A vérszerződés
 
Álmos-ágbeli őseink már a 862-es hadjárat alkalmával szemet vethettek Pannónia jó legelőire, erdőségeire, szántóföldjeire. Bizonyára élt még bennük a tudat, hogy néhány évszázaddal korábban e vidék is legendás ősük, Atilla birodalmához tartozott. Találtak a Kárpát-medencében rokon népeket is, mint például az avarokat, székelyeket, jászokat, akik örömmel fogadták volna jöttüket.
Erdélyt, a Tiszántúlt és a Duna-Tisza közének déli részét ebben az időben a kemény, harcias bolgárok uralták, Dunántúl pedig a frank császár tartománya volt. Álmos nagyfejedelem tisztában volt azzal, hogy az idegenek által uralt területek felszabadításához, és a rokon népek egyesítéséhez komoly katonai erőre és szervezésre van szükség. A terv megvalósításához nem tartotta elégségesnek a szabír nemzetek katonai erejét, ezért az onugor nemzetek beszervezését vette tervbe. A Nyék nemzettel már korábban szövetségbe kerültek Álmos vagy Árpád házassága révén. A Kér, Keszi és a csonka Kürt nemzet horkái is előnyösnek látták a szövetkezést, ezért ők is csatlakoztak. A szittya-hun fajtájú népeknél az ilyen szövetkezést vérszerződéssel foganatosították, amikor vérük keveredésével egymást testvérnek fogadták el.
A vérszerződés nem közönséges, nem mindennapos szerződés volt, melyet a szertartásban alkalmazott vér is jelez. Valójában szent eskütételről volt szó. Hérodotos, a görög történész, Kr.e. az V. században a szittyáknál tett látogatása alkalmával szemtanúja lehetett egy ilyen eskütételnek, mert arról nagy részletességgel számolt be a szittyákról írt munkájában. Íme:
„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők kissé megszúrják magukat (karjukat) késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik; majd egy kardot, néhány nyílvesszőt, egy harci bárdot (fokost?), és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat mondanak; végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői Is. Anonymus, a magyar történetíró pedig a következőképp írta le a vérszerződéssel foganatosított egyezményeket:
„Ameddig az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük.
Ami jószágot (vagyont) csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban.
A Vérszerződés (Káy Lajos festménye)
 
Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.
Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek.
Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.".
A vérszerződést kötő nemzetek horkái a következő személyek voltak: Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Álmos a vezér, Megyer nemzet horkája és a nemzetszövetség kendéje, nagyfejedelme volt. A vérszerződést kötő nemzetek száma nyolc (8) és nem hét volt. Ezt igazolja a XI. századból való zászló, és az hogy e nemzetszövetség emlékét őrzi napjainkig nemzeti címerünk bal oldalában a négy piros és négy fehér, összesen nyolc sáv. Megtévesztő a két csonka nemzet a Kürt és a Gyarmat összeírása: Kürt-Gyarmat. E két nemzet teljes jogú szerződő fél volt, de mert csonkák vagy kicsik voltak, hadászati szempontból egybe tették őket. Ilyen értelemben lehet szó a hét "törzsről".
Az egyezményből kitűnik, hogy a választott uralkodónak és uraltnak egyaránt voltak jogaik és kötelezettségeik. Az esetleges törvényszegésért nem csak az alattvalókat, hanem az uralkodót is felelősségre lehetett vonni. A közös erővel szerzett javakból mindenki részesedett. Ezért őseink vérrel pecsételt szerződését, minden elfogultság nélkül, az emberi művelődés egyik legősibb, demokratikus alkotmányának tekinthetjük.
 
 
Árpád
 
A kiváló szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos kende uralkodása alatt elődeink hatalma és tekintélye növekedőben volt, úgy, ahogy azt az Isten küldötte, a Turulmadár megjövendölte. A hajdani nagyság és dicsőség azonban még váratott magára, Álmos haja pedig erősen őszülőben volt. A bölcsek megnyugvással látták, hogy Álmos fiában, Árpádban megvannak mindazon erények, melyek egy elhivatott uralkodó nélkülözhetetlen tulajdonságai. Árpád már gyermekkorában feltűnt tanulékonyságával, éles megfigyelőképességével, gyors észjárásával és nem utolsó sorban bátorságával. Mondta is a főtáltos:
- E fiú lesz Álmos urunk megkezdett munkájának befejezője, aki visszaállítja régi dicsőségünket, ha a Teremtő is úgy akarja!
Erre elég okot adott Árpád már az első hadba menetele alkalmával. Akkoriban az volt a szokás, hogy a csata kezdete előtt a serdülőkorban lévőket, akik apjuk vagy valamelyik rokon közelében lovagoltak, hátra parancsolták egy biztonságos, védett helyre. Árpád ez ellen hevesen tiltakozott, hiszen nem puhafából faragták őt, és ereiben se káposztalé lüktetett. Végül aztán neki is engedelmeskedni kellett. Árpád arról nem tehetett, hogy a csata láttára megfeledkezett magáról, és sarkantyúját az amúgy is nyugtalankodó tüzes paripája oldalába fúrta, amire az úgy kiröppent, mintha nyílvessző lett volna. Hiába vezényelt „visszakozz"-t a parancsnok, Árpád azt már nem hallotta. Hogy is hallotta volna: mint a párduc, rontott az ellenségre.
Álmos, aki egy magaslatról figyelte a csata menetét - hol van szükség erősítésre, nyílzáporra vagy csapatvisszavonásra -, maga is megdöbbent a látottakon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy leütteti a parancsnok fejét, de aztán az égre vetette tekintetét, és egy röpke fohászt mondott. Többet nem is tehetett, mert Árpád kardja ekkor már javában aprította az ellenséget. Álmos gondterhelt arcát mosoly sugározta be, melle büszkeségtől feszült.
- Parancsszegésért megbüntetem a rakoncátlant! - dörmögte magában.
Az esetnek úgy terjedt a híre, mint a tűz a nyári aszály idején. Az atyai szív is meglágyult, Árpád megúszta a „csínyt" egy viharos dorgálással, amiben több volt a féltés, mint a harag. Nem kételkedett most már abban senki, hogy Árpád atyja méltó utódja lesz. Csak a főtáltos nyugtalankodott, ő tudta, hogy az Égben választott uralkodó elhivatottságát az Isten kardja jelzi, melynek nyoma veszett Atilla király halála után.
Aztán telt-múlt az idő. Pannónia visszafoglalásának gondolata is érlelődött. Álmos újabb nemzetek beszervezéséhez látott, s a vérszövetséget is megkötötték. Álmos lett az új nemzetszövetség kendéje, Árpádot pedig gyulának választották. Aztán megint csak múlt az idő, Álmos felett is. Izmai már sokat vesztettek acélosságukból, na meg a nemzetek horkái is nyugtalankodtak. Így szólt hát fiához, Árpádhoz:
- Fiam! Nem várhatunk tovább! Indulnunk kell! Vezesd népünket Atilla király örökébe!
Hűvös, kora áprilisi hajnal volt. Csillagtávolságból úgy tűnt, mintha Etelközt valami mély csend és nyugalom ölelné át. Odalent azonban nagy volt a sürgés-forgás. Színtelen zörejbe ötvöződött ezernyi hangtöredék. Csak egy-egy lónyerítés, marhabőgés, kutyaugatás törte meg a hömpölygő hangörvényt. Mint valami felbolydult méhkas, zsongott a végtelen rónaság. Lüktetett az élet, feszült az izom, nem volt tétlen senki. Az előző este Árpád kiadta a parancsot az indulásra.
A keleti ég alján pirkadni kezdett. A csillagok fénye is halványulóban volt. Valahol, a távoli homályban kürt harsant, amit hangtávolságból egy másik továbbított. Sorakozót jeleztek, és az alakulatok megkezdték a felvonulást a gyülekezőhelyre. Vezényszavak harsogtak minden irányból. Ügető lovak patáitól dübörgött a táj. Egyszerre csend lett, amit egy éles füttyszó tört meg. A legelő irányából egy vágtató ló közeledett. A pompás fehér mén megállt az alakulatok bal szárnyán. Árpád gyors mozdulattal nyeregbe pattant, és a hadak élére ügetett. Megállt középen, szemben harcosaival. Érces hangján vezényszavak csattantak:
- Lóról le! Imához! - vezényelte.
Árpád a keleti ég irányába fordította lovát, és leszállt. Letérdelt. A nap első arany sugarai elárasztották a rónaságot. Árpád és harcosai mélyen meghajtották fejüket, és a főtáltos vezetésével imát mondtak, majd mindannyian fölegyenesedtek. A nap sugarai között egy sötét pont tűnt fel, és nagy sebességgel közeledett. Már látni lehetett a madár alakját, amint hatalmas szárnyaival szelte a távolságot. Egyenesen Árpád irányába tartott.
- Turulmadár! - kiáltották többen is.
- Kard van a karmaiban! - csodálkoztak mások.
- Isten kardja! - szólt a főtáltos mélyen rezgő hangján.
A nap sugarai sziporkáztak a kard acélján, s mikor az Ég küldötte Árpád fölé ért, elejtette azt.
A kard hegyével mélyen a földbe fúródott. A nagyfejedelem megragadta markolatát, és egy erőteljes rántással kitépte onnan, aztán lóra ült. Isten kardját a magasba emelte, és kérdezte:
Az Ég küldött (Kutinszky Kata rajza)
 
- Akarjátok-e visszafoglalni örökségünket, Pannóniát?
- Akarjuk!!! - tört fel ezernyi torokból.
Árpád nyugatnak fordította lova fejét, és a Kárpátok irányába sújtott kardjával.
- A magyarok Istene nevében utánam! - vezényelte.
A harcosok és szekerek végtelen menete elindult nyomában...
 
 
 
Irány a Kárpátok (Kurinszky Kata rajza)
 
 
 
 
 
 
 
 
A „honfoglalás"
 
Nincsen hiteles adatunk arról, hogy Álmos nagyfejedelem melyik évben halt meg. Biztosak lehetünk abban, hogy Álmos volt a nemzetszövetség létrehozója és a "honfoglalás" előkészítője. Halála közvetlen a hadműveletek megkezdése előtt vagy röviddel utána következett be, mert azok befejezése már Árpád nevéhez kötődik. Neki, mint gyulának egyébként is feladata volt a hadak vezetése. Álmos halála inkább a nemzetszövetség vezetésében hozott változást, mert Árpád lett a nagyfejedelem, legidősebb fia, Levente pedig a Nyék nemzet horkája és valószínűleg a nemzetszövetség gyulája.
A Kárpát-medence birtokba vételét nem csak katonailag, hanem diplomáciailag is elő kellett készíteni. A Dunántúlt ez időtájban a hanyatlóban lévő frank császárság uralta, ahol kisebb szláv vezérek kezdték bontogatni szárnyaikat. Megrendszabályozásukra 892-ben Arnulf, frank császár, Álmos szövetségét kereste. Ajánlatát a nagyfejedelem el is fogadta. Őseink még ugyanebben az évben szerettek volna szövetséget kötni Bizánccal, de Leó császár ezt visszautasította. Két évvel később, 894-ben viszont Leó Álmossal akart szövetkezni a bolgárok ellen, amit a nagyfejedelem nyomban el is fogadott. Az történt ugyanis, hogy a fiatal és tetterős Simeon lett a bolgár cár, aki zaklatni kezdte a bizánci határokat.
Árpád-ágbeli őseink tehát szövetségben álltak az akkori világ két nagyhatalmával, s csak azután fogtak a nagy terv katonai megvalósításához. Ennek előkészítéséhez évekre volt szükség. Gondoskodni kellett, hogy a szekerek jó állapotban legyenek a hosszú útra. Be kellett szerezni az élelmiszereket, feldolgozni a nagy mennyiségű vasat, amely a szerszámokhoz, a harcosok nyílcsúcsaihoz kellett, és így tovább. A nagy vállalkozás sikerének kulcsa a bolgár hadak kettészakítása volt. E feladat megoldása Levente vezetésével a Nyék és Jenő nemzet támadó alakulataira hárult. Bizánci hajók szállították a csapatokat az Al-Duna vidékére, ahol megütköztek, és kemény harcokat vívtak a bolgárokkal. Leó császár azonban békét kötött Simeonnal, még mielőtt a harcok befejeződtek volna. Nem tudjuk, hogy milyen megfontolás vezérelte a császárt, de valószínű ekkor ismerte fel őseink tervét, ami megdöbbenthette. Vagy úgy gondolta, amíg a két ellenség egymást pusztítja, addig békén hagyják Bizáncot. E váratlan fordulat nehéz helyzetbe hozta Leventét, de különösen a Duna déli oldalán harcoló Jenő nemzet csapatait. Súlyos veszteségek árán ugyan, de feladatukat teljesítették. A Kárpátokon belüli bolgárokkal a keleti szorosokon bevonuló harcosok küzdöttek meg. Az utolsó, győztes csatájukat Szernél, a mai Ópusztaszernél vívták meg.
Korabeli öltözet
 
Miután a hadműveletek sikeresnek mutatkoztak, megindult a szekérsorok végeláthatatlan menete az asszonyokkal, gyermekekkel és öregekkel. Ezek védelméről, élelmezéséről és a betegek ápolásáról szintén gondoskodni kellett. Úgyszintén több milliónyi állatállományukról. E vállalkozás nagysága akkor érthető teljes valóságában, ha tudjuk, hogy átlagban ezer, de az Etelköz legkeletibb vidékéről elindulóknak 1500 kilométeres utat kellett megtenniük, öt nagy folyamot átúsztatniuk, és végül a Kárpátok szorosain átvergődniük. Megérkezésük után rendben le kellett telepíteni a népességet, és a következő tél folyamára is biztosítani élelmezésüket. Bárhogy is vizsgáljuk az eseményeket, ez mindenképpen óriási teljesítmény volt.
Ha tekintetbe vesszük a felsoroltakat, akkor kitűnik, hogy a „honfoglalásnak” nevezett hatalmas vállalkozásnak a világtörténelemben sem népi, sem hadászati vonatkozásaiban nincs párja. Önteltség nélkül mondhatjuk, hogy Álmos és Árpád nagyfejedelmek a világtörténelem legkiválóbb szervezői és hadvezérei közé sorolhatók. A Kárpát-medence birtokba vétele, és az ott élő népek megszervezése lett az alapja a magyar birodalomnak, mely az elkövetkező 630 évben döntően befolyásolta Európa történelmének alakulását, és erre méltán büszkék lehetünk.
"Verecke híres útján" (Kurinszky Kata)
 
 
Árpád Apánk Birodalma
 
Árpád-ágbeli őseink a mai Ópusztaszer vidékén vívták utolsó csatájukat, s ezzel a Dunántúl kivételével birtokba vették a Kárpát-medencét. Árpád vezetésével itt gyűltek össze az első nemzetgyűlésre a nemzetek horkái és a nemzetségfők, hogy új gyulát válasszanak, Kurszánt. Utána megvitatták, lefektették az új haza rendjét és törvényeit. Hálát adtak a magyarok Istenének, amiért visszasegítette őket őseik földjére. A vérszerződés értelmében felosztották maguk között az országot. Ezen események emlékére épült az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark.
Az országgyűlésről hazatérő vezetők letelepítették népüket a végleges helyükre, és hozzáfogtak a termeléshez és a kereskedelem kiépítéséhez. Úgy tűnik, hogy ez gyorsan meg is történt, mert már 899-ben mint Arnulf császár szövetségesei hadat indítottak Berengár, Itália hercege ellen. Ez nem nézte jó szemmel, hogy Arnulf a római császári címre is kezdett igényt tartani. Berengár, a későbbi király szintén római császár szeretett volna lenni. Arnulf, a vetélytárs azonban 900-ban meghalt és utóda, Gyermek Lajos és tanácsadói nem újították meg a szövetséget elődeinkkel és a velejáró adófizetést. Ennek következtében Árpád elfoglalta a Dunántúlt, és megtámadta Bajorországot. Majd szövetséget kötött Berengárral, hogy megakadályozza Gyermek Lajos Itália felé való terjeszkedését, aki szintén a római császári címre vágyott. Árpád tehát a magyarság érdekeit védve hatásosan beleszólt Európa politikai életébe.
Árpád e lépései következtében ellenségessé vált a magyarok és bajorok közötti viszony, ami egymás elleni sorozatos támadásokhoz vezetett. Amikor 904-ben Kurszán gyula Bajorországba ment béketárgyalásokra, a bajorok a küldöttség minden tagját becstelenül meggyilkolták.
907-ben gyermek Lajos nagy támadást indított Magyarország ellen a Dunántúl visszahódításáért. A magyarok három napos kemény küzdelem után visszaverték a támadást, és súlyos vereséget mértek Lajos seregeire. Luitpold herceg, Salzburg érseke, két püspök, három apát és tizenkilenc gróf vesztette életét. Lajos király Passau várába menekült. Őseink elfoglalták a bécsi medencét, és a magyar birodalom határát az Enns folyóig terjesztették.
Tarsolylemez
Eltérnek a vélemények Árpád halálának idejét illetően. Vannak, akik úgy vélik, hogy a nagyfejedelem halálának híre bátorította fel a bajorokat a 907-es támadásra, mert az uralkodóváltás győzelemmel kecsegtetett. Mások szerint viszont Árpád a harcok alatt, vagy azok befejezte után kapott súlyos sebet, amibe röviddel azután bele is halt. Az sem zárható ki, hogy a független és szabadsághoz szokott horkák némelyike kiszolgáltatottnak érezhette magát az erőskezű nagyfejedelemmel szemben, s a harcok végeztével még egy jól irányzott lövéssel halálos sebet ejtett Árpádon. Ez mind csak feltevés és csak annyi bizonyos, hogy Árpád halála után a központi hatalom hanyatlásnak indult. A későbbi nagyfejedelmek vagy nem voltak jó szervezők, vagy hiányzott belőlük a feladatuk betöltéséhez szükséges határozottság és keménység.
Mindennek ellenére a 907-es győzelem bizonyságot tett a magyarság hatalmas hadi erejéről, harci képességéről, és a magyar birodalom határainak sérthetetlenségéről. A magyarok tisztában voltak a veszélyekkel, de látták a nyugati társadalmak tagoltságát is. Ezt úgy igyekeztek kihasználni, hogy előnyös szövetségeket kötöttek. Rendszerint a gyengébb hercegek, „kiskirályok” hívták őket saját vetélytársaik ellen. Őseink készségesen elfogadták az ilyen felkérést, kiváltképpen, ha a támadás olyan uralkodó ellen irányult, aki egy erős királyság létrehozásán dolgozott. Még X. Leó pápa is igénybe vette őseink segítségét az ellene lázadók leverésére. Eleink józanul felmérték Európa társadalmi és politikai viszonyait, és nem késlekedtek a beavatkozással, amikor azt a nemzeti érdek megkövetelte.
Bízvást leszögezhetjük, hogy őseink nem csak kemény harcosok, hanem kiváló és éleslátású politikusok is voltak. Ehhez hozzátehetjük, hogy a „kalandozásoknak" nevezett hadjáratokat a nemzet érdekében és annak jövőjéért, politikai megfontolásból indították, tervszerűen és szövetségben hajtották végre. Az ország és a nemzet biztonságát szolgáló háborúkat nem hazai, hanem idegen földön vívták meg.