Eltitkolt kis Katyn Felvidéken, a Duna partján“magyartalanító” szlovák tömeggyilkosság.

Ezt az ügyet valóban Dr. Janics Kálmán kaparta ki és ami lejött a mellékelt cikkben az teljesen igaz. Nem ez az egyetlen tömegsir. Sajnos van több is. A kommunista időkben, hatvanas évek, Dr. Ónody Zoltán a Nyitrai Pedagógiai Főiskola dékánhelyettese, aki a Magyar részleg vezetője volt, szintén foglalkozott vele. Bevitték kihallgatni pár napra és aztán nagyon csendes let. Hirtelen elvitték megoperálni és nem élte túl. Kész csoda, hogy Janics túlélte. Könyvét, a Hontalanság évei-t Illyés Gyula ellátta előszóval és kitért a Ligetfalusi tömegsirra. De a határon elvették a kéziratot. De párhuzamosan kijutott a másik, viszont Illyés előszavából ezt a hivatkozást kihagyták a nyugati kiadónál. Illyés Gyula jelezte is nekem, hogy valamire készül, de Marosi Júlia, Csoóri elvált felesége aztán elmondta a részleteket, mert ő intézte a csempészést.  üdv.G Gyula

September 22, 2013

A mind a mai napig agyonhallgatott pozsony-ligetfalusi tömegmészárlás feltárásáról szóló írásával emlékezünk a száz éve született Janics Kálmán orvosra, történészre, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának első tényfeltáró Írójára.

. http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/pozsony-ligetfalusi.jpg

A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg.

Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem.

A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani.

Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy − bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” − igenis voltak internáló táborok, talán több is, melyek közül a „leghíresebb” a pozsony-ligetfalusi (Petržalka) és a tölténygyári (Patronka).

A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely − minthogy már a háború befejezése után történt − nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után kiált.

Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.
Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is.

Pedig Berija „halálműhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Eduárd Beneš sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett.

Vannak visszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.
A sors úgy hozta, hogy − akaratom ellenére − mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről.

A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város területe, akkor még Ligetfalu (Peržalka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.
A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Čas tett közzé − nyilván dacolva bizonyos ellenállással − 1947 májusában.

A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megőriztem.

Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra.

Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott.

Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”

A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó.

Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy időben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget.
A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált.

Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.
A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határőrségi szerep is a vörös hadsereg joga volt.

Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol.

A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte.
Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség.

Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár.

A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszűnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában.

A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Előre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdős és mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített a határzónában.

Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalusi osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945 áprilisában az országhatár mentén légvédelmi futóárkokat ástak.

Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bűnösségét, mert a legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.
A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen előzmények vezettek 1947 májusában, amikor egy E. Bacusan nevű háború után meggyilkolt és eltűnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében az 1945 áprilisában ásott futóárkokban.
Csehszlovákiában az esetről egyedül a Čas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja közölt tájékoztatásokat, de május végével a Čas számára is megtiltották a további hírszolgáltatást. (Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!)

Nézzük azonban, mi áll a Čas 1947. május 22-ei számában.
A lap első oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ menti futóárokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több legyilkolt személyre bukkantak.”

Idézet a jelentésből: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság előtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott sokáig, míg az első bunkerhez hasonló helyen, ahol az első csontváz előkerült, tömegsírra bukkantak… Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak, keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús. A hullák többségének aranyfoga volt, miből az következik, hogy jól szituált személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot, egy személynél „Camel” amerikai cigarettát.

Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember.

Egy személy csak 16-17 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen személyeket agyonlőtték, valószínűleg a bunker tetején, onnan hullottak a gödörbe, majd rájuk kaparták a földet.

Azt beszélik − de még ez nincs bizonyítva −, hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak.

A hírek szerint ezeket az embereket előbb kirabolták, azután elvitték őket a határ menti futóárokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották.

Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérőben…

A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat személyt lőttek agyon és temettek el.”
Másnap, május 23-án nagybetűs cím olvasható a Čas első oldalán: „Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása?

Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el, amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák, a megbízhatatlan német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem lehet német bűntettnek minősíteni.

Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlőtt emberről van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”
A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsőbb nyomásra utal, további hír már csak május 31-én jelent meg a (Čas 3. oldalán: „Újabb holttesteket találtak az osztrák határon” − cím alatt ezeket olvashatjuk: „Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én − JK) huszonegy újabb holttestet sikerült kiásni.

Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövő héten várható.”
A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai ülésén, amikor is Géci képviselő választ követelt a belügyi megbízottól az eset tisztázására.

A Čas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselő követeli a ligetfalui rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van eltemetve.”

M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak − ún. povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyről).
Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam (1965-ben), hogy az áldozatok névsora és más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz hozzájutni a táborparancsnokság segítségével.

Későbbi megsemmisítésüket valószínűnek kell tartani.
Mivel 1977-ben a Hontalanság évei című könyvem kéziratában röviden megemlékeztem a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott.
http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/5.jpg

Megkezdődött a zaklatásnak éppen nem nevezhető állandó fenyegetés, kétszer menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül. Amikor a kézirat nyugatra került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvű szócsöve 1979. január 24-én keményen megtámadott.

„A „Charta 77″ szocialistaellenes pamflet egyik védelmezője, az ellenséges rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos, akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idős korára nem gyógyításra, hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a szocializmus elleni gyűlöletnek terjesztésére vállalkozott” − vádol „bizonyos” Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” című cikk felbérelt szerzője, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.

Íme: „Az ellenforradalmi erőknek a válság időszakában tanúsított magatartásától buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban« ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetőzik A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség című pamfletjében, amely az Új Látóhatár című magyar emigráns folyóiratban jelent meg.”(…)
A cikk summázatta is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges fejlődése 1948-1949-től sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök időkre felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók kapcsolataiba.

A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata, kapcsolataik és érdekeik. http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/csurogi_emlekmu_kicsi.jpg

A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”
Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem a szlovák hatalmasságok szemében vagyok veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját − bizonyíthatóan − a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt.

1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a munkahelyemen E. úr, a rendőrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a következőket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” − És az Új Szó cikke? − kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta megakadályozni.
Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás külföldi érdekek tetszését vagy nem.
(Forrás: Janics Kálmán A Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív bűnössége”)
***
Janics Kálmán 1912. december 29-én született Vágkirályfán, ugyanitt halt meg 2003. augusztus 20-án. 1931-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben orvosi diplomát szerzett a pozsonyi egyetemen. Számtalan felvidéki városban, községben (Trencsén, Komárom, Nádszeg, Jolsva, Rozsnyó) dolgozott, mint kórházi vagy magánorvos. 1978-ban A hontalanság évei című könyvének svájci megjelenése után kitiltották a Rozsnyói járásból, ezért visszaköltözött szülőfalujába, Vágkirályfára. 1989-ig a vágsellyei Duslo, illetve a Hydrostav vállalat üzemi orvosaként tevékenykedett. A műve megjelenése után a Szlovák Titkosszolgálat célkeresztjébe került, és minden közéleti tevékenységét megfigyelték.
1989 után aktív közéleti szerepet vállalt és egyik alapítója, illetve tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990-92 között parlamenti képviselő volt.
1936 óta publikált, cikkei azonban 1945-68 között politikai okok miatt Csehszlovákiában nem jelenhettek meg. 1945 őszén, ill. 1950 nyarán vizsgálati fogságba is került. A dubčeki érában, 1968-70 között a csehszlovákiai magyar sajtóban számos tényfeltáró írása jelent meg a felvidéki magyarság 1945 utáni meghurcoltatásairól és a magyar közösség jogi helyzetéről. Munkássága elismeréseképpen szülőfalujában mellszobrot állítottak emlékére. Az 1989-es rendszerváltáskor aktív közéleti szerepet vállalt, egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990–1992 között parlamenti képviselő volt.

Kitüntetései:
1989 Bethlen Gábor-díj
1998 Pro Probitate – A Helytállásért Díj
1998 A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
Művei
1939 Válságunk felvidéki szemmel. Új Élet 1939.
1979/1989 A hontalanság évei. Bern/Budapest (angolul: 1982; szlovákul: 1994).
1993 A kassai kormányprogram és a magyarság “kollektív bűnössége”. Bratislava.
1994 Eltévedtünk Európában

Szerző: http://www.magyartudat.com

- See more at: http://kolozsvaros.ro/2013/09/eltitkolt-kis-katyn-felvideken-a-duna-partjan-%E2%80%93-%E2%80%9Cmagyartalanito%E2%80%9D-szlovak-tomeggyilkossag/#sthash.pi7yx03O.dpuf