap.
15 Szekf_ Gyula, Idézett h., 812. lap.
16 Pintér Jenô, Idézeti m_, I, 1930, 366. lap
* Szalkai László kivételével, aki egy mátészalkai csizmadiamester fia volt. Ezek a fôpapok azonban inkább fôrendek, mint papok, mert például Szatmáry György primás sohasem volt felszentelt pap, Szalkai László már csak esztergomi érsek korában vette fel a papi rendekei, Perényi Ferenc, a nádor fia, pedig már nyolc éves korában püspök volt.
17 Herder, Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, IV, 19. lap
18 Angyal Dávid, Gróf Széchenyi István Naplói; Századok, 1925,
361. lap
19 Pintér Jenô, Id. m_, IV. 1931, 34.1.