A finnugor származáselmélet

A Kr.e. IV. évezredben a szamojédek kiváltak e közösségből és keletre vonultak, míg a Kr.e. III. ezredben az ugor csoport húzódott délebbre, akik a finnugrisztika szerint a magyarok közvetlen ősei lennének. Ők már csiszolták kőeszközeiket, edényeik nagyok voltak, házaikat félig földbe ásták. Halottaikat kinyújtóztatva és útravalóval temették el.

Az ugorok Kr.e. kétezer táján a Tobol, Irtisz és Isim folyók völgyébe telepedtek, ahol déli népek hatására átálltak a földművelő és állattenyésztő életmódra. Főleg búzát és kölest termeltek. Állataik a juh, kecske, ló és a tehén voltak, melyeket legeltettek, télen istállókban tartottak. Itt ismerkedtek meg a réz és bronz használatával is. Földbe mélyített nagy házakat építettek, halottaikat halomsírokba temették.

Kr.e. 1500 táján kezdetét vette a nomád állattartás, ami elindította a társadalmi rétegeződést. Egyes állattartók ugyanis nagyon meggazdagodtak. A lovat is e korban kezdték megülni, miközben fokozatosan délebbre húzódtak a Dél-Urál hegységtől keletre eső vidékre. A finnugrisztika szerint itt művelődött ki népi tudatunk és magyar népnevünk. Ezért e vidéket „Magyar Őshazának” nevezik. A szittya és szarmata hatásra élénk kereskedelem is kezdetét vette náluk, majd pedig megismerkedtek a vas használatával, mellyel párhuzamosan megjelent az íj, a kard, a lándzsa, a pajzs, a bőr- és lemezpáncél, és kifejődött a katonai szervezetük is.

Kr.e. 500 táján nyugatra költöztek, a mai Baskíriába, a Volga, Káma és az Uráltól határolt térségbe. Ezt nevezik Magna Hungáriának. Julián barát itt talált rá a visszamaradt hungárusokra az 1230-as évek közepén, akikkel hungárul szót értett. Kérdés: hungár alatt a magyart, avagy valamely török nyelvet kell-e érteni? Erről bővebben szó esik majd az avarok kapcsán.

A finnugor származás- és őshazaelmélet nyelvi rokonságra épített eszmefuttatás, melyre e tudományág művelői szerint sincs tárgyi bizonyíték, azaz régészeti lelet vagy írásos forrás, ami alátámasztaná. Az embertan szintén ellentmond e történetszemléletnek. A magyarság embertani összetételében ugyanis nagyon alacsony a finnugor elem. Dr. Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (2000) által összeállított A magyarok krónikája című szép kiállítású könyv 8. oldalán az Őstörténet és megtelepedés alcím a következő mondattal kezdődik: „A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak feltételezésekkel (szerző kiemelése) beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások alapján." Dr. Fodor István, A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója (2000) a Verecke híres útján... című munkája 139. oldalán olvashatjuk: „Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében ‘fehér folt’ történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarokkal lehetne kapcsolatba hozni.” A finnugor származáselméletnek sarkalatos hiányosságai vannak tehát. Éppen ezért a magyar tudomány feladata lenne, hogy megvizsgálja az egyéb származáselméletekben rejlő lehetőségeket is.

A szittya birodalom a hatalmuk tetőfokán az Alpok nyugati nyúlványaitól az Altáj-hegységig terjedt. E roppant birodalmon belül megtalálhatók a szittyák különböző nemzetei, valamint számos meghódított nép is. A birodalom urai a kemény, harcokban edzett királyi szittyák voltak, akik a Fekete-tenger feletti térségben éltek. Ők voltak koruk csodafegyverének, a visszacsapó íjnak a feltalálói. A szóbeszéd úgy járja, hogy egy török harcos egy ilyen íjjal átlőtte a Boszporuszt, mely szélessége 800 méter. E fegyverek 300-400 méter távolságból még halálosak voltak. A nyugati íjak hatótávolsága ennek kb. fele volt csak, ami óriási előnyt jelentett a szittyák részére. Kedvelt harci tervük a rajtaütés volt. Az ellenség sorait nyílzáporral és színlelt megfutamodásokkal bontották meg, majd gyors lovaikról a szétszakadt csapattesteket felmorzsolták. A közelharcot - ha csak lehetett - kerülték, de ha nem kerülhették ki, akkor halálmegvető elszántsággal forgatták a szablyát és a harci fokost. Könnyű bőrvérteket viseltek. Lovaikat is ilyenekkel védték. Az ellenség sebesültjeivel és foglyaival emberségesen bántak, ha nem volt okuk kemény megtorlásra.

A szittya népek ismerték a földművelést, az állattenyésztést, a mesterségek különböző ágait, fém- és ötvösművességükkel pedig kiérdemelték a világ csodálatát. Ezen ötvösművészetnek Magyarországon is kerültek elő emlékei, melyeket két fő csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azon ötvösmunkák, melyeket mint ékszert és rangjelzést használtak. Ezen ékszereken szereplő emberi és állati, valamint növényi jelenetek megörökítették a szittyák életének, gondolkodásának és világszemléletének egy-egy mozzanatát. A másik csoportba sorolhatók a hit vagy hiedelemvilággal kapcsolatos, főleg állatábrázolások, melyeket leginkább pajzsokra erősítettek. A szarvas volt a legelterjedtebb állatábrázolás e célból, de egyéb állatjelképek is előfordulnak. A szarvasnak Tápiószentmártonon és Zöldhalompusztán került elő aranylemezből készült két szép példánya.

A szittyák a szarvas ősanya gyermekeinek tartották magukat, melynek rokon vonásai megtalálhatók a magyar csodaszarvas mondában. A szarvas ugyanis a Nap, azon keresztül az Isten földi jelképe volt. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azt fejezte ki, hogy ő az Isten gyermeke. A csodaszarvas is az isteni gondviselést jelképezi, mely Hunort és Magyart Pannóniába vezette. A szittyák azért erősítették e fémszarvasokat pajzsaikra, hogy azzal az isteni gondviselés védelmét kérjék.

A szittya nemzetek a védekezés és hadviselés céljából szövetségekbe szerveződtek, melyet esküvel, a vér használatával, azaz vérszövetséggel pecsételtek meg. A szövetség élére főkirályt, nagykirályt választottak. A vezetőiket halomsírokba, gazdag útravalóval, ékszereikkel, lovaikkal és legkedveltebb feleségükkel temették el. A nagykirály halála esetén negyven napig gyászoltak, miközben a tartósított holttestet nagy kísérettel végighordozták a birodalomban. A gyászmenetet szemlélő harcosok bevagdalták bőrüket, hogy ezzel is kifejezzék fájdalmukat.

A hazai régészet a Kr.e. századokból (Kr.e. 500-Kr.u. 12) tudja kimutatni a szittyák leleteit a Kárpát-medencében. E leletek arról tanúskodnak, hogy tömörebb szittya lakosság csak a Mátraalján és Erdélyben élt. Az ország más vidékein inkább csak a vezetőréteg volt szittya. A két említett aranyszarvas érdekessége, hogy hamvasztásos sírokból kerültek elő, melyből arra lehet következtetni, hogy gazdáik nem szittyák, hanem az őslakosság behódolt vagy kinevezett vezetői lehettek. A szittyák ugyanis nem hamvasztották halottaikat. Ezen jelenség alapján feltételezhető, hogy a szittyák szarvastiszteletét átvette az őslakosság. Lehetséges tehát, hogy a Csodaszarvasmondánk rajtuk keresztül öröklődött napjainkig.

A nemzetközi szaktudomány a szittyákat mind nyelvileg, mind fajilag indoiráninak tartja. A finnugor nyelvészet szerint ezer, hús, ing, kard, nemez, özvegy, szekér, tehén, tej, tíz és vászon szavaink iráni eredetűek. Lehetséges, de más nyelvi kapcsolatot se lehet kizárni, mint pl. a sumér nyelvet, és azt, hogy esetleg az irániak vették át az ősmagyarból.

A nap vörös koronája az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján. Homály borult a nap tűzétől felhevült rónaságra. A puli is körbeterelte a nyájat éjszakai pihenőre. Tüzek gyúltak itt is, ott is. Pásztorlegények készítették vacsorájukat, miközben milliónyi csillag ült a sötét égboltra. Furulyaszó hallatszott innen is, onnan is, melyet időnként egy-egy puli vakkantása vagy bagoly huhogása tört meg. A magasban denevérek köröztek a rovarok után. Azután mély csend borult a nagy rónaságra.

Bogát úgy megmarkolta fokosa nyelét, hogy az csaknem lángra lobbant. Aztán összeszedte minden bátorságát, és bizonytalanul a lehullott égitest irányába indult, de lábai alig engedelmeskedtek akaratának. Ami talán nem is akarat volt, hanem valami titokzatos erő vonzása. Egy jó erős hajításnyira meg is találta a még mindig vörösen izzó Mennykövet, ami lehetett úgy kétökölnyi nagyságú. Körülötte kiégett a föld és füstölgött a fű.

Hajnal lehetett már, mikor Bogát a királyi udvarba ért, és a meteorvasat átadta a nagykirály kovácsának. A jutalomról meg is feledkezett. Melle a büszkeségtől dagadt. Nyomban visszasietett a nyájhoz. A kovács se késlekedett. Munkához látott, mert tudta, hogy a kard, mely az ő keze alól kerül ki, egy dicső kor kezdetét jelezi. Az inas serényen taposta a bőrből készített fújtatót, s mikor a vas már fehéren izzott, a mester üllőre helyezte és hullottak a nehéz kalapácsütések egymás után, szaporán. Újra izzították, s megint kalapálták. Így ismétlődött a munka, mígnem elkészült a kard.

- E kardot Isten küldte! Isten akaratából lehetek népem és a világ ura! - elmélkedett a nagykirály. Igen, de van még egy próbatétel, ami az égi üzenetet bizonyossá teszi. A nagykirály elrendelte, hogy a pusztaságban magas földhalmot emeljenek, és tetejére tűzzék ki a kardot. Ha ugyanis e kardba belevág a villám, és nem égeti el, inkább a legnemesebb acéllá edzi, akkor e kard valóban Isten akaratából lesz hatalmának erőforrása.

Sűrű sötét borult a rónaságra. Távolban dörgött és villámlott. A puli már alkonyatkor vihart jelzett. Bogát is behúzódott a nádkunyhóba. Onnan figyelte a villámok cikázását, a vihar közeledését. Az erősödő szél mindjobban tépdeste a kunyhó oldalát. Ömlött az eső, mintha

korsóból öntötték volna. Bogát figyelte, egyre figyelte az égi erők küzdelmét. Vakító villám oszlatta el az éj sötétjét, és oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt a kard, de csak egy pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta. Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a földből, s amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban jelentették a bojtár érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és átadta Isten kardját a szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A karddal a világ négy tája irányában sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen meghajolt, miközben imát mormolt.

(A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya, melyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem hadászati használatra, hanem szertartás céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek készítették. E szablya markolata aranylemezzel van borítva és drágakövekkel díszítve, mely alkalmatlanná teszi harci használatra. A markolat arany burkolatán nincs a használatnak vagy kopásnak jele. E szablya a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar királyok tulajdonában volt, de a XI. században Salamon király anyja Nordheim Ottó hercegnek ajándékozta. Testvér, ha Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez Isten Kardja!)

A magyar csodaszarvas eredetmondával szemben a kínai hagyományok úgy tudják, hogy a hunok a Hai-nemzetségből származnak, akiket Kié császár fia, Sun-ui vezetett Kína északi hegyvidékére, miután e nép föllázadt a zsarnok császár ellen Kr.e. 1766-ban. A szakvélemény szerint a hunok őshazája Közép-Ázsiában, a Góbi-sivatag fölötti vidéken lehetett. Az előzőekben említés esett Grover S. Krantz munkájáról, aki úgy véli, hogy a Kárpát-medencéből már Kr.e. 6200 tájától kivándorlások történtek. Nem lehetetlen tehát, hogy a hunok is innen vándoroltak keletre, és visszatérésük emlékét a Csodaszarvasmonda őrzi. Annyi biztos, hogy a hunok lovas műveltségű, harcos, pusztai nép volt. Bárhol is volt őshazájuk, idő múlásával Kína szomszédságába kerültek, s mintegy 1500 évig váltakozó sikerrel kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. A két nép közötti határvonal a nagy folyam Huang-ho (Sárga-folyó) volt, bár helyenként a hunok a déli oldalt is birtokolták, mint például a folyam kanyarulatában lévő Ordos tartományt.

A korai századokban a hunok íjával, gyors könnyűlovasságával szemben a kínaiak nem tudtak megküzdeni. A világhírű nagyfalat is ellenük építették, mely nem eredményezett megbízható védelmi vonalat. A hunoknak kedvezett Kína megosztottsága is. A Kr.e. IV. században a belső harcokból Csi’in állam került ki győztesen, s vezetésével kezdetét vette Kína egységesítése. Ez - és az, hogy a kínaiak lassan kiismerték a hunok harcmodorát - eredményezte, hogy Kr.e. 318-ban a hunok nagy vereséget szenvedtek. Később Hiao-csi’ing császár Li Mu tábornokot bízta meg a hunok elleni védelmi rendszer megszervezésével. Li Mu kiváló szervezőnek bizonyult. Kína a nehézgyalogság mellet egyre nagyobb számban állította hadrendbe a hun módra kiképzett könnyűlovasságot is. Ettől kezdve a harcok váltakozó kimenetelűek voltak. A kínaiak Kr.e. 215-ben elfoglalták Ordost, a következő évben pedig átkeltek a nagy folyamon is, és további hun területeket vettek birtokba. Az elfoglalt területre kínaiakat telepítettek.

A kínaiak előretörése Kr.e. 209 táján megtorpant, és belső viszályok ütöttek ki. Ebben az időben került a hunok élére Mao-tun nagykirály, aki kiváló szervező és hadvezéri készségekkel rendelkezett. Miután megszilárdította a belső rendet, megindította hadait az elvesztett területek visszafoglalására, ahonnan a kínai telepeseket kiűzte. Birodalma az Altáj hegységtől Csendes-óceánig terjed. Kr.e. 175-ben bekövetkezett halála után Ki-Ok nagykirály vette át a vezetést, aki folytatta elődje politikáját, és a birodalom vezetésére alkalmasnak bizonyult. Kr.e. 160-ban bekövetkezett haláláig élte a hun birodalom a második fénykorát.

Kun-sin nagykirály vezetése alatt a hunoknál meglazult a belső rend, ami nagyon kedvezett a kínaiaknak, mert a Han uralkodóház csillaga ekkor volt felfelé ívelőben. Kr.e. 141-ben Vu-ti császár lépett a kínai birodalom élére, kinek hosszú uralkodása alatt a hunok fokozatosan tért veszítettek. Vu-ti a meghódított hun területre kínaiakat telepített, s minden bizonnyal ez vezetett az ázsiai hunok végleges vereségéhez, ami Kr.u. 439-ben be is következett.

A hunoknál a Kr.e. 58-ban uralomra lépett Ho-han-sa nagykirály szerette volna megerősíteni a belső rendet, de miután testvére, Csi-csi is ellene fordult, a hunok kettéváltak. Csi-csi és követői nyugatra vonultak és Balhas-tótól délre a felső Talas folyó völgyében telepedtek le. A kínaiak ezt megtudták és szétverték őket. Csi-csi nagykirály is életét vesztette. Ezután hosszú századokig alig esik szó a hunokról.

Csi-csi megmaradt hunjai északra menekültek, s miután emberben és állatállományban felszaporodtak, évszázadokkal később, mint nyugati hunok tűntek fel a történelem színpadán. Számos népet meghódítottak, köztük a kemény és harcos alánokat is. 373 táján lépték át a Don folyamot. Ebben az időben lépett uralomra Balambér nagykirály, aki vezetése alatt meghódították a keleti gótokat, és a nyugati gótok egy részét is uralmuk alá hajtották. 377-ben lépték át az Al-Dunát, 378-ban pedig alán és gót segédcsapatokkal felvonultak Konstantinápoly ellen. 380-tól a Kárpát-medence is fennhatóságuk alá került a Duna vonaláig. Balambért Uldin, majd Rua nagykirályok követték, akik tovább növelték a hun birodalmat és a Keletrómai Birodalmat adófizetőjükké tették, míg a Nyugatrómai Birodalommal szövetséges viszonyban voltak.

A hunok híres, regés nagykirálya, Atilla (Attila) 434-ben lépett uralomra. Kezdetben ő is fenntartotta a nyugatrómaiakkal a szövetséges viszonyt, de 440 után a két hatalom közötti kapcsolat elhidegült. Ennek két alapvető oka lehetett. Az egyik az, hogy Atilla a világ ura akart lenni, s ennek útjában a Nyugatrómai Birodalom és a nyugati gótok álltak, akik a hunok elől menekülve egyre nyugatabbra húzódtak. A másik pedig az, hogy a kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező Aëtius tábornok vezetése alatt a nyugatrómaiak nagyon megerősödtek. Aëtius ugyanis Rua nagykirály udvarában, a 410-es években hosszú éveket töltött mint túsz. Jól ismerte a hun szokásokat, és a hun harcmodort. Atilla és Aëtius személyesen is nagyon jól ismerték egymást, bár néhány évvel Aëtius megérkezése utána a jövendő nagykirályt Rómába küldték túsznak. Atilla is megismerhette a római műveltséget, gazdagságot, a fényűző életmódot, és nem utolsó sorban az erkölcsi züllöttséget, mellyel a hun herceg soha nem barátkozott meg. Megvetette Rómát. A két fiatal 420 táján tért vissza saját népéhez.

A leszámolásra szánt nagy ütközetet Atilla diplomáciai cselszövései előzték meg. Atilla szerette volna megakadályozni a nyugatrómaiak és a nyugati gótok közötti szövetséget. Mindkettőt arról biztosította, hogy a másik ellen vonultatja fel hadait, melyek már a Rajna vidékén táboroztak. Atilla külön-külön szeretett volna leszámolni a két ellenféllel. Ez csaknem sikerült is, de az utolsó pillanatban, valószínű Atillától való félelmükben, a rómaiak és gótok között létre jött a szövetség. Atilla, miután meghódította Aurelianum-ot - a mai Orleanst (Franciaország) -, a zsákmányoló hunokra és szövetségeseikre váratlanul a nyugati gótok csapatai törtek, és nagy veszteségeket okoztak. Atilla kénytelen volt visszavonulást elrendelni, és a mai Troyes vidékén csoportosította hadait.

A nagy ütközetre 451 július első felében került sor a Maurciacus mezőn - nem azonos Catalaunummal -, ahol 6-7 km szélességben mintegy 200,000-500,000 harcos vonult fel egyik-egyik oldalon. Atilla lovas alakulatai áttörték az ellenség vonalait, és mélyen visszaszorították őket, de a segédcsapatok nem tudták tartani a jobb- és balszárnyat, így alkonyat felé a bekerítés fenyegette a hun lovasokat. Atilla visszavonulást rendelt el. Aëtius nem használta ki a lehetőséget. Nem, mert a heves küzdelemben maga se tudta felmérni a valós helyzetet. A felmérést csak másnap reggel végezhette el mindkét fél. A harctéren mintegy százezer halott feküdt, és legalább annyi súlyos sebesült. Elesett Theoderich, a nyugati gótok királya. Fia Thorismund is fejlövést kapott, és csak harcosai hősiessége mentette meg a hun fogságtól. Megfogadta, hogy megbosszulja atyja halálát. Harmadnap reggel ő volt az első, aki hátat fordított Aëtiusnak, és hazavonult katonáival, őket követték a nyugatrómaiak segédcsapatai is. Aëtius egyedül maradt. E lehetőséget viszont Atilla se használta ki, ami mutatja mindkét oldal súlyos veszteségeit.

A mai napig vitatkoznak azon, hogy a világtörténelem egyik legvéresebb ütközetének ki volt a győztese. A nyugatiak Aëtius győzelméről énekeltek, aki súlyos vereséget mért a rettegett ellenségre. Ha azonban azt nézzük, hogy Atilla hadai maradtak a harctéren, és gyűjtötték össze a gazdátlanul maradt fegyvereket, lovakat és egyéb értékeket, akkor Atillát kell győztesnek tartani. De ha figyelembe vesszük, az Isten Ostorának az volt a szándéka, hogy leszámoljon ellenfeleivel és kikiáltsa magát a Világ Urának, akkor e csata Atilla erkölcsi vereségével végződött. Igaz ugyan, hogy a Hun Birodalom határait a Kaszpi-tengertől az Atlanti Óceánig terjesztette ki. Bármily súlyosak voltak ellenfelei veszteségei, Atilla célkitűzése mégse valósult meg, mert se Aëtius, se a nyugati gótok nem hódoltak be. A nagykirály veszteségei is nagyon súlyosak voltak.

Tudta ezt Atilla is, ezért 452-ben felvonultatta hadait Itália ellen. Bevette az erős Aquileia városát. Utána meghódította a Pó folyamtól északra eső városokat, majd átkelt a folyamon. Aemilia bevétele után Ravennát fenyegette, ami nagy riadalmat keltett a császári udvarban. Valentinianus császár Leó pápa vezetésével békekövetséget küldött Atillához. A hun nagykirály biztosította a követeket arról, hogy ő is békét akar, de persze annak ára van. Nem ismerjük az adatokat, hogy Rómának mennyibe került a béke, de biztosak lehetünk abban, hogy adók nélkül Atilla nem fordította volna vissza lova fejét a Tisza irányába. A rómaiak Atillát a magister militum címmel tűntették ki. Aëtius csillaga, mint egy meteor hullott alá olyannyira, hogy gyilkosság áldozata lett. Ekkor még Atilla se sejtette, hogy ez volt utolsó hadjárata.

Míg Atilla a nyugatrómaiakkal és a nyugati gótokkal volt elfoglalva, Keletróma császára, Marcianus megtagadta az adók fizetését. 453 tavaszán a nagykirály megkezdte a hadak felkészítését a császár ellen. Ugyanakkor Atilla új asszonyt hozott az udvarba. Ma is vitatott, hogy ki lehetett az új feleség és mi volt a neve. Egyesek úgy tudják, hogy német hölgy, Krimhilda volt. Mások hun lánynak vélik, és Ildikó volt a neve. Nagy volt a vigasság, mondják, Atilla is jó hangulatban volt. A nászéjszakát követő reggelen vértől elöntve, halva találták a „világ urát”.

Atilla halálának okára és körülményére több feltételezést ismerünk. Vannak, akik gyilkosságra, mások érpattanásra gondolnak. Az érpattanás valószínűsége nem zárható ki, mert az ötven éven felüli nagykirály nagyon kedvelte a húsételeket, az érelmeszesedés tehát feltételezhető. Atilla valószínű a Fekete-tenger feletti hun királyi központ térségének valamely halomsírjában nyugszik. A Tiszába való temetés, aligha több a színes mesénél.

A megmaradt hunok nagyobb része a Fekete- és a Kaszpi-tenger feletti térségbe húzódott vissza. Köztük Csaba királyfi és hunjai is. A nyugati történettudomány utrigur, kutrigur és szabír hun néven tartja őket nyílván. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből jött létre a bolgár nép, amely hun utódnak tartja magát, és joggal. Amint tudjuk, Árpád-ágbeli őseink is ebben a térségben tűntek fel. A magyar történettudomány szerint 820 táján jelentek meg, míg a nyugati források már a 730-as évek tájáról jegyzik Árpád-ágbeli őseinket.

Árpád népe hun ivadéknak tartotta magát, és ennek valódiságában aligha kételkedhetünk, ha figyelembe vesszük feltűnésük vidéke népeinek történetét. A magyar történettudomány is megemlíti a szavárd magyarokat a Kaukázus déli lejtőin. Nos, ezen szavárd magyarok lehettek a szabír hunok utódai. Amint tudjuk az Álmos nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetségnek fele a szavárd-szabír rétegből tevődött össze.