Uralkodóink származásrendje

Az ősi népek származástudatukat szájhagyományokban, mondákban és jelképekben őrizték meg. A mondák és szájhagyományok az idő múlásával kiszíneződtek ugyan, de rendszerint megtartották az eredeti történet magvát, lényegét. Ilyen a mi Csodaszarvasmondánk is, mely nemcsak ősi eredetünket világítja meg, hanem megőrizte az első uralkodó, Nimród, és felesége, Enéh valamint fiaiknak, Hunor és Magyar nevét is. Utánuk, nagy kieséssel ismerjük Bendegúz (Mundzuk) nevét, aki Atilla apja volt, majd következik Ügek és felesége Emese, akiknek fia Álmos, és az ő fia Árpád. Ide kívánkozik még a nyugati hunok és az avarok nagykirályainak neve is: Balambér és Baján.

Árpádnak tudomásunk szerint öt fia volt: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solt (Zsolt). Születésük és haláluk idejét csak feltételezzük. Egyesek úgy vélik, hogy Levente a bolgárok ellen vívott háborúban az Al-Dunánál esett el. Mások a 907-es háborúra gyanakszanak, amikor Tarhos, Üllő és Jutas is életüket vesztették. E feltevések azon alapszanak, hogy 907 után nincs említés Árpád fiairól, Solt kivételével.

Árpádot Szabolcs nagyfejedelem követte, aki Árpád legfiatalabb testvére vagy unokaöccse volt. Őt viszont Árpád kései, legfiatalabb fia, Solt követte, majd pedig Fajsz, Jutas fia, tehát Árpád unokája került a nagyfejedelmi tisztbe. 955 és 970 között Solt fia, Taksony lett nagyfejedelem, akit fia, Géza követett. 997-ben Géza halála után fiára, István-ra szállt a tisztség.

Kortársai Vérbulcsú névvel illették. Történetírásunk Bulcsúnak nevezi, és inkább csak gyászos halálát említi a németországi Lech mezőn elszenvedett vereség kapcsán. Ezzel ellentétben az igazság az, hogy Vérbulcsú a X. század Európájának egyik, ha nem a legkiválóbb hadvezére és politikusa volt.

Árpád nagyfejedelem halála (907) és Géza nagyfejedelem uralomra lépése (972) közötti kort sűrű homály fedi, olyannyira, hogy még a nagyfejedelmek sorrendje és neve is jórészt kérdéses. E kor homályából és bizonytalanságából csak Bulcsú horka neve emelkedik ki teljes fényben. Úgy tudjuk, hogy nem volt nagyfejedelem, de olyan tiszteletbeli címeket viselt, melyekkel akkoriban csak királyokat és császárokat tüntettek ki. „Vendégbarátja" volt a bizánci császárnak. Rómában a „római patrícius" címmel tisztelték meg. E tiszteletbeli címek azt jelzik, hogy a 930-as évek második felétől Bulcsú haláláig (955) az akkori világ hatalmasságai vele tárgyaltak, mert ő gyakorolta a tényleges hatalmat, még ha a névleges nem is volt az övé. Ha nem nagyfejedelem, Bulcsú lehetett a gyula.

Madarász Henrik, német császár 927-ben egy kilenc éves békét vásárolt elődeinktől, hogy felépíthesse és megerősítse országát. A sors úgy hozta, hogy a béke utolsó évében, 936-ban meghalt a császár, akit életerős és nagytehetségű fia, I. Ottó váltott fel. A fiatal császár látta, hogy a békéért fizetett súlyos adók szegénységben tartják országát. Mikor a magyarok a szerződés megújítására szólították fel Ottót, az ifjú császár csak jelentéktelen ajándékokat küldött válaszul. Ez lett az alapja az elkövetkező tizennyolc év összecsapásainak Ottó és Bulcsú között.

Ottó a széthullott frank császárság egyesítését tűzte ki célul, hogy annak megszervezése és megerősödése után megvédhesse birodalmát minden ellenséges támadással és zsarolással szemben. Bulcsú horka látta, hogy egy erős és jól szervezett szomszéd beláthatatlan, vagy nagyon is belátható veszély jelenthet a magyarságnak. Ezért amit Ottó a németség részére igyekezett építeni, azt Bulcsú szorgalmasan rombolta a magyarság érdekében. Bulcsú 937-ben csaknem egész Nyugat-Európát érintő hadjáratával mutatkozott be, és ezzel letette névjegyét a nyugati nagyhatalmak asztalára. Amikor 938-ban bajor szövetségben tört Szászországra, Ottó vereséget mért csapataira. Ez figyelmeztető volt Bulcsú részére, hogy Ottót nem kezelheti félvállról. A 948-as Bizánci útja alkalmával Bulcsú megkeresztelkedett.

Ottó egyesítési terve azonban nem ment simán. Saját uralmukat és függetlenségüket féltő „kiskirályok” a magyarokhoz fordultak segítségért. Kéréseiknek Bulcsú készségesen és rendszeresen eleget is tett. 954-ben egy nagy lázadás tört ki a császár ellen, melynek saját fia. Ludolf és Vörös Konrád volt a vezetője, akik Bulcsútól kértek és kaptak segítséget. Mintegy 35,000 könnyűlovassal Bulcsú ekkor megindította második európai hadjáratát, aminek főcélja az Ottóval való leszámolás volt. Ez olyan hatalmas erő volt abban az időben, hogy Ottó tanácsosnak látta az összeütközést elkerülni, és kitért Bulcsú hadai elől. Ezek komoly pusztítást végeztek Ottó birodalmában, de a nagy leszámolás elmaradt.

955-ben Vörös Konrád hívására Bulcsú ismét elindult mintegy 10,000 harcossal. Az útjába eső városokat, várakat feldúlta, és több helyen kisszámú őrséget hagyott, és más feladatokat is bízott egyes csapattestekre. A továbbvonuló főerő létszáma egyre morzsolódott. Időközben Vörös Konrád és Ottó kibékültek, és így egyesített erővel sorakoztak fel Bulcsú megmaradt lovasai ellen, akik ötezren lehettek. Heves harcok alakultak ki. Vörös Konrád is elesett. Nyílvessző, és nem Lehel kürtjének áldozata lett. A sokszoros túlerővel azonban a magyarok nem tudtak megküzdeni. Egyesek szerint az eső is megeredt, amiért nem tudták íjaikat használni. Nedves időben az íj készítéséhez használt halenyv fölengedett. Alkudozni kezdtek tehát. Ottó császár megígérte Bulcsúnak, ha leteszik a fegyvert, békében elvonulhatnak. A fegyverek letétele után azonban Ottó megszegte ígéretét, és a védtelen harcosokat könyörtelenül megcsonkíttatta, legyilkoltatta, sokakat élve temettetett el. Bulcsút és Lehelt felnégyeltette, és a templom tornyára húzatta. Bulcsú horka itt elszámította magát, vagy a magyarság nagy kárára a túlzott önbizalom áldozata lett.

Mint már említettük, minden jel szerint Árpád nagyfejedelem halála után a központi hatalom meglazult. Akik az új hazában letelepedtek, visszatértek, azaz folytatták a hagyományos, szabad és független életüket. Erre abból lehet következtetni, hogy a nyugati forrásokból hiányzanak a nagyfejedelmek nevei, akikkel a korabeli uralkodók tárgyaltak volna. E források többet tudnak a határ menti nemzetek horkáiról, például Bulcsúról és Botondról, mint a magyar nagyfejedelmekről. A X. század céltudatos, politikailag is megfontolt, külföldi szövetségben végrehajtott hadjáratai viszont ennek az ellenkezőjét mutatják. Például a 937-es és a 954-es hadjárathoz Bulcsú horka nem tudta volna kiállítani a 35,000 könnyűlovast a dunántúli nemzetek embereiből, Ha figyelembe vesszük, hogy külföldi hadjáratokra csak az önként jelentkezők mentek, és a hadba állíthatók felét vihették, a másik fele védelemre otthon maradt. Lehet azonban, hogy a nagyfejedelem csak támogatta Bulcsú kezdeményezéseit. Itt megint felvetődik a kérdés: Nagyfejedelem avagy gyula volt-e Bulcsú? E bizonytalanságot eloszlathatná az őseink tetteiről szóló hiteles történettár (gesta), de ez eltűnt a viharos századok sodrában.

Géza nagyfejedelem 972-ben lépett uralomra. Csodálatos szépségű feleségéről, Sarolta nagyasszonyról, az erdélyi Gyula lányáról is megemlékeznek a korabeli források. Ezek szerint szépségét csak határozottsága, bátorsága és lobbanékonysága múlta felül. Nem csak a vadászatokon lovagolt együtt a férfiakkal, de részt vett az ország ügyeinek intézésében is. Nem lehetetlen, hogy nézeteltérése volt apjával, és éppen apja ellenében ösztökélte Gézát a nyugat-irányú politikára. Más források szerint Sarolta nem sokáig ékesíthette a fejedelmi udvart, mert 973-ban Géza másodszor nősült. Adelhaid lengyel hercegnőt vette feleségül, aki neve szerint német származású lehetett. Házasság révén anyja kerülhetett Lengyelországba, aki német nevelésben részesíthette lányát. Elképzelhető, hogy Adelhaid és Géza házassága mögött a német császári politika állt. Nem lehet tudni, hogy a háttérből, vagy nagyon is nyíltan melyik nagyasszony munkálkodott.

Bárhogy is történt, még 973-ban a nagyfejedelem béketárgyalásokat kezdeményezett I. Ottó német császárral, és térítőket kért tőle. Géza azon kijelentése azonban, hogy „elég gazdag vagyok ahhoz, hogy két istent is szolgáljak" rávilágít arra, hogy a római egyházhoz való közeledését nem hitbéli meggyőződés vezérelte, hanem politikai megfontolás, melyet Sarolta vagy Adelhaid jelentősen befolyásolhatott. Géza minden bizonnyal tudta, hogy a szabad szellemű, független horkákat nem lehet könnyűszerrel a közös akolba terelni, ezért egyre több idegen hittérítőt és lovagot hozott a fejedelmi udvarba, akik befolyása a politikai, gazdasági és katonai életben az idő múlásával mindjobban nőtt.

Géza halála (997) után fia, István lett a nagyfejedelem, akit már római katolikusnak neveltek. Igaz ugyan, hogy csak 1054-ben állt be a nyílt törés a bizánci és a római egyház között, de már Géza korában is jelentős lehetett a két fél közötti világnézeti különbség. István tovább folytatta atyja politikáját. Az idegen lovagokat nagy számban telepítette le, tisztségeket és hatalmas birtokokat adományozott nekik, ami nagy felháborodást okozott az ország régi urai körében. István valójában megszegte a vérszerződést. 998-ban vagy 999-ben elsőnek a somogyi horka, Koppány rántott kardot. Őt István idegen segítséggel leverte és holttestét felnégyeltette. Koppány egyébként István vérrokona volt, és feltételezhetően a nagyfejedelmi méltóságra is pályázott, mely a vérszerződés szerint őt illette volna meg. Azonban e feltevés téves is lehet, mert az összeütközésnek ebben az esetben közvetlenül István nagyfejedelemmé választása után kellett volna történnie, és nem egy vagy két évvel később. Nagy a valószínűsége annak, hogy Koppány, majd pedig az erdélyi Gyula, és a dél-magyarországi Ajtony nem Szt. István, hanem a királyi udvarban elhatalmasodott idegenek garázdálkodása ellen lázadtak. Több jel arra mutat tehát, hogy nem a keresztség felvétele ellen történtek a lázadások, hanem a Magyarság ősműveltsége elleni támadások váltották ki azokat. Mint például a rovásírás eltörlése és pusztítása.

A központi hatalom tehát megszilárdult, de ez nem mondható minden szempontból szerencsésnek. Sok magyar áldozatot követelt, és azon kívül az idegenek olyan befolyásra tettek szert, mely egész későbbi történetünkre nagyon károsan hatott ki. Példa erre, hogy a magyar nyelv teljesen kiszorult a királyi és főúri udvarokból, és csak 1844-ben lett az ország hivatalos nyelve. Helytelen viszont az is, amikor mai nehézségeinkért Szent István politikáját okoljuk. Akkor a központi hatalom megszilárdítása létkérdés volt, és a magyar jövő elengedhetetlen követelménye. És ez Géza nagyfejedelem és Szt. István érdeme.

A Magyar Szent Koronának két története van, az egyik tárgyi a másik eszmei. Mindkettő szinte egyedülálló az ismert koronák történetében. Korábban úgy tudtuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter pápa készíttette Boleszló, lengyel király részére, de álmában azon isteni üzenetet kapta, hogy e koronát Istvánnak, a magyarok nagyfejedelmének kell adnia, aki azt Istennek tetsző cselekedeteivel kiérdemelte. A későbbiek folyamán e történet úgy módosult, hogy Szent István csak a keresztpántot kapta a pápától, míg az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (1044-1077) királyunknak. Az abroncs zománcképeinek egyike Géza királyunkat ábrázolná, melynek görög nyelvű feliratán ez áll: „Geobicás, Turkia Istenben hívő királya.”

A magyarság csak azt fogadta el megkoronázott királynak, akit a Szent Koronával koronáztak meg. Ezért a Szent Korona az évszázadok során nagyon sok viszontagságon esett át. Vetélytársak, ellenkirályok többszőr ellopták, elásták, hogy magukat megkoronáztathassák, vagy a jogos uralkodó megkoronázását megakadályozzák. A Szent Korona utolsó „kalandja" 1945-ben kezdődött. Ekkor a Koronaőrség nyugatra menekítette a szovjet csapatok elől, majd pedig Ausztriában elásta. A fegyverek elnémulása után átadták az amerikaiaknak, ahonnan 1978-ban hozták haza. Évekig a Nemzeti Múzeum előcsarnokában volt kiállítva. 2000. január elsején az Országházba vitték nagy ünnepségek közepette. A nemzet így kívánta visszaállítani a Szent Korona tiszteletét.

Miután a Szent Korona haza került, többen kértek engedélyt, hogy mint ötvösművet tüzetesen megvizsgálhassák. E vizsgálatok nem várt, meglepő felismerésekhez vezettek. Kiderült, hogy a Szent Koronát a kaukázusi Szabíriában, a mai Georgiában készítették a háromszázas évek végén. Eszmei tervezője a Poti-i püspökség főpásztora lehetett. A Szent Korona szentképei ugyanis a keresztény tanoknak megfelelően vannak elhelyezve. A legmeglepőbb, hogy az Atya Isten, Fiú Isten és Szűz Mária elhelyezése a tulipánnal pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szűz Mária a Szentlélektől fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A tulipán a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, Szűz Mária képe fölé volt erősítve. Izabella királyné törte le, mielőtt átadta Habsburg Ferdinándnak.

Az eredeti képekből négy hiányzik: Szűz Mária (?), Raffael (?) és Uriel (?) arkangyalok, valamint Bertalan apostol. Biztosat csak Bertalan apostol esetében állapítottak meg, mert azt úgy vágták ki és lopták el, hogy nevének egy része a Szent Koronán maradt. Jelenleg a hiányzó Szűz Mária helyén Mihály császár, Gábriel arkangyal helyén Geobicás, és Raffael arkangyal helyén Konstantin császár képe van. Gábriel arkangyal képe Uriel arkangyal helyére került. Csak feltételezések vannak arról, hogy az eredeti képek helyébe mikor és miért kerültek a későbbi képek. A kaukázusi Khakhuliban őriznek egy triptichont, melyen van egy megcsonkított Szűz Mária zománckép. Nem lehetetlen, hogy ez a magyar Szent Korona eredeti Szűz Mária képe, mert a zománc minősége és kivitelezése azonos a Szent Korona eredeti képeinek zománcával. Továbbá, a képen látható ciprusfa hasonlít a Szent Korona Atya Isten és Fiú Isten képein látható ciprusfákhoz.

Nincsenek bizonyos ismereteink arról sem, hogy a Szent Korona mikor és hogyan került a Kárpát-medencébe. A legvalószínűbb, hogy a korai avarok nagykirálya, Baján kagán hozta magával, akinek szabír királynő volt a nagyanyja. 795-96-ban a frank Nagy Károly meghódította a dunántúli avarokat és rengeteg aranyat, ezüstöt és egyéb kincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is. 800 karácsony napján III. Leó pápa e koronával koronázta meg. Nagy Károly meghagyta híveinek, hogy e koronával temessék el, ami 814-ben be is következett. 1000-ben III. Ottó császár nyittatta ki a sírboltot, vetette ki a koronát, mely II. Szilveszter pápán keresztül ismét magyar tulajdonba került. Szent Istvánt 1000-ben, karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, amellyel Nagy Károlyt kétszáz évvel korábban.

A Magyar Szent Korona eszmei története semmivel sem kevésbé csodálatos, mint a tárgyi története. Más népeknek is vannak ugyan nagy becsben tartott koronáik, de történetük során egyiket se övezte oly tisztelet és varázs, mint a magyar Szent Koronát. Még kevésbé lettek a hatalom, az ország tényleges birtokosaivá. A magyar Szent Korona ugyanis a királytól elvonatkoztatott személyiség volt, aki birtokolta az országot és a nemzeti vagyont. Továbbá a Szent Korona az államhatalom alanya volt, akinek nevében a király gyakorolta a hatalmat az alkotmány értelmében, de akinek maga a király is alá volt rendelve. Ezen eszmei uralkodói rend a századok során, a szabadságjogok küzdelmei kapcsán kiművelődött közjog megtestesítője volt. Ezt nevezzük a Szent Korona tanának.

A magyar királyság korai századaiban e szabadságjogokat csak a főurak és főnemesek élvezték, később azonban kiterjedt a köznemességre is. 1848-ban a magyar nemesség föladta kiváltságait, és azután a Szent Korona minden polgára azonos jogokat élvezett, és azonos kötelezettségeket viselt. 1945-ben a szovjet szuronyok árnyékában uralkodó kormány megdöntötte a magyar királyságot, és hatályon kívül helyezte a Szent Korona tanát.

A Szent Korona tiszteletének és hatalmának azonban mélyebbre nyúló gyökerei vannak. A szabadságjogok és jogrend ugyanis nem a magyar királyság megalakulásával vette kezdetét. Elég, ha fellapozzuk Anonymus Gesta Hungarorumát, és fölütjük ott, ahol a Vérszerződésben lefektetett megállapodásokat tárgyalja. A harmadik pont így hangzik:

A vérszerződés tehát olyan messzemenő szabadságjogokat és kiváltságokat biztosított az ország főurai részére, melyek nemzeti szempontból talán károsak is voltak. Árpád nagyfejedelem után a nagyfejedelmek hatalma szinte teljesen szétfoszlott. Géza (972-997) nagyfejedelem a központi hatalom megerősítését vette tervbe, melyet fia, Szent István tovább folytatott és fejezett be. A központi, tehát a nagyfejedelmi, később a királyi hatalom kiépítésének és megszilárdulásának útjában meg éppen a főurak szabadságjogai állottak. Szent István ugyan leverte a lázadókat, de a legalapvetőbb szabadságjogokat nem tudta, talán nem is akarta eltörölni.

Kezdettől fogva az államhatalom megoszlott a király és a főurak között. E hatalommegosztás és a szabadságjogokért folytatott küzdelmek közepén ragyogott föl a Szent Korona, aki mint semleges főbíró képes volt megoldani a vitás ügyeket, majd pedig a hatalom urává vált. A közös megegyezés alapján létrejött vagy a kiharcolt jogokat a Szent Korona törvényébe iktatták. Ha bármelyik fél e jogokat megsértette, az a Szent Korona ellen vétett.

Az évszázadok során a Szent Korona tisztelete, méltósága és hatalma egyre mélyült, egyre nőtt. Úgyszintén a varázs, mely a Szent Koronát körülvette. Ennek is mélyre nyúló gyökerei vannak. A magyarságnak, mint más ősi népeknek szent uralkodói voltak, akik Isten kegyelméből vezették népüket. Emese álma című mondánkból tudjuk, hogy ősi hitünk szent madara, a Turulmadár hozta a jó hírt Emesének, Álmos nagyfejedelem édesanyjának, hogy Isten akaratából fia születik, aki a magyarság nagy uralkodója, vezetője lesz. Álmos nagyfejedelem tehát az Istentől küldött szent uralkodó volt, aki a hatalmat Isten kegyelméből gyakorolta. Az égi

és a földi hatalom közötti összekötő pedig a Turulmadár volt.

Kezdetben, a magyar királyság megalakulásakor a Szent Korona a Turulmadár szerepét töltötte be. Hiszen tudjuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter pápa isteni sugallatra, azaz Isten akaratából adta Szent Istvánnak, és rajta keresztül a magyar nemzetnek. A magyar Szent Korona azonban túlnőtte az égi és földi hatalom közötti kapocs szerepét. Amint tudjuk, a magyar Szent Korona az ország, az államhatalom valóságos birtokosa lett, vagyis szent fejedelmeink jogutóda, a hatalmat Isten akaratából nem közvetetten, hanem közvetlen gyakorolta. Egyes vélemények szerint e hatalomnak és a Szent Korona varázsának alapját Szent István fektette le, mikor röviddel halála előtt Magyarországot a Szent Korona jelképében a magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta.

Van azonban egy másik elgondolás is, mely azon alapul, hogy szentség csak Istentől származhat és nem földi személytől. Szűz Mária ugyan Isten Fiának szülője, de mégis földi személy volt. Tőle tehát nem származhatott a Szent Korona szentsége. Itt meg kell érteni azt, hogy a magyar Szent Korona nem egy megszentelt tárgy, hanem szent tárgy, és amikor megszemélyesítik és hatalommal fölruházzák, akkor az Egyház többi szentjével azonos szintre, rangra emelkedik. Kérdés: Hogyan tűri el ezt a Római Katolikus Egyház?

Ezen elgondolás szerint a magyar Szent Korona abban az időben készült, amikor a korai keresztények Jézus visszatérését úgy várták, hogy az bármely napon bekövetkezhet. A koronát tehát az ismét emberi testet öltő Jézusnak, a Világ Királya részére készítették. Ez lehet az alapja annak, hogy az Egyház sohasem tiltakozott a magyar Szent Korona szentsége ellen. Már önmagában az is csodálatos, hogy a Szent Koronával kapcsolatban ilyen gondolat egyáltalán felvetődhet.