Friedrich Klára: Magyar Karácsony

A Karácsony a Kereszténység legnagyobb ünnepe, Jézus születésének napja. A lexikonok szerint a 4. században, I. Gyula pápasága alatt kezdték ünnepelni. Rómában az 5. században már az állam is elismerte, december 25-én még a cirkuszi játékokat is betiltották. Ezen a napon azelőtt az Újjászülető Napot ünnepelték, Aurelianus császár 275-ben hozott rendelete szerint. A Csíksomlyói kegyszobor is a Napba Öltözött Asszonyt, ősanyánkat, Babba Máriát ábrázolja, aki a Holdon áll, feje körül pedig a 12 nyolcágú csillag, amely az eddig megtalált emlékeken legnagyobb értékű rovásszámjegyünk, az ezer, a sumer nyelvben pedig a tündérek, a "dingirek" jele.

 

Badiny Jós Ferenc a Jézus király, pártus herceg című könyvében adatok sorával bizonyítja, hogy Jézus születésnapját a 358-as év előtt augusztus 11-én tisztelték. A Magyar Demokrata 2002, 51-52. számában Hankó Ildikó történelmi és csillagászati események egybevetése után arra a következtetésre jut, hogy Jézus születésének napja az i. e. 7. év tavaszára esett. Dionysus Exigiuus római apát volt az, aki javaslatot tett jelenlegi időszámításunk bevezetésére.

Fehér Mátyás Jenő domonkos rendi történész, később emigrációban élő író, az általa lefordított 12-13. századi inkvizíciós jegyzőkönyvek szerint őseink hitvilágában is legnagyobb ünnep a karácsony volt, már jóval Jézus születése előtt, és ennek az ünnepnek e jellegére a karácsony szó utal, amely kerecsensólymot jelent. Hivatalos nyelvészeink, akik nagy igyekezettel bizonygatják, hogy minden szavunkat másoktól vettünk át, a karácsony szót ismeretlen vagy szláv eredetűnek határozzák meg, sőt az egyik lexikonban azt olvastam, hogy a magyarok a "megtestesülés", latinul inkarnáció kifejezés kifacsarásával jutottak karácsony szavuk birtokába.

A téli napforduló őseink életében is jelentős ünnep volt, összegyűltek, magukkal hozva a Nap madarakat, a kerecsensólymokat. Ekkor röptették fel őket először a levegőbe, a táltosok áldása után. Ezt nevezték kerecseny ünnepnek, amelyet később betiltottak a táltos vallással együtt.

Néprajzi és történelmi könyvekben keresgélve hasonló adatra sokáig nem találtam, olyan sikeresen tüntették el a hagyományokból ősvallásunkat. De a nép emlékezete megőrizte őseit, akik évezredek távolából szólnak az őket kereső és tisztelő utódokhoz. Így rábukkantam Tarisznyás Márton néprajzkutató Gyergyó történeti földrajza című könyvében a kerecseny ünnep töredékeire, maradványaira a Ditrói madáreresztés című fejezetében. A népszokás szerint a gyerekek Karácsony előtt sok verebet fognak, majd az éjféli misén a templomban szabadon eresztik őket. Ez a szokás még 1912-ben az új templom felszentelése idején is élt. Madármise elnevezéssel Székelyszentkirályon is fennmaradt.

Bár e szép hagyományt sikerült elsorvasztani és kerecsensólymok helyett verebek szállnak fel, teljesen elpusztítani azért mégsem lehetett, karácsony szavunk pedig megtartja emlékét. Ezért az éjféli misén, vagy bárhol legyünk is ezekben az órákban, röptessük fel lelkünkben sólyomként egy imát őseinkért, Magyarországért, önmagunkért.

Ez az írásom 2002. december 20.-án jelent meg a Magyar Világ nevű hetilapban. Azóta kedves ismerősünk Csernitzky Károly, akinek kislánya Csilla rovásírásversenyeink sikeres résztvevője volt, egy újabb adattal örvendeztetett meg, amely bizonyítja, hogy a palócok is megőrizték ezt a hagyományt. Az idézetet Mikszáth Kálmán, Az én pohárom című elbeszélésében olvashatjuk.
"Istenem, milyen szép egy éjféli mise falun; dermedt szárnyú verebeket eresztenek ki a templomban. Lucaszéket hoznak az emberek...."

Érdekes összefüggést találtam a következő adatok alapján szent sólymunk és Jézus születési helye között:
A kerecsensólyom latin neve: Hierofalco Cherrug. (Tolnai Világlexikona1929) A hier/hiero görög szó jelentése: szent, papi, vallási. Falco: sólyom, cherrug: a sólymok családján belül a kerecsen neve. Hierosolyma: Jeruzsálem név változata (Latin-magyar szótár: Akadémia Kiadó 1970). Jeruzsálem (azaz Szent Sólyom - F.K.) Palesztina fővárosa, jelentős város és erőd már az Ókorban, Dél-Kánaánban. Betlehem falu Jeruzsálemtől 7 kilométerre délre fekszik. (Bibliai Kislexikon, Kossuth 1979)

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

RÉGI MAGYAR KARÁCSONYOK

Elhanukásodtak a karácsonyaink.

Úgy hittük jó másfél évtizede, hogy a félévszázadnyi ideiglenes itt-tartózkodása után végleg hazament Szibériába a Gyed Maróz meg Csiburáska. (Ah, azok a meghitt, veresnyakkendős Mikulás- és Jézuska-pótló Télapózások december elejétől Fenyőünnepig sőt: újévig!)
De tévedtünk.
A jó öreg myrai püspök helyett mások érkeztek: rénszarvas-szánon a finn sarkköri rokon, majd kivilágított teherautó-csordával a borvirágos orrú Bevásárlás Apó - utóbbi még az üveghegyeken is túlról, egyenest Kokakólaországból. És ők sem tágítanak - nyilvánvalóan újévig, számlazárásig.
Már meg se rezdülünk, ha több menóra áll Pest belvárosában, mint az egész Szentföldön, ha a városi Mindenki Karácsonyfáján olyan vallás jelképei ragyognak, amely nem ismeri a karácsonyt.
Az Ádvent a folyamatos és féktelen bevásárlás ünnepe - félresöpörve valamennyi közgazdasági elemzés okfejtését a hitelképességről és hitelképtelenségről.
Kivetkőztettek önmagunkból.
Távozzunk el néhány percig ettől a zagyva multikulti, polkorrekt, amerikanizált meg eukonform világból őseink színes ünnepeinek világába. Milyen is volt - mondjuk - az utóbbi évszázadok néhány magyar karácsonya.
Színes, Magyar Karácsonya.

  Félezer éve is már (vagy még? Ugyan ki tudja, melyik a helyesebb?) a szenteste, majd az eleinte tízórás, később éjféli harangozás utáni mise volt Istené s családé - azután azért belefért sok minden, kevésbé kegyes cselekedet is...
1573-ban lám így dohogott a jó Bornemisza Péter: "Az Írás a Karácsonyt az Úr születése napjának, nem pedig a kalácsok napjának nevez!" Sokat sejttető a szójáték, hát még, ha arra gondolunk, hogy a velünk együtt élő akkor tót, ma már szlovákká nemesült szomszédainknál máig is gyanúsan egybecseng a "vianocska" és a "vianoce" szópár....
  Persze nem sokat használt a püspöki intelem, hisz ne feledjük, kemény idők jártak ekkoriban, csaknem olyan kemény idők, mint ma! Janicsár és "lánckenet" (Landsknecht) dúlta a hétköznapokat, jólesett egy kevéske lazítás... Bizony, pár évvel később a magas kassai magisztrátus kemény hangú rendeletben kénytelen figyelmeztetni polgárait: "Az Advent nem farsang még, s kiváltképp tilos a farsangolás - éppen karácsonykor..."
A két pogány közt sínylődő végvári vitézekről s hódoltsági magyarokról is van adatunk bőven. Dobó István és Balassa Bálint legendás egri végházának vitézei 1579-ben az ősellenség török hatvani helyőrségét így invitálják karácsonyi (!) vendégségre: "Lakozzunk együtt, együnk-igyunk, az vitézek is együtt mulassunk!" Meg is jelentek a derék törökök, csakhogy a borvacsora hamar a fejekbe szállt, a lakoma vége véresebb lett, mint egy kisebb ostrom, vagy akár vásárütés...! Írt is a bécsi király meg a budai pasa egymásnak szemrehányó leveleket - hogy a szent ünnep megcsúfolását már ne is említsem.
És bizony városon-falun - az év dolognak-csatának való többi háromszázhatvan napja kárpótlásaként - vidáman folyt e pár napban a pogány mulatozás is...
A falvakban egyvégtében tartott a tánc aprószentekig, faluról falura vándoroltak a víg kompániák. A mulatságnak része volt a kisebbek tréfás köszöntőmondása, a korbácsolás, mustármagozás és más, feledésbe ment vidámságok. Az egyenjogúság jegyében a lányok gyűjtötték a legények süvegébe a muzsikások kommencióját: babot, borsót, gabonát.
A városokban még cifrábban, az utcákon folyt a mulatozás. Végül a színes társaság legjava: a legátusok, a "falcoló" mesterlegények, a váltságdíjat gyűjtögetni kiengedett rab végvári vitézek, s koldusok sorra látogatták a módosabbak házait - erőszakosan követelve az ünnephez illő alamizsnát.
A szinte keleties nyüzsgésű hazai ünnepeinkhez szokott, a karácsonyt a krímiai tatár kánnál követségben töltő Pápai Gáspár egészen otthon érzi magát, amikor a szultánfi születési hírére "...az ceremónia tartott egy hétig való táncokkal és lövöldözésekkel." Az sem zavarja ebben, hogy nyomorúságos fészek szállásukon a lovakkal együtt kellett aludniuk - hisz itthon is így vegyült a vigalom és a nyomorúság...

Nem csoda, hogy a török kitakarodta után szapora pellengérezéssel, sőt! néha még halálbüntetéssel is igyekeztek városaink visszaállítani a karácsony méltóságát.
Persze a másik pogány is megérte a pénzét - a keresztény bécsi király előszeretettel rendelte fel magához épp Szent Karácsony táján a vagyon- és fejvesztésre kiszemelteket... Bejczy Gergely, Vas vármegye "dictator"-a (ugye, milyen beszédes az adószedő hivatali címe?) 1575. végén így ír Batthyány Boldizsárnak: "Sokakat hívtak fel esmég szép szóval Bécsbe, kiket meg is fogtak bennük. Mostan penig semmi tekintete, becsülete, tisztessége nincsen az magyar nemzetnek az német előtt."

Aztán kevésbé kemény idők következtek, megnyugvást hozva a magyarnak.

A tisztes polgári ünneplést bensőségesebbé tette a karácsonyfa-állítás lassan nálunk is elterjedő szokása - otthonmaradásra bírva a legficánkolósabb kedvűeket is.
Arisztokrata hölgyek honosították meg 1820 táján: József nádor felesége, Mária Dorottya hercegnő és Brunszvik Teréz grófnő valódi fenyőket díszítettek fel - Podmaniczky Frigyes írja naplójában, hogy Szászföldről érkezett édesanyjuk pedig először színes papírból vágott-ragasztott össze minden gyermekének egyet-egyet.
  Alig egy emberöltőnyibe került, míg általánossá vált a többnyire Felvidékről hozott fenyő feldíszítése dióval, vérpiros "karácsonyi" almácskával, kivágott papírfigurákkal. Erdélyországban persze "helyben volt" a fenyő - a kisgyermek Barabás Miklós már 1820 előtt látott dióval-almával díszített fát a háromszéki Kézdimárkosfalván.
Bár így két irányból is terjedt a szép szokás, Széchenyi István csak 1845-ben említi először naplójában a karácsonyfát - otthon is marad szépségében gyönyörködni, nem megy el a Pesti Kör estélyére. Érdekes, hogy a néhány nap otthoni "henyélés" szinte beteggé tette a legnagyobb magyart - legboldogabb karácsonyaként az 1829-est említi, mert ekkor kapta kézbe a Hitel első kinyomtatott íveit.
Petőfi egy évvel előbb látott karácsonyfát, Vachot Sándoréknál. Az a sokoldalú, ámde méltatlanul elfelejtett Vachotné: Csapó Mária állítja a fát, aki amúgy a fiúgyermekek nemzedékeinek indiánkultuszát teremti meg Cooper Bőrharisnya-regényeinek első magyar fordítójaként.
De a mi Petőfinket Vachotné húga, Csapó Etelka vonzotta hozzájuk. Saját kezűleg kivágott csillagdíszre írta vallomását Etelkának, s együtt sütötték a kalácsot (Csapó Mária szerint Petőfi kitűnő szakácsnak bizonyult!), együtt díszítették a fát...
Az egyik csillagdíszre írott vers fennmaradt: "Ha e sötét betűk, amiket itt leírok
        lennének a balsors, mely tán téged ér,
        elvetném a tollat s nem írnék, bár ha lenne
        minden vonásomért egy ország a bér".
A szép Etelka pár nap múlva váratlanul meghalt - a vígasztalhatatlan Petőfi ekkor írta, búcsúzásul a "Cipruslombok"- versciklust.

Aztán nemsokára hadak útján érkezett meg 1848 karácsonya.
Az országba tört osztrák hadak parancsnoka, Windisch-Graetz ünneprontó kiáltványát már 22-én kifüggesztették Fertőszentmiklóson: a fegyveresen elfogottak "rögtön, kötél által kivégeztetnek", helységeik pedig "tűzzel-vassal elpusztítandók".
Tudjuk ám, miféle hallatlan skandalum dühítette így fel a derék svarcgelb herceget. A 18-i mosonyi csatában "egy valami Görgey nevű dandárnok" egy zászlóalj Vilmos-huszárral futamította meg legkiválóbb két dragonyos - ezredét!
Maga a tettes győri hadiszállásán jegyzi e napon: "Az, hogy meddig maradjon Győr a birtokunkban, egyesegyedül Windisch-Graetz belátásától függ." És dicső szerénységgel hallgat saját hőstettéről, az ellenséggel szemben bátran helytálló vitézei nevét viszont sorra feljegyzi.
  A Sándor.huszároknál a szent naphoz végképp nem illő vígasság van: parancsnokukat, Poeltenberg őrnagyot fogadják igaz magyarrá a vitézek. Ugyanis a kazimiri csatában (ma Albertkázmérpusztának hívják, a Fertő-tónál található) a magyarul egy kukkot sem tudó későbbi aradi mártír a tőle megszokott francia vezényszóval vezényelte rohamra huszárjait: "En avant les epoulettes!" Amiből rögtön kitetszik, hogy epoulette-jei (tiszti vállrojtjai) az ezred élén, s nem a biztos fedezékben voltak találhatók... A rohamot követő vad kézitusában pedig vitézei majd kiestek a nyeregből, amikor az őrnagy úr egyszerre csak "úgy káromkodott, mint egy igazi kuruc!"
Maga Kossuth Lajos jegyezte le ezt a páratlan nyelvvizsgát.
A Honvédelmi Bizottmány elnöke hőstettek felsorolásával akarta buzdítani a nemzetet - no meg a Pesten rémülten csomagoló, menekülni készülő országgyűlést. Hivatalos karácsonyi értesítőjében sorra veszi
- a közhuszárt, aki a kegyelemért gyáván megalázkodó főtiszt foglyát megvetéssel útjára engedi,
- a főhadnagyot, aki tizenhét lovasával egy zászlóaljat kerget meg,
- a gyalogos honvédzászlóaljat, amely szuronyrohamával szétszór egy egész dragonyos ezredet.
Persze mi már tudjuk: pár nappal később Mórnál elveszett a csata, az osztrák útja szabaddá vált egészen a Tiszáig.

1851 - Mikulás napjának előestéje. A Humboldt gőzössel New Yorkba (s a szabadság hazájába) érkező hőst, egy ismeretlen, távoli ország szabadsághősét hatalmas tömeg várja Staten Island kikötőjében. A vendég a hajó korlátjára áll - romantikus külseje hatásosan érvényesül - a tömeg elcsendesül. És ekkor valami rendkívüli történik: a henye amerikai szlenget beszélő sokasághoz a barbár ország szabadsághőse a börtönben tankönyvként használt könyvei, a Biblia és Shakespeare ódon angol nyelvén szólal meg... Híresen zengő hangja a szabadban is érvényesül - a pillanat varázsából felocsúdó tömeg őrjöngve ünnepli.
Hat hónap diadalútját alapozta meg ez a találkozás.
(Feljegyzik az anyakönyvek: a Kossuth bejárta vidékeken egy időre divat volt az újszülötteket "Kossuth"-ra kereszteltetni - ami persze afféle "keszöt"-nek hangzott amerikaiul).
A csúcspont 1851 karácsonya. A philadelphiai Independence Hallban, az amerikai nemzet szülőszobájában maga az elnök: G.M. Dallas köszönti Kossuthot: "Magyarország vezére számkivetésben, de a szabadság csillaga megszenteli azt a helyet, ahonnan majdani szabadságát egykoron kihirdetik". De Kossuth később úgy emlékezik, hogy az elnök szavainál jobban esett két pályadíjnyertes középiskolás köszöntője, akik a legszebb beszédet írták a távoli ország romantikus szabadsághősének.
De hiába a példátlan siker - a magyar által remélt segítség ismét, ismét, ismét elmarad....
  
A következő helyszín és a pillanat ismét jelképes.
A Targul Ocna-i fronton ez a fegyvernyugvás első napja: 1917. karácsony estéje. Deseö Lajos tábornok a friss havon fogadja tisztjei karácsonyi jókívánságait. Elnéz a fejük felett - a lövészárkok között keresi más tiszttársak árnyait, azokét, akikkel még századosként, 1914. augusztus elsején a harctérre érkezett. Gyöngybetűkkel írott harctéri naplója szerint három-négyhavonta "cserélődött ki" az ezred tisztikara...
Aztán elhárítólag int, szalutál - magában akar maradni. A fedezékben naplója várja:
" Az oláh tisztek lakkcsizmásan, púderes arccal, kipomádézva és béklyóba kötött oroszlánként viselkedve színpadiaskodnak: csak az oroszok miatt fogadnak el mindent a parlamentairjeik. Ígérik: lesz ez még másként, övék lesz egész Magyarország!"
Csupán egy paca a sorok között...
  Aztán elhessegeti a baljós gondolatokat, bejegyzi:
"Az a hír járja, hogy a muszkák meg az oláhok holnap itt hagyják a frontot, mennek hazafelé. Csak nem lesz tényleg vége a háborúnak?"
Nem lett - s csaknem úgy lett....

  Püspökkel kezdtük, fejezzük is be püspöki szóval. Ravasz László így ír 1947 karácsonyán, balsejtelmektől sötétedő magyar égbolt alatt, a forradalom jelszavával visszaélő, de még csupán kezdődő igazságtalanságok idején: "Karácsony a legszebb forradalom... Ez a gyönyörű forradalom mindig tart és tartani fog a világ végéig. Szörnyű igazságtalanságok, kényuraságok, zsarolások, kizsákmányolások az égre kiáltanak, s a halál adventi völgyein át epedve hallgatjuk a karácsonyi forradalom drága ígéreteit az igazság és szeretet országáról."

Maradt-e - legalább az ígéret?

2007. Karácsony Havának 10. napján
Sárközy Csaba

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

 
MAGYAR KARÁCSONY
Tomory Zsuzsa

Őseinknél a Karácsony a Nap és Élet újjászületésének, a téli napfordulónak az ünnepe volt. Karácsony ősiségét bizonyítja, hogy volt Karácsonyunk már a keresztény századok előtt. Horváth Lajos Karácsony nevű személyek és települések című tanulmányát a Magyarságtudományi Értesítő 4. számában közöltük, most csak kis részletét hozzuk emlékeztetőnek, a fentiek alátámasztására.

"Személynévként írásban legkorábban 1138/1329-ben Kracin szolga neveként, Durugfa faluban, 1198-ban curacun alakban fordul elő (MNYTESZ). Azután Bárd faluban 1202-1203-ban Carassun nevű jobbágyról értesülünk (Fehértói 1983:185-186). E név jelenleg is megtalálható Karasszon alakban. A továbbiakban nem sorolom az itteni bőséges adatokat. Helységnévből is álló személynévben legkorábban I. Béla 1061-ben kelt oklevelében fedezhető fel "Vyda de Karachond", ő tehát nemes ember és Karácsondon birtokos, valószínüleg Tolna megyében (Diplomata, 1992:166-167)." Már e részletből is kitűnik, hogy Karácsony szavunk az egész Kárpátmedence területén ismert volt. Megalapozottsága, nagy hatásköre ősiségének bizonyítéka.

Karácsony, az új élet, a naponta megújuló csodák ünnepe népünk életében. Az ég a földig hajol csillagaival e napon, s foldben szunnyadó szemek új élet álmát hintik a rögökbe. Az új hó csendes, fehér áhitatába öltöztetett világában megszólalnak az állatok, a növények, s elmondják titkaikat a rájuk figyelő embernek. Fényléptekkel érkező Csodaszarvasunk az Élet dalát zengi, s kerecsenyszárnyon szállnak a karácsonyi imák az Ég felé. A jó Isten két kézzel szórja áldásait erre a világra. A lelkiismeret aranytükörébe nézve őrizte teste-lelke tisztaságát a magyar, a rábízott magyar élet csodáját. Istentisztelete egyenes derekú Isten elé állás a szeretet, az élet, a lélek, s az igazság jegyében.
Emlékeztessük önmagunkat magyar életünk csodájára, s lássuk hibátlan szépségében újjáéledni. Ajándékozzuk meg önmagunkat egységünk tudatával, amit embergyártotta határok nem tudnak megsemmisíteni. Valamennyien a magyar életfa gyümölcsei vagyunk: kisalföldiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, erdélyiek, alföldiek, délvidékiek, őrvidékiek, dunántúliak, palócok, székelyek, csángók, moldovaiak, mezőségiek, bácskaiak, bánságiak, jászok, kiskunok, somogyországiak. Ünnepeljünk együtt, hálát adva magyar életünk áldásaiért. Küzdjünk a jelenbe rejtett jövő megújuló magyar életének csodájáért, s kövessük ünnepelő őseink lépteit.

Külön gonddal, "angyalfia"-ként tegyük drága anyaföldünk szent ajándékait, erősítésként adott kincseit életánk alá.

 
MAGYAR ÉLETÜNK AJÁNDÉKAI

"Karácsony táján regősök járják a falut. Egy a vezér közöttük, aki az éneket irányítja" kezdi beszámolóját Berze Nagy János a Baranyai néphagyományok című műve 66. oldalán. Azután elmondja, hogy a regősök hosszú botjaikkal verik az ütemet és regölésük jó messze elhallatszik. Az idézett szöveget Berze a dunántúli Vásárosdombón gyűjtötte 1933-ban. Az adatközlő Szeledi János földműves volt. Regőseink jókívánságai, mint földbe vetett magok, a jövő boldog élet letéteményesei voltak.

(Beszédhangon):
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Emidele közeledik egy szép pázsit,
Abban nevelődik csodafejű szarvas.
Csodafejű szarvasnak ezer ágaboga
Ezer ágabogának ezer misegyertya.
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Jó egészséget, jó egészséget!
Adjon az Úristen ennek a gazdának,
Négy szép ökröt, egy kis bérest,
Arany ostort a kezébe, arany ekét a földjébe!
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Adjon az Úristen a gazdasszonynak,
Száz kepe csibölét, száz kepe zsibolát,
Száz koszos malacot!
Hej regő rajta! Hej regő rajta!
Itt izs vagyon egy legény, kinek Jancsi a neve,
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Amott izs van egy leány, kinek Maris a neve.
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Itt izs vagyon egy leány, kinek Julis a neve,
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Amott izs van egy legény, kinek Feri a neve.
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Belesodorodjon, belepödörödjön,
Mind a rokka farka.
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!

 
*
PALÓC KARÁCSONY

Csókás ferenc a Garam menti kurtaszoknyás Hétfalu szellemi, lelki kincsit gyűjtögette egy életen át. Ezek a falvak: Bart, Gerampáld, Kisgyarmat, Kéménd, Kicsind, Kőhídgyarmat, Bény. Maga Csókás Ferenc bényi lakós volt. Bényt egyedülálló hagyományain túl a kerek templom, a kéttornyú templom, a Szentkút, illetve Kutacska, ahogy az ottani nép nevezi, s a Kárpátmedence legnagyobb, hármas gyűrűjű vársánca teszi nevezetessé. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kerek templom padlója alatt eredetileg egy egyenlőszárú napkereszt volt, ezt a templom javításakor befedték. Ugyancsak a kerek templom hangvisszaverődése hazai építészetünkben egyedülálló: attól függően, hogy az énekelő egyén a tizenkét ülőfülke melyikéből szólal meg, a hangja az első fülke legmagyasabb hangjától fokozatosan mélyül, az utólsó fülke legmélyebb hangjáig. A Zeneakadémia kiküldöttje tanulmányozták is e hangjelenséget.

 
KARÁCSONYI SZOKÁSOK BÉNYBEN
Csókás Ferenc bényi lakos gyűjtése.

A pásztorok Karácsony böjtjén (Karácsony előestéjén) délután és este bejárták a falut, meglátogatták az állattartó gazdákat. Együtt ment a tehenes és a kanász, meg a bojtárjaik. Régen teljes pásztori öltözetben (csizma, posztó ruha, szűr, piros zsinóros díszítéssel, kalap, vagy kucsma.)
A két pásztor kis kévébe kötve hónuk alatt vittek mustárt[1] - fűzfa vesszőt - barka vesszőt. A tehenesé síma, ágnélküli, a kanászé pedig több ágú volt. (Azt tartották, hogy a tehén csak egy borjút elljen, vagyis egyesével szaporodjék, az anyakocának pedig sok kismalaca legyen.) Vittek magukkal egy demizsont, a bojtárok pedig egy vászon zsákot.

Ilyenkor a családtagok általában már együtt voltak. (Készülődtek a Karácsony megünneplésére). A legtöbb helyen már a karácsonyfát is feldíszítették, a betlehem és a gyermekeknek szánt ajándékok alatta voltak.)

Elmondta a tehenes, vagy a kanász (az egyik háznál az egyik, másiknál a másik) a karácsonyi köszöntőt:
Adjunk hálát a fölséges Istennek,
Hogy meghagyta érni a szent Karácsonyt,
Urunk születése napját.
Adjon országunkban békét, bort, buzát,
Barmaink közt bőven szaporodást.
És így kívánunk boldog karácsonyi ünnepeket ennek a családnak!


Ezután a gazda tiszta, kivarrott vászonkendővel kihúzott egy szálat a tehenes hóna alatt lévő mustárból és megverte a felső lábszárát, az pedig helyben lépkedett és mondta: Haj ki, haj ki, hajos ki!

Majd a gazdasszony kézbe fogta kötényét és a visszájával, azaz fordított köténnyel húzott ki egy mustárt a kanász hóna alól és megverte vele az alsólábszárát, ez gyorsan topogva mondta: Kuss ki, kuss ki, vagy tíz darab!

Ezután a pásztorok megkapták a karácsonyi fonott kalácsot, bort és pénzt. (A bort a demizsonba töltötték, a kalácsot a zsákba tették a bojtárok.)

Amikor a pásztorok elmentek, a házigazda a mustárt a "féhajba", kocsiszínbe, a gerenda, vagy horogfa mellé tette. Ezzel kellett Virágvasárnap először kihajtani a teheneket, majd utána minden kihajtáskor, amíg el nem kopott.

A gazdasszony a mustárt az ól eresze alá szúrta és azzal hajtotta ki a kocát és a malacokat az első és többi kihajtáskor.

A háziasszony nagy lányai, vagy menyei segítségével készülődött a karácsonyi közös ebédre.

Előbb földíszítették a karácsonyfát úgy, hogy a kisebb gyerekek ne lássák. A karácsonyfa[2] fenyő volt. Magassága 60 cm.-től egy méterig volt. Kifúrt fatönk alapba erősítették. Fölöltöztetés (földíszítés) közben karácsonyi énekeket énekeltek. Ha kisgyermekek voltak a háznál, csöndben végezték a díszítést.

A karácsonyfára került: alma, aranydió (aranyozott dió), mogyoró, láncszerűen felfűzve füge (később narancs), szentképek, aranyozott papírból hatágú csillag, sárgacukor kis papírba gombócszerűen becsomagolva. Mindezeket házi fonál és kis pálcikák segítségével erősítették föl. Majd kis viaszgyertyákat is erősítettek a fára.

A karácsonyfa alá fából, vagy agyagból formált betlehem-figurákat, stb. helyezték el.

A karácsonyfát mindig abban a helységben állították föl, amelyikben a család a legtöbbet tartózkodott. Többnyire az úgynevezett "hátulsó ház"-ban, az asztalon kapott helyet, melyet előtte már a gazdasszony tiszta fehér, vagy kivarrott vászon asztalterítővel letakart.

Az asztalra is tettek almát, diót, aszalt gyümölcsöt, pohár mézet, ostyát, gerezd fokhagymát, kis üvegbe pálinkát, egy fonott karácsonyi kalácsot és a gyerekeknek házilag készített játékokat. (Rongy, vagy szőrbabát, kiskocsit, stb. tehát mindazokat kicsinyítve, amik nagyban is ismertek voltak falun.)

A házigazda fűzfavesszőből fonott kosárba, vagy rozs-zsuppból vesszőpánttal készített szakajtóba gabonaféléket és ácsszerszámokat tett (szekercét, gyalut, fogót, kalapácsot, stb.). Ez jelképezte Józsefnek, az ácsnak foglalkozását. Ezenkívül még egy-egy kis kéve szalmát és szénát. Mindezeket bevitte a lakásba és kezében tartva megállt. Meggyújtották a gyertyákat, majd kis rézcsengetyűvel csöngettek, mire bevezették a gyerekeket, (akik a szomszédban, vagy a közeli rokonnál voltak ez időre) mondván, hogy a Jézuska elhozta a karácsonyfát, vagy pedig azt, hogy a Jézuska elküldte az angyaltól a karácsonyfát. Előfordult, hogy hosszú fehér ingben és fehér lepedővel letakarva valamelyik rokon, vagy ismerős öltözött angyalnak.

Az egész család együtt volt. A gazda beköszöntötte a terményeket:
Itt az ácsnak szerszámai és földünknek terményei.
Ezen kicsi kéve szalma, legyen ez a puha széna,
A kis Jézus nyugvóhelye, aztán barmok eledele.

Aztán elhelyezte az asztal alá.
Fölálltak. Elmondták az asztal áldást, elénekeltek egy legismertebb karácsonyi éneket, majd helyet foglaltak.
Általában nagy családok[3] voltak, ha a család egy asztalnál nem fért el, akkor vittek be másikat és azt is leterítették.

Ha valaki a családtagok közül távol volt, a karácsonyi asztalnál rá is számítottak és részére is terítettek abban a reményben, hogy bármikor megérkezhet.
A gazdasszony úgy helyezte el az ételeket, hogy kéznél legyenek, a közös étkezés alatt, mert annak befejtéig nem keltek föl az asztaltól. Azt tartották, hogy úgy mint most a szeretet ünnepén, békességben együtt a család, így éljen együtt békességben továbbra is.

A családok karácsonyböjti étrendje: Mézes ostya, mézes pálinka, mézbe mártott fokhagyma, egy-egy dió, alma, savanyú bableves, túrós, vagy mákosguba, dedelle, karácsonyi kalács (a századforduló után hal).

Mindezekből az ételekből a morzsákat megszárították és eltették az állatok gyógyítására.

Karácsony esétjén a gyerekek kisebb csoportokban a keresztszülőkhöz, rokonokhoz, ismerősökhöz, a szegényebb gyermekek pedig a gazdagabb helyekre mentek "kántálni" - Karácsonyt köszönteni - kis vászon tarisznyával a vállukon.

A házaknál a kivilágított ablak alatt megálltak és beszóltak:
"Meghallgatják az Isten ígéit?" Kiszólt a házigazda, vagy a háziasszony, hogy "meg!" Erre a kántálók karácsonyi éneket énekeltek, majd az ének végén köszöntek, ezzel jelezvén, hogy befejezték. Ekkor kijött a háziak közül valaki, általában a háziasszony és almát, diót, aszalt gyümölcsöt, a kereszt- vagy fokon gyerekeknek fügét, mogyorót, sárgacukrot, a szegényebbeknek pedig kalácsot is adott.

A falu ezen a csendes téli estén hangos volt a kántáló gyermekek csengő hangú énekeitől.

Ősrégi kántáló ének kisgyerekek részére:
 
Csúszik a nyúl a fagyon,
Karácsony napja vagyon.
Keresztanyám azért jöttem,
Hogy nekem diót adjon.
Karácsonyi kántáló ének nagyobb gyermekek részére:
Örvend az ég vigassága dícséretekkel,
Fénylik a nap sugarával, tiszta fényével,
Oh, mily messze derülnek, a csillagok örülnek,
Minden állatok örülnek és örvendeznek,
Oh, szent Imre érdeme, vezéröljön a menybe,
Esztendőkről-esztendőkre Isten éltesse.


 
***

[1] A mustárt, mustár-magot, illetve annak lisztjét gyulladások, kelések ellen használták. Talán ezért hívták a gyógyítü szándékkal használat fűzfavesszőt mustárnak.
[2] A MTA segítségével a Karácsonyt, s a karácsonyfa állítást idegen, főleg nyugati (német) eredetűnek kiáltották ki néprajzosaink annak ellenére, hogy a környező népek karácsonya csak a kereszténység beköszöntével kezdett szokásba jönni. Népünk Karácsonya ősidőkig vezet vissza, a fenyő csak nyelvünkben azonos a fény fogalmával.
[3] A kiemelés újévi példaképül szolgálhat... (T.Zs.)

http://www.magtudin.org/index.htm

*** www.nemzetihirhalo.hu *************

A Világ Világossága

A British Muzeum "Codex Arundel 404" jelzésű okmányában, mely "Liber de Infantia Salvatoris" cimen ismert - a következőket olvashatjuk: (A Mária szűlésénél segédkező szülésznő beszél)

"Amikor bementem hogy a hajadont megvizsgáljam, úgy találtam, hogy arcát az ég felé fordította és imádkozott. Hozzáérve mondtam neki: - Mondd lányom... nincs-e valami szerencsés kellemetlen érzésed, vagy nem fáj-e valami....? Ő csak folytatta imáját és mint egy sziklakő, mozdulatlan maradt, mintha semmit sem hallott volna. Amikor eljött az óra - megnyilatkozott Isten ereje. A hajadon, aki az égre szegezte tekintetét, mintha teljében levő szőlőtővé változott volna és amikor megjelent a FÉNY, dícsérte AZT, akitől megáldatott. A gyermekből sugárzott a FÉNY éppúgy mint a Napból... Ez a Fény úgy született, miként a harmat az égből leszáll a földre. A csodálkozás kábulata töltott el és elfogott a félelem, mert szemem odaszegeződött ahhoz a ragyogáshoz, mely a most született Fényből áradt.... És ez a Fény egyre jobban sűrűsödött, gyermekformát vett lassan addig, míg olyanná lett, mint egy emberi csecsemő. Ekkor bátorságot vettem, lehajoltam, megfogtam nagy vigyázattal karomba vettem és az volt a csodálatos, hogy semmi súlya nem volt, annyi se, mint egy újszülöttnek. Megvizsgáltam és láttam hogy testén nincs nyoma a szülésnek. Tiszta volt, könnyű és ragyogó. Mialatt én azon csodálkoztam, hogy nem sír mint a többi újszülött, ő pislogva nézett, majd kedvesen rámmosolygott, rám nézett és a szeméből olyan nagy fényesság áradt, mintha villám lenne. Amikor a hajadont megfogtam - szűznek találtam. Nemcsak a szülésnek nem volt nyoma, de férfi sem érintette őt soha. (73-74-75)"

Így született a VILÁG VILÁGOSSÁGA Jézus.

A Vatikán titkos levéltárában valószínűleg több okmány is létezik amely a fényből való születést írja le, hiszen az egyházi festőművészek is vászonra vitték azt. A legtöbbjét megszerezte a júdai egyházi hatalom, a Vatikán és azóta "láthatatlanok". Egyetlen kép mégis maradt amely a Fényből való születését Jézus urunknak. A luganoi Thyssen-Bornemissza Múzeumban található. Jézus urunk Fényben született Isten fia, de a Saul-Pal által alapított judai-katolikus egyház elvette tőlunk és "Isten bárányaként" adta vissza a "Szent Pálnak" nevezett Saul-rabbi zsidókereszténységében - HÚSVÉTKOR. De nem a mi Húsvétunk az, amikor feláldozták és keresztrefeszítették. Mert nem egy, hanem HÁROM húsvét van, de ez egy másik történet.

Forrás: Aurelio de Santos Otero: "Los Evangelios Apocrifos" 266.