A magyar királyság fénykora és hanyatlása

A királyságok fénykorában, ha valamelyik uralkodó a nyugati szokás szerint akarta megkoronáztatni magát, és ilyen királya még nem volt az országnak, akkor koronát kért egy megkoronázott királytól vagy a pápától. Ezzel azonban alárendelte magát a korona adományozójának. Szent István tehát II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát, mert nem akart semmilyen világi uralkodó alattvalója lenni, legkevésbé a német császáré. Világi ügyekben azonban Szent István és a későbbi magyar királyok a pápa felsőbbségi jogát sem ismerték el. Sőt Szent István a koronán kívül az apostoli jogot is kérte és meg is kapta. Ez azt jelentette, hogy a magyar püspököket is ő nevezte ki, majd pedig az őt követő Árpád-házi királyaink. Szent István megkoronázásának napja is bizonytalan, de a legvalószínűbb, hogy 1000-ben, karácsony napján koronázták királlyá azzal a koronával, mellyel kétszáz évvel korábban Nagy Károlyt koronázta meg III. Leó pápa.

Szent István nekilátott az egyház nagyarányú szervezéshez. Tíz püspökséget létesített, és ezzel megalapozta a Római Katolikus Egyház terjeszkedését. Miután ellenfeleit leverte, kiterjesztette egyeduralmát az egész országra. 1031-ben Szent István fia, Imre herceg gyilkosság áldozata lett, ami az udvar súlyos megosztottságára vet fényt. Azt is meg kell említeni, hogy Imre felesége bizánci hercegnő volt. Ez azt jelentheti, hogy Szent István szerette volna visszaállítani a régi kapcsolatot Bizánccal, vagyis ellensúlyozni a nyugati nyomást. Vászolyt, Szent István unokatestvérét azzal vádolták, hogy merényletet szőtt a király ellen, amiért megvakították és fiait elűzték az országból. András és Levente Kijevben, Béla pedig Lengyelországban kapott menedéket. Egyes források szerint menekülésüket Szent István is segítette. Ha ez így volt, akkor Vászoly megvakítását se Szent István rendelte el. Minden jel arra mutat, hogy a hatalomért vívott harc a magyarok és betelepített idegenek között nagyon elfajult a királyi udvarban.

Szent István és bajor Gizella házassága, vagyis a rokoni kapcsolat békességet hozott a nyugati határokra. Ennek vége szakadt, amikor Gizella apja, II. Henrik császár 1028-ban meghalt. Az őszülő király 1031-ben II. Konrád császár ellen volt kénytelen megvédeni az országot. Imre herceg vezetésével a magyarok visszaverték Konrád hadait, és másodszor is elfoglalták a bécsi medencét. Ezek szerint Imre herceg kemény, uralkodásra termett egyéniség volt, s idegenek ezért nem szívelték.

1038 augusztusában meghalt Szent István. Ezután unokaöccse, Orseolo Péter került a trónra. 1041-ben a magyarok fellázadtak ellene és elzavarták. Péter III. Henrik német császárhoz menekült, akitől segítséget kért. Henrik kapott az alkalmon, és 1044-ben Ménfőnél megverte Aba Sámuel seregeit, és Pétert visszahelyezte a magyar trónra, mint német hűbérest. A magyarok azonban 1046-ban másodszor is elűzték Pétert, és megtagadták a hűbéradókat. Kijevből hazahívták András herceget, és királlyá választották. Ő Szent István politikáját folytatta, ami a nyugtalanságot tovább táplálta. A lázongások csak Szent László szigorú büntetőtörvényei hatására csitultak el. Ebben az időben halt meg a horvát király. Miután trónviszály tört ki, Ilona királyné testvéréhez, Szent Lászlóhoz fordult segítségért, aki Horvátországot Magyarország társországává tette.

Szent Lászlót 1095-ben Kálmán király követte, aki olvasottsága és nagy tudása folytán a „könyves" jelzőt kapta. Korának legműveltebb királya volt. Kálmán király kimondta, hogy "nincsenek boszorkányok", és beszüntette a „boszorkányüldözéseket", lazított a Szent László által bevezetett szigorú büntető intézkedéseken. Megtiltotta, hogy kegyetlen büntetést szabjanak ki olyan esetben, amikor az elkövetett bűn arra nem ad okot. 1105-ben koronázott királya lett Horvátországnak és Dalmáciának is. E két tartományt a bizánci császár, Mánuel is szerette volna megszerezni, és ehhez egy tervet dolgozott ki. III. István (1161-1172) öccsét, a későbbi III. Béla királyt felkérte vejének és örökösének, miután Béla Bizáncba költözött. A császárnak azonban fia született, és Bélát megfosztotta az ígért örökösödéstől, így a terv is meghiúsult.

II. András (1205-1235) király korában az adóztatás és a hatalom egyéb túlkapásai olyan komoly elégedetlenséget keltettek, hogy lázadások fenyegettek. Ennek elkerülése érdekében a király 1222-ben kiadta a jogok rendezéséről szóló törvénykezését, a híres Aranybullát, alig hét évvel az angolok Magna Chartája után. Az új jogtörvény azonban nem oldotta meg a nehézségeket, ezért a király kénytelen volt adóengedményekkel és adományokkal csillapítani a nyugtalankodókat, ami viszont gyengítette a királyi hatalmat.

Megkoronázása után IV. Béla (1235-1270) nyomban nekilátott a királyi hatalom és tekintély visszaállításához. Adókat vetett ki, és az András által adományozott birtokok nagy részét is visszavette, ami újabb elégedetlenséget és a király iránti ellenszenvet váltott ki. A magyar birodalom fennállásának 345-dik évében, 1241-ben így köszöntött az országra a „tatárjárás" elnevezés alatt ismert mongol betörés. A király végighordoztatta a véres kardot az országban, de a főurak nemmel vagy feltételekkel válaszoltak. Követelték például a Batu kán hadai elől elmenekült kun király, Kutten vagy Köttön kiadását, akinek Béla megengedte, hogy népével együtt letelepedjen, s velük hadait növelje. Batu követeit pedig, akik Köttön kiadása ügyében jöttek Bélához, a főurak meggyilkolták. Ez megbocsájthatatlan bűn volt, várható volt tehát a mongol hadak kegyetlensége és könyörtelen pusztítása. A főurak meggyilkolták a kun királyt is, amiért a kunok is a magyarságra támadtak, és nagyrészük elhagyta az országot.

Az Árpád-ház utolsó férfisarja, III. András 1301-ben halt meg. Mintegy hétéves trónviszály után 1308-ban Károly Róbertet, V. István leányának unokáját emelték trónra szabad választással. Károly Róbert erős kézzel rendet teremtett. Okos és kiváló szervező volt. Megfontolt külpolitikája, józan gazdaságpolitikája felvirágoztatta az országot, és visszaállította régi tekintélyét. Fiára, Nagy Lajosra (1342-1382) gazdag országot hagyott. Lajos király békés természetű és jóindulatú, ugyanakkor bátor ember volt, amit többször bebizonyított cselekedeteivel. A körülmények, de talán még inkább a háttérben munkálkodó, nagyravágyó anyja, Erzsébet ösztökélése a birodalom határainak kiterjesztését eredményezte. Ezért kapta Lajos király a „nagy” jelzőt. Bebizonyosodott azonban, hogy atyja józan politikája okosabb és hasznosabb is volt. Az örökös hadviselés, az érdekek időnkénti megvásárolása alaposan kimerítették az ország kincstárát. Nikápolynál 1366-ban először ütközött meg Lajos király a törökökkel, akik 1373-ra elérték a birodalom hűbértartományainak határait.

A Nagy Lajos halála utáni kort a Hunyadiak megjelenéséig a kiskirályok korának lehet tekinteni. A hatalmas vagyonokkal rendelkező és egymással torzsalkodó főurak prédája lett az ország. Csoportokra szakadva olyan királyokat választottak vagy támogattak, akik érdekeiket kiszolgálták, holott a közeledő törökre és az ország ügyeire kellett volna figyelniük. Ebből a viszályból a törökverő Hunyadi János alakja emelkedett ki. 1446-ban a pesti országgyűlés Hunyadit az ország kormányzójává nevezte ki, és a királyi hatalmat némi korlátozással ráruházta (a királyi tisztet nem fogadta el). Hunyadi e tisztségről 1452-ben lemondott, de V. László király az ország főkapitányává nevezte ki, és rábízta a királyi jövedelem kezelését.

1456 júniusában a török hatalmas, 150,000 főnyi sereggel, 300 ágyúval és 200 hajóval vonult fel Nándorfehérvár (a mai Belgrád) ellen. A vár kapitánya Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály volt. A török bekerítette a várat, és július 4-én ostrom alá vette. A pápa déli harangszót és imát rendelt el a magyar győzelemért. Hunyadi és Kapisztrán János szerzetes, aki nagy segítségére volt Hunyadinak a hadak toborozásában és lelkesítésében, áttörte a török gyűrűt, és megteremtette az összeköttetést az ostromoltakkal. A török seregek július 21-én indították utolsó rohamukat, a vár védői azonban visszaverték. E naphoz kötődik Dugovics Titusz hőstette, aki a vár fokára török zászlót kitűző harcost magával együtt a mélybe rántotta. Másnap Hunyadi és Kapisztrán ellentámadásba ment át, és szétverték a török seregeket. A déli harangszó ma is e győzelemre emlékeztet. A nagy nyári meleg következtében a sok hulla gyorsan oszlásnak indult, és járvány ütött ki, ami Hunyadit is magával ragadta. Hunyadi halálának alkalmából a nagy hadvezér, II. Mohamed török szultán is sajnálattal és elismeréssel nyilatkozott. Két hónappal később Kapisztrán is a járvány áldozata lett. Szentté avatták, és a kaliforniai Capistrano Beach nevű várost róla nevezték el.

A Hunyadi család ellenségei a Cillei-Garai család vezetésével végleg le akartak számolni a Hunyadiakkal. Hunyadi Lászlót és Mátyást elfogatták és börtönbe vetették. Lászlót törvény elé állították és lefejezték, amire a Hunyadi pártiak föllázadtak. A veszélyt látva a gyengekezű V. László Bécsbe, majd pedig Prágába menekült. Magával vitte túszként Mátyást is, akit Szilágyi Mihály 40,000 aranyért váltott ki.

1458-ban királlyá választották Mátyást, aki Magyarország egyik legbölcsebb és legnagyobb tiszteletben tartott uralkodója lett. Mátyás, az igazságos cselekedeteit számos mondánk örökíti meg. Megszilárdította a belső rendet, és megszervezte a „fekete sereget" (fekete ruhájuk volt) a török veszedelem ellen, bár több esetben volt kénytelen a töröktől békét vásárolni, hogy nyugati, északi, és néha belső ellenségeivel is megküzdjön. Gazdag udvart tartott fenn, ahol számos európai tudós megfordult. Könyvtára Európa-szerte híres volt. Mátyás fiatalon, 1490-ben halt meg, mint a magyarság utolsó erőskezű királya. Egyesek szerint gyilkosság áldozata lett. Halála után újabb kiskirályok kora vette kezdetét, ami odáig fajult, hogy a török 1541-ben puskalövés nélkül foglalta el Budát.

Sokan a magyar nagyhatalom romba dőlését az 1526. augusztus 29-én Mohácsnál a töröktől elszenvedett vereséggel magyarázzák. Akkor a menekülő, II. Lajos király is életét vesztette. Azonban, mint a magyar történetírásban oly sok minden, ez sem állja meg a helyét. A győzelem után a török csapatok portyára indultak az ország különböző vidékeire, ahol kemény helyi ellenállásba ütköztek. Szeptember vége felé elhagyták az országot, tehát nem tartották megszállás alatt.

A magyar birodalom bukását a magyar nemesség eszmei hanyatlása okozta, ami egyáltalán nem volt sajátos. Az erkölcsi romlottság ugyanis a gazdagság, a jólét és a kicsinyes emberi tulajdonságok mellékterméke. A kiskirályok minden korban és minden nép életében felburjánoztak, amikor hiányzott egy erőskezű uralkodó. Minden nemzet történetében lezajlottak hasonló események, de ezek a magyarság esetében súlyossá, majdnem végzetessé váltak. Ennek magyarázata az, hogy Magyarország a keleti és a nyugati műveltség ütközőpontján fekszik. Ezer évvel ezelőtt felvettük a nyugati keresztséget, és hátat fordítottunk ősműveltségünknek. A nyugat a mai napig nem fogadott el bennünket, mi pedig nem újítottuk fel keleti kapcsolatainkat. Egyedül állunk a népek tengerében egy őszinte barát vagy szövetséges nélkül. Őstelepes parasztságunk révén ősibb európaiak vagyunk, mint akármilyen más európai nép, és mégis mi vagyunk a betolakodók, a földrész idegenjei. A legnagyobb baj az, hogy mi is e szemüvegen keresztül nézzük saját magunkat. Tudatunkat, nemzeti önismertünket kell rendbe hoznunk. Végül, jövőt és sorsot meghatározó időkben nem emelkedett fel egy erőskezű uralkodó, aki félreállította volna a kiskirályokat, és megvédte volna az országot a külső és belső ellenséggel szemben.

A fent elmondottakat mi sem szemlélteti jobban, mint a II. Lajos király halála utáni események. 1526. november 10-én a Székesfehérvárott egybegyűlt rendek Szapolyai Jánost (1526-1540) királlyá választották. A Habsburg-párti rendek pedig december 16-án Pozsonyban Habsburg Ferdinándot (1526-1564) választották szintén királlyá. Ezzel a magyar királyi szék a trianoni „békeszerződésig” (1920) a Habsburg-ház birtokába került, és így jött létre az Osztrák-Magyar Császárság. Az elkövetkező tizenhárom év a két király közötti háborúkkal telt el. Szapolyai több esetben kért segítséget II. Szulejmán török szultántól, míg Ferdinánd nyugatról kapta a segítséget. 1538-ban békét kötöttek azzal a megállapodással, hogy Szapolyai halála után Ferdinándra száll a királyság. Szapolyainak két héttel halála előtt fia született, és meghagyta híveinek, hogy a csecsemőt koronázzák királlyá, gyámjául pedig a török szultánt kérjék föl. A csecsemő király érdekeinek védelme lett az ürügy arra, hogy 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15-dik évfordulója napján, Szulejmán ellenállás nélkül megszállta és birtokba vette Budát.

Ezt követően az ország három részre szakadt. A Dunántúl nagyobb része és a Nagyalföld török kézre került. A nyugati és északi peremvidékek magyar, illetve Habsburg fennhatóság alatt maradtak, míg Erdély súlyos adók ellenében „függetlenséget” vásárolt a töröktől. A török 1699-ben szorult ki az ország területéről. Történetírásunk a közbeeső kor számos nagy alakjáról, hőstetteiről, eseményéről emlékezik meg. Például 1552-ben az egri nők férjük, apáik és testvéreik oldalán karddal kezükben vagy kővel és forró vízzel verték vissza az ostromlókat, és győztek. Szigetvár védői 1566-ban halált megvető hősiességük ellenére se voltak ilyen szerencsések. Mintegy 1,500 harcos, Zrínyi Miklós vezetésével, 90,000 törökkel szemben egy hónapig védte a várost. 25,000 török vesztette életét, miközben a védők létszáma 300-ra apadt. Tartalékaik is kimerülőben voltak. Lehetetlenné vált a vár további védelme. A tisztek feleségei és leányai úgy döntöttek, inkább meghalnak, minthogy török kézre kerüljenek. Az utolsó roham előtt a férjek megölték hitvesüket, apák leányaikat. Zrínyi felsorakoztatta hű katonáit, s mint az orkán rontottak az ellenségre. Három kivételével mind hősi halált halt.

Öt évvel a török kiűzése után (1699) a Habsburgok magyarellenes politikája kirobbantotta az 1704-től 1711-ig tartó, II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcot. A török időkben elnéptelenedett területekre visszaigyekvő magyarokat a Habsburgok katonái elkergették és idegeneket telepítettek helyükre, mint például a 40,000 szerb családot a Délvidékre, ami megalapozta Trianont. Igaz ugyan, hogy e kérdésben a magyar főurakat is nagy felelősség terheli. Ők főleg Erdélybe telepítettek be sok románt, mint olcsó munkaerőt. Nagy szabadsághősünk, II. Rákóczi Ferenc nagyapja, Rákóczi György fordíttatta le a bibliát román nyelvre, hogy ezzel elindítsa a románság művelődését. A későbbieket ismerjük. A sors különös játéka, hogy a szabadságharc bukása után Rákóczi Törökországban kapott menedéket, és ott is halt meg. Gróf Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László Franciaországba menekült, és a francia huszárság megszervezője lett. Az általa szervezett huszárezred a Bercsényi nevet viselte. 1758-ban Franciaország marsalljának nevezték ki. Az amerikai huszárságot is egy magyar, Fabriczy Kováts Mihály ezredes szervezte ütőképes, korszerű alakulattá. 1776-ban ment Amerikába és a lengyel származású Pulaski Kázmér tábornok alatt szolgált. 1779-ben Charlestonnál halt hősi halált egy huszárroham során. Az amerikai polgárháború északi hadainak 1861-ben aratott első jelentős győzelme pedig Zágonyi Károly huszárszázados nevéhez fűződik.

A magyarság hanyatlásának azonban mégsem ez a legmeghatározóbb oka. Az ezerhétszázas évek elején és közepén kezdte hajtogatni csíráit egy új eszme, a nemzeti gondolat, ami 1789-ben, a nagy francia forradalomban teljesedett ki. Addig a mindenkori hatalom birtokosa (király, császár) iránti hűség volt a társadalmat összefogó vezéreszme. Az új irány a nemzetet emelte eszményi magaslatra. Nem elégedett meg a nemzethez való hűséggel, mert a fajta, a vér tisztasága is követelmény lett. A nyugati népek ezen új eszme szolgálatába állították történetírásukat, és kiművelték erős nemzeti öntudatukat, és azon keresztül társadalmi, azaz nemzeti vezéreszméjüket. Ezen eszme a nyugati országok némelyikében, mint az orkán seperte el a nemzetiségeket.

Magyarországon az új eszme a Széchenyiek okos gazdaságpolitikájával, és ugyancsak az ő általuk alapított Magyar Tudományos Akadémia segítségével művelődhetett volna ki. E folyamatot az 1848-49-es szabadságharc bukása törte meg. A Bach-kormány megtöltötte a Tudományos Akadémiát osztrák, német és egyéb idegen származású, magyarellenes „tudósokkal", bach-tudósokkal. Feladatuk az volt, hogy a lehető legmélyebbre gázoljanak a magyarság öntudatába, érzelmeibe és lelkivilágába. Csírájában fojtsák el a nemzethű történetírást, és ezzel megakadályozzák a társadalmat vezérlő nemzeti eszme kiművelődését. E siserehad e munkát kiválóan el is végezte. Megtagadtuk dicső szittya-hun őseinket és finnugorok lettünk. Nyelvünk egy szedett-vedett tákolmány, melyben egyetlen magyar tőszó sincs, mondják a bach-nyelvészek. Szomorú, hogy a bach-tudósok szellemiségétől a mai napig nem tudtunk megszabadulni.

A századforduló táján nagy volt a nyugtalanság Európában. A hatalmi villongások háborúval fenyegettek. Kelet-Közép-Európában a nemzetiségeket a nemzeti függetlenség eszméje fűtötte. Ezt mind Bécsből, mind Moszkvából egyaránt szították a magyarság ellen. Cikkek, térképek jelentek meg Magyarország feldarabolásáról, melyeket magyar részről nem vettek komolyan. 1914. június 28-án Szarajevóban egy szerb orvgyilkos megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Ez lett az ürügy, az utolsó szalmaszál, melyet az első világháború kitörése okának emlegetnek. Az igazi ok, mint minden háború oka, gazdasági és hatalmi volt.

Magyarország ekkor az Osztrák-Magyar Császárság tagállama volt. Nem volt önálló külpolitikája. A birodalom miniszterei közül csak egy volt magyar, a miniszterelnök, gróf Tisza István. A birodalmi kormány Szerbia azonnali megtámadását javasolta. Tisza ezt ellenezte, és politikai megoldást javasolt. A háborús hangulat azonban tovább fokozódott, és a Császárság csapatai július végén megtámadták Szerbiát. A háború 1918-ban a felek közös megegyezése alapján fegyverletétellel ért véget. Az Osztrák-Magyar Császárság 1918. november 3-án fegyverszüneti egyezményt írt alá Páduában Olaszországgal, mely sértetlenül hagyta a történelmi határokat. Az egyezményt Franciaország nem vette figyelembe, és balkáni haderejét Magyarország ellen vonultatta fel, mely Szegedig hatolt. A román és cseh csapatoknak is engedélyt adtak arra, hogy átlépjék a magyar határokat, miközben a frontról hazatérő magyar katonákat leszerelték. A háborút béketárgyalások követték, melyek egyre inkább elfajultak és a nemzetek, vagy mint teljes győztesek, vagy mint teljes vesztesek kerültek ki belőle. Magyarország ügyét a Párizs melletti Trianonban tárgyalták. Magyarországot vádolták meg, mint a háború okozóját, és mire a „béketárgyalások” befejeződtek, elvesztettük országunk 72%-át, a lakosság 64%-át, köztük 3.5 millió magyart, akikből másfélmillió közvetlen az új határok mentén élt, csaknem színtiszta magyar falvakban, városokban.

1938 és 1941 között nagyhatalmi tárgyalások és egyezmények értelmében Magyarország visszakapta az elcsatolt területek magyarlakta részeit. A részbeni igazságtétel maradandóságát azonban egy újabb háború kitörése fenyegette, mely nem is váratott magára sokáig. Aztán a II. Világháború győztesei 1947-ben Párizsban megismételték Trianont. Magyarország ismét elvesztette a visszacsatolt területeket, sőt azt meg is toldották, a Duna magyarországi oldalán, Pozsonnyal átellenben három színtiszta magyar falut, Ópozsonyt, Oroszvárat és Köpcsényt Csehszlovákiának ítélték A trianoni és párizsi „béke"-parancsok igazságtalanságát az 1990-es évek eseményei, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása és a véres polgárháborúk igazolják.

A történelmi Magyarország feldarabolását a nemzetiségek „önrendelkezési jogának" érdekében a „demokratikus eszmék" jegyében tették. A tények ezt egyszerűen nem támasztják alá. A megnövelt Románia is nemzetiségi állam lett. Úgyszintén a két új állam, Jugoszlávia és Csehszlovákia. Egyéb nemzetiségek között csaknem kétmillió magyar került román, egymillió magyar cseh, és félmillió magyar szerb uralom alá. A „békeszerződés” értelmében az elcsatolt területeken népszavazást kellett volna kiírni a hovatartozást illetően. Ez Sopronban és környékén meg is történt, de miután a város és a vidék népessége Magyarország mellett adta le szavazatát, a további választások kiírását nyomban leállították. Ez nem volt más, mint a fennen hirdetett „demokratikus eszmék” sárba tiprása. Világunkat azóta is a „demokrácia” zászlaja alatt kéjelgő, nép- és nemzetellenes hatalom tartja karmaiban.

Az elalélt magyarságot a trianoni csapás rázta fel álmából, és rövid időn belül kibontakozott egy életerős szellemi építkezés, melynek meglett volna a remélt eredménye, de elseperte a második világháború vihara. 1956-ban egy újabb talpra állást kísérelt meg a nemzet. Mint a szunnyadó tűzhányóból az izzó folyam, úgy tört ki a magyarságból a szabadság és függetlenség vágya. Halálmegvető hősiességgel, fegyverrel a kézben fordult a külső és belső ellenséggel szembe. Hatalmas veszteségeket okozott a Magyarországot megszállva tartó szovjet csapatoknak, melyeket visszavonulásra kényszerített, s néhány nap alatt felszámolta a hírhedt ÁVO ellenállását. Október végére elnémultak a fegyverek, s néhány napig úgy tűnt, hogy ismét szabadok lettünk. Az új magyar kormány már csak a nyugati hatalmak elismerésére várt. Ekkor történt, hogy a nyugat, a „szabadságszerető” nyugat, a „szabadság bástyájával", Amerikával az élen ismét hátat fordított, cserbenhagyott bennünket. Eisenhower elnök Titón keresztül tudatta a szovjettel, majd pedig nyilvánosan is közzétette, hogy Amerika nem tart kívánatosnak semmiféle lázongást a Szovjetunió határán. Ezzel szabad kezet adott a szovjetnek a „lázongó" magyarok letörésére.

A vesztes szabadságharcot és forradalmat a véres megtorlások követték. A nemzet meghasonlott és befelé fordult. A Kádár-Aczél együttesnek aztán sikerült kiölni a magyar fiatalságból a nemzeti önbecsülés utolsó szikráját is. Ez, és a terhesség megszakításának törvényesítése eredményezte, hogy a magyarság évente 40-50 ezerrel, egy kisvárosnyi népességgel fogy. Ha e folyamatot nem tudjuk megállítani, kisnépből törpe néppé zsugorodunk, és ellenségeink nagy örömére eltűnünk a történelem színpadáról. Ahhoz, hogy nemzetünket meg tudjuk menteni a teljes pusztulástól, szembe kell néznünk a könyörtelen tényekkel, a valósággal. Fel kell mérnünk jelen helyzetünket, és meg kell határozni, hogy mi a teendőnk. E munka nem kezdődhet mással, mint a nemzethű történetírással. Valós múltunk ismeretéből meríthetjük mindazon tudást, akaratot és erőt, amely nélkülözhetetlen jövőnk építéséhez.

A Történelmi Magyarország területe 325,000 km2 volt. Ebből 4,000 km2-t Ausztriához, 63,000 km2-t Csehországhoz, 102,000 km2-t Romániához, 63,000 km2-t Szerbiához csatoltak. Továbbá a Magas-Tátra északi részéből Lengyelországnak is jutott egy darabka. Fiumét, az ország egyetlen tengeri kikötőjét pedig Olaszországnak ítélték. Magyarország elvesztette földművelésre alkalmas területeinek 61%-át, fakitermelésének 88%-át, arany, ezüst, réz és sóbányáinak 100%-át, vas termelésének 83%-át, vas- és acélgyárainak 60%-át, olajfinomítóinak 47%-át, hogy csak néhányat említsünk a legfontosabbak közül.

A történelmi Magyarország nemzetiségi állam volt. 1920-ban 20,886,000 lakossal. A magyarság lélekszáma tízmillió körül volt. Az elcsatolt területek lakosságának nemzetiségi mutatói: Ausztriához; 358,000 lélek, ebből 126,000 nem osztrák (25,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 5,000. Csehszlovákiához; 3,576,000, ebből 1,874,000 nem szlovák (1,000,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 700,000. Jugoszláviához; 4,122,000, ebből 3,093,000 nem szerb (500,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 350,000 alatt van. Romániához; 5,265,000, ebből 2,465,000 nem román (1,900,000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 1,700,000. Csonka-Magyarországnak maradt 7,516,000 lakosa. Ebből láthatjuk, hogy az elszakított területeken a magyarság lélekszáma nem szaporodott, hanem visszaesett, míg e területeken az utódállamok népessége kétszeresére nőtt az elmúlt nyolcvan évben. A történelmi Magyarország nemzetiségi térképén azt is láthatjuk, hogy közvetlen az újonnan meghúzott határokon túl, mintegy másfélmillió magyar élt csaknem színtiszta magyar falvakban, városokban. Ez a bíráskodó nagyhatalmak részéről az általuk fennen hirdetett demokratikus eszmék sárba-tiprása, és a magyarság létére törő bűnös merénylet volt.