Még egyszer a kultúráról

 

Ungvári Gyula                                   A nyugati kultúra és társadalom hanyatlása

a tudomány, a technika és a gazdaság fejlôdésének hátterében  – 3.

 

            Amikor kultúráról szólunk, akkor természetesen nemcsak az ún. magaskultúrára (a magas szintű vallásos tudatra és érzületre, a filozófiai gondolkodásra, a tudományos orientációra, a jelentôs művészi alkotásokra stb., tehát a magas szintű kulturális alkotó tevékenységre) gondolunk, hanem a mindennapok alsóbb szintű kultúrájára is. Szociológiailag megfogalmazva: nemcsak a kulturális elit munkásságára, hanem a nép kulturális megnyilvánulásaira, kulturális életére is. A kettô között szoros, megtermé-kenyítô jellegű kölcsönhatás áll fenn. Egyrészt a nép teremtô ereje olyan – anonim módon születô és pl. szájhagyomány útján terjedô – kulturális alkotásokban is megnyilvánul, amelyek megjelennek az elit iskolázottabb, magasabb szintű feldolgozásaiban (erre szokás mondani, hogy a kultúraalkotó ez esetben tiszta népi forrásból merít, gondoljunk pl. Kodály zeneszerzôi mun-kásságára), másrészt az elit kultúraalkotó tevé-kenységének gyümölcsei – az általános és szak-képzés, a kulturális rendezvények, kiállítások, a társadalmi érintkezés, napjainkban pedig már nagymértékben a tömegkommunikáció révén – behatolnak a nép széles rétegeibe, s ott, ahol erre fogadókészség (,,antenna”) van, kulturális fo-gyasztást indukálnak, majd egyes esetekben e fogyasztást követôen utánérzés alapján másodlagos kultúraalkotó tevékenység kibontakozá-sához vezetnek. Az esetben, ha ez a tevékenység nélkülözi az eredetiséget, a kultúra hordo-zásáról, ha pedig mindez a kultúra mezében jelentkezô népi vagy elitjellegű ténykedés valamely nagy értékű kultúra megsemmisítésére irányul, mégpedig anélkül, hogy a megsemmisítendô kultúra helyén új, magas szintű kultúrát hozna létre, a kultúra rombolásáról beszélhetünk. Ez utóbbinak döntô szerepe van a kulturális hanyatlás mértékében, terjedésében.

            E dolgozat elôzô részeiben a kulturális rombolást, romlást a kultúra erkölcsitársadalmi tartományában, fôként a fajfenntartáshoz, a családhoz, a munkához, az emberlét anyagi való-ságához, ill. környezetéhez, a természethez való viszony és a globalizációorientált jogrend tekintetében mutattuk be.

            Ami a kultúra alapvetô elemeit illeti, ezek a következôk: mítoszok és mondák, történetek, hôsök, hiedelmek és vélekedések, a gyakorlati és elméleti tudás területei, szimbólumok, szokások és algoritmusok, a nyelvhasználat és a metakommunikáció elemei stb., és mindez az idô folyamatában mint gyökerek, hagyományok és új és eredeti alkotások összessége jelenik meg. Ezek az élet szinte minden területén megtalálhatók, így beszélhetünk pl. a következô tevékenységek, területek kultúrájáról is: a táplálkozás kultúrája (pl. az étkezési szokások sajátosságai), az öltözködési kultúra (pl. a divatok jellemzôi), a lakáskultúra, az építkezések kultúrája, a munka világának szokásai, kultúrája, a testnevelés, a sport, a természetjárás kul-túrája, a társadalmi érintkezés szokásainak összessége, illemtana, a szexuális kultúra, a családi élet, a háztartások szervezésének szokásai, a szabadidô-eltöltés, a különféle hobbitevékenységek kultúrája, az ének- és tánc-kultúra, a színház- és filmkészítés kultúrája, a szórakozások kultúrája, a politikai kultúra, az emberek és tevékenységek szervezésének és irányításának kultúrája, az alkalmazott technika kultúrája, így pl. a tömegmédiumok kultúrája, legújabban az internetezés kultúrája stb., stb. E területek mindegyikével kapcsolatban mindaz érvényes, amit az elit és a nép kulturális köl-csönhatásáról, a magas kultúra és az egyszerűbb kulturális megnyilvánulások kapcsolatáról fent mondottunk

            A kalokagathia görög eszményének meg-felelôen a három leginkább alapvetô érték: a jóság, a szépség és az igazság. Ezek közül a jóság lényegében az erény, ill. az erkölcsiség szinonimája. Mindenekelôtt ez adja az ember rangját, méltóságát s ez jelenti az ember legfôbb értékét. Egy másik alapvetô kulturális érték a szépség. A morális és az esztétikai értékek – a vallási és a bölcseleti értékekkel együtt – a kultúra törzsállományát alkotják. Így gondol-kodott pl. Hitler is, amikor népi mozgalmának legfôbb (stratégiai) célját az olyan kultúra kialakításában és elterjesztésében határozta meg, amely megteremti a magasabb szintű embertípus szépségét és méltóságát (a méltóság fogalmában az erkölcsiségen túl benne rejlik a vallásos szükséglet és meggyôzôdés, a meta-fizikai abszolútum keresése és igenlése és a bölcsesség, ill. annak szeretete is). Összefügg ez Hitlernek azzal a másik meghatározásával is, amely szerint a kultúra (mégpedig az ún. magas kultúra) az idealista lelkület gyümölcse. Más szóval a magasabb rendű valóságba, az eszményekbe vetett hit idealizmusa – nem ismeretelméleti, hanem értékelméleti idealizmusa – nélkül kultúra nincs. Nem elegendô tehát azt mondani, hogy lélektelen kultúra nincs (mert annak látszata valójában már csak gépies rutin lehet), de azt is meg kell állapítani, hogy a kultúra a jó és szép lélek vagy a lélekkel átszôtt okosság működése, a lélek napos oldalának termése. Ezzel függ össze az is, hogy az ún. tudományos igazságot miért lehet elkülöníteni a kulturális értékektôl. Ti. azért, mert az a tudományos igazság, amely valamely adott tapasztalati vagy relácionális objektív valóság (érzékszervileg adott tény vagy logikai-mate-matikai összefüggés) pontos mása a tudatban (a tudás elemi egysége, amelynek megkeresése a tiszta tudomány feladata), nem lelki természetű. A tiszta igazság keresése, megtalálása és megfogalmazása a kognitív (megismerô) szellemiség működésének terméke. Természetesen a tudo-mányos tevékenységet is áthathatja (pl. az ún. megszállott kutatók esetében) az idealista lelkület, csak úgy, mint az érdeklôdés, a tudományos kutatás orientáltsága. (Gondoljunk pl. arra, hogy amíg az ókori görög matematika vezetô ágazata a geometria, a középkori arab matematika élenjáró diszciplínája az algebra volt, addig a fejlett nyugati kultúra matema-tikájának igazán eredeti vezetôága az analízis, míg pl. a Nyugat mai spengleri értelemben vett hanyatló-civilizációs periódusában a valószínű-ség-számítás lépett elôtérbe. Mindez ti. összefügg az olyan kulturális lelki tényezôkkel, mint pl. a görög kultúrának az anyagszerű egyedi testre irányultsága, az arab kultúrának a mágikus misztikum iránti vonzalma, a fejlett nyugati kultúrában a végtelenbe törô akarat középpontba helyezése és a modern, kulturálisan hanyatló nyugati mentalitásban a nagy tömegek és – a korábbi biztonságérzet megrendülése folytán – a fokozott biztonság elôtérbe helyezése.) A tudományos érdeklôdés, ill. idealista lelkület kulturális lelki meghatározottsága azonban mit sem változtat azon, hogy pl. a természetes számrendszerben  a  2 X 2 = 4:  olyan  igaz  állítás, amelynek csak kognitív szellemi tartalma van, lelki vonatkozása nincs. Az ilyen és ehhez hasonló állítások – ha érvényesek, akkor – attól függetlenül igazak, hogy hányan gondolják ôket így, vagy hogy egyáltalán gondol-e rájuk valaki. Ezért is helyénvaló pl. az olyan felsorolás, amelyben a tudás a kultúrától különállóként szerepel, pl. így: ,,a tudás és a kultúra” s ezért nincs ellentmondás a dolgozatunk címében szereplô ,,kultúra” és ,,tudomány” szembeállításában sem. Ebbôl a szempontból a mindennapok kultúrájával kapcsolatban említett ,,tudások”, amennyiben a tudományos igazság rangján vannak s nem a mindennapok puszta vélekedéseit testestesítik meg, szigorúan véve nem lennének a kultúra fogalma alá vonhatók, aminthogy viszont a dogmatikai hittételekrôl vagy pl. egy filozófiai rendszer téziseirôl szólva nem beszélhetnénk a hit vagy a tézisek igazságairól sem. Ha azonban tudjuk, hogy ez utób-biak tárgya nem a tapasztalati vagy a relácionális létsík (nem az érzékszervileg megadott tények vagy a logikai-matematikai összefüggések világa), hanem a metafizikai és axiológiai létsík (az abszolútummal, a lét végsô kérdéseivel és az értékekkel összefüggô dolgok), vagyis nem pusztán a kognitív szellemnek, hanem a léleknek olyan kulturális termései is egyszersmind, amelyeket a hívôk vagy a bölcselôk evidenciának tekintenek, akkor ugyanúgy szólhatunk a hit vagy a tézisek igazságairól, mintahogyan pl. a tisztán szellemi-elméleti jellegű ún. szervezéstudományt is tarthatjuk az emberi kultúra egyik fejezetének.

 

Az esztétikai kultúra hanyatlása

 

            A szépség (esztétikum) kultúrájáról ezúttal csak röviden szólunk. A kultúrának ez a sajátos világa természetesen szintén nem korlátozódik az ún. magas művészetekre és átfogja az élet, a mindennapok szinte minden területét. Hatása a tetszés (nem vagy tetszés) fogalmával írható le. Fontosabb területei: a nyelv esztétikája, ide értve a beszélt nyelv, az írásbeliség, a metakommunikáció szépségét, a közlés tartalmi igazságától és az okfejtés logikus voltától függetlenül az elôadások és szónoklatok, ill. a dialógusok illeszkedését a helyes stílus követelményeihez, úm. a szabatossághoz, világossághoz és fôként az alkalmazott nyelv szintaktikai és szemantikai sajátosságai megjelenítéséhez, ide értve továbbá az írásjelek grafikai esztétikáját, pl. az iniciálékat vagy az ún. szépírást, de e körbe tartozik a metakommunikáció olyan esztétikai megjelenése is, mint pl. a pantomim művészet. A művészi nyelvi kifejezés felsô iskolája a tágan értelmezett szépirodalom. Természetesen nem-csak az eredeti műalkotások szépsége fontos része az esztétikai kultúrának, de a fordításoké, műfordításoké is. A szépirodalom szépsége számos tényezôtôl függ, így pl. a műfaji sok-rétűségtôl, az egyes műfajok sajátos jellemzôi-nek kiemelésétôl, a stílus választékosságától s ezzel összefüggésben a megfogalmazás nyelvi gazdagságától, az elôadásmód képzeletgerjesztô erejétôl s ezzel összefüggésben fordulatos-ságától, s minthogy a szépirodalom általában gazdag erkölcsibölcseleti gondolatokban is (különösen érvényes ez az ún. esszé műfajában), annak esztétikuma igen összetett jelenség.

            Az irodalomhoz hasonlóan különleges esztétikai jelentôségük van az olyan ún. magas művészeti tevékenységeknek, mint pl. a vokális és instrumentális zeneművészet, a képzôművé-szet (pl. művészi grafika, olajfestészet, szob-rászat stb.), az építôművészet stb.

            A tapasztalatok mármost arra mutatnak, hogy hosszú távon folyamatos hanyatlás és egyre erôteljesebb rombolás megy végbe az évezredes nyugati esztétikai kultúra területén. Ez általánosságban (és egyetlen példán illusztrálva) a következôkben jelentkezik: mint                         1.            az egykor gazdag formavilág primi-tivizálódása, egyszerűsödése (hajdan nemcsak a hegedűszonátát, de a magyar nótát is a legfinomabb hangszeren, a hegedűn játszották, ma a popzene fô instrumentuma a legprimitívebb hangszer: a gitár),

            2.            az érzelmi, indulati gazdagságtól, a képzelôerôtôl átitatott tartalom és elôadásmód kiüresedése (a romantika korának heroikus rea-lista festészetéhez vagy az impresszionista festészethez képest a nonfiguratív vagy absztrakt festmények csupán mázolmányok),

            3.             az esztétikum természeti, társadalmi-partneri összetevôinek marginalizálódása vagy eltömegesedése (gondoljunk az együtt muzsi-káló családok és a popkoncertek csápoló tömege közötti különbségre),

            4.             a művészeti irányzatok, kulturális szokások erôtlensége, ingatagsága, változékonysága (a posztimpresszionizmus korában, az elôzô szá-zadforduló után szinte egyszerre jelent meg a dadaizmus, kubizmus, a futurizmus, expresszio-nizmus, a szürrealizmus rövid életű kakofó-niája),

            5.            az eredetileg lelkiségtôl, idealizmustól duzzadó kultúra merevvé, gépies rutinná válása (az eredetileg erkölcsi mondanivalót is hordozó, művészi filmeket felváltotta a futószalagon gyártott akciófilmek tömege),

            6.            a szép és értékes alkotások háttérbe szorítása a rövid, gyors és hasznos munkák javára (az egykori nagyregényeket szinte teljesen felváltották a rövid novellák, a még rövidebb karcolatok, miként a nem különösebben kelendô, nagy értékű, kézműipari egyedi darabokat az olcsó tömegáruk), s ami különö-sen riasztó:

            7. Arany János ars poeticájával ellentétben nem a valóság égi másának ábrázolása, hanem a csúfságnak, a gonoszságnak és az értelmetlenségnek eleinte mint természetes, megszokott jelenségnek, majd – egyfajta szadomazochizmussal – mint kívánatos valóságnak a beemelése az esztétikai kultúra világába (gondoljunk csak elôbb a pornográf álművészeire, majd az ún. performance-bemutatásokra vagy pl. a meleg-fesztiválokon elôadott ,,művészi” produkciókra).

 

Támadás a keresztény vallás és Egyházak ellen

 

            Végigtekintve a társadalom és a kultúra legújabb kori eddig bemutatott dekadenciáján és azokon a destruktív irányzatokon, amelyek e hanyatlásban oly nagy szerepet játszanak, köny-nyű szerrel felfedezhetjük, hogy életünknek mely részét támadja a leghevesebben a rombolás szelleme és mely rész az, amelynek hanyatlása maga után vonja kultúránk egészének a deka-denciáját. Minden kétséget kizáróan a vallásos meggyôzôdés, a hit az, ami a destruktív erôk legfôbb céltáblája. Ebbôl az is következik, hogy e rombolás magának a Sátánnak a műve. Mert az istenhit az a tényezô, amit az Isten kihívójának, a tagadás szellemének (vagyis a Sátánnak) mindenekelôtt le kell gyôznie, ha ô, aki az Isten teremtette ember lelkületének megszerzéséért ,,szállt ringbe” Istennel szemben, gyôztesen akarja elhagyni a harc mezejét.

            A személyében egységes ember – mint ezt Szálasi (világnézetének kiindulópontjaként) megfogalmazta – alapvetôen háromféle módon nyilvánul meg: mint ,,én” önmagát a dolgok középpontjába állítja (önmagát ,,megvalósítani” igyekszik, megfogalmazza igényeit, vágyait, hangsúlyozza jogait, vagyis önzô, bár korántsem feltétlenül úgy, hogy mástól megtagadná segítségét), mint társas lény keresi a közösséget (közösséghez, mindenekelôtt családhoz, tágan véve néphez, nemzethez, hazához igyekszik tartozni, azt akarja, hogy elismerjék és szeressék, másokért, mindenekelôtt utódaiért áldozatra kész, felelôsségteljesen igyekszik cselekedni, tisztában van kötelességeivel), végül – de korántsem utolsó sorban – mint a teremtett világ része keresi és igenli az abszolútumot (keresi, ill. elfogadja létének értelmét, a világ dolgainak elrendezettségét, a Teremtôt, gondjának legfôbb viselôjét).

            Istenhite személyiségének legmagasabb rendű rétege, ilyen irányú szükséglete szükség-leteinek legfôbbike. Az Isten iránti szeretete, az Istenbe vetett bizalma és az Isten elôtti személyes elszámoltatásához fűzôdô viszonya erköl-csiségének leglényegesebb fokmérôi, minthogy tetteinek – amelyeket szabad akaratáról tanús-kodó lelkiismeretén átszűrten hajt végre – konkrét erkölcsi tartalmát ezek határozzák meg elsôsorban. A magasrendű erkölcsiségrôl ta-núskodó tettek az utolsó ítéletben üdvözülnek, ez esetben az ember halhatatlan lelke az örökkévaló világosság birodalmába jut. Errôl közelebbit az ember evilági léte során nem sokat tudhat meg, egyet azonban bizonyosan igen, s errôl ,,az embert megváltó Jézus Krisztus, a világtörténelem középpontja” (II. János Pál: Redemptor hominis ....) adott elôször számot. Megtudhatjuk azt ti., hogy van olyan emberi életmű, életpálya, ,,út”, amely Istenhez elvezet-het s ez az út: Jézus követése, ami semmiképpen sem azt jelenti, hogy az embernek Jézust kell mindenekelôtt dicsérnie, hanem azt, hogy az ô tanításait kell megcselekednie (Hegyi Beszéd).

            Az egyes ember viszont – ha erkölcsiségét a sutba dobja, ha lélektelenül él –            erre az útra   nem  léphet,  hiszen  ez  az  út  nem   könnyű   és   olyan megpróbáltatásoktól göröngyös, amelyek legyôzése erkölcsi valónkat totálisan igénybe veszi, és ez a megállapítás még a legokosabb, legnagyobb kognitív tudással jellemezhetô emberre is érvényes. Minthogy pedig az erköl-csiség nem olyasmi, ami születésünk pillanatától fogva egyszersmindenkorra kész adottság, ráadásul a lelkiismeret-furdalás (a bűnbánat) elnyomható, jogosan állapítható meg, hogy az embernek gyermekkorán és ifjúkorán át erkölcsi fejlesztésre, felnôtt korában, ill. öregkorában pedig legalább is erkölcsi karbantartásra van szüksége. Minthogy azonban mindenkor felvet-hetô a kérdés: ha nem hiszek Istenben,  ugyan mi  tarthat vissza attól,  hogy  erkölcstelenül csele-kedjek, nyilvánvaló, hogy az erkölcsiséget (amely nem téveszthetô össze a konkrét erkölcs-csel, mely utóbbi nem az emberi személyiség szubsztanciájából, hanem tér- és idôbeli kereteibôl fakad) a vallásos hitre kell alapozni. Másként szólva: vallásos hit nélkül biztos erkölcsiség nincs. Márpedig biztos erkölcsiség nélkül nincs biztonságos  emberi  társadalom és biztonságot nyújtó  kultúra sem.

            Minthogy viszont – miként Münchausen báró sem emelhette fel magát a hajánál fogva, hasonlóképen – senki sem lehet a bölcsôtôl a sírig önmaga nevelôje, az erkölcsi nevelés (fejlesztés és karbantartás) nevelô célzatú vallási erkölcsi szervezet nélkül el nem végezhetô. Mindezek után aligha meglepô, hogy a kultúrát-társadalmat romboló erôk fô csapásukat arra az intézményre, arra  a  szervezetre   igyekeztek   és   igyekeznek elsôsorban mérni,  amely erkölcsiségünk legfôbb ôre és az Istenhez, Jézushoz vezetô utunkon legfôbb támaszunk, egyetlen   kalauzunk: az egyházra. Minden antiszociális, kultúra-ellenes, minden liberalista (az eredeti –            bár korántsem tökéletes, de még a vallásos lelkülettel vagy a nemzeti érzülettel  összeegyeztethetô – liberalizmust napjaink szabadosságelvű liberalizmusává torzító) irányzat, ill. a világuralomra törô szabadkôműves és judeokrata körök fô csapásaikat a vallásos hitre, az Egyházra mérték és   mérik. (A   közönséges   bűnözôkkel természetesen más a helyzet, ôk nem foglalkoznak az ember lelkiségével, figyelô tekintetüket kizárólag az anyagiakra, ill. hatalmuk, befolyásuk lehetôségeire vetik.)

 

– folytatjuk –