flame2.gif (21280 bytes) 1.Rész, Válság és útkeresés.

Az un. 56.os Intézet történelemhamisító tevékenysége ott kezdődik, hogy a forradalom okait, a válság keletkezésének tárgyalását 1953 –al, Sztálin halálával kezdi, holott a szovjet és kommunista rendszer elleni küzdelem sokkal előbb, 1944 szeptemberében kezdődött,amikor az első szovjet és román katona Magyarország földjére lépett és megkezdte az ország “felszabadítását”. Rövid idő alatt azonban kiderült, hogy e felszabadítás valójában nem más,mint barbár ázsiai és balkáni hordák kegyetlen rablóhadjárata.

A “felszabadított” területekről érkező hírek megdöbbentették az ország lakósságát. Kifosztott házak és lakások, kiürített istálók, meggyalázott lányok és asszonyok százai-ezrei estek áldozatul sorozatban, a kegyetlenkedő,fosztogató, erőszakos megszállóknak, és ha egy apa, férj vagy fiú,a lánya, felesége vagy anyja védelmére kelt, azt nem egyszer szerettei szemeláttára lőtték agyon vagy jobbik esetben verték félhotra. Hírek jöttek civilek, öregek és gyerekek fogságbahurcolásáról, hadifoglyok agyonlövéséről,a Szovjetúnióból hazatérő kommunisták basáskodásáról.

Ekkor derült ki, hogy a magyar és német “propaganda” nem hazug uszítás volt, hanem kőkemény valóság. Ez arra késztette a még meg nem szállt területek lakósságát, főleg az

államapparátus helyi tagjait, az értelmiségieket, a vagyonosabb rétegeket, a nőtagjait féltő családokat,hogy a felszabadítók elöl menekülve a fővárosban és a Dunántúlon keressenek menedéket.

Ekkor, minden előkészület nélkül, váratlanul október 15.-én elhangzott Horthy

rádiónyilatkozata,melyben bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert és feltétel nélkül megadja magát a Szoviet Hadseregnek. Az előzőekben felsorolt tények ismeretében a lakósság döntő többsége értetlenül állt a kormányzó felhívásával kapcsolatban. Még a Hadsereg is, melynek tisztikara esküt tett Horthyra, néhány elszigetelt kivételtől eltekintve, megtagadta a Legfelsőbb Hadúr parancsát és tovább folytatta a harcot a szoviet és román csapatok ellen. Ekkor Szálasi Ferenc és a

Hungarista Mozgalom vette át a hatalmat és élére állt a bolsevizmus elleni nemzetvédő harcnak, ami egyben Európa védelmét, az európai kultúra védelmét is jelentette az ázsiai barbársággal szemben.

Itt kell megjegyezni, hogy Szálasi teljesen törvényesen lett Magyarország Nemzetvezetője, hiszen a lemondó Horthy nevezte ki őt, amit a Parlament is jóváhagyott

és amit Szálasi a Szentkoronára tett esküvel szemtesített. Ettől kezdve fokozódott az ellenállás az előrenyomuló ellenséggel szemben, ami Budapest 1o1 napos, a teljes kökülzárástól 52napos hősies védelmében érte el csúcspontját. Ekkor a magyar és német hadsereg mellett számtalan önkéntes egység is alakult, melyek mindegyike kényszer nélkül hősies bátorsággal vette fel a küzdelmet az ország, a főváros védelmében. A legismertebbek megérdemlik, hogy nevük meg legyen örökítve, hiszen nem csak vitézül harcoltak,de a háború után az életbenmaradottak tovább folytatták az ellenállást, szervezkedtek, készültek a visszavágásra, ezért közülük nagyon sokan a kommunista-zsidó bosszúállás áldozatai lettek

KABSZ, ABIT, Hungarista Légió, Prónay zlj. Egyetemi zlj.

Az1944, okt. 15 . és 1945, ápr. 12. –ig tartó nemzeti ellenállás a következő pozitív erdményeket könyvelheti el .

1, Tübbszázezer olyan magyar menekülhetett ki nyugatra, akik ha itthon maradnak,

biztosan áldozatai lesznek a bosszúállásnak és a kommunista osztályharcnak.

2, Hat hónapig feltartóztatták a Szoviet Hadsereget, így azok nem jutottak el a Rajnáig és sokmillió európai menekült meg attól, hogy megismerje a “felszabadítókat”.

3, Az ország nemzeti értékeinek jelentős részét sikerült nyugatra menteni, a dunai hajóktól, a vasúti gördülőanyagon és a múzeumok kincsein át a Nemzeti Bank aranykészletéig. Ezt 5o éven át, mint az ország kifosztását hirdették, pedig a nyugatra menekített értékek döntő többsége hazakerült és bázisát jelentette az ország újjáépítésének, a Forint megteremtésének. Szemben azokkal az értékekkel, gépekkel, műkincsekkel amit a Szovietek hurcoltak el és a mai napig sem kerültek vissza.

Mindezek ellenére a háború után a hatalomra került, Sz.U. ból visszatért kommunisták és a német lágerekből hazatért deportáltak olyan bosszúhadjáratot kezdtek, a nemzeti ellenállás hősei ellen, ami azideig ismeretlen volt nem csak Magyarországon, hanem a civilizált világban is. Mint “háborús bűnöst” ezrével itélték el és százával végezték ki azokat, akik 1944, okt. 15.Után felvették a harcot a bolsevizmus ellen.

Itt kell megjegyezni, hogy a 8o milliós Németországban sokkal kevesebb u.n. háborús bűnöst vontak felelőségre mint a 1o milliós Magyarországban. Japánban pedig csak néhány háborús bűnöst végeztek ki, de néhány év múlva már rehabilitálták őket ás ma díszsírhelyen, mint a nemzet hősei elött tisztelegnek .Ezzel szemben Magyarországon a 298-as parcellában még ma is többszáz nemzeti hős van jeltelen gödörben elkaparva, míg Kádár János és tömeggyilkos kommunista társai a Nemzeti Phantheonban, reprezentatív, vörös csillaggal diszített márvány emlékművek alatt nyugszanak.

Tehát a kommunista rendszer elleni küzdelem a háború utolsó szakaszában kezdődött és mindazok akik akkor és az azt követő időkben megtapasztalták a kommunizmus áldásait,annak 12 év után is ádáz ellenségei maradtak.

1945-től kezdve egészen 1956 ig folytak azok a perek, melyek a kommunizmus minden rendű és rangú ellenfelei ellen irányultak. Ezek nagyrészben “az államrend megdöntésére irányuló szervezkedéstől a fegyverrejtegetésen át a kémkedésig terjedő” koncepciós perek voltak. Elég volt néhány sörözgető volt bajtárs és egy ócska vadászpuska és máris fegyveres összeesküvéssel lettek vádolva a” fasiszták”. Elég volt, ha valaki egy levelet írt nyugaton élő barátjának és máris kémkedéssel lett vádolva és elitélve.

Álljon itt egy jellemző példa, de ehhez hasonló sokszáz volt akkor az országban.

S. J. 16 évesen mint önkéntes vett részt Budapest 1944-45-ös védelmében. Szerencsére életben maradt és a háború után folytatta tanulmányait, majd munkába állt,de régi bajtársaival sem szakította meg a kapcsolatot. Rendszeresen találkoztak és tervezgették, hogyan lehetne a kommunistáktól megszabadítani az országot. Ezekre az összejövetelekre felfigyelt az Á.V.H. és 1955-ben mint az államrend megdöntésére irányuló szervezkedőket bíróság elé állították és mindannyiokat súlyosan elitélték. S.J. 15 évet kapott. Szerencséjére, 1956-ban a forradalmárok kiszabadították a börtönből. Első útja a Corvin-közbe vezetett és ott hacolt egészen a forradalom leveréséig. Ekkor külföldre menekült és 42 éve az emigráció egyik legtevékenyebb, legismertebb vezetője.

Tehát láttuk eddig, hogy a háború alatt, közvetlenül a háború után és azt követően kik sorakoztak fel a kommunizmus elleni harchoz, illetve kik voltak a kommunista rendszer meggyőződéses ellenfelei. Számarányait tekintve azonban ezeket jóval meghaladta a SZ.U.-ba hurcolt hadifoglyok, civilek,öregek, nők, gyerekek száma. Pontos adatok erről soha nem készültek, de az elhurcolt magyarok száma a hadifoglyokkal együtt hozzávetőlegesen több mint félmillióra becsülhető. Ezeknek az elhurcoltaknak nagyrésze elpusztult a szoviet lágerekben. Az elpusztultak hozzátartozói, is a SZ.U.

és a kommunista rendszer ellenfelének számítottak,de a hazatértek is az átélt és tapasztalt borzalmak hatására a kommunistaellenes tábort erősítették. Kivételt képezett az a néhány

tucat hazaáruló, aki behódolt a szovietek csábításának, különböző antifasiszta tanfolyamon vett részt és hazatérve mint megbízható kollaboráns szolgálta a Világkommunizmus eszméjét saját fajtájával szemben..

Jellemző példát mondott el N. F. aki a sors fintoraként az 5o-es években a Néphadsereg politikai tisztje volt. 1945 áprilisában 17 éves korában az orosz katonák, mint civilt az utcán elfogták, előbb Kiskunfélegyházára, majd onnan Foksányba vitték sokadmagával

lezárt vagonokban. Két hónap mulva egy ujabb szerelvénnyel Észak-Oroszországba, egy fogolytáborba szállították ahol a fő tevékenység a fakitermelés volt. A tábornak mintegy 6ooo “lakója” volt 8o% ban német 2o% ban magyar foglyokkal. A kegyetlen

munkatempó, az elégtelen táplálkozás a szokatlan időjárás és az őrség brutalitása megtette hatását és egyre többen kerültek a tábor kórházába és a tél közeledtével egyre szaporodtak a halálesetek is. Ekkor még felírták az elhunyt nevét, címét, azonossági számát. Novemberben már –2o-25 fokos fagyok voltak, amikor N. F. tisztítás közben

belezuhant egy benzintároló aknába. Bajtársainak mág sikerült őt kihúzni, de a lenyelt benzin, a belélegzett benzingőz és a testére tapadt,benzinnel átitatott ruha ártalma folytán a láger kórházába került. Itt német katonaorvosok hamar talpraállították, de a kórház vezetője egy idős orosz doktornő megsajnálta a vékony, fiatal fiút és segédszemélyzetként tavaszig a kórházban tartotta. Mikor kitavaszodott és visszahelyezték a barakba, ahol előzőleg lakott, megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a láger 6ooo lakójából mindössze 2ooo ember volt életben, a többi a tél folyamán elpusztult. Mivel a föld méterekig fagyos volt,nem tudtak sírokat ásni és a naponta szaporodó halálesetek áldozatait a tábor szélén helyezték el. Később már egymásra helyezték a holttesteket és így a tél végére valóságos jéggé fagyott, hóval fedett hullahegyek emelkedtek a láger szélén. Ekkor a járványveszély elkerülésére szovjet műszaki katonák jelentek meg, hatalmas gödröket robbantottak és ezekbe a gödrökbe kellett a holttesteket beletólni. Ekkor már minden azonosítás nélkül ismeretlenül lett közel 4ooo ember elföldelve.

N. F. 1948 ban került haza a fogságból. Ez idő alatt jól megtanult oroszul és mivel 3 évet töltött a Sz. U. ban a fordulat éve után úgy gondolták az elvtársak, hogy ez megfelelő biztosíték arra, hogy politikai tiszt legyen. Mikor “kiemelték” és tisztiiskolára küldték nem mert nem-et mondani, mert ismerte a kommunista rendszer lényegét és tudta, hogy ezzel egész jövőbeni életét tönkretenné. Igy lett politikai tiszt, de biztos, hogy kevés ember volt aki nála jobban gyűlölte volna a Szovieteket és a kommunista rendszert.

Ezek után összegezzük, hogy 1953 ig milyen erők voltak azok, akik a rendszer ellenségének számítottak és akik vérmérsékletüktől függően, meglapulva, sokszor illegalitásban, az izgatástól kezdve, a passzív ellenálláson és szabotáláson át az összeesküvésig, várta a pillanatot, amikor sokéves szenvedéséért és megaláztatásáért visszafizethet.

Hozzávetőleges számítások szerint 7oo.ooo-8oo.ooonőt erőszakoltak meg főleg az orosz katonák. Több mint 4oo.ooo volt azoknak a nőknek a száma akik valamilyen nemi fertőzést kaptak ennek kapcsán. Hogy hányan nem merték “szégyenüket” bevallani arról nincs adat. Ha minden meggyalázott nőnek csak két családtagot számolunk,-apa, férj, testvér, gyermek,- akkor ez 2 millió embert jelent.

Közvetlenül a háború után, mint „háborús bűnöst, -nyilast, hunyadistát, volksbundistát,” stb.- tübbtízezer ember hurcoltak meg, zártak internálótáborokba, börtönökbe, százakat végeztek ki és kapartak el jetelen gödrökbe, főleg a 298-as parcellába. E meghurcoltak

és a hozzátartozóknak a száma is többszázezerre tehető, akik talán még az előzőekben említett csoportnál is jobban kívánták a kommunista rendszer bukását.

Végezetül a fél millió Szovietunióba hurcolt hadifogoly, kényszermunkás és azok hozzátartozói is közel 2 millióan potenciális ellenfelei voltak a rendszernek.

Tehát a fentiekből kitünik, hogy már 1953 előtt is legalább 3-4 millió ellenlábasa volt a

Kommunista rendszernek, akik csak a pillanatot várták, hogy mikor dől meg a hatalom ill. hogy mikor kapcsolódhatnak be a gyűlölt rendszer megdöntéséért folyó küzdelembe.

Az u.n. 56-os Intézet tanulmánya ezt a 3-4 millió embert és a bennük felhalmozódott potenciális erőt figyekmen kívül hagyja, pedig 1956 október 23.-a után ezek soraiból kerültek ki a forradalom legkövetkezetesebb, legelszántabb harcosai, akik a Pesti Srácokkal karöltve győzelemre vitték a forradalmat.

Ami a rendszer szempontjából legtragikusabb volt az, hogy elriasztotta magától azokat a tömegeket is, akik kezdetben hittek a kommunista jelszavaknak és a szociális igazságosság megteremtését, a jólét megvalósítását remélték. E helyett a sorozatos normarendezések, a békekökcsönök, a beszolgáltatások, fokozatos elszegényedést eredményeztek. Az elszegényedés szülte elégedetlenséget pedig a terror fokozásával próbólták megfékezni.Zsúfolásig megteltek a börtönök, -egy kétszemélyes zárkába 8-1o rabot is bezsúfoltak- az internálótáborok dugig teltek, a rabmunkahelyek tízezreket foglalkoztattak. Az u.n. szocialista városok –Inota, Komló, Sztalinváros, Kazincbarcika, stb.- nagyrészben elitéltek rabszolgamunkájával épült.

Láthatjuk tehát, hogy 1953-iga lakósság döntő többsége elégedetlen volt a kommunista rendszerrel. Kivételt képeztek az állami és pártapparátusban dolgozók,a DISZ.és Szakszervezeti funkcionárusok, az Á.V.H.,tagjai, a Rendőrség és Honvédség vezető tisztjei. Ezek azonban alig tették ki a lakósság néhány %-át.Velük szemben sorakozott fel a végsőkig elkeseredett, elégedetlen, nem egyszer “törlesztésre vágyó” lakósság döntő többsége, akiket a forradalomtól csak a kíméletlen terror és a megszálló Szoviet Hadsereg jelenléte tartott vissza.

Most pedig kapcsolódjunk az u.n. 56-os Intézet által összeállított anyaghoz.

Sztalin halála után a Sz.U.-ban megindult a Sztalini terrorrendszer bomlása, ami először a vezető hatalomért folyó személyi marakodással kezdődött.Azt azonban minden vezető látta, hogy a féktelen terror, a rettegés birodalma az előző formában nem tartható fenn, sem a Sz.U.-ban, sem a csatlós országokban, így Magyarországon sem. Ezért rendelték Moszkvába a magyar vezetőket, hogy a kompromittálódott Rákosi Mátyást, akinek neve összefonódott a tömegessé vált terrorral, egy kevésbé kompromittált, de megbízható kommunistával, Nagy Imrével váltsák fel.

Nagy Imre a Moszkvában kapott utasításoknak megfelelően a közelgő csődöt, a fenyegető katasztrófát az elégedetlenség szülte forradalmi veszélyt igyekezett elhárítani azokkal a pozitív intézkedésekkel melyek az u.n. 56-os Intézet tanulmányában olvashatók. Pl. A nehézipar túlzott fejlesztésének mérséklése. A kötelező beszolgáltatás megszüntetése. Az életszinvonal emelése. A közkegyelem. A kitelepítések megszüntetése és az internálótáborok feloszlatása, stb. Azonban meg kell említeni, hogy e kegyelemgyakorlás során elsősorban a koncepciós perek során elitélt kommunisták szabadultak, akik azonnal hatalmas kártérítést, reprezentatív –a kitelepítések során elkobzott- lakást és vezető beosztást kaptak. A Szociáldemokratáktól jobbra álló politikusok szabadonengedése szóba sem került,sőt, Kéthly Annát 1954-ben itélték el.

Nagy Imre által hozott reformok, bár jelentősek voltak, arra viszont nem voltak elegendőek, hogy a fenyegető válságot megoldják. Elsősorban azért, mert a rendeletek nem érintették az előzőekben említett 3-4 millió embert, sőt, ezek elkeseredése , a mellőzöttség látán még tovább fokozódott.

Az életszinvonal emelése sem járt sikerrel,sőt, idővel tovább romlott és 1956-ra katasztrófális méreteket öltött. Igy Nagy Imre nem számíthatott az ország lakósságának aktív támogatására. De még a pártvezetés nagyrésze is Nagy Imre ellen fordult, mert a kommunizmustól való eltávolodásnak, pártellenesnek bélyegezte Nagy Imre intézkedéseit. Pedig a Moszkvának elkötelezett, párthű kommunista politikus természetesen nem volt, nem is lehetett pártellenes. Végül is a visszahúzó erők győztek és Nagy Imrét 1955 első felében leváltották a miniszterelnökségről, decemberben pedig a Pártból is kizárták.

Nagy Imre leváltésa és a z Sz.K.B.P. 2o. kongresszusa után élénkült meg a reformkommunisták tevékenysége, mert belátták, hogy komoly változások nélkül a forradalom elkerülhetetlen és akkor kommunisták és reformkommunisták együtt kerülnek, -a legjobb esetben is- a történelem sűlyesztőjébe.

Ekkor kezdődtek a Petőfi Kőr vitái. Itt a reformkommunisták lázasan keresték a válságból kivezető utat. Azonban aki a Petőfi Kőr vitáit úgy igyekszik beállítani mint a forradalom előkészítőjét az nyilvánvalóan türténelmet hamisít. A Petőfi Kőr vitáiban elvtársak vitatkoztak a kommunista rendszer megmentésének lehetőségeiről. Rákosi

Mátyás leváltásának követelése pl. nem jelentett forradalmi követelést, hiszen ez már Moszkvában is felvetődött. Jellemző, hogy Rajk Lászlóné a Petőfi Kőr egyik utolsó vitáján, férje rehabilitálását követelte, amit még véletlenül sem lehet a kommunista rendszer elleni forradalmi követelésnek tekinteni.

E vitákban szó sem volt a Szoviet csapatok kivonásáról, aVarsói Szerződésből és a K.G.S.T.-ből való kilépésről a magántulajdon visszaadásáról, a közkegyelem kiszélesítéséről. E vitákra elmentek olyanok is, akik elszánt ellenfelei voltak a rendszernek és megpróbáltak radikálisabb hangot megütni. Azonban a Petőfi Kőr reformkommunistái lehurrogták és szóhoz sem engedték jutni őket.

Egyre gyakrabban vetődött fel Nagy Imre neve, mint aki a reformpolitikájával visszatérve talán megakadályozhatla avégső robbanást. A tömegeknek azonban már kevés volt a Párt által kezdeményezett és kilátásba helyezett néhány reform. A bűnbaknak kikiáltott Farkas Mihály és Péter Gábor letartóztatása semmit nem jelentett a tömegeknek. A helyzet súlyosbodása látán . Szovietek intézkedtek és 56 őszén Nagy Imrét is visszavették a Pártba. Ezt azonban a lakósság jóformán észre sem vette. Ekkor már mindenki többre, radikális változásokra számított.

Az1944 és 1956 között megalázottak, meghurcoltak, üldözöttek, kifosztottak,bebörtönzöttek és kivégzettek hozzátartozói természetesen esküdt ellenségei voltak a rendszernek, de a kezdetben lojális appolitikus tömegek is a rendszer ellen fordultak, hiszen a terror és félelem mellett egyre nehezebben éltek. A lakósság életszin-

Vonala 1956- ban nem érte el az 1938- as szintet. Továbbra is válságos volt a lakáshelyzet. Sokan emberi lakásnak nem nevezhető kalyibákban éltek, többeknek azonban még ilyen lehetőség sem jutott. A kiemelt szocialista nagyberuházásokon dolgozók jelentős része embertelen körülmények között lakott, közös barakkokban és ezek a települések egyben a bűnözés melegágyai is voltak. Az ellátás itt még rosszabb volt, mint máshol, pedig mindenütt voltak hiánycikkek, miközben a kapható áruk minősége is alacsony volt. A falura nehezedő nyomás és az erőltetett nagyberuházások jelentősen megnövelték a lakóhelyüktől távol munkát vállalni kényszerülők, az ingázók számát, akik az év nagy részét, családjuktól távol, hiányos felszerltségű tömegszállásokon,u.n. munkásszállókon kényszerültrk eltölteni. Rosszak, egészségtelenek voltak a munkakörülmények. A teljesítmények túlhjszolása miatt, nem törődve a munkavédelemmel, gyakoriak voltak az üzemi balesetek.

A vezető elvtársak mindezt nem érzékelték, mert lefüggönyözött gépkocsikban suhantak a rózsadombi és pasaréti lkszusvilláikba, amit Á.V.H.-s őrség védett.

Tehát előállt az a helyzet amit a Markszizmus – Leninizmus klasszikusai forradalmi helyzetnek neveznek, amikor a tömegek már nem akarnak az adott körülmények közütt élni, és az uralkodó kőrök már nem képesek uralmukat tovább fenntartani.

Október 6.-án a Kerepesi temetőben került sor Rajk lászló és társainak ünnepélyes újratemetésére. A temetésre százezrek voltak kíváncsiak, mert érezték, hogy a rendszer gerince megroppant, mert kénytelen önmaga leleplezni –igaz csak részben- saját gonoszságát.

Természetesen az újratemetés időpontjának kijelölése is sunyi kommunista manipuláció volt, mert az 1848-49-es dicsőséges szabadságharc Aradon kivégzett 13 tábornoka kivégzésének napját akarták összemosni az újratemetett kommunistákkal, abban a reményben,hogy idővel az emberek tudatában október hatodikán hasonló érzéseket fog kelteni a két esemény. Pedig a szabadságharc kivégzett hős tábornokai és a kommunisták egymásközti marakodásának áldozatai Fényévnyi távolságban vannak egymástól.

Október 6.-a volt az az esemény ami már a forradalom előszele volt. Az utcákon felvonuló, pártellenes jelszavakat kiáltozó fiatalok,a hatalom dermedt tétlensége , a MEFESZ megalakulása , a követeléseket tartalmazó röpcédulák terjesztése már megállíthatatlan lendületet adott az eseményeknek. Azonban ez még nem volt forradalom. A Párt vezetői abban reménykedtek, hogy erővel még kézben tudják tartani asaz eseményeket. A reformkommunisták úgy gondolták, hogy a leggyűlöltebb vezetők leváltásával és radikális reformokkal még megmenthető a kommunista rendszer.

Természetesen alapvető változásokra, méginkább forradalomra még gondolni sem mertek. Ez a következő napokban vált nyilvánvalóvá, amit a következő felyezet fog bizonyítani.

Végső megállapítás. A reformkommunisták és a Petőfi Kőr vezetői nem forradalmat készítettek elő, hanem ők voltak a kommunista rendszer megmentésének végső elszánt harcosai, akik ekkor még fegyver nélkül próbálták a rendszert megmenteni. A forradalomtól úgy féltek mint ördög a szenteltvíztől.

Ezért méltatlan, hogy most e refomkommunisták a forradalom előkészítőinek kiáltják ki magukat és ők írják a forradalom történetét a maguk szája íze szerint.