Eltitkolt kis Katyn Felvidéken, a Duna partján“magyartalanító” szlovák
tömeggyilkosság.
Ezt az ügyet
valóban Dr. Janics Kálmán kaparta ki és ami lejött a mellékelt cikkben az
teljesen igaz. Nem ez az egyetlen tömegsir. Sajnos van több is. A kommunista
időkben, hatvanas évek, Dr. Ónody Zoltán a Nyitrai Pedagógiai Főiskola
dékánhelyettese, aki a Magyar részleg vezetője volt, szintén foglalkozott vele.
Bevitték kihallgatni pár napra és aztán nagyon csendes let. Hirtelen elvitték
megoperálni és nem élte túl. Kész csoda, hogy Janics túlélte. Könyvét, a
Hontalanság évei-t Illyés Gyula ellátta előszóval és kitért a Ligetfalusi
tömegsirra. De a határon elvették a kéziratot. De párhuzamosan kijutott a másik,
viszont Illyés előszavából ezt a hivatkozást kihagyták a nyugati kiadónál.
Illyés Gyula jelezte is nekem, hogy valamire készül, de Marosi Júlia, Csoóri
elvált felesége aztán elmondta a részleteket, mert ő intézte a csempészést.
üdv.G Gyula
A mind a mai napig agyonhallgatott pozsony-ligetfalusi tömegmészárlás
feltárásáról szóló írásával emlékezünk a száz éve született Janics Kálmán
orvosra, történészre, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának első tényfeltáró
Írójára.
.
A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak
számító kormányprogram előirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci
színezetű formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött
internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek)
felállításával valósítottak meg.
Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e
valamit, vagy sem.
A hosszabb-rövidebb időre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból
akár külön könyvet is össze lehetne állítani.
Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy − bármennyire agyonhallgatja is
a „hivatalos történetírás” − igenis voltak internáló táborok, talán több is,
melyek közül a „leghíresebb” a pozsony-ligetfalusi (Petržalka) és a tölténygyári
(Patronka).
A következőkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely − minthogy már
a háború befejezése után történt − nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt,
hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélőszék után
kiált.
Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínűség szerint
szülőföldjükről elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.
Sokat olvastunk már a második világháború legyőzöttjeinek háborús bűneiről, de
ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott
a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a győztesek háborús bűneiről
mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is.
Pedig Berija „halálműhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl.
már a háború idején, ezt Eduárd Beneš sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a
kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett.
Vannak visszavonhatatlanul kötelező tanulságok, szembe kell fordulni a
legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.
A sors úgy hozta, hogy − akaratom ellenére − mai titkok birtokába jussak;
részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját
vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak
is nevezhető tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezéséről.
A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város
területe, akkor még Ligetfalu (Peržalka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút
között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és
tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.
A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s
nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák
koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Čas tett közzé − nyilván dacolva
bizonyos ellenállással − 1947 májusában.
A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket,
fel sem tűntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges
kegyetlensége miatt) mégis megőriztem.
Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől,
mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást.
Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra.
Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar
koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott.
Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te
ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem:
„Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”
A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia
kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a
gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy
volksbundista németekről volt szó.
Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy időben éppen folyt
a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a
Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták
volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt,
hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az
ellenséget.
A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő
magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom
1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére
deportált.
Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború
utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.
A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti
barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a
felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen
„partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei
látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határőrségi szerep is
a vörös hadsereg joga volt.
Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt
Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol.
A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945
novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte.
Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség.
Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva
területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német
Birodalomhoz csatolták, ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui
osztrák-csehszlovák országhatár.
A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában
maradt. A határ megszűnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság
részleteinek kibogozásában.
A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Előre kell bocsátani, hogy
az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben,
metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdős és
mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített a
határzónában.
Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalusi
osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945
áprilisában az országhatár mentén légvédelmi futóárkokat ástak.
Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bűnösségét, mert a
legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.
A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen előzmények
vezettek 1947 májusában, amikor egy E. Bacusan nevű háború után meggyilkolt és
eltűnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra
bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében
az 1945 áprilisában ásott futóárkokban.
Csehszlovákiában az esetről egyedül a Čas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja
közölt tájékoztatásokat, de május végével a Čas számára is megtiltották a
további hírszolgáltatást. (Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!)
Nézzük azonban, mi áll a Čas 1947. május 22-ei számában.
A lap első oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ
menti futóárokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több
legyilkolt személyre bukkantak.”
Idézet a jelentésből: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a
Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság előtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti
sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken
kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott
sokáig, míg az első bunkerhez hasonló helyen, ahol az első csontváz előkerült,
tömegsírra bukkantak… Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak,
keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús. A
hullák többségének aranyfoga volt, miből az következik, hogy jól szituált
személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot,
egy személynél „Camel” amerikai cigarettát.
Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember.
Egy személy csak 16-17 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen
személyeket agyonlőtték, valószínűleg a bunker tetején, onnan hullottak a
gödörbe, majd rájuk kaparták a földet.
Azt beszélik − de még ez nincs bizonyítva −, hogy az áldozatok a ligetfalusi
megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak.
A hírek szerint ezeket az embereket előbb kirabolták, azután elvitték őket a
határ menti futóárokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották.
Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború
végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérőben…
A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat
személyt lőttek agyon és temettek el.”
Másnap, május 23-án nagybetűs cím olvasható a Čas első oldalán: „Miért érdeke a
Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása?
Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el,
amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák, a megbízhatatlan
német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem
lehet német bűntettnek minősíteni.
Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlőtt
emberről van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”
A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsőbb nyomásra utal,
további hír már csak május 31-én jelent meg a (Čas 3. oldalán: „Újabb
holttesteket találtak az osztrák határon” − cím alatt ezeket olvashatjuk:
„Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én − JK) huszonegy újabb holttestet
sikerült kiásni.
Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka
tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövő héten várható.”
A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még
egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai
ülésén, amikor is Géci képviselő választ követelt a belügyi megbízottól az eset
tisztázására.
A Čas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselő követeli a ligetfalui
rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van
eltemetve.”
M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve
elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak − ún.
povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyről).
Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam (1965-ben), hogy az áldozatok névsora és
más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz
hozzájutni a táborparancsnokság segítségével.
Későbbi megsemmisítésüket valószínűnek kell tartani.
Mivel 1977-ben a Hontalanság évei című könyvem kéziratában röviden megemlékeztem
a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott.
Megkezdődött a zaklatásnak éppen nem nevezhető állandó fenyegetés, kétszer
menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül. Amikor a kézirat nyugatra
került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvű szócsöve 1979.
január 24-én keményen megtámadott.
„A „Charta 77″ szocialistaellenes pamflet egyik védelmezője, az ellenséges
rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos,
akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idős korára nem gyógyításra,
hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a
szocializmus elleni gyűlöletnek terjesztésére vállalkozott” − vádol „bizonyos”
Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” című cikk felbérelt
szerzője, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése
kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.
Íme: „Az ellenforradalmi erőknek a válság időszakában tanúsított magatartásától
buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban«
ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai
nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán
nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetőzik A csehszlovákiai
magyar nemzeti kisebbség című pamfletjében, amely az Új Látóhatár című magyar
emigráns folyóiratban jelent meg.”(…)
A cikk summázatta is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges
fejlődése 1948-1949-től sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia
gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök időkre
felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó
osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók
kapcsolataiba.
A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk
szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata,
kapcsolataik és érdekeik.
A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”
Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem a szlovák hatalmasságok szemében vagyok
veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját −
bizonyíthatóan − a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt.
1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a
munkahelyemen E. úr, a rendőrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a
következőket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” − És az
Új Szó cikke? − kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta
megakadályozni.
Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének
ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot,
tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás külföldi érdekek tetszését
vagy nem.
(Forrás: Janics Kálmán A Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív
bűnössége”)
***
Janics Kálmán 1912. december 29-én született Vágkirályfán, ugyanitt halt meg
2003. augusztus 20-án. 1931-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett,
majd 1937-ben orvosi diplomát szerzett a pozsonyi egyetemen. Számtalan felvidéki
városban, községben (Trencsén, Komárom, Nádszeg, Jolsva, Rozsnyó) dolgozott,
mint kórházi vagy magánorvos. 1978-ban A hontalanság évei című könyvének svájci
megjelenése után kitiltották a Rozsnyói járásból, ezért visszaköltözött
szülőfalujába, Vágkirályfára. 1989-ig a vágsellyei Duslo, illetve a Hydrostav
vállalat üzemi orvosaként tevékenykedett. A műve megjelenése után a Szlovák
Titkosszolgálat célkeresztjébe került, és minden közéleti tevékenységét
megfigyelték.
1989 után aktív közéleti szerepet vállalt és egyik alapítója, illetve
tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990-92
között parlamenti képviselő volt.
1936 óta publikált, cikkei azonban 1945-68 között politikai okok miatt
Csehszlovákiában nem jelenhettek meg. 1945 őszén, ill. 1950 nyarán vizsgálati
fogságba is került. A dubčeki érában, 1968-70 között a csehszlovákiai magyar
sajtóban számos tényfeltáró írása jelent meg a felvidéki magyarság 1945 utáni
meghurcoltatásairól és a magyar közösség jogi helyzetéről. Munkássága
elismeréseképpen szülőfalujában mellszobrot állítottak emlékére. Az 1989-es
rendszerváltáskor aktív közéleti szerepet vállalt, egyik alapítója és
tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990–1992
között parlamenti képviselő volt.
Kitüntetései:
1989 Bethlen Gábor-díj
1998 Pro Probitate – A Helytállásért Díj
1998 A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
Művei
1939 Válságunk felvidéki szemmel. Új Élet 1939.
1979/1989 A hontalanság évei. Bern/Budapest (angolul: 1982; szlovákul: 1994).
1993 A kassai kormányprogram és a magyarság “kollektív bűnössége”. Bratislava.
1994 Eltévedtünk Európában
Szerző: http://www.magyartudat.com