Bajcsy-Zsilinszky Endre üzenete Ronald S. Laudernek

 

 

Másfél évtizede az első Orbán-kormány vezette be az úgynevezett holokauszt emléknapját, néhány évvel később pedig megjelent a színen az Élet Menete Alapítvány, az internacionális holokausztipari vállalkozás hazai képviselete. S bár a h-emléknap április tizenhatodika, a felvonulók nem ekkor, hanem vasárnap tesznek sétát Budapesten. Nincs ebben semmi meglepő: a zsidóknak a szombat az Úr napja, a vasárnap nekik olyan, mint minden más munkanap. Megszoktuk, hogy az évről évre ismétlődő felvonuláson külföldről is érkeznek zsidók, őket és hazai fajtársaikat egészítik ki a Hit Gyülekezete nevű szekta közismerten Izrael-imádó hívei. Nem meglepő tehát az sem, hogy ezen a napon néhány órára ideköltözik Tel-Aviv, s a cionista állam zászlói lobognak életmenetelő kezekben. Ez a rendezvény a zsidó faji felsőbbrendűség demonstrálása. A mostani vonulás érinti a Bajcsy-Zsilinszky Endréről elnevezett belvárosi közterületet is. Ha a vonulók felpillantanak az utcatáblára, gondoljanak arra, mint üzen nekik az antifasiszta hősként elkönyvelt Bajcsy-Zsilinszky.

Forrás: https://kuruc.info/r/9/141958/

 

https://kuruc.info/galeriaN/2012/kommunistazsido150413_01.jpg
Nem mindig meneteltek olyan magabiztosan

 

 

Amikor az egyik napilapban olvastam, hogy a Bajcsy-Zsilinszky utat is érinti az idei Élet Menete, eszembe jutott egy régi cikk, amelyet az akkor még csak Zsilinszky Endre néven szereplő újságíró-politikus írt az egyik keresztény napilapba.

 

1922 tavaszán az Erzsébetvárosi Körben bomba robbant, több ember meghalt, sokan megsebesültek. Az áldozatok zsidók voltak. A zsidó-liberális sajtó az Ébredő Magyarok Egyesületét vádolta a terrortámadással, holott erre semmi bizonyítékot nem talált a nyomozás. Az egyik liberális lapban a neves zsidó író, Kóbor Tamás siratta el az áldozatokat, s többek között így fogalmazott: „Csak hasznosak, csak lelkesek, csak magyarok voltunk.” Ezt írta magukról, a zsidókról.

 

Zsilinszky Endre, a Szózat című napilap főmunkatársa, Sine ira et studio című vezércikkében válaszolt Kóbor Tamásnak. Tudom, ma Bajcsy-Zsilinszky pályáját többféleképpen ítélik meg, ez a cikke azonban véleményem szerint olyan álláspontot képvisel, amely ma is igazodási pont lehet számunkra. Kóbor Tamás idézett mondatára az alábbiakat válaszolta Zsilinszky:

 

Csak egy nép van, egy fajiság a föld kerekén, amely magában hibát nem talál. Mindenki lehet bűnös a magyar sors tragikumának előkészítésében, a legnagyobb magyartól a legkisebbig, csak egy töredéke a magyar lakosságnak nem. És ez a hibátlan, ez a bűntelen a Kóbor Tamás népe. /…/ Minket gyűlölködéssel vádolnak. Szeretném egyszer az ótestámentumot és azon túl is a zsidók történelmét végigolvasni egy igazi zsidóemberrel és szeretném neki megmutatni, van-e nép a föld hátán, amely úgy szeretné önmagát, enfajtáját, úgy tudná gyűlölni az idegent és üldözni, mint a zsidó. Nagy öntudat, rettentő mélységű faji öntudat és céltudatosság potenciája halmozódott föl a zsidó fajban. Nem bír kiszakadni egy percre sem önmagából, nem bír a zsidó lélek azzal az objektivitással belemerülni a nagy mindenség tengerébe, mint más ember: öntudatosan vagy öntudatlanul ott világol elméje előtt vagy ösztönei mélyén a nagy faji cél. Enélkül az önimádás nélkül nem lehetett volna „örök faj”-nak megmaradni máig, hiszen tehetségben sokkal különbek voltak a hellének, államalkotó képességben és vitézségben a rómaiak, hódító erőben a törökök, a hunok és magyarok. De faji öntudatban és konok célratörésben voltak gyöngébbek.

 

Zsilinszky tehát a zsidókérdést elsősorban faji kérdésnek látja. Fajinak abban az értelemben, hogy maga a zsidóság helyezkedik a faji felsőbbrendűség álláspontjára. A helyes önismeret beteges hiánya jellemzi a zsidóságot, amely minden más népet bűnökkel vádol, miközben önmaga az erkölcsi tökéletesség szerepében pózol. Ezért nincs, ezért nem lehet közeledés magyarság és zsidóság között. A zsidóság beteges fajimádata ugyanis erkölcstelenség:

 

Ha eltekintek attól, hogy magyar vagyok és magyarnak akarom tudni hazámat a következő ezredévben is, talán a Holdban azt mondanám: igaza van annak a népnek, amely semmit sem ismer be a maga bűneiből, mert az talán kiszolgáltatná fajtája egyeseit mások ítélkezésének. Nem erkölcsileg, de fajtája szempontjából van igaza. Ezt azonban nem mondhatom, mert magyar vagyok. Sőt azt kell mondanom: ezen a ponton bukik meg minden törekvés, mely magyart a zsidóval összebékíteni akar. Hiszen mindnyájan tudjuk, ha voltak bűnös magyarok, aránytalanul többen voltak bűnös zsidók ebben az országban a magyar nemzet jövője szempontjából. Miért késik hát ennek beismerése máig, még tisztességes és jóhiszemű zsidó emberek részéről is? Hiszen éppen ez bizonyítja legjobban, hogy van külön és a magyarral vajmi nehezen olvadó zsidó fajiság, mert ha nem volna, nem is kellene védelmezni ilyen igazságtalan módon.

 

Gyűlölet nincs bennünk egy szikrányi sem, de van véren, szenvedésen, kínon, nemzetünk gyalázatán és bukásán szerzett megismerés. Nem lehet két Istennek szolgálni egyszerre, nem lehet két fajhoz tartozni egyszerre, nem lehet két tradíciót ápolni egyszerre. Ehhez a kérdéshez én hozzászólhatok, mert önmagamban és másokban sokat vizsgáltam a faji kérdést. /…/ A faji kérdés hatalmi kérdés, az élet és halál kérdése. Nekünk tehát szintén igazunk van akkor, ha arra törekszünk, hogy ebben az országban a magyar ember legyen az úr és az igazi, meg nem rontott, őseredetiségét minden árja beolvadás mellett is megőrzött turáni magyar fajiság szelleme viruljon ezen a földön.

 

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy mint minden más nép, elsősorban pedig a zsidó: mi is a magunk fajiságának határozott tartalmat akarunk adni és abban vérség, történelmi öntudat és világnézlet egy fókuszban való találkozását keressük. Ez minden fajnak joga is, kötelessége is. Nem jogfosztást jelent ez, nem is jelentheti azt, csupán annyit, hogy magyar csak az lehet, aki fönntartás nélkül, nem sandítva idegen istenek felé, nem ápolva a fórumon más tradíciókat, mint a háztűzhely mellett, nem ingadozva két fajiság, két történelem, két Isten, két nemzeti célkitűzés között: minden vércseppjében és minden idegszálában, lelke minden rezzenésében egy akar és egy tud lenni a magyar néppel. (Szózat, 1922. április 9. 1-2. o.)

 

Bajcsy-Zsilinszky Endre tehát két dolgot állít. Egyik tétele az, hogy a zsidóság magát hibátlannak, bűntelennek tekinti, ami megakadályoz mindenféle közeledést zsidóság és magyarság között. A másik tétel az elsőből következik: a zsidóság őrzi a maga külön (a bűntelenség mítoszával bélelt) fajiságát, ezért a magyarságnak is az a feladata, hogy őrizze meg a maga magyarságát (a bűntelenség mítosza nélkül), s biztosítsa, hogy ebben az országban a magyar legyen az úr.

 

https://kuruc.info/galeriaN/2012/bajcsy_zsilinszky_endre150413_01.jpg
Bajcsy-Zsilinszky Endre

 

Bajcsy-Zsilinszky Endre Meggyőződésem, hogy mindkét tétel igaz és helyes. A szerző 1922-ben papírra vetett szavai ma is érvényesek, jó, ha ezt tudja Ronald S. Lauder. Jó, ha ezt tudják a faji felsőbbrendűség mítoszának betegei, az Élet Menete szervezői. Most pedig szembesítsük Bajcsy-Zsilinszky első állítását a tényekkel. Nézzük meg, mi mindent írt a zsidó sajtó a kereszténység, a magyarság ellen 1945, Magyarország szovjet megszállása után. Az alábbiakban a ma is létező Új Életből, a hazai zsidóság lapjából idézek néhány mondatot. Az olvasó pedig majd eldönti, van-e bűn zsidó oldalon. Az Új Élet című lap első száma 1945. december 27-én jelent meg. A fejlécben ez olvasható: „A magyar zsidóság lapja”. Az újságot ma a Mazsihisz adja ki, korábban a Mazsihisz elődszervezete volt a lapgazda.

 

https://kuruc.info/galeriaN/egyeb/zsidsajt454.jpg

 

Az Új Élet már 1946-ban több cikkben támadta Mindszenty József hercegprímást és a hazai katolicizmust, de az igazi támadás 1947-ben indul meg. Megjegyzendő, hogy a lap már ekkor kommunista szellemiségű, mintha a Szabad Népet olvasnánk. A hazai felekezeti lapokat végigtekintve ez egészen egyedi és kivételes. Csak a zsidó felekezeti sajtó állt teljes mellszélességgel a bolsevikok mellé

 

A hithű kommunista Sós Endre (a zsidó szervezet későbbi főnöke) például ezt írta 1947 nyarán:

 

Mindszenty keveseli a zsidók pusztulását. Ugyanakkor sokallja a földbirtokreformot. A két gondolat összekapcsolása – tipikusan fasiszta színezetű koncepció. A magyar köztársaság vezetői jól teszik, ha gondosan ügyelnek a szellemi ellenforradalom erőire! Mindszenty József – sajnos! – középpontja és kisugárzója ezeknek a szellemi ellenforradalmi energiáknak! (Új Élet, 1947. június 26. 4. o.)

 

A következő lapszám címoldalán ismét Mindszenty nevével találkozunk (a vezércikk címe: „Még egyszer: Mindszentyről!”). Ebben a cikkben olvasható az a szabadnép-ízű megállapítás, amelynek mélységes sötétsége ma is elborzaszt: „Nem látjuk azt, hogy az egyházat valóban a katolikus dolgozók irányítják.” Ez Rákosi Mátyás hangja.

 

Szemelgessünk tovább. A gazdag anyagot nem tudom teljes részletességgel az olvasók elé tárni, ehhez többrészes cikksorozatra lenne szükség.

 

1947 júliusában a legförtelmesebb zsidó publicista, a grafomán Rónai Mihály András rúg bele Mindszenty Józsefbe. Írásának egyetlen részletét idézem:

 

Ami nevezetesen Mindszenty Józsefet illeti – aligha cáfol rám a történelem, ha prímásságát nemzeti csapásnak, sőt mindenekelőtt az egyházat érhető legnagyobb csapásnak tartom. Ez a prímás olyan feladattal került szembe, amelynek megoldása a magyar egyháztörténet legnagyobb alakjává tehette volna: olyan pogánysággal ugyanis, amelyhez foghatót Európának e pontján utoljára Szent István talált. S ez a prímás /…/ nemcsak olyan ember figuráját mutatta, akinek szempontjait s egész egyéniségét a roppant szituáció méretei és kilátásai szemmel láthatóan meghaladják, hanem éppenséggel olyan pásztorét, aki ezen az emberáldozattól füstös terepen pásztorbotját Vata és Koppány végképp elfajult utódainak nem megtérítésére, hanem bátorítására suhogtatja. A magyar nemzeti történetírásról nem is szólva, nem hiszem /…/, hogy akadjon majd egyházi történetírás, amely Mindszenty Józsefet felmentse végzetes mulasztásainak s éppily végzetes cselekedeteinek súlya alól. (Új Élet 1947. július 17. 3-4. o.)

 

A szerző tévedett. Ma már senki nem tudja, ki volt Rónai Mihály András, akinek jelentéktelen munkássága füstként illant el a semmibe. Mindszenty József nevét viszont az egész világ ismeri.

 

A honi zsidóság lapja persze nemcsak Mindszentyt ócsárolja. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a keresztényellenes támadásokkal egy időben a zsidó lap lelkesen ünnepelte a Szovjetuniót és Sztálint. Az Új Élet 1947. november 13-án megjelent számában olvasunk például arról, hogy a szovjet szocialista forradalom 30. évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a Dohány utcai zsinagógában „Az istentisztelet keretében dr. Herskovits Fábián pesti rabbi a Dohány utcai templomban méltatta az orosz szocialista forradalom jelentőségét.” A cikk szerint a rabbi beszéde „a hívek tömegére nagy hatást tett”. Tény, hogy Mindszenty és más keresztény főpapok soha nem méltatták a bolsevik forradalom győzelmét. Sem az esztergomi bazilikában, sem a Dohány utcához közel eső pestiben

 

. 1948-ban a Mindszenty-ellenes hang megerősödik. Az Új Élet újévi számában a 48-as magyar forradalom és szabadságharc közelgő száz éves évfordulójára utalva ismét Rónai Mihály András gyalázza a prímást:

 

Zsidó, magyar zsidó, ki negyvennyolcra vállat vonsz, s kinek nem kell utóda sem, az ifjú magyar Harmadik Köztársaság (mert akad ilyen zsidó is) – eredj, lökd mélyebbre a Duna iszapjába halott apádat: ünnepelj és szabotálj – vele. Vele, Mindszentyvel, s mind a többi Pehm-mel, akinek te Kohn voltál és Kohn maradsz, pedig Kovácsnak is régibb vagy, mint ők Mindszentynek. (Új Élet 1948. január 1. 3. o.)

 

Való igaz, Mindszenty eredeti neve Pehm József volt, de német eredetű családja már régen asszimilálódott, magyar volt. A rasszista fajzsidó azonban azt állítja, hogy a Kohnból lett Kovács régibb, mint a Pehmből lett Mindszenty. Ehhez nem kell kommentár.

 

1948 kora nyarán tartották a Pesti Izraelita Hitközség közgyűlését. Az eseményről szóló beszámolóban olvassuk:

 

A Himnusz, a Hatikva és az Internacionálé eléneklésével fejeződött be a Pesti Izraelita Hitközség új képviselőtestületének közgyűlése.

 

A cikk írója meg is magyarázza, miért csendült fel a magyar és a zsidó himnusz után a bolsevik nóta:

Az Internacionálé a szocializmus felé irányuló népi demokrácia hangja volt, azé a népi demokráciáé, amely megadta szabadságunkat, őrzi életbiztonságunkat, lehetővé teszi munkálkodásunkat és életünk, jövőnk, mindenünk alapja. (Új Élet 1948. június 3. 1. o.)

 

Mindszenty József bíboros munkásságát természetesen lehet bírálni, mindenki hibázik. Az viszont tagadhatatlan, hogy a püspökkari konferenciák végén sem akkor, sem később nem dalolták el az Internacionálét. Katolikusok a magyar és a pápai himnusz mellett a Boldogasszony anyánkat szokták énekelni. (Ugyanebben a lapszámban olvassuk a hírt, hogy 1948. május 23-án volt dr. Schweitzer József pécsi főrabbi beiktatása. A nemrég elhunyt főrabbira még visszatérek.)

 

1948 őszén (nem sokkal Mindszenty bíboros letartóztatása előtt) a kommunista sajtó szinte minden nap gyalázta a prímást. A bolsevik kórusba illeszkedett a zsidóság lapja is. Példának álljon itt egy novemberi idézet:

 

Mindenki láthatja, hogy Mindszenty minden pásztorlevele és beszéde egyenetlenséget szít, kártékony az országra. De azt sem felejtjük el, hogy amikor két év előtt mozgalom indult az egyházak együttes antiszemitizmusellenes fellépésére, Mindszenty bíboros megtagadta egyháza részvételét. (Új Élet 1948. november 18. 3. o.)

 

1948. november végén az Új Élet megemlékezik a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 30. évfordulójáról. Egyetlen mondat a zengzetes cikkből:

 

Kétségtelen, hogy ez az évforduló volt az utolsó idők legnagyobb magyar eseménye. (Új Élet 1948. november 25. 2. o.)

Ugyanebben a számban az Új Élet beszámol arról a miskolci kiállításról, amely a „fekete reakció” múltját és jelenét mutatta be. A téma természetesen ismét Mindszenty bíboros, aki az Új Élet szerint a Zalai Magyar Élet 1944. május 8-án megjelent számába antiszemita cikket írt:

 

Olyan cikket írt a Zalai Magyar Élet-ben, amely erkölcsi hátteret kívánt adni a deportálásoknak. Mindszenty már akkor is az volt, ami ma: a fasizmus egyik szellemi oszlopa. (Uo.)

 

Tudom, a fajzsidóság egyik ismérve az állandó hazudozás, a biztonság kedvéért mégis megnéztem a Zalai Magyar Élet említett lapszámát. Természetesen nincs benne semmilyen Mindszenty-cikk, a bolsevik zsidóság szennylapja ismét hazudott.

 

 

 

https://kuruc.info/galeriaN/2012/Mindszenty150328_01.jpg
Mindszenty az Új Élet-olvasók bírósága előtt

 

 

1948 decemberében (néhány nappal a bíboros letartóztatása előtt) a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája (a Mazsihisz elődje) elnöke, Stöckler Lajos így kommentálta a felekezeti iskolák néhány hónappal korábban történt államosítását:

 

Az izraelita hitfelekezet általános iskoláit államosították, éppúgy, mint a többi felekezet iskoláit. Ebben nem lehet véleménykülönbség, mert senkisem kívánhatja, hogy két-három zsidó általános iskola fennmaradjon, ugyanakkor más felekezetek általános iskoláinak egész sora legyen az országban, ahol antiszemitizmusra neveljék 6 éves korától az ifjúságot. Létfontosságú, hogy ezek a tűzfészkek eltűnjenek. (Új Élet 1948. december 9. 2. o.)

 

Az Új Élet 1948. december végi lapszáma Sztálint köszönti. A Mindszentyt és a kereszténységet folyamatosan gyalázó zsidó lap így írt a bolsevik tömeggyilkosról:

 

Köszöntjük benne a Nagy Felszabadítót, az országok és népek szabadságának megvalósítóját, a szocializmus úttörőjét, a kizsákmányolás eltörlőjét! Köszöntjük Sztálinban az elnyomottak bilincseinek széttörőjét és a még elnyomatásban lévők reménységét. (Új Élet 1948. december 23. 4. o.)

 

Néhány nappal később, karácsony másnapján tartóztatták le Magyarország prímását, a katolikus egyház bíborosát.

 

1949. január elején jelent meg az Új Élet következő száma, amelynek címoldalán a vezető publicisztika természetesen Mindszenty Józseffel foglalkozik, aki ekkor már az Andrássy út 60. lakója volt. Ezt az írást teljes terjedelmében idézem, mert tudomásom szerint eddig sehol nem közölték újra.

 

MINDSZENTY ügye mellett mi sem térhetünk egyszerűen napirendre. A Mindszenty-ügy nem egyik, vagy másik társadalmi réteg, nem egyik, vagy másik párt, nem egyik, vagy másik felekezet, hanem az egész magyar nép ügye. Az esztergomi érsek, aki most az államrendészeti hatóságok őrizetében van és – a bizonyítékok súlya alatt – bevallani kényszerült bűneit, minden magyar dolgozó ellen vétkezett.

 

A Mindszenty-ügy körül – pedig még hátra van az ügyészségi vizsgálat stádiuma és a bírói eljárás – máris minden, de minden tisztázódott. Nem kellettek terhelő tanuk. A terhelő bizonyítékokat Mindszenty sajátkezű feljegyzései szolgáltatták. Ezekhez csatlakoztak azután azok a külföldi személyektől származó levelek, amelyek reflektorszerűen világítottak be az esztergomi prímási palotában lezajlott machinációkra.

 

Nem egyházi kérdésekről van szó. Másról. A hazaárulás legtipikusabb esetéről.

 

Nem vallási problémák forognak szőnyegen (sic!) Más problémák kerültek előtérbe. A Mindszenty bíborosi palástjának árnyékába bújó reakciósok manőverei, amelyeket Mindszenty, az esztergomi prímás egyházi tekintélyével fedezett. Fedezett? Nem! Mozgatott. Irányított. Szervezett.

 

Az egyház szabadságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Mindszenty évekig visszaélhetett az egyház szabadságával.

 

A vallás szabadságát semmi sem tanusítja jobban, mint az, hogy Mindszenty évekig reakciós eszmék palástolására használta fel a vallás tanításainak hirdetésére szolgáló templomi szószékeket.

 

Mi derült ki Mindszenty esetében?

 

Kiderült, hogy – Mindszenty volt éveken keresztül a magyarországi reakciós megmozdulások centrális figurája.

 

Kiderült, hogy – az esztergomi prímási palota volt éveken keresztül a magyarországi reakciós szervezkedések központja.

 

Kiderült, hogy – Mindszenty idegen állam besúgójaként tevékenykedett.

 

Kiderült, hogy – Mindszenty idegen államot magyarországi belügyekbe való beavatkozásra buzdított.

 

Ennyi a közelmúltról! Ennyi a tegnapról. De van – ó, mennyire van! – tegnapelőtt is. Mindszenty dicstelen tegnapjához dicstelen tegnapelőtt is társult.

 

Kiderült, hogy - Mindszenty a legvéresebb háborús uszító volt.

 

Kiderült, hogy – Mindszenty az imrédysta országrontásért hevült.

 

De kiderült más is. Kiderült, hogy az esztergomi prímási palotából olyan ember akart – amire nem volt illetékes – politizálni, akinek a politikai horizontja legfeljebb a Horthy-korszak népnyúzó és népmérgező szolgabíráinak politikai „széleslátásához” (sic!) hasonlítható. Mindszenty nem tudta, hol él, kié a hatalom, kik a szövetségesei és kikkel áll szemben? Mindszenty azt hitte, hogy még mindig mellőzni lehet a magyar nép akaratát és még mindig „jó” partnerek a tróntalan uralkodók, a levitézlett hercegek és egyéb politikai kalandorok!

 

A magyar népi demokrácia sokáig mutatott türelmet. Ezt a türelmet egyesek félre is értették. Félreértették és a gyengeség jelének tartották. Pedig a magyar népi demokrácia azért volt türelmes, mert nem félt az esztergomi prímási palotában lezajló „játékról”! Ereje tudatában megvárta a végső lehetőséget!

 

A fekete reakció kiskirálya azonban nem nyugodott. Egyre tovább és tovább provokált, egyre újabb és újabb támadásokra vetemedett. Erre azután lesujtott a magyar népi demokrácia ökle!

 

Most már az igazságszolgáltatásé a végső szó. Most már a bíráknak kell eldöntenie Mindszenty bűnösségének fokát. A jogi megfogalmazású ítélet még hátra van! De a magyar nép verdiktje máris elhangzott!

 

Mindszenty bűnös, bűnös és bűnös. Hazaárulásban, országrontásban, nemzetének megtagadásában és idegen érdekek szolgálatában. (Új Élet, 1949. január 6. 1. o.)

 

A fenti förmedvényhez csak egyetlen megjegyzést fűzök: a protestáns felekezeti lapok nem kommentálták Mindszenty letartóztatását, nem gyalázták a rab prímást. Csak a zsidók lapja uszított Mindszenty és a mögötte álló katolikus egyház ellen.

 

Persze nemcsak a magyar prímással volt baj. Amikor Hlond lengyel prímás halála után Stefan Wyszynski került a lengyel egyház élére, az Új Élet úgy fogalmazott, hogy „Wyszynski személyében újból fasiszta érzelmű és harciasan antiszemita főpap került a prímási székbe”. (Új Élet, 1949. január 27. 2. o.) Tudjuk, hogy az új lengyel prímás később nagyon fontos szerepet játszott Lengyelország életében. Bár őt is meghurcolták, 1956-os szabadulása után még a kommunista hatalom előtt is hatalmas volt a tekintélye. De az Új Élet senkit sem kímélt. Az Új Élet sztálinista zsidainak minden katolikus főpap fasiszta volt.

 

A zsidó lap 1949-es évfolyamát már nem lehet hányinger nélkül olvasni. A lap hol a szovjet írókat dicsőíti, hol Rákosi Mátyás géniusza előtt hajtja meg a fajzsidóság koszos zászlaját. 1949 nyarán például közel két oldalas cikk ismerteti Rákosi Mátyás beszédeinek gyűjteményét. Ne feledjük, hivatalosan felekezeti lap az Új Élet! Részlet a vallásos tárgyú írásból:

 

Rákosi Mátyás könyvében nincsenek felesleges szóvirágok. Kevés politikai író dolgozik ilyen puritán eszközökkel. Stílusát szinte „neue Sachlichkeit” (új tárgyilagosság) jellemzi. Az igazság szenvedélyes szeretete és az igazság megalkuvásnélküli szolgálata sem tereli el Rákosi Mátyást ettől a stílustól, amely a felelős államférfi és a lelkiismeretes népvezér legmegfelelőbb stílusa. Bármiről beszél és bármiről ír: mindenki megértheti érveit. Az Építjük a nép országát (Szikra-kiadás) a magyar politikai irodalom maradandó értékei közé tartozik. (Új Élet 1949. június 9. 6. o.)

 

Persze nemcsak Rákosi-kötet kap ekkora méltatást a zsidó lapban. A másik zsidó vezető, Farkas Mihály beszédgyűjteményének méltatása szintén a hitbuzgalmi műveknek kijáró terjedelmet kapja a lapban (Sós Endre: A béke arcvonalán. Farkas Mihály cikkeinek és beszédeinek gyűjteménye. Új Élet 1949. július 28. 7-8. o.) Ebben a könyvismertetésben a hazai zsidóság 1956 utáni vezére többek között azt írja, hogy „a szocializmus győzelmével kezdődik az emberiség igazi története”. Ha ez igaz, akkor mit kezdjünk a zsidók több ezer éves történetével?

 

Már csak néhány idézettel fogom terhelni az olvasót. Lépjünk át az 1950-es évbe. Ez év őszén, egészen pontosan október 22-én tartották a tanácsválasztásokat. Népi demokrácia volt akkoriban, szavazni lehetett a Népfront jelöltjeire. Az Új Élet beszámol arról, hogy a választások előtt „az ország valamennyi izraelita templomában az esti istentisztelet keretében a helyi tanácsok jelentőségét méltatták prédikációikban rabbijaink”. (Új Élet 1950. október 12. 5. o.) A lap részleteket közöl az egyes rabbik beszédeiből.

 

A pécsi főrabbi például ezt mondta: A Magyar Népköztársaság fejlődésében újabb jelentős lépést jelent, amikor a nép ügyeinek intézését a nép legjobbjai kezébe helyezi. Örömmel és jó reménységekkel járulnak a zsidó férfiak és asszonyok a választó-urnák elé, hogy szavazatukkal a nép javát szolgálják, és ugyanakkor hitvallást tegyenek a béke megőrzésének hatalmas gondolata mellett. (I.m. 6. o.)

 

Ne feledjük a dátumot! Amikor a fenti szavak elhangzottak, már lezajlott a katolikus egyházat sújtó hírhedt deportálás. 1950 nyarán apácák és szerzetesek ezreit deportálták országszerte, majd szeptemberben megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét. Ezen események után beszélt örömről és jó reménységekről a pécsi főrabbi, akinek a neve: dr. Schweitzer József. Természetes, hogy a deportálások, a katolikus egyház elleni újabb megtorlások ellen sem ő, sem más rabbi nem tiltakozott.

 

https://kuruc.info/j/480/egyeb/aderschweizer.jpg
Schweitzer József egy vendégével

 

Schweitzer József egy vendégével Végül ugorjunk át több évet, nézzük, mit találunk az 1956-os forradalom után a zsidó lapban. Ha már szóba került Schweitzer József neve, érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy 1958 májusában a MIOK (a Mazsihisz elődje) intézőbizottságának tagja lett a pécsi főrabbi, aki – akárcsak 1956 előtt – a forradalom után is rendszeresen ír az Új Életbe. 1958 decemberében például vezércikkben méltatja az állam és a zsidó felekezet közötti „megállapodás” tizedik évfordulóját. Részlet a lelkes hangú cikkből:

 

A valóságos egyenjogúságra jutott és vallását szabadon gyakorló magyar zsidóság számára az egyezmény első évtizede pozitív eredmények ékes sorozatával zárul. Áthat bennünket az a törekvés, hogy további munkánkat is az egyezmény szellemében, ahhoz való hűséggel végezzük, felekezetünk üdvére és a közös nagy emberi célkitűzések előmozdítására. (Új Élet, 1958. december 1. 1. o.)

 

Vajon milyen „közös nagy emberi célkitűzések” lebegtek Schweitzer főrabbi úr lelki szemei előtt 1958-ban, az akasztások, Nagy Imréék kivégzése, a súlyos börtönítéletek évében?

 

Az 1958-as év végével kezdtem, menjünk vissza az év elejére. Ekkor közölte az Új Élet a Magyar Zsidó Egység Híveinek januári felhívását az ország és a főváros zsidóságához. Hitközségi választások előtt állt a zsidóság, az volt a cél, hogy a sztálinista újságíró, Sós Endre és csapata kerüljön a szervezet élére. Így is történt. A felhívásból idézek néhány sort:

 

A néphatalom államának jóvoltából a magyar népet – és benne a magyar zsidóságot – életveszedelemmel fenyegető ellenforradalom leverése óta az építés, az alkotás pezsgő légköre, egyes régi hibák következetes kijavítása, a békés tartalmas életért vívott küzdelem jellemzi hazánkat. (Új Élet, 1958. február 1. 1. o.)

 

A megtorló Kádár-kormány melletti hitvallást a legismertebb zsidó vezetők írták alá. Az aláírók között találjuk dr. Schweitzer József pécsi főrabbit is. A fenti idézet persze nem lepte meg a zsidó lap olvasóit, hiszen már 1957 novemberében, a forradalom leverésének egy éves évfordulóján ezt olvasta a zsidóság akkor csak havonta megjelenő lapjának a címoldalán:

 

A Szovjetunió nem csupán 1945-ben, hanem 1956. november 4-én is felszabadította a magyar népet, s benne a magyar zsidóságot. Szögezzük le, hogy a Szovjetunió segítsége nélkül a fasizmus – a magyar nép, a magyar haladás számos értéke mellett – elpusztított volna bennünket. (Új Élet, 1957. november 1. o.)

 

„A magyar népet, s benne a magyar zsidóságot”? Ez butaság. A magyar nép nem Matrjoska-baba, hogy van benne még egy másik nép. Nem. Van a magyar nép. Van a zsidó nép. S hála Istennek egyik sincs a másikban.

 

Az utóbbi években megdöbbenve olvasom, miket ír az Új Élet az 1956-os évforduló idején. Mindig megszámolják, összegzik a forradalom zsidó áldozatait, függetlenül attól, az illető vallásos volt-e, vagy sem. Nem oly rég Mécs Imre írt a zsidó áldozatoktól a zsidó lap hasábjain, s többek között a Nagy Imre-perben kivégzett Gimes Miklóst is beemelte a zsidó pantheonba. Mert most ez a divat. 1958-ban még más szelek fújtak.

 

Nagy Imre és társai kivégzése után a londoni Jewish Chronicle megemlékezett a perről, s szóvá tette, hogy az elítéltek között több zsidó is volt. Az Új Élet kemény hangon bírálta a külhoni zsidó lapot, mert „beállt a kórusba”, amely a „Nagy Imre és bűntársai kis csoportját érintő igazságos ítélet ürügyén rágalmakat szórt a Magyar Népköztársaságra”. Az Új Élet azt is fontosnak tartotta közölni, hogy a Nagy Imre-perben szereplő zsidók – Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc és Gimes Miklós – „a felekezeti életben soha, semmilyen formában nem vettek részt”. (Új Élet 1958. július 15. 3. o.) Változnak az idők.

 

Végül jöjjön az utolsó idézet. Ismét Mindszenty bíborosról lesz szó. Meg másról is.

 

1958. június 15-én került sor „a magyar zsidóság alföldi gyűlésé”-re. A szegedi eseményen nagy beszédet mondott Benoschofsky Imre országos főrabbihelyettes, budapesti vezető főrabbi. Ebből a hírhedt beszédből idézek néhány részt:

 

Nem feledhetünk! Sem a nagy iszonyatot, a milliók vesztét, sem az apró kínzásokat, megalázásokat. Nem azért, hogy tehetetlenül lamentáljunk, nem azért, hogy bosszúvágyat izzítsunk a lelkünkben. Egyesegyedül azért, hogy örökre tudjuk: a mi helyünk soha-soha nem lehet egy táborban azokkal, akik ezt művelték.

 

Nem lehetek egy táborban azzal a Mindszenthy (sic!) bíborossal, aki arra a kérdésre, mi a véleménye 6 millió zsidó pusztulásáról, azt felelte: tudtommal csupán 5 millió halt meg. Nem lehetek vele és követőivel egy táborban!

 

/…/ Aki látta 1956-ban a Nyírségből menekült „melámedet”, a hosszú szakállú, jámbor tanítót tört karral, sebekkel a testén, az nem kételkedhetik többé – akármi is az elméleti elgondolása a politika nagy kérdéseiről – nem kételkedhetik abban: számunkra nincs harmadik út. Az a megsebzett vallástanító nem volt semmilyen politikai rendszer exponense: zsidó volt és a népi demokrácia ellenségei az elsők között őt ütötték először. Nincs harmadik út Magyarországon. Nincs harmadik út a magyar zsidóság számára sem: szocializmus – vagyis az élet lehetősége, - fasizmus, vagyis a halál. (Új Élet 1958. július 1. 5. o.)

 

Beszéde végén a zsidó vezető megismételte: „kötelességünk és létérdekünk, hogy hűséggel álljunk a népi demokrácia mellett”. Leírtam, megismétlem: 1958. június 15-én hangzott el ez a beszéd. Azon a napon, amikor halálra ítélték Nagy Imrét. Amikor halálra ítélték a zsidó Gimes Miklóst. Van gondviselés.

 

Sok olyan írást idéztem, amely Mindszenty bíborost támadta. Írtam már régebben, hogy ez az év Mindszenty-emlékév. A nagy főpásztort száz éve szentelték pappá, hetven éve került a gondviselő Isten akaratából a prímási székbe, s negyven éve hunyt el a bécsi száműzetésben. Letartóztatása előtti egyik utolsó üzenetében, 1948. november 18-án többek között ezt írta:

 

Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért; azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek. Szívből megbocsátok nekik. (Egyházam és Hazám. III. kötet. Esztergom-Budapest, 1997. 164. o.)
Forrás: https://kuruc.info/r/9/141958/

 

 

https://kuruc.info/galeriaN/2012/Mindszenty150328_02.jpg

 

 

Mindszenty József  Magyarország Herczegprimása  1946-ban az egyedüli jogos személy a Magyar Nemzeti államforma határozatában.

A Köztársasági államformát Ö nem irta alá, ezért az ma is illegális.

 

 

                

 

Gyönyörű szavak. Amikor a bíboros az 1956-os forradalom napjaiban kiszabadult fogságából, első, rövid rádiónyilatkozatában így fogalmazott: „Senkivel szemben nincs gyűlölet a szívemben.” Igen, a bíboros azt cselekedte, amit Jézus hagyott örökül főpapi imájában: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Mindszenty megbocsátott, de a rágalmazókat ez ma sem hatja meg. Nem oly rég Komoróczy Géza elevenítette fel a Mindszenty elleni bornírt vádakat a honi zsidókról írt két kötetes munkájában. Nem érdemes vele foglalkozni, a farizeus alakja örök.

 

Zárásul ismételjük meg Bajcsy-Zsilinszky közel száz éves kérdését: „van-e nép a föld hátán, amely úgy szeretné önmagát, enfajtáját, úgy tudná gyűlölni az idegent és üldözni, mint a zsidó.” Ezt a kérdést teszi föl ma is a szerző honi zsidainknak és menetelő külhoni fajtestvéreiknek. Mikor jön el az idő, amikor számba vétetnek a zsidó hibák és bűnök? Mikor hagyja maga mögött a zsidóság a faji felsőbbrendűség mítoszát?

 

Nekünk, keresztény magyaroknak nem szabad gyűlölködnünk. Elég, ha tükröt tartunk a zsidók elé: nézzetek bele, ezek vagytok ti. Így üldöztétek Mindszenty bíborost. Így tagadtátok meg ’56 forradalmát. Így lelkesedtetek előbb Rákosi, majd Kádár uralmáért, így istenítettétek Sztálint, Lenint. Tudjuk, a bűntelenség mítoszának népe soha nem fog bocsánatot kérni. Ezért kell a tükör, a bűnökkel való szembesítés. Ezt nevezte egykor „szent antiszemitizmus”-nak a nagy református püspök, Prohászka Ottokár és Mindszenty József méltó társa, Ravasz László. *
Forrás:

 

Muhi csata. Ki ne tudná, hogy 1241. április 11-12-én zajlott le ez a tragikus csata, amelynek során a magyarság színe-java életét vesztette. A hosszú hónapokig tartó tatárdúlásban a magyarság szinte elvérzett. Ez a mi történelmünk egyik nagy gyásznapja, talán a legnagyobb. A zsidók most saját múltjuk egyik fejezetére emlékeznek, s a zsidóság honlapja szerint a vonulás után a zsidó világkongresszus elnöke „gálavacsorát ad a MAZSIHISZ (sic!) közgyűlési tagjainak”. Hogy mi volt a menü, nem tudom. A keresztény magyarok most a muhi csatában és az azt követő országdúlásban meghalt magyarokra emlékeznek. Gálavacsora nélkül. Elég egy rövid fohász is. Bistrán Demeter
Forrás: https://kuruc.info/r/9/141958/

 

Bistrán Demeter